Talán felkaptad a fejed arra a mondatra, hogy "ellógom a szemináriumokat, mégis mindig ott vagyok". Máris kifejtem.
Nos, tudjátok, szorgos srác vagyok, és alapvetően túl jószívű. Ha kell estére alibi a haveroknak, vagy el kell vinni a balhét puskázásért, netán közterület rongálásért, nehogy a gazdag apuka megorroljon, valahogy mindig megtalálnak a "barátaim". Ha túl derogáló a kétkezű munka, csak rám írnak, és már segítek is a költöztetésben vagy foltozom a széthajtott Kawasakijuk kerekét. Engem ritkán kell kétszer kérni. Segítek, ahol tudok. Tetőt javítok, betört szélvédőt cserélek, és máris ott van az a bizonyos: "Jövök Neked eggyel."
Így hát megvan, ki írja alá helyettem a jelenléti íveket, ki küldi el a beadandót,
és ki veszi fel a kapucnis pulcsim, majd a füzete fölött görnyed az első sorban. Szóval mondhatni, kibekkelem a sulit, de közben agyon dolgozom magam. Minden munkát, ami egy kis pénzt hoz a konyhára, a lehető legjobban megbecsülöm, és tisztességgel elvégzem. Mi másból pótolnám ki ezt az irreálisan magas tandíjat?! De komolyan! Rendben, magánegyetemre járok... de hogy lehet pofájuk ennyit elkérni egy félévért?! Minden egyes felvett kredit után elsírom magam, mert tudom, hogy a 4 kredites magasépítészet nekem 33 átalvatlan, átmelózott éjszakát jelent, s míg eminens pénzes iskolatársaim a legédesebb álmukat alusszák vagy részegre bulizzák magukat, addig én valószínűleg éppen autó kasztnit foltozok Joe éjjeli műhelyében.
Ja igen, mindenhez -is- értek. Vagyis autodidakta módon mindent megtanulok, ami érdekel és némi gógyit igényel. Ami másnak piszkos munka, az nekem egy újabb kredit. Meg egyébként is: tapasztalat útján tanul az ember.
Apámtól megtanultam, hogy az álmokat nem hozzák ám ezüst tálcán. A kemény munka soha nem állt távol a családomtól, ahogyan az építészet imádata sem. Édesanyám lakberendezésből keresi a kenyerét, apám rokkantnyugdíjas. Egykoron ő volt az államok egyik legkeresettebb építésvezetője. A melósai imádták, emelte a pallót, forgatta a kalapácsot, vágott, szabott, hegesztett. Soha nem gondolta magát többnek, mint a munkásai. A kivitelezők keresték is szép számmal. Miatta akarok építészmérnök lenni, és ebben a legnagyobb vállszélességgel támogat, még ha azt a rokkant székéből is teszi. Igen... munkahelyi baleset. Egy pénzes disznó felbérelte a cége központi épületének bővítésére. A szükséges biztonságtechnikai elemeken viszont spórolt, és kínaiakkal állványoztatta körbe. Gyenge rögzítés, hitvány anyag. Az állványzat apám és két másik melósa alatt hasadt ketté, és 20 métert zuhantak. "Szerencséjére" apám a másik két sráccal ellentétben nem halt szörnyet, azonban deréktól lefelé lebénult, jobb karját pedig csak részlegesen tudja használni. A kiperelt kártérítések az elszenvedett tragédiával nem volt arányos, a legdrágább ügyvédekkel szemben nem versenyezhettek, mégis abból a csekélyke kártérítésből segíti a tanulmányaimat. Én meg cserébe melózok neki, már ha kap egyáltalán munkát. Azóta csak árnyéka önmagának, a vállalkozása a csőd szélére sodródott.  
Hazudok a szüleimnek a tandíj összegéről. A lehető legkevesebbet kérem, a többit kétkezű munkával toldom meg. Így is sokat nélkülöznek miattam, de nem tudtam lebeszélni őket arról, hogy a legjobb iskolába írassanak. Soha sem lehetek elég hálás, hogy ilyen csodás szülőkkel áldott meg a sors.
Barátokra, barátnőkre aligha van időm, mégis a srácok azt hiszik, egyszerre több vasat tartok a tűzbe. Nincs se időm, se kedvem megcáfolni koholt irigységük. Bizonyára "asszonyommá" teszem mindet, akinek motorháztetője alól csupán két talpam áll az égnek.
