Az egyetemi oktatások sajátossága, hogy egy csomó szarságot oktatnak, amit aztán a friss diplomás az életben egyszer sem fog alkalmazni aztán. Nem csak idehaza, de a külföldi rendszerek sem feltétlenül a megfelelő képzést alkalmazzák sok esetben. De hogy mentsék a menthetőt, szabadon felvehető kurzusokkal tarkítják a szemesztereket, különféle foglalkozásokat és előadás sorozatokat szorítanak be a mindennapokba, ahol aztán a diák úgy érezheti, hogy különleges, hogy meg van becsülve. Elárulok egy nagy titkot. Odafent a góré vastagon leszarja, ki ül a termeinek padjában, csak a kötegelt pénzek számlákon való csordogálása az, ami életben tartja ezt a rendszert. Akkor is így gondoltam, amikor én is egyike voltam a padokban minden szarral foglalkozó diákoknak, és most, hogy már a frontot is megjártam és a mindennapok dolgos népe közé tartozom, a véleményem stabilan kitartott.
A probléma viszont az volt, hogy ameddig sokan önpusztítóan beletaszították magukat az önsanyargatás világába, telebaszva egy jó adag önsajnálattal és világundorral, önutálattal meghintve, addig nekem dolgoznom kellett, mert sosem voltam az a seggen csúszó alkat, aki azt akarta, hogy mindenki más eltartsa. John volt olyan kedves, hogy a múlt hét során megint az irodájába hívatott és már gondolkodtam azon, hogy kinevezek magamnak ott egy széket a sarokban és megbújok ott öntözhető szobanövényként, de előbb rúgott volna ki onnan páros lábbal, családi kötelék ide vagy oda, nagyjából így folyt a beszélgetésünk akkor:
- Nem érdekel, hogy a kikötőben kellene lenned! Megkerestek és te vagy rá a legalkalmasabb - kötötte az ebet a karóhoz John.
- Igen?! És ha elmondom, hogyan öltem meg azokat, akik csak véletlenül voltak rossz helyen vagy szar családba születtek, vajon mit gondolnak? - fűztem össze a karjaimat, a sokadik ellenszegülésem során. Hiába volt a főnököm, egyszerűen ki nem állhattam, hogy mindig velem akart példát statuálni. Nem kibaszott gyerek voltam már, tudhatta volna, hogy másokat is küldhetett volna. Martínez az egyik legjobb felderítőm volt, a fronton is alám dolgozott. A megkeresésemre bólintott rá három évvel ezelőtt. Az egyik legjobb búvár volt, akivel valaha találkoztam.
- Legalább hallják az igazat is Logan! - üvöltött rám Jonathan, az ítélkező fejrázásomra pedig egy kíméletlen mosolyt engedett meg magának, halkabban folytatva a szavait. Mintha kikapcsolták volna, egyetlen másodperc alatt. - Azért téged akarlak, hogy ne állandóan ne a munkán kattogj és végre normális, emberi ruházat is legyen rajtad - mintha az apám szólt volna, a tenyerem pedig végigkarcolta a borostás állam.
- Ha szabadságra akarsz küldeni, akkor mondd azt innentől kezdve, és ne hozakodj elő a pihenésemmel - tudtam, hogy úgysem lesz nyert ügyem. Ő is veterán volt, de John már régóta szinte csak az asztal mögött ülve fűzte össze azokat a szálakat, amikkel mi, szakaszvezetők és minden, a USCG itteni bázisához tartozó embere hozzá járult.
Szóval bő egy héttel később, egy földbarna színű bakancsba begyűrt fekete farmerhez párosított sötétzöld pulóverben szobroztam a Columbia bölcsészkarának kávézójában. A mellettem elhaladó és egymást túllicitáló hallgatók közt olyan vénnek éreztem magam, mint talán még soha. Fel-feltűnt egy-egy szőke hajzuhatag, két piros kabát, egy hatalmas bőrönd, amiben még hullát is képes lett volna cipelni annak tulajdonosa és ott volt még az az indián kinézetű srác is, akiről simán el tudtam volna képzelni azt, Harcos Mókusnak hívja a családja, Vérmes Bölény pedig a fiának nevezi őt. Megráztam a fejem egy felvillanó, elgondolkodó vigyor kíséretében,hogy végre Tuckermanre figyeljek. A pingvin jelmeze kissé túl sok volt az én ízlésemhez képest, de úgy tűnt, hogy a külpolitikát oktató egyetemi tanár nem csak a tudásra, de a külcsínre is adni akart. Hát felőlem?!
