Isaac a legfiatalabb a kis társaságunkban, és annak ellenére, hogy én is csak mindössze fél évvel köröztem le, szerettem ezzel hencegni neki. Két kezemen se tudom megszámolni, hogy hányszor sütöttem el neki az olyan jellegű vicceket, amik arról szóltak, hogy különböző évszázadokban jöttünk világra. A “bezzeg az én időmben” szófordulat gyakrabban fordul meg az ajkamon mint tüneményes lányok csókjai, ami valljuk be, elég húzós. Legjobb barátomat a szülinapján mégis megkímélem ezektől a gyakran ismételt kliséktől, tartogatott neki elég meglepetést ez a nap. Az ajándékát már hetekkel korábban megvettem. Egy végtelenül unalmas plázában sétálgattunk a húgommal, akinek aznapra - anyám külön kérésére - a személyi sofőrje lettem, mikor kiszúrtam a kirakatban az Isaacnak szánt gyöngyszemet. Olyan volt, mintha neki gyártották volna, az ő ízlésére, persze a húgom nem értett velem egyet. - Te most komolyan ezt akarod megvenni? - nézett rám kételkedően, viszont én sokkal jobban ismertem a saját oldalbordám, így olyan biztos voltam a dolgomban, mint még azelőtt soha. A nagy napra be is csomagoltam neki a maradék karácsonyi csomagolópapírral. Egész pofásan sikerült, szinte már elhiteti az emberrel, hogy valami húsz éves férfihoz illő ajándék lapul a papírréteg alatt. A szokásainkhoz híven a szülinapokat nem tortával ünnepeljük -, azt elég a családdal -, hanem szórakozóhelyről szórakozóhelyre járunk, és a “neki ma szülinapja van” felkiáltással hívatjuk meg magunkat random emberekkel. Idén is ez a terv, így előre megbeszéltük Isaackel, hogy melyik nightclub előtt találkozunk kilenc óra körül, ami egyezményes megállapodás alapján inkább tíz óra, mert én soha sem értem oda sehova időben. Ezúttal se hazudtolom meg magam, még tíz órához képest is csúszva érek a helyszínre a hónom alatt a dobozzal, amiről rénszarvasok bámulnak vissza. Már távolról látom Isaacot, aki precizitásához hűen, most is pontosan érkezett. Vigyorogva torpanok meg mellette, mintha nem is csúsztam volna meg egy percet sem. - Láttad a képet, amit küldtem? - még a metrón jött velem szemben a meme, ami egyértelműen illik az alkalomhoz. Már olyan megszokás, hogy minden értelmetlen dolgot automatikusan továbbítok Isaacnak, hogy ne egyedül nevetgéljek rajta. A szemem végigfuttatom a beléptetésre váró tömeg kígyózó során, és csalódottan konstatálom, hogy egy ismerős se toporzékol az ismeretlen arcok között. Ebből adódóan rákényszerülünk, hogy mi legyünk az a bizonyos két ismerős toporzékoló tag. Kissé csalódottan vonszolom magam a sor végére. Ezért szerettem, mikor Zayden is velünk tartott, mert meg tudta fizetni a jegyeken felül azt is, hogy gyorsan a sor elejére kerüljünk. Ezúttal azonban csak mi vagyunk Isaackel, mert ez kizárólag a kettőnk szülinapi programjam, persze ez nem azt jelenti, hogy a következő napokban nem kerül sor egy csoportos csapatásra. - Ez a tied - nyújtom oda neki a hónom alól előkapott dobozt, mikor beállunk a sor végére. - Különös precizitással választottam ki. Egész kutatócsoport dolgozott rajta, hogy megtalálják a tökéletes ajándékot - már ha a húgom, aki ellenezte az ötletem, egész kutató csoportnak számít. Kiváncsian figyelem, hogy milyen reakciót vált ki belőle a meglepetés. Mikor túljut a bevonaton, egy élénk pink doboz fogadja tele glitterekkel és csillámmal. A felirat a legárulkodóbb, bár anélkül is könnyen kitalálható, hogy egy csillámtetkó szettet vettem neki húszas évei kezdetére. Nem szabad engem ezért elítélni, mert ő se lepett meg különb ajándékkal ugyan erre a kerek számra. Némi együttérzés mégis szorult belém, így a dobozba még betuszkoltam egy üveg vodkát, hogy a fájdalommal teli kivarrás idejére legyen mi csillapítsa a kínokat.
Csak én lehetek olyan tehénfejű, hogy ha megbeszélek egy időpontot, akkor hajszálpontosan megjelenek. Császárnak nem születtem, így inkább vagyok pontos, mint késsek. A császár Oliver, ledönthetetlen a trónjáról, le is lódítanám onnan az illetőt, ha a helyére pályázna. Ennek tudatában, akkor is egy "majd jövök" csatakiáltással, feltéptem az ajtót otthon és elhúztam. Telefont feltalálták már egy ideje, mobil formájában is divat a zsebbe belehajtogatni, így ha anyám a hangomra vágyik, felcsörget. Van üzenetrögzítőm is, ott meghallgathatja a napi aktuális ökör üdvözlésemet. Muszáj fárasztani a felnőttek idegeit, bár anyámé olyan vastag, hogy jó párszor a fal adta a másikat. Ragaszkodtam az egyik kezdőponthoz, az pedig az egyik nightclub. Mire bejutunk, addigra ott már jó hangulat van, nekem meg nincs kedvem csak a bárpult előtt ücsörögni és almalevet szürcsölgetni. Eggyel nem számoltam. Hideg van! És én és a hideg nem vagyunk jóban. Gyerekkorom és ifjabb korom balzsamosabb időjárását még most sem tudtam levetni, így mielőtt bekanyarodtam volna az utcába, magamhoz vettem egy fél literes olyan forró teát, hogy azt vártam, mikor esik le alul a pohár alja, mondván, leolvad a hőségtől. Halvány melegség érzet, de jobb, mintha jégtömbbé fagyna a kezem, még mielőtt beérünk. Nem öltözöm be jegesmedvének, de azért sapka, sál, kesztyű és egy szibériai hidegre gyártott kabátban díszelegve várakozom. A tea meg hamar kihűl, főleg azért, mert félig megiszom, a többi meg így tök hamar fogta magát és kihűlt. Azzal szórakoztatom magam, ha már van egy mobilhoz készített szuper kesztyűm, hogy tíz órától kezdve, minden egyes percben küldök neki egy idióta képet, random módon választva a netről. A falnak dőlve várakozom, zsebre tettem a kezem, melegítendő. Egyből fülig ér a szám, ahogy meglátom a kebelhavert, integetek neki. - És te? - Mivel nem vagyok rest kihagyni egy poént sem, hasonlóval válaszoltam neki. - Bemegyünk, jössz nekem egy vodkával. A jeget én szolgáltatom - cammogok mellette a sor végére. Szeretem az ajándékokat, egyből fülig ér a szám megint, s lekapom a kesztyűket, a zsebembe vágva, csak hogy kinyissam a csomagot. - Kössz. Remélem, kész hadsereget vetettél be rá - holott bármivel boldoggá lehet tenni, mert az a fontos nekem, hogy gondolt rám. Így csak egy mozdulattal letépem a csomagolást, hogy lássam, mi is van benne. - Hogy tennéd a hajadra - nevetem el magam. Az ominózus középsulis eset óta rühellem a csillámos szarokat, naná, hogy az orrom alá van dörgölve, de mostanra már inkább csak nevetek rajta. - Kérek egyet a homlokomra, ha beértünk, okés? - Hé, szülinapos vagyok, jár nekem az ökörség. - Meg egyet neked is. - teszem azért hozzá ártatlanul. Főleg, hogy nagyon is emlékszem, milyen ajándékot kapott az övére, tőlem. A vodkára füttyentek egy rövidet. - Ezt megisszuk, nem hagyjuk árválkodni a polcomon, otthon. Visszapakolom az ajándékokat a csomagba és belebújok a kesztyűbe vissza. Teljesen megfagyni látszódom, mire beérünk, és persze, a szemüvegemnek be kell párásodnia, ahogy belépünk a meleg helyre. Megszoktam, főleg, hogy rendre elfelejtem lefújni azzal a spricnivel, amitől nem lesz kedve ezt tenni. A bulit én állom, így a jegyeket is én fizetem. - Ütőset, rövidet és jég nélkül - hogy miként tudjuk ezt megtenni? El lehet intézni, hogy legyen olyan személyid, hát úgy. - Az már van - tartom fel a vörös ujjaimat, vigyorogva.
