- Ezek mind csak mondvacsinált vádak – mondom az alsóajkamba harapva. Talán elbizonytalanít ez a helyzet, és nem tudok menekülni belőle, de a gerincem nem adom semmi pénzért. Nem ismerek be olyasmit, amit nem tettem meg. Már miért is akarnék bárkit is elrabolni? Ha csak nem egy gyönyörű lány, akkor nem akarnám magamhoz láncolni, és Lolly arca lehet bármennyire is szép, inkább megtartanám ilyen szempontból a három lépés távolságot. Ezt követően felvázolom a helyzet, hogy mégis hányadán állok a rendőrséggel, és úgy tűnik Clyde hangjából ítélve, hogy talán nem annyira kedvező a helyzetem. Egy erős 3,6, hogy a Csernobilból idézzek. Bár, ha azt a sorozatot vesszük alapul, akkor nem csoda, hogy gyöngyözik az izzadságtól a homlokom, ami egy automatikus reakciója a testemnek a félelemnek. Persze nincs mitől félni, nem vagyok bűnös, Clyde kihoz innen, és az egész olyan lesz, mint egy rossz álom.
Türelmetlenül hallgatom, ahogy valakinek beszél a háttérben. Ha tehetném ráordítanák, hogy figyeljen már egy kicsit rám, de mivel ő tesz szívességet, így nem hagyhatom a feszültség generálta agressziót szabadjára engednem. Ebben a következő szavai erősítenek meg, amik egészen nyugtatóan hatnak rám. – Kösz, Clyde. Tudom, néha nem tűnik úgy, de hálás vagyok, hogy segítesz… ebben is – bármilyen fura, de hálás voltam neki, nem csak ezért, azért is, hogy senkinek nem kotyogta ki, otthagytam az egyetemet. Még nem állok készen, hogy a világ elé tárja ezt a hírt. Most amúgy is nagyobb probléma, hogy le akarnak sittelni. – Nem mondok semmit, kizárólag az ügyvédem jelenlétében – ismétlem meg talán kissé ironikusan. – Jó, jó ezt fogom mondani – javítok még azelőtt, hogy eszébe jutna hogyan kell üvölteni, és rátalálna a hangjára, vagy ne adj isten kihátrálna az ügyvéd szerzés projektből. Már csak az hiányzik, hogy ő, mint utolsó remény elhagyjon.
Hallgatom, ahogy a telefon kisípol, miután leteszi a telefont. Visszarakom a helyére a mobilt, és még egy hosszú pillanatig megbabonázva nézem. Szinte belém fagy a vér is, mikor megszólítanak, és arra kérnek, hogy fáradjak a kihallgatótérbe… ismét. "Csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok a kérdésre" – ismétlem magamban a sorokat, mint egy versikét. "Csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok."

- Oliver, nem azt kérdeztem, hogy hülyeség-e… tudnom kell, hogy van-e bármi, ami miatt azt gondolhatja bárki is, hogy közöd lehet Lolita eltűnéséhez – értettem, hogy miért próbálja elterelni a témát, de akkor épp ilyesmire nem volt időm. Feltételezéseim szerint beszélgetésünk után Olivert biztosan visszavinnék a kihallgatás folytatására és nem tudtam, hogy tényleg bejelenti majd az igényét az ügyvédre, vagy még esetleg próbál még inkább rontani a helyzetén. Mégis csak Oliverről beszéltünk, nem lepett volna meg, ha végül úgy dönt teljesen lejáratja magát, mert sokkal rosszabb helyzetbe úgy se kerülhet… pedig de.
Aztán pedig mintha még igazolni is akart volna, elkezdett mesélni a beszélgetéseiről Lolitával. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy erről ugye nem mesélt a rendőröknek, de igazából teljesen mindegy volt – ha drága kisöcsém valamilyen okból kellően gyanússá tette magát, akkor nem sok engedély kellhet ahhoz, hogy megkeressék azokat a chateléseket; hacsak pont nem azok miatt keresték fel.
