Az életem sosem volt egyszerű. Olyan családba születtem bele, amelynek sosem akartam a tagja lenni. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan mi éltünk. Azokat a személyeket, akik igazán fontosak voltak a számomra, túl korán veszítettem el. De valahogy mégis többnyire elboldogultam, igyekeztem kihozni a legtöbbet magamból az adott körülmények között. A saját lábamra álltam, tanultam, dolgoztam, rendőr lettem, kommandós, és büszke voltam arra, amit elértem. Utólag visszagondolva rájövök persze, hogy még akkoriban is elég éretlen és felelőtlen voltam, de azért igyekeztem. Született egy fiam egy komolytalan kapcsolatból, mégis felelősséget vállaltam érte. Ha visszafordíthatnám az időt, néhány dolgot nyilván máshogy tennék. Ám az életemet alkotó káoszból akkor lett csak igazi tomboló katasztrófa, amikor a bátyámat, Dantét is elveszítettem. Azután rohamtempóban kezdtem el leszáguldani a lejtőn, önkéntelenül is, és nem volt semmi, ami megállítson. Bosszút akartam állni a fivérem haláláért, de nem tettem semmit, és mégis én kerültem a hűvösre. Az elmúlt két évben hányszor kívántam azt, hogy bárcsak én tettem volna, bárcsak én húztam volna meg a ravaszt, én röpítettem volna golyót Stefanov fejébe. Ettől az az egész helyzet kevésbé tűnt volna értelmetlennek. De ő csak az eszköz volt, egy báb, akit mások mozgattak. Azok a személyek, akik elvették Dante életét, az enyémet pedig tönkretették, még odakinn vannak. És meg kell őket találnom. A família az oroszokra gyanakszik, és nem véletlenül. Azzal, hogy engem és a fivéremet is eltettek az útból, egy egész hajtást vághattak el. Sokáig a bátyám volt az, akire bizonyos felelősségek megöröklése várt. Apám és a nagybátyám nagykutyák a környéken, nagy befolyással, és Dante volt a „trónjuk” várományosa, a maffiaherceg, a principe, ahogy a család mondja. Erre ő még a tinédzser éveim végén ébresztett rá, hogy igazából az ő élete az, ami már előre meg van tervezve, a születése óta. Én többé-kevésbé szabad vagyok. És én éltem is ezzel a lehetőséggel. Ám a halálával én léptem elő erre a számomra cseppet sem megtisztelő szerepre, és azzal, hogy egyesek elintézték, hogy ha ártatlanul is, de nagy eséllyel egy életre börtönbe kerüljek, erősen visszavetették a család ezen ágának tekintélyét. Mégsem ez érdekelt igazán, és akkor még nem is az, hogy hosszú időre rám zárultak a rácsok... hanem az, hogy Juliet nem állt mellettem. Nem tudom, mit is vártam tőle. Sosem voltunk igazi romantikus kapcsolatban. Barátok voltunk, legalábbis annak indult. Aztán több lett belőle, de túl fiatalok voltunk, nem álltunk készen egy érett, monogám kapcsolatra. Vagy talán csak én nem álltam erre készen. Csapongtam folyton erre-arra, mint egy partra vetett hal, és fel sem fogtam, hogy fuldoklom. Manuel megfoganása után úgy véltem, készen állok előbbre lépni, akár megnősülni is, de Jules nem kért belőle. Azért valahogy mégis megvoltunk, a fiunk szépen cseperedett, és azt gondoltam, tartunk valamerre. Még ha nem is vagyunk egy átlagos család, de azért család vagyunk. Aztán a gyerekem anyja ott a káosz közepén úgy döntött, hogy nem kér többet belőlem. Nem tudom, azért lépett-e le, mert tényleg gyilkosnak vélt, vagy mert sok volt neki a dráma, de ehhez nem volt joga. Elválasztotta tőlem a fiamat. Mindent elvett tőlem, ami még számított nekem valamit. Amibe még kapaszkodhattam, ott, a szakadék szélén lógva. Ó, dühös voltam, bizony nagyon dühös. Néha még ma is az vagyok. Aztán ezerféleképp próbáltam kimagyarázni a dolgot önmagam előtt, és megérteni, majd depresszióba zuhantam... a gyász mind az öt szakaszát újra és újra átéltem az elmúlt bő két évben. Talán az elfogadás az, ami még mindig nem megy teljesen. Fűt a bosszúvágy, ugyanakkor tényleg igazán szeretném és próbálom az életemet újra összerakni a darabkákból. Élni a lehetőséggel, amit nyomozóként kaptam, igazán berendezkedni a megörökölt lakásban, felvenni a kapcsolatot néhány arra érdemes régi baráttal... és rendezni a dolgokat a családommal. De elsősorban megtalálni Julest és Manuelt. Valójában már rájuk akadtam. Azt hittem, nehezebb lesz, de nem is nagyon rejtőzködtek, nyomozóként pedig egy-két hívásomba telt, hogy rájöjjek, visszatértek Baltimore-ba, Juliet szülővárosába. Valahol megértem a dolgot, és elismerem, hogy az eltűnésük nem volt teljesen jogtalan. A gyereknek nyugodt körülmények kellettek, amelyekben felnőhet, egy biztos otthon, a nagyszülei a közelben, nem pedig az, hogy a maffiacsaládja szomszédságában cseperedjen, vagy hogy az apját látogassa havonta egyszer a börtönben, amikor még szinte beszélni sem tud. Az anyja vigyázott rá, gondoskodott róla, és ezért hálás vagyok. De szeretném őket újra látni, Manuelt újra a karjaimban tartani és megölelni... lehetőleg még az előtt, hogy túl késő lenne, és csak egy vadidegenné válnék a számára. Odáig tehát eljutottam, hogy Baltimore-ban élnek, de kapcsolatot sokáig nem tudtam, hogyan vegyem fel velük. Mit lépjek először? Próbáltam előbb elrendezni a dolgaimat, beszerezni egy új kocsit, rendbe hozni és bebútorozni Dante egykori, manhattani lakását. Aztán írtam Julesnak egy üzenetet, amelyben leírtam, hogy szabad vagyok, hogy bebizonyították az ártatlanságomat. Hogy már nyomozó vagyok, és a bátyám régi kérójában húztam meg magam. És hogy szeretném őket látni. Rá bíztam a döntést, hogy ők jönnek New Yorkba, vagy én látogatom meg őket. És aztán csak vártam a választ napokig, de semmi. Elgondolkodtam, hogy talán meg sem kapta, amit írtam neki, és esetleg telefonálnom kellene. De türelemre intettem magam azzal, hogy hagyok nekik még egy kis időt. A bennem tomboló feszültséget azonban valahogy le kell vezetnem. Éppen egy közeli bárba tartanék, ahol néhány régi haverom már arra vár, hogy megérkezzem, majd a régi szép időkről emlékezve mattrészegre igyuk magunkat az éjszaka során. Magamra kapom még a farmerdzsekimet, kezembe a kulcsaimat, zsebbe a mobilomat, és kitárom az ajtót... de ugyanazzal a lendülettel, hátra is hőkölök. - Jules! – döbbenten meredek rá, és a fiamra, aki a vállára dőlve alszik. Nem értem, mit keresnek itt... fel sem tudom fogni, hogy valóban itt vannak. És ilyenkor. Az üzenetemre sem kaptam választ, nem szólt, hogy jönnek... Vagy legalábbis nem tudok róla, ha igen. De amint az első sokkon túlteszem magam, hátrálok egy lépést, hogy Juliet beléphessen mellettem. - Mit... mit csináltok itt? Én... nem tudtam... Megkaptad az üzenetemet? Add, majd én! - ajánlom fel, hogy átveszem tőle a gyereket, mert ha jól sejtem, minimum a parkolótól cipelte a liften és a folyosókon át. Nem tudom, mennyire mélyen alszik, talán felébred a mozgolódásra, de ha nagyon kimerült, talán nem is fogja érzékelni, ahogy lefektetem a kanapéra.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
