- Kuss legyen, meglőttek, nem a lábad vágták le! – szóltam hátra kissé ingerülten, miközben élesen kanyarodtam jobbra. Hogy tud valami így elcsesződni? Annyi lett volna a fickó dolga, hogy nyugton marad, amíg kiiktatom az őröket, ehelyett egyből rohanni kezdett, mint egy hülye, aminek az eredménye az lett, hogy golyót kapott a seggébe. Több golyót is, feltételezhetően. Azért nem fizettek eleget, hogy a seggében kotorásszak, ráadásul nem voltam szanitéc sem. Ha meghal, akkor oda a pénz. - Jól van, gyere, add a kezed! – a karját átdobtam a vállamon, hogy kiemelhessem az autóból. Szerencse, hogy nem volt olyan nehéz, hogy talicskában kelljen behoznom ide. – Golyót kapott, dupla pénzt kapsz, ha gyorsan elintézed – intéztem a szavaimat köszönés helyett a fehér köpenyesnek, aki csak egy bólintással jelezte, hogy nem kíván ellenkezni és már a segítségemre is sietett, hogy együtt az egyik omladozó szobába vigyük, ami egy szegényesen berendezett betegszoba volt. Igazi kórházba azonban még sem vihetem. - Mennyi van nálad? – pillantottam a férfira, aki a betegasztalon feküdt, kissé kényelmetlenül. Ilyenen általában embereket vágnak fel. Vagy kutyákat. Attól függ mekkora a kutya. – A tárcád! – morogtam, mire ijedten turkálni kezdett a zsebébe, míg végül a kezembe nem dobta azt. – Nem ingyen foltozzák össze a segged – jegyeztem meg felé pillantva, ahogy elfordultam, hogy megnézzem mennyi van nála. Nem az én hibámból került most ide, úgyhogy nem is fogok helyette fizetni. -Húsz dollár? Komolyan? Ember, itt nem fogadnak el kártyát! Francba – sóhajtottam fel. Sose szerettem a bankkártyát. Könnyen lenyomozzák és nem megbízható. Nem bízom a bankokban, nem szeretem őket. – Tartozol nekem. Amint itt végeztünk, keresel egy ATM-et – pillantottam a férfira, aki csak vadul bólogatott, miközben a fogát összeszorítva igyekezett elrejteni a fájdalmát, nem túl sok sikerrel. A fickó egész életében egy íróasztal mögött ülhetett, a fájdalomküszöbjét már az első seggét ért találatnál elérhette. Az ajtó felé fordultam, mikor az kinyílt, a kabátom zsebébe süllyesztve a pénztárcát, aminek egyébként se vettem volna most semmi hasznát. Csak egy pillanatra tűnök meglepettnek az ismerős arc láttán, de aztán a fejemmel a fickó felé bökök. - Csórikám alfelét céltáblának használták. Három golyót biztos kapott – vontam meg a vállam. – A főnöknek odakint már mondtam, hogy duplát fizetek – tettem hozzá, habár nem tudom, hogy mennyit is látnak az itt dolgozók a pénzből. Felteszem, hogy jó részesedést kapnak, különben nem csinálnák. Ingyen kiturkálna mások seggében töltények után, igaz? – Ne nagyon kapjon fájdalomcsillapítót – tettem hozzá, mielőtt esetleg tele nyomta volna morfiummal. Véges a készlet az ilyen helyeken egyébként is, én meg nem akarom, hogy beálljon tőle. Sértetlennek kell tűnnie, mikor megkapom a pénzem, utána már nem érdekel, hogy mit csinálnak vele.
Fáradtan ülök le a kis orvosi szobába, ahogy átöltözéshez készülök. Hosszú műszak volt, két elég komoly és komplex műtéttel, és az egyik ráadásul még össze is omlott fél úton, ami csak nehezítette a dolgunkat, de most szerencsére mindketten az intenzíven fekszenek. Még benéztem hozzájuk mielőtt a fogasra akasztottam volna a fehér köntösömet és a hozzá tartozó kis fehér papucsaimat. Majd holnap megint felveszem őket. Felállok hogy átvegyem a hétköznapi ruháimat. Kék csőfarmert és egy krémszínű felsőt viselek. Fekete bokacsizmába bújok, és felkapom a sötétkék színű kabátomat ahogy menni készülők. Zsebre teszem a telefonom, és bekapcsolom a fülhallgatóm hogy elüssem az időt, amíg úton leszek, a másik munkahelyemre. Ami nem hivatalos, és nem is tudják sokan. Akik igen, azok sem beszélnek róla, és mi is kódolva beszélgetünk hogy ki mikor tart ott ügyeletet. Néha nem történik semmi, néha viszont két három ember is beesik egy éjszaka. Kiszámíthatatlan.
