- Nem, Cassie, figyelj... Szerintem nincs egyetlen olyan személy sem, élőlény sem, semmi sem, aminek lelke van, aki nem függő. Lehet ez a legundorítóbb fétis vagy a spangli, valami keményebb cucc; vagy tudod mit, az adrenalin! Biztos vagyok benne, hogy azok az anyukák, akik 80 mérfölddel repesztenek, amint feloszlik a dugó, határozottan adrenalin- és veszély-függőségben szenvednek. - Udvariasan kinyitom előtte az ajtót, mintha tényleg fontosnak tartanám az ilyen régimódi konvenciókat, pedig csak annyira elmerülök a szakmában, hogy felveszem a sznob stílust, ami az okoskodással jár. A tudatalattim ilyenkor mindig hasba rúg, nem lehetek olyan, mint a semmirekellő bátyám, ugyebár. Sajnos a lány már betáncolt a nyitott ajtón, úgyhogy ennek mindegy. Természetesen nem lep meg, hogy nem ért velem egyet, különben azt is be kellene ismernie, hogy ő bizony miattam függő - miattam lett az, és miattam van jól minden szombat esti buliban, miattam tartja fenn a látszatot és most is a fűre gondol, meg hogy mennyire be fog tépni este. Pont arra próbálok kilyukadni, hogy nem ítélem el ezért, de azt is tudom, hogy egyáltalán nem az én ítéletemtől tart. Abban sem vagyok egészen biztos, emberszámba vesz-e, vagy csak azért tartja fenn ezt a kellemes hangulatot, hogy továbbra is tartsam a számat a megegyezésünkről. Nem mintha nem tudná mindenki... egyébként, minden titkát. Kár bárkinek is bíznia bennem, hogy őszinték legyünk. Nem figyelek oda a csiripelésére, pedig elég izgatottnak tűnik a heves gesztikulálás alapján - nem, hidegen hagy. Ez is a függőség egy csúnya velejárója: ha a közelben a cucc, semmi más nem számít többé. Bevallom, izgultam, talán azért is vetemedtem hosszú percekig tartó monológra, és egyből megkönnyebbülök, ahogy megpillantom az ismerős ujjakat egy pultból kilógatott tucatpoháron. Cassie rossz sort választ, ezért a felkarjára fogok és helyre igazítom. Úgy tűnik, ez egy pillanatra megtöri a csacsogását, azonban hamar visszatér rá, miért fontos, hogy az ember függőségek nélkül éljen, képes legyen nemet mondani az igényre, és csak szabad akaratából éljen bármilyen káros szenvedéllyel. Hát persze. Én is azért vagyok itt minden szombat kora délután, mert ezt szeretném. Nincs bennem semmilyen kényszer, belső feszültség, ha egy ilyen napot is elmulasztok, de még kevésbé keresek kifogásokat, hogy jönnöm kelljen. 21 vagyok, mégis több drogost láttam már, mint ahány józan embert, úgyhogy pontosan tudom, mik az árulkodó jelek. Azt is tudom, hogyan rejtsem el őket. - Miért, nagyokos, te minek vagy a függője? - A szöszi még az arcom előtt is meglengeti a kezét, mintha a láthatatlan szélvédőmet szeretné megtisztítani a nemlétező hótól (elég fura ez a tél, nem?), én pedig legszívesebben mindkét kezét a háta mögé csavarnám, hogy ne nézzen már hülyének, de éppen mi jövünk, és egyszerre száll meg az éteri nyugalom, ahogy minden porcikámat elönti az adrenalin. Minek vagy a függője, Travis? - Caramel Macchiato - mondom anélkül, hogy a partneremre pillantanék. Mégis ki akarna rá nézni, ha éppen elmerülhet a legtitokzatosabb kék szempárban, amit a világ látott? -, biztosan nem tudnék nélküle élni. - Lassan elmosolyodom, Cassie viszont már nevetve furakszik elém, feltehetően elvonva rólam a lány figyelmét. Nos, hát, akkor ennyi. - Én fehércsokis Mochát kérek. Ó, és egy eszpressót Jessie-nek, bármelyik percben itt lehet. - Máskor fennakadnék rajta, hogy Cassie éppen egy Jessie-t szedett össze, majd ha leültünk, innen folytatom a kötekedést. Most van fontosabb dolgom is...
- Molly! - Hallva a kolléganőm hangjában bujkáló izgatottságot, fel sem kell pillantanom a pénztárból, hogy tudjam, mi következik. Nem kell, mégis megteszem. Tekintetem mostanra menetrendszerű útvonalat jár be a sorok között, míg rá nem lel arra az egy szempárra, amely visszanéz rá, igazán. A nevén és a kávézási szokásain kívül semmi egyebet nem tudok róla. Mindig elhallgat, valahányszor beteszi a lábát a kávézóba, bármennyire szenvedélyesen is gesztikulált másodpercekkel azelőtt, én pedig majd belepusztulok, hogy sosem tudom, mi jár éppen a fejében, hogy mi az, ami ennyire megmozgatja. Különös módon nincs is rá szükség ahhoz, hogy kedveljem őt. Néha úgy érzem, ahhoz sem, hogy ismerjem - micsoda őrültség -, mintha mindent leolvashatnék egyetlen mosolyából. Először azt hittem, csak egy vicc az egész. Egyetlen magafajta srác szeme sem akadna meg egy magamfajta lányon. Csakhogy újra és újra felbukkant, mindig az én műszakom alatt, bár nagy sajnálatomra sosem a végén, és sosem egyedül. Bevallom, egy kicsit fáj is, hiszen ez a mi randevúnk, itt egy harmadik vagy negyedik félnek semmi keresnivalója. Különösen annak a lánynak nem, akivel ma beállított. Olyan sokan vannak körülöttünk, hogy nem hallom tisztán, miről beszél ennyire elmélyülten, ugyanakkor így is elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a falra másszak a hangjától. Tudom, hogy Jeremiah sosem barátkozna hozzá hasonló lányokkal, ha nem lenne rá nyomós oka. Ahogy egyre előrébb haladnak a sorban, úgy erősödik a kellemes szorítás a gyomromban, ám a várva várt öröm ezúttal elmarad. Miért, nagyokos, te minek vagy a függője? Arra sincs lehetőségem, hogy köszönjek neki, máris a vitájuk közepébe csöppenek. Sötét keserűség kúszik fel a torkomon, ahogy a lány nevetni kezd és elé furakodik, mintha én lennék a vicc tárgya. Jeremiah sokatmondó szavai egyszerűen elillannak. Miután tisztáztuk a rendelt méreteket és az árat, kipirult arccal nyúlok a három pohárért. - Két névre még szükségem lesz - pillantok egyenesen a fiúra. Igyekszem leplezni a csalódottságomat, de a mosolyom egyáltalán nem őszinte. Amint megkaptam a választ, felfirkantom a három nevet. Ugyan a legutóbbi alkalommal megfogadtam, hogy ezúttal egy szívecskét is rajzolok Jer neve mellé, az iménti közjáték után inkább elnapolom az ötletet. Végig kerülöm a tekintetét, mialatt rendezzük az anyagiakat, félve, hogy azonnal elárulnám magamat.
Áucs. Józanító a kérés, hiszen bebizonyítja, hogy elég naiv voltam feltételezni, hogy az elmúlt jópár hét már megedzett minket, és... Várjunk csak - két név? Engedetlenül kiszélesedik a mosolyom. - Cassie és Jessie. Hátha megutálod az s-betűket a nap végére. - Kár, hogy elém állt a lány - nem is a takarás miatt, simán átlátok a feje fölött -, most túl könnyen nyomja a könyökét a gyomromba. Vonzom a harcias embereket, azt mondod? Nem veszem fel. - Miért nem keresel nekünk helyet? - biccentek az asztalok felé, és egy kicsit arrébb is tessékelem a harmadik kereket, hogy legalább egy perc nyugtom legyen. Kemény dolog az üzlet, sokat elviselek érte, de mindennek van egy határa. Szerencsére mindenki ismer annyira, hogy ne vigye túlzásba a feleselést - tudom, hogy ő is az üzletet félti, azt gondolja, most messzire ment, pedig én voltam az, aki a civódást megkezdte. A lényeg, hogy arrébb sasszézik, én pedig a pult lapjára fektetem mindkét tenyerem, teljesen megfeledkezve arról, hogy a tárcámért kellene kutatnom; és azt szuggerálom, hogyan firkálja a neveket a poharakra, mintha ez lenne a legkülönlegesebb tevékenység, amire két kis kacsó képes lehet. Kénytelen lesz a szemembe nézni, ha azt akarja, felfogjam, fizetni kell, és még így is lehet, hogy a vállamat kell kocogtatnia a sorban következőnek, hogy megmoccanjak. Annyi kérdésem lenne, de egyrészt nem vagyunk olyan helyzetben, hogy legyen kifogásom beszélgetni vele, másrészt pedig megvan a varázsa ennek a homálynak, nem igaz? Egy pillanattal tovább tartom a kezem a bankjegyeken, mint az szükséges volna. Provokatív vagyok, na. - Kedden találkozunk, igaz? - Tisztában vagyok vele, hogy hétfőn nincs közös óránk, ahogy azzal is, hogy keddenként sem szoktunk beszélgetni, sohasem, mégis örülnék, ha újra rám nézne - ekkor hajlandó vagyok elengedni a pénzt, a visszajárót pedig a farmerzsebembe szórom. - Szép hétvégét, Molly! - kacsintok rá, majd mintha mi sem történt volna fordulok el, hogy megtaláljam Cassie-t. Talán túlságosan is bőlére eresztettem ezt a mai beszélgetést, nem jellemző ránk ennyi társalgás sem, és bár nem vagyok a hagyományok legnagyobb tisztelője, ez elég vékony jég. Ledobom magamról a kabátot, majd a fenekemet is egy Cassie-vel szemközti székre, majd nagy komolyan az asztalra könyökölök, hogy érezze, eljött a tárgyalás ideje. Szeretem az ügyeimet nyilvános helyen intézni, ettől az ügyfelek sem érzik magukat annyira bűnösnek, és láthatják, hogy nem félek semmitől. - Késős a barátnőd? - kérdezem kicsit türelmetlenül, a telefonomat magam elé helyezve. A figyelmem az óra, Cassie és a sor között vibrál folyamatosan, hátha sikerül egy újabb lopott pillantást szereznem. - Jessie egy srác, 'Miah. - Nem mondja, de hallom a hangsúlyból, hogy ezt már nem először mondja, én pedig aranyhal-memóriával rendelkezem. Vajon hogyan hiheti el mindezek után, hogy orvosnak tanulok? A nevünket hallva felpattanok, hogy a három kupa kávét idehozzam magunknak. Most pedig csak várunk, amíg Jessie megérkezik ... Amíg túlságosan lazáskodva bemutatkozik és átveti a karját Cassie válla felett. ... Amíg megszületik bennem a gyanú. ... Végül minden ellenérzésem ellenére megköttetik az üzlet. Pénz beszél, ugyebár, ez pedig csak egy nagypofájú kutya. Semmi közöm hozzá, milyen kapcsolatban állnak ők ketten, amíg ki vagyok fizetve. A kávém árát is a végösszeghez csapom, grátiszként. ... - Akkor este látunk, 'Miah. - Cassie idegesítő lelkesedése most nincs sehol, úgyhogy csak kimérten biccentek. Tíz perc volt az egész, már mennek is, én viszont maradok. Előfordult már, hogy mást vártam egy ilyen találkozó után, de mára nincs több megbeszélés. Hátradőlve Mollyt lesem, miközben megfogalmazódik bennem az elképzelés, hogyan szedném ráncba egy Jessie-féle pasiját. Még ha semmi közöm sincs a lányhoz, csak jót tennék. Egészen felidegesítem magam a gondolaton, hogy valójában még csak nem is tudnék róla, ha egy ilyen idiótával randizna; a szemöldököm ráncba szalad, de nem tűnik fel, hogy rendeznem kellene a vonásaimat.
A szemem sarkából látom, hogyan könyököl Jeremiah gyomrába Cassie, és nem, egyáltalán nincs ínyemre az évődésük. Az végképp nem, hogy pont előttem csinálják, de nem mutatom jelét az elégedetlenségemnek, helyette a legszebb mosolyomat villantom a fiúra, ahogy válaszolok. - Bocsáss meg, de elfelejtettem a nevedet - hazudom szemrebbenés nélkül. Mikor szándékosan félreértelmezte a kérésemet, megfordult a fejemben, hogy annyiban hagyjam a szurkálódásra tett kísérletet, az iménti közjáték viszont jobb belátásra bírt. Mit sem számít, hogy tisztában van a füllentésemmel. - Tizenkét dollár - ismétlem nyomatékosan, továbbra sem adva meg neki azt az örömöt, hogy viszonozzam a szemkontaktust. Csakhamar tudomásul kell vennem azonban, hogy ha rajta múlik, akár egész nap ácsoroghatunk így. Kénytelen vagyok abbahagyni a makacskodást, ha valaha is folytatni szeretném a munkát - illetve ha nem akarom, hogy teljesen lezsibbadjon a bal karom, amíg koldus módjára nyújtom felé a tenyeremet. Fél percig bírom, aztán sóhajtva emelem rá a pillantásomat. Ha tényleg működik köztünk valamiféle telepátia, kihallhatja a gondolataimból, hogy nem lesz mindig ilyen könnyű dolga. - Igen, kedden. - Észre sem veszem, és a neheztelésem már el is illant. Azon kapom magamat, hogy ismét mosolygok; az alsó ajkamba kell harapnom, hogy megregulázzam a vonásaimat, miközben lebonyolítjuk a cserét, és azután sem szegem fel a fejemet, hogy visszazártam a kasszát. Kedden találkozunk, visszhangzom a szavait. Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy ígéret. - Szép hétvégét, Jeremiah! Kényszerítem magamat, hogy ne kövessem figyelemmel, amint csatlakozik Cassie-hez. Cassie. Kis híján elfelejtettem, hogy vele együtt érkezett, de a rekord hosszúságú beszélgetésünk után már ez sem tud igazán zavarni. A következő negyed órában máson sem pörög az agyam, mint az elhangzottakon, és csak remélni merem, hogy a sértettségem nem hatott rá kiábrándítóan. - Hát ezt nem bírom tovább nézni - szakít ki a gondolataim közül Tess, és minden további hozzáfűznivalót mellőzve felkap egy tálcát, hogy az asztalokhoz induljon. Rendesen elfog a rémület, mikor meglátom, merre tart. Kihasználva, hogy egyetlen vevő sincs a pult előtt, elvörösödve fordítok hátat a kasszának, és csak pakolom és takarítom, ami a kezem ügyébe kerül. Miért, miért, miért? - Megadtam neki a telefonszámodat - jelenti be vidáman, mikor visszatér hozzám.