- Miss Brewster, azt ugye maga sem hiszi el, hogy az én kicsi angyal Tommym bántotta volna Lilyt, igaz? Hiszen csak gyerekek még és lássuk be...Lily anyukája kicsit túldramatizálta azt a hajhúzást. Az utolsó szavak szinte titkokként buknak ki a velem szemben ülő nő szájából, én pedig udvarias mosolyt ejtek az aggódó anyuka felé. Már lassan a harmadik órát töltöm el ehhez hasonló történeteket hallgatva egy rendhagyó szülői értekezlet keretében és ezalatt az időtartam alatt legalább tizedik alkalommal kívántam a végét mindennek. Tíz nyugtató mantra, ami egyre közelebb visz a mai nap befejeztéhez még ha a köztes időszak kellemetlenségeket is vonz magával. Márpedig minél jobban reménykedem az elérkeztében, olyan, mintha csak távolodna és távolodna, míg végül teljesen elérhetetlenné válik. Mrs. Colburn még a következő negyed órámat is teljes lényével lefoglalja, és miközben azon igyekszem, hogy megoldást találjak a két család közötti ellentétre, fejben már rég ezer másik helyen járok, de talán a legfontosabb mindezek közül Manuel gondolata. Nehéz folyton nem a közelében lennem, ma viszont megmagyarázhatatlanul nyugtalannak érzem magamat és egyszerűen csak szeretném átölelni, hogy enyhítsem ezt a fajta érzést. Szeretném nyugodtan azt csivitelni a tudni vágyó szülőknek, hogy szívesen töltenék el velük még háromszor ennyi órát, de ahogyan ők is a számukra legfontosabbért vannak jelen, úgy én ugyanezen okokból lennék most távol. Arcom két felének a megjátszott kedvességből fakadó mosoly fájdalmával és ólomsúlyúnak érzett léptekkel lépek ki az iskola dupla szárnyú ajtaján és szívom magamba Baltimore levegőjét. Nem tudom szavakba önteni ezt a fajta szabadságot, de nem sokáig élvezem ki, mielőtt lábaim ösztönösen vezetnek az autóhoz és ugyanilyen kapkodónak ható mozdulatsorok közepette hagyom magam mögött mindazt, ami visszatartott a napom folytatásától, és amely szokásához híven nem fog a nyugalmas percek közé tartozni, mégis kellemesebbnek hat, mint mások problémáit hallgatni. Útközben sem teszek úgy, mintha a valóság nem loholna ott a nyomomba, de azért fejben végigjárom képzeletbeli listám különböző pontjait. Elmenni Manuelért. Bevásárolni. A köztes állapotban felhívni a szerelőt a mosógép miatt, előtte viszont felmérni a félretett pénzünket, hogy nehogy felesleges költekezésekbe essünk. A mosoda sem bizonyul hosszútávú megoldásnak, azonban a szerelő sem éppen olcsó. De talán a közös, szinte már baráti ismeretség lefarag valamennyit a végösszegből. Mindenekelőtt viszont kávéra van szükségem - immáron a negyedikre - mert anélkül már most a kényelmes ágyam felé húzna a szívem és a mai napnak még közel sincs vége. Manuel már kissé fáradt, ahogyan becsatolom őt és egy gondoskodó puszit nyomok a homlokára, miközben barna tincseit eligazgatom arcából. Fészkelődik még, némiképp nyűgös, de igyekszem szóval tartani őt, amíg a bevásárlóközponthoz nem érünk. Ott viszont valamennyire megnyugtatja a kedvenc helye, amit a bevásárlókocsi biztosít neki, így amíg a szükséges dolgokat pakolom be, egyik vállammal a fülemhez szorítom a telefonkészüléket és ilyen módon próbálok egyeztetni a szerelővel a bekrepált gép miatt. A vonal enyhén szakadozik, a kicsi sem találja a helyét és legalább a negyedik kört teszem ugyanabba a sorba, mert mindig kimarad valami, ami a listán van. De legalább a vonal túlsó végén lévő beszélgetőpartnerem nem annyira vészes hírt közöl az árral kapcsolatban, mindenesetre annyival elintézem, hogy mikor hazaérek, visszahívom. Talán akkor már a körülmények valamelyest nyugodtabbak lesznek. Ami viszont akkor fogad, mikor az ismerős épület előtt leállítom az autót, az közelében sincs a nyugodtságnak. Lépteim szaporák, ahogyan letépem az ajtóra ragasztott, Kilakoltatás címmel megáldott lapot és egy pár másodpercig némán és mozdulatlanul meredek az egyre jobban összefolyó sorokra, míg a tekintetem a lap alján lévő telefonszámon nem állapodik meg. Gyors tárcsázás, de az időre való tekintettel segítségkérésem süket fülekre talál. Mély levegő Jules, valami megoldásnak kell lennie! Ujjaim tincseim között törnek utat és miközben gondterhelten és egyben idegesen toporgok az ajtó előtt, agyamban megoldások után kutatva, tekintetem minduntalan a kocsiban alvó kisfiúra téved vissza. Nem okozhatok neki csalódást. Az első lehetőség kilőve, a második a szülői segítségkérés. Anyám továbbra is önmaga, és minél jobban alázom meg magamat a megacélozott idegrendszerrel megáldott nő szemében, annál reményvesztettebbnek érzem szegényes próbálkozásaimat a Felnőtt vagy már, Juliet! és a Vállald a következményeket! mondatok ostroma alatt. Mintha a falnak beszélnek, jóllehet az is előbb válaszolna. A végén viszont ugyanarra a szövegre tér ki, amit már nem egyszer, és nem kétszer elmondott, miszerint itt lenne az ideje felvennem Manuel apjával a kapcsolatot és most, hogy tisztában van azzal, mennyire korlátozottak a lehetőségeim, így előnyben érzi magát a saját akaratainak érvényesítése közben, ezért esze ágában sincs megenyhülni velem szemben. Egy Menni fog, Édesem! és Minden rendben lesz befejezőszöveg után bontja a vonalat, azért elköszönésképp beszúrva a szeretlek szót, mellyel jelen pillanatban sokat nem tudok kezdeni. Mindenesetre biztató. Tenyerem csapdájába szorítom a telefont, és csak pár apróbb lélegzetvétel után keresem ki a figyelmen kívül hagyott üzenetet. Keserű pirulaként marja a torkomat a vallomás mennyire sürgető szükségem van most Rá, holott korábban tisztán kijelentettem az ellenkezőjét. Most azonban nem rólam van szó és a makacs ragaszkodásomról, hanem arról, hogy ma éjszakára - vagy egy kisebb időre - meghúzhassuk magunkat valahol, amíg rendeződnek az itteni dolgok. Egyelőre viszont tekintsük egy estének, bármennyire is nehéz akár egy percnek is érzékelni azt, amit újra Domenico közelében tölthetek, felforgatva ezzel teljesen Manuel életét. A nagyvárosba vezető út közben a telefonomra hagyatkozok, mert nem feltétlenül vagyok biztos a tájékozódásomban és jelenleg a gondolataimban sem. Minden egyszerre kavarodik, és már későre jár ahhoz, hogy változtassak vagy éppenséggel visszaforduljak. Nem szeretnék bejelentést tenni neki érkezésünkről és az üzenetére sem válaszolni. Ez nem változtat azon, amilyen helyzetben vagyunk vagy ahogyan érzek hármunk iránt, bármennyire is önzően hangzik abban a változatban, amikor is hatalmas szívességgel fordulok felé. Mindezeket félretéve úgy izgulok, mint még sosem és éppúgy rettegek is attól, ami ránk vár, mint azelőtt semmikor máskor. A szívemet a torkomban érzem dobogni, amikor a kijelzőn feltüntetett címhez érek. Erősen kapaszkodok a kormányba és csak jelentős felkészülési idő után szállok ki az autóból, hogy óvatosan kiemelve Manuelt ingázzam tekintetemet a bizonytalanságot elrejtő ajtó mögött és a menekülésre használt autóm között. Végül az előbbi győz, és ezen a határozottságon felbuzdulva ugrok fejest a közepébe ennek az őrületnek. Az irányt mutató készülékre tekintek megállva egy pillanatra és épphogy jelzést adnék érkezésünk érdekében, az ajtó kinyílik és Ő vele találom szemben magamat. - Szia. - ennyi bukik ki belőlem, noha mondandóm órákat töltene meg tartalommal, most mégis csak erre futja. Meg egy halk köszönömre, ahogyan beljebb léphetünk a lakásba. - Egyértelmű, hisz nem szóltam, így nem is tudhattad. - vállalom magamra a dolgok alakulását, mégis pillantásom az arcára fut, ahogyan Manuellel kapcsolatos ajánlatával hozakodik fel. Nem szívesen adnám ki őt karjaim közül, így inkább elsiklok efelett. - Hova fektethetem le őt? - a kanapé lenne a tippem, de mivel nem otthon vagyok, ezért rákérdezek. A mai nap után kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán olyan hely, amit annak nevezhetek. Mellesleg túlontúl idegennek érzek mindent, ami körülvesz ahhoz, hogy ne legyek a legnyugodtabb formámban. - Beszélnünk kellene! Ráérsz? Vagy készültél valahova? - mérem őt végig és a teljes felszerelését, ami csak még inkább alátámasztja feltételezésemet. Már egy jó ideje semmi közünk egymáshoz, mindkettőnknek megvan a maga élete és sejtelmem sincsen milyen dolgok közepébe csöppentünk, ami őt érinti. Érzem, hogy hiba volt idejönni, de mindezt elnyomják a körülmények által létrehozott késztetések, amik nem hagytak túl sok választást.
