Amikor két évvel ezelőtt elhagytam New York-ot azt hittem nem fogom egy jó ideig viszontlátni a fények városát, a helyet, ahonnan az apám elüldözött, mert nem tudott megbirkózni a döntésemmel. Bár, lehet, ha akkor másként döntök és mégsem tartom meg a kisfiamat akkor is ugyanarra a sorsra jutottam volna és elküld a nagybátyámhoz. Az ő vallásos felfogásában embert ölni bűn, és mivel a magzat első perctől emberként van kezelve így az egyik parancsolatot egyből megszegtem volna, de a döntésem, hiába hoztam meg akármilyen racionálisan is azt, nem volt kielégítő indok számára, hogy ne küldjön el.  

Ahogyan felfelé szálltunk a repülőgéppel, egyre magasabbra és messzebbre kerülve mindentől és mindenkitől, akit szerettem és mai napig is szeretek, azt gondoltam a város, amelyben felnőttem nagyon fog hiányozni. Féltem attól, hogy Norvégiában nem fogom megtalálni a helyemet, elveszett leszek és befogok gubózni miközben a gyerekemnek próbálok mindent megadni. Tinédzserként.  De ez abszolút nem így történt, nagyon nyitottak voltak az emberek irányomban és sosem éreztem magamat egyedül. Hol a nagybátyám szórakoztatott a kávézójában, hol az egyik alkalmazottal beszélgettem és mikor még nem volt olyan nagy a pocakom akkor még el is jártam esténként velük kikapcsolódni. Olyan volt, mintha egy nagy családba kerültem volna, akik nem ítélkeznek és csak támogatni szeretnének minden percben. Talán emiatt volt az, hogy abszolút nem éreztem New York hiányát.  

S most, a jelenben újból visszatértem erre a helyre, ahonnan menekültem és minden porcikám érzi azt, hogy rossz helyen vagyok. Theo még nem szokta meg a helyet, és bevallom nekem is nagyon hiányzik a megszokott rutinunk, a norvégigai barátaim és úgy minden, amit Trondheim nyújtott a kisfiamnak és nekem az elmúlt időkben. Az a hely maga volt a megnyugvás. A tiszta lap. Ilyenkor szoktam lélekben megpofozni magamat mert nem engedhetem a hiányérzetet magamnak, mikor annál sokkal, de sokkal fontosabb dolgom van. Anya széttárt karokkal várta az érkezésünket, patakokban csorogtak a könnyei mikor megláttak minket a repülőtéren és azonnal olyan szorosan ölelt magához, mintha első alkalommal tartana karjaiban. Akkor látta életében másodjára Theo-t és azóta le sem tudom vakarni róla. Apám már más tészta volt... megtartotta a kétlépés távolságot, de az unokája egyből megenyhítette szívét, mosolyával könnyeket csalt szemébe és amint karjaiban tartotta láttam megmozdulni benne valamit: de nem irányomban.  

-Anya, biztosan nem haragszol, hogy elmegyek? Mindent előkészítettem neki amire szüksége lehet, nemsokára jön az alvásidő és szereti, ha megy a zenélőkéje. - nehezemre esik itt hagyni az egyetlenemet, de Rose már nagyon várja a találkozást és egész héten ezzel nyagatott. Muszáj most elmennem, mégis olyan bűntudat mardos belülről, amiért nem viszem magammal Theo-t és anyámra bízom. Hallom, ahogyan beszél valamit, de nem figyelek rá, hiszen már rég a földön játszó kisgyerekem mellé telepedtem, hogy megszeretgessem mielőtt elmegyek. Szorosan ölelem magamhoz, össze vissza puszilgatom és beszippantom baba illatát. - Hamar visszajövök hozzád, ígérem. Addig pedig a mama fog veled játszani és később benéz Paul bácsi is. - nyakamba fúrja arcocskáját, majd az Ő kis nyelvén mond valamit. Megmosolyogtat az ártatlansága, majd miután lopok tőle még egy puszit megyek az ajtóhoz, ahová totyogva kísér ki. - Pápá! - integetek neki, majd gyorsan leszalad a lépcsőn mielőtt meghallanám a sírását mert akkor biztosan nem mennék el sehová.  

