Vannak reggelek, mikor annak ellenére is el kell indulnunk utunkon, hogy semmi kedvünk szinte az élethez sem, és már kora hajnalban, ébredéskor érezzük a múltbeli - vagy akár közelgő - kellemetlen események átható szagát. Amikor el kell viselni, hogy üres az ágy, hogy nem tudsz már senkit átölelni a felkelő nap első sugaraival együtt. Hogy nem kell senkinek a tálcán a kávé. Hogy nem árad álmodban is orrodba a másik illata, hogy nem hallod az álmosan dünnyögő, reggeli hangját. Hirtelen szabad vagy. Most már csak ezt kell elviselni. Ezt a rád zuhanó, nagy, üres szabadságot. Hogy mi visz mégis tovább? Tudja az ördög. Úgy érzem magam - nem csak most, az elmúlt néhány hétben is - mint amikor a hajótörött úszik a végtelen óceánban. Tudja, hogy nincs értelme, már csak automatikusan mozgatja a karjait és lábait, mert hajtja előre az életösztön. Az én hajóm pedig csakugyan minden téren megfeneklett, és már ott nyugszik az óceán fenekének legmélyén, én pedig igyekszem kapálózni a part felé, de tudom, hogy hamarabb fog elfogyni minden erőm, mint ahogy elérhetném.
Egyetlen jó megoldást találtam a mostani helyzetemre, az alkohol mindent feledtető mámorát. Remek gyógyszer, nem csak a szívfájdalom, hanem az újfent rám törő lidércnyomások és rémálmok ellen is, noha a másnap érzett hatása - a lüktető fejfájás, és a mosogatórongy-szájíz - meglehetősen pokoli. Néha azon kapom magam, hogy ismét jó lenne a morfiumtabletták, vagy épp az Adderall kábulatába menekülni a valóság elől, mégsem teszem meg. Nem csak azért, mert néhány hónapja tiszta vagyok, sokkal inkább valamiféle belső szégyenérzet miatt. Azt hiszem, ha esetleg Adriana Lane megnesztelné, hogy ismét efféle szerekhez nyúltam, személyesen lőne le, és fejezné be azt a munkát, amit annak idején valakinek sem sikerült maradéktalanul véghez vinnie. És tisztában vagyok vele, hogy a tabletták sem oldanák meg a problémáimat, csak "homokba a fejet" - jellegű elodázás lenne belőle. Ráadásul ismerve a szerencsémet, ha a föld alatt lenne a kobakom, onnan is a saját, személyre szabott poklom nézne vissza rám. Az én sorsom úgy látszik olyan, hogy mindig kevesebbet kapok az élettől, mint amit befektettem. Az élet pedig vagy annyira ostoba, vagy olyan kegyetlen, hogy ha bármikor is úgy érzi, történik velem valami, ami örömet okoz, és boldogsággal tölt el, erélyesen megrázza a fejét, és kirója rám a büntetést ezért.
De ettől függetlenül szükségem van a feledés ideig-óráig tartó megkönnyebbülésére, és a whisky ehhez tökéletes partner. Tegnap este is az volt. Olyannyira, hogy reggel, amikor ébredés után belenéztem a tükörbe, megrémültem attól a figurától, aki visszanézett rám. Egyenesen a Walking dead egyik zombija bámult a szemembe totális életundorral a foncsorozott üvegdarabról, és még csak sminkre sem volt szükség hozzá. Persze a Johnny walker-rel való tegnap esti sűrű csókolózás az egész napomra rányomta a bélyegét, olyan ernyedt voltam, mint a kiszáradás szélén álló béka a pocsolya partján. Amikor a nap végén, a legutolsó csoportomban az egyik gyakorló anyuka felkent a tatamira, már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elnézést rebegek, aztán az oldalamra fordulok, és vagy telibe hányom a szőnyeget, vagy csak simán elszundikálok rajta. Azért összeszedegettem az elgurult testrészeimet, igaz a bordám még mindig úgy sajog, mintha Godzilla taposott volna rá személyesen, de már arra képes voltam, hogy autóba üljek. Erős volt a csábítás, hogy a legközelebbi kocsma felé vegyem az irányt, de legyőztem a kísértést. Ha ma is kiütöm magam, holnap képtelen leszek a munkára, és lévén, hogy ettől függ a megélhetésem, nem hiszem, hogy ez lenne a világ legokosabb ötlete. Kávé. Kávéra van szükségem, erősre, feketére, és nem pohárral, hanem legalább egy vödörrel. Nemcsak az atomjaimat rázná helyre, de talán ébren tartana az éjjel is, ergo megmentene ismét néhány álmomban jelentkező lidércnyomástól is.
Lekanyarodok, leparkolok az utca szélén. Ismerem ezt a helyet, legalábbis kívülről. Benn még sosem jártam, mert... nem is tudom, miért nem. Egy Starbuck az én éjjeli bárokhoz szokott egyéniségemnek talán túlságosan kifinomult. Persze, lehet hogy ez olyan hülyeség, amit az ember addig ismételget magának, amíg a végén ő maga is elhiszi. De én tényleg az a típus vagyok, aki jobban érzi magát egy szórakozóhelyen sört kortyolgatva - és a szemét legeltetve a női felhozatalon - mint egy kávézóban szendvicset vagy süteményt majszolgatva. Bár ahogy mondani szokás, szükség törvényt bont, plusz a kivétel erősíti a szabályt, blablabla. Szóval, én is tehetek kivételt, ergo jöhet egy kávé. Rám is fog férni, ehhez kétség sem fér.
Halkan csilingel az ajtó fölé elhelyzett csengő, ami már eleve eltér attól a megszokott látványtól, ami azonnal fogad, ha belépek egy szórakozóhelyre, vagyis a vállas és morcosan bámuló kidobók látványától. A légkör barátságos, megnyugtató, és kifinomult. Nem sokan lézengenek benn, egy-két asztalnál üldögélnek, néhányan sorba állnak a kávégép előtt. Nem követem a példájukat, inkább megállok a pult előtt, és végigböngészem a kínálatot.
- Helló - köszönök aztán oda a szemrevaló, fekete hajú lánynak, aki máris magára varázsolja a kedves vendégnek járó mosolyt. Legalábbis erősen kétlem, hogy az én látványom - ami korántsem egy illusztris társaság - húzta volna kétfelé a szája két sarkát.
- Valami feketét kérek. Vagyis, feketét kérek - javítom ki magam. Látni, hogy eddig kb annyiszor jártam efféle helyen, mint az ördög a katolikus templomban. - Csak simán, minden nélkül. És duplát - bólogatok bőszen, szinte beleegyezésként a saját magam választásába. Nem igazán izgat, mit gondolhatnak rólam, bármire fogadok, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nemcsak beszélgetni, hanem sűrűn egyet is szokott érteni önmagával.
- Szívesen ennék is valamit, ha lehet - gondolom meg aztán magam. Réréek, maradhatok is néhány percet. Ráadásul nagyon régen volt az ebédem, és a gyomrom - ébredezve a másnaposságból - követeli a jussát. - Mondjuk, egy olyan baconos... hogyishívjákot - ha megölnek sem tudnám megmondani, mi az az összevissza tekergő tészta, de egész pofásan fest. Remélem ízre is, nem csak ránézésre. Oldalt, a pult előtt három gólyalábú széket látok, felkapaszkodom az egyikre, közben akaratlanul is felnyögök, amikor a jókora ütést kapott bordáim élénken tiltakoznak a művelet ellen. Holnap nem csak a megjelenésem lesz olyan, mint egy hulláé, hanem a felsőtestem színe is, azt hiszem. Örülök, hogy itt nincs tükör, rémesen festhetek. Nagyjából úgy, mint egy ideiglenesen szabadságolt hulla, és a viselkedésem sem pont beszámíthatóságot tükröz. Remélem lesz alkalmam meginni a kávémat, és lenyomni a torkomon a péksüteményt is, mielőtt a lány sikítozva menekülni kezdene, vagy egy feszületet lóbálni felém. Egy efféle reakció a mostani állapotomban meglehetősen érzékenyen érintene.


[/i]
[i]

Elias & Seladon

Valahol örültem, hogy az egész napot munkával tölthetem, valahol pedig ott  fészkelt a fejemben az undok kis terv, hogy beteget jelentsek és takaróm alatt döglődve átadjam magam a negatív  gondolatoknak, amikkel ébredtem hajnali hatkor. Megint arról az éjszakáról álmodtam és zokogva ébredtem ázva a verejtékben. Mindennél jobban gyűlöltem ezeket az éjszakákat, mert az utánuk következő nap maga volt a kénköves pokol,  nehezen tartottam féken a tüneteimet és felváltva dolgozott bennem a düh a melankóliával, ami tapasztalataim szerint sosem volt a legjobb párosítás.
Szinte még sötét volt, öltözködtem és utáltam azt, amit a tükörben láttam, minden bizonnyal megint fogytam, már alulról ütögettem az ötven kilós versenysúlyomat és azon gondolkodtam vajon mennyit kellene még leadnom, hogy jól hallhatóan zörögni kezdjenek a csontjaim és elnyomják a hangokat a fejemben. Nem, nem szabad ilyen hülye ötletekkel elterelnem a figyelmem, még a végén a ptsd-től ködös agyam azt hinné ez a megoldás minden gondomra és szép lassan elkezdeném abbahagyni az evést, mint a....baleset után nem sokkal.  Nem szeretem ezt a kifejezést, mert sok mindennek lehet nevezni azt, amit akkor láttam, de korántsem hasonlított arra, mint mikor valaki sietve halad éjszaka egy erdős útszakaszon és véletlenül elüt egy szarvast.  Az apám szánt szándékkal tette, amit sosem szabadott volna, még véletlenül sem akartam mentegetni, ahogy mindenki más. Arról beszéltek, hogy biztosan sokk hatása alatt volt vagy esetleg már korábban megbomlott az elméje, de egy percig sem tudtam hinni nekik. Én voltam sokk hatása alatt hosszú napokig, nem tudtam enni, inni és képtelen voltam beszélni, mégsem lettem volna képes végezni egyetlen emberi lénnyel sem.  
A saját szemembe néztem és gyorsan begomboltam az ingem mielőtt még végleg megundorodnék magamtól. Egy ideje már nem tudtam magamra nőként gondolni és attól féltem mások is csak egy törött porcelánfigurának látnak, valami olyannak, ami nem szép, maximum ijesztő és szigorúan tilos megérinteni, hiszen, ha megteszed egyszerűen szétesik. Nem tudom, lehet valóban atomjaimra hullottam volna, de sajnálatomra vagy épp szerencsémre senki sem érdeklődött irántam mióta ideköltöztem, amit betudtam annak, hogy a hosszú vörös hajam nélkül egy ilyen vékony és gyenge testtel a krokodil is kétszer meggondolná, hogy belém kóstoljon-e , nemhogy egy normális ember.
Egyedül nyitni sem igazán szerettem, egyrészt mert a reggeli műszak végeztével enyém maradt a délután, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni, még órám sem volt ma, amire kissé fáradtan beeshettem volna, másrészt pedig sötétre és csöndre érkeztem a kávézóba. Ez a két körülmény együtt kegyetlenül meg tudott rémiszteni, főleg a rémálmok után, amik vissza-vissza tértek és ma hajnalban épp megint megtaláltak és igyekeztek tönkretenni a napomat. A lehető leggyorsabba igyekeztem felkapcsolni az összes villanyt és benyomni a rádiót, hogy jobban legyek, percekig a pultba kapaszkodva vártam, hogy kapkodó légzésem kissé megnyugodjon.  Még véletlenül sem szabad átengedjem magam ennek az érzésnek, ezt mantrázom magamnak és egyelőre úgy tűnik képes leszek túllépni ezen az egészen legalább addig, amíg dolgoznom és persze mosolyognom kell.  A reggeli tevékenységeimet kezdem végezni, ellenőrzöm a hozzávalókat, aprólékosan letisztítom a pultot és főzök magamnak egy zöld teát még mielőtt az első korai madárka megérkezhetne az éltető koffeinadagjáért.  Egészen büszke lehetek magamra, hiszen majdnem két óráig egészen jól vagyok, bár ez igen gyakran így szokott kezdődni. Azt hiszed megúszod, kellőképp eltereled a figyelmedet, beletemetkezel egy-egy jólismert tevékenységbe és a komfortos rutin ellazít egy kicsit. Aztán történik valami és újra elkap az a borzasztó érzés, ami a mellkasod szorongatja és hirtelen már levegőt sem kapsz.
Nyilvánvalóan megtörtént, hát persze. Megszólalt a rádióban az az ostoba francia dal, ritmusos, a dallama a kellemes, a szövege semmiről sem szól és visszavisz egy bizonyos pillanathoz. Egy buliban voltam, mikor ugyanerre a zenére táncoltam, a csípőm néha véletlenül, mégis egészen direkt hozzáért a mellettem táncoló lány csípőjéhez és egymásra mosolyogtunk….túl gyorsan köti össze az agyam az emlékeket, először a lány mosolygó arca, aztán az ujjaim, ahogy az ablakpárkányba kapaszkodnak és ugyanolyan erővel szorítom most a pultot, ahogy akkor azt a műanyag darabot. Könnyek folynak végig az arcomon és emlékeztetnem kell magamat, hogy nem lehetséges megoldás összegörnyedve zokogni a pult alatt, amíg jobb nem lesz vagy, ameddig el nem fáradok.
Ekkor üti meg a fülemet a mély hang és villámgyorsan letörlöm a könnyeimet, hogy mosolyogva forduljak a férfi felé, aki gondolom csupán nyugodtan szeretné elfogyasztani a kávéját és nem azon morfondírozni a könnyáztatta szemeim láttán, hogy vajon mi a franc baj van velem.
-Jóreggelt-köszönök kedvesen és minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy ne hallatszódjon a hangomat, hogy milyen mélyen is vagyok valójában.
-Itt fogyasztja vagy esetleg elviszi?-kérdezem kényszeresen magázni, pedig ahogy elnézem a kora nem indokolja, igazából bárhol lehet egy szarul kinéző húsz és egy jobb fizikumú harmincas között, de inkább nem firtatom a sötét karikákat a szemei alatt, épp mint az enyémek, amiket sminkkel igyekszem takarni.
-Akkor, ha jól értettem egy dupla presszó és baconös lófa…-ki ne mondd, hogy lófasz, hát ember vagy te egyáltalán Iskra Golovkin?-izé…pont az.
Miután ilyen remekül leégettem magam, már a szégyentől lenne kedvem sírni, de inkább csak összeszorítom szájfénytől csillogó ajkaimat és nekiállok megfőzni a kávét és kitenni a péksüteményét egy tányérkára, mielőtt még nagyobb segget csinálnék a számból.

