Úgy volt, hogy ma kimenőt kapok. Oké, hogy gyakornok vagyok, és a magamfajták egyesek szerint akármeddig terhelhetőek, mert az a dolguk, hogy mindenfélét megcsináljanak, és kiszolgáljanak másokat, hisz a tápláléklánc legalján csücsülnek, és bármelyik felette álló nem egysejtű simán felzabálhatja őket rosszabb... vagy jobb napjaikon. Ám a hiedelemmel ellentétben mi is emberből vagyunk, és van az a pont, amikor már nem bírjuk a terhelést, és jól esik egy munkamentes hétvége, egy szabad délután, neadjisten egy heti szabadság, bár olyan szerintem csak a mesékben van. Mindegy, én nem vagyok annyira nagyravágyó, csak egyetlen napot szerettem volna, amit ki is könyörögtem Rachelnél, a főnökömnél, családi vészhelyzetre hivatkozva, és a fogát szívva ugyan, de végül rá is bólintott. Jó, elismerem, kicsit füllentettem, mert a család fogalma nálam mostanában kimerül Hilda néném személyében, aki köszöni szépen, pompásan van. Anyám a távoli Abingdonban tengeti napjait jelenleg is, hála az égnek, és mázlimra neki sincs rám szüksége. Ám úgy tűnt, ha az igazat mondom, esélyem sincs, pedig új lakás után kell néznem, mert a mostani egyenesen félelmetes környéken helyezkedik el, és bár az ára az én zsebemnek való, ez csak addig igaz, amíg nem kell megtoldanom a bérleti díjat a csinos kis nyakammal, vagy egyéb testrészeimmel, amelyet némely utcabeliek megkívánhatnak. A lényeg a lényeg, ma meg akartam nézni pár lehetséges albérletet, hogy mielőbb kimeneküljek ebből az ijesztő, bűzös pöcegödörből, amelynek hátrányait olyan nagy lelkesedéssel hagytam figyelmen kívül a beköltözéskor annak örömére, hogy végre önállósodhatok a nagynénémtől. De nem múlt el két óra sem a napból – ami alatt egyetlen, nem is túl ígéretes lakást tudtam csak szemrevételezni –, amikor szüntelen vinnyogásba kezdett a telefonom, és onnantól már tudtam, hogy megint nincs menekvés. Először csak egy-két kedvesebb üzenet érkezett, azokat követték az egyre agresszívebbek. „Szia. Tudom, hogy szabadnapod van, de el tudnál ugrani a tisztítóba a ruháimért?” „Sürgős volna, ma estére kell!” „És megtennéd még, hogy beugrasz a nyomdába is lefixálni Teddy-vel, amit tegnap beszéltünk, meg elhoznád a mintákat?” „Igazából remélem, sikerült elintézni azt a családi dolgot, mert jelenleg nagy szükségem lenne rád az irodában. Kiderült, hogy előbbre hozták a lapzártát, és teljes a káosz.” „Hol vannak a múltheti fotósorozat képei?” „Gyere be! Azonnal!” „Hozz kávét is!” Nyolc vagy kilenc sürgető pittyegést számoltam, mire egyáltalán kézbe tudtam venni a telefont, hogy elolvashassam az egyre hisztérikusabbá váló üzeneteket. És mire ez megtörtént, már csörgött is a készülék, hogy a további instrukciókat már a főnököm csodásan követelőző hangján hallhassam. Hamar egyértelművé vált, hogy ezt nem úszhatom meg, nincs további otthonkeresés, vége a szabadnapnak, meg a szép életnek. Vissza a mókuskerékbe! Már a harmadik kört futom a magazin épülete és a nyomda között, mert a kért minták csak késve készültek el, amikorra olyan kimerültnek és elfuseráltnak érzem magam, hogy a karomban a mappákat rendezgetve, a lábaimat szaporán szedve – hogy még időben visszaérjek a három órás meeting előtt –, egyszerűen kilépek az úttestre anélkül, hogy szétnéznek, vagy egyáltalán felpillantanék. Egy röpke másodperc az egész, és egy kocsi szétvédőjére tapadok, egyenesen szétloccsanok, mint egy bogár. Legalábbis egészen olyan érzés. Aztán ahogy a jármű lefékez, én a lendülettől lecsusszanok, újabb loccsanás az aszfalton. Csillagokat látok, és hacsak ma nem hozták hirtelen előbbre az éjszakát, ez aligha lehet jó jel. Nyúlnék előre mégis, hogy a széjjelcsúszott mappáimat összekaparjam, de csak az egyik karom engedelmeskedik. Ez sem lehet jó jel. Miért történnek velem folyton ilyenek?
Az átlagemberek életében van egy türelmi időszak, amit az esetek többségében a nyugalom számlájára irnak. Az enyémben ez az az időintervallum testesíti meg, amikor az ügyfeleink nem szöknek meg vagy éppen nem mennek ki rejtekhelyükről széttárt karokkal, hogy egy rossz napjuk után élő céltáblának használják magukat. A múltkori mérgezéses eset óta ami az irodában történt a védelmi rendszerünk megerősítésével és a tettes megtalálásával voltunk elfoglalva. Hazudnék, ha azt állítanám nem lettem még inkább elővigyázatosabb és hiába volt Chadnek saját autója, én magam győződtem meg arról, miszerint egyik emberünk volt olyan kedves és az ajtóig kísérte partneremet, közben pedig ügyelve minden egyes lépésére. Chad ideges volt, tajtékzott, morgott és ezt mind egyszerre zúdította a nyakamba akárhányszor összeakadtunk a folyosón vagy egy közös tárgyalásra indultunk. Nem tetszett neki az a járőr sem, aki a házuk előtt őrködött váltva egymást társaival, hogy még véletlenségből se közelítsék meg őt, de hiábavaló volt minden mérgelődése, amíg nem tudtam őt teljes biztonságban, addig számomra a munka másodlagos szerepet élvezett. Elvégre Chad nélkül ez a rendszer kártyavárként dőlne össze és számomra ő mindig előbbre valóbb lesz, mint a cég jövője. Alana mindenesetre ebben a témában az oldalamon áll, ez pedig még inkább jelenti a vörös posztót Rutherford szemiben. Három tőle érkezett hívással később a negyediknél már Joshua neve szerepel a kijelzőn. Elhúzom a zöld ikont a megfelelő irányba és a kihangosított készüléken keresztül figyelem, ahogyan az ismerős hang betölti autóm terét. - Lenyugodott már? Átadhatod neki, hogy még van fél órája a taktikai csoport megérkezésééig, utána viszont ha tovább idegesít, én magam fogom belökni őt a gyakorlópályára. Hallom az enyhe sóhajtást a vonal másik végéről és csak másodpercek után kapok választ. - Ezt ha nem haragszik főnök, nem fejtem ki Mr. Rutherfordnak részletesen. Jelen pillanatban bezárkózott az irodájába, de nem tűnik túl boldognak. - Akkor már ketten vagyunk. - vágom rá fejemet az autó támlájának hajtva, miközben a piros lámpa váltására várakozok. Egy ügynökökből álló csoport lesz ma nálunk hivatalos, akiknek gyakorlási lehetőséget biztosítunk egy akció levezényléséhez. Az irodájuk nem rendelkezik a miénkhez hasonló felszereléssel, ezért szükségük volt egy helyre, ahol felkészülhetnek a jövőben történő rajtaütésre. Jameson egy kis csúszásról beszélt a reggel folyamán, mert még előttük áll egy gyors megbeszélés, ez pedig számomra is kapóra jött, hiszen így a betervezettnél több időt tudtam szánni nővéremre és Clemre egyaránt. Nem osztottam meg a többiekkel hova is készülök pontosan és hogy mikor teszem azt meg, így odahaza sem tudtak érkezésemről. Ők viszont már megszokhatták, ellenben Vivienne nem volt túlságosan boldog, hogy reggel 7-kor már az ajtajukban kopogtattam. Clem mosolya azonban kárpótolt a nővérem nem túl szívélyes köszöntéséért.
