"Tudom, biztos rengeteg dolgod van, de nem kísérnél el a mai gyógytornámra...?"

Csak egy reménykedő üzenetet tudtam még kora reggel, rögtön ébredés után elküldeni gyakorlatilag az egyetlen személynek, aki az eszembe jutott. Mert hiába engedtek már ki a kórházból, hetente háromszor még így is vissza kell menni a gyógytornászhoz, hogy kicsit megmozgassa a tagjaimat. Vagyis hát főként a gerincem, és a lábaim, mert azok szorulnak gyógykezelésre.
Eddig pedig mindig volt valaki, akit el tudtam rángatni magammal, hogy legalább addig se legyek egyedül. Vagy a szüleim, vagy valamelyik tesó, de néha még a stúdióból is ráért valaki, aki tartotta bennem a lelket, és kicsit türelmesebb volt nálam. Mert valljuk be, nem épp a türelmemről vagyok ismert, és ilyenkor van, hogy korábban is odaérek, mint a megbeszélt időpont, vagy épp a gyógytornász kicsit csúszásban van, és nem tudjuk időben elkezdeni a kezelést. És ilyenkor jól jön a támogatás, aki eltereli a figyelmem, és nem azon bosszankodok, mikor kezdjük már.
Most viszont se a szüleim, se a tesók nem elérhetők. A srácokat meg nem akarom zargatni, mert tudom jól, hogy most egy nagy fellépés előtt állnak, és muszáj gyakorolniuk. A lelkiismeretem pedig nem bírná ki, ha miattam kéne szünetet tartaniuk. Hát igen... Túlságosan is maximalista vagyok, ha a táncról van szó, és nem csak az én esetemben, hanem az egész banda esetében is. Nem hiába hívnak ott néha főnöknek, rosszabb esetben anyucinak. Így pedig a híváslistámban szereplő első egyénre esett a választásom. Flornak még annak idején adtam pár táncórát, és mondhatni egész jóban lettünk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Három órával később, a reggeli üzenetváltás után pedig már teljesen készültségben toporgok a kórház bejárata előtt, ahol épp csak kidobott a taxi. Bár a toporgás az egy kicsit erős kifejezés az esetemben, ugyanis ezekkel a mankókkal azért még nem tudok olyan szépen közlekedni. Nagyjából egy helyben megállni is nem kis erőfeszítés. De én erős vagyok, kibírom. Legalább addig, míg Flor meg nem érkezik, és be nem tudunk menni a váróterembe.

Ma kivételesen nem volt semmi dolgom délelőtt, mert úgy szerveztem, hogy kitakarítom a lakást, vagy legalább is a közös helyiségeket, mert komolyan kezdek félni, hogy a lakótársam Rae kitekeri a nyakamat. De nem akartam sem korán kelni, sem kapkodni, de még sem volt olyan nyugodt az éjszakám, mint szerettem volna, így jóval korábban keltem a tervezettnél. Rae úgy hagyta el a lakást, mint egy kisegér, de én mégis felriadtam rá. Nem az ő hibája, hanem az enyém, éppen ezért olyan zsúfoltak a napjaim, hogy lényegében csak aludni járok haza.
Már a közös helyiségek nagy részével végeztem, amikor SMS-t jelez a telefonom a zsebemben. Lucy az, aki régebben hip-hop elemeket tanított nekem, hogy kicsit bővíteni tudjak a mozgáskultúrámon a latintánc és az önvédelmi edzések mellett. Nagyon jó tanár, és nagyon jól össze is barátkoztunk, csak szegénynek egy nagyon csúnya balesete volt, és most gyógytornára kell járnia. Ritkán van időm találkozni vele, de azért gyakran beszélünk, és a gyógytorna beosztásával is tisztában vagyok.
