Folynak a könnyeim, és kibaszottul fáj az arcom. Már megint. Már megint én voltam kéznél, és az a rohadt seggfej nem válogat. Most meg Mihail is későn ért haza… túl későn, addigra már a számból és az orromból is folyt a vér, az öreg meg elaludt. - Elestem, bevertem… de látná az ablakot – idegesen szusszanok, és kishíján ellököm az ápoló kezét, miközben fertőtlenít. Sűrűn járok ide, mert csak ide járhatok. Szerintem a létező összes ember megvan kenve itt azért, hogy elhiggyék például ezt a kifogást. Ja, jó is, ha az embernek van pénze. - Jössz haza? – már kilépve a friss levegőre kapom meg a kérdést. Kotrok a zsebembe és egyből előveszem a cigim, a jobbik fajtát, miközben rázom a fejem, bár felesleges, tudja, hogy nem tudnék most úgy belépni a házba, hogy ne próbálnám meg álmában kinyírni azt a fasszopót. Mihail viszont hazamegy. Neki fontosak azok a hülyeségek, az iskola meg ilyenek, én meg nem fogom kényszeríteni arra, hogy szarjon bele ezekbe, ahogy én is. Sőt, örülök, hogy ő józanul, meg tisztán túl tudja élni ezeket a napokat, én gyenge vagyok, nekem nem megy. Először a kedvenc shopomba megyek, hogy vegyek egy üveg vodkát, mert itt már meg se próbálják elkérni a szaros személyit. Ahogy megszerzem, pontom is fel, elengedve a fülem mögött az arcomat érő kérdéseket. Tuti, nem szép, de már csak a zsibbadást érzem, a fájdalmat nem. És a késztetés is elönt, hogy átruccanjak Manhattanba, meglátogatni a világ legjobb emberét. Nála aztán tényleg van minden IS, nekem meg sikerült jó pár dollárt lenyúlnom a féreg pénztárcájából. Kocsit is hamar szerzek, már tizenhat éves korom óta képben vagyok azzal, melyiket hogyan lehet kölcsön venni kicsit. Jogsim sincs… a vezetésre születni kell, nem kell a papír.
- Alkohol, drog… kiskorú – az idősebb férfi velem szemben sóhajt egyet. És bármekkora baromság is ez, most kivételesen úgy érzem, az őrsnél jobb helyre nem is kerülhettem volna. Vajon, kit kell megfűznöm, hogy bemehessek a raktárba, ahol a lefoglalt cuccok vannak? Annál olcsóbban nem is szerezhetnék anyagot, mert az árak… az árak mennek felfelé. - Kétes eredetű sérülések az arcon, jogosítvány nélkül vezetett, egy autót, amit eltulajdonított. Nem állt meg a jelzőlámpáknál, és gyorsan is hajtott – ahogy a végére ér a felsorolásnak, már ketten vonják fel a szemöldökük rám nézve. - Csütörtök? – vonok vállat, ártatlanul rebegtetve a pilláim. Mosolyogni próbálok, de a fájdalom belém hasít. - Nézze uram, gondolom, itt leszek egy darabig, legalább egy cigit… légyszi…. – a kérésem már csak kiáltom utána, de záródik az ajtó mögötte, és egy harmadik alak sziluettjét vélem felfedezni. - Komolyan? Már ejtett is? Ezért aztán kár volt kielégítenem…. – kiáltok ki, mert biztos vagyok benne, hogy hallják, de ne higgye már ő se, hogy az élet könnyű velem.