- Basszus Oliver… – futott ki a számon, mikor hirtelen Emily termett mellettem… észre se vettem, mikor került mellém, így elsőre kicsit visszahőköltem. - Várj egy kicsit – mondtam még drága szerencsétlen öcsémnek, majd a lány felé fordultam. - Kezdjétek el nélkülem, vagyis… kérlek képviseld a részlegünket. Oliver a rendőrségen van, ezt pedig mielőbb meg kell oldanom – hadartam el neki amilyen gyorsan csak tudtam. Láttam az arcán a meglepettséget, de nem is tartott fel tovább, amiért nagyon hálás voltam neki akkor.
Ezt követően próbáltam újra teljes figyelmemet neki szentelni, mire jött ezzel az átkozott ruha mizériával, amire halkan felhorkantottam.
- Meglátjuk mit tehetek érted – róttam még egy kört a folyosón, majd még egyet… fogalmam se volt már hányadiknál tarthatok. - Ha nem járok sikerrel és még ki is tudlak onnan hozni, akkor szerintem bőven megtettem mindent, amit mint testvér megtehete… – nem tudtam befejezni mondandómat, mert valamiféle jellegzetes kopogó hang zavart meg. Ahogy tekintetem a zaj irányába szegeződött, természetesen megpillantottam azt az embert, akit utoljára akartam látni abban az esetben. Kérdését hallva pedig önkéntelenül is egy hatalmas sóhaj tört fel ajkaimról. - Oliver, most le kell tennem. Ígérd meg nekem, hogy miután letetted a telefont utána már csak egyetlen egy mondatot ismételgetsz a rendőröknek, ami valami olyasmi, hogy „csak az ügyvédem nevében válaszolok”. Megfogalmazhatod másképp is, de szeretném, hogy ez legyen a fő tartama. Ennyit meg tudsz tenni a kedvemért, remélem – persze, válaszolnom kellett volna „Rád várunk, jössz?” kérdésre is, amit Bradford intézett felém, de volt egy remek megérzésem: ha ő lenne telefonban és én zavarnám meg egy ilyen típusú kérdéssel, ő se nagyon zavartatná magát. Meg az akkori helyzetet tekintve elsődleges volt, hogy Olivert rendezzem le elsőnek, Warren csak utána rúghatott labdába.
- Ne csinálj semmi hülyeséget, amíg nem érek oda, oké? Beszélek Stephennel, hátha le tud akasztani valahonnan egy jó ügyvédet - őt magát inkább nem kérem meg, nem biztos hogy jó ötlet, mert drága barátom annyira szerette a szakmáját, hogy semennyire, nem szerettem volna, ha Oliver lett volna a kísérleti nyuszija. - És vigyázz magadra – kicsit elmosolyodtam a szavaim végén, leginkább azért, mert ismertem mint a rossz pénzt… és tudtam, hogy nem fog. Még megvártam, amíg válaszol, csak utána nyomtam ki a telefont, hogy egy újabb csodás beszélgetésnek nézzek elébe Csöbörből vödörbe, mondhatnánk.

Ha eddig nem éreztem volna elég gyatrán magam, akkor most hatványozottan átjárhat ez a szívet melengető érzés, miután Clyde mindennemű beszólás, komment és vagy gúnyos megjegyzés nélkül hagyja szavaim. Nagy a baj, ha már kritizálni sincs kedve. Ebből egy az egyben az jön át, hogy ő sincs a helyzet magaslatán, vagy legalábbis kételkedik a pozitív kimenetelében. Az ő helyében én is utálnám magam, ha a hétköznap délutánomat ilyen indokokkal tenném tönkre. A helyzet még annyira nem vészes, talán, nem biztos, de van rá esély… Nem vagyok bűnös! – üvölti egy hang a fejemben, amit nehezen tudok kifelé tolmácsolni.