Fáradt vagyok. Nem, ez így nem pontosan igaz. Inkább kimerült, a szó minden létező értelmében. Az elmúlt időszakban ért csapások leromboltak lelkileg. Nem tudom, vannak-e olyan emberek, akik egy kimondottan rossz karma alatt születnek, de azt hiszem, én pont ezeknek a balfaszoknak a kategóriájába tartozom. Olyan csomó sok minden nem sikerült az életben, de komolyan. Már egészen a kezdetektől fogva úgy éreztem túl sok próbát kell kiállnom a semmiért. A gyerekkorom sem volt egyszerű, inkább volt egy intő jel, mint követendő példa, és néhány éjszakán még most is gúzsba szorít az álmok formájában jelentkező rettegés. Fiatal felnőttként végigküzdöttem a rendőrakadémiát, ott álltam félig üres zsebbel, de kőkemény hivatástudattal, miközben rejtegettem egy olyan titkot még önmagam elől is, ami megalapozta az egész mentalitásomat, és amelynek az "ERRŐL SOHA, SENKINEK NEM BESZÉLÜNK" kódolását annak idején a családom keményen belém véste. Aztán éltem az életem, dolgoztam, büszke voltam rá, hogy a törvényt szolgálom, mígnem elért az a csaknem végzetes lövés. A kórházi ágyon ébredezve, miután seprővel és lapáttal szedtek össze az utcáról, tudatosult bennem, hogy élek, de különösebbképpen nem tudtam eldönteni, örüljek-e ennek vagy sem. Aztán jöttek a poszttraumás stressz tünetei, a világtól való elzárkózás, a paranoia, a szorongások, a tehetetlenség érzése. Megismerkedtem a pánikrohamok, a legváratlanabb alkalmakkor rám törő mellkasi szorítás érzésével, amikor olyan, mintha egy láthatatlan jeges kéz fogná marokra a bordáim mögött a szívemet, és csavarná a gyomromat. Aztán megismertem egy lányt, aki magával hozta a napfényt, aki megnyitotta az ajtót, amely kivezet a sötétségből, aztán ő maga zárta ismét rám, és újra ott maradtam a körülöttem táncoló démonok áldozataként. Rettegek éjjel az ágyamban, mint egy öt éves kisgyerek, mert ott lapulnak a kanapém alatt a sorsom szörnyei, akik csak arra várnak, hogy elnyomjon az álom, hogy aztán kikapaszkodjanak, és széttépjenek karmos kezeikkel. Vannak olyan alkalmak amikor egy hihetetlen érzelmi cunamiba kerülök. Nem tudom leírni, nem tudom megfogalmazni, csak érzem.
Ezek után az vessen követ rám, aki mosolyogva, vidáman élné a mindennapjait, vagy éppen egy zen buddhista szerzetes bölcsességével fuvolázná, hogy az élet mégis, milyen szép. Szép a fenéket. Csak éppenhogy elviselhető. Alig-alig módon. Ahhoz tudnám hasonlítani mint amikor Tarantino rendez filmet. Árad belőle valami megfoghatatlan hangulat, képek villódznak, események zajlanak, mi pedig nem akarjuk nézni, de nem tudjuk nem nézni. Ráadásul perverz módon morbid és kiszámíthatatlan tud lenni, és csak apró, pillantnyi örömei vannak. Egy üveg ital, teszem azt, egy fárasztó nap végén, egyedül, az üres lakásban. Úgy, hogy az egyetlen hallgatóságom Qwerty. Szeretem a csendesen piálós estéket, és a mámort, amit hoz magával. Elhozza a szép semmit. A szép semmi jó. A szép semmiben nincsenek csúnya képek. A másnap persze mocskosul nehéz, szükségem van valamire, ami felspanol. Például egy kávéra. Már csak azért is, mert anélkül egyre inkább úgy festek, hogy egy zombi filmben már lőnének rám az egészségesek. És egyébként is, előfordul, hogy ha akad némi társaságom a feketeivás szertartásában, akkor kissé könnyebben érzem magam. Ez amolyen elterelés-jellegű dolog, ha másokra figyelek, akkor nincs annyi időm a saját lelki sebeim nyalogatására. Szóval van oka, amiért nem keresek egy magányos, még néptelen asztalt, hanem inkább maradok a pult mellett. Van kihez szólni, és nem mellesleg, ideje kissé dolgozni azon, hogy leküzdjem a szorongásomat.
Leadom a rendelést, többé-kevésbé normális ember módjára. Arról már nem tehetek, hogy a croissant-tól eltekintve nem ismerem minden egyes kaja nevét, nem vagyok pék. És a vicces, hogy a jelek szerint a pultos lány sem az.
- Itt fogyasztom, ha nem probléma - válaszolom, és ekkor olyan jelző érkezik a baconos cuccra, amely még az enyémet is übereli, és miután néhány másodpercig a szemeimet meregetem, kitör belőlem a hahota, még akkor is, ha előzőleg nem voltam kimondottan nevetős kedvemben. - Igen, jól értette - erősítem meg aztán a lány szavait. - Dupla eszpresszo, és egy olyan baconos... - hajolok közelebb aztán, hogy ne legyen fültanúja a szavaknak - nevezzük csak a nevén, lóf*sz - vigyorgok. A lány viszont szemmel láthatóan vörösödik, méghozzá nagyon. Úgy fordul a kávégép felé, mintha megesküdött volna rá, hogy soha többet nem tekint a szemeimbe. Pedig szerintem a szitu inkább vicces, mint ciki.
- Tudja, azt hiszem, az elmúlt néhány napban sem nevettem annyira jóízűt, mint jelenleg - jegyzem meg, miközben a masina munkába fog, és a kávé illata megtölti a pult környékének levegőjét. - És ezt vegye bóknak, mert annak szántam. A mai reggelemet sikerült kissé szebbé tennie a szokottnál - mérem fel aztán pillantásommal az időközben elém kerülő rendelést. Éhes vagyok, a francba, és igazából eddig észre sem vettem. Lehet, hogy a baconos lóf*sz mocskosul perverzen hangzik, de akkor is megeszem.
- Ami azt illeti... - kezdek bele, és a lányra emelem a szemeimet, de a folytatás gyorsan bennem is reked. Oké, nem vagyok egy pszichiáter típus, de vak sem. Azt azért pontosan tudom, mit jelentenek a kissé vörös szemhéjak és szemkörnyék. Már csak azért is, mert néha önmagamon is ezt látom, ha tükörbe nézek.
- Elnézést... - kezdek bele tétován, kissé habozva. Fene tudja, hogy nem kapom-e meg a kérdésemre azt a választ, hogy mi a fene közöm van hozzá. A nők kiszámíthatatlanok. - Mondja kisasszony, jól érzi magát? Bocsásson meg, higgye el, nem magán nevettem - fürkészem az arcát. Irgalmas isten, kérlek mondd, hogy nem én bőgettem meg. Hű, de hülye helyzet. Mert azért full ismeretlenül mégse állhatok oda, és kezdhetem el vigasztalóan ölelgetni, bármi vagy bárki is okozta a bánatát. A szavak viszont néha olyan suták és esetlenek ilyen helyzetben, hogy az ember nem biztos, hogy képes vele bátorítani a másikat. Azt szokták mondani, hogy a férfiak feladata a világban mosolyt varázsolni a nők arcára. Csak nem mellékeltek hozzájuk használati utasítást, hogy egész pontosan hogyan.

Elias & Seladon

Kicsit olyan volt a Starbucksban dolgozni, mintha valami buta kis sitcomot néznék, megvoltak a törzsvendégek, akiknek elkaphattam egy-két  lényeges vagy épp lényegtelen kis snittet az életéből, időnként ezek a snittek értelmes történetté álltak össze, máskor csak foszlányok voltak, szavak, amiket véletlenül volt lehetőségem meghallani. Ott volt például az az ügyvéd, igazából nem is biztos, hogy az, csupán annyi a logika a megnevezésben, hogy valahogy így képzelek el egy ügyvédet. Ő általában telefonon beszél, mikor rendel, mindig ugyanazt, capuccinót szójatejjel és cukor nélkül, hol a feleségével beszél, akit drágámnak szólít, hol pedig a szeretőjével, akit szerelmemnek hív. Jogos kérdés, hogy mégis miből gondolom, hogy  Ms. Szerelmem a szerető, nos nem kellett nagy nyomozást végeznem hozzá, épp eleget árult el, mikor egy találka lebeszélése közben gyorsan hozzátette: majd hazudok valamit a feleségemnek, sosem jön rám.
Több hasonló személy életét is figyelemmel kísérhettem munkanapjaim alkalmával, gyakran mardosott az irigység, mikor korombeli lányokat láttam betérni a barátnőjükkel vagy épp a párjukkal, olyan…normálisnak tűntek.  Féltékeny voltam rájuk és arra az életre, amit én is éltem, még hosszú hónapokkal ezelőtt Szentpéterváron, mert valljuk be nekem is épp az volt a gondom, hogy kinek tetszem és kinek nem, hogy vajon lesz-e elég vodka a hétvégi bulin és persze, hogy nehéz lesz-e matek érettségi.  Milyen érdekes belegondolni, hogy mennyire megváltoztam azóta, hogy New Yorkba kényszerültem költözni!  Sokkal komolyabb problémáim is lettek annál, mint hogy milyen a telefonom vagy, hogy kinek rázom majd a fenekem szombat este, hirtelen eltávolodtam mindentől, ami Iskra Golovkin volt és Seladon Fayként egy merőben differens módon kezdtem élni az életem. Most például pont igyekeztem nem összeszakadni és dagonyázni az enyhe rohamom által okozott depresszív dágványban, ami ugyan olyan szépen alliterál, hogy legszívesebben vállon veregetném magam, de valójában csak kegyetlen szarul éreztem magam.  
A vendégek viszont nem tudják, hogy nyomorult barista éppen hat láb mélyen van és csak annak örülne, ha valaki hordana rá egy kis földet, ezek bizony jönnek és rövid pályafutásom alatt ebben a pultban, arra kellett rájönnöm, hogy ezek olyanok, mint Murphy törvényei. Minél jobban kívánod a mélyen tisztelt ügyfeleket a pokolba, annál inkább jönnek, bár nekem most mázlim van ezzel az eggyel, egészen addig míg kishíján ki nem szalad a számon, hogy lófasz.  A pasi ennek hatására néhány másodperc erejéig úgy bámul rám, mintha szarvaim lennének, aztán pedig kitör belőle a röhögés. Én meg állok ott bután, mint fasz a lakodalomban…most épp, mint a lófasz, ami azért annyira ne álljon lagziban, mert hát fúj, de inkább nem fejlesztem magamban tovább ezt a csinos hasonlatot.
Inkább a kávégép felé fordulok és megnyomkodom az espresso gombot, mint süket a csengőt, erélyesen és duplán, közben pedig érzem, hogy az arcom színe láttán a paradicsom  is falfehérnek tűnne. Éljen a fehér bőr és az anémia, még elrejteni sem tudom a reakciómat,  míg várom, hogy lefőjön a kávé arra gondolok, hogy talán jobb lenne még most belemártani a fejemet a jeges rekeszbe mielőtt tovább égetem magam és ne adj isten ennek hatására spontán öngyulladok itt helyben, nehogy önnön kínosságommal felégessek egy egész utcát.
Kedves vendégem láthatóan nagyon jót derül a helyzeten, pláne mikor eléhelyezem a baconös izét, még  meg is nyugtat, miszerint nem hihetetlenül kínos, hanem vicces voltam, ennek hatására megjelenik a nap első bátortalan félmosolya, ahogy a szemébe nézek, mert azt hiszem ez tényleg valami.
-Mondanám, hogy igyekeztem-vonok vállat zavaromban-de teljesen spontán volt, viszont örülök, hogy ettől jobban indul a napja.
Ritka pillanat, de teljesen őszinte vagyok, jól esik, amit mond, hiszen nem túl gyakran nevettetek meg bárkit is, hacsak nem találják szórakoztatónak, azt a fancsali, búvalbélelt képemet.
-Cukrot esetleg vagy kicsi tejszínt?-kérdezem, ahogy elétolom a csészéjét a frissen főtt, gőzölgő kávéjával. Pont, mikor már újra embernek kezdeném magam érezni kérdezi, amit kérdez és nem is tudom palástolni, hogy másodpercek leforgása alatt fagy le a szelíd mosoly az ajkamról. Észrevette. Ha ő észrevette, akkor mások is látják, holott nem csúszhatna félre a maszkom egy másodpercre sem. Egyfelől fogalmam sincs mit kellene válaszolnom, másfelől viszont ő ezen a nyomorult földrészen az első, aki úgy tette fel ezt a kérdést, hogy talán ténylegesen érdekelte a válaszom és nem csak azt akarta hallani, hogy minden rendben vagy épp azt, hogy mennyit fejlődtem a ptsd-m kezelésében, mint az unokanővérem, akinek nyilvánvalóan hazudtam ezzel kapcsolatban. Annyira kezelem jól ezt az egészet, hogy majdnem sírógörcsöt kapok egy idegen pasi előtt a munkahelyemen, hát mi ez, ha nem briliáns?!
-Jól vagyok-válaszolom és  végigsimítanék a hajamon, ha még büszkélkedhetnék az eredeti hosszával, de így csak  zavartan csavargatom egyik félhosszú fekete tincsem, mert nyilvánvaló, hogy hazudok, nem kell detektívnek lenni, hogy rájöjjön. Attól, hogy letöröltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra semmi sincs rendben, én meg főleg, de elnézve a karikás szemeit…ezt akár ő is tudhatja.
-Csak kérem ne magázzon, mert az olyan, mintha az anyám lennék, ő meg…meg…-harapok az ajkamra kínomban, ahogy hirtelen küzdenem kell mindennel, az orosz akcentussal, az emlékekkel, azzal, hogy mennyire meglep, hogy egy idegenben egyáltalán felvetődik ez a kérdés. Legszívesebben elnézést kérnék és hátrarohannék a mosdóba pánikolni, de nem tehetem, hiszen én vagyok bent egyedül még legalább két órán keresztül, tehát kénytelen vagyok helyén kezelni a helyzetet, már amennyire képes vagyok rá.

