Kalapálás, vésés, fúrás hangjai verik fel az erdő csendjét. Madarak trillái vegyülnek a munkálatok zajai közé, ahogy a Madison birtok felújításán dolgozunk az embereimmel. Nejlonok, takarófóliák lógnak mindenhonnan, vezetékek csupasz kábelei lengedeznek az enyhe szélben. A tervrajzok felett állva teljesen belemélyedek a számításokba, fejemen a sárga védősisak, kezemben pedig kalapács leng, fehér pólóm feszül széles mellkasomon, szürke koszfoltok éktelenkednek a vakítóan fehér anyagon. Szenvedéllyel szeretem a munkámat, minden egyes tervem édes gyermekem, épp ezért szeretek mindent én magam felügyelni, és részt venni a megvalósításban is.
- AJ, hé, AJ!
Becenevem hallatán felkapom a fejem, átható kék tekintetem a válaszfal túloldalán integető Robert felé kapom. Hevesen gesztikulál a zajban, sárga sisakja alatt szürke szemében türelmetlenség. Megkerülöm az asztalt, és közelebb lépek hozzá.
- Mondd, Rob, mi van? - kérdezem, majd hirtelen eszembe jut valami fontos. - Majd lesd már meg a tervrajzot, szerintem a 120mm-es lécekből kellene rendelni még, mert nem lesz elég. - mondom, mire csak bólogat.
- Jó, jó, megnézem, de menj, mert telefonon keresnek, és a nő...
- A nő? - vonom fel a szemöldököm, mire az rosszallóan megcsóválja a fejét. Rob általában véve gyenge idegzetű, a legkisebb komplikáció is a frászt hozza rá, a munkaidőben történő magánügyi dolgokat pedig egyenesen sértőnek találja, de mivel ő a művezetőm, és nem a főnököm, nekem igazán nem szólhat semmit.
- Igen, a nő, aki tízpercenként telefonál és az őrületbe kerget vele. Szóval a nő, téged keres, a telefon a kocsiban van. És igyekezz, mert még át kell beszélnünk a vasalatokat a Cooper háznál, ma kell leadni a rendelést azokra is. - hadarja feszesen, majd látva könnyed, pimasz vigyoromat, gyorsan elszelel, hogy menet közben lecseszve két kőművest és egy villanyszerelőt, a feladatai után nézzen. Kíváncsian sétálok ki a zöld pázsiton keresztül a terepjáróhoz, majd behuppanok az ülésre. A benti őrült zajhoz képest itt csend van, és nyugalom, bár aki nincs hozzászokva annak ez is maga lenne a dobhártyaszaggató ricsaj. A telefon után nyúlok és lazán a fülemhez emelem.
- Igen, tessék? -szólok bele mély hangon, mire izgatott mocorgást hallok.
- Mr. Skyberg, a Skyberg Corporation tulajdonosa?
- szólal meg a kedves, izgatott női hang a vonal túlfeléről. Ezer közül felismerném a fekete hajú, igen dekoratív pályázati felelős mézédesen tüzes hangját, akivel az elmúlt hetekben igen szoros kapcsolatba kerültem munka szempontjából. Egyelőre, csak munka szempontjából. Férjes asszony a drága, de ez persze engem cseppet sem feszélyezett abban, hogy csapjam neki a szelet. Mereven elutasított, de én láttam rajta, hogy ez csak a gyűrűjének szól, hiszen ha meglátott, remegni kezdett a keze, a hangja, és a tekintete szinte sóvárogva falta a látványom. Én pedig odavagyok a kihívásokért.
- Igen, és a gyönyörű hang mögött kit tisztelhetek, drága hölgyem? - búgom a készülékbe, mintha nem tudnám ki az, mire édes kis kuncogás hallatszik, majd torokköszörülés.
- Mr. Skyberg, a nevem Mrs. Elena Shelton, és azért kerestem, mert örömömre szolgál, hogy  tudathatom, hogy az Ön cége nyerte meg a Virginia Mason Hospital felújításának pályázatát. A tervezet kapcsán mikor tudnánk leülni és egyeztetni a részleteket?
Elégedetten sóhajtok és morranok fel, kezem szórakozottan markolássza a kormányt, és kék lélektükreim a távolba meredve máris a megvalósítandó feladat tervrajzát készíti lelki szemeim előtt. Baromira örülök, mert vért izzadtam azzal a pályázattal, még külön kurzusra is elmentem, hogy egy kórház felújítása hogyan is zajlik törvényes keretek közt. Aztán visszatérek a valóságba, és a telefonba mosolygok.
- Á, igen, Mrs. Shelton, a kedves, elragadó és bájos Elena Shelton...- sóhajtom ábrándosan, majd elgondolkozva hallgatok pár másodpercig. Aztán folytatom az ostromot. - Drága hölgyem, mondhatnám azt, hogy ma délután öt körül beugrok az irodájukba, és megbeszélhetjük kutyafuttában, de azt hiszem, amennyi segítséget öntől kaptunk, a minimum az, ha hálám jeléül meghívom vacsorázni, és ott tárgyaljuk meg a részleteket.
A vonal túlfeléről hezitálást vélek felfedezni.
