Nem régen hagytam ott az Upper East Sidon lévő Rosa Italian Cafét, hogy az EPA-nál dolgozzak, és bármennyire is vártam már a szakmámhoz illő állást, azért van, ami hiányozni fog. Ezek amolyan keserédes emlékek lesznek mindig, hiszen itt ismertem meg a féltestvéremet Bent, aki által kiderült, hogy a biológiai apám itt él a városban, bár hallani sem akar rólam. Bennel nincs semmi bajom, de én nem keresem a társaságát, hiszen akaratom ellenére felforgattam az életét, és így a kávézó tulajáét is, akivel ők, egy számomra érthetetlen, kapcsolatban vannak. Beszélni sosem beszéltünk róla, de azért észreveszem a jeleket, hiszen más vendég azért nem feltétlen egyből az üzletvezető hátsó irodájába megy érkezésekor. Meg egyébként is túl jó összhangban voltak szinte mindig. Mind a kettőjüket kedvelem, de ebből a szempontból nem bánom, hogy most már tényleg csak kisegítői munkám van ott, mert így nem kell nap, mint nap emlékeztetnem őket, hogy bizony élek a világban.
De ezek mellett másokat is megismertem, akikkel egészen jól összebarátkoztam idő közben. Igen, tudom, hogy nekem ez veszélyes, de kapcsolatok nélkül nem lehet élni, és nem is feltétlen érdemes. De óvatos vagyok, és ha nagyon úgy tűnik, hogy jobban kezdjük megismerni egymást, mint a szimpla felszolgáló-vendég kapcsolat, akkor azt jelzem az illetékeseknek. Jobb félni, mint megijedni és a jobb a békesség elv alapján jelzem, hogy új kapcsolat kezd kialakulni az életemben. Nincs szükségem olyan személyre, akinek az a célja, hogy a mostohabátyám, Marco kezére játsszon; köszönöm, ezt kihagyom. De úgy tűnik, hogy Isaac teljesen rendben van, mert csak szimplán „zöld utat adtak neki”. Van egy megállapodásom az „ellenőrzőkkel”: csak azokat a tényeket közlik, amik miatt veszélyben lennék, de „zöldnél” csak azt jelzik, hogy minden oké. Nem így akarom megismerni a másik felet, ők pedig titokként kezelik, hiszen ez amúgy is a munkájuk szerves részét képzi. Mármint, hogy a megtudott infókat nem adják tovább senkinek. Nekem nincs szükségem a családjának létszámára, hogy milyen viszonyban vannak vele, ahogy a kedvenc ételére sem. Ha akarom, akkor megkérdezem. Nekem csak annyit kell tudnom, hogy kerülnöm kell-e vagy sem, de ha igen, akkor már kíváncsi vagyok az indokra, és hogy mennyire.
Isaac egy nagyon kedves vendégem volt mindig, és nagyon jól össze is haverkodtunk. Most szombat van, és annak ellenére, hogy nekem ilyenkor is vannak kötelezettségeim, most mégis sikerült felszabadítanom számára egy délutánt. Régen is sok barátom panaszkodott, hogy nagyon elfoglalt vagyok, és alig tudnak velem találkozni, de az én életemhez ez tartozott hozzá, már akkor is. De amennyire sűrűn csak lehet, igyekszem mindenkire időt szakítani. Isaackel már régen találkoztam, így most már ideje volt végre összehozni ezt is.
Rae-t, a lakótársamat most magára hagyom, bár van egy sejtésem, hogy annyira azért nem bánja. Nem akarok túl nagy feneket keríteni a készülődésnek, mert ez csak egy baráti találkozó, még akkor is, ha srác az illető. Nekem mindig voltak és lesznek is fiúismerőseim, barátaim, sőt, néha úgy érzem, velük jobban kijövök, mint a lányokkal. Nem tudom, hogy az életem vagy az alap felfogásom, de mindig inkább a fiús dolgok vonzottak. Én néha a vásárlást is szenvedésnek élem meg, pedig az általában szeretik a lányok. Persze társaságban az is más, de sosem tartoztam a száz ruhát felpróbáló csajok közzé, akik egyik boltból a másikba esnek be. Az persze más, ha valamire nagy szükségem van, és több bolt kell, mire megtalálom az igazit, mert vagy színben. vagy méreten nem stimmel. Viszont nagyon szeretek barkácsolni, bár tény, hogy nem úgy csinálom, mint a férfiak, mert már a vásárlást is egyedien oldom meg; viszem magammal azt, ami helyett újat akarok.
Most nincs lefixálva semmi konkrétum csak a helyszín és az időpont, így igazából egy kényelmes ruhát kapok magamra, hogy ez ne jelentsen akadályt, bármi is legyen Isaac programja a mai napra. Egy kicsit a megbeszélt időpont előtt érkezek meg a találkahelyre, így türelmesen várok. Utálok késni, és az itteni forgalom kiszámíthatatlan, na, nem mintha Washington D.C. jobb lenne ebből a szempontból.

A telefonom mindig elérhető közelségben van, és ezt nem feltétlen úgy kell érteni, hogy „egy karnyújtásnyira”, hanem már szinte a testem részeként. Ez körülbelül tíz éve így van, amióta Tíohoz kerültem. Nekem ez jelenti az életet, de nem úgy, mint sok függőnek, hanem a benne lévő GPS miatt, amivel nyomon tudnak követni, és baj esetén könnyen rám találnak. De erről persze mélyen hallgatok, és csak az érintettek tudnak róla. Ennek viszont van egy nagy előnye, könnyen tudok beszélgetni a barátokkal, mert mindig elérhető vagyok, így a személyes találkozók hiányában, amit a kevéske szabadidőm okoz, mégis egy közvetlenebb kapcsolatot tudok létesíteni, mint ha leveleznénk egymással.
Ezen keresztül tartom leginkább a kapcsolatot Isaackel is, aki a múltkor szóba hozta az allergiatémát, és kiderült számára, hogy én nem vagyok allergiás semmire. Az már más kérdés, hogy ételek tekintetében, habár nem vagyok finnyás, vannak, amiket sosem akarok megkóstolni, mondjuk az eredeti kínai kaja. Ha én készítem, akkor oké, mert tudom, miből van, de nincs az az isten, sem ember, aki kétes eredetű húst lenyom a torkomon. Ha mégis megpróbálja, lehet, hogy megszabadítom minimum néhány ujjától.
Minden esetre bármilyen is volt az eddigi életem, és bármennyire is próbálok távolságtartó lenni, azért próbálok mindenkivel kedvesen viselkedni. Ez szerintem egy kávézóban, vagy bármilyen más vendéglátóhelyen elengedhetetlen, de valahogy a Rosában mégis színt hoztam. Bár lehet ezt leginkább a latinos temperamentumom okozta, hiszen ott eddig elvileg nem volt latin amerikai kiszolgáló, igaz én is csak félig vagyok az.
Talán ez fogta meg Isaacet is, de erre már talán sosem derül fény, hiszen azóta valahogy már egybeolvadt minden. Benne egy nagyon nyitott, kedves, előzékeny és szerény embert ismertem meg, akit bármikor szívesen nevezek a barátomnak, és nagyon örülök, hogy megismerhettem. Láttam rajta, hogy rosszul érintette, hogy már nem fogunk a kávézóban rendszeresen találkozni, de ettől függetlenül sok sikert kívánt. És láttam azt is rajta, hogy örül, amikor elárultam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk többet, hogy meg kell szakítanunk a kapcsolatunkat.
Tudom, hogy nem járatos Queensben, így egy olyan hely lett megbeszélve találkozóhelyként, ami közel van, és könnyen megközelíthető a metró megállójától. Amikor odaérek, először nem látom, hogy hol van, de hamar meglátom egy padról integetni. Így visszaintek neki, és gyors léptekkel megindulok felé.
- Szia! - köszönöm vissza mosolyogva. Már megszoktam, hogy ő nem köszön puszival, és az érintést is kerüli, viszont észrevettem, az átlagnál kicsit kisebb távolságra áll másoktól. Ez engem csak az elején, egy-két alkalommal zavart, de azóta már megszoktam, és természetessé vált. A latin táncoknál amúgy is nagyon közel vagyunk egymáshoz a partnerrel, és most is csak egy közelebbi ismeretségi szintre kellett eljutni, hogy természetes legyen az általa kényelmesnek tartott távolság.
- Ez nagyon kedves tőle, és köszönöm Neki, de igazán nem kellett volna fáradni vele - mondom kedvesen. - Ennyit a fogyókúráról - mondom viccesen. Egyikünkön sincs egy deka fölösleg sem, már amit így meg tudok állapítani. Én igazából a BMI-m alsó határán mozgok, de ezt titkolom. Nem, nincs testképzavarom, de akkor is. Van néhány közeli ismerősöm, aki ilyenkor mindig hizlalni akarnak, amit nem kararok. - De erre van egy egyszerű megoldás - vezetem fel az ötletemet. - Mivel nem időhöz kötötte, így addig nem megyünk haza, amíg meg nem esszük, tehát lehet, hogy holnap reggel - mondom neki vigyorogva a „világmegváltó” tervemet. Én ráérek, és elvileg ő is, vagy legalább is nem mondta, hogy a találkozónk után lenne még programja.
- Én ismerem a környéket, mert leginkább errefelé kerestem lakást, amikor ideköltöztem. Meg Manhattanbe innen megy a legrövidebb úton metró - válaszolok neki kedvesen. - De nem kell aggódnod, nem áll szándékomban elveszíteni téged - mosolygok rá. A kávézó és az EPA is Manhattanben van. - Egyébként sem szokásom elveszíteni senkit - nyugtatom meg. Ha többedmagammal vagyok valahol, akkor is általában én figyelem az egész társaságot, hogy senki se maradjon el a csapattól. - Sokfelé mehetünk, de ez függjön leginkább attól, hogy mihez lenne kedved. Nekem mindegy hova megyünk. Van a közelben park is, mozi is, kávézó is, vagy mehetünk máshová is. Nekem most így hirtelen ennyi jutott eszembe - mondom kedvesen, és egy indokot, hogy miért ezeket hoztam szóba. - Egyébként mi van a dobozban? - kérdezek rá kíváncsian.