„Persze. Szívesen. A szokásos időpont?” - kérdezek még rá, mert sosem lehet tudni. És még felhívom Rydert, hogy hogyan is változott a programom, mert nem szeretnék vele rosszban lenni. Én nagyon más életet élek, mint a környezetem az hiszi, de addig jó, amíg csak sejtésük sincs semmiről. A boldog tudatlanság híve vagyok.
Lezuhanyozok, és hajat mostok, majd úgy döntök, hogy befújom a kádat egy kis tisztítószerrel, hogy amíg megmosom a fogam és hajat szárítok, addig dolgozik a szer, és csak le kell majd öblítenem. Szeretek hatékony lenni. Amikor pedig végzek, akkor felöltözök utcai ruhába, és fogom a cuccaimat, és indulok a metróhoz; Queensből így a legegyszerűbb eljutni Manhattanbe. Nagyon gyorsan átérek az egyik városrészből a másikba, de most jön a neheze a dolognak. Manhattanben eljutni ’A’ pontból ’B’ pontba. Áldom az agyamat, hogy nem taxiba szálltam, mert néhány pillanat alatt úgy bedugult a város, hogy még gyalog is egy kész rémálom. Idegesen nézegetem az órámat, hogy el ne késsek, de még van tíz percem; „csak váltana már ez a vacak lámpa”. Innentől már nyíl egyenes út vezet a kórházig, így szinte rohamtempóban megyek végig az úton. Már látom a kórházat, és amikor ránézek az órára, még van pár perc a megbeszélt időpontig, de Lucy már vár rám.
- Szia, Lucy! - köszönök kicsit gyorsabban véve a levegőt a szokottnál. - Régóta vársz? Hogy vagy? - kezdek kérdésáradatomba miközben végignézek rajta. A mankót még mindig olyan nehéz összehoznom azzal a mozgékony lánnyal, akit korábban megismertem, de ez egyáltalán nem látszik meg kívülről rajtam. Én sem szeretem, ha sajnálnak, így ebből kiindulva, nem engedem meg magamnak, hogy ez látszódjon rajtam.
- Segítsek? - kérdezek rá, amikor elindulunk belefél az épületbe.

Sosem szerettem a kórházakat. Már kiskoromban is, ha be kellett jönnünk valami betegség, vagy a kötelező oltások miatt, konkrétan sírva hisztiztem, hogy márpedig én nem vagyok hajandó egy lépéssel sem közelebb menni a kórház bejáratához. Nem is tudjom miért, de mindig is viszolyogtam a dokiktól, és a borzasztó fertőtlenítő szagtól, ami minden helységet körbeleng.
Persze azóta eltelt jó sok év, és mondhatni megkomolyodtam. Legalábbis most már nem hisztizek, ha be kell mennem a kórházba, hanem a fogmat összeszorítva megyek, és teszem a dolgom. Az elmúlt két hónap pedig szinte maga volt a pokol. Igaz, ez idő alatt mondhatni hozzászoktam a kórházi élethez, és rájöttem, hogy annyira nem is olyan rossz, mint gondoltam mindig is. Legalábbis a kaja ehető... Nagyjából. Az ágy sem olyan kényelmetlen, mint amilyenek sokan beállítják, és még az ott dolgozó nővérek, és dokik is egész kedvesek. Majdnem... Tehát összességében azért annyira mégsem volt olyan rossz az a két hónap, de tény, hogy többet ilyet nem akarok. Soha.
A kötelező gyógytornáimra sem egyedül megyek. Eddig mindig el tudtam rángatni a családtagjaim valamelyikét, most azonban egyik sem ér rá. így a választásom az első olyan emberre esik, aki az eszembe jut. Igaz, nagyon ritkán tudunk találkozni, de a kapcsolatot még így is tartjuk. És nagyon örülök, hogy tud is rám szánni egy kis időt, és elkísér. így legalább egy kicsit tudunk beszélgetni az elmúlt hetekről is. Természetesen én már ott vagyok korábban, mert azért a jó szokásom, hogy mindenhol ott vagyok legalább fél órával előbb, még így félrokkantan sem tuom levetkőzni. A mankóimra támaszkodva várom is, hogy megérkezzen Flor, és amint megpillantom, már integetek is felé, hogyha nem lene elég feltűnő a mankókon támaszkodó, apró termetű énem, akkor is egész biztos észrevegyen.