Percekkel később már az utcán vagyok és sétálni kezdek a kávézóba, ahol megbeszéltük a találkozót Rose-al. Fura érzés arra készülni, hogy az egykori legjobb barátnőddel találkozol újból, Ő mindenről tudott, miért költöztem el ahogyan arról is tud miért jöttem, jöttünk vissza. Trondheimben amúgy minden könnyebb volt, sok gyerekes anyukával voltam kapcsolatban így mindig olyan programot csináltunk ahová gyerkőcöket is vittünk, így most nagyon egyedül érzem magam. Mikor beérek a kávézóba köszönök az ottlévőknek és a lefoglalt asztalhoz megyek. Az órámra pillantok és elkönyvelem magamban, hogy nemsokára megérkezik barátném is, hiszen fél 5-re beszéltük meg.  

-Jó estét Hölgyem! Mit hozhatok? - egyből megjelenik a pincérfiú, aki kedvesen, mosolyogva várja válaszomat mire csak egy egyszerű erdei gyümölcsös teát kérek. Felhúzott szemöldökkel tekint vissza rám, de nem értem reakcióját. Nem ittam alkoholt mióta teherbe estem és nem most fogom elkezdeni a dolgot. Ameddig várok a teámra és Rose-ra kifelé tekintek a sötétségbe és az egykoron kidudorodó pocakomat simogatom. Akkor megnyugvást jelentett ez a mozdulat, mára már csak megszokás de az is lehet, hogy mivel már csak Ő van nekem igazán így próbálok kapaszkodni önmagamban.  

 