Egész úton pityeg, csilingel, rezeg, vibrál a telefonom. Nem győzöm előkapni a farzsebemből a mobilom, egy alkalommal el is ejtem, mikor már vagy hatodjára ráncigálom ki a farmeremből. Nyilván képernyővel lefelé csattan a padlón, ahogyan azt a vajas pirítós is szokta tenni. Mikor felveszem csalódottan konstatálom, hogy egy ponton pókhálósra tört az üveg. Nem is én lennék, ez is vagy a harmadik képernyőcser után nézett ki ilyen makulátlanuk, most legalább visszanyerte a hozzám illő kinézetét. Ezt követően, már nem törődőm az üzenetekkel, csak hagyom, hogy elberregjen magában a telefonom. Tudom, hogy ezzel Isaac arra szeretne utalni, hogy ismét képes voltam elkésni, ő pedig a helyszínen vár rám, mégse sietek jobban a szokásosnál. Ő is pontosan tudja, hogy velem nem szabad a megbeszélt időpontban számolni. Anyám szerint még a saját világrajöttöm is lekéstem egy héttel, ebből kiindulva ez velem született szuperképesség. Pókembernek a hálószövögetés jutott, nekem meg ez. - Melyiket abból a kismillióból, amit küldtél? – érdeklődöm, ugyanis egy idő után már nem törődtem a képernyőn megjelenő értesítésekkel. Erről jut eszembe – Nézd mit műveltél a telefonommal – előhúzom a farzsebemből, és felé mutatom az említett tárgyat, és rosszallóan ingatom a fejem. -, erről kizárólag te tehetsz. Attól, hogy szülinapja van, még megtartom a személyes bűnbakomnak. Egyértelműen az én hibám volt, hogy kiejtettem a kezemből a mobilt, de mégse foghattam saját magamra. Erre kellettek a barátaim, hogy minden felmerülő hibámat valaki másra tudjam aggatni. Hiszen valakinek kibaszott tökéletesnek is lennie kell, én ezzel próbálom felmenteni őket ez alól a súlyos teher alól. - Ne szenvedj, nem is késtem annyit – forgatom meg lustán a szemem. Én amúgy sem vagyok az a fázós típus, úgyhogy nem osztom a véleményét -, még csak fél tizenegy van – pillantok rá a karórámra, amit a szüleimtől kaptam karácsonyra. Lehet villogni vel meg minden, na meg ez egy új szintre emeli férfias kinézet fogalmát. - A húgom volt, ő meg egy terminátor, túltesz egy egész hadseregen– vallom be eltitkolva azt az apró részletet, hogy ő továbbra se értett egyet az ötletemmel, de jelen volt. Ezzel már a felelősség legalább ötven százalék ráhárul, ami azt jelenti, hogy nem száz százalékban indokolt, hogy Isaac utáljon a rosszmájú poénomért. Szerencsére abszolút értékeli a fáradozásaim az ajándékvásárlással kapcsolatban, így egy önelégült mosollyal nyugtázom szavait. - Egy csiga jó lesz? – érdeklődöm nyitogatva a pofonos ládát – Én egy tehenet kérek, és akkor ikrek leszünk - nincs bennem félelem, hogy megharagszik az éveket átívelő szurkálódásom miatt. Már könnyedén hozzászokhatott, hogy ha lehetséges előveszem a témát, ezzel szemben ő könnyedén tud az informatikai képességeimmel visszavágni. Sose érdekeltek túlzottan a gépek, úgyhogy odáig jut el a tudásom, hogy meg tudom nyitni és használni azokat a programokat, amikre szükségem van, és újra tudom indítani a gépet, ha valami nem jól működik. Ha az újraindítás nem segít, akkor viszont el is áshatom magam, mert onnéttól kezdve csak megint újra tudom indítani a gépet, és általában az már halott ügy, ha már az első se jött be. - Én is így gondoltam – bár szerintem ez egyértelmű. Ha valakinek piát adsz ajándékba, az annak a nyilvánvaló jele, hogy szeretnéd vele közösen elfogyasztani. Nem is értem azokat az embereket, akik megnézik az üveget, örülnek neki, aztán elteszik kiállításidarabnak a gyűjteményükbe. Meg se próbálok ellenkezni, hagyom, hogy ő fizessen. Múltkor én fizettem, ez ilyen felváltva megy nálunk, más esetekben pedig az fizet, akinek épp van pénze. Zayden. Úgy tűnhet, hogy élő banknak nézem a srácot, de nem így van, csak megengedem neki, hogy nagyvonalú legyen velünk. Bent körbenézek, de nem látok el túl messzire, mert már egész komoly tömeg gyűlt össze a szórakozóhelyen. Látok jó néhány velünk egy idős arcot, ami annyit jelent, hogy nem csak mi élünk hamis személyivel. Mondjuk, én gyakran az egyik bátyámét nyúltam le, ha már hasonlítunk, származzon is valami előnyöm belőle. - Én inkább jéggel kérném, nem ragaszkodnék az ujjaidhoz, azt meghagyom a csajoknak – elveszem a felém eső felespoharat a pultról, amit közben megtelt valami ismeretlen kék színű cuccal. A kedvencem. – Egészség – nyújtom felé a poharat, hogy összkoccintsam az övével. – Boldog szülinapot! – teszem még hozzá, aztán lehúzom az abszintot, aminek kilétére akkor derül fénye. Erős kezdése az estének, meg kell hagyni. Még pár másodpercig égeti a tokrom a pia, de aztán lassan azt is elfelejtem, hogy létezett. - Na add azt a csillámtetkó szettet, had varázsoljak rád egy unikornist – nyúlok a doboz után, hogy alkossak valamit külön kérésre a homlokára. A szépsége ennek a cuccnak, hogy napokig lehetetlen levakarni drótkefével is, de felteszem ezt ő nem tudja, én meg vagyok annyira szemét, hogy erről nem szólok. Jól beragaztózom a homlokát a megfelelő stencil segítségével, aztán egy rakat csillámot rászórok. Ennek eredményeképp egy gyönyörű unikornis díszeleg a homlokán. Elégedetten mérem végig a munkám. Már-már túlzottan tökéletes. - Hát ha eddig nem voltál ragyogó személyiség, most az lettél – eddig bírtam, kitör belőlem a röhőgörcs. – Ez a látvány mindent megér – mondom fuldokolva a nevetéstől. Közben megpróbálom előhalászni a telefonom, hogy ezt megörökítsem az utókornak.
Oldalra lengetett fejjel nézek rá a kérdésére. - Most tényleg pontosan tudni akarod, hány percet késtél? - meredek rá, mindenféle harag nélkül. Húzom az agyát, olyan nyilvánvaló dologgal, amit mindenki tud róla: nótórius késő, másként van beállva a biológiai órája, kész, ennyi. Pontosság mániám úgy rajong érte, mint majom a citromért. Csak egyszerűen elfogadtam ilyennek, s megtanultam kihasználni a közbeeső időt. Amit legfőképpen azzal töltöttem, hogy távolból megyek az agyára, míg meg nem érkezik. - Aha. Az én kezem fogta a telefonod és engedett a gravitáció nemes törvényének. Mondd csak nyugodtan, hogy loholás közben esett ki a kezedből, mert a legjobb haverodat nem hagyod szétfagyni a járdán, csak mert késtél - a következőt megnyomom, de érezni, hogy ez csak totál baráti szivatás - a szülinapján. - Az harminc percnyi kárhozat az én meleg kedvelő lelkemnek - erre azért pislogok, de a vigyor megvan. - Muta! - Kapok a karja után, ahogy észreveszem az órát. Mutatóujjammal bökök a flitteres csomagra. - Flitteres terminátor? Biztos szórja rájuk a flittert, ahogy haladnak. Mint Jancsi és Juliska. El ne tévedjenek visszafelé - elképzeltem, ahogy a fegyvereken és a páncélokon flitter és flitteres minták vannak. Egy összehúzott szemű képet vágok, teli vigyorral. - Kapsz! Csak nehogy csiga legyen belőle - mindig szurkál vele, de komolyan! Annyira dühítő volt, hogy nem voltak képesek belelátni fantasztikus művembe, hogy az! egy! tehén! Andy Warhol és az absztrakt festő elbújhatna a csodás tehén! festményem mögött. Hiába, meg nem értett zseni vagyok rajz tehén. Terén. Basszus. - Lengyel zászló? - Azzal igazán isteni a vodka! Főleg, mert nem azonnal állok fejre. Úgy fél óra múlva, amikor már elfelejtem, hánnyal is húztam fel. Francba, párásodj már ki, szemüveg! Muszáj vagyok levenni, még úgy is jó látni, mint a nagy ködöt. Nem a gondolataim visszatükröződése, az majd úgy pár óra múlva már valóban is be fog következni. Végre! Visszateszem és akkor nézek körbe. - Pedig igazán lenyalhatnád - nem, mert ott mondhatnék búcsút az ujjamnak, a csajok meg hát... Haboztam a California koktél és a Tequila Sunrise között, végül az előbbit kértem. Hamarabb átmelegít. Jeget tényleg nem kéne kérnem bele, még mindig tök vörösek az ujjaim. - Fenékig! Boldog szülinapot nekem! - koccintok vele. Egy hajtásra fenékig felhajtom, kis híján házi sárkánnyá válok, megrázom a fejem, majd leindul a vállamon. Átnyújtom neki a dobozt, majd megtörlöm a homlokom. Hol zavar, hogy felnőttnek kéne lenni? A szülinapom van, ember, legalább ilyenkor legyek teljesen elmenve agyilag hazulról! Majd holnap reggel lemosom, és meg van oldva. De az majd lesz holnap, ma, ma van! Amikor elkezdi csillámokkal szórkálni a ragasztót, az ujjaimat a szemeimre teszem, miután levettem a szemüvegem. - Na, milyen? - Feszítek büszkén, aztán amikor elröhögi magát, gyanakvó képet vágok. - Mit tettél rám? - Mondd, hogy nem fütyit! Bár az ilyen készletben pont nincs. Ahogy elkattintja, kikapom a telefont a kezéből, megnézem. És meg is nyugszom. Széles vigyor jelzi az elégedettségemet. - Te, ez nagyon állat lett! Most te jössz! - adom vissza a telóját. Neki egy pillangót nézek ki. Adok neki is bőven flittert, hadd csillogjon! S ne jöjjön ki a hajából legalább egy hétig! - Mint az ikrek! - Vigyorgok elégedetten a mesterművön, majd előveszem a telómat és Oliver mellé hajolok, hogy egy igazi szuper szelfit lenyomjunk, aztán még egyet, ezúttal egy rockos kezet is magunk elé teszek és még a nyelvem is kinyújtom. Szerintem még az is csillámos, de majd csak holnap látom viszont, ahogy újra végiggörgetem a képeket. - Erre inni kell! - Nem akarok egyből kajak részegre beborulni, egy lájtosabb italt kérek, amiben több a szódavíz, mint a pia. Koccintunk, majd elkezdek dobolgatni a pulton a kezemmel. - Ismertessük meg a világot a híres tánctudásunkkal! - Dobom a fejem a tömeg felé, majd szemtelen módon a pulthoz teszem a dobozt, így nincs szem előtt. Hol érdekel, hogy rondán nézne rám a pultos? Szülinapi ajándék van benne, és az enyém! Nem hagyom, hogy elvigyék! Nem tartok attól, hogy a tömeg összenyom. Garantáltan lesz helyünk pár perc múlva, a tökélyre fejlesztett mozgáskultúránktól. Hogy lincshangulat lesz? A mi mozgásunk egyedi. Senkinek sem fog eszébe jutni, pont dühössé válni.