- Ryder, megmondtam, hogy ne halmozd el őt több édességgel meg játékkal. Már igy is alig fér a szobájába a plüssök meg a babák miatt. És mégis milyen 5 évesnek van szüksége újabb társasjátékra? Vivienne tekintete elpusztít, ahogyan összehúzza pizsamáján köntösét és egy éles fordulatot véve papucsában mérgelődve közelíti meg a konyhát a koffein-adag lefőzésének érdekében. - Te megmondtad, ő pedig odalesz érte. A haragod ezzel szemben hasztalan. Szinte még háttal állva is tudom, hogy a szemeit forgatja, hiszen egy pillanatra abbahagyja a kávé készítés folyamatát. - Egyébként nem tudnál valami értelmes időszakot találni a hajnali órák vagy az este 10 helyett? Az őrületbe kergeted az alvási szokásaimat. És ne mond azt, hogy a saját biztonságotok érdekében történik mindez, így legalább kiszámíthatatlan vagyok, mint az a fura alak a filmekben a hegyes fülekkel, blah,blah,blah. - Batman a neve. Gyanúsan sandít rám, de már csak ezután szólal meg. - Hogy micsoda? - A fura alaknak a hegyes fülekkel. - Tudod mit Ryder, nem is akarom tudni. - szusszan egyet és inkább két bögrét kutat elő a szekrényből. - Pedig akkor tudatában lennél annak, hogy ő maga is hozott meg nehéz döntéseket a nagyobb jó érdekében. Megígértem, hogy vigyázok rátok és tartom is magamat ehhez. Vivienne az egyik bögrét helyezi le elém, majd kihúzza a velem szemben lévő széket és gondterhelten foglal helyet rajta. - Te meg az ígéreteid. Mikor fogsz újra az én normális, nem paranoiás öcsém lenni? - Rá fogsz jönni majd akkor, ha normális időben jelenek meg nálatok. Mosollyal ajándékozom meg, ő meg hozzám dobja az asztalon lévő szalvéta egyikét. - Ugyanolyan hülye vagy, mint anyánk volt. Inkább fogd be jó és idd meg a kávédat, mert ha Clem felébred, levegőhöz se fogsz jutni, ezt garantálhatom. - figyelmeztetően szegezi rám mutatóujját, de nem is tudja, hogy ez a fajta előrejelzés számomra a napom legjobb részeként tudható be.
A zöld lámpa jelzésével taposok a gázra és hagyom magam mögött az utolsó kereszteződést, ami a cégünk felé vezet. Joshua továbbra is a vonalban van és összefoglalót tart a ma reggel történtekről, bizonyára Marie összeállításából, mert tisztán kihallatszik ahogyan egy lapot forgat maga előtt és gondolkozási szünetet is tart. Elég esélyes, hogy még mindig a titkárnő kézírását bogarássza, ami miatt nem egyszer szólalkoztak össze már azelőtt. Még egy kitérő kedvéért leparkolok, hogy beugorjak magamnak kávéért az egyik útba eső kávézónál, de mihelyst visszakerülnék a forgalom menetébe, valami koppanás zavarja meg mindezt és az esélyes szívroham közeli állapot, amikor is ráeszmélek mi okozta. - Most le kell tennem, mert úgy tűnik egy idióta kiugrott elém. Később befutok és ne szólj Rutherfordnak. - kiszállásom közben adom ki még elgondolásaimat, majd bontom a vonalat és a készüléket a zsebembe csúsztatva készülök fel a látványra, ami fogadni fog az elkövetkezendő egy perc leforgása alatt. Csak adja az ég, hogy ne Ms. Montilio legyen az! - Ugye most csak szórakozik velem? Teszem fel őszinte kérdésemet a nőnek, aki a földön ücsörögve hever a papírok között és nem igazán van képben a történtekkel. - Komolyan, itt van több száz autó és pont ma, pont az enyém elé kellett kitáncolnia? - sóhajtok egyet, közben leguggolok hozzá. - Érez fájdalmat valahol? - válok érdeklődőbbé, miközben felmérem az állapotát és egyben őt is. - Bizonyára csak meglökhettem, de bárhol törést szenvedhetett. Hívok magának egy mentőt.
.
Heroes always get remembered But you know legends never die
There were two reasons I was scared to let people in; the damage they could do, and the damage they could find.
★ foglalkozás ★ :
security consultant (co-founder of GR Global)
★ play by ★ :
zane holtz
★ hozzászólások száma ★ :
274
Re: Ryder & Torrie • Don't Worry Be Happy
Vas. Márc. 15 2020, 20:45
Ryder & Torrie
••• I run on cuddles, chaos, and coffee.
