Őszintén? Szerettem, amit csinálok – a modellkedést. Ha egy modell azt állítja, hogy nehezebb a munkája, mint ahogy azt a közvélemény gondolja, nagy az esélye, hogy ő az az igazi, kifutóról kilépett szupermodell, mely esetben teljesen igaza van; vagy pedig túloz. A fotómodellek élete ugyanis maga volt a nemes egyszerűség, mert nem kellett igazán mást nyújtanod, csak magadat. Stylistok kisebb hada filózik azon, hogy a kék vagy a sárga kabátot viseld, melyik lenne eladhatóbb a tónusaidhoz mérten, a beauty team gondoskodik arról, hogy a lehető legjobban nézz ki, tehát erre sincs gondod, a díszlet pedig már készen vár. Neked csak be kell oda állnod, és pózolnod. Mint minden munkának, ennek is megvannak a fárasztó aspektusai; a rendszeres edzés és formában maradás alapkövetelmény (bár a fotómodelleknél még ez sincs olyan szigorúan véve, mint a kifutós társainknál), a munkaidőd gyakorlatilag kiszámíthatatlan, mert minden a haladástól függ, és sűrűn kell utazni. Soha semmilyen körülmények között nem tartanám magam kifejezetten toleráns személynek, de ezeket még én is játszi könnyedséggel viselem el, mert a meló jó részei teljesen kibalanszolják. Átlag fölötti kereset, promóciós termékek, és igaz, hogy egy extrémebb fotózás akár 14-16 óráig is elnyúlhat, de átlagosan heti három alkalommal dolgozok helyszínen. Lehet, hogy a negyedik napomat az ügynökségnél töltöm, de az csak egy pár órás elfoglaltság, még így is bőven megéri. Ellenben az escorttal már messze nem szimpatizáltam ennyire. És még finoman fogalmaztam. Ha nyers akartam volna lenni, akkor azt mondom, hogy kibaszottul utálom. Ha egy fotózáson előjön a rosszabbik énem, és elkezdem oltani a stábot, általában csak kinevetnek, vagy visszaszólnak, és ezzel vége a történetnek; talán mindenkinek jobb is utána egy kicsit a kedve. Felpörgeti az unalmas rutint. Na, ha escortozás közben akárcsak egyszer is kicsúszott volna a számon egy keresetlen megjegyzés, az ügynökségnél lévő munkámmal játszadoznék. Tény, ami tény, én basztam el, hogy ugyanazon a helyen kezdtem modellkarriert, ahol a felső tízezer sznobjait kísérgetem időről-időre dögunalmas színdarabokra, de attól még nem féltettem kevésbé a helyemet. Szerettem az ügynökséget; kicsik voltak, és ebből adódóan kevésbé rabszolgahajcsárok is. Jobban megbecsültek minket, a lányokat. Persze, ha a testi épségemről lett volna szó (legyen szó kéretlen szexuális közeledésről, vagy bármi másról), akkor simán megtehettem volna, hogy nagyobb következmények nélkül faképnél hagyom az illetőt, és a tiltólistámra rakatom, de ezzel csak nagyon ritkán volt gond. Magát a jópofizást, a színjátszást gyűlöltem. Hogy muszáj kedvesnek, mosolygósnak és érdeklődőnek lennem, előrevinnem a beszélgetést, és finom erotikával megfűszerezni az egészet. Hogy egy kicsit sem engedhettem meg, hogy önmagam maradok, vagy valaki, aki legalább hasonlít rám, és ahelyett, hogy villát döftem volna a partnerem kezébe, csak egy bájos mosollyal reagálhattam le, ha valaki minden második mondatában lekurváz. Ha tehettem, nem is vállaltam escortos munkákat, és hosszú hónapokig nem is tettem. Mostanság azonban elkezdtem a jövőmön gondolkodni, hogy nincs, akire számíthatnék (oké, talán Nickre, de ő épp családalapítás előtt áll, nem szaladgálhatok hozzá örökké), ha beüt a krach. A minap majdnem a szemem előtt ütött el egy taxi egy járókelőt, és teljesen random bevillant, hogy mihez kezdenék, ha olyan baleset érne, ami meggátolná abban, hogy modellkedhessek? Mihez fogok kezdeni, ha megöregszek, és a szépségemmel együtt elveszítem a megélhetésemet is? Úgyhogy, elterveztem, hogy elkezdek félretenni, többet spórolni. Hogy mire, azt még nem tudom. Lakásra, befektetésre, akármire. Valamire, ami hosszabb távon lesz majd jövedelmező. Ez volt hát a mai programom hátterében. Meg a munka, amit az újdonsült nyitottságom által nekem továbbított az ügynökség. Mr. Chwe Jonah tervezővel lesz vacsorám Brooklynban (legalább nem kell kimásznom a város másik végére), de nem ő keresett meg ez ügyben, hanem egy kollégája. Ez mindig rossz jel, ilyenkor felmerül a kérdés, hogy nem-e prostit akartak escort helyett, mert nem, a kettő még mindig nem ugyanaz, de ezek kiderítése nem az én dolgom, hanem az ügynökségé. Ha