Gemma & Aiden

welcome to parenthood. i hope you like destruction

Váratlanul ért az információ, hogy Gemma újra New Yorkban van, mi több nem egyedül jött. Egy kellemes haveri összeröffenés közben derült ki. A régi bronx-i haverjaim, aki gyakorlatilag az egyetlen barátim, mert a manhattem-i elittől borsódzott a hátam, mesélték, hogy a volt barátnőm visszaköltözött a városba. A szavak hallatán egy adag vízzel leköptem a velem szemben ülőt, és a szívem egyre hevesebben kezdett verni. Nem készültem fel rá, hogy sok hiábavaló üzenet után egyszer csak felbukkan. Nekem nem szólt, ahogy korábban nem is válaszolt a mihaszna üzeneteimre. Mikor elment, még kétségbeesetten küldözgettem a hullámzó hangvételű SMS-eim, de egy idő után már nem próbálkoztam. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet vele, hogy végül is mi lett a gyerekvállalási terveivel. A mi gyerekünkkel.  
Nehéz volt belegondolni, hogy talán apa vagyok, és soha életemben nem találkozhatok a lányommal vagy a fiammal. Nem úgy képzeltem az életem, hogy mindössze tizenkilenc évesen apa leszek egy olyan világban, amihez még én se tudtam felnőni. Ha anyám tudna róla, biztosan a szememre hányná, hogy le se tagadhatom apámat. Ő is ezt tette. Teherbe ejtette fiatalon anyám, aki lecsúszott a lejtőn magára hagyatottan. Apámat sose érdekelte mi van velünk, meggazdagodott, új családot alapított -, akik még csak nem is tudnak a létezésemről -, velem pedig csak kényszerből foglalkozik néhanapján. Amikor belenézek a tükörben reggelente a puccos magániskolába indulva, amit apám szánalomból fizet, mindig kicsit olyannak látom magam, mint ő. Látom az arcvonásimban megjelenni, a mozdulataimba, még a lélegzetvételemben is. Azért küzdöttem az évek során, hogy függetlenedhessek a szüleimtől, akik sose értettek igazán a szülői magatartáshoz, most mégis kezdtem az ő képmássukká válni. Taszítónak láttam magam minden alkalommal, mikor eszembe jutott, hogy talán apa vagyok.
Változtatni akartam rajta, akkor is, ha Gemmának semmi kedve látni engem. Megkerestem a Rose-t, akit úgyszintén kölyök korom óta ismertem, az elmúlt két évben mégse adott ki semmilyen információt a barátnőjéről. Nagyon dühös voltam rá, mert azt állította, hogy semmit se tud, pedig nyilván beszélt Gemmával. Jóvátételt kértem Rose-tól, mert csúnyán átbaszott. Először tiltakozott mondván, ezt nekünk kell elintézni, ő nem szólhat bele. Végül egy üvöltözésbe fulladó beszélgetés végeredményeként hajlandó volt leszervezni az ex-barátnőmmel egy találkozót az ő nevében, a csavar, hogy helyette én jelenek majd meg.
A találkozónk napját ellőre megszerveztem, hogy egészen biztos semmi ne szólhasson közre. Maddy egy osztálytársánál alszik, úgyhogy nem kell érte rohangálnom az iskolába. Suli után egyszerűen haza megyek, és a cuccaim leszórva elmegyek lezuhanyozni. Minden perccel, ahogy közelebb kerülök ahhoz, hogy láthassam őt, feljebb szalad a pulzusom. A fürdés is hosszabbra nyúlik, mint tervezem, a meleg víz ugyanis ellazítja az amúgy megfeszült izmaim. Mély levegőt veszek. Nem akarok kiabálni Gemmával, pedig nagyon is megérdemelné. Nem riaszthatom el az első percben.
Magamra kapok egy farmert és egy sima fehér pólót. Mikor indulni készülök, éppen akkor esik anyám haza ki tudja honnét… Hülye kérdésekkel bombáz, hogy hova megyek, hol van Maddy, miért vagyok ilyen feszült és a többi. Egyedül a húgommal kapcsolatos kérdésre felelek, majd az ajtót becsapva magam mögött viharzok el. Közel két óra tömegközlekedéssel Brooklynból Bronxba jutni, úgyhogy igyekszem csipkedni magam.
Pár perccel a megbeszélt időpont után érek az étteremhez, amit kiskoromban nagyon imádtam. A nagymamám mindig idehozott, ha valamit ünnepeltünk. Gemmával mi is sokszor megfordultunk itt ketten, legalább nosztalgikus találkozó lesz, ha már nem meghitt.
Ahogy belépek az ajtón egy pincér lép oda hozzám, hogy szabad asztal felé irányítson.
- Egy szőke 18 év körül lányt keresek – mondom kissé bizonytalanul.  Olyan rég láttam őt, hogy már abban is kételkedek, hogy milyen a hajszíne. Ki tudja, talán átfestette, és már egészen másképp néz ki. Lehet, hogy az európai levegő egészen megváltoztatta.
A pincér egy ablak melletti asztalra mutat, ahol nekem háttal ül feltételezhetőleg tényleg Gemma. Hosszú szőke haja minden esetre a régi. Óriás gombóccal a torkomban sétálok oda hozzá. Össze vagyok zavarodva a szó legszorosabb értelmébe. Nem tudom, hogy kifakadjak-e, vagy magamhoz öleljem. Megállok az asztal mellett, és úgy nézek rá, mintha szellemet látnék.
- Szia – beleharapok az alsó ajkamba, és úgy fürkészem arcát. Valóban megváltozott, már amennyit egy tinédzser általában változik két év alatt. – Beszélnünk kell, kérlek ne fuss el – teszem hozzá, mert a megválaszolatlan üzeneteiből kizárólag azt tudtam leszűrni, hogy olyan vagyok neki, mint egy aljas kis tetű, akit semmilyen módszerrel nem lehet eltávolítani.
Leülök a vele szembeni székre, közben a pincér, és Gemma elé letesz egy pohár teát, aztán megkérdezi én mit kérek. Csak egy pohár vizet rendelek, bár lehet valami jobb lenne, ami ellazít, mert az összes feszültség összegyűlt a nyakamban.
- Mi van veled és… - itt elakadok, zavartan az asztal lapjára nézek, majd ismét rá. – tudod – képtelen vagyok kimondani, hogy a „gyerekünkkel”. Akkor csak még valóságosabb lenne a helyzet, és én még szarabb alaknak érezném magam.