Mostanában nem is nagyon érhetett volna nagyobb meglepetés, mint hogy váratlanul a gyerekemet és az anyját találjam a küszöbömön. Persze reméltem, hogy láthatom majd őket hamarosan, hallhatok felőlük, ehhez meg is tettem az első, kezdeményező lépéseket. De most nem vártam őket... nem ebben a szent pillanatban, nem itt, nem így képzeltem a találkozást, és olyannyira ledöbbenek, hogy kell pár másodperc, amíg újraindul az agyam a kék halálból, és kapcsolok, hogy hátráljak, és beengedjem őket. Azon túl viszont továbbra sem tudom, hogyan is kellene kezelnem a helyzetet, de Jules sem könnyíti ezt meg nekem. Szűkszavú és hideg. Épp mint a távozásuk előtti egy-két hónapban. Próbálom bemesélni magamnak, hogy neki is furcsa még ez a szitu, azért ilyen, de valahol az agyam egy hátsó zugában tisztában vagyok vele, hogy ennél itt többről van szó. Elfojtok egy sóhajt, miközben becsukom utánuk az ajtót. Szeretném átvenni a nőtől a terhet, hogy ne kelljen tovább cipelnie a fiunkat. Bár nyilvánvaló, hogy nem csak lovagiasságból ajánlkozom. Juliet-től nem várom, hogy a nyakamba ugorjon így két év után, de Manuelt nagyon szívesen magamhoz ölelném. Kegyetlenül hiányzott, el sem hiszem, mennyit nőtt, mióta nem láttam. És biztos sokat változott, de ezt így most nem tudom felmérni, az arcából sem sokat látok, hiszen a feje az anyja vállán pihen. De Jules nem hajlandó átadni a gyereket, így hát a kanapé felé mutatok, és ahogy tovább lépdel, én a fogaimat összeszorítva, megfeszülő állkapoccsal figyelem őket. Igazából van nekik itt egy szoba is... épp az elmúlt hetekben fejeztem be a vendégszoba átalakítását, elsősorban Manuelnek, van benne minden, amire egy négy évesnek szüksége lehet. És egy lenyitható pótágy is Julesnak, ha vele szeretne maradni. Reméltem, hogy előbb-utóbb használatba vehetik majd, hogy lesz alkalmam megmutatni nekik, ezzel is bizonyítva, hogy szeretném őket a közelemben tudni. Legalább időnként, amikor meglátogatnának. De ez még ráér később is. - Nem, ráérek – vágom rá egyből, automatikusan, de aztán kijavítom magam. - Vagyis igen, készültem valahova, de nem számít, le tudom mondani. Csak elküldök egy gyors üzenetet, és átteszem a programot máskorra. - Ezzel kapcsolok is, hogy szólni kéne a srácoknak, ne várjanak rám hiába. Talán már a bárban vannak, vagy még el sem indultak, mindenesetre szerintem meg fogják érteni, ha majd később elmagyarázom nekik. Hamar el is küldöm nekik a néhány kulcsszavas üzenetet, „bocs, mégsem tudok menni, család”, aztán újra a nő felé fordulok. - Jól vagytok? Ugye nincs semmi baj? - kérdezem, miközben már zsebre is vágom a telefont. Nem tudok nem aggódni a hirtelen felbukkanásuk miatt, de remélem, hogy Jules hamar meg tud nyugtatni. - Gyere, menjünk ki a konyhába, ott nyugodtan tudunk beszélni – célzok itt arra, hogy nem kell suttognunk, vagy amiatt izgulni, hogy bármivel felébresztjük a gyereket. - Oh, várj csak! - azzal két lépésből a gyerekszobánál vagyok, és pillanatok alatt vissza is térek egy kicsi, kék, csillagokkal díszített takaróval, amit Manuelre terítek. Végül intek Julietnek, hogy kövessen a konyhába. Rögtön be is lépek a konyhasziget mögé. - Kérsz valamit? Kávét, üdítőt, ásványvizet? Valami erősebbet? - Sejtem, hogy az utóbbit inkább passzolja, bár nem tudhatom. Talán olyan a téma, amihez alkohol dukál.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Nem szeretünk megtenni olyan dolgokat, amiknek már a gondolata is kellemetlenül érint vagyis én személy szerint így vélekedek erről. Valahol jobb meghúzni a határokat és biztonságos kereteken belül játszani, mert abban a pillanatban, hogy engedünk a kísértésnek, egyszerűen másodpercek alatt csúszik ki minden az irányításunk alól. Azonban hiába minden korlát, szabály, bármi egyéb ami rendszerességet kölcsönöz az életünknek, történnek olyan hibák, amelyek a felszín alatt teszik a dolgukat és csak később csapnak le áldozatukra. Valahogy ez az egész kilakoltatási mizéria is így jött. Fejben igyekszem visszaemlékezni a pontokra, az elhanyagolt és egyben figyelmeztető jelekre, amelyeket félretettem valami egészen fontos és egészen más történésért, de a gondolataim zavarosak és amíg azon töröm magamat, hogy felidézzem azt, amin változtatni jelen pillanatban nem bírok, másrészről már a megoldáson járnak agytekervényeim. Manuel most is az elsők közé sorolható, ahova terelődik a figyelmem és aki ösztönzően hat rám történjen bármi. Ha egyszerre szakad minden a nyakamba, akkor is tudom, hogy őt kell leginkább figyelembe vennem, az ő igényeit szem előtt tartanom. Veszek egy mély levegőt és improvizálok, de a kezdeti próbálkozások haszontalannak bizonyulnak, mégis a megoldás olyan személy képében nyer értelmet, akit mint mondtam, a kellemetlen kategóriába soroltam már egy ideje. Nem, mint embert. Vannak negatív érzéseim Nico irányába, a tettei iránt, de az adott szituáció fényében úgy érzem ő lenne az utolsó, akit fel kellene keresnem. Nem tartom helyesnek ennyi idő távlatából, ezért minden követ megmozgatok, minden lehetőséget kizárok mielőtt a mérleget az ő javára billenteném. És ha már itt tartunk, a szüleim megteszik ezt helyettem is azzal, hogy elutasítóan élnek segítségkérésemmel szemben és erősen ösztönöznek annak a lépésnek a megtételére, amit már egy jó ideje kényszeresen húzok, és aminek leginkább most érkezett el az ideje, hogy meglépjem. A kocsiban ülve készítem fel magamat minden egyes beszélgetésre, ami felmerülhet közöttünk. Minden párbeszédet lejátszok a fejemben, mintha egy filmet ismételgetnék újra és újra, hozzáadva vagy elvéve belőle változókat, amelyek teljesen kiforgatják magukból annak eredeti menetét. Ugyan csak sejthetem milyen témák kerülnek majd napirendre, úgy érzem egyikre sem vagyok igazán felkészülve. Magamról tudom, hogy bűnös rossz szokásaim közé sorolható a dolgok halogatása. Naivan azt gondolni, hogy a probléma megoldódik avagy megszűnik magától, ha későbbre tolódik, de általában az csak még nagyobbá és sürgetőbbé válik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a helyzet, amibe sodortam magunkat. Mert kit hibáztathatnék, ha nem figyelmetlen személyemet? Noha megfordul a fejemben a visszafordulás gondolata, valami ami rajtam is elhatalmasodik mégsem engedi, hogy