Szóval mégis elbíztam magam. Egy pillanatra tényleg elképzelhetőnek tartottam, hogy a rendszeres látogatásomnak megvolt a hatása, és emlékszik a "nevemre", azonban most már egészen nyilvánvaló, hogy túl sok ember jár erre. Zavartan megdörzsölöm a szegycsontom. - Jeremiah - mondom csak, a korábbi viccelődésemnek nyoma sincs. Annyira mégsem lehetett jó a poén. Majdnem teljesen le is hangol a kérésével, azt azonban nem állom meg, hogy ne csikarjak ki belőle egy újabb pillantást - jól teszi, ha belátja, hogy napestig tudnék itt szobrozni, nem sürget semmi. A hangtalan civódás azonban újra lelkesedést gyújt bennem, a felrebbenő pilláktól felforr a vérem. Nyertesnek érzem magam (tehát ezért bízom el magam folyton), és legszívesebben így is maradnék még. Ha az enyém lenne, sosem hagynám, hogy másra nézzen - biztos vagyok benne, hogy bárkit megbolondít egyetlen pillantásával. Arról nem is beszélve, hogyan kerül mosoly az arcára, és ahogy az ajkára irányul a figyelmem, nem állom meg, hogy számomra is alig észrevehetően utánozzam a harapását. Az elköszönésünk keserédes ízt hagy a számban - rossz érzés ezt a kamuprofilt használni előtte. Furcsa, egyébként sosem zavar a színjáték, kifejezetten élvezem a kettősügynök szerepet. Ez is csak azt bizonyítja, hogy jó nekünk így, ahogy van: szombatonként kávét veszek tőle, nézem egy kicsit, ahogy dolgozik, és a suliban néha megvonogatom a szemöldököm (legalábbis gondolatban), ha újra látom. Nem szeretek magyarázkodni, miért is érezném szükségét, hogy egy idegen szemében mossam tisztára magam. Nem barátkozni jöttem az egyetemre, ez csak üzlet. Az sem fog meghatni, ha Cassie-t terrorizálja a pasija - ő választotta. Kérhetne segítséget, kapna is, kikászálódhatna ebből az egészből és élhetne rendes életet, neki az mégsem elég jó. Nem én fogom megmenteni. Engem csak a bevétel érdekel, nem igaz? És a saját bőröm. Mégis olyasmi jut eszembe, mi lenne egy fordított helyzetben, ha Molly ülne Jessie karja alatt, ha valaki az ő csillogását törné meg. Abszurd az egész, hiszen ő sokkal okosabb az ügyfélköröm bármely tagjánál - látom, hogyan alázza le mindet szótlanul -, sosem kezdene egy drogossal. Nyilván egy dílerrel sem. Nem zökkenek ki azonnal a gondolataim mocsarából, amikor valaki megáll előttem és beszélni kezd, az azonban már megüti a fülem, hogy hívd fel, ne csak bámuld - mintha valami krézi trip alatt szólalna meg a tudatalattim. Megmarad ez az önkívületi állapot, ahogy átnyújtom a csajnak a telefonom (szinte várom, hogy nevetve elszaladjon vele), majd a kijelzőre bámulok. Nem nagyon tudom hova tenni a történteket, a szerencsetündérem pedig már itt sincs. A szemöldököm most már fájón ráncos, ezért kénytelen vagyok enyhítőn megdörzsölni a homlokom. Felemelem a poharam, az azonban fájón könnyű. Olvasnom kellene ezekből a jelekből? Anélkül állok fel, hogy tudnám, az ajtó vagy a pult a cél, a lépéseim mégis az utóbbihoz vezetnek. Tényleg nem áll sorba senki? Tenyereim a lapra fekszenek, és addig szuggerálom a lányt, amíg nem hajlandó észrevenni. Sőt, még utána is, azt tesztelve, meddig bírja a csendet - remélhetőleg addig még igen, amíg megtalálom a hangom.
Ezután biztosra vehetem, hogy nem működik közöttünk tökéletesen a telepátia - legalábbis egyelőre, de hát igazán egyhangú lenne a mi kis ismerkedésünk, ha máris olyan könnyedén olvasnánk egymás fejében, nem igaz? Az is felmerül bennem, hogy talán csak tetteti a csalódottságát, így próbálva meg enyhíteni a haragomon, és bármennyire is valószerűtlennek tűnik a feltételezés, valamelyest hozzásegít, hogy megacélozzam a szívemet a kiskutyaszemei előtt. Aggódhatnék, hogy a pillanatnyi mosolyszünetünk netán elveszi a kedvét a továbbiaktól, de (mint azt újra és újra leszögezem magamban) ő az, aki veszélybe sodorta nálam a reputációját, mikor Cassie-vel együtt jelent meg. Nem mintha egy jött-ment, feltűnési viszketegségben szenvedő fruska valaha is elegendőnek bizonyulna ehhez, de... a békesség kedvéért tegyük fel, hogy így van. Rajtad a sor, hogy kiengesztelj, Miah. - Ó, már emlékszem! - Ha lettek volna színjátszási ambícióim, ezen a ponton biztosan elengedném az utolsó reménysugarat is, ugyanis egy valamit sosem tudtam kellő hitelességgel tettetni: a bűntudatot. Abban a pillanatban, amint megpróbálok bocsánatkérő mosolyt csalni az arcomra és kiejtem az első szavakat, már szinte biztos vagyok benne, hogy a visszavágás miatt érzett kárörömöm lebuktat. - Jeremiah, mint Jem Merlyn. Egészen elkalandozom, ahogy az ajkába harap. Ez már illegális kell, hogy legyen, viszont mindenképpen veszélyes a környezetére, én pedig lelkiismeretes állampolgárként tartom szemmel, töretlen, míg a sorban mögötte álló vevő jelentőségteljes köhintése vissza nem zökkent a valóságba. Azon nyomban fülig vörösödöm, és elkapom róla a tekintetemet. Alig merek a szemébe nézni, miközben elköszönünk egymástól. Túl sok izgalom ez egyetlen nap, egyetlen óra leforgása alatt, mégis úgy érzem, hozzá tudnék szokni. Mármint addig, amíg Tess nem tetézi tovább az egyébként is szívinfarktus-közeli szituációt. Mert bizony, a szívinfarktusban elhunyt ember már nehezen szokhat hozzá bármihez is. Szóra nyitom a számat, hogy felvilágosítsam, mekkora őrültséget követett el, de még idejében tudatosul bennem, hogy jelenleg képtelen lennék normális hangszínt megütni. Maradok a csendes mérlegelésnél, hiszen különben is ez az én terepem. Nem tudom, meddig állhatok így, hátat fordítva a kiszolgáló pultnak, mire végül megérzem, hogy valaki figyel. Valószínűleg csak egy újabb vevő - csitítom magamat, habár minden egyes porcikám azt súgja, hogy ez ő. Mélyen beszívom a levegőt, ahogy visszafordulok a kasszához. Hozzá. - Segíthetek valamiben? - Időbe telik felfognom, hogy történetesen én vagyok az az idegen, aki Jeremiah-nak szegezte a kérdést. Kívülről látom magamat, amint zavart mosollyal az arcomon, kétségbeesett igyekezettel próbálok kiolvasni valamit, bármit a vonásaiból. Nehéz megállnom, hogy ne kezdjek mindjárt szabadkozni Tess akciója miatt, de tudom, hogy most sok múlhat a kiváráson és azon, hogy mennyire sikerül megőriznem a hidegvéremet.
Őszintén fogalmam sincs, kiről beszél, és bár valahol sért, hogy a nevemet nem hozzám köti, de végtére is lerázom magamról: nem is az én nevem, nyilván nem is illik hozzám, és akik így szólítanak, nem is számítanak. Többnyire.
Ahogy azt én a drága, bár nagy valószínűséggel nem egyetlen testvérem mondani szokta, nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, az emberekkel kapcsolatban azonban többnyire bejönnek a megérzéseim. Ez az egyetlen szerencsém a többi nem túl hasznos tulajdonságom mellett, különben régen bebuktam volna már az üzletet. Mollyval kapcsolatban azonban vegyesek az érzéseim: néha úgy érzem, mintha a kívülállósága valamilyen felsőbbrendűséget tükrözne vissza, máskor pedig pont úgy érzem, ugyanolyan, mint mondjuk én. Persze, kevesebb bűnnel a háta mögött, de talán ugyanolyan egyszerűen és.. nos, többnyire magányosan. Férfiasan bevallom, ritkán vagyok ideges, ha lányokról van szó, inkább az ösztönöm vezet ilyenkor, mint az eszem, mellette azonban sosem sikerült még a sarkamra állnom. Nem érzem úgy, hogy ő lesz a lány, aki mellett megöregszem (nem vagyok ilyen szentimentális), de abban is biztos vagyok, hogy nem olyan, mint a többiek - nem olyan, mint akik leállnának velem. Furcsa, hogy a szeme néha mégis úgy csillan... Képtelen vagyok eldönteni, hogy beképzelem a dolgot vagy sem. Éppen ezért tart ez az izgalmas starbucksozás közöttünk már hosszú ideje - minek elrontani a bevált dolgokat. Nem az én döntésem, hogy elrontsam. Igazán, ha valaha visszagondolok erre, azt fogom mondani: minden a másik csaj miatt volt. Persze, engem valamelyest felzaklatott ez a mai találka és váratlan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, de ha nem jön ide hozzám ez az ismeretlen lány és nem szólít fel, hogy legyek férfi, nagy valószínűséggel nem teszek semmit. Azt hiszem, egy kicsit megalázott a közbenjárásával, és ezt nem viseli jól az önérzetem. A kiürült pohár nagyszerű kifogás rá, hogy újra elfoglaljam a helyem a pult vásárlói oldalán, de amilyen üres fejjel mozdulok, talán ha teli lenne is újratöltést kérnék. Jól esik nézni. Halvány, szórakozott mosoly kúszik az arcomra, amiért nem vesz észre azonnal, a lassú mozdulatai miatt, és mert esküdni mernék, hogy megint láttam egy kis villanást a szemében. Kicsit előrehajolok, a kezeimre nehezkedem, de nem akarom elveszíteni a szemkontaktust, ha már újra megnyertem. - Szeretnék még egy kávét... És örülnék, ha előre hoznánk a keddet mostra, és a szusszanásnyi szünetedben téged is meghívhatnálak valamire. - A hangom nyugodt, de a szívem azt képzeli, futóversenyen vagyok. Érdekes. Egy másodpercre megrebben a pillantásom, az ajkát és a piruló orcáját fürkészem finoman... Én nem ilyen vagyok, én elveszem, ha valami kell! De vajon ő mit lép?
Mint mondtam, Molly Flúgos Reynolds nem az a lány, aki valaha is felkeltené egy Jeremiah-féle közkedvelt, karizmatikus srác figyelmét. Az emberek, különösen a szak- és csoporttársaim többnyire akkor vesznek tudomást a létezésemről, ha szükségük van tőlem valamire, majd amint megkapták, amit akartak, újból láthatatlanná válok számukra. Bár az első pillanattól fogva úgy gondolom, hogy Jeremiah különb, még ha valóban az is, és nem csupán a szentimentális énem próbálja másképp feltüntetni, én mindettől függetlenül ugyanaz vagyok, aki. Velem nem történik meg, hogy egy fiú rendszeresen látogatja a munkahelyemet, hogy a közelemben legyen, mint ahogyan nem történik meg az sem, hogy csak úgy, korrepetálási vagy üzletkötési célzat nélkül meghív egy kávéra. De beszélhetnék a mosolyáról is, vagy arról, ahogyan rám néz. Mintha azt üzenné: látlak. Szeretném, ha mindez igaz lenne, de attól tartok, az én világom nem tartogat ilyen meglepetéseket. Önkénytelenül is az asztal felé pillantok, ahol korábban helyet foglaltak Cassie-vel, várva, hátha megpillantom valamelyiküket, azonban semmi sem utal rá, hogy a páros bármelyik tagja visszatért volna, hogy nevessen rajtam egy jót. Magunk vagyunk. Persze, ez még mindig nem zárja ki, hogy egy alaposan megtervezett tréfa célpontja lennék, ellenben nincs rá semmilyen logikus magyarázatom, miért bízok meg ennyire Jeremiah-ban. Esetleg kereshetnék néhányat. - Az fantasztikus lenne - válaszolom talán túlságosan is nagy lelkesedéssel, majd kissé visszafogottabban teszem hozzá: - Viszont van egy jobb ötletem. Egy órán belül végzek, szóval... Mit szólnál hozzá, ha nem kockáztatnánk meg, hogy lebukjak a főnök előtt, és hogy idejekorán kávémérgezést kapj? Amint megkezdődnek a rezidens éveink, bőven lesz még rá alkalmad. - Bátortalan mosolyt vetek rá. Ha valóban komolyak a szándékai, negyvenöt perc várakozás semmin sem változtat, legalábbis nem a hátrányára. Abból ítélve, mennyi időt szokott itt tölteni, sokszor társaság nélkül, nem lehet túlságosan ellenére a közeg. Az már tényleg merész elképzelés lenne, hogy eddig csak a bátorságát próbálta összeszedni. Mintegy végszóra, a kávézó ajtaja kitárul és egyszerre öt-hat vendég indul meg a pénztár felé. Csak a szokásos vagy alig vannak, vagy mindenki egyszerre jön-szisztéma. - Megvársz? - pillantok vissza rá sürgetően, amíg még hallótávolságon kívül vannak.