 

 

Amikor még nem tartottam kezemben elsőszülött gyermekem már akkor tudtam, hogy Ő lesz a mindenem, az én életem másodlagossá fog válni és az Ő jóléte fogja mozgatni minden rúgómat. Mély kötődést éreztem iránta már aznap mikor a doktornő megerősítette félelmemet, utána kapcsolatunk pedig egyre szorosabb lett minden nehézségnek köszönhetően. Mindegyiket azért ugrottam át, hogy Theo részese lehessen az életemnek és bár tudom, ezután a sajátom már nem lesz ugyanaz de most értettem meg igazán azt, amit mindig is mondtak: az élet gyerek után nyer értelmet.
Aiden mindig nagyon fontos pontot töltött be az életemben, eleinte elválaszthatatlan barátok voltunk de mindig éreztem belül, hogy mindketten többet jelentünk egymásnak, komolyabbat. Ezért ért hidegzuhanyként amikor a szerelmünk gyümölcsét, az akkor alig pár hetes magzatot inkább halálra ítélte volna, mintsem beáldozni magunkat érte. De mindez már nem számít, a szemeimben Ő már csak a múlt, egy személy, akinek segítségével megtalálhattam életem szerelmét.
A Hollywood-i filmekben sosem értettem azokat a nőket, akik sajátunkként tudtak szeretne egy olyan gyereket kinek nem lehetett tudni az apjának a kilétét, de az én esetemben Aiden inkább olyan, mint egy spermadonor mintsem egy társ, apa. Sokáig bántott a viselkedése, de talán az jobban fájt, hogy nem próbált üzenni vagy felvenni a kapcsolatot velem, bár lehet nem is reagáltam volna semmit. Mindenkit elveszítettem annak érdekében, hogy megtarthassam Theot és a legőszintébben mondom, hogy nem bánom.
Szívesen lennék egy 18 éves szőke lány, aki bulizni jár minden este és a legnagyobb problémája az, hogy melyik ruhát vegye fel a legújabb Louis Vuitton táskájához, és nem pedig az, hogy miért sír már megint a kisfiam éjszaka. Amikor az ablak előtt elhalad egy nagyobb társaság elmélázok azon milyen is lehetne az életem, ha nem esek teherbe. Vajon Aiden és én még együtt lennék? Milyen egyetemre jelentkeznék és mit vennék fel a végzősök báljára? Ezek mind olyan kérdések, melyekre szívesen kapnék választ, és akarnék is, de nem lehet. Norvégiában nem mentem suliba, mert túl soknak éreztem volna a terhességgel párhuzamosan, így is az első trimeszter szörnyű volt.
Minden reggelem a wc mellett térdelve indult, szédülések, étvágytalanság és egész napos gyengeség jellemezte ezt az időszakot, néha megkérdőjeleztem azt, hogy valóban terhes vagyok-e vagy csak benyeltem valamit. De az első szívveréses ultrahang után már nem kételkedtem, és az is sokat segített, hogy Paul bácsi és az ottani barátaim nem hagytak magamra.
Azt mondják a nők még hónapig úgy érzik, mintha még bennük lenne a pici, mikor már rég megszületett és egészségesen fejlődik a saját kis ütemébe. Saját bőrömön tapasztalom ezt a furcsa érzetet, és lehet már csak behalucinálom magamnak, de olyan érzés fog el, mint mikor először kezdte el rugdosni a hasfalamat Theo. Mondjuk azt is észrevettem, hogy olyankor érzek így mikor valami nem megszokottat csinálok és félek.
Lépéseket hallok és már kezdem mosolyra húzni ajkaimat, hiszen nem sokan ülünk ezen a soron így csak remélni merem, hogy barátnőm érkezett meg mégis olyan mintha tudnám, hogy nem Ő fog megjelenni. Hirtelen pillangókat érzek a hasamban mikor megérzem a jellegzetes illatát, és ahogy megáll mellettem felnézek rá. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg dühös legyek amiért Rose átvágott de valahol pedig számíthattam is volna erre.
- Szia. – próbálok kimérten visszaköszönni neki, de hangom megremeg még egy ilyen apró szó kimondása alatt is. Aprót bólintok szavaira miszerint beszélnünk kell egymással majd figyelem, ahogyan leül velem szemben, és magamban elkönyvelem, hogy semmit nem változott az elmúlt időben, talán egy kicsit fáradtabb mint emlékeimben és a képen, amit még mindig az éjjeliszekrényemen tartok és néha az emlékeztet a közösen eltöltött időkre.
Mikor a pincér meghozza a teámat illedelmesen megköszönöm, majd neki is látok az ízesítésének. Miután újból kettesben vagyunk csak akkor nézek fel ismét és megköszörülöm a torkomat.
- Nyugodtan kimondhatod. – hangom halk, kissé távolság tartó, majd mielőtt közbe szólhatna folytatom. – Velem és a babámmal. gyerekemmel. – végig tartom a szemkontaktust, majd valamilyen belső hang hatására előveszem a telefonomat és elé tolom, de nem nyitom fel csupán a képernyőjét koppintom meg, hogy láthatóvá váljon a képernyővédőm. A képen egy Theo-ról és rólam készült kép van, melyen első lépéseit teszi meg még Norvégiában. Macis sapka van rajta és egyik kezében a kedvenc nyunyókáját tartja, mellettünk pedig Bonnie, a kutyánk található. Én leguggolva, hatalmas mosollyal arcomon széttárt karokkal várom, hogy megérkezzen hozzám. Szerettem azt a napot. – A neve Theodore, de mindenki csak Theo-nak hívja. …