Kérdés a kérdésre. Tipikus Isaac. Egy önelégült vigyor ül ki az arcomra, csak a szokásos. - Oh drágám – a megszólítás olyan könnyedén jön az ajkaimra, mintha már az első szavam is ez lett volna. – örülj neki, hogy nem kétszer ennyit késtem – mindketten tudjuk, hogy ez ünnepelni való tény. A fél óra késés nálam olyan, mint másoknál teljesen pontosan érkezni, előfordult már, hogy két órával csúsztam le a megbeszélt időpontról. Na meg olyan is megesett, hogy egyáltalán el se mentem, mert kiesett a fejemből. Isaackel szemben ilyen mindössze egyszer fordult elő, és azt tényleg szántam-bántam utána, mert akkor tényleg mérgesnek tűnt. Jó barát módjára igyekeztem helyrehozni a dolgot, készen álltam rá, hogy térden állva esedezzek a bocsánatáért… ez meg is történt, de nem szeretek róla beszélni. - A metrón történt – javítom ki, habár egy kis bűntudat kezdeményt –, ami aztán hamar fel is szívódik - mégis képes kelteni bennem azzal, hogy cserbenhagyom a szülinapján. -, fogta magát aztán kurvára ripityára tört az üzeneteidtől – nevetve lököm oldalba a vállammal. Egy pillanatig se gondolnám komolyan egyetlen szavam se, de olyan jó érzés húzni az agyát. Erre akkor jöttem először rá, amikor fagyoskodva ültünk a benzinkút előtti padkán még gimnazista éveink hajnalán. Meg vagyok róla győződve, hogy kölcsönösen rossz hatást gyakoroltunk egymásra a közösen eltöltött évek során, aminek a végeredménye az lett, hogy a zsák már nem tudna létezni se a foltja nélkül. Nem tudom, hogy a sztoriban zsák vagyok-e vagy a foltja, de tisztázzuk, hogy én nem tömném be Isaac egy lyukát sem, azért annyira nem közeli még a mi barátságunk sem. - Én tehetek róla, hogy olyan vagy mint egy narancs? Csak a trópusi levegőt bírod, mert máshol keserű és ízetlen leszel – jó talán nem lesz keserű és íztelen, de olyan fanyar képet tud vágni a tél kezdetén, hogy még az én lelkem is belefájdul. – Szerintem életem legdrágább és leghasznosabb ajándéka – a szüleim nem szoktak túlzottan sokat költeni az ünnepekre. Nálunk négy gyerek van, ami elég rendesen meghatározza, hogy mennyit lehet ajándékra költeni. Valamiért most kicsit lazábbra eresztették anyáék a szíjat, és végre valami olyat kaptam, aminek hasznát veszem, és nem egy csomag alsónadrág. - Te már előre betéptél? – nevetek a csillámterminátor elgondolásán. Nem értem hol születnek ezek a gondolatok meg az agyában. Bár sokszor én se vagyok különb nála. – Mondjuk jobb kérdés, hogy engem miért nem vártál meg vele – sóhajtok hatalmasat, megtöltve a tüdőm levegővel. Az egyetem óta viszonylag kevés időm jutott a haversrácokra, annak ellenére is, hogy az óráim nagyrészét hírből se ismertem. A barátaimmal együtt pedig szépen lassan minden káros szenvedélyem is felszívódott. Már nem is emlékszem, hogy mikor tartottam utoljára a kezemben jointot. - Erre akartam kilyukadni, hogyha te rajzolod a tehenet, akkor biztosan rajtam is egy csiga lesz – világosítom fel, mert úgy tűnik, ahhoz képest, hogy ő a zseni kettőnk közül, messze jár a valóságtól. Általában pedig jól vette a le a burkolt célzásaim. Ő az, akivel félszavakból is simán levesszük, hogy mit akar a másik. - Bármi jöhet, a végére úgyse találunk haza – nincs ez minden alkalommal így, de ha van mit ünnepelni, mi nem apróztuk el Isaackel. Egyszer a bátyám lakásán kötöttünk ki. Rendes volt, mert a részeg üzeneteimre reagálva eljött értünk, de reggel nem volt túl boldog. Szerencsére a szüleink előtt sose derült még ki, hogy ezek után az esték után úgy kell felsikálni a földről a megmaradt darabjainkat. A másnaposságot meg ne is említsük. Van, akinek megadatottak azok a gének, amik miatt soha életükben nem tapasztalnak másnaposságot, na én nekik az abszolútértékük vagyok. Egy napig nem lehet még csak hozzam szólni se a keményebb bulik után. - Kihagynám, kitudja hova dugdosod – attól tartotok, hogy nem a lányok részesülnek ebben az örömben… vagy nem csak ők. Továbbra is képtelen vagyok rákérdezni arra, amit úgy fél éve láttam. Lassan egészen kiverem a fejemből, mintha meg se történt volna. Mindenkinél jobban ismerem, nem fordulhat elő, hogy ilyesmiről ne tudjak. Biztos csak a másik srác erőltette rá, vagy valami ilyen szarság. Nagy koncentrációval pingálok a homlokára. Igen, megtehetném, hogy sablon nélkül valami elcsépelt dolgot fessek rá, mert a képességeim megvannak hozzám, de túl jó vagyok hozzá. Amúgy is, a faszrajzolgatás már tökre 2019. Legalábbis a húgom biztos valami hasonlót hozna fel. - Csak a lelked kivetülését alkottam meg – fuldoklok a nevetéstől. Voltak elképzelésim arról, hogy milyen egy valóságos hercegnő, de egészen eddig hazugságban éltem. Csak akkor hervad le a vigyor az arcomról, mikor rájövök, hogy én következem. Isaac és köztem ilyen szempontból az a különbség, hogy én tisztában vagyok vele, hogy ez a csillámtetkó dolog jó darabig a helyén marad. Próbálok tiltakozni, de elég hamar feladom. Hagyom, hogy alkosson, végül is szülinapja van. A szamárvezetővel még ő se tudja olyan durván elcseszni, és talán nem egy pacával a homlokomon folytatom az estét. A csillám mindenfelé szóródik, a nagyrészét pedig tuti belélegzem, és három napig szivárványosat fogok köhögni. Mikor végez a telefonom első kameráján csekkolom a végeredményt. - Ha pillangó, akkor legalább a csípőmre csináltad volna – tör ki ismét belőlem nevetés. Egy pillanatra elképzelem magam ribancrendszámmal, ami éppen csak kikandikál az alsónadrágom gumija alól. Tuti hódítanék vele a csajoknál. Pózolok vele együtt a kamerának. Nagyon élem a dolgot Isaachez hasonlóan. Egy adag csillámot a maradékból még fel is szórok a levegőbe, hogy legyen valami ragyogó a képünkön. Persze arra nem gondolok, hogy ezzel sikerül a körülöttünk lévők szemébe szórnom a cuccot, a lényeg, hogy ismét értelmetlen képek vannak rólunk a neten. Egyből el is kérem Isaactól, hogy kirakjam az Insta-storymba, hátha minden ismerősöm szívinfarktust kap, főleg apám, a lelkes instagrammár. - Játszhatnák valami ivós játékot, minden lesajnáló tekintet egy újabb kör – jut hirtelen eszembe. Lesajnáló tekintetből pedig kapunk majd eleget az este egy-egy csillámtetkóval a homlokunkon – Aki előbb kidől egy hónapig fizet mindenhol – elveszem a saját adag piám, és belekortyolok. Nem az első alkalom lenne, hogy ezt eljátsszuk. Mindig izgalmasok ezek a versenyek, mert körülbelül ugyan annyira tolerálja a szervezetünk a szeszt, így nem sok eltéréssel ütjük ki magunkat az esetek többségébe. - Ürítsük ki a táncteret – értek egyet, majd lehúzom a maradék piát, hogy nehogy kárba vesszen. Egy dolgot tartok be anyámék szabályai közül, nem hagyunk buliban magára poharat. Én nem tagadom meg magamtól a tudatmódosító dolgokat, de szeretem akkor kiütni magam és úgy, ahogyan kedvem tartja. Elég lagymatag zene szól, de azért határozottan kezdem érezni a ritmust. Nagyon jól tudok kordinátlanul mozogni ritmusra, ez biztos valami szuperképesség, de nagyon bele tudom élni magam. A zene valahogy mégis gátol abban, hogy egészen elengedjem magam. - Bocs, figyu – lépek oda a DJ-nek becézett nyugdíjashoz. – A haveromnak ma van a szülinapja, és a The Black Eyed Peas-től a Pump it az egyetlen vágya ezen a napon. Ugye megtennéd érte? – próbál hadakozni, hogy itt nem így megy. Végül csak sikerül meggyőznöm, hogy a következő számunk az Isaackel egyik közös kedvencünk legyen. Mire visszaérek már be is fejeződik a zenének csúfolt recsegés, és elindul Pump it, az örök klasszikus. Sose tudtam erről a számról eldönteni, hogy szeretem-e valójában vagy sem, minden esetre ikonikus a barátságunk történelmében. Hangosan kezdem üvölteni a szöveget, és innétől kezdve a már nagyon könnyen megy a mozgás is. - Na ki a legjobb? – kérdezem Isaac mellé ugrálva mit se törődve a minket bámulókkal.