Ahogy Isaac először az anyukáját említi, valahogy a mondandója tartalma között elveszett számomra a szó jelentősége. De a mostani hozzászólásában jobban kidomborításra került az édesanyja és az ő gondoskodása, és ez összeszorítja a szívemet. Én öt évesen veszítettem el a szüleimet, mármint azokat, akiket én a szüleimnek tartok, és ezen még mindig nem tettem túl magam. Tíot nagyon szeretem, és jogilag a gyámom, így mondhatni az apám, de sosem tudtam így gondolni Rá, mert mindig fájt, és ő sem tudott soha a lányaként rám nézni, mert ő pedig a feleségét és a kislányát veszítette el. Ezért is hívom én Tíonak, nagybácsinak, ő pedig engem Sobrinának, unokahúgnak, már ha nem a nevemen hív. De ezzel nem akarom terhelni Isaacet. Biztos Neki is megvan a maga baj. Viszont lehet, most mégsem tudom teljesen elrejteni előle, mert a szorító érzést nem tudom elrejteni, csak úgy, ha behunyom a szemem, és nagyon lassan fújom a tüdőmbe szorult levegőt. Majd pár másodperc múlva veszek újra lélegzetet, de az is nagyon lassan, és csak óvatosan térek vissza a normál légzésemhez. - Örülj neki, hogy ilyen, és ennyire szeret, és gondoskodni akar rólad - mondom neki mosolyogva. Nekem most nem jut eszembe semmi, amit ne adnék oda, hogy Anyu velem legyen ismét, de persze ezt nem mondom ki hangosan.
- Akkor megnyugodtam - vigyorodom el. A japán konyhát nem ismerem, még sosem ettem, de szerintem egy sokkal ehetőbb kínálatuk van, mint az itt közkedvelt kínai éttermeknek. Bár vannak olyan fogások, amikkel sosem kísérleteznék, mint mondjuk a fugu. Valamint a shusit is fenntartásokkal fogadom, ha itteni „okosok” készítik. Egy haverom mesélte, hogy tesója egyszer elment horgászni néhány haverjával, és itteni, mármint amerikai, halból készítettek shusit. Mondjuk úgy, hogy mázlijuk volt, hogy a kórház csak félórányira volt tőlük, mert olyan ételmérgezést kaptak, hogy az orvosok is alig tudták kikezelni őket. De, ha olyan készíti, aki élt Japánban, és megtanulta, hogyan és miből kell készíteni, akkor nem hiszem, hogy nagyon van mitől tartanom.
Felcsillan a szemem, ahogy a csillagnézegetést említi. - És ez milyen jó ötlet! Szerintem nekem még sosem volt erre idő vagy lehetőségem - vetem fel egy lehetséges programként, ha nem is most, de valamikor a jövőben. Nem várom el tőle, hogy addig maradjon, hiszen értem, hogy most csak a tréfára mondta, de egyszer valamikor tényleg megejthetnénk, ha valóban ő is szeretné. Nekem még valóban nem volt olyan alkalmam, hogy a szabad ég és időm egyszerre jelen legyen ilyesmire. Persze szeretek kirándulni és sátorozni is, de az valahogy mindig erdőben volt, ahol a fák koronája eltakarta előlünk az eget.
Mi ki nem derülnek! - Nem is tudtam, hogy laktál Brooklynban - lepődöm meg. A munka miatt én is járok oda, de Tíoék kikötötték, hogy New York mely részein kereshetek lakást, és Brooklynt határozottan nem ajánlották.
- Sejtettem, hogy nem vagy annyira elveszett gyerek, hogy ne találj haza, főleg, hogy Japánban is éltél - húzom össze kicsit a szemem játékos rosszallással, hogy „megpróbált átverni”, de mosolygok is mellé rendesen. - Én D.C-ből költöztem ide, és, ha leszámítom a motelt, ahova először költöztem átmenetileg, akkor csak itt laktam végig. Ez egy viszonylag normális és biztonságos környék - értem arra a helyre, ahol én lakom. - Persze talán nem annyira, mint Manhattan, de itt azért jóval olcsóbb az albérlet. Meg azért valljuk be, Manhattanek is vannak rosszabb környékei. - Staten Island és Manhattan nekem túl drága élni. Itt is lakótárs kellett, hogy boldoguljak. Bronxnak és Brooklynnak pedig elég rossz híre van, még az FBI szerint is, így nem sok választásom maradt. Queensben pedig jobban található csendesebb, jobban szocializálódott rész, ahol az árak sincsenek nagyon elszállva.
Csak bólogatással erősítem meg a parkra vonatkozó kérdését. - Rendben, de legközelebb hamarabb egyeztetünk programot, és hozok plédet - vigyorodok el. - De akár az én dzsekimet is használhatjuk - ajánlom fel lehetőségként. Úgy is ki akartam mosni a többi farmeremmel együtt. - Részemről oké - egyezek bele a kávés dologba is.
- Milyen rejtélyes vagy Te! - tátom el a számat kicsit meglepettségem jeléül játékosan. - Ugye ideadod az egyik csomagot? - jön egy irányított kérdés tőlem, mert nem szeretek üres kézzel lenni, ha másiknál két ekkora csomag van. Így pedig érződik, hogy nemleges választ nem igazán akarok hallani, elfogadni meg még úgy sem. Mivel viszont feltolja a feje tetejére a napszemüvegét, meglátom bevérzett szemeit. - Mi történt a szemeiddel? - kérdezem bizonytalanul. Elég csúnyának néz ki, de akár allergia is lehet, így nem biztos, hogy a legrosszabbra kell egyből gondolni. És csak a válasz után indulok el a park felé.
Kérdésére végig kell gondolnom a választ, hogy az éjjel volt-e vihar, de nem rémlik. [color=#eeeeee]- Minket szerintem a széle kapott el, mert hajnalban kicsit mintha erősebb lett volna szél, de eső éppen hogy esett. Inkább mondanám, hogy kicsit bepiszkolta a talajt meg az ablakokat vízzel, de mostanra minden felszáradt - mondom kicsit a fejem rázva az eredeti kérdésre reagálva. - Nálatok nagy vihar volt? - kérdezek vissza.
- Tökéletes - válaszolok kedvesen. Ülhetünk a fűre, padra, asztalra; nem vagyok válogatós. Sajnos még azt sem tudom kijelenteni, hogy nem éjszakáztam utcai padon régebben, főleg, ha csak pár óra volt reggelig, és utána mentem (menekültem) tovább. Bár azért próbáltam mindig behúzódni valahova, mondjuk elhagyott épületbe, de volt, hogy építési területre, ahol nem vagyok szem előtt. Amikor az Isaac által kiszemelt területre érünk én is leterítem a farmerdzsekimet a földre, és arra ülök. Így elég közel vagyunk egymáshoz, de nem kell egymáshoz érnünk, hiszen tudom, hogy ő azt nem szereti, és nem akarom, hogy kellemetlen legyen neki.