- De – mondom határozottan, miközben próbálom visszanyelni a kérdéstől elszabaduló dühöm. – Hülyeség az egész, Clyde, semmi közöm nincs hozzá – mint ahogy a mellékelt ábra mutatja képtelen vagyok normálisan belekezdeni a gondolataimba. Kicsapongva térek át az egyik témáról a másikra, képtelen vagyok irányítani a szavaim. A fejem szét akar robbanni a rá nehezedő stressztől. Ha gyomorfekélyem lesz, legalább nem kell majd sokat gondolkodni, mi hozta elő. – De tudod milyenek Lolly szülei: furák. Sehova nem engedik szegény lányt, és én esküszöm csak néhányszor szöktettem ki. Talán ötször, hatszor vittem el otthonról, de nem számoltam, lehet ez a szám kétjegyű és kettessel kezdődő is – feszülten beletúrok a hajamba, így a szemembe lógó tincsek visszakerülnek a helyükre, a fejem tetejére. – Talán van néhány chat beszélgetésünk, ahol azt taglalom, hogy egyszer végleg megszöktetem otthonról – persze ezek az üzenetek mind csak poénból íródtak. Szerettem azzal heccelni Lolitát, hogy a szülei kalitkában tartják, és örökre ott is marad, ha rajtuk múlik.
- Pont ugyan ezt mondtam neki, bár nem teljesen ugyan ezekkel a szavakkal – helyeslően bólogatok. Egy kis derűlátás telepszik rám, miután egyetért ezzel a bennem is felmerülő gondolattal. Nem nagyon ismerem a törvényt, de a detektív sorozatok nyomán nagyon jól tudom üvöltözni az állítólagos jogaim.
- Siess, nem akarok a sitten megrohadni – ez elmegy egy segélykiáltásnak, bár inkább hallatszik egyszerű parasztságnak, én mégis a bátyám kulcsszerepét próbálom vele nyomatékosítani.  – Kéne valami, hacsak nem döntesz mégis úgy, hogy itt hagysz, mert akkor gondolom az állam fizet nekem egy narancssárga kezeslábast.

Más szituációban lehet elgondolkodtam volna valami frappáns visszavágáson, de abban a szituációban éreztem: kicsit megértőbbnek kell lennem Oliverrel szemben, hiszen ha még idegesebbé válik, akkor megeshet, hogy még nagyobb galibát okoz addig, amíg szerzek neki egy ügyvédet, aki képes hirtelen odapattanni a helyszínre. Tudtam például, hogy Stephen jogot tanul és talán neki akadt volna néhány ötlete a helyzet megoldására, de… nem voltam benne biztos, hogy időben elérem. Eléggé tartottam tőle, hogy hiába hívnám nem venné fel – ne feltétlen azért, mert nem akarja, inkább azért, mert lehet épp egy másnapot hever ki, vagy valami hasonló. Esetleg épp egy újabb rejtélyes „fontos programját” kivitelezi, de tény, ha értesült volna az esetről biztos segített volna valahogy, de… nem tudtam, hogy abban a helyzetben ez elég lesz-e nekünk.
- Oké. Arról se mondtak semmit, hogy hirtelen miért kerültél a gyanúsítottak listájára? – elvégre ezt is jó lett volna tudni, hogy akad-e bármi közvetett vagy közvetlen bizonyíték, ami Oliverre terelte volna a gyanút, esetleg valaki rá terelte volna a gyanút. Szerettem volna minél tisztábban látni, hogy legyen mit mondanom az ügyvédnek… már ha eljutok oda, hogy beszéljek eggyel.
Azért a kihallgató viselkedése hallatán kicsit felhúztam a szemöldököm, elvégre nem hittem volna, hogy ez lenne a helyes rendőri magatartás.
- Érdekes. Eléggé nyeregben érezhette magát, hogy képes volt ilyeneket mondani – elvégre minden kimondott szónak következménye volt és a legtöbb kihallgató szobába felszereltek mikrofonokat és kamerákat, hogy a későbbiekben fel tudják használni az ott készült felvételeket a nyomozás során. Persze, benne volt a pakliban, hogy az említett rendőr pont hogy kikapcsoltatta az eszközöket azon célból, hogy keménykedhessen, de… ki tudja? Még ezt is valahogy a javunkra lehet fordítani.