Alig csukom be a számat, de biztos vagyok benne, hogy megöl majd a csönd, ami a kérdésemet követi, erre... Azt mondja, fantasztikus lenne! Talán álmodom? Butának érzem magam, amiért valami ilyen könnyen megy, én mégis képes voltam tartani tőle és halogatni, úgy őrizgetni magamnak ezeket a szombatokat, mintha ritka, elérhetetlen kincset figyelnék csupán. Mérhetetlenül megkönnyebbülök, a folytatáson pedig mindinkább kiszélesedik a mosolyom. Nem mondanám magam kávéfüggőnek, de azt sem tudnám elképzelni, hogy mérgezést okozzon, ellenkezni való időm viszont nincs. A csingiling megpiszkálja a dühközpontomat, mégis milyen időzítés ez?!, de a lelkesedés a pillantásában nyugalomra int. Én sem szeretem, ha munka közben nyaggatnak, nyilván más is lehet így vele. Sietnék? Nem. Szombat van. Estig szabad vagyok, mint a madár. - Persze. De valamit kérek az üres poharamba.. különben azt hiszik, csak a dolgozókat lesni járok ide. - A mondat végére lehalkítom a hangom és cinkosan pillantok rá. Addig nem távozom a pulttól, amíg legalább valami csokis shake-et vagy teát nem kapok, igazából nekem most már tényleg mindegy, csak legyen mit kavargassak, miközben kényszerűen ücsörgök. Rezidensi évek, azt mondja. Szkeptikusan felhorkantok ültömben, magányomban és azon jár a fejem, mennyire más vagyok, mint aminek gondol. Valójában alig beszéltünk, csak a kózós óráinkon látott és... akkor sem engem. Hiszek a megmagyarázhatatlan vibráló kémiában, és biztos vagyok benne, hogy közöttünk ez nagyszerűen működne, de a beszélgetés? Őrült vagyok én, hogy egy kis asztal mellett szeretnék kávét szürcsölni vele, miközben olyan témákat boncolgatunk, amikhez folyamatosan hazudnom kell? Néha-néha felpillantok, azt lesve, vajon ő keresi-e az én figyelmem. Tudja-e, hogy rajta jár az eszem, és milyen arcátlan dolog így váratnia. Ő is rágódik? Én egyáltalán miért? Kezdem felhúzni magam az indokolatlannak tűnő belső feszültségen, ezért abbahagyom a bámulását, és a telefonomra öszpontosítok. SMS-ek, facebook üzenetek, még az instán is végigpörgetek pár sztorit, mire egy kevés gondolkozást igénylő, jelen helyzethez éppen megfelelő mértékben tompító játéknál akadok ki. Vicces amúgy, itt is csak ugyanaz a lényeg, mint a valós életben is: csinálj bármit, csak ne halj meg.
Fogalmam sincs, honnan merítettem hozzá elég bátorságot, hogy alternatívával álljak elő. Nem minden nap kopogtatnak be ehhez hasonló ajánlattal az ajtómon, mégis az első dolgom, hogy alkudozásba bocsátkozzak - egyébként részben pontosan azért, hogy ne hagyjam kárba veszni a kínálkozó lehetőséget, és egy szusszanásnyinál valamivel több időt biztosítsak számunkra. - Persze? - Olyan meglepetten kérdezek vissza, mintha a beleegyezése sohasem szerepelt volna a válaszlehetőségek között. Valószínűleg akkor sem lennék ennél kevésbé riadt, ha elvetette volna az ötletemet. Innentől kezdve nincs visszaút. - Mit adhatok? - Akár azt is hihetné, hogy elkerülte a figyelmemet a megjegyzése, ha nem költözne vissza a már jól ismert pír az arcomra, mihelyst a mondat végére ér. A mai történések után kizárólag ezek a gyakorlatias kérdések tartanak még a Földön, kénytelen vagyok hát beléjük kapaszkodni, amíg vissza nem nyerem a lélekjelenlétemet. Szerencsére az elkövetkezendő negyvenöt percben akkora forgalommal kell megbirkóznunk, hogy nincsenek felesleges kapacitásaim, amiket a randevúval kapcsolatos aggodalmaimnak szentelhetnék. Külön örömömre szolgál, hogy emiatt Tessnek sem nyílik rá alkalma, hogy kifaggasson a Jeremiah-val folytatott beszélgetésünkről, aminek a mohó pillantásaiból ítélve kétségkívül a szemtanúja volt. Alighanem ez az egyetlen közös bennünk: semmi sem kerüli el a figyelmét. Különösképpen, ha olyasmiről van szó, amihez az égvilágon semmi köze. - Egyébként nagyon szívesen - jegyzi meg epésen, ahogy elhalad mellettem, én pedig egy fáradt sóhaj kíséretében nyugtázom magamban, hogy kénytelen leszek kiengesztelni a következő közös műszakunk alkalmával.
Miután lejár a munkaidőm és az uniformistól is megszabadultam, szégyenlős mosollyal az arcomon foglalok helyet Jeremiah-val szemben. Habár szívesebben mennék el valahova, minthogy mindvégig a kollégáim kíváncsi tekintetének kereszttüzében legyek, kávéban állapodtunk meg, és úgy illik, hogy betartsam a szavamat. - Remélem, nem untál rá időközben - nyújtok oda neki egy jókora pohár Caramel Macchiatót, szándékosan kétértelműen fogalmazva. Magamnak Willow Blendet hoztam; édes és könnyed. - Mivel játszottál? - pillantok a telefonjára. Mit meg nem adnék azért, hogy csak pár percig böngészhessem a tartalmát!
Nem tudom hova tenni a visszakérdezését, úgyhogy kissé összevonom a szemöldököm. Talán bunkó voltam? - Igen - vágom rá. Lehet, hogy a "persze" nem üti meg a mércét? Nem vettem észre, hogy eddig finnyás lett volna a szóhasználatomra, de egyszerűen tényleg nem tudom ezt hogyan értelmezni. Talán nem is fontos. Ez a furcsa a lányokban: néha azt hiszed, valami fontos, de nem az; máskor meg épp ellenkezőleg, valami totál jelentéktelen dolog lesz döntő. Remélem, most még nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ez döntő legyen, és a megjelenő pír az arcán inkább magabiztosságot ad, mint elvenne, szóval... Elengedem. Egy teát kérek, és gyorsan fizetek, mintha rajtam múlna, mikor végez végre. Egyelőre nem tudom, mire számíthatok a folytatásban, nem terveztem semmit, amikor idesompolyogtam, arra pedig főleg nem számítottam, hogy majdhogynem korlátlan időnk lesz. Bölcsen kell kihasználni.
Megszűnik az idő. Ezért szeretem az agyzsibbasztó játékokat, a futást, a lövést... Valójában kifejezetten sok minden van, ami képes kikapcsolni az agyam annyira, hogy elrepüljön felettem akár az egész nap. Habár figyelek a környezetemre, az esetleges veszélyre, nem lesem az órát két percenként, és így elviselhető a várakozás. A kiszáradt szememnek kell pár pislogás, mielőtt tisztán kivehetném az arcát, az azonban még több bambulást is megért volna. Ráunni? A karamellre vagy őrá? Féloldalas mosolyra húzom az ajkam, ahogy az asztallapra fektetem a telefonom magam elé. Ennyit az egyhangú időtöltésről. - Még véletlenül sem. Kíváncsian pislantok a pohara felé, ő azonban hamarabb kérdez. Nehéz elhinnem, hogy tényleg érdekli a válasz, viszont ezzel olyan labdát dob fel, amivel talán még csak nem is számolt. Vagy igen? Nem tudom eldönteni, hogy inkább kicsit naiv vagy nagyon is számító a felszín alatt. Valójában mindkettőt el tudnám róla képzelni, hiszen nem adja ki magát - és pontosan ettől lesz izgalmas! Hacsak nem beépített zsaru, annak nem lenn jó vége. A székem alá kapok, és egy kissé kellemetlen nyikordulás kíséretében (amivel talán sikerül a kelleténél nagyobb figyelmet vonnom magunkra) a lány mellé helyezkedem teljes felszereléssel. Az asztallapra fektetem az alkarom, így láthatja a telefonom kijelzőjét, és sem a nyakát nem kell kitörnie, sem a szemét erőltetnie. Ahogy nekem sem. Ez pusztán kényelmi kérdés. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy a haja illata ellepje a tudatom, ez csak amolyan járulékos.. haszon. - Szóval ez a kis kék ember vagy te, azzal a.. bottal. Azok a pirosak meg a lilák a gonoszok. Szerintem zombik. - Megvonom a vállam. - A tét a lét, úgyhogy vagy lelököd őket a mélybe, vagy ők téged. Amúgy eléggé figyelni kell. Kipróbálod? - Felemelem az ujjam a kijelzőről, mire valószínűleg le is lökik a karakteremet a pályáról, de ezt már nem látom. Kissé oldalra biccentem a fejem, hogy a lány pillantását keressem: még most derüljön ki, ha halálra untatom.
Bevallom, nem így képzeltem el az első randevúmat Jeremiah-val. Szó sincs elégedetlenségről, sokkal inkább olyan apróságokat értek ez alatt, mint hogy a spontán jelleg miatt esélyem sem volt megtervezni az öltözékemet, vagy kisminkelni magamat, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Nyilván nem ez az, ami megfogta bennem - és különben is felérne egy terrorcselekménnyel, ha kitenném ezt a rengeteg embert a sminkelési szakértelmem megnyilvánulásának -, de kedves gesztus lenne, nos, lett volna részemről. Így nem marad más nekem, mint a kedvenc cappucinója és a legszebb mosolyom, amivel kifejezhetem, mennyire örülök, hogy végre valahára elérkeztünk ehhez a ponthoz. Ez utóbbi mellesleg meg sem közelíti Jeremiah féloldalas mosolyát, amitől egy pillanatra még a lélegzetem is elakad. Ezredszerre is végigfut az agyamon a kétely: biztos, hogy nem csak képzelődöm? Meglepetten figyelem, amint a székét felnyalábolva közvetlenül mellettem helyezkedik el, és el kell fojtanom egy újabb mosolyt. Milyen mesterkélt húzás! Rövid habozás után belemegyek a játékba és a székem hozzá közelebb eső felére csusszanva az egész testemmel felé fordulok, így rekesztve ki a külvilágot és szívva magamba a közelségét. - Ó, nem hiszem, hogy menne - pillantok rá futólag, majd mielőtt még azt hinné, meggondoltam magamat, bátortalanul közelebb húzom a telefont. Mennyi ujjlenyomat! Ha kicsit mások lennének a fényviszonyok, akár a jelszavát is megpróbálhatnám kitalálni. - Ugye, nincs rangsorolás? Nem akarom, hogy miattam pontszámot veszíts, vagy ilyesmi. - A mozdulatait leutánozva döntöm oldalra a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Sosem láttam még ilyen közelről, ami nagy szerencse, mert hirtelen minden gondolat kiszáll a fejemből. - Na jó - szakítom el róla a tekintetemet, épp csak egy másodperccel később, mint az illendő volna, és már nyomom is a start gombot. - Nektek annyi! - Mondanom sem kell, milyen rémisztően cseng a fenyegetés az én vékony hangomon. Hát, nem döntök rekordot, de több ideig maradok életben, mint azt valaha is képzeltem volna. Ezek a lila izék nagyon szívósak tudnak lenni. - Attól tartok, zombivá változtam - sóhajtok fel csüggedten, és örömmel nyugtázom, hogy nem hűlt ki a kávém a kemény megmérettetés ideje alatt. - Neked mi lenne az első dolgod, ha kitörne a zombi apokalipszis? - szegezem neki a kérdést, majd kortyolok egyet a kávémból. Mennyei! - Megkóstolod? - emelem felé a poharamat.
Örömömre szolgál, hogy nem néz rám furcsán a közeledésemre válaszul, így csak tovább dagad a magabiztosságom. Ha ehhez az kell, hogy a béna kis játékomról meséljek... Engem nem lehet kiakasztani a hülyeségekkel, igazából egész nap is lehetne ez a téma, biztosan tudnám tovább fűzni a szálat.. és kihasználni a közelségét. Mintha csak valami új cuccot próbálnék. Izgalmas. - Próba cseresznye - mosolyodok el bátorítóan, majd elégedetten figyelem, milyen óvatossággal veszi át tőlem a telefont. - Nem ez a rangsor számít. - Tényleg imádok nyerni (ki nem?), de nem ezen a random játékon fog állni vagy bukni a mai önbecsülésem. Sokkal fontosabb, hogy ez a jó hangulat megmaradjon kettőnk között... Kurva bátor vagyok, ami azt illeti, mert bármelyik pillanatban érkezhetne egy kompromittáló üzenet - valószínűleg semmi olyan, amit ne tudnék kidumálni, de nagy pofára esés lenne ilyesmin bebukni. Erre azonban nem is gondolok. Amíg ő a képernyőre fókuszál, veszem a bátorságot, hogy közelebbről is végigmérjem a vonásait. Nehéz lenne jellemeznem, amit látok, sosem értettem, milyen a pisze orr, például, de az övé talán olyan lehet. Pisze. Illik hozzá ez a szó. Tetszik, ahogy a koncentráló-ráncok jönnek és mennek az arcán, néha a megkönnyebbülést, máskor pedig a veszély érzését is közvetíti a mimikája, ezt pedig találom annyira szórakoztatónak, hogy újabb körökre is biztatnám. De az elég furcsa lenne, úgyhogy egy pillanatra biggyesztem csak le az ajkam a veresége után. - Pedig szép menet volt, hullottak, mint a legyek. - Remélhetőleg nem veti a szememre, hogy nem is figyeltem oda. Eléggé övön aluli lenne. Azért gyorsan zsebre vágom a telefont, ami bár igényel egy kis fészkelődést, de nem húzódom messzire. - Bevásárolnék mexikóiból - vágom rá gondolkozás nélkül. Engem is meglep, hogy ilyen könnyen jött, de annál őszintébb! - Meg talán vennék egy puskát, aztán mehetne az élőszereplős walking dead - vigyorodok el. Nincs is jobb, mint egy puffogtatás. Viszlát idegeskedés, viszlát zombik. A gondolat itt azonban félbe marad. Merész lány. Kinyújtom az ujjaim a felém nyújtott kóstolnivaló felé. - Nem tartasz tőle, hogy valami fertőző betegségem van? - Szinte incselkedek a pillantásával, de már emelem is a számhoz a poharat. Én tudom, hogy nincs. Legalábbis fogadnék rá, és az majdnem olyan, mintha biztosan tudnám. Tehát magabiztosan sejtem. Mindenesetre az ízért megéri ez a kockázat: szeretem a különlegességeket. Az pedig, hogy a kávé után az ő ajkának milyen édes íze lehet... Megnyalom az ajkam, ahogy visszahelyezem elé a poharat. Anyám... - Nem rossz, de a karamellt nem pipálhatja le semmi... Talán csak egy-két dolog. - Mondjuk a korábban emlegetett mexikói. De miért is emlegettem? ... Ja, a zombik! - És te? Van terved a zombik ellen? - Ami azt illeti, eddig megfontoltnak tűnt, most azonban egymás után hozza a random ötleteket, úgyhogy biztosan van még meglepetés a tarsolyában.