Csak elnézően megrázom a fejemet. - Ne aggódj! Értem, hogy értetted - mosolygok rá kedvesen. Egy anya mindig gondoskodik a gyerekéről, függetlenül attól, hogy talán már nagykorú. Vagy legalább is ez lenne a normális. Az meg, hogy vannak nézeteltérések, független, és mondhatni természetes. Nincs két teljesen egyforma ember, még az egypetéjű ikrek is különböznek, akkor a szülő és gyermeki miért lenne egyforma, és ahol különbség van, ott nézeteltérés is van.
- Ugye? Te is így gondolod? - kérdezem tettetett kétségbeeséssel, hogy valóban fogyóznom kell. - Főleg a hasamon látszik - és végighúzom a kezemet az egyébként teljesen lapos hasamon. Majd az említett testrészemről elszakadva visszanézek rá, és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, bár én nála rosszabbul bírom, és el is nevetem magam egy kicsit.
- Talán - gondolkozok el a csillagvizsgáló ötletén. - De ebben nem az a jó, hogy a szabadban vagy? - kérdezek rá bizonytalanul. - Bár a csillagvizsgálóban magyarázatok is vannak - gondolom tovább. [color=#eeeeee]- Ezt nem is tudtam - kerekedi ki a szemem. (Az űrben keringő hatalmas kőtömbök, amelyek a Föld légterébe érve elégnek az ottani súrlódás hatására. És mégis milyen lenyűgöző jelenség; feltéve, ha nem gondoljuk tovább, hogy mi van, ha túl nagy, hogy elégjen és becsapódik. Igen, elég negatív tudok lenni, de ezt szerencsére most nem mondtam ki hangosan.)
- Szerencsére. Bár lehet fél év is sok ott - húzom el a számat. - De gondolom azért ott is vannak élhetőbb részek - egészítem ki a megjegyzésemet. Minden városrésznek kell lennie csendesebb, nyugodtabb részsének is, hiszen ott is élnek olyanok, akik a törvény jó oldalán állnak.
- Igen - mosolyodom el. - Vannak gyönyörű részei, érdemes megnézni legalább egyszer - bíztatom, hogy ne hagyja ki; főleg, ha valóban tervezi. Szeretek ott lenni, főleg, hogy ott azokkal lehetek, akiket a családomnak tekintek. De mostanában nem akaródzik hazamennem, mert akkor színt kell vallanom, hogy véletlen megtaláltam a biológiai apámat, és nem tudom, hogy Tío ehhez mit szólna. Nem akarom még véletlen sem megbántani. Bár tudom, minél tovább húzom, annál rosszabb.
- Hmm… ez egy jó kérdés - gondolkozok el. - Nem tudom. Megszerettem ott, ahol most vagyok - mondom meg őszintén. A lakásom egy kész erődítmény lett a biztonsági kamerák, a riasztó és a golyóálló ablakok és ajtó miatt, így ott biztonságban érzem magam. De mindegyik lakóhely más életstílust feltételez, főleg, ha valaki ilyen kérdésre felel. A valóságban vannak olyan prózai dolgok, mint a „hol tudom megfizetni a lakhatási költségeket”, meg „ne legyen túl messze a munkahelytől”. - De talán egy olyan ház, ahol van egy kis kert vagy udvar, ahova ki lehet ülni. De ez alatt most ne a tipikus „kertvárosi életet” értsd, az nem vonz, csak az, hogy van egy saját zöldterület a lakáshoz. Meg, hogy azért ne bűzözők legyenek a szomszédok, és ne eldobott, használt tűkön kelljen minden reggel és este keresztüljutni, ha kimozdulok - adok egy szerintem „érdekes” választ. Nekem annyira nem számítana, hogy mi a helynek a neve, hogy hol található, hiszen a városrészeket át tudják nevezni. A megítélés viszont még évtizedekig fennmaradhat. A lényeg, hogy ne kelljen félnem és kicsit közelebb legyek a természethez, amiről tudom, hogy csak rajtam múlik, hogy megmarad-e - És Te, hova költöznél szíved szerint? - dobom vissza a labdát.
- Nincs is azzal semmi baj - mosolyodom el, bár azt elhallgatom, hogy nekem az életembe ez annyira nem fér bele. Tío és az itteni „felvigyázóm” is szereti tudni, hogy mikor hol vagyok. És, jó, ha tudják, hogy baj esetén értem tudjanak jönni. Valahogy furának érzem ezt a válaszát, és lehet, ezt majd tisztázom is vele. Engem nem a közelsége zavar, hanem Őt nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy hozzáérek. Kicsi vagyok, és kicsi helyet is foglalok, főleg, hogy általában valamilyen összetekert, magam alá hajtogatott lábakkal szeretek ülni, de néha, talán éppen ezért, sokat nyüzsgök. Egyszer volt, hogy olyan ügyesen ültem a lábamra, hogy combtőtől zsibbadt el annyira, hogy, amikor fel akartam állni, el is estem, mert semmit nem éreztem a végtagomból. Baj nem lett belőle, de kicsit ijesztő volt, mert az érzés olyasmi lehetett, mint amikor valakinek nincs lába.
- Egyszer minden rejtély megvilágításba kerül - mondom neki játékosan. A titkok mindig kiderülnek, csak a kérdés, hogy mikor.
Az esetek nagy részében észreveszem azokat az akaratlanul tett mozdulatokat, amiket az emberek el akarnak rejteni. Régen ösztönből, most meg már tudatosan is figyelni szoktam őket. Ezért sem kerüli el a figyelmemet az a mozdulatkezdés, amivel át akarta nyújtani az egyik csomagot, de a szavai már ezzel ellentétesek. - Jaj, ne hülyéskedj már! Még sehol nem láttam olyan törvényt, hogy a férfinak kell cipelnie mindent. Vagy, ha még is van ilyen, akkor most tekint pasinak - mondom neki komolyan, és felé nyújtom a mancsomat, hogy átadja az egyiket. Nem szeretem, ha csak azért kímélnek ki, mert nő vagyok, főleg, ha egyszerű csomagról van szó. Most nem egy franciaágy egyedüli arrébb pakolásáról van szó, hanem ételhordóról. - De ugye azért nem nézel ennyire gyengének, hogy ne bírnám el? - kérdezem ártatlan tekintettel. Tudom, hogy nem így van, de így talán jobban átadja, hiszen ezzel mondhatni, sarokba is szorítottam egy kicsit.
- Kontaktlencséd van? - kérdezem meglepetten. - Engem egyáltalán nem zavar, nem azért kérdeztem - válaszolok nemleges választ intve a fejemmel is. - De egy időben én is hordtam kontaktlencsét, bár nem éles látás miatt, hanem volt egy durván lázadó stílusom egy időben, és színezett lencséket használtam. - Arra persze nem térek ki, hogy igazából nem lázadtam semmi ellen, de így elkerültek az osztálytársak, és nem kell magyarázkodnom, a „miért a középiskola utolsó évében váltasz sulit?” meg, „honnan jöttél?”, és egyéb, a múltamra vonatkozó kérdésekre. Így szépen elkerültek önszántukból. Persze az is segített, hogy Tío egyik kolléganője nagyon pártolja a goth stílust, nekem be alapvetően tetszik a fekete szín. Egyébként a lány egy végtelenül kedves teremtés, csak szimplán szereti ezt a stílusirányzatot, így igazi rossz hatásról nem beszélhetünk. És igazából én is betartottam az összes szabályt, és sosem volt rám igazi panasz rám. - De ott elmagyarázták, hogy valakinek szimplán érzékenyebb a szeme, így akinek a behelyezés után bevérzik, fáj vagy kellemetlen érzés, annak nem szabad hordania, mert a folyton bevérző szem később, hosszabb távon nagyobb eséllyel okoz súlyos szemfertőzést a kitágult erek révén - osztom meg vele, amit hozzáértőtől hallottam. - Meg azóta már a szemüvegekben is rengeteg lehetőség van, akár fényre sötétedő, vagy tudnak olyan keretet mutatni, amibe nem néz ki rosszul egy olyan dioptriás lencse, ami messziről normál szemüvegnek néz ki. Vagy mennyire rossz a szemed? - kérdezem meg kedvesen. Ha a csak pár dologban zavarja, akkor lehet nem is kellene hordania. A műtétet én nem feltétlen pártolom, mert van ismerősöm, akinek visszaromlott a szeme, és ez nem előre látható, hogy ki jár így. Sok pénz, utána mindig egy műtött szem lesz, és lehet, hogy sikeres a műtét, de, ha utána visszaromlik, akkor nem volt értelme. Viszont „szódásszifon” vastagságú szemüveglencsénél már lehet érdemes megpróbálni.
- Uh - húzom össze az orrom. - Az nagyon gáz - érzek együtt vele. Valamiért sosem tölt el jó érzéssel a repülés sem, de, ha felszállás előtt még várakoztatnak is…
Miután elhelyezkedtünk a földön kényelmesen, egyből félig magam alá is hajtogatom a lábamat, főleg miután levettem a cipőmet, Isaac megosztja velem mesés ötletét: én nyissam ki a ránézésre is japán dobozokat. - Ööööö… - kezdem a lehető legbizonytalanabbul. Nézegetem az egyiket, és próbálok nem kárt tenni sem a dobozban, sem a benne lévő ételben. - És hogy nyílik? - vigyorgok rá, és próbálom leplezni, hogy gőzöm nincs, hogyan működik. Életemben nem volt még ilyen a kezemben eddig, és félek, hogy az első mozdulattal fejre is állítom benne az ételt. Ha üres lenne, akkor nem lennék ennyire béna, de így inkább próbálok kímélni mindenkit a katasztrófától.
- Itt most lehet, nem feltétlen arról van szó, hogy „akarok-e” pálcikával enni - teszem idézőjelbe a megfelelő szót, felvezetve aggályaimat, - hanem leginkább arról, hogy még életemben nem ettem pálcikával - vallom be hősiesen, de ezzel jelezni is próbálom, hogy ettől függetlenül szeretném megpróbálni.
Miután a dobozok felfedték a bennük rejtett ételeket, csak nagyra tágult szemekkel nézek rájuk. - Nagyon gusztán néznek ki - mondom Isaacre nézve. - Melyik micsoda is pontosan? - kérdezem kíváncsian, mert elvileg valamit azért felismerek, de sosem lehet tudni, igazam van-e.

Örülök, hogy érti a hülyeségemet, és még asszisztál is hozzá, de mivel terelni akarom a figyelmemet, így kénytelen vagyok rátenni még egy lapáttal. - Muszáj lesz mielőbb felkeresnünk egy fogyitábort - bólogatok nagyra nyitott, kicsit könyörgőnek szánt szemekkel, de a mosolyt sehogy sem tudom levakarni az arcomról, pedig általában meg tudom fegyelmezni az arcvonásaimat. De talán ebből is látszik, hogy most valóban nem komoly témáról beszélek.
- Ez tényleg nagyon jól hangzik - mondom ragyogó szemekkel. - Majd tényleg összehozhatnánk egy ilyen programot is - mondom komolyan. Bár általában jelentéktelennek érzem magam, ha az eget bámulom, amit nagyon nem szeretek, mert elég sokat éreztették velem régebben, hogy semmire sem vagyok jó, hogy senkinek sem kellek, de ezen át kellene lendülnöm. Meg azt sem akarom, hogy e miatt maradjak le, egy egyébként jó programról, amit közösen csinálhatok Isaackel.
- Szerintem a középiskola mindenhol szívás - foglalom össze röviden a tapasztalataimat. San Juanban is az volt, már miután kikerültem az árvaházból, és D.C-ben is. - De ott már jobb volt valamivel? - kérdezem kedvesen, és reménykedve. Isaac hozzám hasonlóan félvér, és ez nagyon sokaknak böki a csőrét. Ezt meg kell tanulni kezelni, én vagy magasról tettem rájuk, vagy simán hozzávágtam, hogy „a tipikus, törzsgyökeres amerikai mintapéldány, uff” és otthagytam.
- Egyszer, ha majd megyek haza, szerintem velem jöhetnél - ajánlom fel a lehetőséget. Azt nem mondom, hogy a következő alkalommal, mert ott lehet nagyon kellemetlen lesz a légkör, de utána nem hiszem, hogy lesz akadálya. Tío is szereti személyesen megismerni a barátaimat. - Megvan a maga varázsa - engem, mint lakóhely annyira nem vonz, de tényleg szép, csendes és nyugodt, mármint kívülről. Belülről már nem biztos, hogy ez igaz.
- Szerintem ez az egyik legfontosabb. Ha nem érzed jól magad azon a helyen, ahol laksz, akkor nem hiszem, hogy sokáig érdemes ottmaradni - mondom ki nyíltan, amit gondolok.
v- Biztos van lassan növő fű is[/color] - bízatom, hogy csak ez ne tartsa vissza. Bár engem igazából sosem zavart a magas fű, valahogy olyan természetes hatása van. Nem szeretem a „mesterséges természetet”, ahol minden precízen meg van tervezve. - Reméljük - mosolyodom el kedves szavaira.
Nekem Staten Islandról rossz emlékeim vannak, bár csak még egyszer jártam ott, de egyelőre nem szándékozok visszamenni, és ezt megemlíteni sem szeretném most. - Akkor elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer majd odaköltözöl? - kérdezem kíváncsian.
A fején találta a szöget, hogy én valóban nem élek spontán, de verbális válasz helyett csak elmosolyodok. Nem akarom szóban megerősíteni, de tagadni sem akarom. Tényleg jó, ha valaki ezt megteheti, de én nem vagyok köztük.
- Azok a bizonyos remények - nézek rá kedvesen. Hogy mi mennyire máshogy nézzük a világot! Persze én is reménykedek, de nekem mindig ott van, hogy rosszul alakul, és arra próbálok felkészülni, és abban bízok, hogy így csak pozitívan csalódhatok. De most szerencsére tudom, hogy nem kell félnem semmi rossztól, hiszen Isaac nem akar nemek ártani.
- Ez diszkrimináció - mondom ki nyíltan a véleményemet, de az arcomon haragot nem láthat, mert nem vagyok mérges. - Rendben, de csak akkor, ha megígéred, hogy ez volt az első és egyben utolsó alkalom - kérem kedvesen egy mosollyal kísérve. Nem szeretem, ha mellettem cipekednek, én meg üres kézzel vagyok.
- Otthon sosem szóltak érte - vigyorodom el. Ők tudták a hátterét, és bár nem bíztattak, de nem is próbáltak tiltani tőle. Tudták, hogy ezzel is a kockázatokat csökkentem, hogy bajom legyen. Nem közvetlenül az iskolatársaktól féltem, hanem, hogy véletlen valakinek eljár a szája velem kapcsolatban. - Viszont, ha a normált sem bírja a szemed, azt lehet, még kevésbé tolerálná - gondolkozok hangosan. A normál lencséknek igaz van egy nagyon enyhe kékes színe, de az maga az anyagnak a színe, amiből van. Ezeknél a színezetteknél viszont van valamilyen festék rajta/benne, amit több embernél okozhat irritációt.
Én is megdöntöm kicsit a fejem hozzá hasonló módon. - Azért majd felhívsz, hogy mit mondott a doki? - kérdezem kedvesen, hogy érdekel, mi van vele, de nem akarok tolakodó sem lenni.
- Nem is arra gondoltam - nevetek vele együtt. - Persze, érdemes kipróbálni, mert szerintem sokkal kényelmesebb, bár nekem nem kell, de el sem tudom képzelni, hogy legyen egy kerete a látásomnak - gondolkozok el a dolgon. A szemüveg kerete/széle behatárolja a tiszta látást, de ha a szem szaruhártyáján van a látásjavító, akkor ott nincs ilyen gond.
- Inkább ne is beszéljünk róla - fut végig egy kicsit a hátamon a hideg. Ezt a fajta bezártságot nagyon rosszul tűröm. Elvagyok a lakásban, a szobámban órákig, hogy ki sem dugom az orrom, de kell a tudat, hogy szabadon kimehetek, ha akarok, mert ha nem, akkor hajlamos vagyok pánikrohamra.
Isaac és én elég furán mutathatunk egymás mellett itt a füvön, mert ő egy feszesebb pozícióban ül, én pedig egy, talán már túlságosan is lazában. Elég éles kontrasztot alkotunk, de engem nem zavar. Különbözőek vagyunk, de nincs is két egyforma ember. Ráadásul Neki később nem fog fájni a háta, nekem jó eséllyel igen.
Jó, nem néz hülyének, most megnyugodtam. - Ahha - és próbálom elutánoznia mozdulatot. Persze én sokkal óvatosabban csinálom, mert az erő sem mindegy. Tényleg nem akarok kárt tenni benne, és nem csak azért, mert nem az enyém, hanem mert nagyon szépek is. - Nem is olyan bonyolult - nevetek magamon.
- Még szép, hogy szeretném - mondom lelkesen. - Hagyományos japán ételt hagyományos evőeszközzel illik enni - kezdem komolyan - vagy legalább is illik azzal megpróbálni először - vigyorodom el, jelezve, hogy a szándék bennem van. A többi meg majd kialakul. Fura belegondolni, hogy neki valószínűleg a mi evőeszközeink idegenek, és okozhatnak olyan nehézségeket, mint nekünk a pálcikák.
- Ez már művészet, szinte rombolásnak érzem megbontani az egységét - nézek rá fura arckifejezéssel. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy festményt készülnék tönkretenni. Főleg akkor érzem, amikor az egészet egyben látom, miközben elmondja mi micsoda. Tényleg nincs bajom a japánokkal, a kultúrájukkal, de nagyon-nagyon távol áll tőlem, így lényegében alig tudok róla valamit. Esetleg az új, modern építészeti ötleteikről tudok egy-két dolgot. Az ételeik közül pedig csak a sushiról és a fuguról hallottam, így a felsorolásánál csak az alapanyagokat értem. De próbálok minden megjegyezni.
A pálcika használatánál is nagyon figyelek, és az ő kezében olyan természetesnek tűnik az egész. - Neem, - veszem a kezembe a sajátomat, és óvatosan kettépattintom én is. - Csak hagy nézzem meg jobban, hogy hogy is vannak az ujjaidon - és váltva nézem az ő kezét és az enyémet. - Ühüm - és próbálok én is csiptető mozdulatokat tenni vele. Menni megy, de rém fura. - Azt hiszem menni fog ez - mondom, bár nem túl magabiztosan. Üresen próbálgatni más, mint konkrétan enni vele. - Most lesz egy fura kérdésem - vezetem fel óvatosan. - Melyik az, amelyik a legkevésbé esik szét? - pirulok el egy kicsit, mert érzem, hogy ez az ő fülével nagy baromságnak hat, viszont nekem egyszerűbbnek tűnik legelőször valami olyat megfogni vele, aminél nem hullik szét az egész, akkor sem, ha erősebben fogom meg. Ciki lenne, ha egyből szétesne az egyik, amint megpróbálom felemelni.