Néha elgondolkodom, vajon komolyan értékeli-e azt bárki, hogy én tényleg kidolgozom a belem is, mellé a szívem, meg a tüdőm egy részét, és valószínűleg a fél vesém ebben a melóban. Vagy egyszerűen csak elvárják, mert ez így a normális és elfogadott, mikor valaki még csak gyakornok, és ezáltal kell megtapasztalnunk, illetve megtanulnunk a mittomén mit is... Na persze azt nem mondhatom, hogy nem tanultam semmit az elmúlt időszakban, mert az hazugság lenne. Egy csomó dolgot el lehet lesni munka közben, és ragadnak rám az infók, ha akarom, ha nem, meg itt a kapcsolatok kiépítésének lehetősége sem utolsó, csak... Jó, hát ismerjük el, ha nem lenne a nagynéném is ennél az újságnál vezető pozícióban, akkor valószínűleg sosem kaptam volna meg ezt az állást, vagy legalábbis sokkal kisebb eséllyel, és időnként úgy érzem, ezt szívesen éreztetik is velem. Rachel is, de más kollégák is. Vagy csak túl érzékeny volnék? Én mindenesetre úgy vélem, mindent megteszek, hogy bizonyítsam, hogy igenis elég rátermett és talpraesett vagyok, és mindent IS meg tudok csinálni, amit csak rám bíznak. Bár vannak azért alkalmak, amikor ráeszmélek, hogy valójában baromira elfuserált vagyok, és esélyes, hogy csak valamiféle csodának hála nem rúgtak még ki. Ez a mai nap is ilyen, és ahogy az idő halad előre, hát egyre inkább így látom. Mintha képtelen lennék a teendőim listájának a végére érni, közben meg el-elbizonytalanodom azon dolgok felett is, amiket késznek gondoltam, vagy úgy hittem, rendben vannak, és erre még rátesz Rachel mai idegbeteg stílusa, meg a tény, hogy ellopták a szabadnapom, és továbbra is azon szemétdombon kell élnem. Nem csoda hát, hogy teljesen belefeledkezem a mappáim rendezgetésébe, olyannyira, hogy végül már azt sem tudom, hol vagy, hová tartok, mit is csinálok. Csak azt tudom, hogy sietnem kell, kicsit reménykedem talán abban is, hogy akkor a munkaidő végéig esetleg még végezhetek is, és nem újabb túlóra lesz a vége... mert hát a remény hal meg utoljára. Állítólag. Bár a következő pillanat erre némileg rácáfol, mert néhány röpke másodpercig igencsak úgy tűnik, hogy én leszek az, aki itt máris elvisz a Kaszás. Kicsi híján egy kocsi kerekei alá kerülök, a szélvédőről lekenődve az aszfalton terülök el, akár egy béka, és mázli, hogy a jármű lefékez, mielőtt még keresztül is robogna rajtam. Sajgó karral, lüktető halántékkal nagy nehezen ülő pozícióba tornázom magam, és azon vagyok, hogy fél kézzel megmentsem a nyomdából elhozott mintákat a könyörtelen hömpölygő forgalomtól, amikor valaki közelebb jön. Hunyorogva pillantok fel, és próbálok ráfókuszálni az illetőre. És ahogy felvezetem a tekintetemet a cipője orrától a szépen vasalt öltönyén át egészen a feje búbjáig, hát a nyakam is majdnem belefájdul. Hát milyen magas már ez a pasi? Az én méreteimhez képest, így a földön csücsülve jelenleg szó szerint égimeszelőnek tűnik. Aztán van olyan kedves, és megszánva engem elém guggol. - Bocs, haver, de a tiéd motorházteteje tűnt a legszimpibbnek, úgy tűnt, erről tudok a legnagyobbat pattanni. - Pff... chhh... mintha direkt csináltam volna. Komolyan ennyire szuicid hajlamúnak tűnök? Oké, hogy hosszú nap volt, és jól esne egy kávé, meg nyilván egy ilyen ütközés sem a legjobb szépségápolási praktika, de azért... Nos, így belegondolva tényleg elég nyúzottnak és depisnek festhetek. - Egy mentőt? Most komolyan? Ne már! Ebben a délutáni forgalomban tuti legalább 40 percet ücsöröghetnék az út mellett a padkán, mire kiérnek. Addigra simán el is patkolhatnék. Köszi, de inkább nem! Amúgy is teljesen jól vagyok – vonom meg a vállam. Isten ment, hogy tovább „táncoljak” a pasas idegein. Épp elég morcosnak tűnik már így is. Inkább felállok, nagyon igyekezve, hogy azt mutassam, minden szuper, aztán megindulnék egyenesen előre, helyette azonban egy fura félkört leírva ismét nekiütközöm az immár egy helyben álló kocsinak, onnan viszont egyenesen a „jóakarómhoz” lök a lendület. - Jó, egy egészen picikét meglehet, hogy szédülök. De nem annyira vészes – ismerem el, miközben hátratántorodom egy-két lépést. A további ficánkolást viszont egyelőre mellőzöm, megvárnám inkább, hogy a világ már ne pörögjön így körülöttem.