Az út eseménytelenül telik, és mikor odaérek az ügyeletes társammal váltok pár szót, és felveszek egy másik fehér köntöst, hogy várjam a ma esti betérőket. Eseménytelennek tűnik az este és olvasok is egy kicsit a magammal hozott könyvből, de aztán kapás lesz. Leteszem és már szaladok is hogy segítségére legyek valakinek. Benyitok a vizsgálószobába és egy pillanatra meghökkenek, hiszen ismerős a férfi aki a betegágy mellett áll. Delta. Emlékszem, ezen a kódnéven mutatkozott be. - Helló - mosolygok rá futólag, aztán összehúzott szemekkel már a sebesültet méregetem, és szakértő mozdulatokkal gumikesztyűt húzok. - Ahha, látom eléggé pontosan lőtt aki lőtt. Duplát? Jó jó, tudom. Nincs kérdés - sóhajtok, mielőtt olyasmiket kérdeznék, amikhez semmi közöm sincsen. - Rendben de akkor segítenie kell lefogni. Csak helyi érzéstelenítőt adok neki, hogy ki tudjam szedni a golyókat - vázolom fel a helyzetet és már beszéd közben a sebesült terültet teszem szabaddá. Alapos felmérés után, az egyik szekrényhez lépek és kiveszek egy tűt meg egy kis üvegcsét amiben érzéstelenítő van. Felszívok egy keveset és közvetlen a sérült területhez adom be. - Pár percet várok, amíg hat aztán... jöhet a segítség - nézek ismét rá. Nem akarom tudni mivel foglalkozik, nem akarom tudni mit csinál, de el kell ismernem, van egy sármja. Nem olyan hollywoodi sztár típus, de vonzó a maga nemében. Amíg hat a szer, addig szétpakolok. Odahúzom a kis zsúrkocsit, tálcát, ollót csipeszeket gézlapokat rakok rá. Mindent ami kellhet.
A köszönést csak egy biccentéssel viszonzom, mielőtt elfordulok pár pillanatra, amíg a fickótól elvett pénztárcát teljesen át nem vizsgáltam. Csak azt mondták, hogy hozzam el, egy szó sem esett arról, hogy ne veszthetne el némi pénzt. Egyszerű lett volna az egész, ha nem pánikol be, úgyhogy ezt vehetjük úgy, mint jóvátétel. Az élete csak megér neki ennyit. -Utólag se. Itt se jártunk – jegyeztem meg, majd félredobva az üres tárcát pillantottam rá, hogy nyomatékosíthassam a szavaimat. Nem igazán lenne kedvem eltűntetni, csak mert eljárt a szája. Ingyen dolgozni senki nem szeret. – Te is felfogtad? – pillantottam az asztalon fekvő fickóra, aki engedelmesen bólogatott. Nem, mintha látnánk valaha is egymást újra, de ha jobb, ha zipzárt húz a szájára. -Lefogni? Nem, nem, francokat, altasson el! – tiltakozott a férfi, majd felsóhajtva léptem közelebb, mutatva, hogy feküdjön vissza az asztalra. -Nem egyszerűbb, ha elkábítom? – kérdezem, de aztán csak megvonom a vállam, mikor már beadta az érzéstelenítőt. – Maradj nyugton, vagy én is beléd eresztek párat – nyomtam vissza a mellkasánál fogva a fickót az asztalra, aki továbbra is úgy reszketett, mint a nyárfalevél. – Van itt valami tömény? – kérdeztem. Megfordultam már pár hasonló helyen, általában olcsó piával helyettesítik a morfiumot. Tömény bátorság, ahogy mondani szokás. – Fordulj! – parancsoltam rá a fickóra, majd a vállánál megragadva segítettem neki teljesen elfeküdni az asztalon, és a tarkójánál megragadva nyomtam az asztalhoz. – Kapaszkodj az asztal szélébe! – tanácsoltam neki. Könnyebb elviselni a fájdalmat, legalábbis azt hisszük, ha van valami kézelfogható a közelben. -Csak legyen rendben a segge, nem kell finomkodni, hogy szép legyen – mondtam a nőnek. Annyi egyébként sincs nála, hogy minőségi ellátást kapjon, nekem pedig van jobb dolgom is, mint azt nézni, ahogy aprólékosan összevarrják a seggét. Ha majd ezt túlélte, elmehet egy magándokihoz, hogy rendbe tegye az ülepét, addig kifogja bírni, míg leszállítom őt.
