Középső gyermek vagyok. Ez annak ellenére árul el sok mindent, hogy a szüleim, tényleg, de tényleg mindent megtesznek azért, hogy egyikünk se érezze, hogy kevésbé szeretik, vagy vele nem törődnek annyira. Emlékszem, egyszer vágtam apám fejéhez, miután nagyon csúnyán összevesztem Louissal. Akkor azt a kérdést kaptam: úgy gondolod, szükséged van rá? És máig reflexből vágnám rá a nem szócskát. Önálló vagyok, lassan független is, és próbálgatom a szárnyaim, egyetlen vékonyka határt sem átlépve. Számomra fontosak a szabályok, sose kérdőjeleznék meg egyet sem.

Csapatjátékos vagyok. Ízig-vérig. Legyen szó, teniszről, kórusról, vagy egy kötelező házidolgozatról, sokkal jobban szeretem, ha nem egyedül kell csinálnom, pont emiatt tartom magam kellemes társasági lénynek is. Nem vagyok szószátyár, nincs olyan, hogy be sem áll a szám, másokat meg alig hagyok szóhoz jutni, viszont nem is vagyok az a csendben, magamba forduló típus. Szeretem az embereket hallgatni, legyen szó bárkiről is. Szeretem megismerni azokat a kis morzsákat, amik az életüket alakítják.
Ennek ellenére nincsenek világmegváltó terveim, sajnos tisztában vagyok a ténnyel, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Imádom viszont a vitákat, szeretek érvelni, és szeretem, mikor más változtatja meg az én véleményem.
Ha létezik a tanulás, mint hobbi, akkor nekem már szenvedély, tudod, mikor felszólítanak, és te reflexből rá tudod vágni a választ.. Na ez valami felbecsülhetetlen.
Leledzik bennem némi versenyszellem is, bevallom, ezzel át szoktam esni a ló túloldalára, de hála Istennek, mindig van valaki a közelemben, aki rám pirít, hogy lassítsak, vagy épp ez már sok lesz.
Viszont ha érzelmekről van szó… nemes egyszerűséggel csődöt mondok. Imádom a családom, a testvéreim, és ott éreztetem velük, ahol csak tudom, kimondani, megfogalmazni hangosan viszont képtelen vagyok. Ennek ellenére még sose kételkedett senki abban, hogy ne lenne valós a szeretetem.
Állítják azt is, hogy kicsi Ronnie vagyok, mert ha valaki tartósan van a közegünkben, nem kevés hasonlóságot fel tud fedezni bennünk, ami nem meglepő, hisz mióta csak az eszemet tudom, a nővérem a példaképem, és kapcsolatunk is már-már irigylésre méltó.


Belül érzem, hogy ezzel minden esélyem elcseszem egy jó helyre, mégis félresöpörve azt a fránya gondolatot, gombolom ki az inget, szinte tépve az ajkait. Nem tehetek róla, és Isten legyen rá a tanúm, ha a jövőmről van szó, vagy a terveimről, könnyűszerrel söpröm félre az ilyen gondolataim, de ez a férfi….

Alapból handicappel indulok, lévén az apám bíró, és nem épp a könyörületességéről híresült el, mégis próbálom azokat kiszúrni, akiknek csak egy jól hangzó név vagyok, elvégre, nem csak ők szűrnek nem? És ez a hotel is fenomenálisan néz ki. Épp az első pohár pezsgőm vadászom le, mikor megakad a tekintetem rajta.
Számomra ez a hely amúgy is paradicsom, hát még mikor megtalálom az almát. Nem tudom mikor és miért alakult ki ez nálam, egyszerűen vonzanak az idős férfiak. Ahogy ő is. Nem kell mondania semmit, az a határozottság, ami lerí az arcáról, az a sok mindent átélt tekintet, amivel engem vizslat, elvesztem a fejem… már az első fél órában.
Pedig az ember meg se mondja rólam, a géneknek köszönhetően, bármit is teszek, senki nem feltételez rólam semmi rosszat, hisz az arcomon még így huszonévesen ott van az ártatlanság, még ha tudom is magamról, gyónni azért ne menjek el.
Egész idő alatt azon fáradozok, hogy a közelébe kerüljek, és van, hogy nem épp a játékszabályok szerint játszok. Az a fránya vörösbor se olyan véletlenül kerül a viháncoló lány fehér felsőjére, de a célom elérem, mindig elérem. És beszélgetek vele, próbálom megnyerni, lehengerelni, ahogy csak tudom, anyám is ezt tanította, a megfelelő praktikák, és bármelyik férfi a lábam előtt hever, ő meg már csak tudja…. Persze kemény dió, biztos történt vele valami, ami miatt behúzta a kéziféket, és egyszerűen távolságot tart, sőt, eleinte még hárítja is a szinte észrevehetetlen közeledésem, de ezt a békát le kell nyelnem. Ha ügyvéd akarok lenni, akkor ütnöm kell azt a bizonyos vasat, nem? És tök mindegy, hogy egy éjszakáról, vagy egy perről van épp szó. Apu például kimondottan szereti, ha előtte vért izzadva állnak ki a védencük mellett, megingathatatlanul.

És én is pontosan ugyanazt teszem. Ostromlom, egész éjjel, és a végén egy szobában kötünk ki, csak ő meg én. Letépném, szaggatnám róla az inget, tépnék a hajába, de úgy érzem, ez még nem helyes, bármenyire is kívánom őt. Az ágyra lököm, óvatosan fejtem le róla a többi felesleges ruhaneműt, hogy aztán…. aztán órákkal később úgy távozzak, mintha ott sem lettem volna. Nem, nem hagyok semmit magam után, csak a naiv és buta lányok hagyják ott a számukat, hogy aztán feleslegesen reménykedjenek.

- Hová tűntél tegnap? Azzal az öltönyössel láttalak beszélgetni, aztán…. jó, felejtsd el, nem akarom tudni – rázza meg a fejét, de aztán csak elereszt egy vigyort.
- Meg kell terveznünk a tavaszi bulit, a tavalyi irtó nagyot szólt. A meghívók már kész vannak, nem több, mint akkor – mert Phoebe gondosan megválogatja, ki kap meghívást. Ezek a ramazulik szólnak a legnagyobbat a Columbián, főleg mert eszméletlen titkosak, és nem jöhet akárki. Az itteni diákok többsége meg odavan az elit bulikért.
- Legyen idén az uszodában…
- Azt újítják…. óó…óóóóó – leesik neki, látom rajta, hogy maga előtt látja a kínálkozó lehetőséget, én meg épp a Columbia legjobb fenekét látom magam előtt, és nem félek hátranézni, hogy a negyvenes prof útját végigkísérjem a tekintetemmel.
- Te egy beteg állat vagy, Storm…. tizenegykor megy a szertárba üvegcséket rendezgetni – talán soha nem fogom megtudni, honnan tud ennyi mindent ennyi emberről, egy biztos, nála a titkom biztonságban van, és amikor belém karol, hogy úgy folytassuk utunkat, tudom, nála jobb barátnőm sose lesz.