A Föld népessége tulajdonképpen két kategóriába sorolható. Vannak azok, akiket úgy szoktunk jellemezni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtek. Ők azok, akiknek minden sikerül, és akiknek minden rendben van az életében: sem a siker, sem a pénz, sem a párkapcsolat, sem a jó külső nem hiányzik náluk. És van természetesen a másik csoport, aminek a tagjai eme társaság tökéletes ellentézise. Azt hiszem, nem kell hosszan cizellálnom, én vajon melyik halmazba kerültem bele. Az ember egy ideig hőzöng a sors eme igazságtalansága és szemétsége ellen, berzenkedik és próbál változtatni a lehetetlenen, aztán amikor már egy hegyet alkotnak a hiábavaló erőlködések, akkor apatikusan feladja, és megbékél a sorssal, hogy ezt, és ennyit dobott neki a gép. Összeszorítja a fogait, aztán megy előre, mint egy automata - mégis, mit tehetne mást? Persze, azt szokták mondani, hogy amikor azt hiszed, már nincs lejjebb, akkor bebizonyosodik, hogy dehogynem. Kicsit olyan ez, mintha valami felsőbb hatalom lenézne az égből, és azt mondaná: nézzük, mi hiányzik még ennek a szerencsétlennek az életéből? És aztán dől odafentről az "áldás". Többet közt a ptsd, meg az ezt előidéző események formájában. A stressz olyan, mint a Dzsinn az Ezeregy éjszakából, aminek én vagyok a gazdája, mert jön, ha hívom. Vagyis, ez már egy lázadó Dzsinn, mert hívja a rossebb, jön ő magától is.
Szóval, summa summárom, az efféle dolgok erőteljesen rányomják a bélyegüket nem csak az ember életére, hanem a viselkedésére is. Én többek közt kissé antiszociális vagyok, és nem nagyon kedvelem a társaságot. Beszélgessek másokkal átlagos dolgokról? Olyanokról nem tudok, amikben nincs részem. Annak meg nem látom értelmét, hogy mindenki a fancsali képemet, meg a szemem alatt díszelgő karikákat vizslassa, és azon totózzon, mi az ördög lehet velem. Ha faggatnak ezeknek az okairól, azt meg végképp nem bírom elviselni.
Talán pont ebből kifolyólag nem kérdezek rá, miért is néz úgy ki szegény lány, mint egy megszeppent húsvéti nyúl, a kissé kivörösödött szemeivel. Ha én nem szeretek, és nem szándékozom erről beszélni, más is lehet, hogy nehezményezné, ha vadidegenként beleütném az orromat. De az eléggé élesen körvonalazódik a fejemben, hogy ahogy az arcába nézek, olyan mintha tükörbe bámulnék bele. Igen persze, nem minden részletben, mert nem ugyanazt az arcot hordjuk - hülyén is festenénk mindketten, kb úgy, mint a szétdoppingolt úszónők anno Kelet-Németországban - de a nem túl könnyű múlt nyomait ő is ott viseli magán. És hiába is igyekszik bizonygatni nekem, hogy jól érzi magát, érzi a fenéket. Én már csak tudom. Felismerem a jeleket. Nem lehet könnyű mosolygni a betérőkre, miközben a lelke olyan, mint egy kánkán táncosnő, akinek fellépés közben Godzilla kirúgja a lábát. Vagyis dől-borul. Az élet néha nagyobb balhorgot tud bevinni, mint Rocky Balboa Ivan Dragonak.
- Rendben - próbálkozom egy kissé lelkesítő mosollyal. - Akkor felejtsük el a magázódást. A nevem Anderson. Elias Anderson - te jó ég, ez úgy hangzott, mintha valami James Bond filmben lennék titkosügynök. De nem kerüli el a figyelmemet az a körülmény, ahogy ezt a gesztust teszi felém. Az ajkába harap, és a padlót fürkészi. Amikor pedig felpillant, látom a tekintetén, hogy nem száz százalékig itt jár. Sokkal inkább valami keserű helyen, rossz emlékek között. Azt nem tudom, küzd-e olyan démonokkal, amikkel én, mert nem viselünk látható bélyeget a homlokunk közepén egyiken sem, de valami azt súgja, hogy pontosan ismeri azt a cipőt, amiben én is járok, és per pillanat másodpercekre áll a kiborulástól.
- Nézze - hajolok még közelebb, mert nem akarok fültanúkat. Nem mintha lenne bárki is a környékünkön, de sosem tudni, nem árt vigyázni az ilyesmivel. - Nem akar egy kicsit kimenni? Mossa meg az arcát. Vagy akár sírja ki magát, ha úgy könnyebb - nem azt mondom, hogy ez megoldja a problémákat, de az ember általa néhány óráig, szerencsés esetben néhány napig legalább úgy érzi, lerakott a válláról meg a lelkéről némi terhet. Kár, hogy a hatás csak időleges.
- Ha nem lesz belőle baja, beállok néhány percig a helyére. A helyedre - javítom ki aztán magam. Az előbb tegeződtünk le, csak még nem igazán áll rá a szám. - Kevesen vannak, és egy kávét azért még én is le tudok főzni. És nem vagyok egy gasztronómiai típus, de ha valamire ráböknek, azt is ki tudom adni - ajánlom fel a segítségemet. Nem hinném, hogy jelek helyzetben többet tehetnék, de néha az ilyen apróságok azok, amelyek választóvonalat jelentenek a teljes lelki megsemmisülés, és a kapaszkodás között. - Tarts egy rövid szünetet. Ígérem, nem lépek le a pénzzel, és ha valaki panaszkodna a kávé, vagy a kiszolgálás miatt, elviszem a balhét - villantok fel egy rövid mosolyt. Aztán megállapítom, hogy noha nem igazán érzem, és nem tartom alapból lehetségesnek, de a jelek szerint mégis van bennem lelkierő, hogy a saját gondjaim közepette még másokon is kész legyek segíteni. Azt hiszem, attól a bizonyos felsőbb hatalomtól simán megérdemelnék egy plecsnit a mellkasomra. Bár azt hiszem, utána a párkák, akik a sorsot fonják, plecsnistől rugdalnának ugyanúgy seggbe.

Elias & Seladon

Mióta Amerikában vagyok azt hiszem sikerült összeszednem egy új különleges képességet, mégpedig azt, hogy olyan mértékekig vagyok kínos, hogy legszívesebben csak fognék egy ásót, keresnék egy szimpatikus területet és nekikezdenék e halógödröm megásásának. Kezdve  mai napot a kisírt szemeimmel és a baconös tudjuk mivel, igazán kegyes lehetne hozzám a sors és mondjuk elnyelhetne itt a föld magától, bár akkor magára maradna a kávézó és az talán senkinek sem lenne jó. Ha esetleg lehetne valamiféle megegyezésre jutni…elnyelhetne a föld közvetlenül a műszakom után?
Azt hiszem Oroszországban még sokkal jobban kezeltem az ilyen helyzeteket, bár feleennyivel sem találkoztam egy nap alatt, mint ahánnyal most kellene küzdenem, mert hogy dadogok,hülyeséget beszélek,elejtek dolgokat és persze alig tudom megjegyezni a neveket és az arcokat, mert az nálam vagy-vagy módra működik, amiből nagyon kellemetlen helyzetek tudnak kikerekedni. Végül is nem kiálthatsz oda a csoporttársadnak, hogy „hé te ott”, hisz nem lenne valami hatásos, ellenben viszont úgy nézne rád, mint egy komplett idiótára.  Furcsa belegondolni, hogy otthon az a lány voltam, aki iránt mindenki érdeklődött, akivel a többiek együtt akartak inni, bulizni, mert már egyáltalán nem éreztem magam ennek a szórakoztató személyiségnek. Olyan volt az egész helyzet, mintha néhány hónap alatt éveket öregedtem volna, mert az életstílusom sokkal inkább hasonlított egy harmincas,kissé magányosnak mondható macskás nőére, azzal a szomorú különbséggel, hogy még macskám sem volt.  Nem igazán volt tudomásom arról, hogy mi zajlik Szentpéterváron, hogy vannak a volt osztálytársaim, egyáltalán érdeklem-e őket, minden social media fiókomat töröltem vagy felfüggesztettem az instagram fiókom megtartottam ugyan, de minden képet töröltem és nagyrészt arra használtam, hogy másokat nézegessek, élethelyzeteket, amikben nem vagyok, helyeket, ahova perpillanat nem juthatok el, dolgokat, amiket nem csinálok, mert nem tehetem vagy, mert képtelen vagyok rá. Ha innen nézzük ez a tevékenység egyáltalán nincs rám jó hatással, gyakran dühössé, szomorúvá, elkeseredetté tesz, mégis mindennap lefekvés előtt legalább fél órán keresztül pörgetem végig a képeket, mert valahol mélyen mégis szeretem látni, hogy van élet, még így is, még nélkülem is. Az én fejemben természetesen kicsit máshogy vannak a dolgok, mintha megállt volna az idő és a következő emlékem már egy másik hely, egy másik élet és az unokanővérem, akit  hónapokkal ezelőtt láttam először és bármennyire próbálkozik, azóta sincs sok fogalma rólam és a helyzetemről.  Mindig azt mondom magamban, hogy tény, nem nekem a legrosszabb, mert Afrikában például éheznek és nincs tiszta ivóvíz, épp ezért nem engedhetem meg, hogy úton-útfélen kiboruljak olyan semmiségeken, mint például ez az ostoba francia dal, ami majdnem pánikrohamot idézett elő. Ami azt illeti hálás lehetek a pasinak, amiért épp most bukkant fel és megzavart a teljes leépülésemben, ami percek alatt megtörténhetett volna, annak meg végképp örültem, hogy nem feszegette tovább miért is nézek ki ennyire szarul, hanem bemutatkozott, mint valami angol detektív. Lehet, hogy az is?
-Seladon Fay-nyökögöm és bátortalan mosollyal ajkaimon nézek rá, közben pedig örülök, hogy sikerült anélkül kimondanom a nevem, hogy össze-vissza dadogtam volna, akár valami idióta, annak meg végképp, hogy nem Iskra Golovkinként mutatkoztam be. Az lenne a legszerencsésebb, ha sikerülne előbb vagy utóbb elfelejtenem ezt a nevet és soha többet nem gondolni magamra, mint arra a lányra, aki akkor voltam, sem a hosszú vörös hajamra, sem a barátaimra, a régi életemre, mert a világon semmi értelme már ezeken merengeni.
Közelebb hajol hozzám és tudom, hogy nem kellene hirtelennek érzékelnem a mozdulatot, mégis kissé megijedek tőle, holott semmi okom rá. Valami azt súgja, hogy nem akar rosszat és szavaival is ezt a benyomást kelti, nyugodtabbá válik a testtartásom, ahogy végre tegezni kezd és nem érzem magam évekkel öregebbnek a valós koromnál. Nemet kellene mondanom az ajánlatára, de tényleg szükségem van arra az öt perc csöndre és magányra, hogy magamra találjak.
-Öhm…rendben-bólintok és magamban arra gondolok, hogy kirabolni, ha akarna sem tudna, mivel ma még csak kártyás tranzakcióm volt, atz a tíz dollár váltómat  meg még vissza is pótlom a kasszába, ha nagyon nagy szükség van rá. Nem állítom, hogy normális esetben nem tartanám meglehetősen furcsának ezt a helyzetet, de most épp kapóra jön.
-Spasiba-suttogom oroszul és már tűnök is el a személyzeti mosdó irányába, hogy belebámulhassak a tükörbe. Tényleg ronda vagyok, kegyetlenül ronda, de a néhány percig csak lélegzem, egyenletesen , hogy csillapodni kezdjen a szívdobogás, amit kishíján már a torkomban éreztem. Amint jobban lettem gyors mozdulattal lemostam az arcom hideg vízzel, majd eltávolítottam a maradék sminket az arcomról, úgyis lesírtam már, amit lelehetett. Maradtam a szempillaspirálnál és a piros szájfénynél, így már nem néztem ki annyira szánalmasan és, ami azt illeti most kezdett csak leesni, hogy mennyire megalázó a tény, hogy ez a teljesen idegen pasi, Elias, azért segít nekem, mert megsajnált. Szóval szánalomra méltó vagyok, hát remek!  Belefájdul az egom, miközben egyenletesen elkenem a szájfényt a számon, valahol rendesen csodálkozom, hogy még képes vagyok ilyenekkel foglalkozni. Ujjaimmal átfésülöm a hajam és úgy döntök ezután a kis jelenet után igyekszem kevésbé szánalmas, nyomorult kis lénynek mutatkozni.
Ahogy visszaérek a pulthoz, finom mozdulattal érintem meg Elias hátát jelezve, hogy már magamnál vagyok, ő pedig nyugodtan visszatérhet a vendég szerepkörébe, még el is mosolyodom, hiszen tényleg hálás  vagyok neki.
-Most már nyugodtan folytathatod a reggelidet-beszélek hozzá egy kicsit közvetlenebb hangnemben- ígérem nem robbanok le többször, mint egy agyonhasznált Lada.
Halkan nevetek is a saját hülye kis hasonlatomon, mert időnként valóban így érzem magam, mint valami kiszuperált a jármű, ami még működik ugyan, de nem igazán jó már semmire.