- Inkább te örülj neki, hogy nem merted megtenni - egészen simán elterrorizálnám, nem csak mémekkel, meg gifekkel. Megkapná azt is, hogy egy jégszobrot kell kiengednie, hogy egyáltalán választ kapjon. Mert kockára fagynék, az biztos. De akkor is megvárom! Elvigyodorom. Elnevetem magam, ahogy oldalba lök a vállával. - A mobilod is siettetett. Oliver nélkül nem csak sivár lenne az életem, hanem sótlan és humortalan. Nagyon gondosan készültem a gyíklétre, mikoris megakadt a folyamat azon része, hogy egészen szép mértani kockaalakzatba rendeződjön azon a fagyos délután. Olyan lapot osztott le, amiről nem gondoltam, van bennem, s még elő is tudom húzni, használni azt. - Kérlek szépen, az nem narancs, hanem grapefruit - jegyzem meg. - Kipróbálhatnád azt a levegőt - nézek rá. - Majd utána fogsz sírni, tényleg, hogy hideg van - vigyorodom el. - Vagy... hozol cukrot és ... - nem fejezem be. Cukkolom. - Nagyon király! - Teljesen odacuppanok agyilag a karórára. - Amíg le nem ejted - jegyzem meg az óra fölé hajolva, kaján vigyorral. - Aha - billegetem jobbra-balra a fejem, ingatva a sapka bojtot a fejem tetején. Ushánkát kellett volna felvennem, lefagy a fülem a sapi alatt. - A karórádtól. Elég volt rávetni egy pillantást és... - megint nem fejezem be, csak megingatom megint a fejem, ezzel megválaszolva, miért nem vártam meg vele. Ő hozta! Meg a velem született agyi deformitásom is a ludas, ezt már annyiszor kiveséztük, hogy szerintem egy agysebész is leülne hozzánk, meghallgatni, hogy megvilágosodjon. - Nyalni fognak érte a lányok - nyújtom ki a nyelvem és adok egy nyaló mozdulatot vele, de nagyon hideg van, meg is bánom. - Cak nehod kecke leden - jézus, ennyire hideg van kint?! A kesztyűs kezemet a szám elé teszem meglepetten. - Majd találnak két kockát az úton. Jégkockát - vigyorgok. Szerénytelenül be tudok tépni, korántsem a szende gyíkok sorát szaporítom. És azt érzem, az agyamnak néha szüksége van egy komplett reset gomb megnyomására. Oliverrel meg aztán megy, mint a huzat! A másnapért azért nem fizetnék be, s ha fizetnének érte, se vágyom rá. - Azt csak az tudja, aki maga is megteszi - Könyökölök a pultra, miután megkaptam a nyalásra a választ, s úgy rebegtetek rá pillát. - Egészen jó csiga lett - nézek a fotóra komolyan. - Szarvasnak szarvas. De miért van csak egy?! - még mindig komolyan nézek rá, aztán felnevetek. - Lelovaztál és fel is szarvaztál. Na szép. Szivárványfelhőket nem rajzolnál köré? Szivárvány csillámpóni - mindjárt lenyelem a nyelvem a röhögéstől. Tiltakozását egy kis fújtatással reagálom le. Kölcsönösen jár! Úgy nem ér, hogy csak én villogok itt menő matricával a homlokomon! Különben is, szülinapom van! - Kaphatsz oda is - vigyorogok gonosz módon. - Akarod itt? Bitang jók lettek a tetkók! Büszkén át is küldöm neki a képeket. Nincs mit tagadnom, ez vagyok én. Akinek meg nem tetszik, nyaljon sót! Anyám tuti kap értesítést a képekről, én is felteszem a magamét és elkérem Oliverét. Fixen az egyik kép fog virítani holnap a nevem alatt, ha hívom, ismerem. - Áll a fogadás! - A lesajnáló tekintetek száma hatványozottan fog majd növekedni, ha elkezdünk táncolni. Vagyis, jaj hát dehogy! Senkinek sem jutna eszébe, lesajnálni bennünket! - Hmhm, minden nap étterembe megyeeeekk - ingatom a testem, tudva, hogy én fogok nyerni. Egy frászt, borultam már úgy be elsőnek, hogy vittem magammal három embert. Azt a mai napig nem tudom űberelni. Három napig fájt a vállam és két napig fejem is utána. - Fenékig! - hogy a táncteret vagy a poharat, az csak a mozdulatomból derül ki, lévén a két kortynyi piával hamar végzek. A jég olvadozzon csak bánatában, úgysem kértem bele. Táncolok én, táncolok én, de ez nem az az igazi majomlengető ritmus. - Te figyelj, ettől még a derekam is faridegzsábát kap, ha végig ezt tolja - de már megy is Oliver a DJ-hez. S mire visszaér, addigra már véget is ér a szám, s ahogy meghallom az első taktust, fel is lendítem a karom egy kétujjas végű mozdulattal és rázom a fejem. - Igeeeen, ez aaazzz!! - Csapom ötösbe a tenyerem Oliverrel, köszönet gyanánt. - Te vagy a legjobb! A működésünk során valóban lesz helyünk, ami menőn király, mert felugrani is akarok és mellkason összeütközni Oliverrel, az nagyon kúl tud lenni! Emlékezetes szám, s mivel a mienké egyedül, nem, nem vonok be másokat. Medúzákat megszégyenítő, majomkaros csapkodással szelem a levegőt? Sebessége valószínűleg elképesztő lehet, mert tééényleg van helyünk táncolni. A szám végén a tenyerem csapom Oliverébe, felemelve és leengedve is. - Nagyon király volt! A következő számra pislogok, majd igyekszek átvenni a ritmust. - Ebben láttam ilyen karmozgásokat - mutogatom, de hát a fasorban sincs a mozdulatom az eredetihez képest. Akkor is tök buli! Szóval tolom, és riszálom, néha majdnem nagy bőszen kinyomok pár szemet. Számít? Hordana szemüveget, mint én! Lám, mégis van előnye a négyszeműségnek! De azért a szám után, lehet, le kéne valahogy kavarodni a táncrészről. Szomjas is lettem, mutatom is, s hogy megyünk-e. - Megmaradt az én kicsi pónim? - Mutatok a homlokomra, vigyorogva, közben az övét sasolom.
Mindketten tudjuk, hogy meg mertem volna tenni, hogy dupla ennyit kések, mégis csak nagyot sóhajtva bólogatok, mintha igazat adnék neki. Ennyit mégis megérdemel a szülinapján annak ellenére is, hogy mekkora kis rohadék tud lenni a kockaállarc mögött. Bár valóban, nélküle sivár és unalmas lenne az életem. - Mindegy, majd elviszem a szervízbe – zárom rövidre a telefonos témát. Annak ellenére, hogy nem vagyunk egy túl pénzes család, azért arra még telik, hogy kicseréljék a ripityára tört telefonképernyőm. A szüleim szerint nem vagyok képes vigyázni a cuccaimra, szerintem meg összeesküdött ellenem a világ, és akaratom ellenére teszem tönkre minden cuccom. Régen a ruháim szaggattam naponta biciklizés, gördeszkázás közben, mikor olyanokat estem, hogy csoda, a nyakam nem törtem ki. Újabban a mobilom képernyőjét szeretem havi rendszerességgel frissíteni. - Narancs vagy grapefruit, egy liba – vonogatom a vállam. Engem nem hoz különösebben lázba a trópusi éghajlat, kifejezetten kedvelem a telet és a havat. – Kinek kell az a párás levegő, ha itt meg esik a hó, és a fagyott utakon instant korcsolyázhatsz? – sokszor nyaggatott már vele, hogy utazzak vele szülőföldjére, de egyser sem tudott megvenni. Vagyis egyszer majdnem, amikor tényleg nem volt jobb dolgom, és éppen rám fért volna egy tengerparti nyaralás. – Mihez kell a cukor? – vonom össze szemöldökömet. Sajnos ez a befejezetlen mondat elindította a fantáziám, ami sose jelent semmi jót. Olyan gyilkos tekintettel nézek rá, mikor szegény órámat szidja, mintha tényleg meg szeretném ölni. - Ő most a szemem fénye, jobban szeretem, mint bármelyik volt barátnőm – lassan és drámaian végig simítok az órám számlapján. A mondatom egy helyen hibádzott, mert talán nem minden exem szárnyalja túl az óra, hiszen Lollyval is „együtt voltunk” egy egészen nyúlfarknyi ideig, és őt határozottan jobban kedvelem, mint egy vacak tárgyat. - Én kicsit másra gondoltam – kacsintok rá. Már nem is emlékszem, hogy melyikünknek akarta kipróbálni először a füvet. De talán ez azután kezdődött, hogy összeállt a társaságunk, mint a rizseshús, és együtt rántottuk bele egymást a rosszba. Az egészen biztos, hogy a cuccot Zayden hozta, a fogyasztáson viszont mindannyian nagyerőkkel dolgoztunk. - Nem sejtettem, hogy ilyen erotikus töltete lehet egy csigának – elég sok fétist ismerek. Van, aki a lábakra bukik, más arra, ha harapdálják a nyakszirtjét, egyesek meg attól indulnak be, ha mocskosan beszélsz róluk. De a csillámos csigákra való gerjedés eddig ismeretlen fogalom volt számomra. Igazából kíváncsi lennék, hogy valójában létezik-e ilyen fétis. Lustán megforgatom a szemem, mikor már megint a jégkockával jön. Lehet, hogy ő még Florida partjainál is fázna, de engem kemény New York-inak neveltek, és egy kis hideg nem riasztott meg. Sok viharon keresztülmentünk már, ami végig söpört New Yorkon. Némi hó és a mínuszok már nem fogtak ki rajtam a félelmetes hurrikánok után, amiket kiskoromban átéltem, mint az Ernesto vagy a Sandy. - Esküszöm mindjárt keresek egy lányt, aki bevállalna téged, és élménybeszámolót kérek tőle -a fejemet forgatom a potenciális csaj után kutatva, aki hajlandó lenne egy éjszakát eltölteni kebelbarátommal. Amúgy is általában ő szokott segédkezni az én csajozási kísérleteiben, épp itt az ideje, hogy fellendítsük az ő karrierjét is. – Ő ott, tuti bejönnél neki – mutatok egy rövid barna hajú, fufrus lányra, aki apró termetével megbújik a hömpölygő tömegben. Pöttyös szoknyát visel, és ritmusra billegeti maggát, miközben egy pohár valamit szürcsölget. - Mondanám, hogy lecsődöröztelek, de azt továbbra is csak a pöttyös lányka tudná megmondani – felelem az unikornisra adott kirértékelésére, és egyet biccentek a korábban említett lány irányába. Kíváncsi lettem, hogy meddig kell nyúznom, vagy mennyit kell innia ahhoz, hogy legyen mersze odamenni. Azt tudtam, hogy csatt részegen már ő is bárkivel szóba elegyed, de most még józan. Lehet inkább valami srácot kéne kinéznem neki. Az ellenkezésem nem tart hosszú ideig, így mégis csak áldozat leszek, habár nem sokáig kellett győzködni, az is igaz. Bármilyen hülyeségben könnyedén bele lehetett rántani. - Igen, kifejezetten meg akarom villantani a hó fehér seggem a tömegnek – tél révén minden nyári színem elvesztettem. Na meg természetesen, mint minden jó férfinak nekem is volt egy hó fehér alsónadrágom kizárólag bőrből a lebarnult részek mellett. - Csak a testemen át – ha meg is nyerné a fogadásunkat, kizárt, hogy hagynám, minden nap étteremben zabálni. Egyébként is nem hagyhatom, hogy a szülinapján én dőljek ki előbb. Az legalább olyan rossz lenne, mintha cserbenhagynám. Miután a közepesen lagymatag dallamok után végre valami vállalható – hiszen én választottam – jön, akkor már igazán átérzem a zene lüktetését. Én vagyok az a figura a bulikba, aki ugrálva üvöltözi a zene szövegét, és koordinálatlanul rázza a testét, mint egy partra vetett hal. Nem zavar egy szúrós pillantás sem, vagy gúnyos megjegyzés. Persze, ha épp valami potenciális barátnő jelölttel voltam, akkor sokkal visszafogottabban táncoltam némi erotikával. Ez is elveszett, miután a jelölt ténylegesen a barátnőmmé avanzsált, és a mostanihoz hasonló mozdulatokkal parádéztam a figyelem központjában. Erőteljesen lepacsizok a szám végén Isaacel, aztán szemöldök ráncolva hallgatom a következő dalt. Korábban talán a rádióban hallottam, de akkor se fogott meg túlzottan. Ez a fajta muzsika nem az én stílusom volt. - Erről valami szekta szeánsz jut eszembe – nézek összevont szemöldökkel a barátomra, aki összevissza karmolászik a levegőbe. Az összkép tényleg valami szektás dologra hajaz, már csak az áldozati tüzet hiányolom a táncparkett közepéről. Miután túl jutok az első sokkon, végül én is becsatlakozom az indokolatlan hadonászásba, amit mi egymás között táncnak szoktunk csúfolni. A két szám végére már egész szépen sikerül kitisztítanunk a táncparkettet, csak néhány hüledező néz ránk összevont szemöldökkel, a többiek már inkább kimentek a partvonalra iszogatni. Gyors fejszámolással összeadom a minket bámulókat. Nyolc. Ez egy dolgot jelent. - Tizenhat pohár rövidet szeretnénk – szólok a pultosnak, mikor visszaérünk a bár részre. A fickó kételkedve néz rám, és még vissza is kérdez, hogy komolyan gondolom-e. Nyilván komolyan gondolom. Erről szól a mai este. – Legyen inkább tizennyolc – gondolom meg magam, mikor realizálom, hogy az ő arca is leginkább lesajnáló a helyeslő válaszom követően. - Igen, és még egy jó ideig ott is fog maradni – veregetem meg röhögve Isaac vállát. A gáz az egészben, hogy én is az ő helyzetében vagyok egy pillangóval a homlokomon. Szerintem holnap reggel három fejfájáscsillapító után drótkefével fogom sikálni a homlokom, míg a bőr is le nem rohad róla a csillámtetkóval együtt. Közben a pultos szép sorban kiteszi a felespoharakat az asztalra, és az összeset teli tölti mennyei nedűvel. Gyanús, hogy ezt követően már lőttek nekünk, de a játékszabály be kell tartani. Átnyújtom a pénzt a pultos srácnak, és elveszem a sor bal oldaláról az első poharat. - Ha most nem halok meg alkoholmérgezésben, akkor soha – közlöm, majd az övéhez csapom a saját poharam. Ezt követően még egy majd még egy adag felest lenyomok a torkomon, de már ekkor kezdem érezni, hogy mar a cucc. Ennek egészen biztosan nem lesz jó vége, mégis hősiesen elveszem a következő poharat is az asztalról.