- Én...én nem tehetem...- nyöszörgi, és ekkor már tudom, hogy a markomban van. A férje elutazott egy hónapra üzleti útra, a kis virágszálat öli a féltékenység, mellékesen nem alaptalanul, első kézből tudom, hogy a mocsok férje egy egész hétvégét tölt Vegasban egy Mandy nevű stewardessel. Tudom, mert Mandyt épp két hete húztam meg egy átmulatott éjszaka után, és dicsekedett vele.
- Ó, sajnálom, mennem kell, már várnak rám, akkor fél nyolcra önért megyek, a címe még megvan, kedves. A Six Sevenbe foglaltatok asztalt. Viszlát. - mondom a hebegést elnyomva, majd kinyomom a telefont, és vigyorogva megyek Rob elé, hogy tovább intézzük a házat.
Este pedig, pontban fél nyolckor, frissen, illatosan, elegánsan felöltözve leparkolok Elena házának kapujában, illedelmesen vacsorázni viszem, hangsúlyozva, mennyire szakmai csupán ez a megbeszélés, hogy a kezdeti munka után a desszertig már el se jussunk. Nem kell több, csak másfél óra...és a nő úgy tépi le rólam az inget, és térdel elém, mintha fizetnének neki érte. A tulajdon előszobájukban kezdünk neki élete egyik - ha nem ténylegesen a legjobb - éjszakájának, a segítségemmel átélve végeláthatatlan mennyiségű orgazmus csodás, szívszaggató gyönyörét. S a falon, az esküvői képük keretéről, ahol boldogan mosolyognak a közös, biztos jövő felé a férjével, ott lóg a nyakkendőm, a mellette felfüggesztett díszes, saját két kezemmel beszerelt lámpájukról pedig Elena izgatóan szexis csipkés tangája. Na, ezt nevezem én sikeres napnak.





Ez volt az életem addig a napig, míg megismertem Cornelia Jonest. Amint ő belépett az életembe, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. A nő megmérgezett, kiszipolyozott, mint egy kullancs, s aztán hagyott megdögleni. Nem szó szerint, de akár így is nevezhetném azt, amit művelt velem. Azóta pedig az Adrian, aki voltam, mintha elszürkült volna, vagy át lehetne nézni rajta, mint a frissen mosott ablaküvegen. Nem érzem teljesnek magam. Nem értem, mi folyik körülöttem, és nem tudom igazából mit érzek, mert a bennem dúló kettősség lassan az őrület határára sodor. Annyira szeretem, hogy az már gyűlölet, és annyira gyűlölöm, hogy megbolondulok a hiányától a minden percében az életemnek, de nem tudom, mikor és hogyan volt képes így magába bolondítani. Nem látok tisztán. Már nem tudok előre gondolkozni, és minden lépésemtől rettegek. Egy száguldó vonaton ülök, amin nem találom a féket. De egyben biztos vagyok: nem vagyok jól. Hazudok, mosolygok, mikor erre van szükség, de nem. Nem vagyok jól. Kibaszottul nem vagyok jól, mert a nő, akit szeretek a pofámba vágta, hogy hónapokon át vetített nekem, és nem mondta el, hogy a méhében növekvő magzatok tőlem vannak, és nem attól a seggfejtől, akihez hozzáment, miután szerelmet vallott nekem, és én is neki. Kibaszottul nem vagyok jól, mert egy másik nőt majdnem elvettem, de ahogy megtudtam, hogy Cornelia tőlem terhes, az eljegyzést, ami meg sem történt hivatalosan, azonnal felbontottam, és a csaj most perrel fenyeget és nagyjából elásná a hullámat egy rózsabokor alá, ha nem hiányoznék túl sok embernek. Kibaszottul nem vagyok jól, mert el kellett jönnöm New Yorkig, miután a nő, aki a pofámba vágta hogy egy hónap múlva nagyjából ikrek apukája leszek, se szó, se beszéd, egyetlen szó nélkül lelépett. Nem, rohadtul, eszeveszettül nem vagyok jól. Konkrétan az ideg-összeroppanás szélén táncolok, és nagyon, nagyon belefáradtam már abba, hogy mindig én legyek az, akit félre lehet hajítani. Kibaszottul nem vagyok jól, mert jelenleg azt sem tudom, hogy a nő, akit annyira szeretek, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben él-e még, vagy sem. Ahogy a fiaimról sem tudok semmit, és arról sem, hogy holnap mihez fogok kezdeni, ha reggel kinyitom a szemem. Nem. Nem vagyok jól. Kurvára nem vagyok jól. De egyet garantálhatok: Cornelia Jones most csinált belőlem hülyét utoljára. Mert többé nem bújok el a sötétben, nem rejtőzködök az árnyékban, nem asszisztálok a színjátékaihoz. Elég volt. Szóval, nem, rohadtul nem vagyok jól. De épp ezért, még talán sosem éreztem nagyobb erőt, hogy harcolni tudjak azért, ami fontos. Vissza fogom szerezni a fiaimat. Cornelia pedig dönthet, mit akar kezdeni az életével, aminek könyörtelenül a részese leszek most már halálomig. Mert többé nem rázhat le magáról, mint a kutya a vizet. Harcra fel, drágám!