ők elvállalták, akkor vélhetőleg ez meg is történt. Ugyan volt egy kis utalás a kollégától, hogyha sikerülne „felejthetetlenné” tennem az amúgy nőkkel tapasztalatlan ürge estéjét, búsás bónuszt kapnék, amiből megint csak azt tudtam leszűrni, hogy itt egy kicsit többet szeretnének escortnál (de ezért meg már igazán nem hibáztathatom őket, a múltamból adódóan sem), amit nem állt szándékomban teljesíteni, de legalább azt megtudtam, hogy egy szűzzel lesz dolgom. Vagy egy majdnem szűzzel, ami még rosszabb. Ah, az ilyen mindig feladja a leckét. Igyekeztem valami nem túl merész ruhát választani, már csak azért sem, hogy ne fordulhasson elő, hogy egy egész estén keresztül kell figyelnem, ahogy valaki a melleimhez beszél, de escort voltam, úgyhogy alapjáraton nem igazán nyúlhattam szerény darabokhoz. Így esett a választásom egy elől zárt, ujjatlan, combközépig érő fekete koktélruhára, aminek a háta már annál bátrabban mutatott bőrt, ugyanis csak néhány fekete pánt fogta össze. Magassarkút vettem, mint ilyenkor mindig, feketét és zártat, hogy lehetőségem legyen egy vékony combfixet is húzni, és egy esti smink feldobása és a most éppen vöröses-szőke hajam göndörítése után már úton is voltam. Munkahelyi ártalom, hogy majdnem minden évszakban más hajszínnel hódítok. Hamar sikerült taxit fognom, és egy húsz perccel később, tökéletesen időben érkezve, már a nem túl flancos, mégis elegáns étteremben adtam le a kabátomat. A kapott információk szerint a „Chwe” névre foglalt asztal felől érdeklődtem, ahol már ült egy férfi. Rendben. Mosoly fel, bitch face le, kezdjük hát. Magabiztos léptekkel szelem át a helyiséget az egyik sarok irányába, ahol az asztalunk is helyet kapott. - Mr. Chwe? – húzom egy visszafogott, de udvarias mosolyra ajkaimat, míg jobb kezemmel kecsesen előrenyúlok, egy kézrázás reményében. Csak ne csókolja meg, mint ahogy néhányan szokták, mert a szemforgatás visszatartása a legnehezebb. – Üdvözlöm. A nevem Valerie, én szolgálok ma este a társaságául. Remélem, nem kellett rám sokat várnia. Használhattam volna más nevet, de ahogy említettem, egyazon ügynökségnél voltam modell és escort, így nagyjából két kattintás lett volna kitalálni, hogy a modellportfóliómnál feltüntetett név az igazi, az escortos pedig a hamis. Úgyhogy nem tettem. Még nem harapott seggbe a dolog – majd egyszer biztosan fog.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Egy újabb sikeres előadáson vannak túl, amit bár nem tartott túlságosan is érdekfeszítőnek, de ő maga is tudja, hogy pofátlanság visszautasítani egy meghívást, így megerőltette magát és még unott képet sem vágott a műsor közben. Azt nem árt tudni Chwe Jonahról, hogy bár az a dolga, hogy diszleteket, háttereket és egyéb szemléltető eszközöket tervezzen, koránt sincs oda a könnyű zenei koncertekért, és úgy a színházakért sem. Hiszen, attól még, hogy ebből él meg, nem kötelező szeretnie is ezeket nem? Ő inkább alkotni szeret, na meg képzeli, hogy nem csak ő ül itt muszájból, szóval a díszleteivel azoknak szeretné világossá tenni ezeket az előadásokat, akik szintén nincsenek otthon a témában és azért örülnének, ha legalább egyetlen egy dolgot megértenének az egészből. Talán őt mindenki egy unalmas és visszafogott embernek gondolná, de koránt sem az, esetleg csak a munka terén. Ha annyira unalmas lenne, akkor nem úgy kellett volna most is hazarángatni majd három hónap után Spanyolországból. De hát ott olyan jól érezte magát és végre hasznosíthatta a spanyol tudását is. Most is csak azért ül a közönség sorai között, mert szerencsétlenségére hálából mindig meghívja valaki, hogy ha már ennyit fáradoztak, hogy időben meglegyen és zökkenőmentes legyen minden, akkor már egy ingyen jegy igen is kijár nekik! Pedig úgy őszintén, a csapatból senki sem rajon egy ilyenért. Az már jobban bejön nekik is, mikor egy fesztiválra kell alkotni valamit, és annak fejében kapnak ingyen belépőt. De télen, most ezzel kell beérniük. Szokásukhoz híven, az előadás után meg is rohamozzák az egyik éttermet, hogy megünnepeljék a sikert és azt, hogy sikeresen túlélték a kínzást. Jonah meglepetésére egy hozzá elég közeli éttermet választottak most, de ő ennek csak örül, mert majd mihamarabb kidőlhet, na meg részegedés esetén nem