Nem tudok napirendre térni az elmúlt napok történése felett, amik esete olyan, mintha egyik őrültség vonzana maga után egy másikat és még nagyobbat. A franciával történő beszélgetés sokra nem vezetett, ő csak annyit mondott, hogy pár szót váltottak egymással, de igazából nem ismerte az alakot, aki aznap a vizet a tárgyalóba vitte. Ettől függetlenül személyleírást adott róla és bár az embereink dolgoznak rajta, az viszont még nekik is időbe telik. Nem akartam nagy dobra verni az egészet vagy a cégünk rossz hírét kelteni. Tudtam jól, hogy mi nem ilyenek vagyunk, hanem egy összeszedett csapat, akik ügyelnek minden egyes részletre, amire mások talán nem is pazarolnának időt sem. Bele sem akartam gondolni, hogy belsős munkáról lenne szó, hiszen ismertem az embereimet. Tudták mit vállalnak, mit kockáztatnak és egyikük sem volt képes árulást végezni a munkájuk ellen, még ha a bennem lévő paranoia erősen gyökeret is vert. Mivel a francia sok plusz információval nem szolgálhatott, ezért a beszállítókra mentünk rá és az ő átvilágításukat vettük napirendünk legégetőbb pontjává. Ez a fajta várakozási idő azonban teljesen megőrjít és hiába tudtam, hogy a sikerhez ez is hozzátartozik, ettől függetlenül rettentően dühítő volt csak ülni tétlenül és az eredményekért malmozni. Tébolyul elmém homályba veszését egyedül a következő ügyfeleink és a kérésük mentette meg, hiszen egy ügynökökből álló csapat gyakorlatát megszervezni nem kis rendezéssel jár, mindazonáltal lefoglalta annyira a gondolataimat, hogy még egy percig se érezzek késztetést a mérgezésre, a tegnapi nőre vagy úgy összességében az egész mizériára gondolni. Akadt helyette más, ami most prioritást élvezett, elvégre attól, hogy a háttérben összetömörültek a kellemetlenségek, még a munkánk továbbra is a helyén marad és nem vághatjuk sarokba, hiszen azzal értékes embereket vesztenénk. Chad már reggel hét óta az agyamat gyűri és bár a beszélgetésünk oroszlán része az ügynökökről szólt, azért nem bírta ki, hogy ne csempésszen bele egy-két elejtett könyörgést azzal kapcsolatban, hogy vitessem el a járőröket a háza elől, amit eszembe se jutott megtenni. Amíg le nem zártam körülöttünk ezt a ügyet és rá nem jöttem a tettes kilétére, addig ha akarja, ha nem, muszáj lesz élveznie a vendégszeretetét akár a járőröknek, akár pedig a sofőröknek, akik az ő hátsóját furikázzak haza meg vissza. Még jó, hogy a felesége egyet értett velem ebben az intézkedésben, noha Alana nem volt beavatva ennek pontos miértjébe. Annyival viszont ő maga is tisztában van, hogy az ismeretlenünk elkapása a legfontosabb, elvégre mindannyian lehettünk volna abban a helyzetben, hogy beleigyunk abba az üveg vízbe. Joshua hangja most kevésbé hat idegtépően, mint ahogyan azt korábban partnerem éreztette velem és némiképp a nővérem látogatása is rátett egy lapáttal korlátozott jókedvemre. Mindezek ellenére csak az járt a fejemben, hogy minél előbb beérjek a céghez és minden energiámat-gondolatomat az ügynökök gyakorlásába fektessem. Ez viszont a következő pillanatban foszlik semmivé, amikor egy enyhe koppanás és másodpercek után a hang okozója pillant fel rám a földről egyben saját magát és a köré szóródott iratait is összeszedegetve. Elmélyednek homlokomon a vonások ahogyan őt figyelem és próbálok rájönni, hogy vajon ez csak a szerencsétlenség műve vagy éppen pont ez volt a szándéka neki? Ezt viszont jobb szeretném megtartani magamnak, hiszen előbb megnézném miképpen játssza el a szerepét - ha egyáltalán szándékában áll alakítást nyújtani. - Haver? - magasba szökik a szemöldököm elismételve az egyetlen szót, amit felfogtam az egész sületlenségből, végül egy sóhajtás is követi mindezt. - Jó lenne ha ezeket a perverzióit vagy kaszkadőr hajlamait máskor nem az én autómon élné ki. Megkímélné az idegrendszeremet vele, haver. Közelebb sétálok hozzá direkt kihangsúlyozva az előbbi jelzőt és a segítségemet ajánlom, noha csak közvetetten. Nekem időpontra kellene mennem, de persze jó lenne tudni, hogy a mentősök egyáltalán milyen sorsot szánnak neki a továbbiakban. Az kellene még, hogy egy bírósági üggyel is ráfejeljünk az eddigi dolgokra csak azért, mert egyesek eszeveszett módon rohangálnak le és fel a főúton, mintha egy nyomorult játszótér lenne az. Ő viszont elutasítóan él ezzel szemben, melynek érveit enyhe érdeklődéssel hallgatom-figyelem végig, ahogyan azt is miképpen tornássza fel magát a földről. - Azt is képes kiszámolni ilyen leleményesen, hogy milyen következményekkel számolhat, ha a kocsimon akár egy karcolás is akadt? Kérdéseim további feszegetési alábbhagy, ahogyan tesz egy éles fordulatot és mire észbe kapok már nekem is esik, közben pedig viszont egy percre sem hagy fel azzal, hogy bizonygassa hogylétét. - Persze, vettem észre. - jegyzem meg egy szusszanás közepette és mielőtt újra végignézném a pörgés-forgás-esés kellemetlen trióját, amit már kitűnően adna elő, egyszerűen megtartom őt és az anyósülés irányába navigálom. - Intézem a kórházba a fuvart, elvégre ha elpatkol, az az én problémám, márpedig az már nem hiányzik nekem. - nyitom ki magyarázatom közben az ajtót és ha önmagától nem megy a beszállás, hát magam segítek rá, mielőtt sietős léptekkel megkerülhetném a járművet, hogy magam is csatlakozzak társaságomhoz. Annak ellenére, hogy nem szeretem ha bárki is ül az autómban, mostanában olybá látszik mindenkinél én játszom a sofőrt. - Bár ha jobban belegondolok, előbb vallotta be, hogy a kocsik háztetőjének stírölése és megugrása az egyik hobbija, szóval magának se jönne jól, ha a figyelmetlenségéből nagyobb ügyet kerítenénk. - pillantok futólag oldalra rá és most egy kerülő és egyben gyorsabb utat választok a kórház való eljutáshoz. - Egyébiránt sokszor játssza el ezt vagy én vagyok az első szerencsés flótás akinél bepróbálkozott?
.
Heroes always get remembered But you know legends never die
There were two reasons I was scared to let people in; the damage they could do, and the damage they could find.
★ foglalkozás ★ :
security consultant (co-founder of GR Global)
★ play by ★ :
zane holtz
★ hozzászólások száma ★ :
274
Re: Ryder & Torrie • Don't Worry Be Happy
Csüt. Márc. 19 2020, 18:43
Ryder & Torrie
••• I run on cuddles, chaos, and coffee.