- A múlt heti előadásunk akkora sikert aratott, hogy a diákok felállva tapsolták meg Ben Gatley-t, az az ember egy igazi kincs, még így, kilencvennyolc évesen is - hangjába büszkeség vegyült, ahogy az egykori második világháborús katonáról beszélt. - Szeretném Logan, ha te nem fognád vissza magad és a csupasz valóságot adnád át nekik, mert még mindig van, aki a frontra akar menni és abbahagyni az egyetemi képzését - rosszallás, ez volt benne. Meghunyászkodás, és egy kicsi abból a nem áldozom fel magam mentalitásból, amit megértettem én, de szerencsére nem mindenki gondolkodott így.
- Ha van egy projektorod, akkor nem lesz gond, készültem - bólintottam is a szavaimra. - Nem terveztem ferdíteni - Tuckerman feje felett egy újabb szőke fürtös fejet pillantottam meg közeledni a folyosón, lemerevedve figyeltem a nőt, a kezemben tartott kávés papírpohár oldala pedig kezdett behorpadni a nyomás hatására. Mi a fasz?
A mai napig emlékszem arra a felsőre, amikor megvette azt Jen. A kedvenc színe volt, és ahogy felmutatta nekem azt, ugyanazt a lelkesedést várta tőlem, mint amennyire ő tette. Nekem aztán mindegy, hogy miben volt, ugyanúgy kívántam őt pucéran és akár szkafanderben is lehetett volna, az idő volt a legnagyobb ellenségem a téli időszakban, ha épp meztelenül akartam őt. A forró kávé lefolyt az ujjaimra, az égető érzés térített magához, de már nem fordíthattam hátat a nőnek, mert biztos voltam abban, hogy ő is látott. Az állkapcsom megfeszült, és csak egy szalvétát vettem el az asztalról, hogy beletöröljem a kezem. Ha Tuckerman menet közben szórakoztatni is próbált, nem igazán érdekelt. Jennifer Chapmant már nem néztem, helyette az asztal lapján időzött a pillantásom, még akkor is, amikor az asztal mellett lefékezett.
- Áh, Miss Chapman, örülök, hogy összefutunk - emelkedett meg ültéből George, hogy üdvözölje az exem. - Képzeld, megérkezett az újabb előadóm, egy igazi hős volt odaát, rengeteg véleményt hallottam már róla és úgy kerestem meg Mr. Smith főnökét, hogy kifejezetten őt akarom - a hangja nyájas volt és talán egy kicsit behízelgő is. Mi a fasz? Már másodjára. John, te szarházi! Az igazat mondjam, mi? Tuckerman szavai csak egy kicsit irritáltak, de képes voltam felnézni a kék szemekbe, az ívbe forduló ajkakra és a szőke tincsekre. Jen óta egyszer sem döntöttem meg szőkét, és nem is terveztem. Bőven elég volt abból egy életre.
- Miss Chapman?! - hangsúlyoztam ki azt köszönésként, hogy nem Mrs. volt. - A legfurcsább helyeken futunk össze, Jen. Miért? - tértem rá a lényegre. Mi a picsáért nem tudtam arról, hogy esetleg itt is felbukkan ez a nőszemély?
- Miért vagy te is itt? - egy újabb kérdés. Érdekelt-e? Igen, részben. Tuckerman megkövülten maradt állva, egyikünkről a másikra nézve, mint akinek lövése sem volt, hogy miért beszélek így azzal a nővel, aki neki szimpatikus volt.

Van az a mondás, hogy Isten nem ver bottal. Mondjuk úgy, hogy ez rám is mondható. Csak az én esetemben Leonidasz egy "This is Sparta" kiáltással telibe baszott azzal az ókori lábával a Taigetisz tetejéről, én meg éppen azon imádkoztam, hogy inkább döglöttem volna meg. Nos, talán ennyire nem volt végzetes az az elgondolásom, hogy épp itt, épp ezen a helyen és éppen most legyek. Mintha életemben a legfosabb lottó főnyereményéért álltam volna épp sorba, de ez van.
Volt elég nő az életemben, kezdve Alice-szel, aki ténylegesen Csodaországból lépett ki és csak a munkám függött az ő besúgó énjétől, amiről persze fingja nem volt, hogy csak azért voltam vele kedvesebb az átlagosnál, mert információ kellett tőle azért, hogy a New York-ot övező öblök tiszták, hullamentesek és drogmentesek legyenek. Nem mintha John ennek örült volna, de elfogadta, hogy néha muszáj voltam levetni magamról az erényövet és feláldozni magam a jó ügy érdekében. Nem voltam már kispudli, hogy bedőljek egy nő széttárt lábainak és imákat mormoljak őszentségének. Még ha olykor térdeltem is.