megtegyem ezt a lépést és egyre közelebb sodor ahhoz a személyhez, akit szándékomban állt még kerülni. Az utazás álmosítóan hat mindkettőnkre, amely könnyedén győzi le Manuelt. Én viszont zenével terelem el a figyelmemet vagy a gondolataim ismétlődő kivesézésével, mert egyáltalán nem lenne szerencsés engedni a bennem tomboló késztetésnek. Azért még utolsó utáni verziók után kutatván mérem fel az út szélén meghúzódó moteleket, majd húzok párhuzamot azzal az összeggel, amit hiába dobnék össze a megspórolt pénzemmel, akkor sem engedhetnék meg magamnak több napot egyhuzamban egy motelben. Nem tudhatom mikor leszek képes mindezt a hatalmas káoszt a megoldott problémák fedele alá hozni, így a bizonytalan idő fényében inkább okosan bánok a kiadásaimmal. Annyira könnyedén megy elmerülni a sok megoldatlan gondolat között, hogy mire észbe kapok, már közel járok a megadott címhez. A szívem a torkomban dübörög, amikor kiemelem a még mindig alvó fiamat a kocsiból és úgy manőverezek, hogy vele együtt sikeresen bezárhassam az autót és a táskámat is megkaparintsam. Mindezek elvégzése után nem maradt más hátra, mint szembenézni félelmeim egyik szereplőjével; a kicsi apjával. Valahogy még mindig keserűen érint miképp álltunk korábban egymáshoz, majd mivé lettünk. Tudom jól, hogy nagyrészt én akartam így és - ha a nagyobb képet nézem -, hazudnék azt mondani, hogy megbántam az akkori döntésemet. Szinte másodpercek leforgása alatt találom szembe magamat Nicoval és kopogásra sem kellett emelnem a kezemet, mert ő az, aki ajtót nyit egy nagy adag készülődési szándékkal együtt. Egy suta köszönés és egy még kínosabb bevánszorgás után maradnak a rövid mondatok, hogy könnyebben evickéljünk túl a kellemetlenségeken és az érdeklődés részemről. Manuel viszont továbbra is az én biztonságomat élvezheti, mert ahhoz még eléggé friss a találkozásunk, hogy csak úgy átengedjem őt minden fenntartás nélkül. Egyik részem szívesen mondaná azt, hogy a programjának fényében nem zavarunk tovább, de a logikusabb és úgy tűnik értelmesebb felem már nem enged az elképzeléseiből. Bólintok egyet, hogy így jelezzem tudomásul vettem ezt a gesztust, másra viszont nem igazán telik tőlem még egy hozzátett köszönöm-ön kívül, de most leginkább azzal foglalkozom, hogy Manuelt kényelembe helyezzem. Eligazítom a párnát a fejénél, majd ellépek a kanapétól nehogy felébresszem. Nico kérdésére egy pillanatra az alvó kisfiúra tekintek, mielőtt visszafordulhatnék felé. - Minden rendben vele. - zárom le ennyivel kezdetben és mivel ajánlata engem sem késztet ellenkezésre, ezért miután betakarja Manuelt, együtt sétálunk át a konyhába. Egy pillanatra a tincseim közé fúrom az ujjaimat helyet foglalva a székek egyikén, és már csak kérdése miatt vezetem rá újra a tekintetemet. - Valami erősebbel kibékülnék. Ha még önmagam vagyok, legalább könnyen elalszok tőle. - azt már nem teszem hozzá, hogy másképp egyébként nem menne, viszont érzem, hogy ideje lenne valami magyarázatot adnom ittlétünk okára. - Nem ilyen körülmények árán szerettem volna reagálni az üzenetedre és nem így. - vezetem fel az egészet, de magam is kényelmetlenül fészkelődök ebben a helyzetben. - Otthon..Baltimoreban eléggé összekuszálódtak most a dolgok és egyelőre ötletem sincs miképpen intézem el őket. - sóhajtok egyet vallomástételem közepette. - Leginkább emiatt is vagyunk most itt.. - nem fejtem ki konkrétan az egészet, tekintettel arra, hogy egyikünknek sem megszokott ez a helyzet, így ennél jobban letámadni az elején nem lenne érdemes. Egyelőre hagyom, hogy feldolgozza legalább azt, hogy egy helyen vagyunk, egy időben. És némiképp most én is ezt teszem.
Jules és Manuel felbukkanása olyan váratlanul ér, hogy hirtelen nem tudok másra gondolni, minthogy valami nagy baj van. Két évvel ezelőtt majdnem ugyanilyen hirtelenséggel léptek ki is az életemből, a nő épp csak azért jött be hozzám a börtönbe, hogy elmondja, nem maradnak a városban. Őszintén megmondom, nem túl tiszta annak a búcsúzásnak az emléke bennem, mert olyannyira elborult az agyam a hírtől, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy miket is mondhattam akkor. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett, könyörögtem, és közben valószínűleg mondtam bántó dolgokat is, amiket nem gondoltam komolyan. Épp összedőlni látszott az egész világom, el akart választani a fiamtól, szóval ez valahol talán elnézhető. De ami engem illet, most hogy újra szabad vagyok, készen állok az újrakezdésre, és miután meggyőződöm róla, hogy Manuel jól van, és nem valami tragédia hozta őket ide ma hozzám, feléled bennem a remény, hogy talán Jules is hajlandó lesz tiszta lappal indulni. A kapcsolatunk nem egyszerű, de ha mindketten akarjuk, újra felépíthetjük azt, az alapoktól. Miután lemondtam a ma esti terveimet, beinvitálom őt a konyhába. Itt leülhetünk, és nyugodtan beszélhetünk, plusz meg is kínálhatom valamivel. Úgy érzem, mindkettőnkre ráfér most egy ital, Jules pedig nem is ellenkezik. Nem tudom, hogy ez jó jel, vagy épp az ellenkezője. - Whisky vagy rum? - kérdezem, miután felmérem a készletemet az erősebb italok körül. Jelenleg mással nem tudok szolgálni. Van egy sejtésem, hogy Juliet az utóbbira szavaz majd, de csak miután döntött, akkor töltök mindkettőnknek egy-egy pohárba. Nekem jó lesz, amit ő iszik, bármelyiket is kéri. Aztán megkerülöm a pultot, és leteszem az asztalra az italokat, de az üveget is a közelben hagyom, biztos ami biztos. Csak ekkor veszem észre, hogy korábban az asztalon hagytam egy mappát az éppen futó nyomozásunk bizonyítékaival. Előző nap hazahoztam a munkát, hogy a hétvégén újra átnézhessem az egészet. Az egyik papírhoz hozzá is van kapcsolva egy kép a klub mosdójában holtan talált lányról. - Bocs, erről megfeledkeztem. Írtam, hogy nyomozó lettem... a gyilkossági csoporthoz kerültem – felelem meg hamar a ki nem mondott kérdését, miközben összerendezem a mappát, és átteszem a pultra. Aztán leülök végre én is, és hanyatt dőlve az arcát fürkészem, miközben beszél. Sajnos nem mond túl sokat, sőt, semmi konkrétat, azon kívül, hogy bonyolult a helyzet Baltimoreban. Olyan, mintha valami visszatartaná, mintha nem lenne biztos benne, hogy itt akar lenni, vagy hogy beszélni akar egyáltalán. Az államat dörzsölve nézek rá némán még néhány másodpercig, várva, hátha mond még valamit többet, de a folytatás nem érkezik. - Egy kicsit kínos ez a szitu, igaz? - sóhajtok, és közben előre dőlök, majd az asztalra könyökölve nézek a szemeibe. - Két éve nem beszéltünk, és nem éppen szépen váltunk el. Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk van, de nem kell mindent most rögtön vagy ma este megbeszélnünk. Akármi is történt közöttünk, szeretném, hogy tudd: számíthattok rám. És örülök, hogy itt vagytok. - Habozok egy sort, mielőtt a következőt kinyögném. - Hiányoztatok. - Sosem könnyű beszélnem az érzéseimről, de azt hiszem, ezt nincs értelme tagadnom. Két kínkeserves év van mögöttem, és akármilyen fájdalmas is volt az elválásunk, részben ők tartották bennem a lelket. Nagyon vártam már, hogy újra láthassam őket. - Csak mondd el, hogyan segíthetek, hogy rendbe jöjjenek a dolgok? Ha szeretnél maradni... tudnod kell, hogy a lakást éppen mostanában hozattam rendbe, és vendégszobát direkt nektek alakíttattam át, szóval... maradhattok, ameddig szükség van rá, vagy ameddig szeretnéd – fürkészem ismét a pillantását, és reménykedem benne, hogy a szavaimmal sikerül valamelyest oldanom ezt a feszült légkört.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Annyi mindent tudnék neki mondani. Olyan sok történést tudnék felsorakoztatni egymás után - legyen az pozitív vagy akár negatív -, amit eddig soha nem volt lehetőségem megosztani vele. Manuel hétköznapjait, vagy akár egy-két szokását. Azt, hogy nem szereti ha csikizik, viszont ha egy puszit adsz a homlokára, akkor mosolyogni kezd, mert valamiért az teljesen lenyűgözi őt. A kedvenc dolgait, helyeit és minden egyebet, mert úgy érzem, hogy most itt ülök vele szemben, ezek a dolgok képesek lennének kibukni belőlem. Mégsem megy. Egyszerűen képtelen vagyok belekezdeni ezek mesélésébe, hiába csökkent le a meghatározó távolság csak egy konyha szintjére, és kapjuk meg a lehetőséget a beszélgetésre, valahogy nem találom a megfelelő szavakat ezek megosztására. Mintha nem érezném helyesnek azt, amit teszek, mert mélyen belül tudom, hogy ez az időszak átmeneti és felkelteni benne a reményt kegyetlenség lenne a részemről. Mindazonáltal ott munkál bennem az érzés, hogy tartozok neki ennyivel és emiatt a kettősség miatt burkolózok szótlanságba vagy félszavak mögé bújtatom el gondolataim igazi jelentését. Nem azért, mert képtelen vagyok a megbocsájtásra vagy ne szeretném visszakapni azt a fajta érzést, ami csakis a kettőnkké volt, hanem mert sok idő eltelt azóta. És ez az idő sok változást hozott magával, amik nem fognak egyik pillanatról a másikra a semmibe veszni csak azért, mert a helyzetünk ebbe az irányba haladt. Minden múltbéli dolog ellenére valahol tisztában vagyok azzal mennyire szükségem lenne arra, hogy az életem része legyen, mégis makacsul állítom az ellenkezőjét, mert ez tűnik biztonságosabb megoldásnak és valahol a könnyebbnek is. Kérdése kapcsán a rum kitöltésére teszem le a voksomat és meg is köszönöm, amikor az egyik poharat átnyújtja nekem. Csak kezdetlegesen kóstolok bele az italba, mintegy figyelemelterelésként, amíg összeszedem a gondolataimat. Értelmes magyarázattal kellene szolgálnom számára az ittlétünk okával kapcsolatban, mégis mihelyst belekezdek, a szavak összekeverednek és semmi konkrétat nem nyújtanak a velem szemben ülőnek. Mellesleg jobban leköt az, hogy egy röpke időre szemügyre vegyem munkájának folyamatát, mert így később kerülök sorra. Nem tudom hova tenni ezt a fajta viselkedésemet. Tudom magamról, hogy általában a szétszórtság ott munkál a hétköznapjaimban és képes vagyok másodpercek leforgása alatt elfelejteni azt is hova indultam, de legyűrtem már azt a korszakomat, amikor zavaros kislányként próbálok szót érteni a környezetemmel. Most jól esne egy óra felkészülési idő, amikor is valami belső késztetés azt súgja, hogy szedjem össze magamat, mert ez a viselkedés elfogadhatatlan. A megfogalmazott kérdése viszont rávilágít arra, ami bennem is már kitörni készült, ezért egy bólintással veszem kezdetét válaszomnak. - Igen, tényleg az. - értek vele egyet, mégsem szakítom félbe a mondandóját, de amikor azokat a szavakat mondja, amire most titokban szükségem van, túlságosan is érdekesnek tűnik, hogy a cipőmet tanulmányozzam. Mintha ne láttam volna ezelőtt számtalan alkalommal, úgy vonzza a tekintetemet az egyszerű lábbeli. Szükségét érzem ennek a kényszeres figyelemelterelésnek, máskülönben erős késztetést éreznék arra, hogy hálámat kifejezve magamhoz öleljem amiért pontosan a közepébe talált ennek az egész káosznak, amibe csöppentünk. - Téged is nagyon jó látni, Nick. - engedek meg magamnak egy őszinte mosolyt, és most magamban összegzem a gondolataimat. Én nem mondtam ki nyíltan mit szeretnék, ő viszont mintha ráérzett volna, úgy ajánlja fel a lakását nekünk. Egy apró sóhajt hallatok és ahogyan a kék szempárra terelődik újra a tekintetem, szavakba is öntöm mindazt, ami bennem zajlik. - Értékelem amit tennél értünk, és őszintén bevallom, lényegében kimondtad amit nekem eddig nem sikerült. - apró fintorra húzódnak ajkaim, mielőtt folytathatnám. - Csak egy kis időre maradnánk, amíg sikerül rendbe hozni odahaza a dolgokat. - teszem hozzá gyorsan, mert ha már ennyire benne vagyok a közepébe, nem engedhetem, hogy bármi is eltántorítson a gondolataim kimondásától. - Manuelnek szüksége van most egy biztos pontra és jelenleg minden bizonytalan, ennek pedig nem tehetem ki őt. Mellesleg jót fog tenni neki, ha a közeledben lehet...legalább megismerhetitek egymást. - veszem kezembe újra a poharat, mintha a kristályelemek között rejlene minden energiám. - Ahogyan te is mondtad, rengeteg mindent kell még átbeszélnünk, talán még arra is kitérhetnél, hogyan kerültél te a nyomozók közé. - vezetem fel mondandóm végét kevésbé feszélyezetten, sokkal inkább érdeklődően. - Azt hittem csak ugratsz, amikor olvastam az sms-t, de mint kiderült mégsem. - veszem fel egy nyugodtabb énemet, de talán már a fáradtság az, ami ennyire lecsillapít. Meg a tudat, hogy Manuel biztonságban lesz. - Rossi nyomozó. Így szólítanak? - mosolyodok el eljátszva ezzel a számomra hihetetlennek ható elnevezéssel, miközben a pohár csapdájába szorult italt fürkészem.