kell messzire cipelni. Na, nem mintha annyira tervezné, de hát őszintén, nagyon szereti a pezsgőt is, meg a bort is és hát, nem egy jó ivó, így néha megesik, hogy hamar becsiccsent. Ezért is kerüli, ha egy összejövetelen vannak, mert nem akar nagyobb bolondot csinálni magából, így is tudja, hogy borzalmas részegen. Igaz, józanon se százas, de mikor nem tiszta előtte a világ, akkor még nagyobb csodákra képes. Általában egyszerre szoktak bemenni, de mivel úgy tűnik, hogy nincs parkoló ezért úgy döntenek, hogy előre mennek, míg a másik letud parkolni valahova. Nincs ebben semmi furcsa, ahogy először azt sem furcsállja, hogy a csapatuk egy szem női tagja táskástól mindenestől kikéretzkedik a mosdóba. Érdekli is őt, miért viszi magával a táskát, gondolja női ügyek… Pontosabban, ebbe inkább bele se szeretne gondolni, így vacsora előtt meg pláne nem. Inkább csak az lesz számára furcsa, hogy időközben a pincér is megjelenik a kedvenc borával, de a többiek sehol. Ennyire sokan lennének a mosdóban és ilyen nehéz lenne parkolót találni a mai este? Unalmában már a helyet és bort kezdi vizsgálgatni. Óvatosan meglötyögteti a piros löttyöt, majd miután beleszimatolt már emeli is a szájához, hogy belekortyoljon. Nagyon nem is törődik a jövő-menő emberekkel, de mikor meghallja a nevét egy idegen női hangtól, majdnem visszaköpi azt az egy kortyot. Csak nem egy újabb randira palizták be? Körbe is pillant maga körül, hogy biztos neki szóltak e, de valahogy egy ázsiainak tűnő személy sincs a terembe rajtuk kívül, nem, hogy körülötte. Na meg az a kéznyújtás elég egyértelműnek tűnik. Hiába lenne illő, nem fogadja el, amúgy sem szokása idegenekkel érintkezni, de így, hogy most derült számára fény, az esti programról, még inkább nincs kedve eljátszani az illedelmes és kulturált férfit. Minek? Úgy sem fogják többet látni egymást. Ő csak vacsorázni akart nem randizni. Helyette először inkább felhorkant, majd csak keserűen felnevetve fogja meg a fejét. – Pazar, megint itt tartunk… - elég sok kéretlen randin van már túl, természetesen mind sikertelen volt nála, most biztos sikert híhettek a többiek, elvégre, ázsiai lánnyal még nem volt dolga, pedig elég színes volt az eddigi paletta. Na, most őszintén, ezért kellett neki hazajönnie? Na, ne féljenek, holnap vesz is egy visszajegyet valamelyik szigetre. –Őszintén egy másik ördögöt, vagyis nőt vártam maga helyett, mégpedig a főnökömet… Így igazából nem is váratott meg, ha úgy nézzük… -pillant rá lustán és közben elindítja a telefonján az időmérőt. Hogy, erre mi szükség? Csupán manapság versenyt űz abból, hogy melyik nőt milyen hamar tudja elűzni, hogy végre nyugta legyen. Az eddig rekord három perc volt, egy kanadai hölgynél. Arra a pofonra még a mai napig emlékszik, mégis nevetnie kell, ahányszor csak eszébe jut az az este. – Nos, magának mit ígértek a mai estére? – kíváncsian vonja is fel a szemöldökét, mert hát neki egyértelműen nem ezt. –Hihetetlen, hogy minden áron rám akarnak sózni valakit… Önnek is vannak ilyen…”barátai”, Valerie? Hát nem lehet az ember néha szabad? –horkantva veszi is kézbe újból a bort, majd kortyol is belőle most már ténylegesen. – Egyezzünk ki abba, hogy tegeződünk, és ha már így alakult, akkor kivételesen nem állok fel innen az asztaltól, de, csak mert azt hallottam, hogy itt isteni a kaja. – azt azért meg kell hagynia, hogy eddig tényleg ő tűnik a legnormálisabbnak, az eddigi próbálkozások közül. Ő legalább nem az a törékeny virágszál alkat, annál magabiztosabb a kisugárzása. A fejét megtámasztva kezdi is el böngészni az étlapot, hogy végre mihamarabb enyhítse a gyomrába dúló vihart. Nagyon reméli, hogy a másik nem egy salátával akarja letudni az egészet, bár elég vékonynak tűnik, így túl sok reményt nem fűz hozzá. Talán még egészen meg is lepődne azon, ha egy drágább, vagy bőségesebb étel mellett döntene a szemben ülő hölgyemény. Mondjuk, akkor már biztosan tárgyaló képesebb lenne az este további részében, ha végre látna egy igazi nőt is, a megjátszott tökély királylány helyett.