Aztán ott volt Svetlana, az a szomszéd, akitől a hátamon is felállt a szőröm a hobbija hallatán és láttán. Abszolút nem mondhattam magam prűdnek, mert a sereg megtanított minden gátlást és szégyellőséget levetkőzni. Ott arra volt szükség, hogy koncentráljunk és a legínségesebb időkben is, amikor az alapvető szükségletét sem tudja az ember teljesíteni, képesek legyünk olyanra, amit egy otthon maradt ember képtelen lett volna felfogni. Hogy milyen az, amikor nem csak a távolban találod el szemközt az ellenséget golyóval, hanem akár fél méter távolságból a szemedbe, a szádba fröccsen a vér és te még órákkal később is azt a fémes ízt érzed. Hányni tudnál tőle, de menned kell tovább, mert ha nem teszed, akkor téged ölnek meg. És százszor is inkább mások dögöljenek meg, mint te magad, mert benned van az ösztön.
Raelyn pedig össze sem hasonlítható az előző nőkkel. A rokonokat mindig is becsültem és nekik, ha éppen elérhető voltam, mindig készen álltam. Vagyis a legtöbbször. Jó, ritkán, amikor épp nem akartam elküldeni a picsába senkit sem.
És hogy mi a helyzet azzal a szőkeséggel, aki úgy mozgott, mintha éppen az a kibaszott Vénusz lett volna valahol Ciprus környékén? Évekkel ezelőtt még megdöglöttem volna, ha így látom. Tűsarkúban, a testére simuló szoknyában, ahol a vádlija íve kitűnik és minden lépéstől az edzettsége által megfeszülnek az izmok, vagy talán éppen ez a zöld szín, és azok a kibaszott apró gombok bosszantottak fel, amik eltakarták előlem a melltartóba bújtatott halmokat.
A büdös picsába!
A kávé nem izgatott, a forróság nem zavart, de a közvetlensége már annál inkább. A mai napig nem tudtam kiölni belőle ezt a természetességet felém, miközben a Tuckermennek címzett szavait érzelemmentesen követtem végig, de George!? George nem. Ő a nő minden egyes szaván úgy csüngött, mint Romulusz meg Rémusz a farkas csecsén - vágyakozva, ájtatos arccal. Menjél rá, George! Te balfasz.
A hitetlen pillantást a te most szórakozol velem rándulás a képemen jelezte a papírral megspékelve, amit Jen felmutatott, de inkább elengedtem a fülem mellett ezt a nem igaz pillanatot. Ahogy a támogatói szavak sem voltak valódiak, azt pedig csak a szám mosolytalan mosolyával reagáltam le. A legszívesebben felálltam volna, hogy megint a hátamat mutatva neki olyan gyorsan húzzak el innen, amennyire gyors csak tudok lenni, de nem volt akkora szerencsém. Elvállaltam, pontosabban rám osztották ezt a szerepet, a beszédet, az előadást, és minden voltam, de ha valamit megígértem, azt be is tartottam. Írásos bizonyíték és szerződés nélkül is.
- Gratulálok. Remélem itt már az igazat is mondod néha. Vagy ahogy megtörténtek a dolgok - a szavaim, ha ellenségesek is voltak, éppolyan halkan is csengtek, indulat és ellenségeskedés nélkül. Már ha ez a bicskanyitogató stílus valaha is az ellenkezőjét jelentette. Jen szavaira Tuckerman felé néztem el, amikor a férj-megismerő projektet hozta fel. Kedvem lett volna közbeszólni, hogy csak ex, hál'istennek, amikor George, a jó öreg Tuckerman elképedve bámult rám, aztán meg a szőkére.
- Hogy ti házasok vagytok?! - nevetett fel, úgy lezuhanva a székbe, mintha élete sztoriját hallaná már csak ennyivel is. - Milyen kicsi a világ! Hát ha ezt tudom.. Jerrynek máris megírom, hogy miből maradt ki - a pacákról Jenniferre vezettem a tekintetem kérdőn, kivártam, esküszöm kivártam, hogy ő törje le George szarvát azzal, hogy ő mondja ki azt, már vége köztünk mindennek. Mert a múltban történt eseményekért még mindig felelősséget kellett vállalnunk, bármilyen szar helyzetbe is sodort minket az élet. A szék támláján szinte átfolyt a hátam, ahogy nekidőltem, de Jen megakasztott az újabb kérdésével. Nem tüntetőlegesen, de elnéztem róla valamerre a diáksereg hömpölygő folyamára mellettünk, a folyosón. A lábdobogásuk nem volt egységes, káoszként borult rá a gondolataimra, egyre hangosabb és hangosabb tamtamot verve a fejemben, mire felsóhajtottam gondterhelten.