Minden gúnnyal és szarkazmussal ejtem ki a szavakat, mert fel sem tudom fogni, hogy feltételezheti bárki is, hogy ilyesmit szándékosan csinálok. Mégis miért lépnék ki autók elé, vagy szánkáznék végig motorháztetőkön önszántamból? Nincsenek öngyilkos hajlamaim. Jó, néha-néha talán, a legrosszabb pillanataimban, bár szerintem olyan momentumai mindenkinek akadnak... de ha mégsem... Szóval az a lényeg, hogy akkor sem így csinálnám. Nem mintha sokat agyaltam volna ilyenen, de ez basszus túlságosan fáj, köszönöm, nem így szeretnék eltávozni ebből a világból. És szándékosan nem is akarnék balesetet okoznak, se magamnak, se másnak. A pasi viszont nem érti a humort, vagy csak nincs vicces kedvében, amit még valahol meg is értenék, de a feltételezése akkor is enyhén sértő. Van elég bajom, miért kell még kötekedni is? - Bocsánat, de maga mindent szó szerint értelmez? Természetesen nem gondoltam komolyan, amit mondtam, és eszem ágában sem volt kilépni a jármű elé, oké? Lehet, hogy kicsit flúgosnak tűnök, de akármilyen hihetetlen, még nem ment el teljesen az eszem, és meghalni sem akarok – veszek vissza a közvetlen hangsúlyból, és váltok én is magázódásra, ha már a „haverkodást” annyira nem díjazta. - Csak véletlen volt, és lehet, hogy a szokottnál is bénább és figyelmetlenebb vagyok ma, de nem én tehetek róla. Úgy volt, hogy szabadnapom lesz, erre a főnök megint berángatott az irodába lóti-futinak, és azóta sem tudok lépést tartani az óhajaival meg utasításaival – morgom magam elé elkeseredetten, félig magyarázatképpen, de leginkább csak úgy önmagamnak zsörtölődöm. Igazából egy ilyen nap után pont nem hiányzik még ez a pasi is, hogy kioktasson, vagy rám hívja a mentőket, vagy akármi is a terve. Nincs jó kedve, az már messziről látszik. Bár én ha rossz hangulatban vagyok, sem szokásom leharapni mások fejét, főleg ha már egyszer végigmentem az illetőn a kocsimmal. Mármint ha lenne kocsim. De hát nem vagyunk egyformák, nem igaz? Mindenesetre igyekszem mielőbb lerázni, hogy ne kelljen most még vele is bajlódnom, se neki velem. Ám a nagy igyekezetem, hogy megmutassam, milyen jól vagyok, nem a legjobban sül el. Csak azért nem vágódom el, mert az utolsó pillanatban megtart. - Sajog a karom, valószínűleg eltört, még mindig csillagokat látok, és maga most akarja kiszámoltatni velem, hogy mennyit kéne fizetnem a kocsija javíttatására? Először is csak tájékoztatásul közlöm, hogy diák vagyok, mellette gyakornok egy magazinnál, aki nagyjából egyik napról a másikra él a semmiből, úgyhogy kicsit nehéz lesz bármennyit is kisajtolnia belőlem. Most legfeljebb a tegnapi esti pizzamaradékomat tudnám megosztani magával, ami vacsira vár odahaza. Másfelől meg szerintem maga legalább annyira figyelmetlen volt, mint én. Lefogadom, épp telefonált, vagy a rádióját babrálta, máskülönben talán időben észrevett volna, szóval mi lenne, ha nem hárítana rám minden felelősséget? - fújok a pasira dühös macska módjára, szó szerint, közben szúrós szemekkel meredve rá, mikor az ellenkezésemet és a menekülésre való gyenge próbálkozásaimat figyelmen kívül hagyva betuszkol az autójába. - Ahh! Komolyan még mindig ezzel jön, hogy nekem ez a hobbim? Vagy azt hiszi, hogy ez vicces? Mert akkor elég fura humora van. És közben még el is rabol... - ingatom a fejemet hitetlenkedve, közben valamiért mégis egy teljesen természetes mozdulattal, engedelmesen becsatolom magamon az övet. Azt hiszem, azért valahol belül hálásnak kéne lennem, hogy nem hagy az út mellett, és a hisztim ellenére hajlandó elfuvarozni a kórházba, de egyrészt kicsit irritál a stílusa, másrészt még tuti dolgozik bennem az adrenalin a történtek miatt. Talán ha lehiggadtam, még hálából képes leszek meghívni egy kávéra. Vagy teára. Attól talán ő is lenyugodna.
Egy alapvetően rosszul alakuló időszak után az ember aligha tudja elképzelni mi más történhetne még vele, ami instant fejfájással látná el őt és megnehezítené a dolgát. Én már sajnos tudom és ehhez elég csak szemügyre vennem a földön ücsörgő fiatal lányt, körülötte a cuccaival és megáldva egy pimasz, zabos természettel, amiből milyen meglepő, én sem maradhatok ki. Ahogyan úgy tűnik abból a fene nagy iróniából sem, amivel rendelkezik és amivel még mindig ültő helyében boldogít. - Láttam már eszement embereket, nagyobbnál-nagyobb ökörséget csinálni. Miből gondolhattam volna, hogy maga nem egy közülük? Amennyi esélye van az ellenkezőjének, úgy az is tartalmazhat némi igazságot, amit korábban felvázolt. Minden embernek megvannak a maga hobbijai, flúgjai, így ismeretlenül bármit feltételezhettem volna róla. Ő pedig mi tagadás, adta a lovat rendesen az őt becsmérlő vádak alá. Leguggolva hozzá mérem fel állapotát, hátha valami felszíni sérülést kiszúrhatok rajta, de egyelőre csak megállíthatatlanul a szája jár, arra meg mégsem hívhatom ki a mentőket, bármennyire is hasztalannak érzem a magyarázkodását - Így már minden érthető. Szóval azt ajánlja, hogyha felhalmozódnak a dolgaim, akkor csak váljak figyelmetlenné, majd egy kocsi vagy bármi is jön közbe megoldja azt? Próbálom értelmezni a tanácsát, de be kell vallanom, most már én is csak kötekedek vele. Nagyon nem lenne szükségem arra, hogy most még ezt is a nyakamba varrják, bármi is történt itt az imént, ezért amennyire lehet, próbálom ezt lerázni magamról. Még ha tudom is, hogy ez mennyire is helytelennek hat. Rutherford bizonyára a nyakamat tekerné ki a tegnapi irodai incidens után és bár eddig nagyszerűen lavíroztam a saját elveim alkotta mellékutakon, amikről sejtelme sem volt, most mégis úgy éreztem egyre rohamosabban keresztezik egymást ezek és ez közel sem fokozta a jó hangulatomat. Egyrészt jó ötletnek tűnt, hogy a partnerem volt és ellensúlyozta mindazokat a dolgokat, amiket mások gyomra aligha fogadott volna be. Másrészt viszont ki akartam őt hagyni ezekből. A világ mocskából, az emberek fejfájdító baromságaiból vagyis összefoglalva a való életből. Mert amennyit ő tapasztal az irodájában az irtó kevés abból, amit én elhárítok előle. Tegnap volt az első, amikor szembe kellett néznie, hogy a világ mennyire elfuserált és ő csak a töredékét