Ó, hogy a rohadt élet bassza meg. Kit? Nem tudom. Senkit. Az égvilágon mindenkit. Sokféle munkám volt már. Jártam már a tipikus étterem-színház-jótékonysági gála alkotta szentháromságon túl múzeum- és galéria megnyitón, a legkülönfélébb tematikájú partikon, amikkel a felsőbb tízezer csak elő tudott rukkolni, és még a jó ízlés keretein belül mozogtak (bár egyszer volt szerencsém egy saints or sinners kosztümös esten is részt venni, és szerintem még az én Lucrezia Borgia jelmezem volt az legízlésesebb), egy alkalommal pedig még egy orgiás munkára is engem akartak küldeni. Ott azért meghúztam a határt. Ha valaha is ellenállhatatlan késztetést éreznék egy orgián való részvételre, azt csakis önként és dalolva tenném. Igazság szerint a legtöbb kliensemnek hála rengeteg kulturális ismeretet tudtam magamba szívni, és személyesen is megtapasztalhattam, hogy a modern művészethez inkább csak ügyes szavakra van szükséged, semmint igazi tehetségre, hogy belemagyarázd egy fehér vászonra festett fekete körbe, hogy ez bizony a rasszizmust ábrázolja. Meg azt is volt szerencsém megtudni, hogy a legnagyobb kurvák a világon az otthon unatkozó milliomos feleségek, és nem a magamfajták. Ezeket a helyszíneket sokféle partner oldalán jártam meg. A legtöbbjük az apám lehetett volna, persze; üzletemberek, akik már szarnak az egészre, a nejükre, a családjukra, mert megtehetik, sakkban tartják őket a pénzükkel; befutott írók, akik lenéznek mindent és mindenkit a környezetükben, és az orruk magasan hordásával elmarták maguk mellől az utolsó barátaikat, és már csak az aranyásók maradtak, és most magányosak, csak félnek bevallani. Mert az gyengeség, és az az ő szótárukban nem szerepelhet. Röhejes. Akadtak néha fiatalok is, de ez volt a ritkább eset; apuci elkényeztetett fiai, akiknek nagyobb összegű zsebpénz csücsül a bankszámlájukon, mint amit én egy élet alatt megkeresek, akik azért akartak escorttal az oldalukon hazamenni anyu koktélpartijára, hogy megbotránkoztassanak. Meg nem értett művészek, főleg színészek, akik csak egy megbízható fülnek szerették volna kiteregetni a szennyest, amit aztán nem akartak volna a bulvároldalakon viszontlátni. Szeretem őket skatulyázni, elvégre a legtöbbjüket gyűlöltem, de kortól és foglalkozástól függetlenül akadtak köztük normális, már-már kedves, és kőbunkó alakok is. A maguk módján mindegyikük egyedi is volt. Mégis az az általános véleményem, hogy a legtöbb karaktertípussal és munkafajtával már ilyen-olyan módon, de volt dolgom. Olyannal, hogy a partnerem ne tudta volna, hogy escort vagyok? Na, ilyet még nem basztam. A szó egyik értelmében sem; nem mintha most ez lenne a lényeg. Márpedig ez a csávó nem tudja, hogy escort vagyok. Az első gondolatom az, hogy megbántam, amiért nem szívtam el egy cigarettát az étterem előtt. A második, hogy ez az este vagy remek szórakozás lesz, vagy maga a pokol. Nem mondom, változatos meglepetés ez a sok egy kaptafás megbízás után, és talán legalább annyi kihívást is hordoz majd magában, hogy ne akarjak bealudni a vacsorámba már az előételnél. Legalábbis ezt gondolom, de a jelek, amiket eddig kapok, inkább az abbéli meggyőződésemet erősítik, hogy ez is egy ugyanolyan rémesen egyszerű munka lesz, mint a többi, csak más köntösbe burkolva. Pesszimista hozzáállás, enyhe sértegetés, és a kézfogás visszautasítása? Nahát, valaki olyannal van dolgom, aki minél hamarabb szabadulni akarna tőlem? Bevallom, ez új, de nem nevezném nehezítő tényezőnek. Épp ellenkezőleg; ha nem fizetnének érte is maradnék. Csak azért sem adom meg azt az örömöt, hogy sarkon fordulok és távozok. Annál makacsabb fából faragtak. Mi több, minden pillanatát élvezni fogom. Milyen gyakran fordul elő ebben a munkakörben, hogy így felcserélődnek a szerepek, és a kliens kíván téged a háta közepére? Hát ez valami zseniális. Azt pedig már meg se kell említenem, hogy életem legkönnyebb munkája ül előttem, ha annyi a dolgom, hogy végigüljek egy vacsorát, miközben semmibe veszem a felém lövellt szúrós pillantásokat. Istenem, csak adj erőt, hogy ne röhögjem el magam itt mentem. Mély levegő, Valerie, nehéz lenne megmagyarázni, ha most összegörnyednél az indokolatlan nevetéstől. Az ajkam rángatózását viszont már nem tudom megállni. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Majd igyekszek kellő démoniságot tanúsítani, hogy behozzam a lemaradást – helyezem le a kézitáskámat az asztalra, és kecsesen hátradobom a hajam a meztelen vállam felett, miközben leereszkedek a Jonah-val szembeni székre. - Megvárhatott volna a borral; úgy érzem, szükségünk lesz rá – jegyzem meg, és nem szégyenlősködök vagy puccoskodok, felfordítok egyet az asztal közepére helyezett borospoharakból, és töltök magamnak az üvegből. Legalább ez egy olyan bor, amit én is szeretek. Ha más nem, majd ez éltet az est folyamán. – Mi szükség ellenségekre, ha ilyen barátai vannak, nemde? Egészségére – emelem meg felé a poharamat, mielőtt belekortyolnék. Hogy mit ígértek nekem a mai estére? Hát, tulajdonképpen nem ezt. De hülye leszek azt válaszolni, hogy „pénzt”, mert az tűnik egyelőre az egyetlen tényezőnek, ami változatlan. Majd ha eldurran az agyam, elképzelhető, hogy hagyom kicsúszni a számon az információt. Most azonban még nincs okom fájdalmat okozni. - Egy vacsorát. És neked, Jonah? – váltok át a kért tegezésre, és szórakozottan mosolyogva felkönyöklök az asztalon, majd megtámasztom az állam az összefont kezeimen. – Megelégelték a barátaid az agglegény életmódodat, meghívtak egy kitalált baráti vacsorára, miközben beszerveztek engem neked? Mégis mióta vagy szingli, hogy ilyen trükköket kell bevetniük? Esetleg összetörte valaki a szíved, és még mindig nem sikerült továbblépni? – tippelgetek élcelődve. Ha ez egy lenne a megszokott munkák közül, soha még csak ki se mernék ejteni semmi hasonlót az ajkaimon – hacsak nem annyira kiprovokálnak, hogy a „fuck this” legyőzhetetlen elmeállapotába kerülök, de az évek során megtanultam a birkatürelem kifejlesztését, ha az ügyfelekről volt szó. Döbbenet, de még soha nem borítottam senkire az asztalt. Hirtelen úgy érzem, ezt bakancslistára kell helyeznem. Ma este viszont nem kell a nyelvembe harapnom, hiszen nem az a célja, hogy mindenben a kliens kedvére tegyek; ha az lenne, már messze járnék. Nem, a ma este célja, hogy kitartóan elüldögéljek a seggemen, és közben annyira jól érezzem magam, amennyire csak lehet. Easy peasy. - Igen? És kinéztél már valamit az étlapról? – nyúlok a saját példányom felé, és érdeklődve belelapozok. Escortozás közben általában nem igen van étvágyam, és bármi nehezet is problémás lehet visszatartani az eluralkodó undortól, de most nem érzem úgy, hogy gondjaim lesznek ezzel. - Még nem jártam itt, de halételeket mindig étteremből szeretek enni, hogy otthon ne kelljen velük bajlódni. Remélem, nincs problémád a halak illatával, Jonah – teszem hozzá, kihívó pillantást lőve a férfi felé az étlapom fölül. Igazából nem válogatok sokat, azt választom, amin elsőre megakad a szemem. - Azt hiszem, én egy Provence-i hallevessel kezdek, főételnek pedig a főszakács ajánlata alapján kipróbálom az itteni bolognai spagettit. A desszerttel megvárom, hogy túléljük-e addig – zárom össze az étlapot, és úgy fordulok a székemben, hogy elegánsan inteni tudjak a pincérek felé, a másik kezem mutatóujja pedig játékos köröket ír le a poharam száján, néha-néha megakadva az azon hagyott rúzsnyomon.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Őszintén már elég sok randira bepalizták, de így még soha nem verték át, mint most. Sosem szerette ezeket a meglepetés randikat, de a többieket ez valahogy sosem érdekelte. Ők úgy voltak vele, hogy Jonah minden bizonyára azért ilyen mufurc, mert túlságosan is feszül rajta a nadrág és nincs ki kezelésbe vegye, pedig neki aztán nincs szüksége semmiféle női közreműködésre. Talán a legtöbb férfinek a szexen kívül aligha jár máson az esze, ám Jonah még csak véletlenül sem nézett utána még egy nőnek sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a férfiak érdekelnék, mert azt viszont biztosan kijelentheti, hogy száz százalékig hetero! Csupán a munkájába hamarabb szerelmes lesz, mint egy nőbe. Nem nagyon bízik meg a gyengébbik nembe, tudja jól, hogy micsoda kígyó mind. Elég csak példának venni a gimis próbálkozásait, az anyját, vagy a főnökét. Még csak nagyon messzire se kell menni példálózni. Csak elsőre tűnik mézesnek mind, aztán mire jobban megismeri az ember őket, addigra már tönkre is van téve. Meg amúgy is, tudja mennyi gonddal járnak, minek akarjon a nyakára egy olyan élőlényt, ami mindig nyűgös, magas elvárásokkal rendelkezik, amit ha nem kap meg akkor vitát szít, illetve a pénzét költi feleslegesen, amit ő annyi