- Szia Flor... Dehogy, épp csak nemrég érkeztem... - mosolyodok is el, ahogy mellém ér, de tekintetem szinte egész végig az arcát vizslatja. Tudom, nem épp a legilledelmesebb dolog, de egyszerűen a szokásommá vált. ert olyan sok emberen látom azt a sajnálkozó tekintetet, amikor meglátják a mankóimat, vagy épp a kerekesszéket, ha épp abban ülök. És ezt nagyon nem szeretem. Mert engem csak senki ne sajnáljon le. Nem kérek senki sajnálatából, köszönöm szépen, megvagyok én anélkül is. De szerencsére Flor tekintetében ennek jelét sem látom. Végre valaki...
- Megvagyok... A helyzethez képest egész jól... Szépen gyógyulgatok... - Mosolyodom el ismételten. Mert a doki és a gyógytornász szerint is, ha ilyen szépen haladok, akkor már csak hónapok kérdése, és a mankót is elhagyhatom. Vagy ha nem... Akkor megtanulok azokkal táncolni. Mert az biztos, hogy én nem hagytam ott végleg a stúdiót. Csupán csak egy kis szünetet tartok. Az mindenkinek kell....
- Nem kell, egyedül is menni fog... Inkább mesélj, te hogy vagy? Ugye nem volt sok dolgot, amiktől én ilyen galád módon elrángattalak...? - rázom meg a fejem, és már indulok is befele. Mert a végén még tényleg el fogok késni...

Nem szeretem a kórházakat, és orvoshoz sem szívesen járok. Ha beteg vagyok, próbálom magamat kúrálni, szerencsére többségben sikeresen. De tudom, hogy van olyan, amikor doki nélkül nem lehet meggyógyulni, így muszáj legyőzni a félelmet, ellenérzést, és a legrosszabb esetben szinte robotként viselkedve menni előre, és nem gondolkozni csak és kizárólag a következő lépésen. Lucy most ebben a helyzetben van, és tudom, hogy hozzám hasonlóan olyan nagy ívben kerülné a kórházat, ahogyan csak lehet. Ebben az esetben viszont szüksége van egy olyan személyre, akire támaszkodhat, és most én vagyok az, aki mellette tud állni. Így próbálok olyan gyorsan odaérni, ahogy csak lehet, de azért figyelve, hogy kizárólag kísérőként jussak be az ajtón, nem, mint ellátandó sérült.
A kórház bejáratához lihegve érek, és próbálom normalizálni a pulzusom és légvételemet, aminek az egyik módszere, hogy kicsit Lucyt is beszéltetem. Ez szerintem amúgy sem árt, mert addig is elterelődik a figyelme. Ahogy az arcomat fürkészi, gyorsan rájövök, hogy mit keres rajta, de ki akarom zökkenteni ebből, megtörve kicsit a feszültségét. - Mi a baj? - kérdezem kicsit aggódva. - Elkenődött a sminkem? - pontosítok egy kicsit a dolgon, hogy mire is „gondolok”, pedig pontosan tudom, hogy erre semmi esély, mert nem kentem semmit az arcomra. A takarítás volt az elsődleges feladatom, amihez a „brazil szappanoperák” sztárjaitól eltérően én nem használok tökéletes sminket, sem kosztümöt magas sarkúval.