Néha őszintén utálom az életem. A munkám az esetek túlnyomó többségében izgalmas, de vannak a kötelező ügyeletek, amikor az unalmas ügyek szarosvödre loccsan a nyakamba. Hoztak ma már egy piti dílert, aki négy gramm fűvel elhitte, hogy ő maga Escobar, aztán miután lekapcsolta a kolléga hebegett, hogy ez csak szárított oregánó. Hát persze. A másik részegen szopatta le magát a nyílt utcán egy hivatásossal, ő meg csak kalandozott, tudja biztos úr, milyen izgalmas is az, ha megláthatnak. Több a papírmunka velük, mint az érdemi feladat, kell egy kávé mellé meg vagy hat xanax. Tologatom az aktákat, felhajtom a laptopot, rányomok a Gmailre. Néha visszaolvasom a leveleinket, megnyugtatnak. Valami furcsa vattacukros érzés szövi be olyankor a gyomromat és nem, nem vagyok szerelmes, hisz hogyan lehetnénk belezúgva valakibe, akit még soha életemben nem láttam? Mégis minden betűje aranyként folyik át a szívemen. Rákattintok az új levél írására. Legalább a nevét tudnám. - Wells, gyere jött még egy gyerek. - fáradtan felnyögök, ököllel vágok az asztal kemény lapjára. Miért én? Miért mindig én? Megkocogtatom az üres bögrémet, kelletlenül vonszolom magam a járőr után. Kiskorú, ittas vezetés, kocsilopás és mellé csupa pupilla az egész szembogara. Külön-külön is sok lenne, nem még így egyben. Édes faszom. Tényleg nem vágom miért engem küldenek a kölykökhöz, mikor annyira értek hozzájuk, mint a Goblein hímzéshez. Nincs ezeknek anyja meg apja, aki rápofozza őket a helyes útra? A félhomályból nézem a csajt, a kék haja beleég az agyamba, mellé, ha jól látom ázsiai lehet. Tényleg kellene az a kerítés, de nem csak Mexikóhoz, hanem körbe az egész kibaszott kontinensre. - Jó, átveszem, hozzatok egy dupla presszót, meg neki vizet. Sok vizet. - kihúzom a vele szemben lévő széket, hangosan nyikorogva, fájjon csak a feje tőle, megérdemli. Fellapozom a dosszíét, csattintok a tollammal, megforgatom az ujjaim között. - Chamberlain. Itt született már, ugye? - a neve nem túl külföldies, gondolom bevándoroltak a szülei a zöld kártya mellé meg nevet is cseréltek, hogy könnyebb legyen lebetűzni a hivatalban. A tekintetem végigsvenkel a lányon. Ja, tényleg kék a haja, meg olyan fosok telibe a világra arckifejezése van. - Túlesünk a kötelezőkön, aztán értesítjük a hozzátartozóit. - William robog be két pohárral, kedvem lenne mondani a vizet egyenesen a csaj arcába öntse, de kedves vagyok, meg józsaru. Beleszürcsölök a kávéba. Biccentek, hogy ő is húzza meg a poharat. De nincs ehhez most hangulatom. - Milyen tudatmódosító szereket fogyasztott? - muszáj megkérdezni, de úgyis elküldik laborra, ott meg megcsapolják a droggal dúsított vérét, de a formalitás az formalitás. - Kitől szerezte őket? - kétlem, hogy emlékezne rá, mondjuk arra is, hogy egyáltalán bármire emlékezni tud. Valahol, azért kurva szomorú, hogy itt van tizenévesen és ezt tolja magába, nem a gumicukrot. - Honnan lopta a gépjárművet? Tisztában volt-e a tettei következményével? - ja, meg jogában áll hallgatni és ügyvéd jelenléte nélkül meg sem szólalni, de ezt gondolom jól képzett társaim már elcsacsogtál neki. Közben intek Williamnek, hogy futassa le a rendszerben a kislányt, hátha derülnek még róla további érdekességek. A toll hegyét az üres lapra tapasztom, írok, pipálok, jegyzetelek. Gyűlölöm, annyira gyűlölöm a papírmunkát.