 

Gemma & Aiden

welcome to parenthood. i hope you like destruction

Kisgyerekként én is eljátszottam a gondolattal, hogy majd milyen jó lesz, ha saját családot alapíthatok. Biztos lesz egy gyönyörű feleségem, és vagy három közös gyerekünk. Tizenegy-két évesen pedig már annyira érett voltam fejben, hogy azzal is tisztában voltam, hogy nem akarok olyan felelőtlen szülő lenni, mint amilyen az alkoholista anyám vagy a nemtörődöm apám. Sok mindenben befolyásolták az életem. A nagy családról alkotott álmaim elkezdtek kitolódni, és egyre inkább úgy éreztem, hogy harminc éves korom előtt még egy kutyát se szeretnék eltartani. Ugyanis mire én betöltöm a harmincat a húgom épp csak húsz éves lesz, és egészen addig az én felsőségemre van bízva. Rajtam múlik, hogy sikerül-e megértenie a bonyolult matematika feladatokat az iskolában, feldolgoznia a kamaszkori változásokat a testében, túljutni az első szerelmén.
Az első szerelem. Meghatározó dolog az életben, az enyémben is az volt. Gemmát már olyan régről ismertem, hogy totyogóként két marokkal szórtam a hajába a homokot. Vele nőtem fel. Mindössze néhány utcára laktunk egymástól, így a nagymamám sokat vigyázott ránk, mikor az ő szülei elfoglaltak voltak, és ez fordítva is igaz volt. Szerettem náluk lenni, mert az anyukája mindig megdöbbentően józan volt, ami újdonságként hatott számomra Julie borvirágos mindennapjai után. Mindig is úgy éreztem, hogy a szülei kedvelnek engem. Többször is meghagyták nekem, hogy vigyázzak a lányuk ártatlanságára. A vicc az egészben, hogy végül én voltam az, aki elvette tőle. Tizenhat évesen Gemma volt a mindenem, így talán nem lehet azért haragudni rám, mert a szerelemtől mámorosan, tiniként képtelen voltam megálljt parancsolni a testi vágyaimnak, ráadásul nem csak az én akaratomon múlt. Balszerencsénkre viszont egy rosszul legyártott gumi megváltoztatott mindent.
Nem csak a szülei nem kedveltek onnantól kezdve, de Gemmával is veszekedtünk. Ő is jól tudta, hogy ott van nekem Maddy, aki épp csak nyolcéves volt akkoriban, és már érte is hatalmas felelősséggel tartoztam. A nagyi se élt már, hogy segíteni tudjon, és tanácsokat adni a gyereknevelésben. El se tudtam képzelni tizenhat éves fejjel, hogy mit kezdenék egy újszülöttel, ha még a húgommal kapcsolatos problémák is megterheltek, pedig ő már tudott magának szendvicset készíteni.
Kezdetben rettentően hiányzott az életemből, a lány, aki tényleg olyan volt, mintha az oldalbordámból tépték volna ki. A mi szakításunk váratlan, szokatlan és legfőképp megterhelő volt. Túl sok érzelemmel, kiabálással és gyerekkel járt. Miután Gemma felszívódott, hónapokig úgy éreztem, mintha egy létfontosságú szervem operálták volna ki belőlem akaratom ellenére. Letört voltam, ideges, zavarodott, és haragudtam magamra. Most, hogy itt ül újra velem szembe, ismét átjárnak ezek az érzések, amiket lassanként sikerült annó magamba fojtanom. Kellemes bizsergés jár át, ahogy belenézek azokba a hatalmas és gyönyörű szemekbe. Úgy hozzáérnék, úgy megsimogatnám a hidegtől kipirosodott arcát.