- Ezt nagyon jó hallani - mosolyodok el szívből. Pontos fogalmam nincs, hogy mit érez Lucy, de nekem a tánc jóval több, mint, mint azt a legtöbben gondolják. Én Puertó Ricoban nőttem fel, ahol a mindennapok része a tánc, és már egészen kicsinek a szüleimmel jártam olyan helyekre, ahol táncoltak, és gyakran még otthon is hódoltak ennek. A haláluk után pedig úgy éreztem ilyenkor vagyok hozzájuk a legközelebb. Majd amikor végre kiszabadultam a mostohacsaládomtól, és sittre vágtam őket, a bosszújuktól rettegve az egyetlen olyan dolog a mai napig, amikor minden szörnyűséget, amit ott átéltem vagy bármikor tapasztaltam az életemben, a rettegéssel együtt, ki tudok zárni. Ezért nem akartam soha, hogy ez több legyen, mint hobbi, mert félek, ha a tánc munkává válik, elveszíti azt, amit nekem jelent, a szabadságot.
Nem erőltetem a segítséget, mert tudom, hogy ezzel azt érezné, azt éreztetném, hogy nem képes rá. De abban is bízom, hogy segítséget kér, ha valami valóban nem megy neki, legalább is egyelőre. - Rendben - egyezek bele mindkettőbe. - Én köszönöm jól - mosolygok miközben elindulunk befelé. - Még mindig ugyan oda megyünk ahova eddig is? - kérdezek rá a dologra, mert több gyógytornaterem is van, és nem tudhatom, hogy esetleg változott-e valami. Az útbaigazítása után pedig belekezdek a kérdései megválaszolásába. - Most nem volt sok dolgom, mert a lakás, és leginkább a szobám egy kész romhalmaz, így ezt próbáltam felszámolni és kitakarítani. A szobámmal bár nem haladtam, de a közös helységekkel majdnem teljesen végeztem, így nem kell attól tartanom, hogy a lakótársam kivág - vigyorodok el szélesen. - A szobámban meg egyelőre én mindent megtalálok, és illegális lakóim sincsenek - hülyülöm el a végét. - Na, jó, ez csak vicc volt. Azért nem vagyok annyira rendelten, hogy attól kelljen tartanom, hogy egér vagy valamilyen bogár telepedik meg nálam - árulom el, hogy ezért koszosnak még nem mondanám magam. Csak nekem is rengeteg dolgom, feladatom van, és alig vagyok otthon, és Rae is sokat dolgozik, ráadásul ő mentős, tehát teljesen más beosztásban van, mint a legtöbben vagy akár én.

Az elmúlt hónapok alatt egészen jól sikerült hozzászoknom a kórházi élethez. Ez mondjuk nem is csoda, hisz az elmúlt hónapokban gyakorlatilag az volt az otthonom. Egész szépen sikerült is berendezkednem abba a kórterembe, ahol elhelyeztek. Igaz, néha kissé unalmas volt, hisz az egy egyágyas kórterem volt a szüleim kérésére. Pedig én igazán nem bántam volna, ha lett volna mellettem valaki. Valaki, aki néha szóval tart, beszélget velem, és elvonja a figyelmem a lábamról, és arról, hogy talán soha többet nem leszek képes újra táncolni.
De most, hogy végre kiszabadultam onnan, többet nem vagyok hajlandó egyedül visszamenni a kórházba. Még a gyógytornászhoz sem. Épp ezért is írtam rá Florra, hátha van néhány szabad órája, amit rám tudna áldozni. Szerencsémre igent mondott, így a megbeszélt időpont előtt én már ott várom őt a kórház bejárata előtt. S amint megpillantom, csupán csak egy apró mosollyal az arcomon integetek felé. És az arcát fürkészem szinte egész végig. Vagy legalábbis sokkal tovább, mint ami illendő lenne. Tudom jól én is, hogy ez nem valami illedelmes dolog, de egyszerűen nem tudom ezt levetkőzni. Hiszt olyan sokak tekintetében látom a sajnálkozást, amikor meglátják a mankóm. De nekem nincs szükségem a sajnálatukra, mert köszönöm szépen, jól megvagyok én anélkül is.