- Jól van Oliver, akkor most le is teszem, ha már ennyire siettetsz… és szívesen – sóhajtottam fel, majd jött a  folytatás, mire felmordultam. - Még ugorjak haza neked ruháért is? Komolyan Oliver, szerintem már az jó dolog lesz, ha sikeresen kihozlak onnan és haza tudsz jönni. De meglátom mit tehetek – tettem még hozzá, bár nem tudtam miképp iktatom be két ügyvédkeresés között egy hazautat Oliver ruháiért. Esetleg megkérhetem Connie-t vagy Court-öt, hogy keressenek valamit jóképességű testvérüknek az idő alatt, amíg az ügyvéddel próbáljuk megoldani a fennálló problémát.

- Ne is húzd, engem húz ki innen – még jobban a falnak nyomódok, ha ez egyáltalán lehetséges. A fésületlen tincseim engedetlenül hullanak az arcomba, már az se izgat, hogy milyen képet festek a foltos fehér pólómban, amit csak pizsamának használok, és a tróger szürke mackónadrágomba. Zavartan fürkészem csupasz lábujjaim, amiket csak az otthoni papucsom takar valamelyest, amit anya olyan nagy gondol cipel utánam, ha mezítláb mászkálok. Ez a kósza gondolat egy halovány mosolyt csal az arcomra, és közben pusztító tűzzel égeti a szívem. Ezúttal tényleg sajnálom, hogy anyának így kellett látnia, és hogy a család élete miattam borul fel. Szeretem felcsigázni a kedélyeket, de ez még az én határaimon is kívül esik.
- Nem tudok semmit róla, és nem akarnak elmondani se semmit. Fogalmam sincs mi lehet vele – ez bosszant a leginkább, hogy ötletem sincs mi történhetett vele. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem menekült volna el úgy otthonról, hogy nem szól a szülőellenes lázadásáról nekem. Persze erről nem beszéltem a nyomozónak, nem tűnt fontosnak. Vagy nem is tudom. Össze vagyok zavarodva, még az is félő, hogy elfelejtek bizonyos időközönként levegőt venni.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, mikor az ügyvédet emlegeti. Erre van most szükségem. Ebben az abszurdnak nevezhető helyzetben még Clyde hangja is úgy hat rám, mint kért algopyrin egymás után beszedve, eltompít, és nem érzem a kínzó fájdalmat. Alig láthatóan bólogatok szavaira, habár ő ebből semmit sem érzékelhet, mégis egy teljesen automatikus mechanizmus tőlem.
- A kihallgató nő egy szadista, de komolyan. Burkoltan célzott arra, hogy az asztalba fogja baszkodni a fejem, ha nem válaszolok - talán nem kéne így beszélni a rend éber őréről, főleg, ha a munkatársai hallgatják le a telefonbeszélgetést, mégis kicsúszik a stressz következtében a számon. Mégse bánom meg egy pillanatra sem, jobb, ha a körülötte dolgozók is tudják, hogy finoman fogalmazva is ijesztő a nő.
- Jó, de siess, mert ezek nem kis pályáznak. Ez is elvileg egy gyors telefonbeszélgetés… – az engem szuggerálókra vetek egy pillantást a vállam fölött, majd újra a papucsom barázdáit kezdem tanulmányozni, mintha a világ legérdekesebb dolga lenne. Nem akartam még csak egy éjszakát se eltölteni előzetes letartóztatásban, így remélem Clyde sürgősen kitalál valamit. – Ohh és ha erre jársz, hozz nekem valami rendes ruhát, ami nem úgy néz ki, mintha ráborítottam volna egy teljes lakodalmi menüt.

- Ó, még közel sem húztam fel magam, édes öcsém - hangom nagy eséllyel egészen vészjósló lehetett, bár tény, még mindig barátságosabb jelenség lehettem, mint az a néhány kedves rendőr úr, aki érte ment és bevitte az őrsre.