- Ugyan, dehogy! - mosolyodom el szégyenlősen a dicséret hallatán, habár nehéz lett volna nem észrevenni (mint azzal bizonyára ő is tisztában van), hogy amíg én a zombik lemészárlásával foglalatoskodtam, ő sunyi módon mindvégig engem fürkészett. Csak remélem, hogy ennek keretében nem egy, az arcomon újonnan megjelent pattanással nézett farkasszemet. Minden esetre legfeljebb a szeme sarkából követhette nyomon a teljesítményemet, és ha nem lennék olyan udvarias, hogy szándékosan ne vegyek erről tudomást, akár fel is róhatnám neki a figyelmetlenségét. A mexikói étel - mert feltételezem, ételre céloz - említésére elismerően hümmögök egyet. Én magam ritkán fogyasztom, nem vagyok oda a csípősért, de értem, miben rejlik a varázsa, és máris azon töröm a fejemet, hogy miként fordíthatom az előnyömre ezt a tudást a későbbiekben. - Egyedül a világ ellen? - A kérdésem inkább költői; egy részt sem láttam még a Walking Deadből, de azt hiszem, anélkül is el tudom képzelni. - Ez esetben kicsit bánom, hogy félbeszakítottam a gyakorlásodat. - Kár lenne érted, teszem hozzá magamban, és ahogy visszakanyarodnak a gondolataim a játék felé, eszembe jut, milyen gyorsan rejtette a zsebébe a telefonját a meccs végeztével. Elcsigázottan hordozom rajta végig a tekintetemet, miközben megiszom az első kortyot a kávémból. Mit rejtegetsz ennyire? - Talán kellene? - nézek rá a pilláim mögül, enyhén leszegett fejjel. Nem ismerek magamra, tényleg nem. A huszonegy évem alatt először viselkedek így, ennyire... vakmerően, és minél inkább tudatosul bennem a helyzet súlya, annál inkább megrémít. Mi van, ha egyszer csak elfogy a bátorságom, ha egyik pillanatról a másikra visszaváltozok a szürke, unalmas, láthatatlan Mollyvá, és Jeremiah ráébred, hogy valaki más nyerte el a szimpátiáját - valaki, aki nem is létezik? Muszáj visszafognom magamat. Akkor is, ha azokért az ajkakért, amiket ilyen átéléssel nyal meg a kávém után, elég sok vakmerőségre képes lennék. - Én csak... megpróbálnék kifejleszteni egy vakcinát, amivel megmenthetem a fertőzött embereket. Vagy legalább azokat, akik még egészségesek - vonok vállat. Anélkül, hogy észrevenném, beszélgetés közben a poharamat kezdem piszkálni. - Szerezhetnél nekem tesztalanyokat - teszem hozzá elmosolyodva. - Mondjuk lehet, hogy a laboromban többet tudnál segíteni, mint odakint a puskával. - A kijelentés kétértelműsége azonnal pírt csal az arcomra. - A vakcina kifejlesztésében. - Miért érzem úgy, hogy csak rontottam a helyzetemen?
Biztosan sosem volt agyondicsérve, de ez nekem most éppen javamra válik. Egyrészt, talán észre sem veszi a túlzásomat, másrészt olyan édesen pillog, hogy öröm nézni. Az egy stabil oké marad, hogy nem néz teljesen hülyének a hirtelenfelindulásból jött válaszom miatt (legalábbis ezt sem teszi szóvá), de nem is ért egyet rajongva. Legyünk őszinték, senki sem lehet tökéletes, de ha a mexikói az egyetlen, ami hiányzik belőle.. képes leszek szemet hunyni felette. Van éppen elég zabagép haverom, köszönöm. Ez a beköpése meg... Nagy keserédes LOL. Hiszen már most is egyedül vagyok a világ ellen, ez nem a zombikon áll vagy bukik. Hirtelen nem is tudnám eldönteni, hogy ez csak a véletlen játéka, vagy magányos farkasnak tűnök... Bár, ha őszinték akarunk lenni, amikor ő láthat, én majdnem mindig társaságban vagyok. Arról persze mit sem sejthet, hogy ez az üzlet miatt van így... Várjunk csak! Mit sem sejthet? Hm. - Olyasmi. - A gondolataim nyomán fürkésző marad a pillantásom, de a mosolyom továbbra is felszabadult. Bármit is tud rólam, nekem nem kell tudni róla. Előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. - Emiatt ne aggódj, bőven van lehetőségem gyakorolni. - Ami azt illeti, éles fegyverrel is, nem csak valami szuper-zombilelökő-online bottal, de pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy ezzel kellene dicsekednem. Az egyetemről egyébként sincs senki, aki ezt az oldalamat ismerné, vigyáznom kell az elszólásokkal. - Egyébként is, a legtöbb dolog úgyis ösztönből jön majd, nem hiszek a konkrét tervekben. - A gyakorlás persze segíthet, de ha éppen egy serpenyő lesz csak a segítségemre egy zombi-támadásban, nem sok haszát veszem... Persze, egy online játéknak egyébként sem venné senki sem hasznát. Kezdem túl komolyan venni ezt az ártatlan felvetést. Az én felvetésem már nem ilyen ártatlan, ahogy az a szendének álcázott pillantás sem, amivel cserébe jutalmaz. - Igen. - Megvonom a vállam. - Lehetséges, hogy nem is akarsz majd a jövőben újra randizni velem, mégis ismeretlen veszélyforrásnak tetted ki magad. - Méghozzá nem is éri meg neki a kockázatot, hogy csak megkóstoltassa velem a kávéját... Még ha mással kínált volna meg! - Egészen eddig a napig felelősségteljesebbnek gondoltalak - élcelődöm picit, de a mosolyomból remélhetőleg érezhető, hogy semmilyen bántó szándék sincs a szavaim mögött. Szerintem nem ül még negyed órája sem mellettem, de én már teljesen megfeledkeztem róla, hogy igazából egy iskolába járunk, méghozzá ugyanazon a képzésen veszünk részt. Idézőjelek és idézőjelek között. Szóval majdnem a homlokomra csapok, amikor a vakcinát említi - született orvos! Hirtelenjében még vonzóbbnak látom: olyan könnyedén jelenti be, hogy a legfontosabb az emberiség megmentése lenne számára, mintha csak szépségkirálynő választáson fohászkodna a világbékéért. Valóban ilyen önzetlen lenne? Nem hiszem, hogy ismerek akár csak egyetlen személyt is, akire illene ez a tulajdonság. - Számíthatsz rám! - vágom rá vigyorogva a tesztalanyos felvetésére. Igazság szerint azt élvezném is. A folytatáson pedig röviden felnevetek. Szóval hasznomat venné a laborban? És ennek melyik részétől jött zavarba? Ami azt illeti, akár a pult mögött is hasznára lehetnék, nem kell ehhez egy zombiapokalipszisre várni. - És ismét: számíthatsz rám! Sőt, hogy lásd, komolyan gondolom: zombik nélkül is állok rendelkezésedre. - A vigyorom csalafinta somolygássá szelidül. Arra nem is gondolok, hogy esetleg tényleg valami orvosi dologban szeretné ezt kihasználni, és őszintén remélem, hogy ő sem. Viszont nem állt szándékomban ilyen merész vizekre evezni (ő provokált!), úgyhogy új téma után kapok, ami már amúgy is megfogalmazódott bennem korábban. - Milyen itt dolgozni? Az összes kávét kipróbáltad már? - Meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyen helyen álljak munkába, még ha intézek is itt egyeztetéseket, nem töltök órákat ugyanott ácsorogva és ugyanazt a monoton munkát végezve. - Nem unalmas? -Nem irigylem, maradjunk annyiban.
Visszamosolygok rá. Nem úgy, ahogyan eddig; ezúttal egészen megfeledkezem a kislányos zavaromról és a késztetésről, hogy elbűvöljem őt. Korábban nem értettem, mi a különbség az egyszerű szemkontaktus és aközött, ha valakivel farkasszemet nézünk. Most már tudom. Bárki megtanulhatja, hogyan tévesszen meg egy hazugságvizsgálót azáltal, hogy teljes önuralmat gyakorol a teste felett. Az arc mimikáit ennél is könnyebb a befolyásunk alá vonni, de a tekintetünk az első adandó alkalommal elárul minket. Így hát ahhoz, hogy bepillantást nyerhessünk valakinek a fejébe, elég, ha értelmezni tudjuk azokat a jeleket, amiket a tekintete közvetít számunkra. Én többnyire félek mások szemébe nézni. Ez nem azt jelenti, hogy nem is teszem meg, hisz a legelemibb részét képezi az udvarias kommunikációnak, mindazonáltal ritkán veszem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy valóban elidőzzek az adott szempárban. Hogy keressek. Hogy következtessek. Hogy felfigyeljek arra, amit mondani akar - márpedig Jeremiah csodaszép tekintete, úgy hiszem, rengeteg dolgot szeretne a tudtomra adni, még ha ő maga nincs is elragadtatva a gondolattól, hogy beavasson ezekbe a titkokba. - Furcsa ezt egy orvostanhallgató szájából hallani. - Legyen szó műtétről, vagy egy egyszerű vizsgálatról, minden lépésről lépésre, konkrét tervek és előírások alapján történik. A legkisebb anomália is valakinek az életébe kerülhet. Persze, a hivatásunk és az életünk elvileg nem egy és ugyanaz. De tényleg nem?- De értelek. Mindig vannak és lesznek körülmények, amikre nem lehet előre felkészülni. - És mindig lesznek olyan emberek, akiket pontosan az öl meg, hogy az ösztöneikre hallgatnak. Szerencsére nem vagyunk mind egyformák. - Még nem ittam bele - mutatok rá ravasz mosollyal az arcomon, és máris magamhoz veszem a kávémat, hogy pótoljam a mulasztást. Miután ledöntöttem egy jó nagy korttyal, visszateszem az asztalra a poharat, megnyalom az ajkaimat, és fejemet enyhén hátrabiccentve várom a hatást. - Szóval ilyen veszélyesen élni? Az elmélyült beszélgetés közepette annyira megfeledkeztem Jeremiah közelségéről, hogy mikor ismét felé fordítom a fejemet, hirtelen kell pár másodperc, hogy eszembe jusson, mit akartam mondani. - Különben... nem hiszem, hogy a felelősségteljesség azt jelentené, hogy egyáltalán nem vállalok kockázatot - jegyzem meg, és csak remélni merem, hogy nem teszi szóvá az előbbi fáziskésést. Nem vall rám, hogy ott is kétértelműséget véljek felfedezni, ahol semmi sem utal mögöttes tartalomra. Igazából az esetek többségében akkor sem veszem észre a szexuális jellegű utalásokat, ha közvetlenül az orrom előtt vannak. Talán ha nem harapdálná és nyalogatná az ajkait... - Tehetnénk úgy a jövőben, mintha nem mondtam volna semmi kompromittálót? - Inkább, mintha nem utaltam volna semmi kompromittálóra. Vagyis nem hittem volna, hogy úgy hangzik, mintha arra utaltam volna. Jézusom! Legszívesebben a tenyereimbe fektetném az arcomat és el sem engedném, amíg el nem múlik a spontán gyulladás lehetősége, mert ez a bőr bizony ég. - Ha lehet valami egyszerre fárasztó és pezsdítő, akkor épp ilyen. - Valahogy ahelyett, hogy lemerítene, csak könnyebbé teszi a fókuszálást. Munka után mindig kétszer gyorsabban haladok a tanulással, mint egyébként. - Még nem próbáltam ki az összes kávét, de már nincs sok hátra. - Ahogy az itteni pályafutásomból sem; nem szeretek sokat időzni egy-egy munkahelyen. - Nem igazán. - Nem akarok panaszkodni, voltam már ennél rosszabb diákmunkákon is. - Te dolgozol valahol?