ismeri ennek. - Gondoltam, ha már ennyire elemében van, akkor ezt a példát is felvázolhatná gyorsan. - fűzöm hozzá véleményemet, de inkább felállok a magyarázata közben és felsegítem őt a földről. Én sem akarnék most a mentővel bajlódni, itt várni vele az örökkévalóságig, hogy lyukat beszéljen a hasamba, ezért a gyorsabb megoldásra törekszem. Nem hagynám itt, szó sincs róla, bármennyire is idegesítsen, azért mégsem vagyok egy szívtelen dög. Vállalom a felelősséget, de a teljes hibát nem fogom magamra ölteni. - Befejezné, ha szépen megkérem? Azt hittem az én helyzetem a rossz, de a magáé egyszerűen lehangoló és szerintem azzal mindketten egyetértünk, hogy egyikünk sem szeretne ezzel szembenézni. Az ajtóhoz kísérve őt segítek neki ha azt a szükség megkívánja, mielőtt azonban becsuknám az ajtaját, még egy utolsó véleményt nem hagyok kimondatlanul. - És csak hogy tudja, semmi sem ér nekem annyit, hogy vásárra vigyem a bőrömet a maga elrablásával. - becsukva szavaim után az anyósülés felüli ajtót szedem össze a széthullajtott cuccait, majd csak ezt követően csatlakozok hozzá, hogy minél előbb a kórházba érjünk. Minden ellenérzésemet hátrahagyva reméltem, hogy nem esett komolyabb baja neki és ha egy töréssel megússza, már talán jók vagyunk. - Jól gondolom a felvázoltak után nincsen szüksége magának sem arra, hogy egymás idegeit nyúzzuk tovább a későbbiekben, szóval ha eltekint a további intézkedésektől, én sem teszek majd ennek ellenkezőjeként. Kis idővel később töröm meg csak a csendet, hiszen jó lenne tisztázni mégis hányadán állunk egymással ebben az egészben. Nekem nem hiányzik most, hogy a rendőrségen üljek órákat, amíg a sztorijainkat összeegyeztetik és végül számtalan papírmunkával később kiszabják a büntetést/büntetésünket. Amennyi dolgot elregélt korábban úgy hiszem neki is éppannyira szüksége van még egy plusz problémára, amennyire nekem. Jóllehet néhány kapcsolatom akad a rendőrségnél, akik képesek lennének ezt az incidenst hirtelenjében a semmivel egyenlővé tenni, de nem lenne szívem ezt tenni ezzel a lánnyal. Komolyan, kezdtem sajnálni őt, hogy manapság ennyi mindent varrnak a másik nyakába, mint amennyit ő felsorolt. - Ennek ellenére gondolom lesz rá, hogy kijavítsam a hibámat. - mert képes vagyok felelősséget vállalni, még ha nehezemre is esik. - Mennyire fogja ez a késés befolyásolni a munkájában? Nem érdekem, hogy még onnan is kirakják őt, ezért a választól függően fogok a következőekben eljárni, már amennyire ragaszkodik hozzá, hogy beleavatkozzak. Noha abban sem lehetek biztos, hogy szeretne oda visszamenni, de ezzel kapcsolatban inkább nem bocsátkozok felesleges találgatásokba, inkább ráhagyom a választ, bármilyen befolyásoló szöveg nélkül is, amit elmondhatnék neki.
.
Heroes always get remembered But you know legends never die
There were two reasons I was scared to let people in; the damage they could do, and the damage they could find.
★ foglalkozás ★ :
security consultant (co-founder of GR Global)
★ play by ★ :
zane holtz
★ hozzászólások száma ★ :
274
Re: Ryder & Torrie • Don't Worry Be Happy
Vas. Ápr. 19 2020, 22:03
Ryder & Torrie
••• I run on cuddles, chaos, and coffee.
Beletörődően, részben egyetértően hümmögök egyet. Végül is igaza van. Az emberek csinálnak őrültségeket, én is láttam már hülyéket az életben, nem egyet, és nem kettőt, akik talán ilyesmire is képesek volnának. Bár talán valahol reméltem, hogy én első ránézésre azért nem tűnök ennyire flúgos nőszemélynek. Úgy látszik, tévedtem. - Talán a homlokomra kéne tetováltatnom, hogy normális vagyok... amivel minden bizonnyal ellenkező hatást érnék el – sóhajtok lemondóan. Erre nem most fogok megfelelő megoldást találni. Ez most már mindegy is, jobb lenne arra fókuszálnom jelenleg, hogy a fickóval letudjuk ezeket a kötelező köröket. Kivárni, hogy végül akkor rendőrt vagy mentőt akar-e hívni hozzám. Sajnos egyik esetben sem hibáztathatom, bár örülnék, ha mindkét variációt mielőbb elvethetnénk. Nincs szükségem felhajtásra. - Maga aztán szeret kötekedni, és kiforgatni mások szavait, nem igaz? - nézek a pasasra szúrós szemmel. Vagy komolyan én lennék ennyire érthetetlen? Édes istenem! - Én nem ajánlottam semmi ilyet. És ahogy mondtam, én sem szándékosan váltam figyelmetlenné. Habár kétlem, hogy bármit készpénznek venne, amit mondok, úgyhogy nyilván úgy oldja meg a saját problémáit, ahogy akarja, és szerencsére nem tőlem vesz tippeket. - Jegyzem meg már csak a saját lelki nyugalmam érdekében is. Nem szeretném, ha a számlámra írnák, amikor ez a férfi legközelebb kiugrik egy mozgó jármű elé, csak mert „én azt tanácsoltam neki”, holott semmi ilyet nem mondtam. A fenébe is, hogy keveredtem egyáltalán ilyen helyzetbe, meg ilyen hülye beszélgetésbe?! Mármint az efféle őrültség általában nem áll annyira távolt tőlem, de olyankor többnyire szándékosan, a magam szórakoztatására árad belőlem a baromság, az sem kizárt, hogy mások szándékos bosszantására, de most nem erről van szó. Most csak menekülni szeretnék, mielőbb kikerülni ebből a szituból, és csinálni a dolgomat tovább, mielőtt kirúgnának, vagy mindent még jobban elcsesznék. Kimerült vagyok, frusztrált, és... őszintén, legszívesebben hazáig szaladnék, hogy elbújhassak az ágyamban a takaróm alatt egy-két napra. Erre itt toporgok egy helyben értelmetlen eszmecserét folytatva, majd kiszolgáltatottan hagyva, hogy a fickó betuszkoljon a kocsijába, a megmentésem címszó alatt. Legalábbis remélem, hogy akkor már tényleg kórházba akar venni, és nem egy eldugott sikátorba, hogy kimetssze a belső szerveimet, és jó pénzt keressen rajtuk. - Igazából jelenleg cseppet sem vagyok elememben. Az közel sem ilyen – nevetek röviden, fáradtan, gunyorosan. Aztán beletörődve kapcsolom be magamon a biztonsági övet. Ha az útitársam újabb balesetet okozna, legalább én biztonságosan be legyek kötve. Morcosan nézek rá, amikor lehurrog, de legalább abban megerősít, hogy nem kibelezni akar. Lehet, nem kéne, de hiszek neki. - Természetesen nekem sem hiányoznak a további intézkedések. Örömmel veszek magától végső búcsút, amint leszállított – bólintok, hogy ezt mindkettőnk