Mindezek után csendben hallgattam őt tovább, miközben újabb és újabb kört sétáltam le a folyosón. Külső szemszögből nem tűnhetett valami megszokott és normális dolognak, hogy valaki ilyen tempóban cikázik fel-le, de így legalább valamennyi nyugalmat tudtam erőltetni magamra. Vagy legalábbis Oliver a vonal másik felén hihette azt, hogy az vagyok... bár kit áltatok? Ő is sejthette, hogy azért nem feltétlen úgy tűröm az egész helyzetet, mint egy jeges bástya, vagy valami hasonló.
Őszintén szólva szinte már meglepő volt, hogy eddig nem követett el semmi olyan hülyeséget, ami miatt a rendőrség látókörébe került volna, de tény, az emberrablás még tőle is túl erős dolog lenne.
- Magyarán nem tudsz róla semmit, hogy hova tűnhetett, ha jól értem - tény, az még benne volt a pakliban, hogy esetleg Lolita megunta a szülei vas szigorát és megpróbált volna elmenekülni, de... ha erről is lett volna szó, akkor is több esze lett volna, semmint az öcsémet kérje segítségnek. Vagyis mertem remélni, hogy a leányrablás nagy kivitelezését nem Oliverre bízta volna.
Más kérdés, hogy mivel már ott volt egy ideje, így biztosan mondott néhány olyan dolgot, amivel kellően bicskanyitogatóan hathatott másokra. Ismertem már annyira Olivert, hogy tudjam: ha ideges, akkor képes annyi baromságot összehordani negyed óra alatt, mint másoknak két évbe telne... épp ezért nem kicsit aggódtam, vajon milyen terhelő bizonyítékokat vonultatott fel maga ellen csupán színtiszta iróniából.
- Intézem az ügyvédet, de ettől a perctől kezdve bármit kérdeznek tőled Lolitáról vagy bármit az esettel kapcsolatban, te hallgatsz. Senki se kötelezhet arra, hogy beszélj... maximum annyit válaszolj minden kérdésre, hogy csak az ügyvéded jelenlétében válaszolsz rájuk. Aki... jön, amint lesz időm találni egyet - szemem sarkából újra érzékeltem valamiféle mozgást, volt egy olyan érzésem, hogy valaki már nagyon unhatja a rám való várakozást, de abban a pillanatban ez nagyon nem tudott érdekelni.
- Tehát innentől szájzár. Se ironikus beszólások, se heccelések, se semmilyen... nagymenőzés, vagy tudom is én - nem kérdőjeleztem meg az ártatlanságát, de ez nem volt igaz az idiótaságára. Nem lepődtem volna meg azon, ha Lolita esete miatt nem is, akkor a hatóság elleni tiszteletlenség, vagy valami hasonló miatt minimum közmunkára ítélik.

A rám szegeződő tekintetek nem nyugtatnak meg, ahogyan a bátyám pillanatnyi iróniája sem. Igyekszem kerülni minden rám szegeződő szempárt, mert mikor egyel épp összeakad a tekintetem valóban bűnősnek érzem magam. Ez még annál is rosszabb, mint anya csalódott arca, ezek a lelkemet akarják kiszipolyozni. Nem igazán lehetett zavarba hozni egy átlag szerdán, de most olyan kellemetlenül érzem magam, hogy kényszeresen hátat fordítok az engem pásztázóknak, így már csak fél vállal támasztom falat, miközben szabad kezemen megtámasztom a másik karom, amelyikben a telefont tartom.
Hála a jó égnek, Clyde hamar leveszi, hogy nagy a gond, és a hangszíne is kissé megváltozik, az én közérzetem viszont továbbra is megmarad kritikán alulinak.