Orvostanhallgató. Szeretnék erről megfeledkezni, közben pedig teljesen lehetetlen, hogy lemossam magamról, főleg előtte. Furcsa, a legtöbb egyetemi haverom nem hozza fel a sulit igazi témaként (az nem valódi beszélgetés, hogy mekkora szívás volt ez a vizsga), bár ők nem is a... konkrétan egy dolog miatt kedvelnek. Ami azt illeti, nem is ismerek mást, aki csak úgy ok nélkül csípné a burámat, hiszen még a saját testvérem is lelépett, az anyám meg hát, ott van.. testben. Következtetésképpen Molly biztosan nem százas, hogy magától mondott nekem igent. Talán sejt valamit és meg akar izzasztani, mert először furcsának titulál, majd egyetért velem, mintha maga előtt akarna kimenteni egy kínos helyzetből. Hálás vagyok érte. - Pontosan. Ha pedig a munkában szigorúan megkötik a kezem, legalább a szabad, zombis időmben improvizálhassak! Egyébként olyan is előfordulhat, hogy valamire van terv, de az egyszerűen nem működne valami miatt... Ha akkor nincsenek saját ötleteid, terv ide vagy oda, bukó. - Biztos vagyok benne, hogy az orvosi karrierben is van olyan pont, amit nem tanítanak és saját kútfőből kell megoldani. Alapvetően nem vagyok egy nagy agyalós fajta, de az ösztöneimre bátran hagyatkozom. És láthatóan ismeretlen pultos lányokra is, akik megadják más lányok telefonszámát. Kétség sem férhet hozzá, elkapom azt, ami könnyen jön. Ritka. A kis kávés közjáték után újra erősödik bennem a gyanú, hogy valami nem stimmel a lánnyal: attól zavarba jön, ha ránézek, de amikor nyíltan kijelentem, hogy randizunk, annak semmi hatása. Bevallom, csalódott vagyok. Azért pedig méginkább, hogy nem biztosított azonnal, lesz még bőven alkalmunk... hm, nyálatcserélni. A csalódottságom azonban nem tart három másodpercnél tovább, konkrétan megfeledkezem róla, amint észreveszem, hogyan tünteti el a kávé utáni nedvességet az ajkairól és felfedi a nyakát. Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldököm - direkt csinálja. De tényleg? - Tetszik? - kérdezek vissza halkan. Ó, ennél sokkal veszélyesebb dolgokat is tudnék neki mutatni! Persze, nem komoly a lelkesedése, de egy pillanatra eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha lenne egyetlen olyan személy az életemben, aki előtt nem kell titkolóznom. Veszélyes! Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amitől igazán tartok. Meglep a pillanatnyi szünet és a váltás, mintha hirtelen kijózanodna. Nekem nagyon is tetszett kicsit elvarázsolódva, de ezek szerint nem az én személyes mágiám teszi - vagy éppen az vágja tönkre. - Ez valóban bölcs meglátás. - Vajon ő is kockázatnak tart vagy csak az én megjegyzésemet forgatja tovább? És ha tényleg veszélyforrás vagyok számára, az jó nekem vagy sem? Annyira kár, hogy néha nem lehet a nők fejébe lesni... Még ha hatalmas kupleráj is van odabent, legalább egy kis hint érkezne vissza, hogy jó úton járunk e. Inkább ezt kellene kutatniuk az orvosoknak meg a tudósoknak is. Közkedveltebb lenne az összes efféle szakma és valami tényleg hasznosat adnának a világnak. Igazam van vagy igazam van? Talán még ő is örülne, ha tudna olvasni a saját gondolatai között. - De hát nem is mondtál - továbbra is somolyogva döntöm oldalra a fejem, mintha ezzel több ártatlanságot színlelhetnék. Most talán pirosabb, mint eddig valaha! Én pedig ezt megmagyarázhatatlan okokból nagyon is élvezem, úgyhogy mérget vehet rá, hogy még véletlenül sem fogom elfelejteni. Főleg úgy nem, ha újfent emlékeztet rá. A korábbi három perc fényében egészen más értelmet nyer az egyszerre fárasztó és pezsdítő tevékenység mivoltja. És ezt tényleg nem szándékosan csinálja? Megtartom! - Én is tudnék ilyet mondani! - vágok közbe, és egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy ez az üzenet megakadjon kettőnk között az éterben. Kicsit közelebb is hajolok, hogy rövidebb utat kelljen megtennie és biztos legyen. Így talán azt is megfigyelhetem, hogyan pirosodik ki újra az arca egyik pillanatról a másikra. Varázslatos! - Szóval nem a kávé miatt választottad ezt a munkahelyet. Akkor már rég végigértél volna. - Vigyorogva megállapítom ezt a nagyon fontos részletet, azonban úgy érzem, ezzel ez a téma is kimerült. Nagy kár, hogy szerinte én következem a terítéken. - Nem. - Ez a legegyszerűbb verzió. Általában azzal nagyzolok, hogy az apám is orvos, és nem szorulok rá, hogy dolgozzak, apuci pedig azt szeretné, ha csak a tanulásra fókuszálnék, most azonban nem érzem szükségét ennek a körítésnek. Sajnálom a rövid választ, de ez ilyen egyszerű. - Még ha nem is unalmas, azért már órák óta itt vagy. Lenne kedved kijutni végre? - Az ajtó felé biccentek. Az a jó a sétálós poharakban, hogy bármikor felpattanhatsz és futhatsz velük, senki sem lő bokán, hogy szolgáltasd vissza, ami a vállalkozásé. A magam részéről én már elég régóta ülök egyhelyben, ez pedig nem igazán az én stílusom. Jobb, ha fordulunk egyet, még mielőtt magától kezd el járni a lábam az asztal alatt.
Felkacagok, mikor kifakad a "szabad, zombis ideje" miatt, nem is annyira a mondandóján, mint inkább a szófordulaton. - Pontosan ezért van annyi tervem, ahány eshetőség. - Mire a mondat végére érek, a hangom szinte suttogásig szelídül, és olyan elmélyülten bámulom a poharamat, mintha rá lenne írva a tuti tipp, hogyan szívjunk vissza egy mondatot, ha az már elhagyta a szánkat. Nem mintha akkora titok lenne, de azért nem is olyasmi, amit célszerű volna csak úgy kikotyogni Jeremiah előtt az ismeretségünk ezen korai szakaszán, hacsak nem akarom azt a képet elültetni a fejében, hogy számító vagyok. Az emberek mindig a legrosszabbat feltételezik másokról, és ha egy ilyen feltételezés gyökeret ereszt, automatikusan negatív tulajdonságokat fognak hozzákötni - akkor is, ha azok nincsenek ott, vagy önmagukban nem tűnnének olyan súlyosnak. Arról nem is beszélve, mekkora labdát dobok fel ezzel. Szinte előre hallom a kérdéseket, amik megfogalmazódhatnak az elszólásom nyomán: vajon Tess magától döntött úgy, hogy megadja neki a telefonszámomat, vagy ez is csupán egy terv része volt? Vajon véletlen, hogy egy csoportba kerültünk a keddi órán? Véletlen, hogy a két héttel ezelőtti padtársa, egy igazán csinos lány, valamilyen furcsa okból kifolyólag múlthéten már nem szeretett volna mellette ülni? Nem, senki sem lehet annyira paranoiás, hogy máris ezeken törje a fejét. Nos, talán csak én. - De ne beszéljünk apokalipszisről! Belegondolni is szörnyű - teszem hozzá sietve. - Inkább mesélj, miket szeretsz még a mexikóin kívül? Nem feltétlenül étel-tekintetben, hanem általánosságban. - Az érdekel a leginkább, mi az első dolog, ami eszébe jut (és be is meri vallani). Ajkaim széles mosolyra húzódnak a kérdése hallatán. - Azt hiszem, megérte a kockázatot. - Büszke vagyok magamra, amiért három teljes másodpercig fenn tudom tartani a szemkontaktust anélkül, hogy elpirulnék. Csak remélem, hogy megérti a szavaim mögött rejlő célzást. - Nem is akartam! - vágom rá elvékonyodott hangon. Túlságosan is élvezi a kialakult helyzetet, én pedig fel sem fogom, milyen céltáblát állítok magam elé a munkám jellemzésével, míg Jeremiah le nem csap a kínálkozó lehetőségre. Ezúttal tényleg a kezembe temetem az arcomat, és csak nevetek kínomban. - Nem, tényleg nem. A teát jobban szeretem - ismerem be, mondjuk nem tudom, mennyire érdekli ez az aprócska részlet. - De az akkori lehetőségek közül ez volt a legközelebb a kollégiumhoz. - Illetve az egyetemhez is, ami azt jelenti, hogy a szaktársaim egy része rendszeresen látogatását teszi nálunk, és olyan lelkesen fecsegik ki az aktuális pletykákat a kávéik fölött, hogy azt öröm hallgatni. - Feltételezem, nincs rá szükséged - puhatolózom, a kávém mögül sandítva rá. Ha azok közé tartozna, akik lenézik a hozzám hasonló szűkölködő diákokat, vajon elhívott volna randizni? - Persze! - Csakis arra vártam, hogy végre felvesse az ötletet. - Neked sem lehet túl izgalmas már másfél órája itt lógni. - Egyébként nem számoltam az itt töltött perceit. Arra sem figyeltem, pontosan mikor érkezett meg. A kabátomat és a táskámat már a műszakom végeztével idehoztam, úgyhogy se'perc alatt indulásra késszé varázsolom magam. - Ilyenkor a legkellemesebb az idő - mosolyodom el, ahogy kilépünk a kávézó ajtaján. Enyhén csípős, jólesően napsütéses, és még a francia sapkámban sem sül meg a fejem. - Te itt nőttél fel, Manhattanben? - fordulok felé váratlanul.
Jóllakott ovis módjára mosolygok, amiért nevet. Vicces vagyok. Ez jó érzés. Mindkettőnknek! - Ez lehetetlen - vágom rá azonnal. - Nem tudhatsz minden lehetséges kimenetelről és főleg nem készülhetsz fel mindegyikre. Hogyan csinálod? - Kicsit úgy érzem, ez olyan szuperképesség, amit mindenkinek osztottak, csak nekem nem. Mathias szerint felelőtlen és idióta vagyok, anyám szerint nem kell okosnak lenni, ha legalább egy valamihez értek, José pedig simán vagy megoldom a problémáimat, vagy eltesz az útból, ergo a motiváció szüli a jó ötleteket. Hadd ne mondjam milyen lelkesítőek ezek a vélemények. Talán Molly tud mondani egy olyan tuti tippet, amivel tényleg fel lehet készülni valamennyire eshetőségre... Bár én tényleg kételkedem benne, hogy az ilyesmi lehetséges, abban pedig méginkább, hogy számomra az. Ahogy már mondtam: ösztönök. Kissé rémisztő, hogy anyám szadista pasijának véleményével értek a leginkább egyet. Az is oké, ha ejtjük a zombis témát, hiszen tényleg vannak ennél realisztikusabb kérdések is. Sajnos ezeknek egy része csak fejfájást fog szülni nekem, az éppen soron következő viszont egészen korrekt. Mit szeretek? Mit csinálok a szabadidőmben? - A jó társaságot. - Nem hazudok, de ez nagyon is jól illik ide, a ferde mosolyom mellé. Tényleg nehezen viselem a magányt, bár emellett néha szükség is van egy-két egyedül töltött órára, hogy rendezni tudjam a fontosabb gondolataimat. - A többi gyors kaját is, a karamellát, a focit. - A lányokat! Annyi eszem viszont van, hogy ezt ne mondjam ki. - Az újdonságokat. - A lövészetet, a jó üzletet, a rossz drogosokat, a józan anyámat, a bátyám jobb öklét, a saját jobb horgom... Ez egy kifejezetten hosszú lista. - Igazából mindenre kapható vagyok - fejezem be hangos szóval is. Nem tudom, meglepi-e bármi a hallottak közül, de további kérdéseket is szívesen fogadok - egy bizonyos határon belül. Az is tetszik, ahogyan elhiszi magáról, milyen helyi vagány lett a közös pohártól. Ezek szerint megérem a kockázatot? Lelkesítő a lány! Szórakoztató a zavart vinnyogása, a pirosság, az elbújás; nem is állom meg, hogy ne csapjak le minden hasonló lehetőségre. Ezúttal annyira elszalad velem a ló, hogy futólag végigsimítom a mutató ujjammal a kézfejét, mintegy arra kérve, engedje le a takarást, jól viselkedem majd. Olyan közel van, hát nem bírtam megállni! Talán nem ez életem legnagyszerűbb ösztönszerű ötlete, viszont elég kellemesen bizsereg az ujjam hegye ahhoz, hogy megbocsájtsak magamnak. Teás lány, ez érdekes. A környezetünkben a túlnyomó többség már az első szemeszter végére koffeinfüggő lett, és olyan teáról nem tudok, ami felvehetné a kávéval a versenyt ilyen téren. Talán ő képes hasznosan beosztani az idejét és kialudni magát? Egyre több dolog akad, amit eltanulhatnék tőle. - Most is kollégiumban laksz? - csapok le a pillanatnyilag érdekesebb labdára. Ebben az esetben kénytelen leszek kideríteni, vajon ismernek-e a szobatársai, mert meg kell őriznem az inkognitómat. - Mindenesetre örülök, hogy végül itt kötöttél ki. - Ahol végül én is. Így mondja még egyszer valaki, hogy nem állhat mellém a szerencse! - Nem igazán - felelem még mindig tömören. Nem szeretném a fantáziám részleteivel untatni, azonban kényelmetlenséget érzek, amiért ilyen szűkszavúan reagáltam. Nincs választásom. - Az apám azt szeretné, ha a lehető legtöbb figyelem jutna a tanulásra. - Ha lenne apám, biztosan nem tartaná ezt olyan fontosnak, mint Jeremiah nagylelkű és tehetős apucija, mégsem irigylem a srácot. Viszont pontosan a hibái miatt hihető a létezése, szóval... így járt. Én is járnék már egyet, mielőtt véglegesen érzéketlenné zsibbad a hátsóm. Eszembe sem jut ezért a lányt hibáztatni, és bár tesz egy megjegyzést, nem érzem úgy, hogy rosszul érintené, amiért végül megvártam. - Ugyan, megérte várni. - Ez talán a legegyszerűbb és kedvesebb válasz, amit adhatok. Megfordult a fejemben, hogy annyit felelek, "otthon is csak egy helyben ülnék", azonban azt tudom már, hogy a lányok elég érzékenyek. Figyelni kell a megfogalmazásra! Örülök, hogy partner a sétában, amint feláll, én is magamra kanyarítom a kabátom, és kezemben a maradék kávémmal tartom vele a lépést kifelé. - Igen, elég jó. - Téli gyerek vagyok, jól viselem a hideget, azonban tényleg el kell ismerni, hiányzik olyankor a napsütés. Meseszép, aranyos fényt kölcsönöz a fürtjeinek, ahogy meglibbentve őket felém kapja a fejét. - Ami azt illeti, Washington államban. - A sok kamu közül ennek van a legkevesebb értelme. Pedig! Egyszer, még a középiskola alatt szó volt egy random kisvárosról, és amikor kitaláltam ezt az egész egyetemes történetet, egyből beugrott a név. Ösztönök. - Most pedig itt bérelek lakást. - Ez is mindig helytálló, és könnyen kiküszöbölhető egy hisztis lakótárs emlegetésével bármilyen hozzám induló kirándulás. - Te new york-i vagy? - Ez egyébként is fontos kérdés, mielőtt elszólom magam.