Ahogy elneveti magát, én sem tudom tovább visszafogni magam, így vele nevetek én is. Komoly testképzavarunk lenne, ha valóban elmennénk egy ilyen helyre.
- Részemről jó, de lehet az én esetemben célravezetőbb, ha inkább a programot választjuk ki, és ahhoz próbálok szabadidőt csinálni - javaslom ismerve az időbeosztásomat. Ha azt várjuk, hogy mikor lesz magától üres hely a naptáramban, akkor ez nagyon soká fog összejönni; könnyebb, ha megfordítjuk.
- Lehettek volna kellemesebbek - húzom el a számat, de azt semmiképpen nem tudom kijelenteni, hogy nem voltak ennél ezerszer rosszabbak.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor ezt sosem értettem - gondolok most jobban bele a dologba. - Volt egyáltalán olyan, aki teljesen belepasszolt? Mert szerintem valahol mindenki kilógott belőle, ami szerintem azt jelenti, hogy a valóságban azok lógtak ki a legjobban, akik benne voltak - gondolkodok hangosan. Bár ez már valahol a pszichológia, filozófia határait súrolja. Én minden szempontból kilógtam a sorból, mert félvér vagyok, öt éves korom óta árva, utána, nem egészen egy évig (szerencsére), egy gazdag család mostohagyereke, majd az a gót csaj, akit szinte állandó felügyelet alatt tartanak, és kocsival hozzák-viszik.
- Amennyire lehetett igen - vallok színt elgondolkozva. Egy idő után már nem volt szerencsés, ha velem akartak annyira szívózni, hogy esetleg fizikai összetűzés is legyen belőle, mert az önvédelmi edzések miatt megtanultam, hova kell ütni, és még nagyot sem feltétlen kellett ütnöm. Igen, tudom, hogy nagyon csúnya dolog, ha egy lány verekszik, de, azt sehol nem írják elő, hogy nem védheti meg magát; a lényeg, hogy ne én üssek először. - De gondolom Te is próbáltad ezt az utat járni? - kérdezem kíváncsian mosollyal az arcomon. Belőle is inkább azt nézem ki, hogy rájuk hagyta.
Csak tagadóan megrázom a fejem mielőtt szóban is válaszolnék. - Tío szereti megismerni a barátaimat személyesen is. Így biztos, hogy nem lenne gond belőle. - Isaacben bízom, de igazán akkor vagyok nyugodt, ha Tío is ismeri. Bevezetni valakit az életembe nekem nem egyszerű és nem is veszélytelen, de, ha Tío a személyes ismeretség után is zöld utat ad, akkor nekem is jobb, mert valahol tudom, hogy számon tartják az ő védelmét is. Ez leginkább akkor volt így, amikor még otthon laktam, mert most itt sokakat ismerek, akiket még nem vezettem be a családomba, pedig tudom, hogy kellene, de nem volt rá még lehetőség.
- Szerintem ehhez nekem még sokat kell tanulnom a Japán kultúráról, hogy még véletlenül se hozzalak kellemetlen helyzetbe - aggódom egy kicsit hangosan is. Túlságosan más az a kultúra ahhoz, hogy ne úgy érezzem magam, mint elefánt a porcelánboltban. - De köszönöm a felajánlást! - mosolyodom el. Szívesen megismerném a szüleit, a helyet, ahol élete egy részét töltötte, de tényleg aggódok, hogy kellemetlen lenn a szitu.
- Az talán az egyik legrosszabb dolog - szomorodok el, mert tudom, hiszen én az életem jelentős részét ilyen helyeken töltöttem. Az árvaházból nem véletlen szökdöstünk ki állandóan, mint ahogy a mostohacsaládomtól sem hóbortból szöktem meg. Azóta viszont próbálok csak olyan helyen lakni, ahol jól érzem magam.
Elhúzom a számat. - Azt nem sivatagnak hívják? - kérdezem bizonytalanul. Még a sziklák között is nő némi fű. Persze értem, hogy csak hülyéskedik, így én is elmosolyodok, de nekem szörnyű az, ahol nincs fű, fa, virág.
A hümmögésére csak oldalra biccentem a fejemet, várva, hogy ezt most hogyan is értette. Nem zavar, csak várom, hogy hátha én is rájövök a mostani jelentésére. Sok jelentéssel bírhat, bár én leginkább akkor használom, ha végig akarok valamit alaposan gondolni.
A Staten Islandra vonatkozó kérdésemre adott válaszán pedig csak elmosolyodok. Sok mindent kell átgondolnia, hiszen ő két helyhez tartozik, és jobban, mint én. Nekem már annyira nincs honvágyam San Juan felé, hiszen ott már nincs senkim, az ottani életérzés hiánya pedig nálam múlandó, és nem csak ott lehet ezt megtapasztalni, hanem szinte bármelyik latin amerikai városban, és néha félek is, hogy, ha ott lennék, jobban előjönnének a fájó emlékek is. Bár néha még így is visszavágyom, de nem hiszem, hogy tudnék ott élni.
- A fantázia mögött leggyakrabban remények, vágyak, álmok vannak - magyarázom meg, hogy mire is gondoltam az előbb. Ha fantáziálunk valamiről, akkor legtöbbször azért tesszük, mert hiányolunk valamit, ami akár lehet csak annyi, hogy felrázza valami az életét. Ez a normál emberi tudat jellemzője, ami, ha cserben hagy, akkor nagy baj van, mert teljesen kiábrándult valóságból, és elveszítette az életörömét.
- Ne haragudj! Nem akartalak zavarba hozni - szabadkozom, amikor meglátom a reakcióját. Néha elfelejtem, hogy még nem ismerjük egymás olyan régen, hogy tudja rólam, hogy ezzel kapcsolatban mi a véleményem. (Tudom, hogy nem egyszerű velem.) - A diszkrimináció nem jelent feltétlen negatív dolgot, csak annyit, hogy megkülönböztetés, bár a legtöbb esetben negatívan használják - húzom el a végére a számat. - Tudom, hogy nem úgy értetted, hogy nem vagyok képes rá, de nem szeretem, ha mellettem valaki sok cuccot cipel, miközben én üres kézzel mászkálok mellette - avatom be, hogy mit értettem a kirohanásom alatt. - Sok fiú haverom, barátom volt régebben is, és mindig azt szerettem, ha egyenlően bánnak velem, jó ésszerű keretek között persze - vigyorodok el a végére, amikor eszembe jut, hogy egyszer majdnem besétáltam velük a fiúöltözőbe, mert belefelejtkeztünk a beszélgetésbe. Na, akkor szóltak, hogy ezt talán mégsem kéne, már amikor ők is észrevették, hogy hol is vagyunk.
Kérdésére csak bólogatok, mert félek, többet árulok el neki, mint kéne. - Szerintem ezt nem szabad erőltetni - mondom neki együtt érzően, mert sejtem, hogy szerette volna, ha működik, de a szemének az épségét nem szabad kockáztatnia egy ilyen dolog miatt.
Mosollyal fogadom, hogy beleegyezik, hogy elmondja, hogy mit mondott az orvos, de furcsállom, hogy ezen meghatódott. Ezt még senki sem kérte tőle?
- Gondolom, de szerintem nekem ez sosem menne - húzom el a számat. Hogy lehet azt megszokni, hogy a látómeződet megtöri valami, amin túl már nem látsz élesen?