- Mondom, hogy ne húzd fel magad! – reagálok szinte reflexből a „hogy micsoda?” kérdésére. Szinte önkénytelenül csúszik ki a számon, aztán egy röpke másodperc alatt realizálom, hogy még mindig a bátyám tesz nekem szívességet. Egy pillanatnyi hatásszünetet követve felsóhajtok. Mint az üldözési mániások körbe pillantok magam körül, és lejjebb veszem a hangerőt, habár mélyen belül én is tudom, hogy valahol biztos rögzítik a beszélgetésünk, szóval így vagy úgy meghallják, amit mondok. – Ismered Lollyt – persze, hogy ismeri, már hogy ne ismerné, még akkoriban is sokat fordult meg nálunk, mikor még Clyde is otthon lakott. -, na hát az a helyzet, hogy eltűnt. Nyoma veszett – nyelek egy hatalmasat. Még mindig nagyon fáj ezt kimondani, mert bármilyen fura is jobban aggódom a lány miatt, mint hogy most lecsuknak-e megalapozatlanul. – úgy tűnik gyanúsított vagyok az ügyben. Pedig, Clyde, hidd el nekem semmit nem csináltam. Otthon voltam, amikorra datálják az eltűnését – a kétségbeesésem kicsit kezdi a hisztérikus hangnemet ölteni egy kis felháborodással vegyülve.
- Kösz – szuszogom. -, és mondjatok meg neki is, hogy ártatlan vagyok, de azt csak halkan említsétek neki, hogy pontosan miért tartóztattak le – emberrablás vádja, ez még tőlem is sok lenne. Ráadásul ő is ismeri Lolitát, és mindig azt hajtogatja, hogy milyen bájos lány, én pedig nem győzöm ismételni magam, hogy csak barátok vagyunk.
- Talán kicsivel több, mint fél órája vagyok itt, de nem tudom biztosan, anya tuti meg tudja mondani másodpercre pontosan neked – az időérzékemnek annyi, bár sose voltam igazán jó az ilyesmiben. – Már félig kihallgattak… épp szünetet tartunk – ez az a pillanat, mikor megkérdezik a TV- s kvízjátékoban, hogy szeretne-e telefonos segítséget hívni. Igen szeretnék, nagyon szeretnék. Ez a mentsváram, miután az idegességtől eljárt a szám.

Lassacskán mindenki megérkezett a szokásos, havi rendszerességgel megtartott WSN vezetőségi gyűlésre, amit Danielle aznapra hívott össze. Tény, nem volt olyan nagyon sok részvevős esemény, csak a főszerkesztő, a részlegvezetők, meg esetleg ez utóbbiak helyettese volt jelen, hogy letisztázhassuk a statisztikákat, eredményeket és a következő hónapra tervezett változásokat. Az utóbbi időben gyakran magammal hívtam Emilyt, aznap pedig ez kifejezetten szerencsés döntésnek tűnt, tekintve a történteket.
Már épp előkészítettem saját kis jegyzeteimet, hogy még egyszer átnézzem mire is akarok kitérni majd a megbeszélés során, mikor rezegni kezdett a zsebemben a mobilom. Direkt lehalkítottam, hogy ne zavarjon meg semmit, viszont mivel még akadt egy-két személy akit vártunk – a notórius késők – csak emiatt pillantottam a kijelzőre. Az ismeretlen szám nem sok jót jelentett, ennek ellenére mégis felvettem a telefont, gondolván, hogy majd gyorsan lerázom a vonal másik végén lévőt, hiszen biztosan valami ügynökkel próbál majd rávenni egy kihagyhatatlan ajánlatra. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna
- Emily, mindjárt jövök, csak ezt lerendezem – mondtam még azért, még mielőtt felálltam volna helyemről, hogy a termet elhagyva a folyosóra sétáljak, elvégre ha valami okból mégis csak elkezdték volna a megbeszélést nélkülem, nem akartam én lenni a zavaró zajforrás.
- Clyde Easton – szóltam bele unottan, elvégre rögtön ráismertem Oliver hangjára, másrészt életemben nem örülhetett ennyire, hogy meghallotta a hangomat de természetesen most sem köszönt.