megnyugtatására letisztázhassuk. - Egyébként Torrie Wellmon a nevem. Victoria. Torrie. Mindegy. - Egy ilyen szerencsétlenség alkalmával legalább bemutatkozni illik, nem? Biztos, ami biztos, ha szükség lenne rá. Nem mintha minden nap történne velem ilyesmi. Szerencsére nem szokott, úgyhogy ebben azért sok gyakorlatom még nincs. - Ezt hogy érti? Hogy kijavítja a hibáját? - vonom fel a szemöldököm, mert nem egészen értem, mire céloz most ezzel. Sem hogy miért kérdez a munkámról. - A főnököm, Rachel, az egyik főszerkesztő, nem könnyű eset, úgyhogy valószínűleg már rég bajban vagyok – válaszolok azért, és közben elő is veszem a mobilomat, hogy megnézzem, keresett-e már az említett. - Francba! - morgom az orrom alatt, mert a készülék kijelzője összetört. Használhatatlan. Így már érthető, miért nem csipogott ez a nyavalyás megállás nélkül az elmúlt öt percben. - Ah, és még ez is... - mondom aztán óvatosan a halántékomat érintve, majd felszisszenek. - Széé.. szédülök egy kicsit... - motyogom, és közben érzem, ahogy elnehezül a szemhéjam, lassan le is hunyom a szemem, és hátrahanyatlik a fejem. Nagyon jól esne most egy kis alvás...
Annyira hiányzott most az életemből még egy ilyen incidens mint ami éppen kibontakozik előttem, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna csak úgy jókedvéből. Már nem érdekel, hogy ki hibája csak az, hogy minél gyorsabban lerendezzük ezt kettőnk között. Mindezek ellenére valahol remélem, hogy komolyabb baja nem esett a hölgyeménynek, mint amennyit a feleselése és az állítólagos szédülésének kettőse eredményez nála. Nem vagyok valami kicsattanó jó kedvemben és bár magamban elkönyvelem, hogy bizonyára az ő hibája, ezzel úgy látom nem haladunk semerre, ha mindketten az ellenkezőjét bizonygatják egymásban, mintha legalább egy kinek-a-nagyobb? versenyben vettünk volna részt. Úriember énem megmaradt darabkájával segítem fel, ellenben a felvetésének hatására tekintetem enyhe fura ábrázatot fest arckifejezésemre. - Ne tegye. Egy életre megbánja mint én már azt az elmúlt pár napban, hogy kimozdultam a lakásomból. Na jöjjön.. - a terepjárom anyósüléséhez vezetem és igényeli vagy sem, még a beszállásnál sem mozdulok mellőle. Egyelőre csak az ösztönös cselekvés jár a fejemben, mégpedig az, hogy mentsem a menthetőt, ezalatt pedig a kórházba szállítását értem. Eszemben sincsen őt taxiba ültetni vagy más gondjára bízni, hiszen a felelősségérzet azért ott munkál bennem, legyek bármennyire is hibás a történetben. Úgy tűnik, manapság szeretem magamra vállalni önfeláldozó szerepként a problémákat, hogy a későbbiekben a saját magam módján oldjam meg őket. Az, hogy ez mennyire tisztességesen alakul már megint más lapra tartozik, amit pedig örömmel tartok meg magamnak. - Csak szeretném jobban megérteni az észjárását, ennyi az egész. Gondolja csak azért, mert azt tanácsolja én a kocsi elé vetem magamat? Nem gondolnám, hogy annyira nagy hatást gyakorolt rám, már elnézést. Pillanatnyilag vetül rám a tekintetem, de sokkal inkább az útra koncentrálok és a kórházhoz való eljutásra. Mivel a kocsi csak a minimum sebességet érhette el a baleset előtt, ezért bizonyára csak zúzódásokkal vagy töréssel kell szembenéznie. Ám a terepjáró méretét ítélve semmi sem zárható ki és ez csak még inkább arra késztet, hogy a megengedett sebességből a maximumot hozzam ki a gázra taposva. - Mégis milyen az, amikor elemében van? Épületekről ugrál le ejtőernyő nélkül? - magasba szökik a szemöldököm érdeklődésem közepette, végül erősebben fogok rá a kormányra. - Befejeztem. Folytassa csak nyugodtan.. Átengedem neki a válaszadás jogát az én találgatásom helyett már ha egyáltalán megtisztel vele. Ám ha nem teszi, akkor se fogok álmatlanul forgolódni az ágyamban abban a pár órában, amit még képes vagyok úgy igazából az alvással foglalkozni. Felajánlom neki, hogy kölcsönösen felejthetjük el ezt az egész őrületet és úgy tűnik ezzel kapcsolatban képes kompromisszumokra is. Ezt már szeretem. - Victoria. Nem illik magához. Maga olyan Sandy vagy Emma típusnak tűnik. Direkt kerülöm a bemutatkozást, ám a gondolatával, hogy átnevezem őt már jobban lekötöm magamat. Meglehet én magam is megfejelhettem a kormányt csak kiesett a romantikus momentum, amikor összecsókolóztunk az autó ezen részével? - Értem itt ezalatt, hogy beszélek majd a főnökével erről és értesítem, miszerint én tartottam fel. Természetesen, ha nem ragaszkodik hozzá és képes egy összeszedett magyarázattal elé állni, akkor nem fogom megakadályozni a nagy pillanatában. Noha első jellemzésre olyannak hat, akitől meglehetősen tart vagy tévednék? Nem vagyok otthon a különböző szerkesztőségek világában, de emlékeim szerint elég nagy hárpiák tudnak lenni akik onnan kikerülnek és ezt a totális félelem is alátámasztja, amit Victoria arcán vélek felfedezni, amikor ránéz a telefonjára. - Használja az enyémet. Tudja fejből a számát? - felé nyújtom a készüléket, mint valami békejobbot, most már közreműködőbben az előbbi pillanatokhoz képest. Bizonyára ha álmából felébresztik akkor is azt motyogja amennyire beleivódhatott hétköznapjai annak a nőnek minden mozzanata. - Említse meg neki, hogy kivesz egy szabadnapot. Egy kis levegőhöz jutás magának sem fog ártani. - jutnak eszembe azok a dokumentumok, amik korábban szanaszét hevertek a földön, ám amikor észreveszem, hogy az ájulás kerülgeti őt, abban a nyomban csettintek egyet. - Hé, maradjon velem. - egy gombot megnyomva engedem lejjebb a mellette lévő ablakot, hogy friss levegőhöz jusson és óvatosan meglököm a karját, amire úgy tűnik éberebben reagál. - Hamarosan ott vagyunk már. Mire kimondom, már meg is látom a kórház impozáns épületét kirajzolódni előttünk és egy üres parkolót keresek, türelmetlenül dobolgatva közben a kormányon, hiszen úgy tűnik mindenki most váltotta ki a betegkártyáját. Leállítva az autó motorját szállok ki és sétálok át a másik felére, hogy ajtót nyissak neki. - Gyerünk Victoria, ne most aludjon be, mert később bánni fogja. - megtartom őt egy kezemmel, másikkal lenyomom a terepjáróhoz tartozó távirányítón egy gombot és megindulok felé az épület bejáratához.