- Nincs... nincs semmi baj... A sminked meg tökéletes... már ha van rajtad egyáltalán... - rázom is meg a fejem, majd csak kissé hunyorítva hajolok hozzá közelebb, hogy szemügyre vegyem azt a bizonyos sminket. Ami szemmel láthatóan nincs is rajta. Vagy ha mégis, akkor az olyan tökéletes, hogy egyáltalán nem is látszik rajta. - De elárulhatnád milyen arcmaszkot használsz... Olyan tökéletes a bőröd... - húzódom is hátra kuncogva, majd szép lassan meg is indulok befele. Hisz nem lenne illendő késni a kezelésről, és most még kicsit lassabban is haladok, mint amúgy. Mert hát a mankókkal nem épp a legegyszerűbb a séta. Igaz, már így is sokkal jobban megy a dolog, mint a kezdetekkor, és sokat segít az is, hogy nem vagyok teljesen lebénulva. De azért sprintelni sem mostanában fogok tudni... - Igen, ugyanoda... - a jól megszokott helyre, ahova eddig is jártam. De legalább így nem tévedek el. Mert hát a térkép a fejemben olyan rossz, hogy ha egyszer valami új útvonalat akarok választani, akkor egész biztos, eltévedek. Még akkor is, ha egyébként azt a helyet, mint például ezt a kórházat is, elvileg már úgy ismerem, mint a tenyerem. De legalább a gyógytornászhoz odatalálok már így a sokadik alkalom után.
- Na igen, ha az embernek van egy lakótársa akkor mellette kicsit nagyobb rendet kell tartani... Bár egér még betelepedhet hozzád... Mármint ha úgy döntesz, hogy kisállatot tartanál.  Tudod, a kereskedésekben olyan cuki kis egereket is lehet kapni... - pillantok is rá kuncogva, ahogy elképzelem, hogy vajon milyen nagy kupi lehet nála, hogy ezt mondja. Még ha egy kicsit el is viccelte a dolgot. Én szerencsére egyedül lakom. Mármint... Mostanában ez annyira nem nagy szerencse, hisz egyedül elég kevés dolgot tudok még elintézni. De anyáék, a barátaim, és a kedves szomszéd néni is elég gyakran átjön segíteni, így panaszra nincs okom. Bár tény, a baleset óta, vagy legalábbis azóta, hogy hazakerültem sokkal nagyobb a rendetlenség, mint azelőtt bármikor. - Lehet nekem is fel kéne adnom egy hirdetést, hogy lakótársat keresek... Szerinted lenne rá vevő...? - billentem is oldalra a fejem, ahogy felteszem neki a kérdést, és a lift ajtaján is megnyomom a hívógombot, ahogy odaérünk. Mert hát miért is a földszinten lenne a gyógytornászok terme. Az túl egyszerű lenne...

Csodálom Lucyt, hogy ennyi ereje van, hogy egy ilyen csapás után még képes küzdeni. Nem tudom, hogy mi lenne velem, ha egy-két alkalomnál több táncórát kellene kihagynom, hiszen engem ez az, ami igazán kikapcsol és ellazít, ez az, amikor teljesen meg tudok felejtkezni minden bajomról. Vajon nekem lenne erőm így küzdeni? Erre a kérdésre már azóta keresem a választ, hogy hallottam Lucy balesetéről, de még nem jutottam semmire. Azért remélem, nem fogom élesben kideríteni, annyira azért nem akarom tudni.