Ahelyett, hogy magára öltené azt a jellegzetes arckifejezést, amit mindenki más, mihelyst kapargatni kezdi a felszínt, Jeremiah egyszerűen kételkedni kezd, és én mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért. Halkan, megkönnyebbülten fújom ki a bennrekedt levegőt. Egészen eddig nem is tudatosult bennem, mennyire tartottam a reakciójától. Külön örömömre szolgál, hogy mer velem ellenkezni, míg mások a konfrontáció első jeleire nyugodtabb vizek felé próbálnák terelni a beszélgetést - megjegyzem, feleslegesen, hiszen nem az a típus vagyok, akivel könnyen össze lehetne veszni csak azért, mert eltérően vélekedünk valamiről. Persze, gyakoribb, hogy nem érdekeltek eléggé a velem való társalgásban ahhoz, hogy ilyesmibe bonyolódjanak. Néha komolyan eltűnődöm, hogy az embereket érdekel-e bárki más saját magukon kívül. Minden esetre azt már tudom, hogy Jeremiah irántam tanúsított kíváncsisága épp olyan őszinte, akárcsak az enyém őiránta, és ez elég. Azért el kell ismernie, van abban valami vicces, hogy először kijelenti, lehetetlen, majd megkérdezi, hogy csinálom. Már nem is bánom annyira, hogy meghiúsult a témaváltásra tett kísérletem. - Olyan ez, mint a felvételi - szólalok meg rövid habozás után. - Tudod, hány pontszámod van. Azt is tudod, hogy mennyi szükséges ahhoz, hogy bekerülj az általad választott egyetemekre, szóval csak jelentkezel, és vársz. Bizonyos szempontból te magad határozod meg a lehetséges kimeneteleket. - Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy folytassam az eszmefuttatásomat, de még idejében az ajkamba harapok. Nem szeretném halálra untatni, és egyébként is lehet, hogy hülyeségnek tartja ezt az egészet. - Nem is tudtam, hogy focizol - jegyzem meg félig-meddig elismerően, amint a mondandója végére ért. - Milyen posztban játszol? - Ennyiben nagyjából ki is merül a futball-tudásom. A jó társaságról eszembe jut, hogy nem egyedül érkezett. Milyen távoli emléknek tűnik most, mintha legalább napokkal, ha nem hetekkel ezelőtt történt volna, hogy felidegesítettem magam Cassie fontoskodó viselkedésén, pedig még csak egy órája, hogy leléptek. Bizonyára azért, mert ez idő alatt többet tudtam meg Jeremiah-ról, mint az eddigi ismeretségünk alatt együttvéve. - Gyakran lógtok együtt Cassie-vel és Jessie-vel? - kérdezem csak úgy, mellékesen. Elvégre nincs abban semmi rossz, ha érdeklődöm a barátai után.
- Igen. És te? - Abban biztos vagyok, hogy nem kollégista, másképp biztosan összefutottunk volna már máshol is a tanórákon és a munkahelyemen kívül. - Én is örülök neki - mosolyodom el szégyenlősen, jóllehet hiszek benne, hogy a választásomtól függetlenül összehozott volna minket a sors. Furcsállom, hogy az egyébként bőbeszédűnek mondható Jeremiah ennyire bezárkózik, amint a munkára terelődik a szó. Mivel pillanatnyilag a kíváncsiságom legfőbb tárgyát képezi, úgy döntök, teszek még egy kísérletet, mielőtt hagynám, hogy feledésbe merüljön a kérdés. Azt hiszem, működik, bár nem tiszta, miért esett ennyire nehezére, hogy erről beszéljen. Gondolom, nem tartotta elég fontosnak, vagy nem szeretné, ha arra a következtetésre jutnék, hogy az apja döntött helyette. - Ez esetben az apukádnak lenne miről beszélgetnie az anyukámmal - csúszik ki a számon meggondolatlanul. Azt az összeget, amit az egyetemi oktatásomra tettek félre, gyakorlatilag teljes mértékben felemésztette a válásuk... Jobban belegondolva anya inkább rá se nézzen semmilyen hímnemű egyedre. - Köszönöm. És persze azt is, hogy megvártál. - Hálásan mosolygok rá. Előfordulhat, hogy korábban is említettem már, de az sem lenne akkora baj: így legalább biztosra veheti, hogy nem csak az udvariasság mondatta velem, amit, hanem valóban nagyra értékelem a gesztust. - Nem lett volna mindenki ennyire kitartó. - Rendben, ez már csak hízelgés, viszont őszintén mondhatom, hogy nincs benne semmiféle hátsószándék. Csupáncsak a kedvében szeretnék járni. Megérdemli. - Hűha! Washington nem semmi. - Elképzelem, ahogy Jeremiah-val kéz a kézben járjuk végig a szebbnél szebb nemzeti parkokat. A családja is biztosan örülne neki, ha meglátogatnánk őket; eltölthetnénk ott egy romantikus hétvégét, esténként összekuporodva egy-egy bögre forrócsokival. Klisés? - És vannak testvéreid? Ha többet dolgoznék, vagy találnék egy jövedelmezőbb munkahelyet, együtt is bérelhetnénk a lakását (feltéve, hogy jelenleg egyedül él). Amúgy sem nekem való a kollégium. - Jacksonville-i. - Ha úgy veszem észre, hogy nem mond neki sokat, még hozzáfűzöm: - Oregon állam. Közben elfogy az utolsó korty kávém is, szóval kénytelen vagyok felfüggeszteni a beszélgetést, amíg megteszem a szükséges kitérőt a legközelebbi kukáig. - Van valami ötleted, hova menjünk? Nem mintha nem élvezném a céltalan sétálgatást, csak... - Kényelmetlen állandóan kerülgetni az embereket, miközben helyette rád is figyelhetnék, fejezem be gondolatban.
Mint a felvételi. Az egyetemistáknak tényleg nincsenek olyan real-life élményeik, amikhez nem kell egyetemre járni? Számomra az egyetem sok utánajárást igényelt, nem kevés pénzmozgást, és egy csomó ötletelést. Nem számoltam pontokat és nem vártam értesítőt - szóval végülis tisztában voltam vele, hogy "felvesznek". Én határoztam meg, de csak eddig a pontig. Nem mondhatnám, hogy a jövőről bármilyen elképzelésem lenne, nem hogy tervem! - Aha... - felelem elgondolkozást színlelve. Az órákon is így csinálok, ha valami totál kínai, úgyhogy elvileg jól működik. - De véletlenek, előre nem látható dolgok bármikor történhetnek, és te azt mondtad, minden lehetséges kimenetelre szeretsz felkészülni. Akkor sem tudsz. - Elgondolkozhatnék rajta, hogy velem van-e a baj, amiért az egyetemi jelentkezést nem tudom ilyen szinten kiszámíthatatlannak venni, és talán lehetnék óvatosabb, miket beszélek, nehogy kiderüljön a tapasztalatlanságom, azonban akkor sem értem. Egyelőre nem nézett hülyének, nekem pedig az általános baromságokon kívül néha igenis vannak intellektuálisabb gondolataim is! Kapd be, Mathias. A kedvenc időtöltéseink megegyeznek Jeremiah-val, úgyhogy legalább ide nem kell semmi sznobos dumát bevágnom. Egyébként meg, ha megpróbáljuk logikusan nézni a dolgot, Molly velem ül itt, nem pedig valamelyik (nálam is nagyobb) barommal... Talán nem is mindig nyerő a kékvérűség. (Újfent kapd be, Mathias.) - Á, gimi óta nem játszottam. Most már csak nézem. - Megvonom a vállam. Annyira nem voltam és nem is vagyok nagy fan, egyszerűen csak megvan a hangulata, amikor egy korsó sörrel ülsz valami bárban és mindenki üvölt veled, te is üvölthetsz és úgy am blokk úgy tűnik, mintha az lenne a legfontosabb pár óra az életben. - Összehozza az embereket - fűzöm még hozzá. Azt sem tagadhatom, hogy élvezem a brutalitását, ezt azonban nem fogom máris bejelenteni. Megadom neki a lehetőséget, hogy még azelőtt ejtsen, mint hogy minden hibámról tudomást szerez. Igazi taktikus vagyok. Nem tudom mire vélni a témaváltást, pontosabban a kérdését. Már majdnem el is felejtettem, hogyan kezdődött ez a mai kávézás, nem tudom, ő miért tartja fontosnak. - Cassie-t biztosan ismered, csak a suli miatt lógunk együtt, egy társaság. A srác meg talán fölöttünk jár. - Igazi kitérdekel stílusban vonom meg a vállam. - Most láttam először szerintem. - Sejtem, hogy a valódi kérdés olyasmi lehet, miről beszéltünk, de sajnos ezt nem áll módomban most megosztani vele. A későbbiekben, ha úgy alakul, majd kitalálok valami ehető hazugságot, de ha nem nyúzza a témát, akkor mára ennyiben hagyom.
- Albérlet. - Ez így a legtisztább, nem igaz? - Elég picike, de nekem elég. - A bátyám kecóját képzelem magam elé, majd még tovább egyszerűsítem. És még tovább. Biztos vagyok benne, hogy Brooklynban vannak efféle apró lyukak, amiket csórók is ki tudnak venni. Hát még én. Viszont ezt sem tartom olyan fontosnak, mint a tényt, hogy ha nem találom meg ezt a Starbucksot, benne az angyali pofijával, akkor nem lennék törzsvendég. Hiába van közel az egyetemi épületekhez, valljuk be, ha nem az ügyfelek intéznék a cechhem, nem igazán engedhetném meg magamnak a többi látszat cuccom mellett. Szóval igen, szerencse. A mosolya pedig a ráadás. Horkantva nevetek fel a megjegyzésén. Irányításmániás szülők, ha? Ilyen megvilágításban én is tudnék mesélni. - Pacsizzuk le - nyújtom felé a távolabbi tenyerem. Remélem, ennyi info elég is erről. Azt remélve, hogy ha én nem kérdezek, ő sem fog, részemről ejtem a család-témát. Gondolhatnám, hogy ez csak egy ideig lesz megoldható... Nem vagyok ahhoz szokva, hogy bármit is (őszintén) megköszönnek nekem vagy éppen megdicsérnek, úgyhogy kezd kicsit furcsa lenni ez a túláradó őszinte kedvesség. Ennek ellenére nem hagyom annyiban. - Szóval kitartó vagyok? - fürdöm kicsit a dicséretben. Így érezhetnek a macskák, amikor azt akarják, hogy jól simogassa meg őket valaki... Én meg az incselkedéssel igyekszem elvenni a komolyságot a beszélgetésből. Lehetek a hős lovag, ha arra vágyik, de ennél a percnél úgysem tart majd tovább.
- Washington állam - hívom fel a figyelmét az apró részletre. - azért nem olyan nagy szám. Jobban tetszik New York. - Lágyan elmosolyodom. Sosem jártam a városon kívül, nem hogy másik államban, úgyhogy könnyű ilyet állítanom. Az sajnos túlzás lenne, hogy minden részét ismerem, de vannak szegletek, amiket bizony eléggé kenek-vágok. Ez az otthon szépsége. Egy idegen helyen nem érezném magam ennyire sem biztonságban. - Nincsenek. - Minél egyszerűbb az élet, annál jobb. Ha pedig lenne is testvérem, úgyis letagadna. (Mondtam már, hogy kapd... Ja, asszem említettem.) - Nálad, tesók? - Azt gondolnám, hogy ha valaki folyton össze van zárva egy másik valakivel, akaratos és hangos lesz (mint én?), Mollyra azonban egyik jelző sem illik - eddigi tudomásom alapján. Szerencsére nem kell fogadnom rá, hogy egyke-e, mivel ez egy könnyen megválaszolható kérdés. Ha a középiskolai emlékeim nem csalnak, Oregon is valahol a nyugati parton van, szóval talán ezúttal nem jött be annyira a Washingtonos kamu. Szerencse, hogy nem kérdezett részleteket, vagy nem él valami rokona amott! Kicsit necces ilyen vizeken evezni, de egzotikus akartam lenni az új közegben, na. - Más a levegő is a keleti parton, igaz? - Újfent olyasmi, amiről gőzöm sincs, de nem igazán tudok hogyan reagálni a lakóhelyére, marad a lazázás és a vigyor, ami csak magabiztosságot közölhet felé. A programmal kapcsolatos kérdés egy pillanatra elbizonytalanít. Délelőtt még abban sem voltam egészen biztos, hogy látom-e a mai napon, most pedig nem úgy tűnik, mint aki sürgetni szeretné a közös időnket, úgyhogy lényegében bármi szóba jöhet. Gondolatban máris dörzsölöm a tenyerem, de közben izgulok is, mert ez az impró vagy jó lesz, vagy búcsút inthetek a folytatásnak. Még szerencse, hogy marha jó vagyok az ilyesmiben. - Nincs! De hidd el, elég nyitott szemmel járni és a program azonnal... - A szemem megakad egy kirakaton, a mondatot félbevágom, és kajánul csillogó szemekkel nézek vissza a lányra. - Na mit mondtam! Teszek pár célirányos lépést, hogy én is kidobjam a poharam, majd lelkes mosollyal az üzlet ajtaja felé biccentek. Bal tenyerem a lány dereka mögé csúszik (talán észre sem veszi), jobbommal nyitom előtte a bejáratot - már amennyiben nem hivatkozik valami szörnyű allergiára, esetleg ellenszenvre, ami akadályozhat minket a hirtelen ötlet megvalósításában, de ugyan kinek lenne ellenére pihe-puha kisállatokat megnyüsztetni egy ilyen napon?
- Nos, igen. Kivételek mindig akadnak, de ha statisztikai szempontból nézzük őket, nem valami jelentősek. Gondolj csak bele, hány előre nem látható esemény történt veled, mondjuk, a tegnapi nap folyamán? - Ami engem illet, a szokások rabja vagyok, márpedig abban, úgy gondolom, egyetérthetünk, hogy minél ritkábban lép ki valaki a komfortzónájából, annál kevesebb rá az esély, hogy olyasmivel találja szemben magát, amire egyáltalán nincs felkészülve. Ha jobban belegondolok, pontosan emiatt nem is biztos, hogy nála ugyanúgy beválna az elméletem. - Ó! - Én és a messzemenő következtetéseim. - Nem hiányzik? - Árnyalatnyit távolabb húzódok tőle a székemen ülve, azt hiszem, egy óvatos, puhatolózó pillantást megengedhetek magamnak a vádlija és a karjai felé, hogy ellenőrizzem, nem tréfált-e meg az emlékezetem. - Úgy festesz, mintha rendszeresen sportolnál - mondom ki hangosan is a félreértés okát, külön ügyelve rá, hogy inkább megállapításnak, mintsem dicséretnek hangozzon. Némi szövetnél azért több kell ahhoz, hogy zavarba jöjjek, abban viszont már nem vagyok olyan biztos, hogy a bókjaim kiváltotta nézését ugyanilyen pókerarccal tudnám állni. - Én sosem néztem még igazi futballmeccset - ismerem be kissé bűnbánóan. - Pedig szívesen adnék neki egy esélyt. - Lehet, hogy ezzel most túlságosan is forró talajra léptem. Az eddigiek alapján úgy tűnt, több esze van annál, minthogy felajánljon egy bemutatót a bélyeggyűjteményéből, de tudom (hát, inkább csak sejtem), hogyan működnek a fiúk. Nem szeretném összezavarni őt azzal, hogy olyasmire biztatom, ami számomra ennyire korai lenne még, és a közös meccsnézés első blikkre simán felér egy közös filmezéssel. - Hallottam már a nevét - felelem ugyanolyan sokatmondóan, ahogy Jeremiah tette az imént. Üzleteltem már vele, persze csak közvetetten. Sosem fedném fel a tevékenységemet olyasvalaki előtt, mint Cassie. Különösnek találom, hogy összeültek így hárman, holott állítólag semmi sem köti össze őket a "közös társaságot" leszámítva. Mennyi időre is ugrott be Jessie, tíz percre? Kevesebb? - Aranyos párnak tűntek - fűzöm hozzá csak úgy, végszó gyanánt.