munkával összeszed. Ő ilyet nem fog játszani! Van így is elég baja és őszintén nem érti, hogy ezt miért nem képes senki sem megérteni. Már számtalan nővel volt dolga, latintól az afró nőkig mindenki volt már, talán már csak az ázsiai vonalat nem játszották még ki, bár most már, ezt is kipipálhatja a listáról. Nem hiszi, hogy ez a randi bármivel is másabb lenne a többinél. Úgy sem fog jópofizni, minek hazudjon? Jobb, ha már az elején túlesnek rajta és békésen hazamehet a vacsora után, mert azt már csak megvárja, ha ide lett „befizetve”. Úgy is szereti kipróbálni az éttermeket, és erről egészen jókat hallott. A nő megjegyzésére kissé azért elmosolyodik, ahogy leül vele szembe. Talán most kicsit tűrhetőbb nőt kapott, még pár pohár bor és egészen jól meg is lesz vele. –Nem tudtam, hogy bor kedvelővel lesz dolgom… A csapatból csak én vagyok boros. – vonja meg a vállát és csak figyeli, ahogy önt magának a másik. – Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi is fér bele abba a barát fogalomba. No meg, mindig elcsodálkozom, hogy még nem vagyok rács mögött emberölés miatt… - horkant, majd viszonozza a gesztust mielőtt újra megízlelné a bort. Most már egészen érdekli az is, hogy vajon a másiknak mit ígértek, hátha legalább azon nevethet egy kicsit. Kissé lustán, de kíváncsian pislog a nő irányába. –Egy békés vacsorát az áruló „barátaimmal”. Remélhetőleg legalább a békés rész igaz marad…. – sóhajt is fel, mert se ereje, se kedve nincs most megerőltetni magát még egy veszekedéshez sem, a modora miatt. – Őszintén? Nem szeretem a nőket, nem bízok meg egybe sem és nagyon nem is érdekelnek. Nem, nem vagyok homokos sem mielőtt felmerülne benned, csupán… hogy is mondják manapság ezt? Aszex? – gondolkozik el egy pillanatra, hiszen manapság már annyiféle szexuális irányultság van, hogy nem is győzi követni az ember, de ha minden igaz, ezt a szót kereste, de sosem volt otthon a témában, szóval most lehet valami hülyeséget mondott. Annyi baj legyen. – Valahogy a munkám és az utazgatás jobban érdekel, mint az, hogy random idegeneket kezdjek el fűzni. A nőkkel csak a baj van. Mindig kedvesnek kell lenni velük, el kell őket halmozni sok értelmetlen dologgal és sok pénzt költeni rájuk. Miért érné meg ez nekem? – pillant rá őszinte kíváncsisággal, hátha hall valami értelmesebb érvet is végre erre a kérdésre. Egy percig sem fog kertelni, értelmetlen és felesleges dolog lenne. Nem hiszi, hogy most ezzel nagyon belegázolt volna a nő lelkébe, ha meg igen az az ő baja. De tény, hogy ő másnak tűnik most, mint az eddigi virágszálak, akikkel dolga volt. -Azt hallottam, hogy itt isteni a steak, de igazából máson is megakadt már itt a szemem, így kissé döntésképtelen vagyok. – alaposan vizsgálgatja az étlapot, de túl jó a választék, így nincs egyszerű dolga. Szerencsére amúgy is mindenevő, nincs olyan, amit ne enne meg. Még a csigát is előszeretettel fogyasztotta, mikor Franciaországban élt, egy percig sem undorodott tőle. Igazából kevés olyan ehető dolog van, amit ne küzdene le valahogy, erős gyomra van. – Ugyan, miért is lenne? Koreai vagyok, rosszabb, mint egy konyhai malac, bármit megeszek. – nevet fel, mert ezt már elég sokszor megkapta, bár nem hiszi, hogy ez annyira származás függő lenne, főleg, hogy Amerikában született, tehát körülbelül annyi köze van Koreához, mint Europához. Ugyan tudatában van a nyelvnek, de még azt se szívesen beszéli, nem hogy még a koreai hagyományokat művelje. A szülei sem erőltették rá soha, sem rá, sem a testvéreire. De attól még általában megkapja ezt, főleg, hogy a nyugati emberekben az a kép él, hogy egy ázsiai a kutyától kezdve a rovarokig bármit megeszik. Jó, mondjuk ez az állítás többé-kevésbé pont illik is rá, de nem az ázsiai mivoltához köthető a bevállalóssága az ételek terén. –Végre nem egy nyúllal van dolgom, aki csak salátát eszik, pedig őszintén, kicsit azért aggódtam az elején emiatt. – húzza egy apró mosolyra a száját, majd amint odaért a pincér, hagyja a hölgyet rendelni először, na nem illedelemből, csak addig is összeszedi, hogy mi a végleges döntés. – Nekem pedig egy gránátalmás édesburgonyaleves lesz, főételnek pedig egy Paella valenciai módra, csak, hogy picit újítsunk is. – zárja is össze az étlapot, majd a desszertre visszatér, ha lesz még hely a gyomrába. – Italnak kérsz még valamit, vagy majd később? – pillant is vissza Valerie-re, miközben felkönyököl az asztalra. Szomjazni azért csak nem hagyhatja, ha már vállalta a kockázatot és maradt.
