Normális körülmények között nem vagyok valami mezei házi tanító, akit ide-oda lehet rángatni, aki korrepetál. Az egyetem keretei között szívesen segítek a diákoknak az órákon kívül is egyébként és valahol itt van az összekötő kapocs: egyéni tanrendes diák kapcsán kerestek meg, akinek szüksége lenne rám latin órák tekintetében, én pedig rábólintottam a dologra végül. Egyéni tanrendet lyen mértékben sak indokolt esetben ad az egyetem és én ennél fogva nem is érzem derogálónak, hogy lényegesen eltérő körülmények között kelljen órát tartanom, házhoz kelljen mennem effektíve. Végső soron a mentoráltamat is felkerestem, amikor baleset miatt nem volt mozgásképes, bár az picit más helyzet volt, de a párhuzam itt is megvan. Szóval rábólintottam a megbízásra, úgy is tart most a vizsgaidőszak és jobban belefér. Gondolom egyéni vizsgarendje is van...
Szóval szépen el is készültem legjobb formámat hozva, azért az ember mégiscsak igyekezzen jó benyomást tenni! Mivel elég hűvös és szeles idő van még egy kalappal is megtoldottam a dolgot. Lehet kissé régimódi, de a célnak megfelel és jobban szeretem, mint az idióta sapkák egy részét... a tükörbe nézve picit igazítottam még, szemembe húztam a kalapot, majd az utcára léptem, ahol a hideg januári szél máris az arcomba vágott s én kissé ráncba szaladt arckifejezéssel kerestem szemeimmel, hogy hol is parkolok. Könnyen kiszúrtam a piros 1972-es Ford Taurus-t amitől nem szívesen válnék meg, mert sok energiát és pénzt raktamfel arra, hogy rendbe hozzam. Arra is képes voltam, hogy átautózzam vele az USA-t, csak ne kelljen Seattle-ben hagynom vagy bármiféle szállítgatásra bíznom. Rendbe lett téve és modernizálva is valamelyest, szóval ahogy beülök és indítok elég hamar fel is tudom fűteni egy kellemes hőfokra a benzinzabálót aminek olyan szépen dorombol a motorja! És bekapcsolódom New York forgalmába hamarosan, hogy a megadott címre hajtsak.

Hosszú az út és egyre jobban kifelé haladok, lényegében egy terjedelmes birtok az, ahová megérkezem. Így már meg sem lep a míves kapu és a biztonsági beléptetés, ami már ott fogad. Előre le kellett adnom a rendszámom, így a rögzített kamera a csengetés után ezt fel is tudja dolgozni s nyílnak a szárnyak, én pedig behajthatok, majd a kijelölt helyen leparkolok. Ami azt illeti láttam én már palotákat, belülről is, így továbbra is rezignált közönnyel tudom kezelni az egészet, legfeljebb fejben annyit jegyezve meg, hogy itt az USA-ban milyen ízléstelen olykor az a másolási szándék, amivel az öreg kontinens felé fordulunk... éveket töltöttem Angliában és bár szép hely ez, igazság szerint van benne valami tolakodó giccs az "eredeti" ilyen épületekhez képest. Mondjuk többnyire a gazdájukban is szokott lenni... bár az ottainak is megérnek egy misét. Emlékszem, egyszer az egyetemi vívó klub tagjaiként voltunk hivatalosak egy ilyen helyre és nem mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel fogadták, hogy a házigazda aranyifjú fiát minden mestertanár ellenére is meg tudtuk csipkézni a páston. Még ha nem volt könnyű ellenfél, akkor is.

Biccentek a biztonsági őröknek, akik már jönnek is felém s szó nélkül követem őket a procedúra folytatásához. A kabátom eleve az előtérben hagyom a kalappal együtt, kutassák át kedvükre, de ezt persze velem is megteszik és én állom a motozást, zakóm is átadva. Elég jó itt a fűtés, nem is kell az, a kék gyapjú mellény és a világoskék ing a nyakkendővel bőven elég lesz. Magamban képzeletbeli bajszom alatt azért somolygok egyet, hiszen lelkes igyekezetüket is kijátszhatnám, ha ártó szándékom lenne. Profi testőrök, de csak testőrök. Háborús környezetben ugyan még nem kellett járnom, de egy igen kemény katonai testület tagja vagyok akkor is s ezt minden bizonnyal a házigazdám is tudja, mert az egyetemmel gondosan egyeztették az adataim. Ezért se kérdeznek különösebben ki, elvégre az intézmény ezt már lejátszotta és a fényképes azonosítás elegendő. Szóval rezignáltam tűröm a procedúrát, majd egy közömbös "köszönöm" kíséretében visszakapom a táskám is, amiben tankönyvek és egyéb ehhez hasznos holmik szűk tárháza található. Megkér az egyik pincérnek is beillő alak, hogy kövessem (jó, a pincérek nem ekkorák és nem dudorodik a hónaljuk alatt a pisztoly tokja) én pedig határozott léptekkel teszem ezt, ahogy a szőnyeggel fedett márványlépcsőn felkísér egy ajtó elé, ahol biccent, én pedig kopogtatok, remélve, hogy bebocsátást is nyerek.
- Jó napot kisasszony! Maximilian Goltz, a latin tanár érkezett meg! - hallom a testőr hangját csendülni magam mellett a kopogás után, mire oldalra sandítok. - Kérem, ha már formaságokra akar adni, azt a doktori címet se spóroljuk le. - hangom határozottan cseng és csak neki szól, tekintetem pedig árulkodik számára arról, hogy nem rezeltem be ettől a darázsfészektől, aminek a tagja ő is. - És hacsak nem akarja ön is megtanulni, hogy mitől deponens egy ige, akkor nyugodtan visszafáradhat a helyére. Egy ilyen jól felkészült helyen biztos minden rendben megy. - most már picit szórakozottan is cseng a hangom, ahogy távozásra bírom s látom arcán, hogy az igen szépen elásott párthus nyilak az ő koponyáján nem hatoltak át, de nem is ez volt vele a szándékom, csak magamat szórakoztattam. Meg nem kell, hogy itt a nyakamba lihegjen, amíg tanítani akarok. Ha pedig meghallom végre felcsendülni azt, hogy "szabad", hát be is nyitok határozott lendülettel.