Milyen vagyok, hogyan is jellemezném magam? Nehéz kérdés, de ismerem magam már annyira, hogy a lényeget leírjam. A külvilágban úgy jellemezném magam, mint egy láthatatlan és gyorsan közlekedő egyén. A boltban határozott vásárló vagyok, csak azt veszem meg, amiért indultam és nem állok meg nézelődni, engem nem érdekelnek a női holmik annyira, mint a korombéli lányokat. Megvagyok smink és körömlakk nélkül köszönöm, sőt még hajat sem festek, mert én elégedett vagyok magammal így is. Van egy önképem, amivel nem foglalkozok túlzottan, mert én az online világban létezek igazán a játékokban. Igaz, egy idő után már mikor felfigyelnek rád, akkor kíváncsiak, hogy nézek ki, de ezekre egyszerűen nem válaszolok, mintha meg sem hallanám. Nagyon jól tudok témát is terelni, mert kockák vagyunk és ha feldobok egy build ötletet, akkor tuti ugranak rá a többiek és máris nem én vagyok a téma.
A valóságban, ha megszólít valaki, akkor sietősebbre veszem a lépteim és meg sem állok, amíg biztonságos helyre nem érek, a virtuális világban pedig általában leállok beszélgetni, meghallgatom mindenkinek a gondját és segítek neki megoldást találni, amivel tovább tud lépni vagy jobb lesz neki. Kicsit anyáskodó típus vagyok, nem tudom mikor lettem az, egyszer csak átbillent az apa-lánya kapcsolat ilyen anya-fia kapcsolatba szinte. Én vezettem a háztartást és én szóltam rá este apára, hogy ideje lenne pihennie, majd én befejezem, amit csinál. Sajnáltam, mert sokat dolgozott, néha túlvállalta magát és kötelességemnek éreztem segíteni neki, ilyenkor mint két jó barát beszélgettünk. Büszke rám, amiért nem vagyok bulizós figura és nem érdekel az alkohol sem, mindig is attól félt születésem óta, hogy mihez kezd majd, ha eljárkálok éjszaka itthonról. Szerencséjére hamarabb maradok itt egy horrorfilm és egy pizza társaságában. Nem játszok éjjel-nappal, néha kell a lazulni is, bár filmezés közben is leginkább a telefonom nyomkodom és discordon beszélgetek. 
Rettegek a kamerától és a nyilvános szerepléstől! Erre most jöttem rá, amikor beküzdöttük magunkat egy csapatba, amivel elég jó eséllyel indulunk majd versenyeken, ahol nem kevés pénzt és RIOT pontot lehet nyerni, már fejben előre elköltöttem mindenféle skinre és egyéb finomságra, mint a wardok skinjei is.

Anyám még kiskoromban meghalt, nem nagyon emlékszem rá bár elég sok kép van róla és a családról kint a képkeretekben. Néha bánt, hogy nem hiányzik, de ez azért van, mert nem ismerhettem és teljesen természetes, nem is kéri tőlem számon a család, hogy szeressem.
Valahogy mindig is normálisnak és egésznek éreztem magunkat apámmal ennek ellenére, hogy ketten alkottunk egy egészet. Igaz mellette nem volt változatos az étrendem, mert három-négy főtt ételen kívül nem értett máshoz, csak a szendvicskészítéshez, de én nem voltam hálátlan emiatt és nem is éreztem, hogy nekem kellene megtanulni főzni, szerettük a rendelt kajákat is. Már általános iskolás koromban számítógépeket szereltünk együtt és megtanított telepíteni is azokat, szóval nem volt kérdés, hogy informatikával tanuljak-e tovább a középiskolában, majd egyetemen is, apámra ütök az már biztos. A változás akkor jött el, amikor a jobbnál jobb játékok jelentek meg és elkezdtem turbózni a gépemet és a zsebpénzem mindig új alkatrészre mentek el, a régit meg eladtam jó áron családon belül. Egy elég jól menő számítógépes üzletünk van szervizeléssel, amibe sokat besegítek a kis plusz betevőért. Apa kitalálta, hogy sokat ülök a gép előtt, szóval tanuljak meg főzni meg sütni és én fogok mostantól magunkról gondoskodni, de cserében támogat majd ahogy tud. Eleinte nem tetszett, de végül rájöttem, hogy ezzel csak én jártam jól, mert rendes ételt ettem és tényleg akár éjfélig is fent maradhattam játszani, csak időbe kelljek fel másnak az iskolába.
Teljesen játékfüggő lettem és ami az életben nem ment, hát az ott többszörösen is. Játék közben ismerkedtem és ha valaki nem volt noob, akkor velük tovább is játszottam. Nem voltam szívbajos elküldeni fiúkat is a búsba, ha jobban játszottam tőlük. Sok az előítélet, hogy jaj csaj, biztos béna, hát én erre többszörösen cáfoltam rá, annyit gyakoroltam egy karaktert a gépek ellen, amíg tökéletesen nem ment minden és a buildet is már könnyedén fel tudtam rá építeni az ellenfélhez igazodva. A legjobban a Leauge of Legends fogott meg és itt ismertem meg Condradot is, akivel elég sokat beszélgetek a mai napig, nem mellesleg neki hála kerültem be a csapatba is, elég jól összeszokott páros vagyunk már az alsó ösvényen. 