Vele együtt bólogatok. Igeeen, megteszem, eddig is idegeltem már ilyenekkel. Csak mert jó volt. Attól függetlenül, hogy tudom: késik. - Persze, abban a szervízben még nem fordultál meg, amit adtam neked - ha mégis, akkor tévedtem. - Visszatérő ügyfelek kedvezményt kapnak - jegyzem, teljesen ártatlanul. Mostanában előszeretettel repedezteti a képernyőjét, s hiába sírok neki, hogy tegyen már rá valami védőszart. Bár lehet, azzal is jól összetörné. A hidegre még jobban összehúzom és imitálom, amit annyira nem is kell, hogy brr, nem az hideg! A cukros kérdésre kirobban belőlem a nevetés. Nem, meg nem mondom! Jó dolog cukkolni. A rámnézésre, egy woh pillantást kap, majd megsimítom homlokom. - Micsoda mázli, hogy a haverod vagyok - majd hökkenten ránézek. - És a mostani? - Nézek rá kíváncsi érdeklődéssel. - Várj, nem is ezt akartam kérdezni. Neked... van barátnőd? - ugratom. - Azt csak veled, tesó - kacsintok vissza rá. Betépni egyedül nem buli, meg se próbáltam, míg a banda létre nem jött. Óvva intettem őket, elsorolva az összes lehetséges kimenetelt. Annyira belelendültem, hogy végül mégis betéptem. Csak meg akartam nekik mutatni, mennyire borzalmas látvány, ha mást látunk így. Aztán túl jól sikerült, így többször megismételtem velük már azóta. - Mert nem láttad még őket szexelni! - Jegyzem meg komolyan, ugyanakkor a tekintetem az éppen nem arról árulkodik. - És ahogy eszi az ember.... - Zoyana csinálta így előttem, hát én nem ettem egy falatot sem, mert rátapadtam a látványra ezerrel. Máris nem fázok annyira. - Nehogy együtt érezz már kebelbarátoddal, nehogy! - Ingatom a fejem, közben teliszájjal vigyorgok. Bezzeg ő bírja a klímát! Keresem a tekintetemmel az említett csajt, aztán végigmérem. - Király az a sok pötty. Mint egy katicabogár fekete-fehérben - visszafordulok felé. - Csigákról, meg tehenekről beszélünk és erre jössz egy katicabogárral? Bár a teheneken is van fekete folt.. Igen, beragadt, de most erre mit mondjak? Elemezgetés a mániám s a beragadt konzolgomb! - Kösz, nem hágok meg semmit és senkit - mormogom az ital mögött. - A barátnőd is csődörnek tart? - Vágom vissza a labdát. Ne csak én jöjjek zavarba! Most már inkább mosolygok a pohár mögött. S inkább nem akarok arra emlékezni, ki mellett is ébredtem egy eléggé betépett éjszaka után. - Díjaznák. Nem sokáig lenne fehér - vigyorgok, utalva a csillámporra. Jó ideig vakargatná a nadrágját, nekem elég volt, hogy egyszer flittert dobtak bele a gatyámba, hátulról. - De most miért vagy ilyen? - Adom a sértődöttet. Nem gondoltam komolyan a mindennapi éttermet, de jó húzni az agyát. Különben is, csak magamat hivatnám meg, arról nem szóltam, hogy én meg az ő részét fizetném. Amit kifejezetten díjazok a közös táncunkban, hogy legyen akármennyire is a medúza a fő vonal, Oliverrel nagyon egymásra tudunk hangolódni. Így olyan, mintha egy medúza lenne a parketten, töménytelen mennyiségű csápokkal. Tuti helykihasználás. - Mi vagyunk a medúza szekta. Ne érj hozzánk, mert csípünk - vigyorgok, miközben már mutatom is az idétlenségek idétlenjének legidétlenebb mozdulatát, amit szerfelett élvezek. Van még kedvem táncolni, de ha tovább folytatjuk, úgy repülünk ki fejjel lefelé a betonba, hogy öröm nézni az ívet, amit húzunk a csillámporokkal rajtunk. Így átadjuk a terepet a táncolóknak. - Tizenhat? Csak tizenhat? - Lepődök meg. - Hova tetted a matek képességedet? - Aztán korrigál. - Na, ez már jobban hangzik. Még kettőt - Legyen akkor már húsz! Nem körmeghívás lesz ez, tudom én, hanem pult alá borulás. Elkezdek inogni a széken örömömben. Megmaradt a póni! - Jó cuccot talált tesód! - Odáig már nem jut el a gondolatom, hogy mit is jelent a jó ideig. Majd pár nap múlva le fog esni, mire is gondolt. - Haaa?! Én fizetek! - Méltatlankodok, mikor látom, Oliver fizetne. Én szülinapom, én hívom meg! Jobb oldal széléről indítok, koccintok Oliverrel. - Többes számban beszélj! - vigyorgok. Az ősök ebben összevesztek bennem, napja válogatja, mikor bírom jobban. Remélem, most apám mája szól vissza, mert ééééén akarok nyerni! Felhajtom és húúúú! - Ez kurva erős! - lángol a szám, de már többszörösen nem fázom. Még a fejem is meg kell rázni, annyira ütősnek tűnik most. Elveszem a következőt, Oliver felé lendítem a poharat, aztán megint felhajtom fenékig. Ez már kellemesebben éget, már csak kicsit akarok lángot lehellni. A negyedik után érzem, hogy a fejembe kezd szállni, kellemesen kezd bizseregni a világ. Oliverre tekintek, ő hol tart, odahajolok a poharakhoz. - Azzz, kevéss - pedig szerintem többet látok, még úgy is, hogy jelenleg nem duplán. Még.