- Hiányoztál – lehelem ki akaratlanul is ezt a jelentőségteljes szót. Úgy jöttem ide, hogy nem fogok meghunyászkodni, miután figyelmen kívül hagyott. Ezúttal nem taposhat át rajtam kedvére, nem fordíthat makacsul hátat. Egyébként is nem kifejezetten miatta jöttem, sokkal inkább amiatt az apró élet miatt, amiért ketten kéne felelősséget vállalnunk, ha már helyettem is eldöntötte, hogy világra hozza.
Megrendelem a vizet, de továbbra is kissé feszült vagyok, mégis belül forróság önt el a minden porcikámat átjáró boldogságtól. Jó látni, hogy minden rendben van vele első blikkre, még a kialvatlanság apró jeleit is csak az veheti észre, aki olyan sokat tanulmányozta már az arcvonásait, mint én. Biztos sokat sír esténként a gyerek, vagy késő este pótolja be a magára szánt időt. Még nem tudom az igazságot, de azért ülök most ezen a széken vele szembe, hogy mindenre fény derüljön.
- A gyerekünkkel – javítom ki. Sose voltam a szavak embere, ezt ő is jól tudhatja. Nem szoktam hatalmas körmondatokban beszélni, többnyire leredukálom a minimumra a mondandómat. Igyekszem elkerülni mindenkivel a kínos interakciókat, de most kénytelen voltam korrigálni a mondatát. Még akkor se tulajdoníthatja magának egyedül a gyereket, ha én az abortusz mellett szavaztam. A dicsőség ötven százaléka az enyém, ha már a kölyök ereiben az én vérem folyik.
Ami pedig a genetikát illeti, hamar ki is derült, hogy valóban lehetett közöm a Theo összehozásában, és nem a postás hozta. A barna hajat legalábbis mindenképp tőlem örökölhette, ahogyan pisze orrát, ami egy az egyben olyan, mint amilyen az enyém volt az ő korában. Szívfacsaróan boldognak tűnnek ezen a képen. Elönt a fájdalom, mikor belegondolok, hogy nem lehettem ott a fiam -, igen mert fiam van – életének fontos pillanatainál, a megszületésénél, az első lépéseinél és szavainál. Valami olyan hiányát érzem, ami eddig sose realizálódott ilyen szinten bennem. A telefon képernyőjéről átsiklik a tekintetem Gemmára.
- Miért nem válaszoltál egyetlen üzenetemre sem? Én… - sóhajtok felm, majd kétségbeesetten túrok a hajamba. Kiabálni, üvöltözni tudnék legbelül. Őt hibáztatom azért, hogy minden fontos dologról lemaradtam. Pedig én próbáltam… próbáltam az életük részévé válni, ő zárt ki mindenből. – A Theo nagyon szép név, illik hozzá – közlöm, ahelyett, hogy befejezném a mondatomat. Hátra dőlök a széken, és úgy nézek Gemmára. Szinte el se hiszem, hogy most itt ül velem szemben.
A pincére leteszi elém a pohár vizet, én pedig megköszönöm, és belekortyolok. Olyan mintha legalább egy évtizede nem láttam volna éltem első szerelmét. Most minden távolinak tűnik, már a múltba vesznek az akkori intenzív élményeim. Mennyi örömöt okozott és fájdalmat az évek során. Mégis a távozása volt a legnagyobb gyomros.
- Szeretnék találkozni Theoval – bökőm ki végül, ami a fejemben motoszkál azóta, hogy a srácok közölték, Gemma hazatért.