Egy pillanatig csak figyelem a jóvágású férfit, ahogy az asztalonfekvőnek magyaráz, de aztán visszatérek az orvos mivoltomhoz, és előkészülődök a műtéthez, mert akárhonnan is nézem azért ki kell szedni ott elég rendesen a dolgokat és nem biztos hogy fájdalommentes lesz. Gumikesztyűt húzok, és rutinosan csattintom fel a kezeimre, mert amennyit már elhasználtam.... a jó ég se tudná megmondani. Minden műtét előtt kötlező ez is, meg a sok egyszerhasználatos köpeny, sapka és maszk is, ami mögött senki nem látja meg az igazi valómat. A hajam feltekerve pihen és a smink sem maradhat olyankor. A kórházi napokon kívül viszont nem igazán van kivel, és hova eljárni szóval... - Persze, mint mindig - villantok rá egy futó mosolyt a kis kocsi mellől, amit odahúzok a műtőágyhoz és csak félmosollyal hallgatom a két férfi vitáját. - El is kábíthatja, nekem mindegy, csak legyen modulatlan. Ha már nem adhatok neki altatót - vonom meg a vállam, és hagyom hogy ők meccseljék le egymás között. Amikor italt kérdez, az egyik szekrény felé fordulok, van ott pár üveg és találomra kiveszem az egyiket és odaadom neki. - Tegye, amit kell - teszem hozzá, és amikor irányba van a páciens, akkor fölé hajolok. Szorosan összekötöm a hajam, és már a csipesszel, tapogatom meg a seb környékét, és aztán bele is nyúlok egy kis gézlapot szorítva oda hogy a vért felitassa. Ahha. Egy. Apró fémes koppanás, ahogy az első golyót megtalálom, és ki is szedem, de lesz itt még ahogy elnézem. Negyed órát vagy egy kicsit többet töltök el a seb feltárásával és végül mindhárom golyót megtalálom és tapintásra sincsen több, nem érzékelem. Hátradőlve nyújtózom ki egy pillanatra és aztán a tű és a damil után nyúlok. Apró takaros öltésekkel varrom össze, olyan nincs hogy csak elfogadható legyen, ennek rendezettnek és szorosnak kell lennie. - Na, meg is van. Összevarrtam és fertőtlenítettem az egész környékét. Az utóápolást meg... már úgyis mindig tudják úgyhogy nem mondom el megint - legyintek hiszen egyszer kétszer még megpróbáltam, de miután a harmadik ismerős arc sétált be, már feladtam. Csak megcsinálom amit kérnek, és útjukra bocsátom őket. - Nos. Kész is. Van még valami amit tehetek Önökért? Ön rendben van? - kérdezem a Delta kódnevű férfire pillantva és szemem kutatón szalad végig rajta de rendben lévőnek tűnik. Sajnos. Mit hogy sajnos, hát jó az ha nem kell összefoltozni de attól még tény marad a tény hogy hozzá szívesebben hozzáérnék.
Bólintok. Úgy van. Ha nem kérdeznek, akkor nem is történhet semmi baj. A gondok ott kezdődnek, ha valaki többet pofázik, mint szükséges volna. Az ilyen helyek ezért is működnek jól, nem kérdeznek, csak teszik a dolgukat és a hallgatásukat prémiummal honorálják. Ez egy olyan üzlet, ami mindenkinek megéri, kár, hogy nem így működik az egészségügy már az alapjaiban. - Képes leszel veszteg maradni? – pillantottam a férfi felé, átmozgatva a vállam, ha az arcán a reménytelenséget látnám viszont, hogy a nyakát elkapva elvágjam annyi időre az oxigéntől, hogy az agya kikapcsoljon egy kis időre. A válasz vad bólogatás volt, összeszorított fogakkal, úgyhogy végül csak megpaskoltam a férfi fejét. Mint egy szófogadó kutya. – Le ne harapd a nyelved – jegyeztem meg a férfinak, ahogy egy összetekert rongydarabot adtam, hogy tömje a szájába. Így halkabb is lesz, ráadásul a nyelvét sem fogja fájdalmában leharapni. Nem úgy néz ki, mint aki különösebben jól bírná a kínt, úgyhogy elkélhet. - Az már nem az én gondom – legyintettem, majd a férfira pillantottm. – Elmész a saját orvosodhoz, kamuzol neki valamit, ő pedig foglalkozik majd tovább a seggeddel – magyaráztam neki, bár lehet, hogy semmit se fogott fel a szavaimból, mert még mindig csillagokat lát a fájdalomtól. Amiatt viszont egy szó se érhet engem, hogy nem próbálkoztam. Nem, mintha érdekelne a fickó sorsa, amint leszállítottam el is felejtem, ahogy az idejutó szerencsétleneket is elszokták az orvosok, mindegy, hogy hány öltéssel varrták őket össze. - Semmi olyan, amit ne élnék túl – ráztam meg a fejemet, ahogy előhalásztam néhány zöldhasút az asztalra téve. Ezt nem az előbbiért kapná viszont, azt az itteni főnök osztja szét. – Gyógyszerek kellenek. Fájdalomcsillapítók, fertőtlenítő, bármi, ami nem olyan feltűnő, ha hiányzik. Tisztán fizetek érte, a főnökének tudnia se kell róla – pillantottam a nőre, ahogy még jónéhány dollárt leszámoltam az asztalra. – Adrenalin is, ha van – ha nem itt, megszerzem máshol, de egyszerűbb fizetni érte, mint kifosztani egy gyógyszertárat. Bármennyire is praktikus ez a hely, nem mindig esik útba, ha pedig nincs felesleges időm, szükségem lesz valamire, ami egyben tart. Azért pedig bőkezűbben fizetek, mint mások életéért.