Nem vagyok egy filozófus típus, nem is török efféle babérokra, ergo nem állok neki magasröptű gondolatok boncolgatásának a véletleneket illetően. Pedig a jelek szerint tényleg vannak. Csak éppen a kelleténél sunyibban érkeznek el hozzánk. Ha egyszer sok időm lesz - és ha megfogadom Miss Rhee tanácsát - írok egy könyvet a véletlenekről, mert messze nagyobb a befolyásuk az életünkre, mint általában gondoljuk. Valójában úgy hiszem, minden találkozás előre el van rendelve valahol, és szánt szándékkal történik, csak éppen a véletlen palástját ölti magára. Ezek a nem túl magvas gondolatok futnak át a fejemen, mikor beállok az imént megismert lány - hogy is hívják, Seladon? - helyére a pult mögé, ahogy ő él a javaslatommal, és kisiet, vagy rendbe szedni, vagy kicsit kisírni magát. Bármelyik változatot el tudom képzelni, és a másodikat sem rónám fel neki a legkevésbé sem. Mert azért legyünk őszinték, mekkora esély van arra, hogy egy totálisan hirtelen gondolat folytán belépjek egy kávézóba, ahol még sosem jártam, és akadjak össze valakivel, akinek a szeme alatti sötét karikákban, a pillantásában, és a reakcióiban a saját tükörképemet fedezzem fel? Vajmi kevés. Nem csak filozófus nem vagyok, de mentalista, gondolatolvasó sem, azt nem tudnám megmondani, hogy az ő lidérceit milyen élmények keltették életre, de ahogy az imént az anyját említette elcsukló hangon, azért nagyjából ad egy támpontot, amerre tapogatózhatom a sötétségben. Kár, hogy vigasztalásban sem nagyon kapnék diplomát, mert azon kívül nem sok telne tőlem, mint az, hogy - persze megtartva a három lépés távolságot - meglapogatom a vállát, és olyan bölcsességeket mondok közben, hogy "jól van na".
Eltelik néhány perc, Seladon nem jelentkezik, így hát belemélyedek a kávégép tanulmányozásába. Azért nem lehet ez olyan bonyolult, mint elsőre tűnik, én meg nem vagyok olyan analfabéta, hogy egy feketét ne legyek képes lefőzni, ha úgy hozná a szükség, de azért erőteljesen drukkolok, hogy ne jöjjön senki még egy ideig - se egy vendég, aki esélyes, hogy a padlóra köpné azt a löttyöt, amit én szolgálnék fel, se egy főnök, aki azonnali hatállyal kipenderítene innen mindkettőnket. Jó oké, lehet magyarázkodni, és ha a helyzet úgy kívánja, szemrebbenés nélkül képes lennék hazudni is azért, hogy megvédjem a lányt, simán beadnék egy hasból kapott sztorit egy rosszullétről, de Fortuna kegyes hozzám, mert mikor Seladon kis idő múlva visszatér, eseménytelenül adom neki vissza a pultot. Próbálok nem prosztó tahó módjára viselkedni, és nem belebámulni az arcába, mert nem hiszem, hogy pozitívan értékelné ezt a megmozdulást részemről, de a szemem sarkából azért figyelem, és látom, hogy a smink egy részét lemosta magáról. Vagy lemosták a könnyei. Tudja az ördög.
- Megnyugodhat, senkit sem borítottam ki az általam készített kávénak nevezett löttyel az elmúlt percekben - mosolygok rá, és visszaslisszolok a pult másik oldalára, ahol eddig ültem. Az a belső hang bennem azt mondja, beszéljek. Mindegy, hogy miről, akár abszolút ostobaságokról is, az sem baj, ha idiótának vagy beszámíthatatlannak minősít magában, csak tereljem el valahogy a gondolatait. Márpedig ha valaki, akkor én igazán tudom, hogy ez mekkora kapaszkodót tud néha jelenteni, amikor lelkileg annak a bizonyos gödörnek a legmélyén vagyunk. - Bocsánat, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy tegeződünk - teszem aztán hozzá mentegetőzve. - Egy időben, amikor a saját lábamra álltam, és munkát kerestem, én is kacérkodtam egy kávézóbeli állás gondolatával. De rájöttem, hogy képtelen lennék minden nap órákat és műszakokat eltölteni emberek társaságában. Előbb vagy utóbb fix, hogy kinyírtam volna valakit. Mondd, szerinted hogy festenék a Kék fényben? - kérdezem, és felvillantok egy ezer wattos vigyort. Ez az, Elias, hát most biztos, hogy azt fogja gondolni, hogy teljesen "normális" vagy. Vagy betudja annak, hogy esetleg részeg. Ez a jobbik verzió. Vigye ördög, ezt is bevállalom. Egy lányért, akit alig tíz perce ismertem meg. Agyrém, nem? Nem, nem teljesen. Csak tudom, hogy milyen a megsemmisülés szélén állni lelkileg. Elég, ha én ott vagyok. Mást talán meg tudok menteni ettől. Adja az ég, hogy így legyen.
- Mi bajod a Ladákkal? - kérdezem aztán. - Egész masszív autók. Az apámnak volt anno ilyen. Öregebb volt, mint a 66-os út, mégis elment volna a világ végéig - folytatom a megkezdett reggelimet. - Mármint nem a faterom, hanem az autó - teszem hozzá, aztán a legszívesebben a pultba verném a fejement. Szegény lány, egy havi fizetésemet tenném rá, hogy lassan meg lesz róla győződve, hogy valamelyik intézetből szöktem el, és most egy csapat fickó keres engem egy fehér kabáttal, meg egy baszott nagy lepkehálóval.
- Szóval... - próbálom menteni a menthetőt - jelenleg egy önvédelmi edzőtermet vezetek. Igaz, ott is emberekkel kell foglalkozni, de ha kiborítanak, edzés címszó alatt a földhöz verdeshetem őket - hunyorítok. - Megengedsz nekem egy megjegyzést? Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél a véleményemre, de így smink nélkül sokkal csinosabb vagy - mondom, és ezúttal nem azért, hogy kirángassam a hülyeségeimmel a sötét gondolatai közül, hanem mert tényleg így is gondolom. Van erre egy mondás. Hogy a fenébe is szól? Igen, megvan. A kevesebb néha több. Ez esetben is tökéletesen igaz. Aztán a szám szélébe harapok, mert ideje lenne befejeznem az összevissza hadoválást. Ezek után azon se lennék meglepve, ha szegény lány visszasietne sírni, de ezúttal ennek én lennék a kiváltó oka. Meg az elmondhatatlan idiótaságom.  

Elias & Seladon

Ha a főnököm most itt lenne valószínűleg először megverne aztán kirúgna, vagyis inkább először rúgna ki és aztán verne meg, nehogy véletlenül el tudjam mondani, hogy kishíján agyoncsapott a főnököm és azt hiszem azért egy kicsit igaza lenne neki. Nem mondom, hogy a világ legjobb döntése volt engedni, hogy egy idegen pasi beálljon helyettem a pultba, miközben én összevakarom egy kicsit magamat arról a sokat emlegetett sárga földről, de őszintén szólva jobban kell ez nekem most, mint bármi. Valahol már-már megható, hogy valaki észrevette ezt, az pedig végképp, hogy ez a személy nem az unokanővérem volt, akivel élek és nem is egy a csoporttársaim vagy professzoraim közül, hanem valaki teljesen kívülálló, egy olyan ember, aki életében először és jó eséllyel utoljára is látott.
Halványpiros szájfény kerül a számra és közben azt gondolom, hogy mikor kimegyek innen nem szeretném, hogy Elias azt gondolja, hogy valami szerencsétlen kis nyomorult vagyok, akit pártfogolni kell, tény, hogy ez az igazság, de nem kell erről mindenképp tudnia. Ember módjára akarok kinézni, hogy lássa nem egy roncs vagyok és bárki más azt mondaná, hogy ugyan mi a jó büdös francot érdekel engem, mit gondol rólam egy teljesen random vendég…de mégis. Nem mondom, hogy logikusan működöm, sőt lehet időnként egészen csirkeszerűen gondolkodom, de ez van, ezt dobta a gép.  Nagyjából tíz perc múlva állok vissza újra a helyemre és egy kicsit valóban jobban érzem magam, bár lehet hatásos lett volna, ha távollétem alatt bevágok egy pofa vodkát, de igen kellemetlen lett volna a szagélmény keveredve a testpermetem illatával, emellett meg hiába vagyok orosz, azért nem hurcolok magammal minimum pár deci vodkát mindenhova.
Elias megint visszatér a magázódáshoz, ami kissé feszélyez, mert minimum tíz évvel öregebbnek érzem magam tőle, aminek hatására nincs kedvem nagyon röhögni, de inkább nem szólok érte, csak hálásan pislogok rá, ahogy elmeséli azt a sok mindent, pontosabban semmit, ami addig történt vele, míg a személyzeti mosdóban lapátoltam össze magamat.
-Biztosan tudtál volna abszolválni egy tisztességes kávét, ha szükség lett volna rá-nyugtatom meg, ahogy a pultnak támaszkodom és figyelem, hogy visszaül a helyére a reggelijéhez és a kávéjához.  Ma reggel valóban nincs nagy forgalmunk, de én ettől egyáltalán nem esem kétségbe, cseppet sem segítene a lelkiállapotomon, ha még harmincan állnának sorba előttem és végeláthatatlan mennyiségű kávét kellene előteremtenem számukra csak, hogy végre békénhagyjanak.
Eleinte érdeklődve figyelem, ahogy beszél arról, mikor munkahely után kutatott és akaratlanul is arra gondolok, hogy vajon mennyi idős lenne, jól tippeltem-e vajon azt a huszonsokat vagy csak a szeme alatt lévő karikák zavartak meg ennyire, aztán mikor a kékfényes részhez ér megdöbbentő módon elnevetem magam. Hosszú hónapok óta nem tudtam olyan poénon röhögcsélni, aminek köze van a gyilkossághoz, így most kicsit büszke is voltam magamra.
-Szerintem sok száz kistini esne beléd azonnal…már akiknek bejön a priusz-mondom széles mosollyal válaszolva a gesztusára, igazából kedves mosolya van, még így is, hogy tudom , csak az a célja, hogy egyben tartson még egy kis ideig, felismerem már az ilyet.
-Nyugtasson meg a tény, hogy néha én is elgondolkodom azon, hogy lefejeljek egy-két ügyfelet, de szerencsére a méretem nem támogat ebben a remek tervben-magyarázom, hisz könnyen észlelhette, hogy így tornacipőben nagyjából százhatvannégy centi mély vagyok, ami medencének még nem is lenne olyan vészes, na de testmagasságnak már igencsak gyászos.
Egyre szórakoztatóbb ez a pasas, azt hiszem sok ideje először sikerült valakinek elérnie, hogy őszintén tudjak nevetni, mégha nagyrészt butaságokat is beszél, de legalább érdekes butaságokat.
-Kár-mosolyodom el, mikor megtudom, hogy nem a nagyapja volt ilyen kitartó, csak a Lada- azt hittem ez is egy olyan történet lesz, amiben a nagypapa hatvankét éves kora óta napi nyolc kilométert gyalogol, most hatvanhat éves és fogalma sincs senkinek a hollétéről. Amúgy meg nincs bajom Ladákkal, igazából sosem volt Ladám.
Persze, hozzátehetném azt is, hogy semmim nem volt, mert nem tudok vezetni. A nagypapás meg...szar vicc? Naná, de nagyjából az egyetlen vállalható darab, amit hosszas szókeresgélés és szenvedés után össze tudok hozni angolul és nem hajaz erősen a Monty Phyton stílusára, na mindegy legalább megpróbáltam, maximum azt fogja gondolni, hogy rettenetes a humorom és még csak nem is fogom hibáztatni érte. A teámért nyúlok és aprókat kortyolok belőle, miközben tovább hallgatom, vajon mindig ilyen közvetlen mindenkivel? Vagy ez csak nekem szól? Az emberek nagy része nem kezd el ilyen kötetlenül beszélni egy Starbucks-os baristával, főleg hogy általában egy adott vendég tízből két percet tölt azzal, hogy beszél a hozzám a maradék nyolcban, pedig egy pillantást sem vet rám, ha nem muszáj.  Nem szokás ez, legalábbis nálunk Oroszországban nem volt az, na meg eddig nagyon ezen a kontinensen sem találkoztam hasonlóval.
-Szórakoztató lehet-döntöm érdeklődve oldalra a fejemet, mikor meghallom, hogy edzőterme van, azt hiszem azt az arckifejezést produkálom, amit otthon az egyik osztálytársam kíváncsi őzike nézésnek nevezett- szívesen kipróbálnám egyszer.
Kérdésére némán bólintok és meglepetten pislogok rá, mikor csinosnak nevez, főleg ebben az állapotomban,sokkal inkább arra számítottam, hogy az érdekli majd, hogy miért hasonlítottam néhány perccel ezelőtt egy természeti katasztrófa túlélőjéhez.  Nem állítom, hogy nem kedves tőle, hogy igyekszik helyrerakni az önbecsülésemet, de nem feltétlenül értem mi is a jó ebben neki, vagy…van rá esély, hogy tényleg csak ilyen végtelenül rendes lenne, hogy idegen lányokat igyekszik kirángatni a béka segge alól?
-Öhm…-nyalom meg zavartan az ajkam, mert nem is nagyon tudom mit kellene erre válaszolnom- nem sűrűn mondanak nekem ilyet, sokkal inkább azt, hogy lehetnék statiszta a Walking Dead-ben vagy épp a Chernobylban, ott is nyilván csak sugárfertőzés után, mondjuk azokban a gusztustalan kórházas jelenetekben, ha láttad…ha meg nem láttad…-és ekkora már én is érzem, hogy vörös az arcom, mint egy kellemesre pirult szelet bacon.
Jár a taps, Seladon, remekül elrontottál egy teljesen jóindulatú bókot a hülyeségeddel! Komolyan mondom, múzeumban kellene mutogatni akkora balfék tudok lenni néha.

Azt mondják, hogy aki egy nőt meg tud nevettetni, az a világ legszebb látványát mondhatja magáénak. Eddig nem nagyon láttam igazságot emögött a kijelentés mögött, de most be kell látnom, hogy bárki is tette közkincscsé ezt a bölcsességet, annak teljes mértékben igaza volt. Igaz, egyelőre csak egy apró mosolyt kapok Miss Fay-től, de kezdetnek talán ez is elég. Jobb látni, mint a néhány perccel ezelőtti, összezuhant önmagát, és készségesen vissza is engedem neki a terepet, mert tény, hogy más dolog készséggel felajánlani a segítségemet, és más kiszolgálni valakit.
- Nem vagyok ebben teljesen biztos - rázom meg a fejemet. - Azt a kávét, amit én szoktam főzni, szerintem rajtam kívül senki nem inná meg. Valószínűleg a középkori boszorkányok kotyvasztottak hasonló borzalmakat az üstben békapetéből meg patkányfarokból - vigyorgom el magam, aztán visszaülök a pult másik oldalára, és újfent nekifogok a megkezdett, és néhány perccel ezelőtt félbehagyott reggelimnek.
- Jaj, csak azt ne - tiltakozom, mikor megjegyzi, hogy vannak lányok, akiknek bejön a priusz. - Zsaru voltam, és ha lecsuknának, elég sokan lennének ott, akiket én vágtam rács mögé, és vagy óránként akarnának kinyírni, vagy arra kelnék éjjel, hogy engem szemeltek ki a kislány szerepére - fut végig a borzongás a hátamon a puszta gondolatra is. - Szóval inkább maradnék a törvény oldalán - teszem hozzá, aztán prüszkölve felnevetek, mikor felemlegeti, hogyan fejelne le rosszabb napjain néhány embert. Nem tehetek róla, vizuális agyam van, ergo látom a lelki szemeim előtt, ahogy odahúz egy ládát a delikvens elé, hogy ezt a manővert kivitelezni tudja, mert a magasságát inkább mélységnek mondanám. A mosolya viszont egyre szélesebb, és remélem nem csak a mosdószünet billentette kissé helyre a lelki egyensúlyát, hanem az a sok hülyeség is, amit összehordok vidítás címszó alatt.
- A nagyapám hatvankét évesen már nem élt - mondom aztán. - De azt hiszem, a kocsija még most is menne, ha beindítaná valaki. Igaz, egy távoli rokonom kapta meg, és most valahol egy isten háta mögötti farmon áll, gyaníthatóan a csűrben, borítva szalmával meg tyúkszarral. Egyszer majd talán valaki felfedezi, mint Christine-t, a gyilkos autót. És ez még csak nem is túlzás, mert szerintem szegény kocsi olyan kipufogóbűzt böfögne ki magából, hogy a fél várost ki lehetne irtani vele - ironizálok. Az viszont feltűnik, hogy az edzőtermem említésére felcsillan a tekintete. Nem tudom, hogy alapból a küzdősportok vonzzák-e, vagy vannak mazochista hajlamai, és imádja, ha a szőnyegbe passzírozzák. Persze az sincs kizárva, hogy az edzést annak tekinti, aminek én is, amikor szabad óráimban végkimerülésig püfölök egy bokszzsákot: feszültséglevezetésnek.
- Ha van egyszer kedved, látogass el hozzám. Vannak csoportjaim is, de szólóban is oktatok. A North Side road-on van a termem. Hidd el, messziről észre fogod venni. Abban a fényorgiában és kavalkádban az én kis termem a legszürkébb egér a felhozatalban - vonok vállat. Persze, kiaggathatnék én is legalább tíz neonreklámot, de úgy tartom, de lényeg nem a külsőségekben, hanem a belsőben lakozik. És ez igaz az emberek tekintetében is.
- Igen, láttam a Chernobyl-t - bólogatok aztán, összeráncolt szemöldökkel. Ja, azok a kórházi jelenetek szerintem egy életre az ember agyába égnek, akkor is, ha nem akarja. - Nem értem, miért vagy ilyen rossz véleménnyel magadról. Csinos nő vagy. Mondjuk az elmosódott smink annyira nem áll jól, mint amikor mosolyogsz - hunyorgok jókedvűen. - Soha nem értettem, hogy miért hiszi magáról minden szép nő azt, hogy úgy néz ki, mint a gonosz Nyugati boszorkány. Talán mert állandóan topmodellekhez hasonlítjátok magatokat, pedig ez nettó hülyeség. Egy természetes nő sokkal inkább megbolondít minden férfit, mint aki robotszerűen tökéletes. Ezt úgy mondom neked, mint férfi egy nőnek, szóval hihetsz nekem. És még mielőtt azt hinnéd, hogy hátsó gondolataim vannak a bókolással kapcsolatban, akkor most tisztázzuk le azt is, hogy nem azért mondom ezt neked, mert árengedményt szeretnék a reggelim árából - nevetek fel röviden. - Elárulod nekem, hogy honnan jöttél? - kérdezem aztán. - Bocsánat, ha indiszkrét vagyok, persze nem muszáj válaszolnod. Csak kíváncsi vagyok. Az akcentusod alapján nem vagy született amerikai. Vagy tévedek? - kortyolok bele a kávéba. A fenébe is Elias, már nem vagy nyomozó, mit faggatod ezt a lányt? Jó, hogy a kihallgatólámpát nem nyomod bele az arcába. Pedig tényleg nem faggatózásnak szántam a kérdésemet, szimplán csak érdekel a dolog. Meg ez a lány is, pláne annak tükrében, hogy sejtem, legalább akkora terhet cipel a vállain, mint jómagam. Remélem, hogy most ezzel a kíváncsiskodással nem indítok el egy olyan lavinát, aminek megint folyékony melankólia lesz a vége, mert esküszöm, akkor a pokol összes büntetését megérdemelném.