Korábban érkeztem meg a Dignitas fekete-sárga épületébe, mint a többiek, hogy legyen elég időm felkészülni a játékra. Apa elhozott és útközben vett nekem enni meg inni is, amit még a kocsiban gyorsan be is faltam miközben beszélgettünk. Szeretem az öregem, mert tudja, milyen fontos ez nekem és tereli a témát minden másra, hogy ne izgassam fel magam emiatt. Ahogy megérkeztünk, lepacsiztunk a kocsiban és én a hátamra kapva a táskám indultam meg az épületbe, ahová egy ideje járok már. Most azonban egyedül érkeztem és a szokásosnál is jobban szorongok kicsit. Igyekszem nem túl feltűnően bemenni és kerülök mindenkit, akit csak lehet, akinek muszáj, azoknak köszönök. Cole, a csapatunk főnöke a semmiből terem mellettem, hogy menjek be a streamer szobába most és készüljek. Hát, de még nem is köszöntem a többieknek sem és csak hebegek habogok neki.
- Wendy, szedd már össze magad! - szól rám én meg lepakolok és a gép elé ülök, ahol ott a kamera és nem, nekem ez nem fog menni. Nem szeretem ha néznek, én kocka vagyok és nem egy olimpikon, akit annyira felemelő nézni.
- Nem megy! - bebújok az asztal alá és érzem, hogy a reggelim is vissza akar jönni, eleinte még gyakran próbálok nyelni, de mind felesleges, magam elé kerül a tócsa a gyorsan megrágott kaja maradékaival együtt. A szám egy zsebemből előkapott használt zsepibe törlöm meg és a lábaim átölelve sírni kezdek magamba.
- Wendy, ha nem szeded össze magad, ki foglak venni a kezdőből! Mássz ki onnan most azonnal! -próbál kicsit visszavenni, mert nem az első ilyen eset ez, a hányást leszámítva, ennyire nem szokott durva lenni a helyzet.
- Kell egy kis idő! 
- Nincs időnk, mindjárt kezdenünk kell! Akarod vagy nem?
- Akarom... -ám nem mászok ki, így csak sóhajtást hallok, meg hogy kimegy és bejön a helyére egy pszichológus, de vele sem jutunk egyről a kettőre, egyszerűen a kamera és az, hogy ennek mekkora tétje van rám nézve feszélyez. Egy női esportosra mindig jobban felfigyelnek és én nem szeretnék az emberek tekintetének a célkeresztjébe lenni. Rá nem sokkal már hallom a folyosón, hogy valaki közeledik a doki meg távozik, feladta, hogy ki fog tudni innen szedni.
- Wendy? Én vagyok az, Conrad.
- Menj innen, Connie!
- Mi a baj?
- Én… Erre nem vagyok képes. El fogom szúrni az egész meccset, és a főnök megmondta, hogy ha még egyszer rajtam csúszik el valami, akkor kitesz a kezdőből. -remegett a hangom még a sírás után, de azon már túl voltam szerencsére. Nem szeretnék kikerülni a csapatból, annyit küzdöttem, hogy itt legyek. Jó nem volt nehéz, mert imádtam a  játékot és a szerepemet is benne, de hírnévre nem vágytam annyira, mint a többiek. Tudom, hogy Conradnak ez fontos, ha híres lesz, akkor a családja sem fogja annyira rosszul fogadni a hírt, hogy nem azt és ott tanul, amiről ők tudnak.
- Tudom, hogy úgy érzed, nyomás alatt, vagy de… Hé! Nálad jobb támogatót nem is kívánhatnék a csapatba! Mindenkire odafigyelsz, segítesz, ahol tudsz, számíthatunk rád játékban és játékon kívül. Nehezen tudom magam elképzelni más mellett az alsó ösvényen. Szóval, kérlek, próbálj meg egy kicsit lazítani, és gyere ki az asztal alól.
- Nem megy, mindenki az arcomba fog bámulni, miközben játszok. -már a kezét nyújtogatja felém előttem guggolva, de nem fogadom el, majd valahogy előkerül egy baseball sapka, hogy vegyem fel és ez majd kitakar és nem látszódom annyira, meg én sem látom úgy a kamerákat. Ez valahogy jó megoldásnak tűnt és valamennyire sikerült összeszednem magam, ahogy a sapka a fejemre került. Kértem egy energiaitalt és teljesen rendben voltam, mire nekikezdtünk a meccsnek és nagyon jól szerepelt a csapat, mindenki nagyon jó volt.