Mindazok fényében, amik közöttünk történtek, ahogyan elváltunk, és figyelembe véve, hogy időközben bizony már több mint két év eltelt, nem várhatom, hogy a nyakamba boruljon a viszontlátás örömétől. Ám amikor kimondja azt a mondatot, és némileg talán megnyugodhatok, hogy a távolságtartása ellenére őt sem kerülgeti a rosszullét a látványomtól, én is megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Apró lépések. Azt hiszem, ez lesz most a jelmondatunk, ez egyelőre csak így működhet, és ezt a magam módján meg is fogalmazom neki. Nem kell azonnal kibogoznunk mindazt a baromságot, amit az évek alatt felhalmoztunk, egyelőre elég az is, ha csak itt ülünk egymással szemben az üveg rummal, és nyugodtan, békésen tudunk beszélgetni. Annyi mindent szeretnék kérdezni, róla, az elmúlt két évről, és legfőképpen Manuelről, de ennek is még várnia kell, mert érzem, hogy fontos dolgot akar mondani nekem. Mi másért állított volna be hozzám az alvó gyerekkel a karjában ilyen későn, ráadásul mindenféle egyeztetés nélkül? Mivel az út ide Baltimoreból még a legjobb, legkisebb forgalom mellett is minimum három óra, és már elmúlt tíz, kétlem, hogy ma még akarna vezetni, vagy hogy máshoz is bekopogna ilyen későn és hívatlanul, így feltételezem, hogy maradni szeretnének éjszakára. De ha nem is ez lenne a terve, én akkor is felajánlom neki a lehetőséget, illetve elárulom, hogy van egy szobám direkt az ő részükre, ahol otthon érezhetik magukat, ha erre van szükség. És közben remélem, hogy ezzel oldhatom is a feszültséget, amit belőle érzek, mióta csak besétált az ajtómon. - Rendben – bólintok, amikor végre beszélni kezd, és kiböki, hogy meghúznák itt magukat pár napig. A tekintetem komoly és együtt érző, de legbelül sokkal több kavarog ennél, főleg amint kimondja, hogy így legalább megismerhetjük egymást a gyerekkel. Annyi idő kimaradt. Ilyen kicsi korban ez igenis sokat számít. Örülök, hogy itt vannak, hogy ezzel kaptam egy új esélyt, de közben feszült is vagyok. Tudom, hogy mindhárman változtunk, és szokatlan lesz egy fedél alatt lenni velük. Már alig-alig tudom, hogyan kell apaként viselkedni. Amikor Manuel baba volt, nem voltak nagy igényei. Enni akart, aludni, meg a köztes időben némi figyelmet, dajkálást, később esetleg játékot. De egy négy évesnek fogalmam sincs, mi mindenre is lehet szüksége. - Később megmutatom a szobátokat – teszem még hozzá az előbbiekhez, mielőtt Jules az állásomról kezdene faggatni. - Bizony, Rossi nyomozó – válaszolok, és ezúttal a mosolyom halványan már a szemeimet is érinti. Jó őt újra mosolyogni látni, és ez hamar kicsit átragad rám is. - Hát sajnos a kinevezésem nem olyan történet, amit büszkén mesélhetek úton-útfélen. Az állam így kárpótol a mögöttem álló elvesztegetett két évért – nem mondom ki, hogy azokért az évekért, amíg a sitten rohadtam ártatlanul, mert nem akarok rátérni erre a témára. Most még semmiképpen. De szerintem Jules ennyiből is érti a lényeget. - Három... lassan négy hónapja kaptam a kinevezést, és most lett egy új társam is, akivel épp csak kezdünk összecsiszolódni – vonom meg a vállam. - Na, és te? Tanárként dolgozol Baltimoreban, ugye? - Tudom a választ, mert utánajártam, amikor felkutattam őt, de szívesen hallanám inkább tőle, ha szeretne róla mesélni. Közben kézbe veszem a poharam, és mivel most nem rajtam van a sor, hogy beszéljek, két-három húzásra ki is ürítem, míg őt hallgatom. Végül szórakozottan koppantok vele az asztalon, és megpörgetem az ujjaim között, tekintetem pedig az üveg csillogó táncát követi egy ideig. Mondhatjuk, hogy levegőt vagy erőt gyűjtök a következő kérdéshez. - Meséltél neki rólam? Tudni fogja, hogy ki vagyok, vagy hogy hová hoztad, amikor felébred? - pillantok ismét egyenesen a régen látott, gyönyörű, kék íriszekbe érdeklődő tekintettel.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Szinte már nevetségesnek hat mennyire abszurd és kiszámíthatatlan olykor az élet, amit birtokolunk. Az egyik pillanatban még a következő napodat tervezed, a másikban meg arra kéred a számodra fontos férfit egy több, mint három órás utazás után, hogy meghúzhasd magad nála egy kicsit, amíg a káosz melybe belecsöppentél nem válik ennyire fullasztóvá. Konkretizálni nem tudnád, megmagyarázni még úgyse, de a gondolat, hogy a kisfiú aki uralja a szívedet, a teljes lényedet biztonságban van, mindennél megnyugtatóbban hangzik. És bármennyi idő is teljen el, bármennyi elhangzott szó keserítse meg a Nicoval köztünk lévő köteléket vagy szakítsa szét a történtek alakulása, mégis mélyen belül biztos vagyok abban, hogy Manuel nem is lehetne nagyobb biztonságban, mint itt, Nála. Eleinte kényelmetlenül kezdek neki a vallomásnak. Félszavakat használok, többnyire rövid és néhol összefüggéstelen mondatokat. Mintha éreztetni szeretném vele, hogy megannyi mondandóm kitörni készül belőlem, mégis óvatosan bánok a szavakkal a közöttünk eluralkodó távolság miatt és csak a segítségére vágyom. Arra, hogy kimondja helyettem, amelyet kérni ennyire nyilvánvalóan talán nem tudnék és mikor megtörténik, a bennem lévő belső késztetés fellélegezni látszik, ahogyan én is. A poharamban lévő ital hatása ugyan kevésbé befolyásolja tetteimet vagy szavaimat, de kellően ellazít ahhoz, hogy érdeklődővé váljak irányába. Nem akarok elzárkózni tőle, áthatolhatatlan falakat emelni előtte és kizárni őt, bármennyire is félek a változástól. Attól, amibe beleszoktam és amit már egy jó ideje kényelmesnek éreztem, most mégis arra lettem kényszerítve, hogy előbújjak belőle. Nincs mit ezen szépíteni, rettenetesen hiányzott. A beszélgetéseink, az, hogy könnyedén vesztünk el egy témában és legfőképp a barátságunk. Egy részem vágyik arra, hogy visszakapja mindazt, ami a történtek előttire tehető, mégis óvatosan teszek meg lépéseket irányába, meghúzva a magam határait. Mit engedhetek meg magamnak, mi az, ami csak rontana a helyzetünkön. Törékenyek vagyunk és bármilyen apró hibázás apró szilánkokká változtathatja a pillanat valóját. Apró mosollyal nyugtázom a szobánk említését, melyet egy bólintás követ, amivel csak a megértésemet fejezem ki. Értékelem ezt a gesztust, szavakban viszont nem fűzök hozzá semmit. Nem ismeretlen a társasága, mégis szinte újként élem meg a vele töltött perceket, így muszáj megválogatnom mivel is állok elő. Ehelyett viszont figyelmesen követem végig az állásával kapcsolatban elhangzottakat, amik egy töredéknyi pillanatra elgondolkoztatnak. - Á. - csak ennyi bukik ki belőlem, mielőtt folytatnám. - Milyen kényelmes ez így nekik. - keserű mosolyt ejtek és felpillantok a kék szempárba. - Élvezed a nyomozólétet? Bár abszurd kérdés, biztos nem egy álom minden nap szembesülni a sok rosszal. - érdeklődök tovább. - Ne haragudj, csak még meg kell barátkoznom ezekkel az információkkal. Párszor még megfogok bizonyosodni erről. - teszem hozzá gyorsan és egyben figyelmeztetően, most már szórakozott csengéssel a hangomban. A társ említésére kissé hitetlenkedővé válik az arckifejezésem, mielőtt szavakban is megadhatnám a véleményemet. - Egy társ? Istenem! Kíváncsi leszek melyikőtök nyírja ki előbb a másikat. - nevetek fel halkan. - Vagy annyira azért elviselhető a férfi...nő...hogy ez elkerülhető legyen? - direkt játszok el mindkét lehetőséggel, mert nem tudhatom kivel osztották be őt. - Igen. - bólintok egy picit. - Énektanár és egyben osztályfőnök is a tavalyi évtől. Kis elsősöket kaptam meg, és elhiheted, hogy egytől-egyig ördögfióka az összes. - égnek emelem a tekintetemet és egy sóhajtást hallatok. - És mennyi energiájuk van! Ha egy héten keresztül egyhuzamban aludnék, akkor sem lenne annyi, mint nekik egy óra leforgása alatt. Bár azért hozzáteszem, hogy a szülők rosszabbak, márpedig azt hinné az ember lánya, hogy idővel megkomolyodnak, de ez csak téveszme. - fintorral összegzem a mondandómat, mert csak ennyi telik tőlem, ha a sok se eleje, se vége kívánságra gondolok. - Ennek ellenére nem szívesen cserélném el semmire sem ezt az egészet. - vallom azért be, mert ugyan van egy-két árnyoldala ennek is, mégis elenyésző a sok szeretettel szemben, amit kapok. Manuel említése kapcsán csak egy lopott pillantást vetek a kanapé irányába, ahol ő alszik békésen, mielőtt visszatérhetnék társaságom tekintetének fürkészéséhez. - Nem titkoltalak el előtte, Nico. - kezdek bele eloszlatva aggodalmait. - Sokat meséltem neki rólad, elvégre megérdemli, hogy éppúgy megismerjen téged, ahogyan engem is ismer. - folytatom tovább, és csak egy fejcsóválással veszem kezdetét a következő szavaimnak. - Egyelőre nincs tisztában azzal, hova is jött. Végigaludta az utat, de ha felébred, akkor erre mindenféleképpen sort kerítünk. Biztosan meglepetést fog neki okozni, hogy az eddig hallottakhoz most már arc is társul. - gondolkozok el. - Nagyon elbűvölő kisfiú, szóval csak óvatosan vele. Észre sem veszed és már totálisan le vagy nyűgözve. - osztom meg vele mire számíthat, miközben egy kósza tincset igazítok a fülem mögé.