Elias & Seladon

Fél órával ezelőtt még éltem a rettenetes kis életemet és küzdöttem a pánikrohammal meg a poszttraumás stresszel, most pedig mosolyogva engedem vissza szegény vendégemet, hogy ugyan folytassa csak a reggelijét és igya csak meg a kávéját, talán már nem fogom benne zavarni. Valahol meglep, hogy Elias nem keres magának egy tisztességes asztalt, ahol nyugodtan és egyedül lehet, anélkül, hogy a nyomoromat vagy éppen a hülye fejemet kellene bámulnia, de nem úgy tűnik, mint aki azon van, hogy távozzon és ez kegyetlenül kedves tőle.
-Hihetetlen-pislogok rá miután érzékeltette, hogy milyen szörnyű kávét is tud főzni, ha nagyon igyekszik, persze nem állítom, hogy ezt elhiszem neki-igazi kuriózum lehet, a hipsterek imádnák a patkányfarok lattét.
Mi van, ha szerinte nem nevetségesek a hipsterek? Mi van, ha emiatt a beszólás miatt érzéketlen tuskónak fog tartani? Végül is azt hiszem, mindegy, mivel már kimondtam és nincs szupererőm, hogy visszaforgathassam az időt, amikor csak szánalmasan kezdek viselkedni. Jobban belegondolva, ha képes lennék bármi hasonlóra még mindig otthon lennék, Szentpéterváron és éldegélnem a normális kis életemet mindenféle nagyobb komplikáció nélkül. Jól hangzik, de…semmi értelme álmodozni, erre már rég rájöttem. Ha az én állapotomban valaki ilyenekről kezd képzelegni könnyen odajuthat, hogy teljesen bezárkózik saját magába, tudom jól, voltak ilyen heteim. Folyton a régi barátaimra gondoltam, anyára,talán még apára is, mikor még minden rendben volt, nem a valóságban éltem, hanem bent a fejemben és egyáltalán nem akartam kijönni. Napokig nem ettem, nem hagytam el még a szobámat sem, ha nem volt muszáj, azt hiszem ekkortájt jöhetett babushkának a korszakalkotó ötlet, hogy nem csak várost, de talán kontinenst is váltanom kellene, hogy kicsit jobban érezzem magamat.
Valamelyest igaza volt, itt tényleg sokkal könnyebb újrakezdeni a dolgokat, mint egy ismerős környezetben, sajnálkozó tekintetek kereszttüzében, gyűlölöm azokat a szánakozó arcokat. Világéletemben azt gondoltam, hogy aki a legjobban bizonygatja, hogy mennyire sajnálja, ami velem történt, épp az fogja mindenkinek elmesélni a szaftos, cupákos, véres kis részleteket…elég is legyen a részletekből, szegény Elias épp reggelizni próbál, én meg ilyen válogatott ocsmányságokra gondolok.
Enyhe sokként ér a tény, hogy rendőr volt. Vajon nyomozó volt? A felépítését elnézve nehézfiú lehetett, közben meg kénytelen vagyok rájönni, hogy éppen végigbámulom, ami elég kínos, még tőlem is, így inkább lesütöm a szemem. Sosem tartottam kifejezetten megbízhatónak az orosz rendőröket, nagyrészük korrupt és lusta volt, legalábbis a nagymamám mindig ezt mondogatta és én hittem neki, mert megélt már egyet és mást. Mi lett volna, ha Elias lett volna ott aznap? Talán az apám már rég rács mögött lenne és nem csak húzódna ez az ügy hosszú hónapok óta. Nem kellene ilyeneken merengjek, semmi keresnivalója nem lett volna Oroszországban és már egyáltalán nem is rendőr. Nem mondom, hogy nem érdekel miért áll ott az ex jelző, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem lenne túl illendő megkérdeznem, így nem is teszem. Legalább egy pillanat legyen, amiben nem mondok semmi borzalmasan helytelent.
-Ohh…-kuncogok halkan a gondolatra, hogy mik történhetnének vele a börtönben, pedig egyáltalán nem találom viccesnek, talán az mulattat, ahogy mondja-akkor tényleg jobban jársz, ha ügyelsz magadra.
Furcsa ilyen könnyedén és kötetlenül beszélgetni valakivel, akit most látok életemben először, nem emlékszem olyan alkalomra, mikor ehhez hasonló történt volna velem, még akkor sem, mikor még normális voltam…anno domini, ugyebár. Valahogy sejtettem, hogy ezzel a nagyapás vicces mellé fogok trafálni és jár a taps, mert jézusom…hát hogy lőhettem ennyire mellé megint?
-Öhm…sajnálom-piszkálom a hajam idegesen, mikor megtudom, hogy a nagypapa sajnálatos módon már nincs az élők sorában, de szerencsémre Elias nem igazán zavartatja magát és a továbbiakban is igyekszik nevettetni mindenféle könnyed kis hülyeséggel.
-Lehet, hogy azóta lakik benne egy csapatnyi mutáns csirke is, akik világuralomra törnek-folytatom az agymenést és közben erőteljesen reménykedem, hogy a kedves vendégem nem fogja azt gondolni, hogy kissé háborodott vagyok, amiért ilyenek egyáltalán az eszembe tudnak jutni. Bár…még mindig az a lány vagyok, aki kishíján idegösszeomlást produkált  a presszókávé felett, lehetne még bármi kompromittálóbb ennél? Talán nem.
Ő is észreveszi, hogy a teremmel felkelti az érdeklődésem, nem is tudom miért, hiszen sosem voltam nagy sportember, de szerettem azt hinni magamról, hogy egészen tisztességes az állóképességem. Most talán csak egy csivavával tudnék elbánni, méretben legalább passzolna.
-Nem szeretem az olyan üzleteket, amik úgy csillognak, mint a salamon töke-vonom meg a vállam és a pultra könyökölök, ezzel is jelezve hogy teljes figyelmem neki szentelem, így a pult másik felén álló kolléganőm még véletlenül sem küldi majd hozzám a kedves vendégeket fizetni. Amúgy sem lenne agyam visszaadni, a kártyaterminálhoz meg még annál is hülyébb vagyok, amúgy is túlságosan eltereli a figyelmemet ez az edzőtermes dolog. Lelkesen fogadom a meghívását, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy lenne pofám ott felbukkanni és még a munkájában is zavarni a pusztító bénaságommal, biztosan csak udvariasságból említette, hogy elmehetnék, ha úgy jön ki a lépés. Végül is ki a fene akarna velem többször is összefutni?!
-Megfontolandó…-bólintok-bár nem tudom akarod-e nézni, ahogy szerencsétlenkedem, sajnos táncos vagyok, nem harcművész.
Táncos. Na ja, az is csak voltam, mert még sehova nem volt merszem becsatlakozni itt Amerikában, megnéztem néhány műfajt és csoportot, de valahogy egyiket sem éreztem magaménak, így maradtak a magányos otthoni edzéseim. Nézzük a jó oldalát, legalább Elias látta a Chernobylt és így nem kell kínosan elmagyaráznom, hogy mi minden kellemesre is gondoltam, mikor a kórházas jeleneteket említettem a rohadó bőrrel és a többi finomsággal.
-Ha mindezek után nem engeded, hogy meghívjalak a reggelidre borzasztóan megsértesz-mosolygok rá és közben igyekszem elrejteni, hogy olyan vörös a fejem, mint a paradicsom és persze képtelen vagyok reagálni a bókokra, csak a szokásos, azt mondják van, ami nem változik.  Mióta is nem látott úgy rendesen nőnek senki?Egészen meghökkent, hogy szépnek tart, ezen el is merengenék még hosszan, ha nem jönne a következő kérdés. Nem lenne ez így magában offenzív, nyilván hallatszik az enyhe orosz akcentusom, mégha el is igyekszem nyomni, Elias meg nem tudhatja honnan is indul minden trauma.
Pár percig csak riadt tekintettel pislogok rá, akaratlanul is a félholdat ábrázoló tetoválást kezdem dörzsölgetni a kulcscsontomnál. Gyerünk Seladon, el tudod mondani, el szabad mondanod, miért is kéne titkolóznod vagy hazudnod bármiről, maximum nem teszed hozzá, hogy egy gyilkos kicsiny lánya vagy, davaj, davaj.
-Oroszországból jöttem-válaszolom és igyekszem a lehető legnormálisabbnak hangzani- pontosabban Szentpétervárról.

Van, hogy azt érzed, el akarsz tűnni a világ elől, de igazából csak arra vársz, hogy valaki megtaláljon. Hogy meghallgasson, hogy az álarc mögé lásson, amit viselsz. Vagy csak szimplán beszélgessen veled, hogy azt érezd, nem vagy egyedül a világban. Az élet kemény, elmondhatatlanul sokszor csap pofán nagyon durván, és néha úgy érzed, ott állsz a szakadék szélén, és jó belekapaszkodni egy kézbe, amely visszatart a zuhanástól. Hogy én ebben a szerepben mennyire állom meg a helyemet, azt nem tudom, de talán okot ad némi reményre a sikert illetően Seladon mosolya, és a szemmel láthatólag nyugodtabb viselkedése. Ennek kimondatlanul is örülök, egyszerűen rossz volt látni azt a lelki mélységet, amelybe zuhant még az érkezésem előtt. Legalábbis remélem, hogy az előtt, és nem az érkezésem miatt. Persze, nyilván nem, de mivel már az én önbizalmamat is megtaposták néhányszor, óhatatlanul megfordul a fejemben, hogy remélem nem az volt a sírdogálás oka, hogy utál embereket baconos hogyishívjákkal kiszolgálni. Na mindegy. Mindenesetre úgy döntök, hogy nem keresek üres asztalt, maradok a pultnál, és megpróbálom tartani a lelket továbbra is Seladonban, ha kell, ennek érdekében bármilyen ökörséget képes vagyok összehordani. Ez pedig sikerül is. Ciki? Kicsit. Talán.
- Tulajdonképpen fel is lehetne turbózni a kínálatot, nem? Patkányfarok latta és denevéres eszpresszó. Szerintem tolonganának érte, bár egy kicsit nehéz lenne a hozzávalókat beszerezni - vonok vállat, aztán csak produkálok egy olyan hangot, ami a hörgés meg a megvető puffogás elegye. - Hipszterek. Nem kedvelem őket, bár tény, hogy azért vannak jó dolgaik is. Csak hát éppen az a céljuk, hogy kilógjanak a sorból, csúfos bukással jár. Mert tulajdonképpen ők is sorba állnak, nem? Egyéniségek akarnak lenni, de beleolvadnak a saját maguk alkotta tömegbe. Ez is egy divatirányzat, ami egyszer majd lefut. Jön helyette más - legyintek egyet. Lehet, hogy most ezzel kissé aláástam az eddigi renomémat a szemében, de az embernek ne csak véleménye legyen, hanem vállaja is ezt fel.
A számhoz emelem a kávéscsészét, még jó, hogy nem hörpintek bele, mert szerintem félre is menne a korty, ugyanis látom, hogy Seladon tekintete pásztázva végigsiklik rajtam. Mi a fene, végigszkennelt? Nem mintha zavarna, ha jólesik neki, csak nyugodtan. Nem állítom, hogy száz százalékig elégedett lennék magammal, nem vagyok az a típus, aki konditeremben fejleszti az izmait, és esténként a tükörben csodálja magát, de azért nem vagyok vészesen gáz, szóval szerintem nincs mit szégyellni a fizikumomon. Tehát csak sasoljon nyugodtan a hölgy, igazából még kicsit jól is tesz az önbecsülésemnek, el is vigyorodom magamban ezen. Közben az is feltűnik, hogy Seladon tekintete kicsit tűnődővé válik, mintha azt latolgatná, vajon milyen rendőr lehettem, és milyen nyomozó. Ha közlékeny lennék, mesélnék neki magamról, de alapból nem szokásom, a velem történtek tükrében pedig végképp nem. És amúgy is szoktam fényezni magamat, és nem fogok a mellkasomat kidüllesztve arról társalogni, hogy az egyik legjobbnak számítottam az őrsön, meg a szakmámban. Ez már lejárt lemez, és nem is igazán van jelentősége.
- Ugyan - rázom meg aztán a fejem, mikor szóba kerül a halott nagyapám. - Régen történt. Előbb-utóbb úgyis mind elmegyünk, nem? És amúgy szép élete volt az öregnek - teszem hozzá, aztán felnevetek, mikor szóba kerülnek a mutáns csirkék. - Te jó ég, ebből egész jó kis forgatókönyv lenne, nem? Egy gyilkos autó, mutáns tyúkokkal, esetleg zombityúkokkal. Ha az eddigi ötleteinket valóra váltanánk, gyorsan otthagyhatnánk a munkánkat mindketten, és milliomosként tengődhetnénk tovább - hunyorgok jókedvűen. - Bár én szeretem a munkámat. Nem sok embernek adatik meg, hogy azzal foglalkozhasson, amit kedvel - nyújtom vissza az üres tányért, amikor végzek a baconos hogyishívjákkal, és ezzel együtt a reggelivel is. - És nem udvariaskodtam, tényleg szívesen látlak. És ne aggódj, elsőre mindenki bénázik - mosolygom el magam. - Én azért vagyok, hogy megtanítsalak, hogyan bánj a testeddel. Bár ha táncos voltál, akkor vannak róla fogalmaid. És szerintem ennek alapján te leszel az egyik legtehetségesebb tanítványom - mondom őszintén. Ez olyasmi, ami jókora előnyt tud jelenteni. Csak éppen a mozdulatokat kell áthangolni. Nem azt mondom, hogy egy hét múlva már maga Bruce Lee-ként fog lecsapni bárkit, de idővel igenis jelentős eredményt lehet elérni ezekkel az alapokkal.
A következő kérdésem után viszont szeretném beleverni a fejem a pult fájába, méghozzá sokszor egymás után. Azt hiszem, elég ingoványos területre tévedtem, bár honnan a fenéből tudhattam volna? Mindenesetre látom a zavarát, meg a reakcióját, és ettől nagyon kényelmetlenül érzem magam. Remélem nem én leszek az, aki ismét elsodorja a sírás szélére...
- Na és milyen táncot űztél? - érdeklődöm, erőteljesen terelgetve a témát másfelé. - Balett? Jazzbalett? Modern táncok? - kíváncsiskodom, és csak őszintén remélem, hogy nem Oroszországban táncolt, mert ebben az esetben visszajutunk oda, ahonnan nagyon el szeretnék keveredni.