 

 

Természetesen én sem így képzeltem el az életemet, nem akartam ilyen korán, ilyen fiatalon teherbe esni és meghozni életem legnehezebb és legfontosabb döntését. Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy miután befejezem a gimnáziumot egyetemre megyek, ahol összeismerkedek egy fiatal férfival, szerelembe esünk és a dolgok csak úgy jönnek maguktól.
Összeköltözés, lánykérés és házasságkötés majd utána jöhet a gyerek, legalábbis ezen a véleményen voltam egészen addig míg meg nem ismertem közelebbről Aiden-t. Ha lehetőséget kapnék arra, hogy visszapörgessem az időt és megváltoztathassam a múltat akkor sem cselekednék másként. Szerettem és mai napig is szeretem a gyermekem apját, és bár nehezemre esett itt hagyni Őt a közös gyerekünkkel a hasamban nem tehettem mást.
Mikor nagy nehezen összejöttünk, félretéve a barátságunkat akkor nem gondoltam volna, hogy így fog végződni. Mindig is bennem volt a félelem miszerint, ha szakítanánk már sosem lehetnénk olyan közeli kapcsolatban, mint előtte, de a másik részemben meg az volt miért is szakítanánk? Hiszen tökéletesen megvoltunk, értettük egymás vágyait, érzéseit, és teljes mértékben megbíztam benne. Emiatt is mentem bele, engedtem a vágyaimnak és bújtam vele ágyba, de akkor fene gondolta azt, hogy az első alkalommal mikor szexelni fogok egyből megtörténik a baj és teherbe esek. A szüleim mindig azt nyomták belém, hogy tartsam meg a tisztaságomat, ártatlanságomat egészen a végsőkig, hogy házasság után szokták ezt a becses kincset odaajándékozni a szeretett férfinek. De én szerettem Aiden-t.
Hiába tudtam az otthon dolgokról, hogy konkrétan egyedül neveli a húgát mert az anyja kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, mégis reménykedtem abban, hogy képesek leszünk ezt a szituációt közösen kezelni, természetesen megtartani a babánkat és felnevelni a lehetőségeinkhez mérten. De amikor ellenállást éreztem és az abortusz szó repült össze-vissza az akkor még rózsaszínre festett szobámban akkor valami eltört bennem. Nem mondanám azt, hogy a szeretet tűnt el, mert még mai napig fontos számomra és ha rá gondolok érzem belülről a bizsergést, az égető érzést, amire mindig is vágytam. De a szerelem nem mindig elég, nekem pedig nem volt az, hogy megváljak attól a személytől, akiben megtaláltam életem értelmét.
Lehetnék zabos is amiatt, hogy Rose barátnőm ilyen csúnyán vágott át, de valahol megértem ezt a húzását. Magamtól nem kerestem volna fel a gyermekem apját, ha pedig Ő keresett volna meg akkor hatalmas lendülettel csaptam volna arcába az ajtót. Tudom, nem hagy a lelkiismeretem nyugodni amiért nem avattam be a dolgokba és elmentem inkább Európába a születendő gyerekünkkel, de most komolyan… inkább vetettem volna el? Nem bírtam volna azzal a fájdalommal együtt élni.
- Te is borzasztóan hiányoztál. – a szívem hevesebben dobban amikor kiejti ezeket a szavakat, de másrészt ott van bennem a sértődöttség is, hiszen, ha nem akarta volna rám erőltetni a dolgot akkor Ő is osztozhatott volna a sok jóban. Végig csinálhattuk volna együtt a terhességet, az ultrahangokra is elkísérhetett volna, a szülésnél kimondottan jól esett volna a jelenléte mert furcsa érzés volt kvázi idegenek előtt világra hozni a kisfiamat, de Ő volt az, aki nem akart részt venni ebben az egészben szóval nem hiányozhattam, hiányozhattunk neki annyira. – Gyerekünkkel… - ismétlem meg újra, ízlelgetem ajkaim között majd egy cinikus kuncogás tör ki belőlem. Kérdezem én, ha az Ő gyereke is akkor hol volt egészen idáig? Bár itt magamat is hibáztathatnám hiszen, ha nem mentem volna el Norvégiába akkor talán megenyhült volna a szíve és részt vesz… másrészt viszont nem sok választásom volt azzal kapcsolatban, hogy maradok vagy megyek. Apám nem tűrt volna meg a házában…
Mikor odatolom elé a telefonomat, hogy megnézhesse a szerelmünk gyümölcsét egy másodpercig elgondolkodom azon, hogy talán elsírja magát, vagy egy apró könnycsepp legördül az arcán, de semmi ilyesmi nem történik. Valahol fáj, mert annyi mindenben hasonlít a fiunk az apjára. Egyedül a mosolya az enyém, de minden másban ugyanolyan, mint Aiden. Ahogyan lóbálja a kezét vagy hangosan felkacag, ha valami vicceset lát egészen addig mikor elalszik esténként mellettem és ugyanúgy hortyogva veszi a levegőt. Imádom ilyenkor nézni, olyan ártatlan és szép, megnyugtat, ha vele vagyok.  