- Ugye ezt most csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam? - kérdezem meglepődve, hiszen nehéz elhinni, hogy ők is úgy ügyetlenkednek, mint én.
- Csak, hogy tudd, az utolsóval győztél meg - tájékoztatom mellékesen. - Én keveset eszek, és ezek szerint én hamar jóllakok azzal, ami a szemnek, a léleknek és az agynak szól - vigyorodok el. De tényleg keveset eszek, sőt, az evésről is hajlamos vagyok megfelejtkezni, főleg, ha valami becsúszik a soron következő étkezés idejébe.
- Köszönöm - jövök zavarba, mert nem vagyok hozzászokva a dicséretekhez. Ritkán volt részem benne eddigi életem során. Anyuék biztos dicsértek, de arra már nem emlékszem, utána meg csak az elmúlt talán tíz évben találkoztam ezzel a „dologgal”. A közte lévő időszakban pedig valahogy úgy voltak vele, hogy a jó természetes, így szót sem érdemelt.
Oké, jogos, ott a pont, mert valóban a rizsszem az, ami nem hullhat szét, de jobban nem tudtam megfogalmazni Viszont úgy tűnik értette, hogy mire gondolok, így meg is kapom a szükséges választ. Szinte csodálattal nézem, hogy mennyire könnyedén használja ezt az evőeszközt, de egyből el is bizonytalanodok, amikor átadja nekem a stafétabotot. Veszek egy nagy levegőt, és csak ez után szólalok meg. - Rendben. - Óvatosan elveszek én is egy rákocskát a tálból, és belemártom a szószba. Ez egy rövid útvonal volt, de egyáltalán nem érzem stabilnak a pálcák között az ételt, így önkéntelenül is alá nyúlok a másik kezemmel. És milyen jól tettem, mert a cél előtt ejtem majdnem le, de a kezemmel sikerül stabilizálni. - Bocsánat - pirulok el. Közben újra megfogom, és a számba teszem. - Finom - dicsérem meg őszintén miután lenyeltem. Különleges az íze, de tényleg finom. Az meg, hogy béna vagyok ezekkel a pálcákkal… az talán meg sem lep.

- Megeshet - gondolkozok el a dolgon. A legújabb kutatások szerint a viselkedésünk közel felét örököljük, a többi a tanult. De vajon az én életem hol siklott ki úgy igazából? Amikor a biológiai apám még a születésem előtt elhagyta Anyut? Vagy, amikor Apu és Anyu meghaltak? Esetleg az árvaház tette fel az i-re a pontot? Az biztos, hogy a mostohaszülőknél töltött évek nagyon kemény nyomot hagytak rajtam, és az utca is, ahogy a Miamiban töltött „nyaralás” alkalmával gyalog, stoppal és busszal északnak vettem az irányt. A suliban töltött idők pedig ezeknek a nyomait szenvedték el, és tettek még rá néhány lapáttal.
- Én úgy vagyok vele, hogy, ha valaki azt mondja magáról, hogy ő teljesen normális, akkor komoly fenntartásokkal kezelem - húzom el a számat. Nem érdekelt, hogy az osztálytársak szerint mi a normális viselkedés. Ha a tizedét végig élték volna annak, amit én, már akkor a pszichiáternél kötöttek volna ki. Így talán sosem érdekelt igazán a véleményük sem, csak arra koncentráltam, hogy ne durvuljon el nagyon a helyzet. Sok mindent nem tudok jól kezelni, főleg a rosszindulatot, de arra mindig figyeltem, hogy jogos önvédelem legyen a részemről, de ez szerencsére csak nagyon elvétve fordult elő, ha már nem volt más megoldás. Itt „normál” közép suliba jártam, ahol voltak, akik fegyvert próbáltak becsempészni, így hiába a védőőrizet, tudnom kellett, hogy mikor és hogyan kell valakit leszerelni.
- Ezek általában valóban jó megoldások, csak van, amikor még ez is kevés - emlékszek vissza egy esetre, amikor az egyik iskolatársunkra, annyira rászálltak, hogy kórházba került, pedig mindent megtett, hogy elkerülje őket. Utána velem próbálkoztak, de amikor Tíonál meglátták a pisztolyt, inkább leszálltak rólam. Rajta még a „civilek” is látják, hogy katona (volt). Ahhoz, amit Isaac mond, mind a két fél részéről kell az intelligencia, mert, ha csak az egyik rendelkezik vele, akkor hatástalan minden.
Gőzöm nincs miért, de automatikusan utánzom le a meghajlását, amikor elfogadja a meghívásomat. - Ezt egyszer elmagyarázhatnád, hogy mikor kinek, hogyan illik meghajolni - harapom össze az ajkaimat zavaromban, hogy lehet, most hülyeséget csináltam az előbb.
- Akkor ez esetben én is köszönöm a meghívást - mosolygok rá.
Viszonzom biztató mosolyát, de csak annak örülök, hogy Ő túl van rajta. Nálam csak idő kérdése, hogy mikor jön el újra ez az idő, mert, ha a mostohabátyám elkezd keresni, akkor nem hiszem, hogy lesz olyan hely, ahol jól érezném magam.
- Na, így már más - vigyorodok el. - Én az érintetlen természetet szeretem leginkább, ahol látszik, hogy az ember még igazított rajta, így nem zavar a méretes fű sem, valamint, így szerintem nincs gaz sem - árulom el az én álláspontomat. Szeretek Tío kertjében bóklászni, de sosem éreztem késztetést, hogy bármilyen növényt kiirtsak onnan, még akkor sem, ha az „gaz”.
- Akkor jól sejtettem - nézek rá kedvesen. - Meg fogom szokni, csak idő kérdése - bíztatom. A nonverbális jelekben jól olvasok, de ilyen esetekben néha kell a megerősítés.
Más kultúra, más szokások. Idő kell, mire összecsiszolódunk, de a beszélgetés erre való.
- Megállapodtunk - mondom alkuképesen. Remélem valóban nem haragudott meg. Engem szoktak mondani/gondolni feministának az itteniek. Lehet, de, ha nem ilyen lennék, lehet, már halott lennék. Mindent meg kellett tanulnom magamnak elintézni, de persze meg kellett tanulnom segítséget is kérni, mert van, amit nem lehet egyedül megcsinálni. Viszont ezért cserébe én is segítek másoknak. És igen, ha kell, megfogok egy szekrényt is, ha valaki egyedül próbálja arrébb tenni, és nem a körmöm miatt fogok aggódni, nyafogni.
- Dioptriásat még nem kellett, de egyebet igen, és nagyon zavart, ha kiláttam a keret mellett - válaszolom meg kérdését. Napszemüvegből nem csak a szemem épsége miatt választok olyat, amiből nem látok ki oldalt, hanem, mert zavar is. És lövészeten is van speciális szemüveg, aminél szintén zavar, ha nem illeszkedik rendesen. - Miért kérdezed? - érdeklődök kedvesen. Nem zavar a kérdés, csak érdekel miért kérdezte.
- Jogos - gondolkozok el. Csak ezt például az árvaházban büntették egy ideig. De utána szerencsére lecserélték az igazgatót néhány botrány miatt, ami kiszivárgott a sajtóhoz.
Csak vele vigyorgok, amikor megköszöni, hogy megmentem az életét. - Így már csak azt nem értem, hogy maradtok tényleg ilyen vékonyak - gondolkozok el a dolgon. A japánok többsége nincs elhízva, viszont, ha ez igaz az ételeikre, akkor nem tudom, hogyan csinálják. Genetika lenne? Fél óránként éhesnek lenni szerintem gáz.
Rámosolygok, amikor megoszt velem egy története az ő első próbálkozásáról, viszont ilyenkor mindig az az érzésem, hogy engem akarnak megnyugtatni, amikor a valóságban tök béna vagyok (szerintem). Nem az Ő hibája, én nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket.
- Nálunk a természetes ízek valóban ritkák. Minden tele van mesterséges ízekkel és ízfokozókkal, utána meg nem értjük mitől leszünk betegek - húzom el a számat. - De tényleg finom, csak szokatlan - vallom meg az őszintét. Tényleg ízlik.
Valóban egészen könnyűnek tűnik, ahogy felveszi a gyömbért, de én hiába próbálkozok egy lapka felvételével, nem megy. Viszont óvatos vagyok vele, mert annak ellenére, hogy nagyon szeretem a csípős ételeket, ez valahogy nem a kedvencem. Megeszem, nem vagyok allergiás sem rá, de nem az én íz világom. - Tudsz tanácsot adni? - kérdezem bizonytalanul, hogyan lehet szétszedni.
A sushi viszont tényleg feladja a leckét, mert sikerül visszaejtenem, amint elmozdítom a helyéről. - Bocsánat - mondom zavartan, de ez most csak nem akar összejönni, másodjára sem. - Ötlet?- nézek rá nagyra nyílt szemekkel jelezve, én kifogytam az ötletekből. Valamint biztos, hogy rosszul csinálok, csak nem tudom, hogy mit, de állandóan kifordul.