Értem én a jelzést, nem vagyok teljesen életképtelen és ismerem jól a fajtájukat. Nem jártak itt, nem is láttam őket, de mégis megmentettem egy életet, illetve ez még nem is halálos seb. A fertőzés az igazi veszély. - Nem szól szám, nem fáj fejem - sóhajtok ahogy a férfire nézek. Vonzó az tény, de nem az a hollywood-osan szépfiú. Nem, ő sokkal valóságosabb és komoly, zord arcát tanulmányozva egy szemernyi kétségem sincs affelől hogy képes lenne engem is bántani ha erre kérnék fel. Bár nem tudom pontosan mi a foglalkozása, de semmi legálisat nem nézek ki belőle. - Akkor maradjon is mozdulatlan. Elzsibbasztom a seb környékét de érezni azért fogja. Harapjon rá - bíztatom ahogy Delta odatartja a bőrdarabot. Könnyebb lenne ha elaltathatnám, de végül is így is megoldható a dolog. Az egyik legjobb sebész vagyok, nem hibázok most sem. A kezem nem remeg meg egy kicsit sem. Elmosolyodom ahogy kiosztja, mert tudom hogy az orvosa megfogja dícsérni a csinos kis öltéseimet. Rendben lesz, és ha mázlija van sebhely se fog maradni utána a bőrén. Ha nem lesz, akkor egy halovány kis fehér folt. Valahogy megnyugszom, valahol picit csalódom hogy őt nem vizsgálhatom meg. Az vesse az első követ akinek még sosem volt olyan páciense aki tetszett volna neki. Mindenkivel előfordul néha hogy a férfi típusát sodorja elé az élet. - Ennek örülök, szóval ezúttal vigyázott magára - mosolyodom el, ahogy az asztalra tett pénzre nézek. Persze, sejtem mi lesz a kérdés. Mi az, amit nélkülözni tudok. Ahhoz képest hogy ennek a helynek léteznie sem kellene, elég jó felszerelésünk van és ha egyszer kitennének a kórházból... lehetnék itt is elsőosztályú sebész. Persze benne van a rizikófaktor is. - Mennyire legyenek erősek? Vagy mindegy? - kérdezek rá ahogy felkelek és az üveges szekrény elé lépek. Alaposan körülnézek mi van ott, és kiszedek pár üvecse fertőtlenítőt és kötszert. Ezek speciális darabok, nem lehet kapni bárhol. Aztán a gyógyszeres fakkot nyitom ki hogy áttúrjam mi van benne és kipakolok belőle pár levelet. - Fájdalomcsillapító, görcsoldó, lázcsillapító, vérképző... - mutatok fel párat és egy post it cetlit rá is ragasztok hogy melyik micsoda. - Adrenalin? Hm... - visszamegyek a szekrényhez és kutatok még egy sort. - Hm, két üvegcsét tudok adni tűvel.... Már rendeltem ide, de még nem jött meg a szállítmányunk. Ha pár nap múlva erre jár, tudok majd még adni - teszem le a két kis üveget meg a tűket mellé. Steril csomagolásban természetesen. A markáns arcot kémlelem. - Van még valami, amit tehetek Önért? - kérdezem.
Kezdőlap