Egy pár pillanatig meredten szemlélem, hogy most mit is néz rajtam, de amikor elárulja, hogy a sminkem után kutat, csak elmosolyodom. Nem akarom viszont lebuktatni magam, így nem árulom el, hogy nem sminkeltem, szerintem úgy is kiszúrta. - Nagyon szépen köszönöm a bókot - mondom kedvesen, de komolyan gondolva. - Ilyesmire nekem sajna nincs időm - húzom el a számat. - Ha eszembe jut és még az időpont is alkalmas, akkor leradírozom, meg átmosom mélytisztítóval. Krémből meg olyan használok, amit éppen kapok, találok a boltban - gondolom végig. - Szerintem ezt anyutól örököltem - mosolyodok el a gondolatra, kicsit fájó szívvel. Anyut öt évesen veszítettem el, a biológiai apámról meg vajmi keveset tudok- Lényegében a nevét, hogy itt él valahol a városban, és, hogy van általa egy féltestvérem, akit Bennek hívnak. Igazából ezeket az infókat is Ben osztotta meg velem, mert az „apámat” sosem láttam, aki még hallani sem akar rólam. Na, nem mintha én nagyon törni szeretném magam, hogy megismerjem. - De szerintem a Te bőröd is nagyon szép - mondom én is megállapítva a valóságot. Talán egy picit fehérebb, mint régen volt, de a szervezete még harcol a felépülésért, így valószínűleg az látszik meg rajta, de az is lehet, hogy csak rossz itt a fény.
Úgy látom, a gyógytornásza nem bonyolítja túl a dolgot, és nem vándoroltatja a gyakorlatok színhelyét. Ez barátnőm szempontjából nagyon jó, mert nem tájékozódik túl jól, amit már én is tapasztaltam nála néha. Nem tudom, hogy milyen ez, mert én valahogy másabbul tájékozódom, mint amit a körülöttem lévőktől hallok. Én általában megnézem annak a helynek a térképét, ahova megyek, és néhány nevezetes vagy központi helyet megjegyezek, hogy hogyan is helyezkednek el egymáshoz képest, illetve a kiindulási és érkezési célomhoz képest, így van a fejemben egy egyszerűsített térkép. Innentől pedig csak vagy toronyirányt közlekedek meg figyelem az égtájakat, vagy ezeket használva kérek segítséget. Épületen belül pedig kb. ugyan ez az elv, csak ott a bejárás alkalmával készül a térképem a fejemben. - Legalább nem kell keresgélni - nézem a dolog pozitív oldalát.
- Nincs bajom az egerekkel, főleg a japán táncoló egeret tartom nagyon aranyosnak, de, ha terráriumban tartanám, tuti éhen halna, amennyit nekem lenne időm foglalkozni vele - húzom el a számat. - Sokszor még magamat is elfelejtem megetetni[/color] - vallom be őszintén. Tényleg sokszor kimarad az étkezés, többek között ezért sem tartottam soha kisállatot. - Ha meg önállóan költözik be, akkor lehet mi költözünk ki - teszem hozzá viccesen. - Miért ne lenne? - kérdezem kicsit értetlenül. Lucy egy nagyon kedves és aranyos lány, akivel jól ki lehet jönni. - De csak azért, hogy legyen indokod rendet rakni, nem érdemes lakótársat keresni, mert tapasztalatból mondom, nem a leghatékonyabb motiváció - mondom kicsit vigyorogva.
Azért figyelem, hogy esetleg kell-e neki segítség a lift meghívásához, de nagyon ügyesen megoldja nélkülem is. - Zseniálisan jó húzás az emeletre rakni azokat a helyeket, amiket első sorban azok látogatnak, akik korlátozottak a mozgásukban - húzom el a számat, miközben előre engedve Lucyt én is belépek az egy szinttel feljebbről érkező felvonóba, ahol rajtunk kívül nincs más. Azért bízom benne, hogy nem bántottam meg véletlenül a barátnőmet, hiszen most ő is korlátozva van a mozgásában, és sokakban ellenértést vált ki, ha mástól hallják vissza az ilyen dolgokat, még akkor is, ha csak átmeneti a dolog.
Hamar felérünk a megfelelő emeletre, és most előtte megy ki, hogy ha valaki végig rohan a folyosón, mondjuk egy betegágyat tolva, akkor inkább engem kapjon el, mint őt.