- Töredékéről sem tudsz annak, ami történt odaát, Jen - néztem egyenesen a szemeibe. - Nem azért, mert nem lett volna hozzá közöd, hanem mert jobb néha megtartani az igazságot és nem pedig rázúdítani másokra. Elég, ha csak nekünk vannak rémálmaink, nem kell, hogy neked, neki - mutattam Tuckermanre, ahogy előrébb dőltem, rátéve az alkarom az asztal lapjára. - ... vagy akár bárki, az előadásra beülő diákok közül ezzel kell, hogy szembenézzen. Lesznek elrettentő példák, amikről még te sem tudsz és nem láttál - dörzsöltem meg az állam, amit most borosta fedett. Az öltözékemhez illett, eszem ágában sem volt egyetlen kitüntetést sem magamra aggatni, öltönyben vagy akár egyenruhában betévedni. Nem volt szükségem a vállon veregetésekre, sem pedig arra, hogy hősként ünnepeljenek. Mert nem az voltam, hanem katona. Mesterlövész, akinek mások életének kioltása volt a feladata. Olyan ember voltam, aki pénzért, a hazájáért ölt, akit nem ítéltek el soha gyilkosságért, mert azt a hazája védelmében tette. Tisztában voltam a statisztikai adataimmal, hogy mennyi ember küldtem a másvilágra. De nem fogok sosem kérkedni vele.
Feltoltam magam a székről, hogy a majdnem százkilencven centimmel mindkét tanár fölé magasodjak. Egyetlen oldallépéssel betoltam a helyére a széket, a kezembe fogva a kávéspoharat, aminek a fele amúgy is a kezemen kötött ki a gyomrom helyett.
- Ha kapok két percet és egy iránymutatást, hogy merre találom a mosdót, akkor találkozzunk itt, mielőtt a projektort kezelésbe venném - néztem kettejükre, de George volt a gyorsabb, a mutatóujja úgy lendült fel, mintha épp birodalmi lépegető lenne a második világháború idején, elhivatott vaksággal menetelve.
- Várunk! Még van amúgy is tizenkét percünk, bőven belefér minden a kezdés előtt - fontoskodott Tuckerman, én pedig biccentéssel köszöntem meg a segítséget. - Hogy ismerkedtetek meg? - már a hátam mögül hallottam George kérdését, amit Jennek tett fel hirtelen, tele energiával és lelkesedéssel. Még szerencse, hogy nem engem faggatott. A dobok egy sárgát projekt után csak háromszor mostam kezet. Egyszer a kávé miatt, másodjára a gyík miatt, harmadszorra pedig csak azért, hogy még csak a késztetést is lemossam magamról, hogy valaha is úgy gondoljam, hogy Jent érintem. A tükörképem nem volt épp túl vidám, de mire visszaértem az asztalukhoz, már csak közönyös voltam.
- Indulhatunk? - érdeklődtem, leginkább a néhai Mrs. felé elnézve.

Gyerekként mindig is a házasság ellenes beszédekkel fárasztottam anyámékat. Mondván, hogy engem senki nem fog megvezetni, nekem kell a tér és én egyetlen nőnek sem fogok fejet hajtani, bármilyen ügyben is kellene kikérnem egy nő véleményét. Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy egy nőnek mekkora ereje volt egy férfi akarat ellen. Nem mintha valaha is beálltam volna a papucsokat megszégyenítő szarzsákok táborába, vagy hogy bármikor is azt tettem volna ájtatos pillantással, amit Jen akart, mert hiába volt olyan, amilyen, a nadrágot én hordtam. Még ha az övé volt is az utolsó szó, mert túlságosan is fontos volt számomra az ő jelenléte az én életemben.
Hazudhatnék, mondhatnám azt, hogy nem hiányzott mellőlem ő, a nevetése, vagy az illata, de az eltelt időszakban már nem azzal keltem fel, hogy az első kérdésem az ébredés után az legyen, hogy kér-e kávét, vagy hogy mit csináljunk a közös reggelikre. Már nem volt ott biztos pontként az éltemben, és nélküle nem voltam már félkarú óriás, mint amikor megtudtam a megcsalás tényét. A válás óta, bármikor is futottunk össze, nem éreztem úgy, hogy nekem érdeklődnöm kellene a hogyléte felől, mert azzal megölt bennem valamit, amikor ahelyett, hogy együtt valami rosszat megoldottunk volna, ő másvalakinek a karjaiba menekült. Lehet, hogy a reakciómra vágyott a szavaival, de a pillantásomat lustán legeltettem arcvonásain, ahogy a magánéletéről tett megjegyzést. Ahhoz nekem már nagyon rég nem volt közöm, így egyetlen vállvonással rendeztem le a témát. Kellett nekem tudnom bármit is róla? Már nem kérdeztem meg, hogy van, hogy mi bántja. Ennyire idegen akkor volt utoljára, amikor még csak nem is ismertem őt. Amikor csak a bátyja jelentette számomra a Chapman nevet és az apja. Amikor még nem baszta el az életem a jelenlétével.