- A nagy szarban vagyok és a ne húzd fel magad Clyde nem egy összeegyeztethető fogalom Oliver, de azért próbáljuk meg – hangszínem az unottból hamar váltott komolyra. Mindeközben elhaladtak mellettem a megbeszélésről eddig késő hiányzó láncszemek, akiknek csak intettem, hogy haladjanak beljebb, elvégre… kezdett egyre rosszabb előérzete lenni.
- Hogy… micsoda? Mégis, mivel gyanúsítanak? – próbáltam megőrizni az önuralmam és a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetni a hangomra, miközben valójában biztos voltam benne, hogy fokozatosan kezdtem elsápadni, ahogy úgynevezett köröket kezdtem róni a folyosón.
- Persze, felhívom, hogy intézkedek és ne aggódjon… meg szólok Conradnak, biztos felugrik hozzá, ha megkérem – legalábbis mertem remélni. Próbáltam végig gondolni, hogy mi a szükséges eseményterv akkor, ha az ember kisöccsét nagy eséllyel lecsukják.
- Mikor vittek bent? Mióta vagy az őrsön? Mondtál már nekik valamit? – szükséges volt azt is tudnom, hogy mekkora nagy bajban is vagyunk tulajdonképpen. Egyre gyorsabban lépkedtem, ahogy a folyosó egyik végéről a másikra értem. Láttam, hogy Emily kikukucskál az ajtón, mire nemlegesen intettem a fejemmel. Tudtam, hogy onnantól kezdve esélytelen lesz, hogy részt vegyek a megbeszélésen, de ezt akkor még nem tudtam vele közölni, elvégre ki tudja miféle meglepetéseket közöl még velem Oliver pont abban a pillanatban, amikor nem figyelek.

A falnak dőlök úgy várom, hogy kicsengejne a telefon, amit a rendőrségen a kezembe nyomtak. A saját mobilomból, amit épp csak egy pillanatra kaptam vissza, lestem ki a bátyám telefonszámát. Hogy miért pont őt hívom? Jó kérdés. Zaydenre mostanság nem számíthatok, mióta egy jachton bassza a rezet valahol a Mexikói öbölben nyaralás címszó alatt. Ha magával vitt volna, talán most nem lennék ebben a helyzetben. Mélyet sóhajtok, mikor beleszól a bátyám.
-  Úristen, de jó, hogy felvetted - hirtelen kissé megkönnyebbülök, de még mindig nagyon feszültnek érzem magam, mintha a fejem ketté akarna nyílni. - Nagy szarban vagyok, de nyugi ne húzd fel magad - nem kell, egyszerűen nem igénylem, hogy már az első pillanatban a fejemre olvassa mennyire felelőtlen vagyok. Én is tudom, hogy ezt elbasztam, pedig nem kellett volna így lennie. Hiszen nem vagyok bűnös az ügyben. -  Lehet, hogy szükségem lesz egy ügyvédre, mert gyanúsítanak egy tőlem teljesen független ügyben - vezetem fel szép lassan a dolgot. Aztán beáll a csend, nem is tudom, hogyan kéne folytatnom. A körülöttem álló rendőrök, mind gyanakodva néznek rám, mint egy sorozatgyilkosra, és a kihallgató szobában rám telepedő idegesség újra hatalmába kerít ennek hatására.  
- Hívd fel anyát, mert ő viszont biztosan kétségbeesett, nem akarom, hogy pánikoljon, ha nem szükséges - egyre szaporábban veszem a levegőt, mintha túl kevés lenne belőle a környezetemben, és mindent meg akarnám szerezni, hogy másnak ne juthasson.
- Kérlek, Clyde, fogalmam sincs mit csináljak. A házunkhoz legközelebbi örsön vagyok - szuszogom, miközben a szemem lesütöm, és a cipőm orrát kezdem bámulni. Ha valamikor, most aztán biztos nem lesz rám büszke, pedig jó sok dolgot elbasztam már. Ez viszont mindet túlszárnyalta.