Elias & Seladon

Furcsa mód megnyugtat Elias jelenléte, talán még kissé csalódott is lettem volna, ha magamra hagy és keres valami csendesebb, nyugodtabb közeget, ahol elfogyaszthatja a reggelijét. Nem mondom, hogy hibáztattam volna érte, mert bizonyára nem én vagyok a legcsodásabb társaság, akit csak elképzelhet magának, viszont egészen bizarr, hogy talán még szomorkodtam is volna, ha nem próbálkozott volna itt velem többnyire értelmes kommunikációt folytatni. Eleinte azt éreztem, hogy csak megpróbál a felszínen tartani pusztán humanitárius érdekektől vezérelve, de titkon azért remélem, hogy nem untatom a nyomorommal, talán ezért is kezdem felvenni viccelődés fonalát, miért is ne tehetném? Ezáltal megint legalább háromszor normálisabbnak tűnök, mint amilyen vagyok, főleg a korábbi nagyjelenetem után.
-Majd teszek egy javaslatot ezzel kapcsolatban a főnöknek, hátha…-nevetek halkan, amint elképzelem hogy nézhetnének ki az említett csodás italok- talán Halloweenre megengedi, hogy garázdálkodjak a remek ötleteimmel.
Valószínűleg sosem engedné, amúgy sem dolgozom még itt elég rég a főnök meg kifejezetten utálja az újoncokat, meg persze a külföldieket is és én nagy mázlimra mindkettő vagyok, kész főnyeremény. Ezért is igyekszem mindig annyira visszafogni az akcentusomat, de néha akaratlanul is kibukok egy-egy orosz kifejezés, elfelejteni azért nem lehet ahonnan jöttem igyekezzek bármennyire is, de ez talán nem is olyan hatalmas probléma. Vannak dolgok, amiket azért nem szeretnék elfelejteni, például a gyermekkorom, ami meglepő módon rendkívül boldogan telt.  A külsőm alapján mindig valami olyan következtetésre jutnak az emberek, hogy elhanyagolt kislány voltam, rossz tanuló vagy épp apakomplexusom van, bár…utóbbiban, akár még lehet is valami igazság, ha összekötjük életem nagy traumáival, hiszen majdnem mindegyik az apámhoz köthető, legalábbis a pszichológusom valami hasonlót mondott a legutóbbi kínos fejtegetés alkalmával. Nem kifejezetten élvezem, hogy járnom kell hozzá, bár határozottan látom, hogy hasznos, ugyanakkor magabiztosan hiszem, hogy vannak dolgok, amiket az embernek nem kell tudnia magáról, például ez az apakomplexus dolog, na enélkül teljesen jól le tudtam volna élni a nyomorult kis életem.
-Végre valaki-vigyorodom el elégedetten, mikor meghallom a hipszterekről alkotott véleményét, mert én is valami nagyon hasonlót gondolok róluk, jópár megfordul itt naponta és estére bizony rendesen elegem szokott lenni belőlük- Gondolj csak bele…ha szerintük a hipszterség a mainstream kóros kerülése, akkor mik is ők jelenleg, ha mainstreammé váltak?
Mire kimondom már feleannyira sem tartom okosnak ezt a gondolatot, de ha a jó oldalát nézzük, akkor most legrosszabb esetben azt fogja gondolni, hogy buta baristakislány vagyok, de szerencsémre legalább nem lőttem el egy újabb baconös lófasz szintű csodát, mert az már elsőre is kegyetlenül kínos volt. Ha már a kínosnál tartok, azt hiszem elég észrevehető, ahogy végigmérem, nem is értem miért hiszem minden alkalommal, hogy tudom ezt titokban csinálni. Más lányoknak bezzeg megy! Szépen perifériából hesszelik a pasikat, én meg úgy nézek ki, mint egy táplálék után kutató emu, borzasztó.  Arra kell jutnom, hogy a világos szemek gyakrabban elárulják az embert, mint illene, az én zöld szemeimben is gyakran csillannak meg olyan dolgok, amiket normális esetben eszembe sem jutna megmutatni, például most épp azt, ahogyan zavarba jövök, így csak igyekszem nem fülig pirulni és ostobán piszkálgatni a hajamat, ami mögé már elbújni sem lehet, hogy a fene egye meg!
Őszintén megnyugtat, hogy nem beszélünk tovább halott nagyapákról meg úgy egyáltalán halott rokonokról sem, jöjjenek inkább az eszement ötleteim, amiket legalább viccesnek talál, talán meg sem bánja, hogy ma reggel ide tért be kávézni és nem maradt inkább otthon.
-Mutáns zombityúkok támadása-adok címet  víziónak nevetve- az emberek imádnák és tele lenne vele az internet.
Jó hallgatni, ahogy a munkájáról beszél, nem sok emberrel találkoztam, nem csak Amerikában, hanem úgy egész életemben, aki szerette volna a munkáját. Én nem voltam elégedetlen a magaméval, kellemesen beolvasztott a tömegbe, nem volt túl érdekes, de brutálisan unalmas sem, de azért sokszor azt kívántam bárcsak valamivel nyugodtabb környezetben tölthetném a napjaimat.
-Látszik rajtad, hogy szereted-mosolyodom el, ahogy könyökömmel a pultra támaszkodom- nekem sincs bajom ezzel, az egyetem mellé pont jó, annál meg ezerszer szerencsésebb, mintha stripper lennék.
Atyám, Vlagyimir Putyin, ez meg hogy szaladhatott ki a számon? Mármint nyilván van benne értelem, de akkor is, elnézve engem még nem is szerződtetnének egy olyan helyre, túl vékony meg túl csúnyácska vagyok. Ezeket a remek gondolatokat hálisten nem osztom meg Eliasszal, aki szerinte hamarosan elkezd a falra mászni tőlem. A további néhány másodpercben inkább szüttyögök a tányérjával nehogy mondjak még valami hasonlóan elbűvölőt.
-Nehogy csalódj bennem-mosolyodom el még mindig kicsit idegesen az előbbi mondatom hatására- van rá esély, hogy fele olyan ügyes sem vagyok, mint gondolod.
Igazából nem voltam katasztrofálisan rossz táncos, valószínűleg még a spárgám is simán lemenne, de már hónapok óta nem is próbálkoztam vele, nem edzettem semmit, amitől rosszul is éreztem magam a bőrömben, így még jobb ötletnek tűnt meglátogatni Eliast a munkahelyén.  Ha más nem legalább megtudhatnám, hogy vannak-e még izmaim egyáltalán vagy sikerült Oroszországban hagyni az összeset.
Úgy érzem mindent elrontok, mikor hagyom magamon mutatkozni az idegesség jeleit, hiszen nincs abban semmi, hogy elmondom honnan jöttem, akkor meg miért kapok mégis frászt ezredszerre is? Semmi értelme, disztingválnom kellene, valamirevaló ember módjára viselkedni, de megint hagyom, hogy teljesen hülyének tűnjek és ez cseppet sem tetszik. Nyilvánvalóan nem csak én észlelem, hogy ostobán viselkedem, hanem a beszélgetőpartnerem is, aki ennek hatására sebesen témát is vált. Nem hibáztatom érte, gondolom már lejátszotta fejbe mi is történne, ha én megint kiborulnék, ő pedig kénytelen lenne visszaállni a pultba, míg rendbe nem jövök vagy még bele nem fullasztom  magam a mosdókagylóba, nem is tudom melyik tartana tovább a kettő közül. Remek, megint marha szimpatikus lehetek, talán ezért nem kedvel soha senki.
-Nagyjából ez mind és ilyen sorrendbe nagyjából a rúdtáncig terjedően-beszélek inkább a táncról, mert ez már koránt sem érint érzékenyen, sőt…inkább kellemes emlékeket hoz vissza, hiszen mindig boldog voltam, mikor táncoltam- sajnos hamar kiderült, hogy alacsony vagyok prímabalerínának.
Emlékszem, tizennégy éves voltam és hónapokig sírtam emiatt, most már inkább viccesnek gondolom és belátom, hogy a személyiségem sem tett volna túl sikeres balettművésszé, hiszen mindenhonnan elkések, sajnos elég szétszórt vagyok, most is ilyen butaságokat beszélek itt egy kedves vendégnek.

Ha lélegzünk, élünk. Ha élünk, érzünk. Ha érzünk, akkor szeretünk. Ha szeretünk, van tudatunk. Ha van tudatunk, akkor van lelkünk is. Ez a fajta matematika ilyen egyszerű és könnyű. Bár néha legalább ennyire nehéz is, mármint abból a szempontból, hogy az érzések nem mindig pozitívak. Talán néha mégis jobb lenne robot üzemmódban létezni, vagy csak kellene egy kapcsoló ránk, ahol tetszés szerint válthatunk a két féle verziónk között, mint ahogy a vérszívók csinálták a Vámpírnaplókban. Igen, néztem a sorozatot, de ha valaki kérdezné, úgyis szemrebbenés nélkül le fogom tagadni.
Azért persze a világ, meg az érzéseink is, nem csak fehérek vagy feketék. Ahogy most Seladont nézem és hallgatom, szerintem a köztes állapotban lehet, a szürkében. Csak éppen nem ötven árnyalatban. De már legalább kicsit mosolyog, ennek pedig tényleg örülök.
- Hm, amennyiben a főnököd beleegyezik, akkor részesedést kérek, mert az ötlet az enyém - emelem fel a mutatóujjamat. - Bár szerintem legalább az Abszol utat kellene felkeresnünk a hozzávalókhoz. Talán patkányfarkat még lehet találni a város nyomornegyedeiben, de hogy én nem fogom összefogdosni azokat a dögöket, az fix - borzongok meg a puszta gondolatra is. - Oké, gyerekkoromban volt egy patkányom, Tony Curtis. Évekig megvolt, amíg egyszer bele nem pusztult...nos, igazából nem is tudom mibe. Egyszerre kezdtek el megdagadni a szemei meg a golyói, és a doki azt javasolta, hogy váltsuk meg a szenvedéstől. De ő fehér patkány volt, intelligens és tiszta, nem pedig egy undorító csatornaszökevény, amelyik leprát, kolerát meg Lassa-lázat hordoz magával. Legalábbis szerintem.
Azon meglepődöm, hogy a hipsztereket illető véleményemet Seladon is osztja, mert számítottam rá, hogy legalábbis egy jelzőt kapok, hogy hátrányosan megkülönböztetek embereket az ízlésük alapján. Pedig soha nem tettem ilyesmit, maximum kamaszként, amikor a Depeche Mode meg a Metallica rajongóiként két pártra szakadva élvezettel vertük össze a másik brancsba tartozókat. Dehát az már meglehetősen régen volt, és a fejünk lágya még nem nőtt be.
- Azt hiszem, értem mit akarsz mondani - biccentek aztán. - Hogy azon igyekezetükben, hogy különbözzenek az átlagtól, épp átlagossá váltak, mert minden sarkon van belőlük legalább három. Ugye valami ilyesmi? - ráncolom a szemöldökömet. Nem tehetek róla, nem vagyok pszichiáter típus, talán Crista, az én agyturkászom jobban látná a dolog lényegét, de azért én is vágom, még ha nem is tudom esetleg normálisan és érthetően megfogalmazni. Ettől viszont kissé zavarba jövök, szóval jobbnak látom beletemetkezni a baconos lófasz utolsó falatjaiba, de csaknem félrenyelem a falatot, amikor észreveszem, hogyan hordozza végig rajtam Seladon a tekintetét. Most elvileg ki kéne magam húzni, meg befeszíteni az izmaimat, de általában az ilyesmit azok a gyúrásmániás seggfejek csinálják, akik legszívesebben az edzőteremben aludnának, és szerelmesek a saját testükbe. Én meg nem vagyok az a típus. Mondjuk nem tudom azt sem, hogy Seladon mennyit lát belőlem, mert közben a nap, amely úgy látszik mégis csak rászánta magát, hogy süssön egy keveset, bekukucskál a kirakaton, és pont rám ragyog. Még jó, hogy nem vagyok kopasz, mert a fejemről visszaverődő fény meg is vakítaná szegény lányt. Viszont a kölcsönhatás remekül működik, mert ahogy észreveszi, hogy észreveszem, hogy néz, ő is zavarba jön, és ettől a feje a vörös egy nagyon sajátságos árnyalatát veszi fel. Szóval a munka-téma a legjobb váltásnak ígérkezik, hogy ez a kissé kínos szituációt áthidaljuk, és kb úgy kapaszkodunk ebbe a tematikába, mint gyerekkorunkban, amikor fogócskát játszottunk, és kineveztünk valamit, hogy az a "ház".
- Van, akik számára a munka tényleg csak munka. Taposómalom. Mókuskerék. Lehet, hogy nem én vagyok a föld legmázlistább fickója, de ilyen téren mindenképpen szerencsésnek mondhatom magam - értek egyet Seladonnal, aztán mikor felveti, hogy ha nem barista lenne, akkor alighanem egy sztriptízbár színpadán lejtene rúdtáncot, leesik az állam. Valószínűleg azért, mert vizuális típus vagyok, és megjelenik lelki szemeim előtt a jelenet, ettől pedig kissé úgy érzem, valahogy ma a kelleténél melegebb van, mint ahogy azt reggel induláskor éreztem. És ennek már a napfény az oka. Viszont látom, hogy Seladon agyáig is most jut el, mit is mondott, ettől pedig szerintem szeretne a föld alá süllyedni, ahogy látom. Szerencsére az efféle kívánságok csak a legritkább esetben szoktak valóra válni.
- Wow. Szép lista - pislogok aztán, mikor jóváhagyja az általam felsorolt táncművészetek sorát. Rúdtáncig terjedően. Na, most ez hogy értelmezzem? Az is volt benne, vagy még ezelőtt megállt? Nem fogok rákérdezni, mert a következő adag kávé szerintem a fejem tetején landolna, vagy az ölemben, esetleg maga a kávékiöntő kerülne közelebbi ismeretségbe a koponyámmal, csak éppen elrugózom néhány másodpercig ezen a kérdésen.
- Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy a tánc megkíván bizonyos magasságot - ismerem be végül. Hülye szabálynak tartom, mert miért ne lehetne valaki mondjuk az átlagnál tehetségesebb, mert éppen egy fejjel alacsonyabb a kívántnál? Ez olyasmi, mintha azt mondanák nekem, hogy 1.80-as magasság alatt nem lehet önvédelmet oktatni.
- Ami az én munkámat illeti, ott nem kell tartnod ilyesmitől. Tudod, az önvédelem javarészt arról szól, hogy legyen jó reakcióidőd, és jó problémamegoldó képességed. Ha valakit nem tudsz lefejelni a magasságod okán, akkor simán lábközt lehet rúgni - tárom szét a karjaimat vidáman. - És mint mondtam, szívesen megtanítalak az alapokra. Azzal az egy feltétellel, hogy az utóbbi ötletemet rajtam soha nem fogod kamatoztatni. Azt zokon venném - teszem hozzá. - Arra viszont készülj, hogy minden alkalommal úgy meg foglak hajszolni, hogy a padlóig ér majd a nyelved. És ha ezek után nem ment el a kedved az egésztől, akkor a hét bármely napján szívesen látlak - nyúlok a zsebembe, előhúzok és átnyújtok egy névjegyet. - Tessék, itt van az edzőtermem címe, így biztosan megtalálod. Ha van barátod, hozd magaddal őt is nyugodtan. Már úgy értem, hogy nagyon sok nő jár hozzám, és egy részüket szereti elkísérni a párja. Azt már nem tudom, hogy az asszonyban, vagy bennem nem bíznak-e, pedig esküszöm, mindenféle ilyen téren felvetett ötlet híján van a tényeknek. Én viszont nem bánom, mert mint mondtam, segíteni szeretnék az embereknek, nem pedig házassági problémákat okozni.