- Ezek szerint nincsenek lakótársaid. - Inkább kérdés, mint kijelentés; a focis dolog után óvatosabban bánok a következtetéseimmel. Mikor azt mondtam, lenne miről beszélgetniük a szüleinknek, inkább gondoltam vitatkozásra, ám azután, hogy felnevet - milyen édes! - és pacsira nyújtja a kezét, hirtelen már azt sem tudom, melyikünk számára lenne kínosabb felvilágosítani erről. Tulajdonképpen nem is olyan lényeges, vagy sürgős, hogy megtegyem. Ha úgy alakul, bőven lesz még alkalmam tisztázni a félreértést, ha meg nem, úgy sem számít majd. Mosolyogva csapok a tenyerébe, de annyira ügyetlenre sikeredik a mozdulat, hogy kénytelenek leszünk korrigálni a hibát. Mondanom sem kell, mennyire bánom, hogy újra hozzá kell érnem a bőréhez. A szüleim szerint egy tenyér sok mindent elárul. Elmondja például, hogy az illető kétkezi munkával, vagy az eszével keresi a kenyerét; hogy mennyire gyakran tartózkodik a levegőn és milyen a vérmérséklete. Persze, ezek kapcsán is számtalan kivétel létezik, és lehetetlen volna minden eshetőséget feltárnom. Tudom-tudom, Jeremiah. - Igen, az vagy - vigyorodom el az incselkedésén.
Olyan rosszallóan ingatom a fejemet, mintha személyes sértésnek venném, hogy így lealacsonyítja Washington államot. - New York meg sem közelíti azt a környezetet. - Túráztunk már a Cascade-hegységnél, és lehet, hogy ez tőlem nem nagy szó, lévén, milyen kevés helyen jártam eddigi életem során, de túlzás nélkül állíthatom, hogy sosem láttam még annál szebbet. Mikor jelentkeztem a Columbiára, nem hittem volna, hogy valaha is visszavágyok majd a magam megszokott, kisvárosi közegébe, ezzel szemben minél több időt töltök New Yorkban, annál inkább hiányzik az otthonom. Ugyanakkor abban az biztos vagyok, hogy ha hazaköltöznék, pont fordítva lenne. - Nincsenek. - Pedig mindig is szerettem volna egy kishúgot, akivel szövetkezhettünk volna a szüleink ellen, ruhákat cseréltünk volna és éjszakába nyúlóan sugdolóztunk volna a fiúkról. Lehet, hogy nem lett volna külön szobánk; valószínűleg emeletes ágyon aludtunk volna, ő fent, én lent, és sötétben világító csillagokat ragasztottam volna az ágya aljára, olyanokat, amiket a szobám mennyezetére tilos volt, mert csak felemássá tette volna az alatta lévő festéket. Lehet, hogy ha teljesül a vágyam, anyáék mind a mai napig együtt lennének. - De mennyire - sóhajtok fel vágyakozóan. - Mindig időbe telik, hogy újra hozzászoktassam magam, valahányszor visszajövök a szünetekről. Tényleg, te haza szoktál látogatni szorgalmi alatt? Ugyan az érintése váratlanul ér, nem adom jelét, hogy ellenemre volna, sőt, a szemem éppúgy csillog a kirakat látványától, mint az apró gesztus hatására. Sokféle program jutott eszembe, mielőtt és miután nekiszegeztem a kérdésemet, ám meglepő módon egyikben sem szerepelt kisállat kereskedés. Azt hinném, fiúként, na meg bármilyen normális emberi lényként elővigyázatosabb, mintsem önszántából kiszolgáltassa magát a gügyögésnek és vinnyogásnak, aminek idebent akár fültanúja is lehetne. Feltéve, hogy nem vagyok allergiás, ugyebár. Ha nem is garantál hosszas elfoglaltságot, tesztnek mindenképp megfelel. Legnagyobb szerencséjére nem kezdek el se tüsszögni, se nyávogni, helyette olyan lelkesedéssel járom végig a ketrecekből és terráriumokból álló sorokat, akár egy kisgyerek. - Volt már háziállatod? - kérdezem valamikor a nézelődés közben.
Tehát igazam van. Sorra tudja venni, milyen lehetőségek jöhetnek számításba, de meglepetések ettől még érhetik. Alapvetően már ez a képessége is irigylésre méltó, de azért a lényeg az elején volt: igazam van. - Rengeteg, gondolom. Arra biztosan nem számított például egyikünk sem, hogy itt fogunk ülni - vagy legalábbis arra, hogy te itt fogsz ülni. - Tereljük inkább nekem tetsző irányba a beszélgetést, mit mondasz, Molly? - Erre nem is lehetett volna felkészülni. - Habár, a kis kolléganője a magányos ücsörgésemből elkeseredett szerelmi történetet olvasott ki, még nem biztos, hogy minden lánynak csak ezen jár az esze. Molly legalábbis nem tűnik olyan ábrándosnak, mint mondjuk azt, Cassie. Édesen érdeklődik a foci iránt, pedig talán ez bennem a legkevésbé érdekes. - Kicsit. Ott is inkább a csapat volt motiváló. - Azt nem mondanám, hogy élveztem a dirigálást meg az edzések szabályozott részeit, inkább a játék szabadsága és a baromkodás volt az én pályám. Nem fejtegetem a dolgot, mert ahogy méreget, befogom a számat és félig felhúzott szemöldökkel próbálom kitalálni a gondolatait. Nem vagyok egy kigyúrt focis alkat, mi? Letaroltak simán? A megjegyzésén azonban felnevetek. Ez is váratlan volt! - Örülök, ha így látod... - És ha tetszik, ahogy festek. - Futok. Reggelente a metróra, szabadidőben pedig a közeli parkban. - Morningside. Tetszik a neve is. - Sajnos elég magányos sport, de most ez fér bele. - Az otthoni fekvőket meg hasizmozást nem tartom igazi sportnak, csak megszokásból teszem a megjelenésért. Fontos az erős kisugárzás, nem lehetek eltaposható. Főleg, ha használni is kell az erőt... - Te játszottál valamit? - Ez a helyes módja, hogy utánaérdeklődjünk, miért olyan szép kerek a lányok feneke és vajon mennyire hajlékonyak. Úriember lesz belőlem. - És nem igazit? - kérdezem viccesen. Ez valószínűleg egy sima nem, csak nagyon óvatoskodva mondja ki. Pedig ez nem ciki. Nem vagyok az a típus, aki másokra erőlteti a hobbiját... Hacsak az a másik nem kéri. - Ó, hát ezen könnyen segíthetünk! Ha tényleg van kedved hozzá, tudok egy jó helyet Broo... - Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Travis. Ott túl sokan ismernek engem, nem véletlen, hogy nem keverem a két társaságot. Tartsuk meg ezt a jó szokást. - Talán az túl durva lenne neked. - Elvigyorodom. Szép mentés. - Kereshetünk egy nyugisabb sportkocsmát... Már amennyire egy ilyen hely lehet nyugis. Meccset nézni úgy az igazi. - A lányok és a sport még sosem alkotott közös halmazt az életemben, és kissé szkeptikus vagyok, hogy Molly tetszését elnyeri-e a dolog, de talán egy kevésbé fontos mérkőzést megnézhetünk együtt. Nem a szokott helyemen, nem a szokott emberekkel, de így félidőben is fel lehet adni. Az meg sem fordul a fejemben, hogy hazavigyem, hiszen... nincs is olyanom. A bátyó lakása lehetne még lehetőség, de nem volt olyan rég a legutóbbi látogatásom, hogy meg merjem kísérelni a következőt. Jobb a biztos talaj. Nem tudom, érdekesnek találja-e a korábbi találkozómat, de remélem, nem várja, hogy ennél részletesebb beszámolót adjak valami ennyire unalmasról. Tény, Jessie jó pár ebédet kifizet nekem, de ennél több hasznom nincs belőle, ergo szóra sem érdemes. - Tényleg ezt gondolod? - kérdezem kétkedve. Nem tudom, talán ő másképpen látta őket, talán csak nekem volt olyan szörnyen ellenszenves a srác, talán én ítélem meg rosszul... talán ő. De azt őszintén remélem, hogy nem a hasonló seggfejekhez vonzódik. Nem mintha szent lennék, de... Van egy definícióm a seggfejekre, ami a saját hibáimon kívül áll. Mondjuk ez valószínűleg mindenkinél így van, különben Mathias sem hinné, hogy szuper arc.
- Jönnek-mennek... Szerintük túl kupis vagyok! - Felháborodottan csóválom a fejem. Muszáj távol tartanom a kíváncsiskodókat a "lakásomtól", és ugyan ki akarna térdig gázolni a szemétben? Senki sem vágyik oda.
- Ízlések és pofonok - vonom meg a vállam vigyorogva. El sem tudnám képzelni, hogy ne a nagyváros forgatagában éljek, hogy csend vegyen körül és madárcsicsergés, hogy ne tudjak metróra szállni és gyorskaját enni a nap bármely percében. - Sokszor van honvágyad? - Lehetünk mások, de akkor miért pont egy ilyen távoli nagyvárost választott? Érdekes, de még inkább érthetetlen. - Ez kicsit csalódottan hangzott - jegyzem meg kíváncsian. Nem mondanám, hogy én valaha is vágytam testvérre, de el tudom képzelni, hogy vannak jó részei és talán nem olyan unalmas az élet. Biztosan bőven akadnak olyanok, akik örülnek a tesóiknak vagy éppen hiányolnak egyet-kettőt az életükből. Újra hangot ad a honvágyának, és csak tovább erősíti ezt, hogy szerinte nekem is így kellene éreznem. - Ritkán. - Ha egy hosszabb eltűnést valamivel meg kell magyaráznom. - A szüleim nagyon élik a FaceTime-ot meg úgy am block a netes kapcsolattartást. Elég. - Jeremiah álarca mögül annyira érzelemmentesnek látom magam, mintha csak a színházműsort olvasnám fel. Remélem, nem éri el ez a semmilyen érzés és nem is húzza tovább a család-témát. Már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban, nem? A biztonság kedvéért lecsapok az első kínálkozó programra: a kisállatkereskedés nyerő ötletnek tűnik. Nem igazán gondolom végig a választást, én egyszerűen csak szeretem a dögöket, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb normális ember hasonlóképpen érez. Habár néhány másodpercenként fellesek, Molly merre jár, a figyelmem leköti egy tengerimalac, aki olyan elmélyülten rágcsál egy darab répát, hogy észre sem veszi... De, megállt. Bámul. Pedig majdnem elértem az ujjammal a feje búbját. Nem szeretném, ha belőlem is kiharapna egy darabot és vérengző fenevaddá változna, úgyhogy csalódottan visszavonulót fújok. Ő meg örömmel rágcsál tovább. Sunyi. Volt-e már háziállatom? Nehéz kérdés. ... Vittem-e már haza kóborkutyát? Naná! Hiba volt? Abszolút. - Sajnos nem, de az ilyesmihez szerencsére sosincs késő. Egyszer talán hazaviszek egy kutyát. - Lépek tovább. - Vagy macskát. Olyan hisztisek, minden mozdulatát kinevetném. - Értem én, hogy igénylik a figyelmet, de semmi más nem tud úgy megsértődni rád, mint egy kényes dög. Mázlis vagyok, általában csak éhes kóbor állatokkal találkozom, azok úgy félnek az embertől, mint a tűztől, de a kaját nagyon is szeretik. Bizonyos szempontból hasonlítanak rám. - De egy hörcsöggel is ellenék... - Még a halakat is szeretem, pedig ők aztán tényleg unalmasak. - Nálatok van valami otthon? Sejtem, hogy a koliba nem lehet bevinni semmilyen kiskedvencet, bár hallottam már néhány sztorit... - A szabályok elvégre azért vannak, hogy megszegjük őket.