Nem igazán szoktam vigyázni a holmiimra, ami szép ellentétnek bizonyul, ha számításba veszük mennyire ragaszkodom néhány cuccomhoz. Bár én elég sokszor nyúlom le a testvéreim magántulajdonát, azért embert tudnék ölni, ha az enyémet eltulajdonítják. Talán képmutatás, talán nem, egy biztos, verekedtem már majdnem össze Courttel azért, mert túlzottan megtetszett neki a pulcsi gyűjteményem. A telefonom, hát az meg csak szimplán szeret padlót fogni… - Nyilván nem, ha van két kocka a környezetemben – villantok egy elbűvölőnek nem nevezhető mosolyt -, úgy is megcsinálod te vagy a bátyám – egy kis noszogatás után rátudtam venni őket arra, hogy tegyék helyre a tech cuccaim. Conrad azért segített, mert idegesítette, ha a nyakában lihegek, mint egy hűséges kiskutya. Isaac pedig azért vállalta be az ilyen jellegű kéréseim, mert bírta a pofázmányom, és mert a barátok ennyit megtehetnek a másikért… Én nem használtam ki őket, mert mindig megkérdeztem tőlük, hogy szükségük van-e valamilyen grafikai, rajzi esetleg photoshopolt dologra. Connie egyenesen írtózott ezektől a felajánlásoktól, még kamera elől is menekült. Pedig sokszor megmondtam neki, hogy a játékkaraktereket ábrázoló profilképpel maximum macskák társaságában fog megöregedni. Isaac ilyen téren is más tészta volt, nem véletlen ő volt a kedvenc kockák kettejük közül. Ő mutatott hajlandóságot rá, sőt, igényelte, hogy idétlen képekkel borzasszuk el az Instagram népét. Morcos képpel, szinte már duzzogva állok előtte, mikor a cukros kérdésemre csak kiröhög. Összefonom a karom magam előtt, és úgy szuggerálom, hogy érezze az átható fájdalmat, ami most bennem van, és egészen a csontvelőmig hatol. Nem sokáig bírom ki a komolyságot, mert a kíváncsi oldalam szépen lassan átveszi a hatalmat a testem felett. - Mondd el, ne hagy cserben barátként! – próbálok bűntudatot kelteni benne, hátha úgy megenyhül a szíve, és kiböki mi van a cukorral. Attól tartok ez a téma is elég ragacsos, és szaftos lehet. - Várj, melyik lánnyal találkoztál utoljára? – gondolkodom el erősen, közben a fejemben számolgatva a napokat. Az egyetem miatt viszonylag keveset találkoztunk az elmúlt időbe, és gyakran már jó magam se tudom követni a barátnőim váltakozását, így nem várhattam el tőle, hogy ő képben legyen. – A latino lánnyal szakítottam még december elején, de azt tuti mondtam. Azóta még nem talált rám a szerelem – sóhajtok fel. Nehéz az egyedül lét, és nem csak a testi igények miatt. Mindig jó érzés volt, ha van egy irigyelni való lány az oldalamon, aki szeret, és kizárólag én számítok neki. Én is, mint minden humanoid, szerettem, ha átölelnek, és kiszolgálnak teljes körűen. - Valahogy nem az esetem a csiga pornó… Az evéséről meg ne is beszéljünk – egészen megfordult a gyomrom tőle. Sose értette, hogy miért akarna bárki is megenni egy éticsigát. Ennyi erővel faforgácsot is rágcsálhatna, abban is biztos megvannak a kellő tápanyagok. Fura faj ez a francia. - Nem a katicabogár a lényeg, hanem hogy olyan egyedül vagy, mint egy kaktusz a sivatag kellős közepén. – jó, persze Isaacnak is volt párkapcsolata, de ő valamiért nagyobb kihagyásokat tartott kettő között, mint én. Míg jómagam sokszor kéthavonta új lánnyal mutatkozott, ő neki meg nem is emlékszem az utolsó barátnőjére. Biztos valami rendes csaj volt, mert Isaac túl jó kölyök, hogy olyan latinokkal kezdjen, akik a fejedbe húzzák az ebédedet. Jó talán én is hibás voltam az imént említett esetben, de a nagyobb felelősség a fekete hajú szépséget terheli. - Na látod, ez itt a probléma – röhögőm ki, miközben az ujjammal a pohár szélén dobolok. – Ha lenne, annak tartana. A volt barátnőim legalábbis biztosan pozitívan nyilatkoznának a hálószobai teljesítményemről – ugyan Isaac. Tudsz te ennél jobbat is! Ő se gondolhatta komolyan, hogy ilyen könnyedén elpirulok majd. Határozottan könnyedén beszélek a szexuális jellegű igényeimről bárkinek és bárkiről. Még anyámnak is volt, hogy véletlen megemlítettem valami hasonlót. Életemben nem láttam még azelőtt olyan unottnak, mint abban a pillanatban, talán ezzel leplezte a belső undorát. Utána megkaptam a biztonság kedvéért, hogy „Oliver Easton, ne merd tárgyiasítani a nőket” – nem hatott meg a túlzottan. Persze voltak kivételek a szebbik nem között, akiket sose emeltem volna egy (okos) porszívó szintjére, de a sok alacsony IQ-val rendelkező, betanítható nőcskére abszolút illet volna a tárgy jelző. Még szerencse, hogy nem a tárgyairól ismerszik meg az ember, mert nagy bajban lennék, ugyanis egy-kettő hasonlóan bűbájos barátnőm nekem is volt. A tánc különleges szerepet tölt be Isaac-kel való barátságunk során, éppen ezért tudtunk olyan könnyedén egymásra hangolódva mozogni. Még a gimi idején, mi volt a két idióta, akik könnyedén táncra keltek az óra közepén egy kettes töri doga miatt, ami sokszor a lehetetlennel volt számunkra egyenlő. Ugyanakkor azok is mi voltunk, akik a sulifolyosón hömpölygő tömeget átüvöltve énekeltük a rádióból szóló dalokat. Nem voltunk sportolók, vagy pom-pom lányok, akik a népszerű réteget képezték, mégis megvolt a magunkhoz való hírnevünk, holott „csak” egy kocka és egy művész voltunk. A népszerűségi listán ehhez hűen pedig elég szép helyet foglaltunk el megcáfolva minden bullshit amerikai filmet. - Tagfelvétel csak magas tánctudással rendelkezőknek – értek egyet nevetve, miközben ritmusra lépek, és önkénytelenül mozgatom a felsőtestem. Ilyen szempontból a többiek nem szerettek velünk bulizni, mert szerintük pillanatok alatt ki tudjuk nyírni egy klub teljes életét a mozdulatinkkal. Persze amikor velünk voltak, akkor ők üvöltöztek a leghangosabban bíztatva az érthetetlen rángatózásunk. Mind ennek következtében annyi videó van rólunk, ahol letaroljuk a táncparkett népét, hogy lassan egy nagyjáték filmet össze lehetne vágni belőle. - Az egyetemen hagytam – válaszolok zsigerből. Régebben jól menet a matek, nem véletlen döntöttem úgy, hogy mérnök irányt választok. Tökéletes ötvözetének tűnt a művészetnek és a bonyolult számításoknak az építész szakma, de hamar elvesztette a varázsát. Ma már gondolni se bírok egy integráltra vagy deriváltra. Igazából már azt se tudom melyik melyik. Nem kicsit esik le az állam, mikor Isaac rendel még kettőt. Tíz feles fejenként. Ma egészen biztosan itt hagyom a megnövekedett májam. Biztos, ami biztos, gyorshívóra kéne tennem a 911-et, hogy még az utolsó pillanatban hátha ki tudják mosni a gyomrunkat, mielőtt alkoholmérgezésben meghalunk. Még megszeretnék élni legalább húsz évet. - Érzéke van hozzá – bólogatok. Ha úgy tudja Court vette a csillámtetkót, akkor talán nem fog még két nap múlva is olyan üzenetekkel bomházni, hogy milyen elvetemült gondolat volt ez tőlem. Még szerencse, hogy vele ellentétben nekem nem kell vizsgákon megjelenem, ahol komolyan kéne vegyenek. A szüleimet meg már nem lepi meg semmi irracionális jelenség velem kapcsolatban. Elkönyvelve is én vagyok a fura gyerek. Jó gyerek módjára visszahúzom a pénzem, és a zsebem mélyére süllyesztem. Nem akadályozom meg, hogy ő fizessen, ha ennyire szeretne. - Akkor javítanék. Holnap a detoxban fogunk ébredni egymás melletti ágyakon – kacsintok rá, majd lehúzok egy újabb felest. Valószínűleg, ha a kórházba kerülök túlivás miatt a testvéreim sorba állnak majd szánakozni felettem. Clyde kiborul majd, hogy micsoda idióta vagyok, és ezt nem fedezi az életbiztosításunk. Connie csak a szemét forgatná, Courteney pedig egyenesen a képembe röhög majd. Alig várom a pillanatot, hogy darabokra cincáljanak. Az ötödiknél kezdem úgy érezni, hogy bőven elég lesz ennyi tekintve, hogy már elfogyasztottam előtte más alkoholt is. Mégis hősiesen iszok meg egy újabb pohárral, végül a kilencedik fog ki rajtam. Farkasszemet nézek az utolsó kettővel, miközben kezdek kicsit megszédülni. A nightclubban tomboló meleg és a pia borzalmas kombináció. Bármennyire is szeretném megnyerni a fogadásunk, képtelen vagyok elbánni az utolsó két felessel. Pár percig néma csendben bámulom az áttetsző folyadékot, miközben már az egész terem forog velem. - Kimegyek szívni egy kis friss levegőt – közlöm, majd elindulok kifelé a teremből. Egész stabilok a lépteim, de lehet csak azért nem zuhanok össze, mert a tömeg megtart. Kiküzdőm magam a bejárati ajtón nem is figyelve arra, hogy Isaac követ-e. Megtámaszkodom egy üres falfelületen, és a telefonomat elhúzom a zsebemből. Egy szenvedő sóhajjal konstatálom, hogy közel két órát elszórakoztunk, de még így is csak fél egy van. Nekidöntöm a hátam a hideg épületnek, és végül szép lassan lecsúszok, és a jéghideg földön végzem ülő pozícióban. A mínuszok ellenére sem fázom, holott egy szál pólóban loholtam ki a bárból. Valószínűleg holnap fogom megbánni a tettem, mikor valami meghűléses betegséggel szenvedek majd. Nem gond, anya forró húslevese majd meggyógyít, úgy is itt a hétvége és a családi ebéd. Kaja, úgy megennék valamit most. Kéne egy gusztustalan utcai kebabot tolnunk. De hol van Isaac?