Gyűlölöm ezt. Az érzést, mikor száll fel a köd, tisztul a kép, és a valóság olyan maflást basz az amúgy is sajgó arcomba, hogy legszívesebben kiköpném a bent felgyülemlett vért. Mert van, érzem, le is nyelem, mégha jelen pillanatban az is hatalmas fájdalmakkal jár. Még csak meg se rezdül az arcom, nem mutatom ki, sose mutatom. Mert nem ez az első, és az utolsó se. Tudom. Valamiért soha senki nem teszi fel nekem a kérdést, miért. Vagy apuci elkényeztetett hercegnője vagyok, aki azt tehet, amit akar, vagy menőnek hiszem magam, csak mert milyen korán bekebelez az élet. Ő is ezt hiszi. A kettő közül az egyiket. Miért is ingatnám meg benne? Sok évet lehúzott veterán tuti, látom az unalmat az arcán, a néma kérdést, hogy miért ő. Újabb papírok, újabb unalmas bürokráciai melók, és mind nekem köszönheti. De vizet kapok. Micsoda elit ellátás ez kérem szépen. Na meg kérdéseket. Azok a hülye, unalmas, semmit érő kérdések, amikre csak a vak nem látja, hogy nem fogok válaszolni. Ők hagyják ezt, hogy ezt érezzem, hogy egy dohos szobában szívjam magamba az elhasználódott levegőt. Én meg nem könnyítem meg a dolgukat. Vagyis.... teszek egy próbát. Lassan fonom össze kezeim az asztalon, csak hogy rájuk dőlve, szűkítsek kicsit a távolságon. - Van egy ajánlatom - halkan beszélek, végig a szemkontaktust tartva, de fogalmam sincs, mennyire lehetek most bizalomgerjesztő. Lefogadom, ha Axton így látna és itt, még azt is letagadná, hogy valaha is köze volt hozzám. Pont ezért nincs itt, az életem ezen részében, könnyebb az egész úgy, hogy csak azt látja, amit mutatni akarok neki, és nem is akar többet. - Kikísér, fel a tetőre... igen.. ott azon a kisajtón, a harmadik lépcső után. Elszívok egy cigit, és bólogatva válaszolok a szarságaira - igen, ez az egyik része, a mérvadó, mert lassan sok lesz. A fájdalom, az a szar érzés, ami a mellkasom szorítja, a minden. - Vagy megvárjuk, míg életet lehel magába egy nyakigláb bojtár, aki a btk-ról még csak tanul, és eltöltünk pár kellemes órát. Bírom az édeshármast - látom, sejtem, hogy a könnyebb út neki is az első, ha jót akar, kicsit lazít azon az erkölcsi szilárdságon, ami idáig űzte, és belemegy a játékba. Mert lehet ezt könnyen is, meg lehet várni amíg a másik mihaszna összehalász rólam mindent, de... kell is?
Apám emléke a legváratlanabb helyzetekben tud felbuggyani a lelkem mélyéről. Úgy képzelem, hogy ő pumpálja azt a bennem lévő kaparó sötétséget, az olykor rám zúduló fekete haragot. Nem tudom bejött-e volna értem a rendőrségre, ha lecsuknak bármilyen piti faszság miatt. Valószínűleg nem, még akkor se, ha éppen meg marja a máját az alsó polcról kosárba koccantott vodka. Talán nem is azért mert leszarta, ha durva szemcsékre morzsolják az önbecsülésemet, sokkal inkább, hogy vállaljam a tetteim következményét. De lehet, hogy ez csak valami romantikus lázálmom, és áltatom magam, hogy jelentettünk neki bármit is. Mindegy. Magasba szökik a szemöldököm, ő ajánl nekem valamit? Hát mi a faszom, általában az ultimátumok kigondolása az én hatásköröm. Ahogy közelebb hajol megcsap az alkohol bűze, mindjárt hozatok neki az automatából egy csomag rágót is, bassza meg. De jó, legyen, meghallgatom és nem hajítom székkel, vízzel és a kék hajával egy zárkába. – Milyen jól ismeri a járást. – elkomorul a tekintetem, hányszor hozhatták be ide? Gondolom elkényeztetett díszpicsa, aki jó dolgában csak keresi önmagát, és, hát ezt is ki kell próbálni, nem? Lázad valami ellen, tán önmaga, a világ és szülői elnyomás Greta Thunbergje. Miért mindig én? Biccentek, nekem is kellene egy cigi és tény, hogy kurvára nincs kedvem a fontoskodó bojtárokhoz, akik azt hiszik, hogy a fél diplomájukkal már az elnökről is leperelnék a kisgatyát. A munkám fő csapásának része a kompromisszum, még akkor is az csak kreált. Belemegyek. – De én adom a cigit. – gondolkodás nélkül kinézem belőle a pofátlan felelőtlenség azon fokát, hogy rágyújt egy viccesre mellettem. Sőt, lehet még meg is kínálna. Kioldom az övemből a bilincset, feltolom magam a székből és mellé sétálok. – Álljon fel, a kezeit helyezze maga elé. – ha nem ellenkezik, márpedig saját érdeke, hogy ne tegye rácsattintom a hideg fémet a csuklójára. Hát ez nem a plüssz geci, babám, lehet töri a pufa kis bőröd, de