Isaac mozdulatain látszik, hogy jó erőben van, és hogy valamilyen küzdősportot végez. Ha valaki hosszabb ideje szenteli az élete egy részét egy sportnak, akkor kitörölhetetlenül rányomja a bélyegét a mozgására, és ezen nincs mit tagadni. Ha kicsit belefelejtkezek a dolgokba, akkor az én mozgásomon is erősen látszik, hogy táncolok. Az önvédelmi mozdulatok is bennem vannak, de az kevesebb ideje űzöm, mint a táncot. Meg néha azokhoz feltétel is kell, mondjuk a perifériámból hirtelen érkező, (szerintem) gyorsan mozgó valami. Ezeket még az avatatlan szemek is észreveszik, valamint a küzdősportok jellegzetes magatartásformát és önbizalmat adnak, ami szintén látszik az illetőn. Valószínűleg ezért sem mertek úgy kötekedni vele, mint mással. Nem hiszem, hogy őt valaha próbálták volta begyömöszölni a szekrénybe, mint az iskolatársamat.
- Az egy rész az egy dolog - vigyorgok rá. Semmi sem lehet tökéletes, a lényeg, hogy van érintetlen része is a kertnek.
Csak tagadólag megrázom a fejem. - Miattam ne változtass ezen - kérem kedvesen. - Nem szeretném, ha másnak mutatnád magad, mint amilyen vagy, vagy akár egy rögződött szokásodat akarnád háttérbe szorítani csak, hogy nekem kényelmes legyen. Hümmögj nyugodtan, ha nem vagyok biztos a jelentésében, majd kérdezek - mosolygok rá.
- És ne aggódj, nem bántódtam meg - mosolygok megnyugtatóan. Valamiért úgy érzem, hogy még mindig azt feltételezi, hogy nagyon megbántott, de ez nincs így. Tisztáztuk a dolgokat.
Mosolyogva hallgatom, hogy miért is volt félreértés a szemüveg témában, de megvilágosodok. A nekem kézenfekvő napszemüveg neki most nem jutott eszébe, mert neki a „szemüveg” szó hallatán más ugrik be.
- Áh, így már értem. Köszönöm a választ! Ez a „ne edd magad jóllakásig” itt is sok dietetikus szájából elhangzik, de itt mások a szokások, és ez meg is látszik az emberek nagy részén - húzom el számat. Nem véletlen vannak itt annyian elhízva. Az étkezés a legtöbb kultúrában egyfajta társasági esemény is, de, hogy miért kell olyan nagy adag ételeket készíteni és megenni, mint itt Amerikában, azt már nem tudom felfogni. Vannak olyan gyorséttermek, ahol csak a gyerekmenü között találok olyat, amit meg is tudok enni mennyiségileg.
- Túl sós, zsíros, és néha még édes is mellé. A legegészségtelenebb kombináció - húzom el a számat. Egy hamburgerben például rengeteg hozzáadott só van, a húst olajban sütik, és a zsemle pedig édeskés ízű, ami valóban nagyon messze áll attól, amit most eszünk.
Ahogy mutogatja a lehetőségeket, úgy próbálom először csak a levegőben leutánozni a mozdulatokat. A harmadik megoldás lenne szerintem a legkézenfekvőbb és leglogikusabb, de esélytelen, hogy ezt meg tudjam csinálni; ehhez még gyakorolni kell. Nem tudok erőt kifejteni, csak a fogó mozdulatnál, a másiknál úgy érzem, hogy ki akar esni a kezemből a pálcika. Így marad a másodikként mutatott módszer, mert először kevéssel akarom megkóstolni. Egy ideig „eljátszom” a szelettel, mire sikerül megfognom a végét, de sikerül, és beveszem a számba. - Nem mondom, hogy rossz, de nekem a másik jobban ízlik - mondom zavartan. A gyömbér nem az én íz világom, állapítom meg magamban újfent. - De remélem nem bántottalak meg ezzel - mondom félve.
- Értem - próbálkozok újra. Azt hiszem az előbb túl óvatos voltam, mert féltem, hogy szétesik, ha erősebben fogom meg. Még nem érzem, hogy mit milyen erővel kell megfogni, és ilyen esetben mindig túl óvatos vagyok, ha ne nyomjam össze, vagy ne tegyek a dologban kárt. Viszont ennek meg az a hátránya, hogy nem elég stabil. Most egy kicsit erősebben fogom meg, és sikerül is számba venni. - Mmmh - nyelem le a falatot. - Ez nagyon finom - olvadozok az ízétől.

- Kényelmetlenek azért egyáltalán nem mondanám - mosolygok rá kedvesen. - Megtanultam olvasni az emberekben, és most is csak, annyiról van szó, hogy Téged egy kicsit jobban meg kell, hogy ismerjelek, hogy már egy pillantásodból vagy, ebben az esetben, hümmögésedből, tudjam, hogy mi jár a fejedben - pontosítok kicsit az előző válaszomon. - A legjobb barátoknál van, hogy egymásra néznek, és már nevetnek is - mosolygok rá sokat sejtetően -, és ehhez idő kell. Viszont előtte nekik sem kényelmetlen, csak többet kell beszélgetniük - nézek rá kedvesen.
Arra a reakciójára, hogy kérdezhetek bártan, csak egy örömteli, széles mosollyal válaszolok. Vannak, akiket zavar a sok kérdés. Gyereknek nem kérdeztem sokat, inkább csendesen megfigyeltem, azzal nem zavartam senkit, főleg az árvaházban. Kezdetben sokat szökdöstem ki a szüleim sírjához, amiért mindig büntetést kaptam, és nem akartam más miatt is azt kapni; főleg az elején. Viszont, ha a háttérben voltam, és mások hibáiból, vagy ügyességéből tanultam, akkor abból nem volt baj. De azóta már kicsit másabb a helyzet, azóta már merek kérdezni, főleg, hogy Tío mindig erre bíztatott.
- Szerintem ez minden étellel el lehet játszani, mármint a túlevést - pontosítok gyorsan. - Talán a három legamerikaiabb ételt fel is soroltad, de valóban, néha nagyon el tudják rontani - húzom el egyetértően a számat. - Akkor az itteni palacsintát sem tudod megenni? - kérdezem furcsállva. Én azt nagyon szeretem, bár, ha lehet juharszirup nélkül, nekem az már túl édes.
- Örülök, hogy egyetértesz - mosolygok rá szélesen. Ezzel is próbálom neki jelezni, hogy fogom én tudni dekódolni a hümmögéseket, csak idő kell.
- Nem tudom - mondom zavartan. Sok emberen éreztem már sértettséget, ha az ő nagy kedvencük nem ízlett akár nekem, akár másnak egy társaságból. Talán ezért vált szokásommá, hogy ezért elnézést kérek. - Köszönöm! - mondom, amikor elárulja, hogy azt eszem, amelyik ízlik.
- Hűű, ez egy jó kérdés - gondolkozok el egy kicsit. - Több is van, de talán az asopao de pollo-t, a mofongo-t és az arañitas-t mondanám elsők között - gondolom végig a puerto ricoi konyhát. Valamiért meg sem fordul a fejemben, hogy talán az amerikai ételekre is gondolhat. Ezeket az ételeket itt is szoktam készíteni, csak néha nehéz beszerezni az alapanyagokat; főleg az arañitashoz. Sajnos a főzőbanánnal itt nem nagyon tudnak mit kezdeni, viszont a belőle készülő arañitast szeretem elkészíteni is, mert elég gyors és laktató. Van, hogy, ha reggel eszek belőle egy nagyobbat, vagy két kisebbet, egészen estig nem is kell ennem, és nem csak, mert elfelejtek.

Amikor arról beszél, hogy az Ő kényelméért bevállalom a kellemetlenséget, csak mosolyogva megrázom a fejem, és ha engedi, akkor elmagyarázom, hogyan is értettem; ha nem, akkor megvárom, míg minden ide kapcsolódó gondolatát megosztja velem. - Ezt úgy is viszonylag gyorsan megtanulnám, most csak kicsit gyorsítunk rajta azzal, hogy engedsz gyakorolni - osztom meg vele az én álláspontomat. - Az igazi megértés összetett dolog. Én például szeretek belelátni a másikba, és ehhez kell a másik az élő beszéde és a nonverbális kommunikációja is. A mostani társadalmak jórészének szerves része a… - itt elgondolkozok, hogy melyik szó is lenne a legmegfelelőbb - füllentés. Ezt persze nem feltétlen mindig rossz szándékkal tesszük, mert van, hogy védjük a másikat valamiért. Például egy kisgyereknek sem fogja megmondani egy szülő sem például, hogy hogyan került a kistesó anyu pocijába. A felnőttek világában is vannak ilyenek, mert nem biztos, hogy segít egy párkapcsolatban, ha a férj megmondja az ikrekkel várandó feleségének, hogy akkora, mint egy hőlégballon, mert bár valóban nagy a hasa, és természetes folyamat is, de a nő nem ezt várja. Én pedig azon az állásponton vagyok, hogy akkor ismerem meg igazán a másikat, ha ezeket is meglátom, bár az esetek többségében megtartom magamnak az észrevételt, viszont, ha „barát” - teszem idézőjelbe, csak, mert ezzel mindössze azt akartam érzékeltetni, hogy valamilyen jó kapcsolatban vagyok vele - az illető, akkor egy alkalmas pillanatban tudok neki segítséget vagy támaszt nyújtani, ha szükséges. Ümmm… - hümmögök én is most, hogy megfogalmazzam épkézlábon, ami eszembe jutott - „Meglátni a mosoly mögött rejtőző szomorúságot.” - Idézek egy szöveget, ami egészen pontosan lefedi, mire is gondolok. - De a szavak mögött még több lehet, mert a legtöbben mindig erre figyelnek, a nonverbális dolgokra már jóval kevesebben, de a kommunikáció ezeknek az összetettsége, és az igazi személy ezek mögött van elrejtve - fejtem ki én mit is próbálok meglátni a másikban. Szeretem tudni, hogy a másik mit rejteget, és lehetőség szerint az is, miért. Valahogy én így érzem magam biztonságban, mert így tudom, bízhatok-e a másikban. Ha úgy alakult, hogy Tío azt kellett hazudnia, hogy minden rendben lesz, mert én nagyon kiborultam, de a valóságban ezt nem tudta igazán biztosítani, mert nem Rajta múlott a dolog, általában megláttam, tudtam, hogy csak nyugtatni próbál, de hinni akartam neki, és így meg is nyugodtam.
- Viszont, ha házilag készíted, és kicsit módosítasz az összetevőkön, mondjuk, nem a hagyományos zsemléből készíted, hanem teljes kiőrlésűből, akkor egy egészen egészséges ételt is kaphatsz belőle, hiszen van benne szénhidrát az agynak, fehérje az izmoknak, és még némi zöldség is - gondolom végig, hogy én mit szoktam beletenni, ha magam készítem a hamburgert, és így viszont egy viszonylag egészséges étel keletkezik belőle. - Akkor Ti mivel édesítitek a süteményeket? - kérdezem kíváncsian. Tudom, hogy nagyon sok lehetőség van rá, éppen ezért is érdekel, hogy ők mit használnak. Kicsit félre döntött fejjel, összehúzott szemöldökkel, gondolkozva elnézek egy másik irányba. - Itt még nem ettem palacsintázóban - húzom el a számat, hogy ebben, most nem tudok segíteni. - Csak D.C-ben tudok ilyen helyet. Itt a lakótársammal magunk készítjük - adok választ, hogy ez hogyan is lehetséges. Lehet, hogy legközelebb, ha találkozunk, hozok neki a saját készítésűből, már, ha fel tudok rá előre készülni, és csak összefutunk valahol.
Kicsit meglep, hogy rám mutat, de ezt azzal leplezem, hogy én is rámutatok. - Örülök - és egy széles mosollyal még megkoronázom a dolgot. Nekem ezzel nincs bajom, csak itt nem túl sűrűn találkozok ezzel a mozdulattal. Latin Amerikában sokat használjuk a kezünket beszéd közben, de itt olyan, mintha ezt tilos lenne. Egyszer egy az a tanár, akitől én is sokat tanultam a mind a spanyol, mind az angol nyelvről, úgy fogalmazott, hogy „itt szégyenlősek az emberek”, pedig sokat segít a kommunikációban. Ha belelendülök a beszédbe, akkor még én is használom, de próbálom itt visszaszorítani, mert sok támadást kaptam érte.
- Ritka az ilyen gondolkozás - reagálok a válaszára. Vagy legalább is én még nem igazán találkoztam ilyennel. Mindenki azt szereti hallani, ha dicsérik a kezük által készített ételeket. Tíonak is volt egyszer egy rövid próbálkozása egy nővel, aki ennek a kettőnek a „különleges” ötvözete volt. Elvileg elvárta, hogy megmondjuk neki az igazat, de, ha rosszat mondtunk, megsértődött. Ezzel ellentétben, viszont mindenkinek zokszó nélkül tűrnie kell a tőle származó negatív kritikákat. Szerencsére hamar vége lett a dolognak köztük, így már nem kellett félnem attól, hogy egyszer nagyon beolvasok neki. Nem a nőtől féltem, hanem, hogy csak miattam megy tönkre a kapcsolatuk.
- Neked is egészségedre! - válaszolok automatikusan.
- …pollo (ejts.: pojo) - ejtem ki újra. - Ümmm… - gondolkozok el erősen, és elkezdem automatikusan a szabad kezemmel, az ujjaim gyors zárásával és nyitásával utánozni a csipogást, mint abban a bugyuta dalban, a „Csiripelő madarak”-ban. De egyszerűen nem jut eszembe az angol megfelelője, mert túl gyorsan akartam mondani. - Melyik az a haszonállat, ami csipog? - kérdezem végül tanácstalanul, mert, ha megfeszítenek, sem jut eszembe az a szó angolul. - Az arañitas lényegében főzőbanán, amit foghagymával, sóval és borssal ízesítve megsütünk. Bár én néha csak az állaga miatt teszek bele egy kevés lisztet is - árulok el egy kis titkot. - Én magában is nagyon szeretem, de általában csinálnak hozzá mártogatóst paradicsom, szójaszósz, csípősszós, só és cukor hozzáadásával. - Nem elterjedt errefelé, lényegében csak a puerto ricóiak készítik itt, elsősorban maguknak.