Ugyan már! Kurva sokat köszönhettem neki. És ezt nem fájt beismernem, csak nem voltam soha szentimentális faszkalap, hogy érzelgősséggel járuljak hozzá a felmerülő beszélgetések témájához. Esküszöm, hogy ez a nő az idegeimen piruettezett, és a szavaira a kezem ökölbe is szorult az asztal lapján, de már nem őt, és nem is Tuckermant figyeltem, hanem a belső békémet próbáltam előráncigálni valahonnan rohadt mélyről. Most komolyan ez előtt az ember előtt kell belemennünk ezekbe? Jen hibája csak annyi volt, hogy mindig is fecsegett, a saját maga igazát egy kedves köntösbe bújtatva. Ha nem is akart megbántani a szavaival senkit sem, a megfogalmazása mégis sok esetben magában hordozta ezt.
- Koccintanék veled a szingli életre, Jen, ha lenne mivel - ha mondjuk egy hordó whisky lenne itt mellettem, az talán elég is lenne. George úgy figyelt, mint egy ostoba vén kutya, akinek csak lélegezni van ideje és energiája, de hogy parancsokat is teljesítsen, ahhoz túlságosan is sok információt kellett feldolgoznia. Bólogatva hallgattam végig a következő szavakat, és ha már nekem címezték azokat, akkor féloldalas mosollyal dőltem előre, csak hogy Jenhez közelebb kerüljek. A szemeit figyeltem. - Izgalmas, hogy ezt mondod. Hadd ne teregessem ki a szennyest, miért is váltam el tőled - mert nem közös döntés volt. Az én döntésem volt, mert ha egyszer a másokba vetett bizalmamat megingatták, onnan szinte lehetetlen volt visszajönniük. És itt nem azt a fajta bizalmat játszották el, ahol mondjuk a táskámból kivettek öt dollárt vagy egy kibaszott tollat, hanem Jenben egy másik faszfej farka járt ki és be. Azt hiszem, az nem lehet véletlen szüleménye. Ahhoz, hogy valakit megdugjanak, és nem erőszakból adódóan történik, az két ember döntése. Még ha nem is volt tervben a kefélés ténye az első pillanatokban.
Hogy levezessem a felgyülemlő feszültséget és a dühödt gondolatokat, inkább idő előtt távoztam, mert annak nem volt értelme valóban, ha egy harmadik fél is tudomást szerez arról a sok szarról, ami történt a házasságunk éveiben. George Tuckerman nem volt pszichológus. George Tuckerman egy egyszerű egyetemi tanár volt, behízelgő képpel, szar öltözködési stílussal és olyan élvezkedő pillantásokkal a Jen szerinti exem irányában, amit nem akartam végigasszisztálni. Pedig voltak ötleteim és tapasztalataim is, hogy Miss Chapman - ha még mindig csak Miss - mit szeretett, mivel lehetett levenni a lábáról. Az sosem változik.
Nem töltöttem mégsem több időt a kelleténél a mosdóban, mert nem volt szándékomban a megfutamodás sem pedig a menekülés. Rendszerhiba ez vagy sem, képtelen voltam elmenni a problémák elől úgy, mintha mi sem történt volna. És még csak azon sem gondolkodtam el odabent, hogy milyen lett volna, ha nem válunk el. Ha nem lép félre, ha nem vetél el, ha nem mentem volna ki a kiküldetésekre és ha nem lenne ennyire fontos a munkám. A nyakamat megroppantva immár a folyosón jött velem szembe az egykori végzetem asszonya, le is parkolt előttem, így tőle megállva egy lépés távolságra néztem le a kék szemeibe, a szőke fürtökkel keretezett arcába. Régebben megdöglöttem ezért, viszont a szavai megint elrontottak mindent.