megérdemled. Kibaszottul megérdemled. Nem gondolhatta, hogy mint két jóbarát elandalgunk a neonfényű félhomályba? Ráfogok a karjára, be azért nem fog lilulni neki, nem kell a botrány, se egy #metoo per a nyakamba, de pórázon, azért csak nem vezethetem. – Kiviszem levegőzni, addig keresd, amit mondtam. – a benti hálózat amúgy is olyan, mint a döglött lajhár, mire végigfut egy információ, addigra végelgyengülésben kimúlik a célszemély. Mióta pofázom már a felsőbb erőknek, hogy kurvára kéne egy normális rendszer és egy kevésbé nyomorék informatikus, mert ennél az is gyorsabb lenne, ha kőtáblákat forgatnánk. Magam elé tolom a csajt, ha már ennyire tudja, hogy mi merre hány méter, akkor menjen, nem fogom navigálni. Kinyitom a vasajtót, csikorogva nyílik rá az éjszakai városképre. Megcsap a szmogos, fagyos levegő. – Menjen oda – az ereszcsatorna felé mutatok, megragadom a vállát és leoldom a bilincset, majd az egyik odalát a bal kezére a másikat a rozsdás csatorna tartópilléréré zárom. Az hiányzik, most szaladjon el vagy csókolja homlokon a szuicid hajlam. Visszasüllyesztem a kulcsot a zsebembe, kiveszem a cigis dobozt, felpattintom a tetejét és felé nyújtom. Kibaszott úr vagyok. Az ujjaim közé csípek én is egy szálat, a papír serceg az öngyűjtő gázkék lángjától. Felé nyújtom a tüzet. – Szóval, hallgatom. Kapott cigit, én kapom a válaszokat. -a nikotin jótékonyan bizsergeti az idegeimet, tüdőre szívom a második slukkot. Nem mozdulok mellőle, hátamat az ajtónak vetem. – Fog találni a kolléga valami olyat, amiről jobb, ha előbb tudok? – elég számonkérő vagyok, de a faszom fog finomkodni.
- Sűrűn járok ide... - megmagyarázhatatlan mosoly kúszik az arcomra, büszkének semmiképp nem mondanám, mert nem verem magam, vagy hiszem, hogy ettől most kibaszott menő vagyok. Nem vagyok, nyugodt viszont igen, ami nekem felér mindennel. - Magát is láttam már, mindig kurvaanyázva rohant el. Szar meló, vagy kevés fizetés? - mert miért ne beszélgessek, ha már egyszer vevő rá? A csendben várjunk a csodára nekem egyébként sem megy. Apró grimaszt vágok, de biccentek, nem vagyok én telhetetlen. Na meg, játszhatnánk azt is, hogy amíg le nem csekkolnak, bedob egy félőrült mellé gondolkodni. Volt már példa erre is, szóval meg vagyok elegédve ezzel a helyzettel is. Ki tudja, a levegő talán segít egy kicsit. - Komolyan? Nem fogok meglépni - nevetek keserűen, de szót fogadok. Ahogy kattan a kezemen a bilincs, nem érzek.... semmit. Pedig azt hittem, elkap majd a szégyenérzet, vagy hasonlók és jön a száznyolcvan fok, majd kilépve innen, teljesen megtérek. Nem, rohadtul nem történik még csak hasonló sem, helyette megindulok szépen, mert tényleg ismerem a járást. Kikötnek, bazdmeg, ezt tényleg nem hiszem el. Nagyot sóhajtva veszem el inkább a cigit, lenyelve a keserű megjegyzéseim hadát, amivel jó eséllyel is vágnám magam. Jó fejnek tűnik, vagy csak próbálja túlélni a randinkat. Leszarom igazából, hisz az első slukk valami csoda. Hiába tudom, hogy nem olyan cigi, amire szükségem lenne, legalább az illúziója megvan. Beérem vele. - Az attól függ - játszva fújok füstkarikákat, végignézve, ahogy eltűnnek. - Születési helyet meg időt nem, vagyis tuti nem valósat. Elvileg koreában születtem, de párhetesen elloptak anyám mellől, és felpakoltak egy kamionra, egy csomó másik csecsemővel együtt - szívok újabbat a cigiből, nem részletezve a sztorit, mert tuti ismeri, máig beszélnek rólunk, épp csak a lőtéri vadászkutyát se érdekli, mi van velünk. Leszámítva a szoc. munkásokat, akiknek csak pénz kell, és mivel Chamberlainéktől kapnak eleget, mi papíron baromi jól vagyunk tartva. - Két másik csecsemővel együtt vettek magukhoz a nevelőszülők, a bátyám orosz, a húgom indiai... tök nemzetköziek vagyunk - jólesőn nevetek, de halkan és az arcom is megrándul egyből, jelezve, hogy nem kéne. - Tizenkét évesen betipegtem ide felnyomni a nevelőapám szexuális erőszakért, de a bátyámmal együtt elküldtek minket játszani - komolyan közlöm vele a tényt, láthatja rólam, hogy nem hazudok, és teljesen tisztában vagyok azzal, mi hagyta el a szám. - Rohadt dolog, hogy elég pénzzel szentté is tudod avatni magad, pedig ezt is tőle kaptam.... ha iszik egy barom... és sokszor iszik - fogy az a kurva cigi, baromira fogy.