Isaac okos, és ő is könnyen meglátja a másik rejtett arcát. Ráadásul most én is jobban belemerülök a pszichológiába, ami sokszor kétélű fegyver, amit ő most ki is használ, és visszakérdez. - Mármint most arra vagy kíváncsi, hogy engem hogyan lehet igazán megismerni? - kérdezek vissza, hogy csak arra a kérdésére válaszoljak, amire feltétlen muszáj, amire igazán kíváncsi. Nem egészséges senkinek, ha túlságosan megismernek.
- Régebben volt egy nagyon jó barátnőm, de mivel az ország másik felébe költözött, a távolság elszakított minket, így lazult a kapcsolat. Amikor még főiskolára jártunk, volt, hogy az éjszaka közepén hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Pár perc múlva kiderült, hogy a barátja szakított vele, és így teljesen egyedül volt. Én már vártam hetekkel korábban is a hívást, mert láttam azokat a jeleket, amik arra utaltak, hogy a srác szakítani akar vele, valamint már akkor sem illettek össze, amik összejöttek, és szerintem csak idő kérdése volt a dolog. Nem kérte a segítséget, én kérdeztem rá, de jól esett neki, hogy meghallgattam, ami segített neki. - A segítség sokféleképpen megnyilvánulhat, és néha csak támogatást jelent, néha többet.
- Ezt nehéz elmagyarázni. - El kell gondolkoznom, hogy hogyan is lehet ezt a legjobban leírni. - Ha valaki igazán fontos neked, ha valakivel igazán törődsz, akkor próbálod őt megvédeni, amitől csak lehet, és ilyen dolog lehet az is, ha nem akarod, hogy az illető tudja, hogy téged valami bánt, valami fáj, így ezeket a negatív érzéseket egy mosollyal próbálod leplezni. Viszont, ha a másiknak is fontos vagy, akkor ő a mosoly ellenére is megláthatja, hogy ez hamis. Ettől sajnos jobban nem tudom elmagyarázni - húzom el kicsit a számat.
Erre a kérdésére csak elmosolyodom. - Miből gondolod, hogy nálam több van a háttérben, mint, amit mutatok? - kérdezek vissza. Ez egy nagyon csúnya kérdés volt, és erre szerintem senki nem ad igazi választ, hiszen nem véletlen mutat mást. Erre mindenkinek magának kell rájönni. Ráadásul én egy ennyire nyílt beforgatós kérdésnek nem szoktam bedőlni. Engem már sokan próbáltak kihallgatni, még régebben, de, ha beszéltem is, csak annyit mondtam, amit feltétlen tudniuk kellett. A történtek, a problémák egy részét sosem mondtam el. A felszín alatt pedig mindig is egy sérült személy leszek, olyan sebekkel, amik sosem gyógyulnak be teljesen, de ezt Isaacnek nem kell tudnia.

- Feketecukor? - ráncolom össze a szemöldököm. - Még nem is hallottam róla - mondom csodálkozva. - Az miből van, vagy milyen, hogy kell elképzelni? - kérdezem, de még igazán megfogni sem tudom a témát. Nekem az egyetlen „fekete cukor”, ami eszembe jut, az az „édesgyökérgumi”, amit én ki nem állhatok, de van egy sanda gyanúm, hogy most nem erről beszél, mert az egy édesség.
- De tényleg csak apránként, mert nem szeretném, ha a végére gurulva kellene közlekednem - vigyorodok el. - Szerintem mindenkinek, főleg, ha anyu készíti. - Persze, ha valakinek van anyukája.
- És, ha veszel hozzá még egyet? - kérdezem laikusként. Én úgy vagyok vele, ha a túlsóshoz teszünk egy sótlant, akkor máris javul a helyzet, de lehet, itt ez nem működik.
- Semmi baj - nézek rá kedvesen. A japánról annyit tudok, hogy náluk nem minden betűt, hangot használnak, amit mi igen, de gondolom, hogy ez fordítva is igaz.
A haszonállat kérdésére csak bólogatok, mert még mindig az angol szón jár az eszem. Az első szó, amit kiejt a „tori” még csak ismerősnek sem ismerős, és csak még messzebbre repít a szótól, amit keresek. - Igen! - kiáltok fel egy kicsit, és automatikusan rámutatok, jelezve, hogy nem kell tovább keresgélnie, megfejtette a nem szándékos találós kérdésemet. A kétnyelvűségemnek az átka, hogy van, amikor beleragadok az egyik nyelvbe, és néha nem tudok kikeveredni belőle, mert egyszerűen nem jön a számra a másik nyelv. Értem minda kettőt, beszélem is mind a kettőt, de van, hogy nem egyszó csak az egyik nyelven hajlandó kijönni a számon, főleg, ha túl gyorsan akarom kimondani. - Mit jelent a „tori”? - kérdezek rá az általam nem ismert szóra.
- Iigen. Tudom, hogy sokan nem szeretik, és én is mindig figyelek, hogy utána ne menjek olyan helyre, ahol érezhetik rajtam, de én el sem tudom képzelni nélküle. - Az arañitas fokhagymásan az igazi, de lehet csak mutatóban is hozzáadni, de úgy nem az igazi. - Ha tényleg szereted a főzőbanánt, akkor szerintem érdemes kipróbálni, és nem feltétlen kell bele túl sok fokhagyma - árulom el neki. Valamint, ha az erős paprikának kivágjuk az erét, akkor máris mérséklődik a kapszaicin hatása, és az érzékenyebbek is könnyen fogyaszthatják, és az íze sem változik.
Isaac olyan ételeket sorol, amikről még életemben nem hallottam. - Ezekről még nem is hallottam - mondom kicsit legörbített ajkakkal. Most tudatlannak érzem magam. Főzök, már nem is tudom hány éves korom óta, de leginkább azért, hogy ne haljak éhen, meg az sem, akire még főzök. A gasztronómiában való elmélyedés viszont nem az én világom. Sosem volt rá időm, még csak annyi sem, hogy eszembe jusson ezzel foglalkozni.
Kíváncsi vagyok, hogy náluk milyen az édesség, így magam elé veszem azt a dobozt, amit mutat, hogy könnyebben ki tudjam nyitni. - Mi is ez pontosan? - kérdezem kíváncsian.

Azt hiszem, engem senki sem ismer igazán. Az árvaházban senki sem tudta, hogy nekem van valahol egy vérszerinti apám, akit valahol mindig vártam, persze, amikor nem gyűlöltem, hogy nem jön értem, hogy nem foglalkozik velem. A mostohacsaládom sosem vette a fáradságot, hogy megismerjen, így igazából ebből a szempontból ők nem is számítanak, legfeljebb annyiban, hogy ott még több titkot kaptam. A börtönbe jutatásukhoz bőven elég volt az az infó is, amik után a hatóságok nyomoztak. Egy szót sem ejtettem senkinek sem arról, hogy ott többször, rendszeresen, megerőszakoltak. Ezt még Tíonak sem mondtam el, bár gyanítom, hogy tudja, de soha nem hozta szóba egyikünk sem. Rettegek tőlük, és attól is, hogy másokon keresztül akar majd a mostohabátyám eljutni hozzám. Isaac nem rossz vagy gonosz, de éppen ezért nem kell tudnia a múltamról túl sok mindent, hogy ne szánalommal vagy sajnálattal nézzen rám. Ráadásul valahol a boldog tudatlanság híve vagyok, de ebben az esetben mindenképpen. Ha megismer, úgy igazán, akkor nem hiszem, hogy mellettem maradna egy pillanatig is, hiszen ilyen sérült személyt, mint én, miért akarna barátjának? A mosolya mögött viszont látom a rejtett érzelmeit, hogy most már valamennyire távolságot fog velem tartani, aminek abból a szempontból örülök, hogy így talán nem lesz oka Marconak bántani őt.
- De csak, mert nem bontotta a vonalat. Egy ilyen hívásnál a hívó fél dönti el, hogy felkészült-e a dologra, hiszen éjjel, messze a másiktól könnyen jöhet egy valótlan kifogás, főleg suli időben, amikor vizsgák is vannak. - Telefonon keresztül viszonylag könnyen lehet hazudni, főleg, ha a másik fél álmából kel felvan, mert éppen akkor kelt fel, és még nem feltétlen tudja a világát.
- Hogy lehetőséget adj neki arra, hogy elhátráljon az énte gondjaid elől, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. És attól még, hogy nagyon közel áltok egymáshoz, nem feltétlen tudtok egymásról mindent, hogy mi történik vele a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján. És azt sem tudhatod, hogy ő hogyan él meg egy adott helyzetet, amivel meg kell birkóznia, mert lehet, neked az ő gond könnyen megoldható, de a másiknak legalább akkora fájdalmat okoz, mint neked, amit rejtegetni próbálsz előle. - Ezt sokan használják, és tudom, hogy ő is tudja, hogy miről beszélek, csak talán még a kifejezéssel nem találkozott.