Elias & Seladon

Tényleg nagyon rég nem beszélgettem senkivel ennyire kötetlenül, ami kicsit ijesztő volt, de valahol megnyugtató és embernek éreztem magam tőle, nem amolyan furcsa, szerencsétlen embernek, hanem igazán normálisnak. Kommunikáltam azért másokkal, nyilvánvalóan nem tudtam megúszni, de az ilyen helyzetekben mindig céllal tettem ezt, például szerettem volna látni egy pedagógiaelmélet jegyzetet vagy elcserélni a péntek reggeli műszakom egy vasárnap estire, de sosem beszélgettem csak úgy ok  nélkül, sem az egyetemen, sem pedig máshol. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen beszélgetés veszélyes lehet, talán elkezdenék össze-vissza szövegelni a régi életemről és  másik észrevenné, hogy valami nem igazán van rendben velem és ez mindent tönkretenne, nem mintha egyébként annyi emberi kapcsolatot ápolnék, amit lenne lehetőségem sajnálni, de jobb félni, mint megijedni, ahogy a mondás is tartja. Igyekeztem a radar alatt maradni, nagyjából észrevétlen voltam, egyik órán sem voltam kifejezetten figyelemreméltó, holott orosz nyelvből és irodalomból lett volna lehetőségem brillírozni, de nem mertem. Azt hiszem egyszerűen csak gyáva vagyok, de most igyekezte ezen szégyenletes tulajdonságomat leküzdeni Elias hatására, mivel, ha megtisztelt azzal, hogy segített nekem, aztán még hallgatta a kis semmiségeimet, miközben a reggelijét fogyasztotta igazán nem lenne szép dolog csalódást okozni neki.Pedig bizonyára nem én vagyok a legkellemesebb társaság egy ilyen szép napos délelőttön.
-Na jó, hatvan-negyven százalék, de csak mert jó napom van-bólogatok mosolyogva, mintha lenne rá bármi esélyem, hogy a főnököm tényleg megenged nekem bármit, de őt ismerve…nos még a tetoválásaim nagy részét is eltakartatja velem, nem hogy még önálló ötleteket hagyjon itt burjánzani, főleg abban az esetben, ha azok történetesen az én ötleteim. Nem tudtam megállapítani, hogy a külföldieket, azon belül is a szlávokat utálja vagy simán csak a tetovált embereket nem tartja megbízhatónak a kedves főnök úr, de mindig éreztette velem, hogy nem én vagyok a kedvence. Nem is értem ezeket a problémákat  tetováltakkal kapcsolatban, hiszen ki lehetne megbízhatóbb,mint valaki olyan, aki súlyos pénzeket fizetett és hosszú órákig tűrt, hogy percenként ki tudja hány tűszúrással tintát juttassanak a bőrébe.
-Ha elvinnél az Abszol útra  én lennék a legboldogabb ember a világon-pislogok rá lelkesen, hisz nem tudhatja, hogy az egész gyermekkorom a Harry Potter rajongásommal telt el. Én voltam a világ legszomorúbb embere, amiért sosem kaptam meg a levelemet és nem könyöröghettem, hogy legyek griffendéles, holott van rá esély, hogy tényleg mardekáros lettem volna, de ki tudja…azt is élveztem volna. Apa mindig azt mondta, hogy buta dolog ennyire oda lenni egy buta könyvért, de én nem így éreztem, haragudtam is érte, amiért butának nevezte. Talán ez volt az első dolog, amiért úgy igazán dühös tudtam rá lenni és utána jött a többi, majd a végső ok.  Ha egy valamiben vagyok csak biztos magamat illetően, akkor az az, hogy sosem fogok tudni megbocsájtani az apámnak azért, amit tett.
-Szegény Tony Curtis-sajnálom meg szegény kis fehér patkányt és őszintén örülök, hogy nem kell tovább gondoljak az apámra- de miért pont ez lett a neve?
Mindig is akartam háziállatot, de végül sosem kaptam. Ez főként annak volt köszönhető, hogy görényt szerettem volna, de azt nagyon édesanyám pedig azt mondta, hogy kegyetlenül büdös volna. Egészen odaáig elevickéltem a kérdéssel, hogy kaptam egy cserepes virágot a szobámba, azt mondták, ha fél évig életben tudom tartani lehet görényem. A kis piros virág két hónapon belül sajnálatos módon elszáradt, azt sosem tudtam megállapítani, hogy alul vagy éppen túl locsoltam.
-Sosem tudhatod, lehet, hogy én is terjesztem a pestist-nevetek halkan-legalábbis a főnököm pont úgy viselkedik velem, mintha minimum kétféle halálos betegséget hordoznék magamban fertőzésre készen.
Nem is tudom miért említem ezt, talán még mindig nem vagyok túl a kulturális sokkon meg annak felfedezéséről, amit az oroszokról gondolnak errefelé.  Nem sok minden jut eszébe az átlagembernek a vodkán, a slav squaton meg Putyinon kívül, innen kiindulva egészen szomorú, hogy utálom a vodkát, már a szagától is hányni tudnék, azt az ostoba guggolást meg akkor sem tudnám abszolválni, ha fegyvert fognának rám.
Látom, hogy nem erre számított, amikor a hipsztereket említette, de csak reménykedni tudok, hogy nem tart annak, az nagyon megalázó lenne, mert ha valami nem akarok lenni, akkor éppen ez a kifejezés az, amitől tartózkodnék magammal kapcsolatban. Ha annak is tart, nem említi, így remélhetem tovább, hogy akkor már inkább valami más stílusirányzatba sorol be a vállig érő éjfekete hajammal és a furcsa tetoválásaimmal.
-Pontosan így értettem-helyeslek és igazából örülök, hogy megértette mit akartam kifejezni, nem lepődtem volna meg, ha furcsán vagy teljesen rosszul fogalmazok ezzel kapcsolatban is néha megesik, ha majdnem bilinguális az ember.
Ezután pedig minden lehetséges témának örülök, ami nem arról szól, hogy lehettem volna stripper is, mert ez a mondatom láthatóan Eliast is nagyon meglepi, nem igazán kapom el az arckifejezését, mivel a nap éppen beletűz a szemembe és ettől ha akarok, ha nem instant könnyezni kezd a szemem. Az érzékeny kék szemek örömei, hogy a legkisebb fényváltozásra is rosszul reagálnak, így most tényleg eléggé fájdalmas, ahogy belebámultam a napba csak hogy lássam hogyan is reagál a kis butaságomra.
-Ha én is pénzért üthetnék meg embereket, hasonlóan szerencsésnek érezném magamat-nevetgélek magamban a megállapításon, hogy ezt nem csak úgy mondom, valóban színigaz, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb lennék, ha időnként bemoshatnék valakinek és ezzel a világon nem lenne semmi gond. Persze, nyilván nem pont ezt csinálja, de megengedem magamnak, hogy kicsit sarkítsak a dolgon.
-Bizony-bólintok miután ismertetem az általam művelt táncformákat, így kimondva érzem csak, hogy mennyire sok- de a rúdtánc vicces, mert eleinte úgy néz ki az ember, mintha minden edzésen brutálisan összevernék…ami igazából nem vicces, de…mindegy is.
Megint szövegelek és megint olyanokat, amiktől nem tűnök egészen normálisnak, de azt hiszem ezen a velem szemben ülő már meg sem lepődik. Biztosan úgy fog rám gondolni, mint a szédült kis orosz csajra, ha egyáltalán gondol majd rám valaha miután elfogyasztotta a kávéját és kiment innen, valószínűleg nem fog. Mi értelme is lenne?
-Én is akkor tudtam meg, hogy hobbitok nem jó balerinák-vonok vállat, hiszen hálisten már eljutottam arra pontra, ahol ez az egész már nem zavart. Sem a méretem, sem az, hogy végül nem folytattam a balettet, végül is sokkal szerencsésebb volt bármi más, aminek során nem esett le mindkét nagylábujjam körme vagy nem voltak zúzódások a lábamon a sok gyakorlástól.
Lelkesen csillogó szemekkel hallgatom,ahogy a munkájáról beszél és arról, hogy mi is vár rám, amennyiben odamegyek. Ami azt illeti egyre biztosabb vagyok benne, hogy fel fogok bukkanni, ha vágyik rá, ha nem, már túlságosan felkeltette az érdeklődésem ahhoz, hogy ne tegyem. Eddig nem találtam olyan helyet ezen a kontinensen, ahol szívesen edzenék, hátha nála majd  jobban érzem magam, mint korábban bárhol, ahova véletlenszerűen betértem.
-Szeretem, ha lefárasztanak-kacsintok rá szokásom szerint észre sem véve, hogy ez megint mennyire félreérthető. Nyelvi korlátok, azt hiszem, mivel ha ugyanez a mondat oroszul hangzott volna el és Elias beszélné is a nyelvet pontosan úgy értené, ahogy én. Bár tudnám, hogy én hogy értettem!
-Barátom…ugyan-nevetek fel már-már keserűen, ahogy átveszem a névjegyét, hisz annyiszor kívántam, hogy bárcsak lenne valakim, akinek mégha nem is mondhatom mi nyomja valójában a szívem legalább csak odaülhetnék mellé, a vállának dönthetném a fejem és kisírhatnám magamat, de nem….azt hiszem nekem még nagyon sokáig nem lesz részem ilyenben.
-Milyen kedves tőled-mosolyodom el-lehet jobban működsz, mint egy párteraputa.