"Nem indul az autóm Kev, rápillantanál?"... Nos, mindig is mondtam, hogy a nőknek nem való autó, mert túl bonyolult megjegyezni, hogy a kuplung és a gázpedál nem ugyanazt a célt szolgálják, az égett ferodol szaga rosszat jelent, a kéziféket indulásnál kiengedjük, vagy épp ha villog a Chevi üzemanyagszint-jelzője, nem tud már lemenni Long Beachre áztatni magát a csajokkal... De azért ahol tudok.. segítek. A röhögést visszafojtva megbütykölöm az autót, és újabb strigulát húzok a tartozás-listára. Még jól jöhet egyszer!
Ja, a külcsíny 'majd kimaradt. Nem mondanám magam túlzottan jóképűnek, de legalább kilátok a bitument takaró ködfátyol alól a 182 cm-emmel. A kemény fizikai munka edzésben tart, a cementes zsákok súlya már meg se kottyan, így nem félek trikóban megjelenni. Ondolatlan, kósza világosbarna fürtjeimet többnyire az ötágúval igazítom; annak színe jól passzol gesztenyebarna szemeimhez. Bőröm némileg sápadtabb a megszokottnál, anyám vérszegénységet gyanít a dolog mögött, de azért nem kell engem félteni. Csak nehezen barnulok, ennyi az egész. A lezserebb öltözetet kedvelem. Öltöny és kravátli viselése nem az én világom, még akkor sem, ha egy elit iskolában tanulok. Azért egy-egy elegánsabb göncöt, egy mutatós mellényt magamra erőltetek, ha az alkalom is úgy kívánja.  

23 évesen igen rövid, de talán annál tartalmasabb életút áll ezidáig mögöttem. Nem tudok ódákat zengeni gazdag felmenőkről, és lövésem nincs, milyen lehet kertes házban felnőni, úri népek között. Chicagoban születtem és az elemi végéig ott is húztuk meg magunkat. Abban a nagyvárosban, ahol a rendőrök tapsolnak, ha legalább egy fél napig nem lőnek le senkit, jobb, ha az ember megtanulja megvédeni magát. Nagybátyám kerületi rendőrezredes, így mindig képben voltunk a bűn városának aktuális eseteivel. Ha volt rám egy kis ideje, önvédelmi fogásokkal készített fel arra, ami odakint vár. Nem egyszer jól jöttek, amikor a gang önjelölt urai az uzsonnapénzemet akarták kiverni belőlem. De hát így szerezz már fiatalon ellenségeket. Csak védd meg magad, vagy épp Luist, a túlsúlyos padtársadat, és máris figyelheted a hátadat, amikor szürkületkor mész haza. Otthon persze mosolyogsz, mintha az élet szép és vidám lenne, de gyűlöltem Chicagot, ahol még egy tizenévesnek is van mitől félnie. Lehet csak mi laktuk rossz környéken?  
Építésvezetőkre, lakberendezőkre mindenhol szükség van, lényegtelen, hol élsz, hiszen a lehetőségek szülőföldjén, amíg az ember becsületesen dolgozik, meg tud élni... valahogy. Így eléldegéltünk a magunk módján. A fényűzés távolt állt a családunktól, minden megspórolt pénzünket raktuk a "matracba". Soha nem követelőztem, de már fiatalon tudtam jól, mi akarok lenni. Tanulékony gyerek voltam már kicsiként is, imádtam apám nyakán lógni, így kiskölyök koromtól kezdve szívtam magamba az olvadt acél és a fűrészpor szagát, és talán emiatt is akartam a nyomdokaiba lépni. Láttam, hogyan kell alázattal, szívvel felépíteni kietlen telekre egy meleg, családi fészket és láttam, hogy kell megálmodni a belsejét úgy, hogy mindig szívesen nyisson ajtót és gyönyörködjön az ember, legyen bárhol otthonában.  
Egy idő után egyre több megrendelése érkezett apám vállalkozásának a Nagy Almából, ezért aztán elköltöztünk. Életünk legjobb döntése volt, és a nagybátyámon kívül mást nem is hiányzik azóta sem. De azért ünnepekkor még összeül a család, unokaöcsém is kezdi kinőni nagynéném melltartóit, és már a két értelmes mondat is összejön neki folyékonyan, ha nagyon koncentrál. Nem is értem, hogy lehet két ilyen jó embernek egy kockafejű, pizzafaló kölyke, de hagyjuk is, ő pont nem sokat tett hozzá eddigi "pályafutásomhoz".  