.
Heroes always get remembered But you know legends never die
There were two reasons I was scared to let people in; the damage they could do, and the damage they could find.
★ foglalkozás ★ :
security consultant (co-founder of GR Global)
★ play by ★ :
zane holtz
★ hozzászólások száma ★ :
274
Re: Ryder & Torrie • Don't Worry Be Happy
Kedd Jan. 26 2021, 18:16
Ryder & Torrie
••• I run on cuddles, chaos, and coffee.
Van úgy, hogy az embernek rossz napja van, mert ami csak elromolhat, el is romlik, és az az érzésed van, hogy egy bazi nagy, láthatatlan fejsze, vagy balta, vagy akármi hasonló kedves gyilokeszköz lóg a fejed felett, mert a főnököd tuti lefejez a nap végén, ha nem végzel időben mindennel. És már úgy vagy vele, hogy jajédesistenem, ennél rosszabb már nem lehet, de akkor BUMM! Elüt egy autó. Mert a sorsnak, vagy akárki mozgatja is odafentről a szálakat, gusztustalanul fanyar humora van, és imád rákontrázni az ilyen kijelentésekre. Tudom, pech. Főleg amikor a kocsiút közepén fekszem kiterülve, mint egy béka a bioszlabor boncasztalán. Halványan elmosolyodom mégis, mikor Mr. Mogorva egészen kedvesen szól hozzám. Szinte meg is sajnálom. Nem viccelek, tényleg.
- Részvétem. Amiért rossz napjai vannak. Ismerem az érzést, néha én is inkább ki sem mozdulnék a lakásból. A mai napon például egyértelműen jobban jártam volna, ha beteget jelentek - csóválom a fejem, ami jelenleg nem túl kellemes érzés, ezért hamar fel is hagyok vele. Csak sóhajtok egyet, és hagyom, hogy a fickó a kocsijába ültessen. Sötét hajú, sötét, veszélyes, tekintetű, ijesztően magas pasas, sötét kocsival... Mégis mi baj lehet? Sors, kérlek, ne válaszolj!
- Nyugi, nem sértődtem meg. És sok szerencsét az észjárásom kibogozásához! Szerintem még nekem sem menne, csak ügyetlenül játszanék vele, mint macska a gombolyaggal. - A végét szinte már csak motyogom magam elé, mert ebben a másodpercben azért nem vagyok kifejezetten büszke a furaságomra. Az épületről leugrálós beszólásra azért végül mégis csak elnevetem magma. Jól leplezi a sötét szemű, hogy van humora is. - Hmm... úgy tűnik, mégis csak ért engem – jegyzem meg viccelődve. Ezzel ismét bebizonyítva, hogy nem vagyok annyira sértődékeny, mint hinné. - Csak arra céloztam, hogy ez a nap szívás, mert a gyakornoki munkámban a lelkemet is kiszipolyozzák. Ha jobban belegondolok, mégsem tűnik olyan meredek ötletnek kötél nélkül bungee jumpingolni. - Pun intended. Hiába, a legrosszabb napjaimon is sziporkázom.
- Sandy? Komolyan? - ráncolom a homlokom. - Mint Sandy Dee a Grease-ben...? Menő! - Ismét elnevetem magam. Lehet a fejsérülés az oka, de egyre szórakoztatóbbnak tűnik a fazon. Az ő nevét viszont nem tudtam meg. Gondolom, annyira nem is lényeges. Mármint lényeg, hogy ő tudja az enyémet, arra az esetre, ha a kórházig beájulnék. Nem valami kellemes sem a szédülés, sem a fájdalom, sem ezek a szürkés pontok, amelyek elhalványítják a látásomat.
- Hát, mi tagadás, Rachel elég ijesztő tud lenni. De ne aggódjon, elbírok vele, megoldom. Azért köszönöm az ajánlatot, hogy beszélne vele... - egyre halkul a hangom, ahogy kezd összefolyni a kép a szemeim előtt. Sötét szemű próbál ébren tartani, és én is azon vagyok, de elég... furcsán... érzem... magam...
- Victoria? - kérdezek vissza hunyorítva, miközben már épp kisegít a járművéből. - Az imént mondta, hogy nem passzol hozzám. Szóval most bosszantani próbál, hogy ébren tartson? Ügyes - küldök felé egy vérszegény mosolyt. Az épület felé tartunk, és ahogy a bejáratnál álló ápolók megpillantanak, meg is indulnak felénk. Legalábbis a közeledő két fehér pacából ezt veszem ki.
- Mi történt? Fejsérülés? Ön a barátja, vagy hozzátartozója? - záporoznak ránk a kérdések, csak feltételezem, hogy most nem tőlem várják a válaszokat. - Innen átvesszük... - mondja aztán magabiztosan az egyik ápoló-paca. - Köszi a kalandot, Sötét szemű. És hogy végül nem hagyott az út szélén. Innen megleszek, ne aggódjon... - ígérem búcsúzóul.