Egy fáradt fejcsóválással elengedem, hogy mennyit dekkol itt, avagy sem. Az ő dolga, hogyan bassza el életét, ez is egy opció, lelke rajta. – Mindkettő. – és sok az ilyen idegesítő hülyegyerek, mint te, akiknek apjuk helyett apjuknak kell lennem és még csak olyan fröcsögve sem ordíthatom le őket, mint szeretném. Belemegyek a cigibe, a bilincsre meg nem mondok semmit, azért nem feltétlen a bizalmam, láttam én már csodákat. Az hiányzik, hogy még fogócskázni is kezdjünk a házak között. Kiérünk, rágyújtok, alattunk az éjszakai város nyüzsgő képe Szebb, mint abban a Tom Hankses giccs filmben, Szerelem hullámhosszán vagy mi. Kár, hogy más a kontextus, hogy nekem dolgoznom kell, neki meg amúgy iskolába járnia és nem itt keseríteni az életemet. De a cigi jót tesz, cirógatja az idegösszeroppanásomat, elmasszírozza az éppen robbanni készülő agyfaszt. Ahogy mesél, félrenyelem a füstöt. Mi a szar? Krákogok egy kört, elé lépek, hogy jobban szemügyre vegyem. Hallottam már róla, persze, másról sem szólt a média akkoriban és néha most is előkerül. Kikerekedik a szemem, beszarás, hogy kifogtam egy kamionos gyereket. – Nem szopat, ugye? – kétlem, hogy ilyet kitalálna. William biztos örül majd, majom a csoffadt farkának, hogy ő megtalálta az adatbázisban a jollyjokert. Kár, hogy full haszontalan, mert addigra tudni fogok mindent. – Színes család. – biccentek egyet, újat szívva a cigimből. Szegény, biztos szar lehet neki azért. Se anyja, se apja, csak befogadták a fejpénzért. Sejtem, hogy működhet ez a legtöbb csak a dellára a hajt, a kölyöknek meg odaadják a szükséges létminimumot. Belét taposnám az ilyennek páros lábbal. Megmerevedik az arcom, amikor tovább mesél és zsigerből kezdem utálni a kollégáimat. Jó, mondjuk lehet én sem vennék komolyan egy csacsogó kölyköt, aki lehet csak a csokiszórást hiányolta a fagyikelyhéről és így áll bosszút. De utánanézhettek volna, legalább egy családlátogatás vagy valami, ha más nem jelenteni a kóbor kölyköket. Néha a gyomrom forog ettől a szakmától is. – Jelentse fel most, lecsukatjuk a rohadékot. – persze, így könnyen beszélek, kitudja mekkora fejes vagy milyen nagykutya. De hamar romba lehet dönteni a birodalmat, elég csak megszellőztetni a gyanút. Szexuális erőszak, gyermekbántalmazás, olyan billog, amit élete végig a homlokára sütve hordani fog. Valamiféle együttérzés csírázik bennem, lévén nekem sem volt felhőtlen a gyerekkorom, bár engem legalább nem dobtak be a csomagtérbe és csempésztek át a határon. Egyszer volt egy ázsiai csajom, félt, hogy kitoloncolják és valóra is vált rettegésének tárgya. Párszor dugtunk csak, nem sírtam utána könnyesre a kispárnám. – Velük lakik? A testvéreit is bántja? – nyilván igen, hülye még a kérdés is. Elnyomom a csikket, cipőtalppal lapítom vékonyra. Kezd érdekelni a kislány, már nem úgy, senki félre ne értse, de úgy tűnik mégis van bennünk valami közös. – Még egy? – felé pöccintem a dobozt, én a magam részéről elszívok egy újabbat. Nem mondanám, hogy szarul érzem magam, amiért elsőnek elítéltem, mert attól még lehet egy kis pöcs, bár tény, hogy a kamionos gyerekeknek nem lehet könnyű az élet. – Miattuk csinálod…ezt? – rámutatok, nem akarom jellemezni, tudja miről beszélek. Szeretném megismerni, segíteni neki és leginkább bevarrni azt a rohadék apját a picsába. Közben meg észre se veszem, hogy letegezem.