A gimiben tudatosan készültem az egyetemi évekre. Rengeteget tanultam, szabadidőmben pedig, ha épp nem apámnak segítettem, az utcákat jártam. Mindig észrevettem a betondzsungel apró szépségeit, és még a legcsálébb úthibákban is megláttam a lehetőséget. Így elővettem hátizsákomból a festékszórót vagy a krétákat, és alkottam, ha senki sem figyelt. Nem mondanám magamat különösképpen tehetségesnek, de ha már csak egy embernek mosolyt csalhatok az arcra, már megérte.
Mindig feltalálom magam, nincs időm unatkozni. Apám balesete után, a gimi végéhez közeledve a New York University-t céloztam meg, nem is mertem álmodni többről, azonban a szüleim ellentmondást nem tűrően kijelentették, ha beleszakadnak is, és mogyoróvajas kenyéren kell élnünk, akkor is a Prattbe fogok járni. Így is lett. Bár nélkülözések, lemondások, és iskola utáni (inkább alatti) munkák mellett, és persze apám balesete után kiperelt kártérítésből, de itt állok az egyetem utolsó, legnehezebb éve előtt. A jegyeim romlanak, de a kitartásom töretlen. Még egy utolsó hajrá kellene, de ez az év lesz a legnehezebb.


- Mi? Dehát miért kell különórákra járnom? - morcolom homlokomat rosszallóan nézve adjunktusomra.
- Tavaly is csak az apja iránti tiszteletem miatt engedtem át. Tudom, hogy ellógta az óráimat. Ne nézzen olyan ostobának, mint a többi kollégámat. Azért, mert Töpszli-Tomot küldi be a pulóverében, még ellátok az első sorig! Idén megbukik... Na lóduljon! - fel sem néz a jegyzeteiből, hiába is alkudoznék.
Dr. Hendriksen tengerparti villáját apám és az emberei építették fel jóval áron alul néhány éve, a belterét pedig édesanyám tervezte. Amióta oda hordja a nőit, kivirult a tanár úr. Nem kértem, de átrugdosott az év végi vizsgán. Idén úgy néz ki ebben nem reménykedhetem.
- Köszönöm... szépen... Tanár Úr! - szóról szóra telik meg a hangom haraggal, majd magamból kikelve vágom be magam mögött irodája ajtaját. Soha nem is értettem, miért kell olyan tárgyakat tanulnom, aminek soha nem veszem majd gyakorlati hasznát. Így aztán mindegy volt, hogy a tanár milyen vehemenciával magyarázott, a fejem a pad lapjára bukott, és pár perc múlva már a hortyogásom hallattam. Egyre többet játszottam ki a lógsz egy szívességgel kártyát egyre több tantárgynál egyre több hallgatótársamnál. Naív voltam, hogy nem bukok le, de a meló sok volt, a tandíj nem fizeti ki magát, nomeg szereztem Tommy fiúnak egy csinos barátnőt. Amy is lógott egy szívességgel, így randiznia kellett vele. Egymásba gabalyodtak. Szívesen!
Az egy dolog, hogy legalább háromszor beleférek a srác irhájába, de a pulóverem jól takarta. Csak annyi volt a dolga, hogy bemenjen helyettem pár előadásra, és fel se nézzen, ha a tanár nem a táblára ír éppen. Most először lebuktam.
- Komolyan... A fenébe! - rúgok egyet a levegőbe, majd kis híján lesodrom a mellettem elhaladókat. Kit érdekel a művészettörténelem?! - Ha nem veszek különórát, kicsinál az öreg... Na jó. Nézzük az áldozatot... - idegesen nyitom ki az ajtót, a dühömet alig leplezem, azonban amikor önjelölt tanítóm szendén rám mosolyog, minden dühöm elillan.
- Ó helló! Bevallom tanárnő, vétkeztem! - mosolygok, alig idegesen, de azért.. anyám! Alig várom, mi fog kisülni ebből! - Lemaradtam, de úgy érzem, maga elkalauzol majd a művészettörténelem legrejtettebb helyeire...