Ma is megbizonyosodhattam róla, hogy az élet baromira kiszámíthatatlan. Amikor reggel még úgy indul, hogy egy görbe estét próbálsz kiheverni egy jó erős kávéval, hogy össze tudd kaparni magad a melóhoz, és ismét a legjobb formádat hozd, éjjel meg már egy rohadt cellában hajtod álomra a fejed, és azzal kell szembesülnöd, hogy valószínűleg egy életre sittre vágnak, az kicsit megváltoztatja a dolgokhoz való hozzáállásodat, és ráébreszt, hogy az álmodozás kisgyerekeknek való. De ma sem úgy ébredtem, hogy nagy terveim lettek volna, feltételezhetően a legjobb dolog, ami várhatott rám, az az volt, hogy összeülök egy kis nosztalgiára a régi haverokkal, és közben eszméletlenre isszuk magunkat. Aztán az utolsó pillanatban jött egy váratlan csavar, és most itt ücsörgök, szemben a gyerekem anyjával, akit már két éve nem láttam, és úgy néz ki, egy időre nálam fogják meghúzni magukat a kölyökkel. Tudom, hogy ezt most jól kell csinálnom, kihozni a lehetőségből a maximumot, és kialakítani végre valamiféle kapcsolatot a fiammal. És persze Jules-szal is. De annyi minden történt közöttünk az elmúlt években. Hullámhegyek és völgyek. Vajon képesek leszünk még valami értelmes, mindenki számára elfogadható dolgot felépíteni azokból a romokból, ami az egykori kapcsolatunkból maradt? Csak közvetve ugyan, és kimondatlanul, de szóba kerül a börtön is, ahol az elmúlt időszakot töltöttem, és Jules keserű mosollyal jegyzi meg, hogy a kinevezésem milyen kényelmes mód az állam számára, hogy kárpótoljon. Állkapcsom megfeszül, de nem felelek, mert nem akarok olyat mondani, amivel tönkretehetném ezt a kellemes, de igencsak törékeny helyzetet, mégis az jár a fejemben, hogy igazából ő maga is a kényelmes utat választotta. Elmenekült... elszökött... teljesen hátat fordított nekem, amikor szükségem volt rá. Elszakítom tőle a pillantásom, és veszek egy mély levegőt. - Nem kérdeztél semmi rosszat – rázom a fejem, és ismét egy igen halovány, de azért őszinte mosolyt vonok az arcomra. - A gyilkosságiaknál tényleg alapkövetelmény, hogy az embernek erős gyomra legyen. Nem könnyű, de jó érzés végre újra hasznosnak érezni magam, jó érzés tenni valamit, részese lenni a megoldásnak, tenni róla, hogy minden alkalommal egyel kevesebb rohadék járjon az utcákon. - A téma miatt akaratlanul is eszembe jut, hogy azok, akiket leginkább el szeretnék kapni, Dante gyilkosai, még mindig odakint vannak, és az elmúlt öt hónapban egyetlen lépéssel sem kerültem hozzájuk közelebb, és ettől ismét átjár a tehetetlen düh és indulat, de gondolatban hamar lerázom magamról. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen irányba kalandozzak. - Férfi. Charlie O'Connor – vigyorodom el ezúttal, ahogy a partnerem kerül szóba. - Szerintem minden esély megvan rá, hogy egyszer kinyírjuk egymást. Főleg mert legalább olyan önfejű mint én, csak egy tíz évvel idősebb kiadásban. - Mondom ezt úgy, mintha tényleg idegesítene a fazon, holott az arckifejezésem elárulja, hogy hamar megkedveltem őt. Valószínűleg pont azért, mert sokban hasonlítunk, hasonló az észjárásunk, nem kell azt lesnünk, hogy a másik vajon egyetért-e az észrevételeinkkel, vagy a módszereinkkel. Még új ez a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy hamar összeszokunk. - Osztályfőnök lettél? - kérdezek vissza. - Gratulálok! - Valódi elismeréssel és büszkeséggel tekintek rá. Ez nem kis dolog, de egészen biztos vagyok benne, hogy Juliet remek tanár, azok a kis lurkók meg igazi mázlisták, hogy hozzá kerültek. Felrémlik bennem az időszak, amikor a lány még csak álmodozott arról, hogy egyszer elérheti ezt, és a könyveit bújva magolt a vizsgáira az egykori kis, brooklyni lakásom padlóján hasalva, én meg a legádázabb módszereket sem átallottam bevetni ellene, hogy magamra vonjam a figyelmét, és elcsábítsam a tanulástól. Egy önző barom voltam. De nagyon fiatalok voltunk, és az egy sokkal gondtalanabb és boldogabb időszak volt. - Nekem ez úgy hangzik, hogy nagyon élvezed az egészet – jegyzem meg az összefoglalójára mosolyogva. - Örülök, hogy összejött neked. És nem volt furcsa visszatérni Baltimore-ba? - érdeklődöm, mert az emlékeimben úgy él, hogy szerette ezt a várost, New York-ot, a hangulatát, az állandó nyüzsgést. Kétlem, hogy ezt bárhol máshol megkaphatná, de lehet, hogy azóta már ő is változott, és jobban otthon érzi magát a jóval nyugodtabb, békésebb szülővárosában. Kicsit kihúzom magam, és feszülten figyelek Jules szavaira, miközben a válaszát fogalmazza. Megkönnyebbülve hallom, hogy azért nem leszek teljesen idegen a gyerekem számára, bár így még mindig félő, hogy egy olyan nem létező ábrándképhez kell felérnem, amit Manuel időközben elképzelt magának velem kapcsolatban, és ez a gondolat nem segít elmulasztani a gombócot a torkomban. A lány utolsó mondataira azonban őszintén elmosolyodom. - Biztos vagyok benne, hogy így van. Főleg ha a te természetedet örökölte – csúszik ki a számon azonnal egy bók is, bár csak az igazat mondom. Juliet kedves, elbűvölő, fénnyel és vidámsággal teli. Amilyen szerintem én sosem voltam. - Mit gondolsz, segítene neki megszokni az új helyzetet, ha csinálunk valamit együtt hármasban? Holnap elmehetnénk neki megmutatni a várost, az állatkertet, vidámparkot, vagy valamit, ami tetszene neki... - Kérem ki a véleményét. Reggel ki is veszem az egész napot szerintem, hogy velük tölthessem az időt. Ha szervezünk valami jó kis programot, közben esélyünk lenne kicsit megismerni is egymást, és így jól indulhatna a kapcsolatunk. Legalábbis remélem. - Bár először, azt hiszem, bevásárolni kéne, mert attól tartok, nem sok kaja van itthon... - jegyzem meg hangosan gondolkodva. - Van bármi, amire szükség lenne? A kedvenc müzlije... vagy nem is tudom... - A hűtő tartalma jelenleg valószínűleg egy-két doboznyi kajamaradékot jelent, mivel többnyire rendelek, vagy a rendőrség felé menet bedobok valami reggelit, meg talán még pár üveg sört, amiket első dolgom lesz valahova mélyre elsüllyeszteni. - Mikor kell visszamenned dolgozni? - érdeklődöm tovább már csak azért is, hogy könnyebben össze tudjuk egyeztetni a dolgokat. Nyár van, ennél fogva ilyenkor nyilván kevesebb a dolga, hacsak nem kell pótvizsgáztatnia, vagy hasonló. Egyáltalán létezik olyan, hogy valaki énekből elbukjon?