- Szívás lehet az élete - sóhajtok fel, mert amúgy nem tudom. Annyira biztos nem, különben már nem lenne itt. Bár aztán ki tudja, a kényszer nagyon nagy úr tud lenni. Tudom. Ahogy azt is tudtam előre, miként fog reagálni. Csendben vagyok, hagyom hogy megnézzen magának, pont olyan tekintettel, mint mások, mikor megtudják, ki vagyok. Mintha valami kibaszott csoda lennék, de komolyan. - Nem - felesleges, mégis biztosítom róla, hogy nem hazudok. Akkora beteg állat mégse vagyok, hogy ilyet kamuzzak, csak hogy megússzak valamit, könyörgöm. - De legalább család. Megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk - és tényleg, semmiért nem adnám őket. Aishat, aki éjszakákat sír át velem, ha épp olyan van, se Mihailt, akinek már a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy tudjam, minden rendben. Nincs itt, mégis jó eséllyel tisztában van vele, hogy itt kötök ki, és a nyakam ráteszem, ha kiengednek, ott lent fog várni, egyetlen kibaszott szó nélkül. Gőzöm nincs, mi ösztökél arra, hogy tovább folytassam a mesedélutánt. Talán a tény, hogy meghallgat, és ha már ezt teszi, azt akarom, hogy meg is értsen. Hogy ne egy olyan skatulyába zárjon, ami baromira nem illik hozzám. Nem vagyok apuci hercegnője, sem a helyi Jani, és nem is azért csinálom, amit csinálok, hogy aztán dagadó mellkassal mesélhessem el másnap, mekkora raj vagyok. Az ilyen eseteimről jószerével nem is tudnak. Arról se, hogy teljesen idióta sem vagyok, és még mennyi mindenről nem. Egyszerűen nem megy... nem vagyok az a fajta, aki két szép szó után már mások nyakába aggatja azt a töménytelen szart és nem akarom azt se, hogy sajnáljanak. Ne sajnáljanak, neki is be tudnék húzni, mikor úgy tekint rám, mégis csak a cigi utolsó slukkját élvezem ki. Béke van. Mondhatni. Leszarom a bilincset a kezemen, leszarom, hogy akivel társalgok, akár be is rakhat egy cellába valami félőrült pszichopata mellé, ennél ami van, még az is jobb lenne. - Nem merem. Nem tudom, kiket ismer, de képes százezreket ügyvédre pazarolni, valószínűleg nem ültetnék le, elérné, aztán meg... én kapnék, vagy ami rosszabb Aisha... ő annyira se bírja, mint én. Csomószor megakarta már ölni magát - harapok az ajkamba, mert belém hasít a bűntudat, hogy elárulom, csak mert beszélek róla valakinek, de előttem vannak a képek, előttem van, hogy utoljára egy egész armada hozta vissza, és mégis az első kérdése az volt, minek. Én csak a gondolattal szoktam eljátszani, de még ahhoz se vagyok elég bátor, hogy cselekedetté váljanak. - Mihailtől mintha tartana, de ő se lehet mindig otthon, Aisha retteg apánktól, én nem... ezért csattan rajtam az ostor legtöbbször. Nem tudok félni tőle - nézem a csillagokat, közben megpróbálom magamban meg is számolni őket. Nem nézek rá, csak mikor megkínál még egy szállal. Szó nélkül veszem el, mert potyacigire sose mondunk nemet. - Szerintem genetika. Anyám is egy drogos ribanc volt, mikor elvettek tőle, túl is adagolta magát, mintha ezzel jóvá tehetné, hogy egy kibaszott second hand akció fontosabb volt... ezt tudtam meg. Apám meg.... valahol van, az tuti - megvonom a vállam, őt már meg se próbáltam keresni, nyilván nagyon hiányoznék neki. - Azért csinálom, mert kibaszott gyenge vagyok. Próbálta már? Tudja, milyen mikor az agyat ellepi a köd? Akkor nincsen semmi más, kellemes bizsergés, meg valaki, akit sokan kedvelnek - nem tudom, megérti-e, mindenesetre legalább azt tudtam tisztázni, hogy nem azért csinálom, mert láttam a tvben.
Kezdőlap