- Jen - csak a neve volt, de a hang, amivel körítettem, fáradtan csengett, unszoló éllel benne. Talán nem itt és nem most kellene ezt az egész házasságos dolgot újra elővennünk. A felém nyújtott törlőkendőt elvettem tőle, hogy alaposan, odafigyelve arra, hogy egyetlen centi se maradjon ki, letöröltem a vízlenyomatot a bőrömről. Kényszercselekvés volt, mert kétszer mentem végig rajta a papírral. Nem, nem nyugodtam le odabent a mosdóban. Nem, nem voltam kevésbé frusztrált sem.
- Aha, egy kicsi nem ártana. Elég sokan fordulnak meg ott - a papírt a kabát zsebébe gyűrve nyújtottam ki a kezem a nő felé, hogy a kézfertőtlenítőt rányomhassa a tenyeremre, amit pillanatok alatt elkenve már menetkész is voltam. - Tudod, hogy nem izgat a körülményeskedés. Ha fontos a kérdés, akkor arra választ is adok. Olyat, amit mások gyomra képes még bevenni - figyeltem, azt is, ahogy elbizonytalanodott. Talán egy kicsit, mert a tekergő pillantása hátrafelé nem épp olyanná tette, mint aki biztos minden létező állításában. Tisztában voltam azzal, hogy talán egyedül én tudtam megingatni az ő jellemét és az ő világát, ami természetes volt. Házassággal járt, ha valaki elgyengült a másik mellett.
Jen újabb kérdésére a válasz egyértelmű volt. John mindig is tudta, hogy mikor kell rálépni a tyúkszememre, és az az ember különös játékot űzött velem - mindig olyan helyzetbe és szituációba akart volna belesodorni, ahol Jennifer is jelen volt. Mintha véletlenek sora lett volna, de mindig beletenyereltetett a szarba, nyakig elmerítve benne.
- Nála semmi sem véletlen. De majd elbeszélgetek vele, ne aggódj. Gondolom tisztában volt azzal az apró ténnyel, hogy te itt vagy - néztem le megint a nőre, nyakának ívét követte a pillantásom, a blúz dekoltázsánál megállapodva. Csak két gombot kellett volna kipattintanom, hogy feltáruljon előttem a rá passzoló melltartó. A picsába is már! Jen fordultával jelezte, hogy ideje elindulnunk a saját kálváriánkon, én meg jó ötletnek tartottam, mert addig sem kellett beszélnem kifejezetten. Vagyis remélve a legjobbakat inkább a csendet választottam volna. Annak se lett volna értelme, ha elkezdek neki hadoválni mindenről: a munkámról, hogy éppen kit fektetek meg, hogy hol lakom - amit gondolom tudott Johntól. Szerencsére volt annyira büszke a nő, hogy nem kopogtatott a lakásom ajtaján.
Mielőtt viszont elértünk volna a megfelelő teremig, aminek a szárnyas ajtajai csak arra vártak, hogy belépjünk rajta, mint a szent grál lovagjai, a jobbom Jen csuklójára fonódva az eggyel előtti sötétbe burkolózott termébe húztam be a nőt, a nyitott ajtó melletti falnak tolva a nálam sokkal kisebb testet. Nem szegeztem neki a falnak, de szorosan elé állva néztem le rá, a balom pedig felfutott az állvonala alá a nyakára. Nem fájón, de figyelmeztetőn. Eddig tartott az, hogy képes voltam normális, nyugodt emberként gondolkodni. Még mindig képes volt kiborítani, ami nem volt egyáltalán normális. Általános.
- Mi lenne, ha legközelebb nem kürtölnéd világgá, hogy te még mindig a feleségemnek tartod magad? Te léptél félre. Még mindig te vagy az, aki a megcsalással elbaszott mindent. Akkor is a feleségem voltál, amikor valaki más élvezett el benned, mondd!? - a hangom fojtott volt. - Elváltunk, nem most, nem tegnap, nem is két hete. Miért olyan nehéz neked is túllépni ezen, mondd? Mért kell állandóan a képembe baszni a válást? Én akartam, hogy ez legyen a vége? - oké, már nem voltam túl halk, de minden szavamat artikulálva ejtettem ki, és ha nem is a gyűlölet szólt belőlük, a számonkérés már lehet. Csak egyetlen láb jelent meg a perifériában, ahogy elhaladt az ajtó előtt, és mielőtt még úgy gondolta volna, hogy kettőnk közé beállna annak tulajdonosa, Jen csuklóját elengedve nagy lendülettel vágtam be azt, hogy szinte visítva csattant be, megremegve ezzel az egész ajtó, tokjával együtt.