A méricskélő pillantás ellenére könnyed nyugalommal iszogatom a boromat, noha nem teszek úgy, mint aki észre se veszi Jonah tekintetét, helyette a sajátommal viszonzom azt, és ugyan nem tudhatom pontosan, mi játszódik le a fejében, az a benyomásom, mintha épp azt próbálná eldönteni, hogy a napja tíz legkellemetlenebb pontja közül melyik helyezést szánhatná nekem. Ajánlom, hogy legalább a top 5-be bekerüljek. Nem ez az első – és messzemenőkig kétlem, hogy ez lenne az utolsó – eset, amikor úgy néznek rám, mintha azt gondolnák, hogy vagy vak-, vagy nagyon ostoba vagyok, és nem látom a töprengést a szemükben, hiába ülök éppen velük szemben, de nem igazán volt jogom emiatt bosszankodni. Tulajdonképpen magamnak okoztam: két olyan szakmát választottam, ahol a külsőt szinte kivétel nélkül minden más fölé helyezik, és azt kritikus szemle nélkül nehéz igazán felmérni. Meg aztán, nem mintha mindig olyan kellemetlen lenne egy ilyen pillantás kereszttűzében égni. Olyan ez, mint a vélemény, amit a Szürke ötven árnyalatáról olvastam, amikor éppen az volt a sláger, miszerint fele annyi kiéhezett nő sem tartaná „romantikusnak” a történetet, ha Mr. Grey milliomos helyett egy lakókocsiban élő redneck lenne. Telitalálat. Ha valaki vonzó néz rám így, olykor még élvezem is, és szívesen teszek rá egy lapáttal. Ha valaki szemnek nem túl kellemes... már kevésbé. Felszínes? Mindenképp. De őszinte is. Furcsállva emelem meg a szemöldököm a kijelentésére. – Érdekes barátaid vannak, ha pont a bort ellenzik. Habár, ha valami keményebbet isznak helyette, lehet, ők csinálják jól – mosolygok a pohárba, mielőtt az asztalra helyezném. Váratlan, de nem feltétlenül kellemetlen a meglepetés, amikor egy furcsán őszinte kuncogás csúszik ki a számon a rács mögötti megjegyzését hallva. – Ezt a kérdést én is mindennap felteszem magamnak – értek vele egyet egy halovány mosoly kíséretében. A nyughatatlan ujjaim hol a poharam száját simogatják, ügyelve, hogy ne maszatoljam el rajta még jobban a rúzsnyomomat, vagy az asztalra készített szalvéta éleit követik. – Aggasztóan sokszor érzem a késztetést, hogy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság kapcsán kerüljek a hírekbe. Nem konkretizálom, hogy nem az áldozat szerepét tölteném be, de nem is érzem úgy, hogy szükség lenne rá. - Miből gondolod, hogy nem lesz békés az este? – térek át aztán másik témára, miközben kecsesen hátradőlök a székemben az eddigi tökéletesen egyenesen pozíciómból. – Ha attól tartanál, hogy katapultnak használom a kanalamat, megnyugtatlak; szórakoztató a gondolat, hogy kidobnának innen a viselkedésem miatt, de éhes vagyok, nem pazarolnám erre sem az energiáimat, sem pedig a fogást. Ahhoz képest, hogy mennyire ágált ellenem elsőre, Jonah váratlan könnyedséggel avat be olyan információkba önmagával kapcsolatban, amiket szerintem az átlag nem osztana meg ilyen hamar egy majdnem idegennel – hiszen voltaképpen még a vezetéknevemet sem árultam el neki. Vagy csak úgy van vele, mint én, és egyrészről nem érdekli, ki mit gondol róla, másrészről pedig nem szégyelli a beállítottságát. Sok minden miatt állok hosszabban a zuhany alatt esténként, miközben olyan erővel próbálom lesúrolni magamról a szégyent és az undort (sikertelenül), míg nem vöröslik egyöntetűen a bőröm minden egyes négyzetcentiméteren, de a szexualitásom és szexszel kapcsolatos nyíltságom nem tartozott ezek közé. - Ezzel sajnos nem tudok azonosulni. Az aszexualitással, pontosabban – jegyzem meg egy újabb korty bor után. Vissza kell fognom magam, a poharam fele már hiányzik, és ugyan nem vagyok lightweight, nem szeretek munka közben inni. Attól túlságosan is úgy érzem, mintha keverném az üzletet az élvezetekkel, azt pedig nagyon nem áll szándékomban. - Ha viszont arra számítottál, hogy valami mesekönyvbe illő sziruppal a védelmembe veszem a párkapcsolatok és a szerelem szentségét, ki kell ábrándítsalak – mosolyodok el gúnyosan már csak a gondolatra is. – A nőkről alkotott véleményed nem minden