Egy ízt nagyon nehéz, sőt, néha lehetetlen leírni, így nem is fűztem hozzá sok reményt, hogy pontos választ kapok. Viszont az nagy könnyebbség, hogy legalább az alapanyagával tisztában vagyok. - De gondolom, még véletlenül sem hasonlít az itteni nádcukorra? - kérdezem, hiszen az itteni valami nagyon ízelten vacak, amit alig tudok édesnek nevezni. Egyszer véletlen vettünk nádcukrot, és egyből nem is tudtam hozni a konyhai formámat, mert még véletlenül sem volt olyan édes, mint a répacukor. Talán akkor szoktam le arról, hogy cukorral igyam a kávét és a teát, de lehet, már keverem valamivel az időpontot.
- … nem volt az igazi? - próbálom kiegészíteni a mondatát. - A receptet honnan vette? - kérdezem kedvesen. Egyszer, ha tudok neki is készíteni, és ízlik is neki, akkor átadhatom azt a receptet neki, amiről én készítem. Ismeretlenül a netről nagyon nehéz jó receptet találni, hiszen oda minden balfácán is fel tudja rakni a vackait, amit ő finomnak hív.
- Köszönöm! - mondom neki mosolyogva. - Akkor azt hiszem bővült a nem létező japán szókincsem - vigyorgok rá.
- Pedig nagyon egészséges mind a kettő, főleg nyersen - mondom tényszerűen. - Nem tudom milyen fokhagyma nélkül, mert még sosem ettem úgy, de nem kizárt, hogy a nélkül is ugyan olyan finom lehet. Szerintem csak e miatt nem érdemes kihagynod - bíztatom, hogy csak a fokhagyma miatt ne hagyja ki. - Ha valóban érdekel, akkor lediktálhatom a pontos arányokat, hogy kipróbálhasd - ajánlom fel neki.
- A nagyi főztje biztos nagyon finom lehet - mosolyodok el ismét. Nekem fogalmam sincs milyen „a nagyszülő főztje”, mert sosem tapasztaltam milyen, mint ahogy azt sem, milyen a nagyszülői szeretet. A nagyszüleim sosem fogadták el a létezésemet, mert házasságon kívüli gyerek vagyok.
Legelőször a lila színű, ezek szerint „beni-imo” tárul a szemem elé, ami számomra elképesztően furán néz ki, főleg a színe miatt. A sok, falatnyi süti látványára viszont elkerekedik a szemem, hiszen ez már inkább művészet, mint ételkészítés. Jó, hogy nem japán ételeken nevelkedtem, mert, ha náluk minden ennyire művészi a konyhában, akkor én már régen éhen haltam volna, és nem csak azért, mert nincs időm ilyenek készítésére. - Ezek meseszépek! - mondom csodálattal. - Nektek ezekre hogyan van időtök? - kérdezem, főleg magamból kiindulva. - Nekem még a muffinra sincs időm mindig. - Volt, hogy nekiálltam, majd, amikor elővettem a formát, rájöttem, ha én ezt ki akarom mindet sütni, úgy elkések, mint a huzat, és inkább egybe beleöntöttem egy tepsibe. Az ízéből nem veszített semmit, és rombusz formára felvágva egészen jól is nézett ki, csak senki sem mondta meg, hogy az mi lenne eredetileg, csak az ízéről jöttek rá. De ezeket a kis csodákat nem lehet ilyen gyorsan lerendezni, és a mai, rohanó világban elképzelésem sincs, hogyan férhet bele valakinek az idejébe.

Látom, érzem, tudom, hogy most megbántottam és, hogy úgy érzi eltaszítottam magamtól, ami igaz is. Nekem ennél több kell, hogy valakit beavassak az életembe. Rae, a lakótársam volt, akit nagyon hamar beavattam, de ő egy fedél alatt él velem, így úgy érzetem, hogy joga van tudni a velem történtekről; vagy legalább is az egy részükről. Isaac a teljes bizalmamat kéri, ami nagyon nehéz, mert én már annyi pofont kaptam az élettől, hogy már meg sem tudom számolni. Ez nem Isaac hibája, amit tudok, de, ha újra és újra abba futsz bele, hogy vágysz valamire, és amikor megkapod, azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akkor egy idő után nem tudsz bízni másokban. És hogy mondjam el neki, hogy mik történek velem, amikor ezeket mindennél jobban szeretném kitörölni a fejemből, mert néha úgy érzem, hogy a múltam maga alá temet, és úgy török össze, mint egy kristálypohár, amit nem kellő óvatossággal tettek le az asztalra? Sokszor elég, ha valami felhoz egy apró emléket a mostohacsaládomnál töltött időkből, és a pánikroham rám tör, néha kontrollálhatatlanul. Szeretném beavatni, de még magam miatt nem megy, nem miatta, és be is fogom, csak fel kell készülnöm rá, hogy beszélni tudjak róla. A múltamról mindig tárgyilagosan beszéltem, mintha nem is velem történt volna, mert csak így tudtam megakadályozni, hogy csak romok maradjanak belőlem.

- Rossz konyhai élménnyel egy új ételnél nehéz újra belevágni - mondom el a véleményemet. - Mit szólsz ahhoz, ha egyszer készítek úgy, hogy haza is tudsz vinni belőle kóstolóba, és, ha ízlik, akkor megadom a pontos receptet? - kérdezem kedvesen. Ne ők bajlódjanak vele először, viszont, ha ízlik nekik, akkor könnyebben hozzájutnak, ha maguk készítik, mintha arra várnak, hogy nekem legyen rá időm. - A neten annyi pocsék recept van, hogy azt el sem tudom mondani - szalad végig a hideg a hátamon. Egyszer egy új páccal akartam kísérletezni, amit a netről vettem, és oltári nagy mázlim volt, hogy mielőtt a húsra borítottam volna, egy kicsi adagban előkészítettem és megkóstoltam. Egy az egyben ment a kukába a fűszerkeverék, de legalább így a hús megmaradt, és a hagyományos módon nagyon finom vacsora vált belőle.
- Remélem meg is marad hosszú távon - vigyorgok tovább. Ha nem használom, elfelejtem, és rajta kívül nincs más japán ismerősöm, de vele is angolul beszélek… általában.
- Lediktáljam most? - kérdezem, hiszen az okos telefonokban van lehetőség ilyenek megírására is, és ha igent mond, akkor elkezdem elmondani, hogyan kell elkészíteni. - A meghámozott banánt lereszeljük, és jó sós vízbe beáztatjuk tíz percre. Ez után leszűrjük, és minden vizet kinyomunk belőle, és érdemes papírtörlőt is használni hozzá. Egy-egy csipet sóval és borssal keverd össze, ha a 6-8 gerezd fokhagymát nem akarod beletenni, ami kettő banánhoz van - húzom el a számat kicsit, mert valóban soknak hangzik két főzőbanánhoz. - Én körülbelül tenyérnyi kis korongokat szoktam készíteni belőle, amit annyi olajban kell kisütni, hogy körülbelül a fele magasságát ellepje a korngnak. A lisztet tényleg el lehet hagyni, csak akkor és annyit használok, hogy formálható legyen, ha nem megfelelő banánt sikerül vennem.
- A dolgok értékét azoknak a hiánya határozza meg. Én a rendre annyira sosem tudtam vigyázni, mert örültem, ha hazaértem, és kaja van, meg tiszta ruha - húzom el a számat. - Bár ez most is így van - vigyorodom el, ahogy végig gondolom a mostani életemet. [color=#eeeeee]- De anyukád legalább nem kényszenek érzi, hanem szereti csinálni - mosolyodom el. - Bár én nem tudom, hogy szeretnék-e állandóan otthon lenni - gondolkozok el. - Hosszú távon biztosan az sem egyszerű - elmélkedek, de nyugodtan rácáfolhat erre.
- Szerencsére az nem bonyolult, már maga a tészta, csak a kisütés időigényes. Nekem ezzel van a bajom - mosolygok rá. A cupcake díszítgetése, pedig végképp nem az én világom, ami leginkább a méretében és a díszítettségében különbözi a muffintól. Bár úgy, hogy állandóan azt kell figyelni, hogy mikor kell indulni valahova, nem is lehet elmélyedni benne rendesen, legalább is szerintem.
- Köszönöm! - mondom, és elveszek egy szimpatikust. - Mmmh! Ez nagyon finom! - áradozok. - Bocsánat! - mondom, amikor megcsippan a telefonom. - Ezt meg kell néznem - kérek elnézést, és elolvasom az üzenetet. Sosem lehet tudni mikor, kapok valóban fontos üzenetet. Nálam mindenre lehet számítani, attól kezdve, hogy azonnal menekülnöm kell azon át, hogy már teljesen biztonságban vagyok, egészen addig, hogy Tío közi, egy ideig megint nem lesz elérhető egy nyomozás miatt. Erre az üzenetre viszont nagyon nem voltam felkészülve. Egy ismeretlen számról írták. „Hamarosan megtalállak Hercegnő, de, ha átadlak a bátyádnak, az már nem lesz mesébe illő.” A hideg veríték azonnal kiver, a fejemből az első pillanatban kifut minden vér, és szédülni kezdek, de utána, szinte rögtön az egekbe emelkedik a vérnyomásom, és már a levegőt is nehezen veszem. A kezem remeg a félelemtől, annyira, hogy már a betűket sem lehet elolvasni. Hirtelen állok fel, amitől egy pillanatra megszédülök, de nem foglalkozok vele, csak kétségbeesetten kapkodom a levegőt, és tekintgetek körbe. Lehet, hogy itt van nem messze Marco egyik haverja vagy adósa, akit felbérelt a börtönből. A telefonom újra megszólal, és egyből rákapom a szemem, és megnyitom a következő üzenetet. „Már minden rendben, elkaptuk. Nem fog többé fenyegetni ez a tag. Nyugodj meg Sobrina!” Ez már Tío telefonjáról jött, így megnyugszom. A remegés viszont nem marad abba, és a nem messze lévő fának támaszkodok, ami idő közben a közelembe került. Lecsúszok a tövébe, és hang nélkül folynak a könnyeim. Halálra rémültem, mert, ha Marco megtalál, akkor mindennek vége. Ahogy lassan kezd újra visszatérni a pulzusom és a légzésem a normális ütemre, úgy tudom egyre jobban felmérni a környezetemet. Arról viszont, hogy Isaac itt van velem, az csak most jut eszembe. - Azt hiszem, magyarázatot kell adnom a viselkedésemre - mondom neki. Hiába nem voltam felkészülve arra, hogy máris beavassam, most úgy néz ki mégis meg kell tennem. Tudnia kell, hogy miért kaptam egy enyhe pánikrohamot. Vagy legalább is nálam ez gyengének számít. Vajon mit fog ezek után hozzám szólni?