- Nem kaptam semmilyen üzenetet Aiden. Vagy ha igen akkor a szüleim nem továbbították, mert… - nem kell tudni az okát. Alig vihettem el magammal bármit is, a ruháimon és a laptopomon kívül meg nem is szerettem volna sok mindent átcipelni a világ másik részére, bár hamar be kellett látnom, hogy a szokásos ruháim nem fogják kibírni a terhességem végéig. – Igen, szerintem is. Nagyon aranyos és örökmozgó kisfiú, már a pocakban sem tudott nyugdton maradni. – keveset, de azért csöpögtetek Theo-ról az apjának. Mégis mikor azt mondja, hogy találkozni szeretne vele megakad a tea a torkomon. Nagyot nyelek és pár másodpercig nem is nézek fel rá, a csészém szélét vakargatom majd nagy levegőt veszek és felnézek rá.
- Nem. – nagyon ritkán mondok nemet az embereknek, de ez most egy olyan szituáció, amibe nem tudom mit kéne tennem. Ha beengedem Theo életébe akkor mindig keresni fogja, tudni fogja milyen az az érzés mikor anya mellett apa is van és… nem érdemli meg Aiden ezt a lehetőséget. – Nem szeretném, ha bármiféle módon belefolynál az életünkbe. Éppen elég nagy sokk Theo-nak, hogy nem a megszokott környezetben és emberekkel vagyunk körülvéve. Nemrég találkozott először a nagyszüleivel, még szokja őket… Te túl sok lennél neki.