Rámeredek, majd viszonzom az elbűvölő mosolyt. - Ebből az egyik a láthatatlan erőt képviseli - szemben szerény szépségemmel, mert a kellő önkritika kiváló mókaalap. Olyan idétlen fejjel és pofavágásokkal, mint amivel rendelkezem, ritka alkalmat szalasztanánk el, megfelelő figurák ábrázolásához. A humor a legjobb, és én aztán tudok röhögni magamon. És mert imádom a telefonját bizgerélni, ha már ennyire nem ért hozzá, holott tényleg csak pár pöttyentés és minden olyan, mint újkorában. Szinte. Még hagyom egy kicsit szenvedni, ennyi jár azért, mert váratott a hidegben. Aztán csak vágok egy sejtelmes képet. - Akarod, hogy majd megmutassam? - Suttogom felé bizalmasan. Azt már nem mondom meg, mit fogok tőle kapni, ha rájön, mit is akarok én a cukorral. - Aa... - gondolkodom el, mert a neve az marhára nem ugrik be, így inkább leírom. - A tejkaramellás csokiöntet. - Azért az a hajkorona, az bombázó volt. Kár, hogy a tejkrémre bukom, zöld cseresznyével. - Jaja, őt mondtad, ő az. Azóta semmi? Ne márrrr, nem hiszek neked! - aztán sóhajtok egyet. - Biztosan epekedve vár rád, hogy végre rá nyisd a szemed - rebegtetném a pilláim, ám nem véletlenül nem teszem. Olivernek sokkal többször cserélődik az aktuális barátnői állomány, és én meg arról nem akarok beszélni, hogy vannak filmszakadásaim és van egy nagyon érdekes reggeli ébredésem és egy még furcsább érzetem. Nem feltétlenül nők a főszereplők benne. - Pedig... finommm - korántsem az íze érdekel, és lebeg a szemem előtt, hanem a látvány, ahogy ette. Ki is ül az arcomra mindaz az érzés, ami akkor ült ki a képemre. Hát ... azóta a csigákat jobban kedvelem. Igaz, nem enni. - Igen? - Nézek rá értetlen ártatlansággal. - Miért, milyen egy kaktusz a sivatagban? Az... nem őshonos véletlenül? - Mert akkor igaza van. Beleszokni ebbe a világba, még ma is nehezebben megy, és igazán gáz, hogy már otthon sem érzem magam otthon teljesen. Pedig ott is vannak jó.. csajok. Megsimítom a számat teljesen önkéntelenül, ahogy az egyik érzet eljut és az pedig a csók emlékezete. És egy zöld szempáré. Fú, ez italt kíván... elég észrevehető, miért hajtom fel, de nem foglalkozom vele. - Eddig mindegyik annak tartott. Ha láttad volna az éhes tekintetüket. Kis vadcicák. - talán lehet, nekem kéne akcióba lendülni, hogy legyen ma estére is egy kiváló partnere. Rajtam kívül. És nem olyan értelemben! Oliverrel a barátság sok mindent átértékelt az életemben. Mintha a bennem lévő ökör énem mert volna előjönni. Addig sem volt bajom vele, de általában a tanárokat idegeltem a különböző, zavarba ejtő kérdéseimmel. Tehetek róla, hogy mindenhol a rendszert keresem és ha megtalálom a porszemet, rábökve megkérdem: azmegmi? Oliverrel nyíltabban mertem megmutatni, hogy vagyok nem százas. Ezt nektek keménykedő rögbikapitányok! Még így is népszerűek voltunk! - Készítsünk belőle oktatóvideót! - Például, miként lehet ezt előadni tömegnyomorban, metróban, vagy a buszon, vagy a Times Square-n, csúcsforgalomban. Még egy flash-mobot is be tudnék nyalni ezért. - Rendben, akkor te csak kanyarítsál szép vonalakat a cicák köré, míg én megszámolom... az üvegeket... poharakat - pedig még be sem rúgtam. Annyira. Feltolom a képzeletbeli állát, ahogy megrendelem a plusz kettő-kettő poharat. Húsz vagyok, nem tizenhat! Pedig tuti fix, hogy nem fog menni tíz, legalább a hatodiknál úgy leborulok a székről, hogy még a Hopskyjump is megirigyelhetné azt a felütést! A mind a tíz a májamnak tuti halál, de egyszer élünk! A tetkó jó ötlet volt. Annyira elvetemült, hogy most már kifejezetten ragaszkodni fogok minden szülinapra ehhez. - Nnna, azért - morgok egyet, mikor megérti, hogy most az én vendégem! - Abszolút! Bár... lehet a szüleid örök életre eltiltanak tőlem, szóval megfontolandó, melyik detoxban kötünk ki. - vigyorgok. Tudom, hol van egy határ és mostanában eléggé feszegetem. Fogalmam sincs miért, mert én aztánt tényleg nem panaszodhatok. Apám hiányzik egyedül, mostanában ritkábban tud eljönni és bár irtó büszke vagyok rá, olyankor mérges is, mert számít nekem, hogy velem legyen. A holnapiért mondjuk ő sem dicsérne meg, anyámmal együtt. Most éppen nem érdekel. Az ötödik már nehezebben csúszik le, a hatodik után, ahogy lecsapom a poharat, elkezdek dúdolni egy popslágert, amely egyáltalán nem angolul kap értelmet. Még halkan, mint ahogy az inogás is a vélt ritmusra elkezdődik. A hetedikre, amelyet Oliver hajt fel, már korábban koccintottam a hatodikommal. A hetedik után azt veszem észre, hogy Oliver nincs velem. Lenézek a pult alá, ott sem látom, aztán vállat vonok és felhajtom a nyolcadikat. Amit nem kéne, mert a dal hangosabbra kezd váltani, és most éppen a vonyítás jön ki belőlem. Nem angolul, továbbra sem. Értetlenül pislogok a biztonságira, és vigyorgok is, közben koccintani akarok vele, helyette inkább azt látom, hogy megfogja a felkarom. Fogalmam sincs mit mond, de nem tetszik, hogy levon a székről és a kijárat felé von. De nem ellenkezek, lelkesen integetek a csaposnak, vagy pultosnak, fogalmam sincs, melyiket látom éppen és tovább dalolva megyünk ketten ki. Megkérdezem, látta-e Olivert, de csak egy megütközött nézést kapok tőle. Honnan tudjam, hogy a kettő anyanyelvem közül az egyiket nem érti? És hogy éppen azt beszélem? Kinyitja az ajtót, kitessékel. - A... hanase, kudasai...- észreveszem Olivert, ahogy ücsörög a földön. - Ah, Oribaa kunnnn - megtámasztom a tenyeremmel a falat, eléggé imbolyog a ... járda? - Oi! Chotto matte! - fordulok vissza, hogy a meleg jobb, de a biztonsági elém áll. - Watashitachi no kouttttt ... - megint nem érti, már csak azért sem, mert összeakad a nyelvem. Egy kabátot felvevő mozdulatot teszek, de nekidőlök. Rendes a csávókám, megtart, én meg belekapaszkodom, míg a két bilétát kiveszem és felé nyújtom. - Onegaishimasuuuu - nézek rá könyörgően. Biléták és ipse el, én meg majdnem beleesek az ajtóba, mert a hideg úgy fejbevágta az alkoholt bennem, hogy minden bajom lesz. Jaj, Olivert láttam az előbb. Asszem... Megvan! Visszafordulok felé, de mellette nekitámaszkodok a falnak vállal, eddig bírta a lábam. - Anataha koreee... naniwo shi... - fú, a fejem is és a gyomrom is kezdi, egyik sem kellemes, nem tudom befejezni a kérdést, mert Oliver eléggé elkezd körvonalaiban hullámozni előttem. Ami szerintem muris, és elnevetem magam.
Kicsit mindig felfrissültem, ha Isaacből nyerhettem erőt. Bármelyik nehéz, lesújtó nap után fordulhattam a kisugárzásához, ami mindenkire úgy hatott, mint Supermanre a kriptonit, viszont én ellenkezőleg reagáltam rá. Kicsit elvesztettem mellette a valóság érzetem, ami a gyatra kedélyállapotomat okozta, és új erővel térhettem vissza saját bőrömbe. Szóval ezúttal is ismét százszázalékban Olivernek érezhettem magam, mikor Isaac megtisztel a személyre szabott faszságaival. A kérdésére szúrós tekintettel nézek rá, és a középső ujjam segítségével úgy csinálok, mintha letörölném az izzadságot a homlokomról. Nem mintha fordított szituációban nem ugyan ezt tenném a helyében. Addig húznám az agyát, míg bele nem pusztul a kíváncsiságba, aztán utána nagy kegyesen, talán, de csak talán, elmondanám, hogy mit sunnyogok el. - Igen a csokiöntetes tejkaramella – vihogok fennhangon. A lány, akivel sose fogom megbánni, hogy lehúzták a rolót a közös kapcsolatunkra. Néha én se tudtam mit kezdjek vele, vagy hova rakjam, de szuper kalandnak bizonyult. Egynek el is ment. - Nincs semmi, egyedül vagyok, mint a kisujjam, bármilyen nyomasztó tény is ez – egyes állítások szerint kapcsolatfüggő vagyok. Mások szerint csak képtelen vagyok megtartani a közvetlen közelemben az embereket hosszútávra. Az egyéb állásponton lévők véleménye, akik mindössze a rétegzett hagyma szerű rendszer héját látják, hogy kedvemre játszom a fuck boyt. Az utóbbi kritika leginkább a gimnázium folyosóin ért a feminista érzetű lányoktól, akik tökéletes kihívásként szolgáltak a mindennapokra. Hiányzik a gimi a rengeteg lánnyal, akikben a túltengő hormonok célkeresztet rajzoltak a homlokukra. Az egyetemnek is megvolt ez a jellegű bája, de sajnos ott már túl intellektuálisak voltak a nőnemű egyedek, így csak a csokiöntetes karamellához hasonló lányoknál volt esélyem. Most meg, hogy gyakorlatilag otthon fekszem a nap huszonnégy órájában, a lehetőségeim nullára csökkentek. Az anyám és néha a húgom az egyedüli nők, akikkel összefutok, és elég horrorisztikus lenne rájuk kacsingatni. Ezért is öröm, hogy itt van a legjobb barátom szülinapja, ami egyben a felelőtlenség Kánaánjává nőheti ki magát bármelyik percen belül. - Huh, baszki Isaac – nagyot sóhajtok, majd bele szürcsölők az aktuális italba, amit egy ideje már szorongatok a kezemben. – Igazad van, ez a hasonlat nem állja meg a helyét, mert te egy japán példány vagy, egy japán kaktusz a semmi kellős közepén. Így jobb? - néha én is megkérdőjelezem a szőrszálhasogatását, főleg akkor, mikor túl okos, és butának érzem magam mellette. Nem véletlen ő a kis csapatunk agya, képes olyan magasröptű gondolatokat kipréselni magából, mintha már születése napján a szájába adták volna az intellektuális kifejezéseket. Sokszor csak nem értem miről beszél, ilyenkor bólogatok, amíg a szája mozog, és helyeslek, mint mikor a barátnőim a kedvenc ruháikról és sminkjeikről dumálnak. Isaac ugyan ez, csak ő férfi, és az informatikai kérdéseket járja úgy körül, mint egy megszállott. - Neked is szerezhetnénk egy vadcicát – mondom, miközben szemmel fürkészem a tömeget. Ha már a pöttyös lányt ilyen hamar elengedte, akkor igyekszem keresni neki egy B verziót, ami legalább olyan szép és bevállalható. Még véletlen se akarok rákérdezni, hogy mi van az ő kis szerelmi életével. Rettegek, hogy kimondja, amit a saját szememmel is láttam. Eltántorít a gondolat, hogy talán nem a lányokat, hanem a cuki srácokat kéne vadásznom neki. A gondolat, akkor