aspektusával értek ugyan egyet, mert ez ugyanaz a fajta skatulya, mintha én azt mondanám, hogy minden férfi csak a – pardon – farkával képes gondolkodni, de abban igazat adok, hogy egy ponton - a szexen - túl felesleges hercehurca az egész. Pontosan; miért érné ez meg bárkinek is? Megszegem az éttermi etikettet és felkönyöklök az asztalon, hogy a fejemet kissé oldalra billentve hajthassam a tenyerembe, mindeközben érdeklődve szemlélve a vacsorapartnerem arcát. Vajon meglepődik a szavaimon? Abban a hitben élt, hogy minden nő menthetetlenül romantikus, akik nem érzik magukat teljesnek egy férfi nélkül az oldalukon? Egy gyűrű nélkül az ujjukon? Egyeseknél talán így van, én viszont előbb futnék le egy maratont menyasszonyi ruhában, semmint oltár elé álljak benne. - Lehet, csak én vagyok végtelenül pesszimista, aki tudatlan módjára nem érti, miért emelnek egy olyan érzelmet piedesztálra, aminek a nevében az emberek sokszor feladnak mindent, ami addig éltette őket, kifordulnak önmagukból, és visszataszító dolgokat követnek el a „szerelem” nevében, de nem mondhatnám, hogy túlzottan vonz a dolog – teszem hozzá szórakozottan, és nem hozom szóba, hogy már csak azért sem adnék esélyt valami ilyesminek, mert tartok tőle, hogy sérültebben kerülnék ki egy ilyen kapcsolatból, mint ahogy belevágok. Őszinte vagyok, de ennyire nem őszinte, és ezt a gondolatot többnyire még magam elől is rejtegetem, nincs az az isten, hogy hangosan is kimondjam. Pláne nem valakinek, akit alig ismerek, miközben titkon az escortja vagyok. Mikor vált az életem egy elbaszott romkommá? - Remélem, nem öltem meg teljesen a beszélgetést – jegyzem még meg elvigyorodva, és belelapozok az étlapba. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten bűnösnek érzem magam, ha így lenne, tekintve, hogy a partnerem sem éppen óvatoskodik a szavaival. Az ételre visszatérve; nem vagyok válogatós típus, órákig pedig vásárolni sem szeretek (nem mintha ez lenne a legjobb példa, utálok vásárolni), nemhogy eldönteni, hogy mit eszek, ezért szoktam általában az elsőre szimpatikussal menni, mielőtt még megkérdőjelezném magam és hosszabban tanakodnék a vacsorámon, mint amennyit anno a matekházim fölé görnyedve töltöttem. - Talán mert én is koreai vagyok – húzódik egy félmosolyra az ajkam. Én és a nyúlkaja messze állunk egymástól, amikor a munkám nem kényszerít rá, márpedig fogyózni legfeljebb a fehérnemű fotózások előtt szoktam. Minden más helyzetben az az egyöntetű véleményem, hogy nincs is jobb egy hamburgernél. – Bár nem hiszem, hogy ez sok mindent befolyásolna. A rizst is utálom – vallom be, akaratlanul is lehalkítva a hangom. Egy ázsiai, aki nem szereti a rizst? Felháborító, mondaná a nagyanyám, bennem pedig még élesen él a keze emléke a tarkómon csattanva, miután elhúztam a számat a vacsora láttán, amit természetesen – mi más – rizs kísért. - Egy whiskyt, jéggel – felelek. Nem vagyok az a whiskys lány, de szeretem, és a bor túlzottan itatja magát, lehet nem hülyeség valami nyersebbet kortyolgatni hosszadalmasan, még ha az egy kicsit több alkoholt is tartalmaz. – Köszönöm. Becsukom az étlapot és félretolom, hiszen a desszert kapcsán még szükségünk lehet rá. Az asztalunkhoz kiérkezett pincér felkörmöli a rendelésünket, és magunkra is hagy minket, az ígérettel, miszerint nemsokára érkezik az előétellel. Remélem, hogy így lesz, kezd korogni a gyomrom. A fülem mögé tűrök egy az arcomat zavaró tincset. Szívem szerint rágyújtanék, de itt bent nem lehet, a hideg pedig kellően elriaszt tőle, hogy esetleg elkéredzkedjek egy öt percre. Nem igazán vagyok az évszakhoz öltözve, ami ugyan vajmi keveset számít, tekintve, hogy szinte mindig fázok. - Van kedved mesélni a munkádról, amíg várakozunk? – érdeklődök, és nem kell megjátszanom magam, hogy kíváncsinak tűnjek. - Még sosem vacsoráztam bútortervezővel. Egy pillanatra megfagyok, mert azt hiszem, elárultam magam. Nem említette, hogy bútorokat tervez. Aztán eszembe jut, hogy a történet szerint a barátai szerveztek be egy vakrandira, ők pedig említhették a foglalkozását. Hála az égnek. A nyelvembe harapó fogaim felemelkednek, és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Ezért nem szeretek hazudozni, indokolatlan stresszfaktor az egész.
Kezdőlap