Ugyan már vagy egy évezreddel ezelőtt feloldódhatott a cukor a kávémban, pótcselekvésképp ismét megkeverem, hogy aztán lenyalhassam a fapálcikáról a rajta maradt kávét. - Figyelmen kívül hagysz egy fontos szempontot. - Kissé megfeledkezem magamról, mert az imént említett, frissen összenyálazott pálcikát szegezem rá a mutatóujjam helyett. - Nem a mai napra vonatkozott a kérdés. - Gondolhattam volna, hogy nem lesz ilyen könnyű elterelnem a figyelmét a randevúnk megjósolhatóságáról. Kénytelen vagyok mérlegelni, mi a fontosabb: hogy alátámasszam az érveimet, vagy hogy megőrizzem az imázsomat? Végül úgy döntök, női szemmel közelítem meg a problémát. - Tehát amíg Teresa nem csapott fel önjelölt kerítőnőnek, nem is tervezted, hogy randira hívsz? - kérdezem a pilláim alól. Jelenleg nyoma sincs rajtam neheztelésnek, vagy csalódottságnak, pedig elhiheti, hogy az leszek, ha bármilyen módon megerősíti a felvetésemet. Amit nyilván nem tartok túl valószínűnek, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy a saját fegyverével töröljem fel vele a pályát. Egyébként aranyos, hogy azt hiszi, nem készültem fel erre az eshetőségre - elvégre hetek óta erről szólnak a keddi órák és a szombati műszakok. Az egész havi ruhatervezetemet arra építem, hogy ezen a két napon öltsem magamra a legcsinosabb ruháimat, de még véletlenül sem ugyanazokat, mint korábban, mivel nem tudhatom, mennyire figyel a részletekre, vagy úgy általánosságban rám. Ilyenkor mindig azt a cipőmet veszem fel, amiben a legalacsonyabb vagyok, mert olyan ritkán húzza ki magát, hogy még nem tudtam száz százalékos bizonyossággal meghatározni a magasságát. A fiúk egyébként is buknak az alacsonyabb lányokra, késztetést éreznek rá, hogy megvédjék őket. Én szívesen hagynám, hogy megvédjen. - Megértem - mosolygok rá. Pedig egyáltalán nem értem. Sosem voltam részese egyetlen csapatnak sem, már az iskolai kórust és a "stréber szakkört" leszámítva, azonban kétlem, hogy bármelyik a kettő közül említésre méltó volna egy valódi, összetartó közösség mellett. Nem is motiváltak másra, minthogy (a szakkör esetében) letagadjam a közöttünk lévő törékeny barátságot egy-egy megnyilvánulásukkor. - Biztosan könnyebb kivitelezni, mintha egy egész csapatnyi emberrel kéne egyeztetned. - Valamiért attól, hogy a magányos szót használta, levakarhatatlan késztetést éreztem rá, hogy rávilágítsak a futás egy lehetséges pozitívumára. Egyrészt megkapó a gondolat, hogy talán valahol mélyen van benne egy űr, amit kitölthetek, másrészt szeretném, ha nem is ismerné ezt a kifejezést. Már attól is elfacsarodik a szívem, ha csak elképzelem a szomorú ábrázatát. Ezzel együtt komolyan elgondolkozom rajta, hogy a későbbiekben felajánlom a társaságomat, habár ez azt jelentené, hogy máris el kéne kezdenem formába hoznom magamat a futáshoz. Egy hosszabb lépcsősor megtétele után is kapkodom a levegőt, hogy a kimelegedésről ne is beszéljünk. Aztán eszembe jut, hányan meresztenék rám a szemüket, ha egy parkban futnánk, és azon kapom magamat, hogy látványosan megborzongok ültemben. - Hm? Ne haragudj, elkalandoztam egy pillanatra. Mit kérdeztél? Elhúzom a számat, mikor a szóhasználatomat kezdi boncolgatni. - Hát, végigültem pár iskolák közötti és iskolán belüli mérkőzést. - Ha a játékosokat kérdeznénk, ők biztosan igazinak titulálnák őket. Én nem tartom túl professzionálisnak a folytonos köpködést, mű-lesérülést és egymás "véletlen" fellökését, mihelyst a bíró elfordítja a fejét, dehát hogyan is dönthetném el valamiről, hogy professzionális-e, ha még nem voltam szemtanúja, hogyan csinálják a Nagyok? Utólag már sajnálom azt a rengeteg időt, amit elpazaroltam a lelátón ülve. Mindenesetre azóta alaposan megfontolom, ki szolgált rá a figyelmemre és az energiámra, mielőtt bármit is tennék, hogy a kedvében járjak. - Őszintén szólva nem vagyok az a kocsmába járós alkat - vallom be, ha lehet, az előbbi megnyilvánulásomnál is szégyenlősebben. Vajon ezt is ugyanolyan rugalmasan fogadja majd, mint a focival kapcsolatos tapasztalatlanságomat? Vannak dolgok, amiken (a jövőben) kész lennék változtatni a kedvéért, ám egyelőre nem érzem úgy, hogy ez is közéjük tartozna. Kényelmetlenül érzem magam ittas emberek környezetében, kivált, mióta apa előszeretettel fojtja alkoholba a bánatát. Még kényelmetlenebb lenne, ha Jeremiah-nak is a fejébe szállna az ital, vagy ha engem próbálna meg rávenni, hogy fogyasszak valamit, amire egy kocsmában, lássuk be, van némi esély. - Te nem? - dobom vissza a labdát. Remélem, nem azért áll így a kapcsolatukhoz, mert féltékenység gyötri Cassie miatt. - Legközelebb küldd őket hozzám - ajánlkozom, miután a nevetésem elhal. - Tudnék mutatni kupis szobákat a kollégiumban. - Ami azt illeti, a szobatársam sem a rendszeretet mintaképe, viszont legtöbbször megtalálom a módját, hogyan vegyem rá a pakolásra vagy a takarításra. Márpedig ha őt rá tudom venni, azt hiszem, Jeremiah sem okozna nekem komolyabb fejfájást.
Úgy beszél, akár egy született New York-i. - Nem vagy az a természetjáró-típus, mi? - kérdezem féloldalas mosollyal az arcomon. Korai lenne még lemondanom a közös kirándulásainkról, de azért lehangol egy kicsit, hogy bár amolyan szomszéd-félék vagyunk és ennyire hasonló helyeken nőttünk fel (végre valakivel), nem osztozik velem a kisvárosok szeretetén. Ha úgy alakulna, hogy összeköltöznénk, ragaszkodna hozzá, hogy itt maradjunk? - Általában nincs rá időm, hogy ezen töprengjek - vonok vállat. Mondhatnánk, hogy minden egyes alkalommal honvágyam támad, mikor valaki fellök a metróhoz rohanva, vagy ellop előlem egy taxit. Vagy mikor olyan gyorsan vált át a közlekedési lámpa, hogy szinkronban három autó dudál rám, amiért nem értem időben a zebra másik végéhez. Vagy ha két kézzel kell fognom a táskámat, hogy ne rántsák le a vállamról, vagy lopják ki belőle az értékeimet. Szóval elég sokszor. - Te sosem szerettél volna egy testvért? - pillantok rá kíváncsian. El tudom képzelni, hogy ennyi ismerőssel és baráttal az oldalán fel sem merül benne ilyesmi, ugyanakkor azt is, hogy valamivel mélyebb kapcsolatokra is vágyna ezeknél, amit egy testvér megadhatna neki. Persze, mit tudok én a kapcsolatai valódi természetéről? Minden esetre elgondolkoztat ez a kérdés, még inkább a szenvtelenség, amivel a szüleivel való kapcsolattartásáról mesél. Nem hangzik úgy, mintha olyan felhőtlen lenne a viszonyuk, épp ezért nem is erőltetem tovább a témát, csak egy néma bólintással nyugtázom a szavait. Nehezen állom meg, hogy felnevessek a tengerimalaccal való barátkozásán. Nos, hívjuk inkább barátkozásra tett kísérletnek. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolok a ketreclakóhoz és kicsenek egy petrezselyemfalatot a tálkájából, hogy miután elfogyasztotta az aktuális falatot, megetessem vele. Emlékszem rá, mennyire tud fájni egy harapás egy ilyen kis fickótól, ez azonban édeskevés hozzá, hogy elrettentsen Jeremiah piszkálásától, ezért miután végzett a kajálással, óvatosan megsimogatom a feje búbját. Ki fogom bírni, hogy ne mosolyogjak. Ki ám. - És nem is alaptalanul - kuncogok fel, miután kihúzom az ujjamat a rácsok közül és újra felegyenesedek. Kis híján megfájdult a derekam a hosszas hajolgatástól. - Úgy egy éve lehetett, hogy elszabadult egy gabonasikló. Elneveztem Indiana Jones-nak, mert ahelyett, hogy egyszerűen meglépett volna a koliból, az összes szobába bekukkantott. - Azt már nem teszem hozzá, hogy kinek köszönhetően. - Válaszolva a kérdésedre, már csak halaink vannak. - Volt egy kutyám, de őt el kellett altatni úgy négy évvel ezelőtt. Már nagyon idős volt, állandóan betegeskedett. Utána pedig - ha az egyetem önmagában nem lett volna elég ellenérvnek - elég zűrössé váltak otthon a dolgok.
Összesen talán húsz percet is eltölthetünk a kereskedésben, mire végül mindketten megunjuk a nézelődést. Tapintatosan csupán egy röpke pillantást vetek a telefonom kijelzőjére, hogy lássam, hány óra van, az arcomon megjelenő csalódottságot viszont meg sem kísérlem elrejteni. - Szívesen maradnék még, Jeremiah, de muszáj elindulnom, ha nem akarok elhavazódni a tanulással. Köszönöm ezt a nagyszerű randevút. - Bátortalanul lépek közelebb hozzá, majd mielőtt megfutamodhatnék, gyors puszit nyomok az arcára.
Direkt csinálja. Hót ziher, hogy direkt csinálja, mert a hülye is megmondhatná, hogy amit a szájába vesz valamit, elvesztem a beszélgetés fonalát. Sok mindent szeretnék most figyelmen kívül hagyni, kedves Molly, mondjuk mindenki mást itt rajtunk kívül, de azt hiszem, te rosszul viselnéd a hirtelen kezdést. - Igazad lehet - mondom annak abszolút tudatlanságában, éppen miben is van igaza, de az még rémlik, hogy ebből indult ki a beszélgetés. A következő kérdése azonban kijózanít - gyanakvón húzom össze a szemöldököm. Ez egy csapda, Burke, ez biztosan csapda. - Dehogynem. Majd egyszer. - Amikor elfelejtette volna, hogy egy suliba "jártunk" és bemutatkozhattam volna neki rendesen, mondjuk. Tényleg nem gondolkoztam ezen, mint valós opció, de töketlen dolog lenne bevallani. - Így viszont már nem tudjuk meg. Éljenek a váratlan fordulatok! - Szélesen, büszkén elvigyorodok. Ezek szerint Teresa volt, aki megmentette a bőröm. Mondanám, hogy megköszönöm neki, de holnapra nagy valószínűséggel a létezéséről is megfeledkezem majd.
Nem tehetek róla, engem éltet a társaság. Örülök, hogy ezt megérti, így talán a jövőben sem lesznek félreértéseink emiatt. Az aranyos, hogy az egyeztetést nagy kihívásnak gondolja, ezért mosolyogva megvonom a vállam. Végülis. Akkor megyek, amikor csak akarok. Nem mintha ezen változtatna, hogy bárki más mit akar - a kompromisszum nem igen áll közel hozzám. Észreveszem, hogy nem egészen itt jár, bár fogalmam sincs, min tűnődhetett el ennyire. A futás azért nem olyan izgalmas, témának is elég gyenge, hogy még pluszban lehessen rajta agyalni. Ennek ellenére fennakadás nélkül ismétlem meg a kérdésem és figyelek - a foci azért már komolyabb beszédtéma is lehetne. Ha szeretné. Na nem gond. Felajánlom hogy majd én megmutatom neki, milyen egy igazi meccs, azonban a várt lelkesedés elmarad. Kicsit összezavar - otthon szeretett volna szurkolni, kettesben? Érdekes. Az, hogy nem kocsmába járós alkat, még érdekesebb. Ez megmagyarázza, miért nem találkoztunk soha a szakos bulikon, vagy miért nincs senkivel szorosabb kapcsolata. Kevesen maradnak ki. Ő miért? - Ez nem olyan klasszikus kocsma. Persze, isznak az emberek, általában csak sört, abból mondjuk sokat... de a sport a lényeg. Hatalmas tévé van és mindenki együtt drukkol... De csak egy ötlet volt, nem kötelező ilyen helyre menni. - Legalábbis focimeccset nézni. Ez akkor azt jelenti, hogy sosem jönne el velem egy buliba se? Pillanatnyilag nem tudom megítélni, hogy ennek örüljek vagy sem. Talán túlságosan is mások vagyunk. - Nemtom, nem igazán látok egy párt sem aranyosnak. - Hanyagul megvonom a vállam. Talán én képzeltem bele túl sokat, talán Molly túl naiv, bárhogy is, nem az én dolgom és kár firtatni. Ha Cassie az irányításmániás barmokra gerjed, az csakis az ő gondja.
- Nem - nevetek fel őszintén. Igazából a legnagyobb természet, ahol valaha voltam, az a Central Park, úgyhogy elképzelni sem tudom, milyen lehet egy valódi erdőben sétálni vagy ilyesmi. Képeket, filmeket láttam ilyesmiről, de nem lobbant fel bennem a vágy, hogy élesben is hasonlóval próbálkozzak. A betondzsungel az én világom. - Te szereted a ... kirándulásokat? - Ahányan vagyunk, annyi félék, mondom. Az mondjuk meglep, hogy valakinek nincs ideje a honvágyra, mintha ez valami beiktatható dolog lenne. Szintén nem tudok nyilatkozni a saját tapasztalataimról, fogalmam sincs, milyen érzés lehet, ha hiányzik az otthonod. Elhiszem neki. - De, persze - vágom rá. Szerettem volna, ha szeret annyira a bátyám, hogy ne hagyjon magamra. Ez nem jött össze. Szerettem volna jobb testvért, de most már nem akarok újat. Régit se. Ami nincs, az nem is fáj annyira, azt mondom. - De inkább csak kicsi koromban. - Ez talán a legvalósághűbb kiegészítés.
Miután feladom, hogy megszelídítsem a tengerimalacot, érdeklődve (és kissé szkeptikusan) figyelem, a lány hogy boldogul. Közben jár a szám, de néha megakadok, hátha áttörést ér el... Sunyi ő is, hogy kajával csalogatja a kis dögöt, mégis bejön neki, ez pedig enyhén sérti a büszkeségemet. Biztosan kan ez a kis disznó. Más magyarázat nincs. - Bekukkantott? - röhögök fel. Ezért akár még meg is érné koliban lakni! Biztosan ezer meg egy olyan sztori van, ami a külsősöknek csak legenda, ők viszont meg is élték. Mintha kimaradnék valamiből, és ez még rosszabb, mint a tengerimalac-simogatás. Egy kis nézelődés azonban helyreráz, a halaknál külön megállok, hátha találunk itt olyat, ami nekik is van. Csak kíváncsiságból.
Rendesen elbizonytalanít a hirtelen váltása - én legalábbis biztos voltam benne, hogy az előbb még úgy kérdezte, mit csináljunk, mint aki ezentúl örökké ráér, most mégis sietősre veszi a figurát -, viszont a bátortalan puszival mindent ellensúlyoz. Finoman simítom meg hüvelykemmel a porcelán bőrét a pofiján, mielőtt még elszaladhatna. - Én köszönöm - elégedett félmosoly kúszik az arcomra. - És ne izgulj, már megvan a számod! - Nincs menekvés, Molly Reynolds.
Kezdőlap