hatalmasodik el rajtam, mikor egy igencsak forrónak tűnő srácon akad meg a tekintetem, aki legalább olyan beleélve ropja a táncparketten, mint ahogy mi szoktuk Isaackel. Egy pillanat alatt ábrándulok ki a látványból, és szélsebességgel kapom el a fejem, hogy aztán egy újabb koccintás után leöblítsem a traumatikus képet. Mikor Isaac helyzetére gondolok, mármint arra a jelenségre, ami a szívügyeihez köthető, mindig bevillan az a bizonyos este. Tisztán emlékszem, hogy csapatostul mentük egy borzalmas házibuliba, ahol a tömény fűszagtól be lehetett már állni. Én se voltam teljesen józan, ezért azóta se vagyok biztos benne, hogy nem csak a legjobb haveromból láttam kettőt aznap este. Mindenki szétszéledt a házban, Connor szokásos módon Aaliyhat őrizte, nehogy valaki túlzottan közel kerüljön a kis női diktátorunkhoz, Zay jó magát nem meghazudtolva megvásárolta az emberek szeretetét nagy címletekben. Isaac is eltűnt, pedig ezeket az ótvar bulikat mindig együtt szenvedtük át többnyire kisajátítva a táncparkettet, de aznap elfogadtam a felszívódását. Találtam magamnak saját szórakozást egy ittas lány társaságában, aki egyensúlyérzékét vesztve dülöngélt velem ritmustalanul az aktuális dal drop részére. A sok kavargó mozgás viszont hamar a hányásig juttatta, én pedig lelkes rajongóként hasonlóan csattra téve magam igyekeztem fogni a haját. Viszont azzal nem számoltam, hogy az én gyomrom se elég erős ahhoz, hogy a szagokat és a látványt is elviselje. Így kerültem abba a furcsa szituációba, hogy a második emeleten kapálózva az életemért egy exkluzív bulihelyszínre találtam. Majdnem beestem a résnyire nyitott ajtón, mikor kiszúrtam az ajtó és annak félfája keretezte látványt. Egy pillanat alatt józanodtam ki, mikor realizáltam, hogy a haverom összetéveszthetetlen megjelenésével egy másik srác száját masszírozza a sajátjával. Azóta se említettem senkinek, jó mélyen elzártam magamba. - Jól van – motyogom kissé magamba fordulva a cicás megjegyzésére. Kezd egészen úrrá lenni rajtam az a töménytelen mennyiségű szesz, amivel sorjában megbirkóztunk, és csak ezután jön a java, a fejenként TÍZ azaz TÍZ rövid, amire mikor ránézek pillanatnyi émelygés fog el. Persze a rosszullétnél sokkal fontosabb, hogy megnyerjem a fogadásunk, így leküzdöm az öklendezési ingert, és magamhoz veszek egy poharat. - Nem, kedvelnek téged, jó srác vagy, Isaac – a vállára teszem a kezem, úgy lelkizek vele már teljesen alkoholmámoros arccal. – Majd Clyde eljön értünk reggel a detoxba – akaratlan is ezt a mondatot szülöm meg, amiért akkora tockost kapnék a bátyámtól, hogy lefejelném a padlót. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Persze még mindig fennáll az esélye, hogy egy jó kis gyomormosás után kénytelen leszek felhívni, hogy bátyus, légyszi ments ki ebből a helyzetből úgy, hogy anyáék ne jöjjenek rá. Jó magam se értem, hogy vagyok képes még nyolc pohár felessel megajándékozni a gyomorsavam, de hát a kihívásokért mindent. A rosszullét viszont még az akaraterőmnél is hatalmasabb, így jutok végül arra, hogy szükségem egy kis friss levegőre. A tömeg szinte elemészt, minden lépésem után át kell gondolnom, hogy meg merjem-e tenni a következőt. Mikor valaki odébb lök, csak azért maradok talpon, mert nekiesek valaki teljesen másnak. Kicsit úgy érzem magam, mint egy tehetetlen golyó a bowlling pályán. A friss levegő a tévhit ellenére nem tölt fel szabadsággal. A hirtelen jött hőmérsékletváltozás csak még jobban megkólint. Olyan, mintha a talaj hullámozna, és én lennék egy kibaszott csónak az óceán kellős közepén. A falat kapom el, és használom mankónak. Pár lépés után azonban teljesen lecsúszok, és közelebbről megismerem a hideg aszfaltot. Apró gombóccá zsugorodva szuszogok, miközben kizárólag egy pontot figyelek. A nejlonzacskót könnyedén hömpölyög az aszfalton, épp csak a szemem kell mozgatnom, hogy lekövessem. Egy idő ezt is után megunom, ekkor kapom elő a mobilom. Az olvasatlan üzeneteimet fürkészem. Lollytól is kaptam, és természetesen milyen jobb programot tudnék hajnal kettőkor, mint részeg üzeneteket küldeni az egyetlen embernek, aki elvisel. Csodás tervemben Isaac gátol meg, mikor hitelen feltűnik az ajtóban. Erősen kell hunyorítanom, hogy imbolygó mozgása miatt ki tudja venni. Mikor megszólal nem vagyok benne biztos, hogy csak azért nem értem mit mond, mert annyira offon vagyok, vagy mert egészen más nyelven próbál kommunikálni. Nem merem kinyitni a szám, mert attól tartok, hogy kijön a szavakkal együtt a gyomrom tartalma is. Legalább akkor biztos nem a detoxban végzem, ha kiadom magamból a dolgokat. Ráadásul, attól tartok, hogy egy jó kis az ájulás sincsen távol tőlem. - I..I…Isaac – belekapaszkodom, de ennek köszönhetően magammal rántom a földre, majd tehetetlenül kezdek röhögni. – Nyertem – nyögöm ki végül hosszú hatásszünet után. Persze ez így nem teljesen igaz, de ha belegondolunk talán mégis. Sajnos én épp képtelen vagyok bármibe is belegondolni. A telefonomra pillantok, amin végül sikerült elküldeni vagy az abc-t megcserélt betűrendben, vagy életem szerelmi vallomását valami nem evilági nyelven. Esetlenül hajtom hátra a fejem, ami így erősen koccan össze a fallal.
Az imitált homloksöprésre vadalma vigyorgásba kezdek. Tényleg kupán fog tolni, de már azért a felismerő arcért és tekintetért megéri. S még a figyelmét is lekötöm majd a várakozással. - Áhá! - a vihogása sok mindent elárul, a többé kösz, nem, azt meg aztán pláne. - Majd keresünk neked valakit - veregetem meg a vállát. - Vaaagy, elkezdünk táncolni és hopszla, máris lesz valaki. Igazán frenetikus tánctudásunknak kevesen tudnak ellenállni - vigyorgok. Nem lévén mintapéldánya a férfiúi nemnek, akármilyen téren és hogyan, nem igazán tudom azt mondani, legyünk sármőrök, ami rá viszont nagyon is illik. Azon azért aggódok, hogy ezt így nem igazán boldogsággal éli meg Oli, s egyben nem aggódok. Mindig akad valaki mellette, még ha kis hézagokkal is. Na, majd most! Ajánlom neki, hogy csajjal húzzon el, vagy legalább cseréljenek telefonszámot. Előrebiccentett fejjel, nekem felfelé, némileg oldalt nézve tekintek Oliverre a nemes megnevezésre. - Japán kaktusz? Az milyen? Jaaa, hogy ééén??? - Mutatok magamra. - De hiszen itt vagy mellettem - vonom fel sokat jelentően az egyik szemöldökömet cinkosan. Kevesen tudják kezelni a humoromat, és még kevesebben az egyértelmű válaszaimat, vagy netán kérdéseimet. Csomagolhatják, fejtegethetik, de kevesen jutnak el a lényegig. Oli ezen kevesek közé tartozik, s ez köszönhető a régóta tartó barátságunknak, vagy éppen az életünk egymásba fonódásának. - Még szép! - félrehallom, amit mond, meg is akadok a mozdulatban, hogy a vállára csapjak ismét, meg ráadásul sablonos is. - Nekem? Neem-neeem, neked! - Vigyorodom el ismét, és odapillantok egy szőke srác felé, aki felelevenít bennem egy emlékfoszlányt. Biztosan álmodtam. Finoman megrázom a fejem, s pislogok párat, mintha ezzel segítene elűzni azt az érzést, hogy igenis nagyon valós érzetek elevenedtek meg és fel bennem. Tehát mégsem álmodtam? Hirtelen csukom be a szám, holott mondtam volna még neki, de a látvány és a szavai azt mondatják, hogy jobb, ha hanyagolom a témát. - Igen? - Dőlök meg egy kicsit, ahogy a keze a vállamra helyeződik. Az egyensúly azért már kezd kérdéséssé válni, ám az öröm, hogy kedvelnek, túlfűti még az alkoholt is, amit benyakaltam és még nem is hatott teljesen. Megfelelési vágyásom az egeket veri és éppen ezért izgalmamban és félénkségemben teszek olyan idiótaságokat, amivel mások szemében egy hatéves, vagy egy elmeroggyant szintjére zuhanok. Tehetek róla, hogy veszettül izgulok, el ne utasítsanak? - Clyde? - Na, ennek háromszor esek neki, végül úgy döntök, hogy l helyett az r az nagyon jól fog idejönni, nem mintha forogna a nyelvem. - Meg fog enni reggelire minket - kedvelem Clydeot a maga csendességével, és tartok is tőle. És irigylem Olivert, hogy három testvért is kapott, szerettem volna testvért, s Olivert annak tekintem, hozzáadva a legjobb barátsághoz. A vodka hatása erősebb, mint az, hogy megálljam, nekikezdjek énekelni. Hangosan! Erőszakos típus nem lévén, inkább hagyom, hogy kivezessen a melák darab, azt meg elfelejtem... izé, két dolgot: egy: nem ért. Részeg vagyok, na, akad a nyelvem! Észre nem venném, hogy nem ezért nem érti. Sebaj, a második rész is érdekes: hideg van kint és azt még ennyi pia mellett is érzem és éééén utálok fázni! De megoldom, érzékelve, hogy ha mindez úgy öt perc múlva történik, már nem. A falhoz jó tapadni, bár a is hullámzik az aszfalttal együtt. A medúza mozgás segít, de ha ezt valaki felvenné és másnap lejátszaná, letagadnám. Nem. Egy fantasztikus klipet készítenék belőle, mondjuk Justin Timberlake zenéjére még eladható is lenne. Megállok mellette, de a lábam nem fog tartani, már csak azért sem, mert ahogy Oliver belém kapaszkodik, leránt magával, majdnem koppan a hátsóm. - Nanda? - Még mindig nem esik le, á, miért is? - Doushite? - Nézek rá nagy szemekkel. Dehogyis nyert? - Dame! - A kezem az arcom elé teszem, megszokásból, de meg kell kapaszkodnom. Oliverben. Mert eldőlnék. Vagy mégis nyert? A biztonsági megérkezik a kabátokkal, egy ideig néz minket, miközben hálálkodva átveszem tőle a cuccainkat. Mondd valamit taxiról, mire észbe kapok, vagy annyira nem. Igen, hideg van. Igen, az őr is mozog, izé biztonsági, de annyira vész még nincs. Vagy van? Oliverre nézek, már mindenki mozog, egyre nagyobb hullámokat vetve. - Á! Hai, onegaishimasu - bólintok egyet, bár ne tettem volna. A szám elé kapom a kezem, de még nem történik baj. Még. Talán erre józanodok ki egy kicsit (nem), rémlik, hogy itt valahogy nem így beszélnek. Veszek egy mély levegőt és lassan engedem ki. - Asszem... rosszul vagyok - nem, nem apám mája nyert. - Miért nincs itt egy bokor?
Kezdőlap