- Én nem csaltalak meg! - akarattal engedtem el a bőrét és léptem hátrébb tőle, hogy kiszellőztessem a fejem, kibaszottul nagyot fújtatva, miközben a lépéseim a pulpitus irányába vittek engem. - Elváltunk, Jennifer - ráztam meg a fejem újra elismételve a nőnek a tényeket, kinézve az ablakon. Remek. Azt hiszem, hogy a teljes előadáson a hullákról fogok beszélni, arról, hogy lőttem fejbe embereket - gyerekeket, felnőtteket és nőket. Muszáj leszek levezetni a felesleges energiáimat.

Ha arra vágytam volna, hogy valami körülményeskedjen vagy ne mondja az igazat vagy a vágyait a szemembe, akkor biztosan nem Jennifer lett volna az, akinek felteszem azt a kérdést, azt az egy kérdést, amire csak igennel felelhetett volna. És felelt is. Kétszer, mert a másodiknál már nem csak mi voltunk, hanem a tömeg is. Az előadásomat illető kérdés ha nem is hangzott el, rezignált pillantással mértem végig a nőt, aki beszélt. Arról, hogy mit akart kicsalni belőlem. Hogy olyan részleteket akart volna hallani tőlem, amit eddig elhallgattam. Előle is, nem csak a vérrokonaim előtt. Olyan részleteket, amit eddig csak és kizárólag a bajtársaimmal voltam hajlandó megbeszélni és a sereg pszichológusával. Jacqueline Wyatt olyan nő volt, akinek nem csak kényszerűségből hajtottam fejet, és olyan nő volt, akivel mióta civil voltam - úgy ahogy - nem találkoztam.
- Az egymásra utaltságról akar Tuckerman hallani - adtam meg a választ arra, amit úgy táncolt körbe képletesen, mintha éppen láva folyt volna körém. A szemeim a mozdulatait követték, azt, ahogy figyelt és talán az alkarjában érlelődő mozdulatsort, amivel felém akart nyúlni. Elérni, mert talán fizikálisabb minden könnyebb volt, mint bárhogyan másképp felém közelednie. Pontosan ezért nem is reagáltam le azt, amit kifejezetten rólam mondott.
ÉN érdeklem.. Nevetséges. Annak fényében, ami történt, rohadtul még csak egy légtérben sem kellene tartózkodnunk, nem hogy beszélgetni. Mert nem csak egyszerűen az érzelmek egymás iránt múltak el, hanem ahogy én belőle, úgy ő énbelőlem szakított ki egy részt, vértócsában fürdetve meg és belemélyesztve a sértettség és elhidegülés párosát. - Nem okozna gondot a lecsupaszított igazság. Még ha George vissza is akarna terelni a szerinte helyes mederbe - ha Jen még mindig ugyanolyan volt, mint régen, amikor még ismertem, akkor neki sem lesz problémája azzal, hogy a kollégát el kellene hallgattatnia.
Jennifer nagybátyja olyan sakkjátékos volt, akivel nem igazán lehetett szót érteni. Mindig ment a saját feje után és mindig ellenem próbált tenni, keresztbe tenni. Mert ha amúgy is elbaszott magánéletem volt, akkor basszunk már ki vele a hivatásában is. Kurta bólintás volt csak a Johnt illető tudásra, de ahelyett, hogy addig ütöttem volna a vasat és szidni kezdtem volna a lány rokonát a nő előtt, lenyeltem a békát. Mindennek megvolt a maga ideje és helye.
Kivéve annak a kiakadáshullámnak, amit Jen fejére borítottam a teremben. A megjegyzésére mérhetetlen düh öntött el, és azt hiszem, azonnal el is eresztettem, ahogy a szexet hozta szóba. Mégis milyen elbaszott gondolkodás volt az, hogy ezt az egyetlen témát hozta fel?
- Ezt most gondold át inkább - javasoltam nem túl nyugodt hangon, de a hallott kérdések nem először csapódtak le rajtam. Az én korábbi számonkéréseim sem kímélték őt korábban régebben, amikor ő az én feleségem volt. A válás kimondásakor a tárgyalóteremben már nem néztem a szemébe. Már nem volt hozzá több kérésem és a per végeztével ő is csak egy lett a sok közül. És mégsem. Az, hogy mást felpróbáljak, nem kellett sok idő, de egyikkel sem beszéltem túlságosan sokat, volt, akinek még csak a neve sem érdekelt, csak a teste. Csak az, hogy a felgyülemlett feszültség úgy távozzon belőlem, hogy közben nem hagyok holtat magam után és nem szegezem neki a fegyverem csövét mások homlokának. Pedig a késztetés megvolt bennem, ó nagyon is.