Nem volt az én szociális vénámmal semmi gond gyerekkoromban, nem úgy születtem, hogy remete gyanánt kerültem az embereket. Az ilyesmi csak később kezdődik el mindenki életében: amikor csúfolnak az osztálytársaid, vagy amikor rejtegetned kell az apád tenyere nyomán rajtad lévő kék-zöld foltokat, vagy amikor a szekrénybe rejtőzöl a szüleid veszekedései elől. Ezek azok a dolgok, amik idővel izolálnak azoktól, akiknek az élete valahogy gördülékenyebb, mint az enyém volt. Az ember a múltjának ezeket a történéseit úgy takargatja, mint a stigmákat, és a külvilág ebből csak annyit lát, hogy nem tartozom a barátságos jellemvonással megáldottak közé. Nem hibáztatom őket, fordított esetben nyilván én is így lennék ezzel. Aztán persze egy olyan élmény, ami nekem jutott bő egy évvel ezelőtt, még egy lapáttal rátett erre az egészre. Szóval ott tartok néhanapján, hogy szeretnék úgy élni, mint a Legenda vagyok Dr. Neville-je, egyedül egy városban, ahol nyugalomban lehetek, és nem kell embereket látnom. Éppen ezért kimondottan csodálkozom magamon, amiért minden különösebb nehézség nélkül kezdek el beszélgetni Miss Fay-el, sőt még némi erőtlen és kissé béna poénkodásra is kész vagyok. Fogalmam sincs, hogy a megkérdőjelezhető humorom jön-e be nála, vagy a tény, hogy legalább próbálkozom a jókedvre derítésével, de legalább veszi a lapot, amiért kimondatlanul is hálás vagyok neki.
- Negyven-hatvan? - kapom fel a fejemet a nem éppen fair ajánlatra. - Jó, egye fene, benne vagyok. Persze ide a hatvan - bökök magamra egy vigyor kíséretében. - Azért a főnököd arcát megnézném, amikor előállsz neki egy ilyen ötlettel. Ha a fickó vevő az ilyesmire, minimum előléptet, ha meg paranoiás, akkor hozat egy fehér kabátot. Vagy boszorkánynak titulál, és máglyát rak alattad. Attól függ, mekkora mugli - vonok vállat, aztán mosolyogva hallgatom Miss Fay-t.
- Abszol út? - kérdezem. - Azt hiszem, életem legszebb élménye lenne, ha valaha oda betehetném a lábamat. Bár azt hiszem, nincs bennem mágia. Legalábbis nem kaptam levelet a suliból, legnagyobb bánatomra. Viszont ha jól tudom, Londonban kialakították a varázsvilágot, legalábbis egy részét. Van Abszol út, üzletekkel és ilyesmivel - magyarázok széles mozdulatokkal. - Én pedig akkor is el akarok menni oda legalább egyszer az életemben, ha utána egy évig csak üres kenyeret eszem majd csapvízzel. Szerintem mindenki vágyik abba a világba, nem csak a gyerekek, csak éppen nem mindenki vallja be. De ott fix, hogy találunk patkányfarkat a speckó kávénkhoz. Sajnos Tony Curtis alkatrészei ilyen célból már nem vehetőek igénybe, mert szerintem valami felhőn ücsörögve rágja a gumicukrot. Ez volt a kedvence. Igaz, lehet hogy hozzájárult ahhoz, hogy túl korán elhagyta ezt az árnyékvilágot. És hogy miért pont így hívták? A feje tetején volt egy fekete folt, és az orra is kicsit nagyobb volt, szóval amikor anyám először meglátta, összecsapta a kezeit, és közölte, hogy "te jó ég, pont úgy néz ki, mint Tony Curtis." Akibe szerintem anyám valamikor kamaszkorában szerelmes lehetett - vigyorgom el magam. - Rajta ragadt a név, rövidke élete alatt legalábbis. Egyébként sosem voltam túl jó más élőlények életben tartásában. Mindegy, hogy virág vagy állat volt az. Igaz, két éve van egy bettám, és úgy tűnik, vele tökéletes a szimbiózis. Én gondoskodom róla, ő meg cserébe életben marad - tárom szét a karjaimat. Akkor viszont szerintem palástolni sem tudnám a meghökkenésemet, mikor Seladon némi keserű iróniával megjegyzést tesz rá, hogyan viszonyul hozzá a főnöke.
- Tudod... - mondom elgondolkodva némi idő után - volt időszak, mikor én is küzdöttem az identitásommal, és próbáltam megtalálni önmagam. Én sem vagyok teljesen amerikai. Mármint úgy értem, itt születtem, másodgenerációsként, de a nagyszüleim még Egyiptomból vándoroltak ide, tehát ha úgy tetszik, eltekintve az állampolgárságomtól, bevándorlók vére folyik az ereimben. És bárhogy is, de az életben mindig lesznek olyanok, akik ezt az orrod alá fogják dörgölni, mert valami oknál fogva úgy gondolják, nem vagy egyenrangú velük. Magam is megtapasztaltam már ezt, és nem akarlak illúzióba ringatni, te is még jó párszor meg fogod. Olyankor arra gondolj, hogy mindegy, milyen vér van benned. Piros vér. Egyszerűen emberi vér - mosolygok rá Seladonra, aztán képtelen vagyok kontrollálni magam, kitör belőlem a hangos nevetés a következő szavai hallatán.
- Nem, nem - rázom a fejemet, mikor végre-valahára képes vagyok megszólalni, de néha még így is csuklok egyet a nevetés visszahatásaként. - Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Bármennyire is csábító az elképzelés, hogy megüssek embereket úgy, hogy még fizetnek is nekem érte, az önvédelem nem erről szól. Gyanítom hamar éhen halnék, mert nem lennének fizető vendégeim. Legfeljebb a mazochisták. A legdurvább amit tőlem kaphat valaki az az, hogy leviszem a tatamira. Ez edzőterem, nem valami Harcosok klubja - magyarázom aztán. - De ha tényleg kedvet érzel hozzá, hogy meglátogass, akkor majd te magad is meglátod. És ígérem ünnepélyesen, hogy jobb lesz, mint a rúdtánc. Innen legalábbis foltok nélkül fogsz majd távozni - teszem a kezem ünnepélyesen a szívemre, és kicsit elrugózom a "hobbit" szócskán, mert ennek hála elég nehezen tudom elhessegetni a szemem elől a tüllszoknyában balettozó Zsákos Frodó képét. - De tényleg, hidd el. Senkit nem szoktam megütni. Egy ilyen szép nőt meg végképp nem lenne szívem - teszem hozzá komolyan. Szerintem az, aki kezet emel egy nőre - mindegy, milyen okból - nem csak nem férfi, de még csak nem is ember. - Lefárasztani viszont én is le tudlak - somolygok, még mielőtt lenyelem az utolsó korty kávémat is. Fogalmam sincs, hogy direkt fogalmazott-e kétértelműen, vagy csak a nyelvi különbségekből adódik az egész, aztán megállok a köztes állásponton.
- Párterapeuta? - kapom aztán fel a fejem a jelzőre, aztán rövid, vakkantásszerű hang tör ki belőlem. Akár nevetésnek is lehet álcázni. - Sosem voltam jó az effélében. Szerintem a pácienseim jelentős része elválna, vagy kinyírná a másikat. Esetleg saját magát. Szóval, inkább maradok az önvédelemnél, az jobban megy nekem - tolom el magam elől az üres csészét és tányért. - És ha már itt tartunk, azt hiszem, lassan búcsúznom kell - pislogok az órámra. - Ami igazán kár. Valahogy szívesebben tölteném el a napomat veled beszélgetve. Feltéve, ha nem ennék egy óra elteltével az agyadra. Tudom, hogy nem vagyok profi a vidításban, de ha már kifogynék minden szóból, tudok labdát egyensúlyozni az orromon - vigyorgok. Ja, úgy festhetek olyankor, mint egy cirkuszi fóka, épp csak halat nem dobál nekem senki. De esküszöm, ha kell, akkor - labda híján - akár kávéscsészével is megkísérlem a produkciót, ha cserébe látok egy önfeledt mosolyt Miss Fay arcán.

Elias & Seladon

Sosem volt rá különösebb késztetésem, hogy a vendégeimmel ilyen hosszasan csacsogjak és valószínűleg, ha Elias elmegy élni a nálamnál sokkal érdekesebb és eseménydúsabb életét-legalábbis szerintem- akkor megintcsak nem leszek ilyen beszédes, de meg kell hagyni, hogy ez most talán nagyobb mocsárból rántott ki, mint gondoltam. Csak egy másodpercre kell belegondolnom mi is történt volna, ha nem jelenik meg itt egy jó pillanatban és nem kezdi el kissé feloldani a bennem fészkelő pánik makacs jégcsapjait, talán képtelen lettem volna dolgozni, talán szégyenszemre hazarohantam volna, hogy azt csinálhassam, amit ilyen esetekben szoktam, vagyis bebújtam volna a kis csillagos plédem alá és átzokogtam volna a napot. Szánalmas lett volna, így örülök, hogy megjelent itt és épp most. Talán ha a többi vendég hallaná, hogy miről is szól éppen kettőnk beszélgetése, kissé furcsán pislognának ránk hiszen patkányfarok, meg Harry Potter, hát felnőtt létünkre jó, hogy meséljük el egymásnak milyen roxforti házba osztanánk magunkat, de ez engem cseppet sem zavar. Ami az illeti nem szeretem magam felnőttnek érezni, vagyis…olyan felnőttnek, amilyen most vagyok, mellesleg griffendéles vagy mardekáros lennék, valahogy sosem tudom egyértelműen eldönteni.
-Na persze-nevetek a képzeletbeli százalékos arányok eloszlásáról- de tudod mit? Legyen, ahogy akarod, de csak mert itt szórakoztatsz, holott biztosan lenne jobb dolgod is.
Nem kellene ilyeneket mondanom, hisz a végén még tényleg rájön, hogy lenne sokkal égetőbb tennivalója is, mint itt jópofáskodni egy láthatóan hibbant és szláv barista lánnyal, de nagyon is szeretném azt hinni, hogy legalább egy kicsit kellemesnek találja a velem való beszélgetést.
-Ha lehet egy tippem, azt hiszem rendesen alámgyújtana egy lángszóróval, mielőtt még több gondot okoznék az üzletnek-mosolygok, holott igazat beszélek, a főnököm nem épp a világ legtoleránsabb embere, egy ideig még azt is próbálta nekem bemagyarázni, hogy a tetoválásaim elriasztják a vendégeket, így jobb lenne, ha eltakarnám őket. Micsoda mugli, nem igaz?
A pultra könyökölve hallgatom és figyelem, ahogy magyaráz, annyira lelkes és be kell valjam, ezt kegyetlenül aranyosnak találom, ritkán látok nálamnál idősebb férfit ennyire beleveszni abba, amiről éppen mesél. Na nem, mintha tudnám hány éves igazából, megkérdezhetném, de inkább nem illetéktelenkedem, van rá esély, hogy még a végén megint valami olyan jönne ki a számon, amit egyáltalán nem is akartam mondani. Éljen az orosz anyanyelv!
-Tudod, én mindig azt képzelem, hogy igenis kaptam levelet, csak anyám galád módon eldugta valahova és hát az én esetemben sajnos nem voltak olyan kitartóak a baglyok, mivel nem vagyok egy Harry Potter-megemlítettem az anyámat és lám csak lám, nem törtem ki hisztérikus sírásban, ez határozottan valami új.  Igazából most meglepetten mosolygok befelé, meg ami azt illeti egy kicsit talán kifelé is,azt hiszem ezt majd megemlítem pszichológusomnak, bizonyára büszke lesz, hogy hónapok óta először bármiféle pozitív változás történt.
-Gumicukrot evett?-pislogok rá kicsit megütközve ezen az apróságon- Tudtad, hogy a patkányok nagy része, ha minimálisan, de cukorbeteg? Biztos nem tudtad…bocsánat, random információ.
Megint kínos vagyok. Azt hiszem ezeket a pillanatokat egy füzetben kéne vezetnem, hátha végignézve az összesen egy szép nyári napon rájövök, hogy nem kellene beszélnem többé és kiépítenék magamnak egy félig földbevájt kunyhót, ahol boldog vagy legalábbis kevésbé szerencsétlen és szociálisan érzéketlen remeteként tengethetném hátralévő napjaimat. Hogyan is mondhattam ilyet? Bizonyára nem tudott erről az apróságról, hiszen akkor sosem adott volna édességet annak a szegény kis patkánynak, igazándiból azt sem feltétlenül tudom, hogy én miért tudok ilyeneket. Talán abból az időszakból maradt, mikor éppen minden sejtemmel azon voltam, hogy valamiképp meggyőzzem apát arról, hogy milyen fontos, hogy az tinédzser gyereknek legyen háziállata. Talán jobban jártam volna, ha kapok egyet…vagy megölte volna azt is, na ennek a gondolatára rendesen összeszorul a gyomrom, talán még sem sikerült akkorát fejlődnöm, mint gondoltam az előbb.
-Ez igazán dicséretes, már csak azért is,mert mellőlem sajnálatos módon, pont a múlt héten rohadt ki egy kaktusz-ismerem be, hogy igazából még a legigénytelenebbnek nevezett növényt is képes vagyok kinyírni. Biztosan azt gondolja, hogy borzasztóan igénytelen ember lehetek nő létemre.
Nem tudom mi is történt velem, mióta Elias besétált ide, de mintha a legalább fél éve magamba fojtott mondatok, most lassan kitörnének, hirtelen valami már-már abnormális közléskényszer lesz úrrá rajtam, biztosan ezért lamentálok azon is, hogy milyen nehéz külföldinek lenni ebben az országban, ezen a földrészen, pedig ez talán nem is igaz. Csak rosszkor lehettem, rossz időben, hiszen Amerikáról állandóan azt hallottam, hogy az elfogadás országa, hiszen milyen sok más bőrszínű, más nyelvű, más kultúrájú ember él meg itt egymás mellett viszonylagos békében, hangsúly természetesen a viszonylagoson, míg én itt azon szenvedek, hogy időnként ferde szemmel néznek az oroszokra és mégcsak nem is az ázsiaiak.
-Egyiptom…-suttogom  elgondolkodva, én sosem voltam Egyiptomban, de anyáék igen, ott töltötték a ki tudja hányadik házassági évfordulójukat, mielőtt még minden tönkrement volna. A fényképek alapján igazán szép helynek tűnt, mindig is csodálatosnak találtam a piramisokat és az ősi egyiptomi kultúrát.
-Ha korábban…jóval korábban születsz lehettél volna fáraó-jegyzem meg nem is tudom miért, bizonyára ez is butaság, de ezen már meg sem lepődöm- illene az arcod a paloták falára.
Egy percre el is képzelem, hiszen nem is olyan rég fejeztem be egy sorozatot, ami az egyik rövike életű uralkodóról szólt, fejemet oldalra döntve megintcsak bámulom szegény Eliast a magam érdeklődő, de biztosan kissé ijesztő módján és elképzelem olyan ruhákba, amilyenekbe a színészek járkáltak a sorozatba és arra jutok, hogy igazán jól állna neki.
-Úgy tűnik, az emberek mindenhol előítéletesek-vonok vállat és próbálok úgy tenni, mintha ez az egész nem is lenne nagy ügy, de reszketeg kis mosolyommal azért jelzem felé, hogy hálás vagyok minden támogató mondatáért, az összesért…tényleg.
-Na tessék, hát kiröhögsz-rázom a fejem helytelenítően, mikor félreérti a kis feltételezésemet a munkájával kapcsolatba, nyilván nem így akartam mondani, de talán megérte, ha már ennyire tud nevetni rajta. Ha már másra nem is jók a butaságaim, remélem legalább egy kicsit szebb napja lesz tőlük.
-Pedig a Harcosok Klubját szerettem-vigyorgok rá- bár gyanítom, hogy nagyon hamar szétverné az arcomat…nos bárki, de amennyiben még véletlenül sem töröd be az orrom örömmel beugrom valamikor, persze, ha még nincs belőlem végzetesen eleged.
Ugyan ki merné azt mondani, hogy de, rettenetesen idegesítő vagyok és teljességgel elbarmoltam a reggelijét, amit nyugalomban szeretett volna elfogyasztani, egyedül. Miért vizionalizálom én egyáltalán, hogy Elias bármi ilyet mondana? Olyan kedvesnek tűnik, bár tényleg nem értem, miért viselkedik így egy hozzám hasonló kis szerencsétlennel.
-Ugyan…-legyintek,mikor szépnek nevez és már elrejteni sem tudom, hogy fülig pirulok, holott nem tudnám megindokolni, meglehetősen furcsállom, hogy egy kicsit is szépnek tart, gyorsan témát is váltok mielőtt még felrobbanna a fejem lányos zavaromban és az agyvelőm összefröcskölné a gondosan bézsre festett falakat.
-Így viszont a „pácienseid” kiadják magukból a felgyülemlett dühüket és mégcsak nem is verik össze otthon a kedves párjukat-mesélek a magam látásmódjáról és talán kissé szomorú is leszek, mikor bejelenti, hogy mennie kell. Persze, nem gondolhattam, hogy az egész napját itt szeretné tölteni, velem beszélgetve mindenféle ostobaságról…vagy várjunk csak!
-Kedvelem a fókákat-refelektálok a labda egyensúlyozásra, miközben elveszem előle az üres kávés csészét és a mosogatóba teszem- és hidd el sokkal előbb mennék az agyamra, mint te az enyémre. Erre pedig természetesen, ha nem is a ház, de az én vendégem voltál, meg se próbálj fizetni.
Tényleg szeretem a fókákat, meg az olyan kedves vásárlókat is, akik itt nevetettnek ahelyett, hogy mondjuk egy jót aludnának vagy sétálnának ezen a napfényes délelőttön.