Jen olyan volt, mint egy ketrecbe zárt nagymacska, büszkeséggel eltelve. Nem futamodott meg tőlem és nem is rettegett, ami jó volt. Legalább valami nem változott meg köztünk az eltelt időszakban is, mégis én voltam az, aki kilépett abból az elfuserált közelségből. És nem csak azért, mert ő közém és a fal közé szorult, hanem mert kellett a tér, a távolság, hogy lehűtsem magam. Hogy újra logikussá és legfőképpen normálissá váljak, miközben a szavait szajkóztam a fejemben. Muszáj volt, hogy értelmet nyerjenek ezek a vádak, a kérdések.
- Senki nem azért házasodik meg, mert válni akar - ezt már valahol az emelvény környékén sikerült csak kimondanom, higgadt, visszafojtott indulattal. Nem, hazudok. Már nem volt bennem a hirtelen haragúság hulláma. Minden szavában ott volt a vád, az igazság, a kettőnk közé befurakodó távolság, és megválaszolhattam volna mindent. Mert mindegyik kérdésre volt válaszom. Az ember átértékeli magát és az életét, a fontossági sorrendet odaát, a holtak és bombák földjén. Ott, ahol nem mehet haza egy fárasztó nap után a saját ágyába és ahol még egy kibaszott katonai kajacsomag esetén sem tud meleg kaját maga elé tenni, nehogy mások - az ellenség - meglássa a gőzölgő étel nyomait.
Hagytam, hogy a csend kettőnk közé emelje súlyos falait, és még azt is, hogy Jen végre elmozduljon a fal mellől. Talán még három lépést is megtehetett, és talán a az ujjai már a kilincsért nyúltak, amikor ismét a nevét sikerült kimondani.
- Jen - fasza, legalább valamire még emlékszem. Csak fordulj felém! Ne nézz rám! - Az épp elég emlékeztető, hogy a hivatásom miatt már nem vagy mellettem. Szóval igen, tisztában vagyok azzal, hogy mit veszítettem el, de én legalább elfogadom, hogy van, ami megváltozott - néztem a szőke fürtjeit. Az arcának élét és a testének görbéit. Az enyém lehetne, de ennél minden sokkal komplikáltabb volt. Megmozdultam én is, felé lépve, és ha még nem menekült el előlem, tőlem, a múlt elől, amibe még mindig kapaszkodna, akkor csak mellette dőltem neki az ajtó másik, még csukott szárnyának, leengedve a torkomon a nő keserédes illatát.
- Csináljuk végig ezt a szar előadást anélkül, hogy egymás torkán kardot tolnánk le és kibeleznénk egymást. Legalább ott legyen minden normális - enyhültem meg felé, amit remélhetőleg nem értett félre. Mert mindig álltam a szavam. Ha évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy pontosan csütörtök reggel 9:46-kor az ajtónk előtt fogok állni, akkor nem érdekelt más, sem parancs, sem pedig egy újabb küldetés. Mert ha megígértem Jennifernek valamit, akkor azt be is tartottam, bárkin is kellett keresztül lépnem vagy átgázolnom rajta. Csak ennyit jelentett. Régen.
Ha az ajtó nem volt még nyitva, akkor tettem róla, hogy kitáruljon az előttünk, és ha Jen nem ellenkezett velem, akkor előreengedtem őt, hogy a megfelelő terembe belépve ne késsünk túl sokat, csak egy kicsit. És ha oda is előttem lépett be, akkor végigropogtatva a gerincoszlopomat követtem az egykori Smith csípőmozgását, minden lépténél a tűsarkúnak köszönhetően. Nem igazán voltam kíváncsi a felharsanó, elvétett tapsolásokra. Nem hős voltam, csak egy a katonák közül, aki túlélte és aki a mai napig képes dolgozni. Aki nem szenved poszt-traumatikus stresszben és aki nem az alkoholért nyúlt, mert képtelen volt feldolgozni a látottakat.
George Tuckerman felvillanyozódó pillantással mért minket végig a pulpituson elhelyezett asztal és az azon lévő laptop mellől.
- Épp időben! - dörgölte össze a tenyereit. Egy biccentés neki köszönésképpen, gondterhelt képpel mértem fel a diákokat, akik csak az első sorban látszottak érdeklődőnek, a hátsó sorokban lévőek előtt már ott rejlett a telefonjuk, a nyitott laptop is. Jen alakjának szemrevételezése után lehúztam magamról a kabátot, a pulóver ujját is alkarig felgyűrve. Felkészültem, azt hiszem.
Tuckerman pedig megkapta a vírusmentes pendrive-om, amin csak egyetlen fájl szerepelt Irak névvel. Még eltéveszteni se tudta a ppt megnyitását.