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Azt már biztosra kijelenthetem, hogy egyikünk számára sem eléggé kényelmes ez a helyzet. Ott van közöttünk a valóság kimondatlan súlya, az eltelt évek alatt felgyülemlett témák megbeszélése és mindaz, amit elkövettünk a másikkal - legfőképpen én. Mindezeket összevetve próbálunk mégis nyugodtabban beszélgetni, olyan témákat felhozni, melyek felszínen tarthatnak minket, mielőtt mélyebben is elmerülhetnénk az elkerülhetetlenbe. Amíg azonban ez várat magára, igyekszünk kikerülni minden egyéb mást, ami miatt más választásunk már nem igazán maradhatna. Őszintén hiányzott Nico, és szinte mindennap eljátszottam a gondolattal, hogy felkeresem őt. Megejtek egy hívást felé, visszaírok az üzenetére vagy egyszerűen csak beülök a kocsiba - ahogyan most is tettem -, és órákat vezetek, hogy átbeszélhessünk mindent. Makacsul ragaszkodtam az elképzeléseimhez, a saját elveimhez. Hiábavalónak bizonyult minden külső hatás, anya nyüstölése egy gyengébb pillanatom után, hogy beszéljek vele, amikor úgy éreztem rettenetesen szükségem van a jelenlétére, mégsem bizonyult elégnek ahhoz, hogy azt a megszokott életmódot melyet Manuellel kialakítottunk percek alatt dobjam félre. Nem hagyatkozhattam csak az érzelmeimre, hiszen ennél jóval többről volt szó és ezzel teljesen tisztában voltam. Nem forgathattam fel egy kisfiú életét egyik pillanatról a másikra, csak mert egyszerűen úgy éreztem megfojtanak a hétköznapok, én pedig tanácstalan vagyok ellene. Most pedig, hogy itt vagyunk, minden egyes lehetőségből kifogyva és leginkább felkészületlenül, azt kívánom, bárcsak előbb léptem volna meg ezt. Akkor talán a szavak sem lennének ennyire nehezen kimondhatóak, mint most. Ezért van az, hogy egyszerűen bután bánok a szavakkal vagy olyan kérdésekkel hozakodok elő, amelyek talán kényelmetlenül érintenék őt vagy egyáltalán nem bizonyulnak helyesek. Mindezeket a kezdeti kételyeimet azonban el is oszlatja abban a pillanatban, hogy választ ad érdeklődésem kifejezésére. Az pedig elmondhatatlanul segít kevésbé feszélyezetten kezelni a helyzetet, amikor mosolyogni látom őt. Igen, határozottan hiányzott ez! - Kétségem sincs afelől, hogy tőled nem igazán menekülnek. - most már én is mosolygok, már csak a gondolat hatására is. Eleinte fura volt belegondolni ebbe, elképzelni ilyen világ berkei között, most azonban, hogy egyre több információt tudok meg a munkájáról, könnyebben tudom ehhez kapcsolni. Illik hozzá és ami a megnyugtatóbb az egészben, hogy nem csak teszi a dolgát, de élvezi is azt, ez pedig törődő énemet különös boldogságban tartja. - Tényleg jó hallani, hogy megtaláltad a helyedet közöttük. - teszem azért hozzá, mégis túlságosan leköt, hogy arcvonásait tanulmányozzam. Magamba igyam a látványát és egy pár másodperc erejéig büntetlenül élvezzem, hogy újra a közelébe lehetek. Mindezt viszont kevésbé feltűnően, sokkal inkább magamba lejátszva teszem meg. Sok egyéb mástól is hajtott kíváncsiság kerül felszínre a partnerével kapcsolatban és óvatoskodva kérdezek rá a nemére. Az pedig, hogy őszinte megkönnyebbülés lesz rajtam úrrá, amikor kiderül, hogy egy férfi az illető, még engem is meglep. Úgy gondoltam a féltékenységi műsort már régen magam mögött hagytam, de úgy tűnik egy kis része még mindig bennem él. Nem mintha jogot formálhatnék erre vagy közöm lenne hozzá, ha másképp alakultak volna a partnerfelosztások, ezt viszont az eszemnek megmagyarázhatom, attól függetlenül az érzelmeim a saját irányításuk szerint működhetnek tovább. - Ó te jó ég! - jót mosolygok a leírásán és kezdetlegesen csak a fejemet csóválom. - Határozottan bajban vagy, ugye tudod? - nevetem el magamat belegondolva abba, hogy ezek ketten vagy a világ legjobb partnereivé válnak vagy kirobbantanak valami mindenkit elpusztító katasztrófát. Sose lehet tudni, hogy két egyforma személyiség találkozása miképpen végződik majd. - Én azért támogatom az ötletet, hogy vele kerültél össze. - vallom be és egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne a 10 évvel idősebb énemmel találkozni. Vajon sokkal összeszedettebb leszek már addigra? Aprót bólintok. - Az bizony! Egy iszonyatosan befolyásolható osztályfőnök, akit másodpercek alatt gyengít le pár kiskutya tekintet. Szörnyű. Persze erről ők sosem fognak tudni. - mesélem el legnagyobb hibáim egyikét társaságomnak, mielőtt megköszönhetném neki gratulációját. - Valóban élvezem minden percét. Ahogyan ők is, úgy én is mindig tanulok tőlük valami újat. - fűzöm még hozzá a témához, mielőtt kitérhetnék szülővárosomra. - Kezdetben eléggé fura volt, hogy nem dudálnak rád másodpercenként vagy sodornak el sétálás közben, de hozzá lehetett szokni. - válaszolok a kérdésére, azt viszont nem teszem hozzá, hogy jót tett Manuelnek az a környezet. Igyekszem megnyugtatni őt azzal kapcsolatban, hogy lehet személyesen nem volt a részese a kisfiú életének, mégsem telt el úgy nap, amikor ne meséltem volna róla a kisfiúnak. Nem szeretném elérni, hogy ne ápoljon majd jó kapcsolatot a saját apjával, csak azért, ami közöttünk történt. Ez a kettőnk harca és nem az övéké, ezt pedig mindig észben tartottam. Elmosolyodok a szavain, mert igazán jól esik, hogy így gondolja. - Én figyelmeztettelek, Nico. - teszem azért hozzá szórakozottan, hiszen tapasztalatból tudom mire képes. - Ez jól hangzik. - fejezem ki tetszésemet az ötletével kapcsolatban. - Az állatkert nagy kedvence, vidámparkba viszont még nem jutottunk el, szóval oda akár elvihetnénk. - gondolkozok el én is egy pillanatra, mert biztos nehéz lesz neki kezdetben majd hozzászoknia az új környezethez. - A müzli jól jöhet, viszont szereti magának kiválasztani, így ebben nem tudok neked segíteni. Az egyik nap még szereti a csokisat, a másik nap már látni sem akarja. - sóhajtok egyet tanácstalanságomban. - Holnap reggelről viszont átfutjuk még ezt. - mosolyodok el kedvesen, mert a fáradtság miatt úgyis lenne olyan, ami kimaradna. - Csak szeptembertől. - felelek a kérdésére. - Szóval még egy kis idő van. - gondolkozok el az asztal lapján játszadozva ujjammal, mielőtt ismét a tekintetét kereshetném. - Megtudnád mutatni melyik lesz a mi szobánk? Amíg nem ébredezik, addig elraknám a cuccainkat. - kérem meg rá, hiszen utána kétlem, hogy sok idő lenne rá.
Nem biztos, hogy értem, mire is gondolhat Jules, amikor azt mondja, hogy tőlem nem igazán menekülnek a rosszfiúk. Ha annyira jó nyomozónak hisz, egyértelmű, hogy mellélőtt, még kezdő vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy még sokat kell tanulnom és tapasztalnom. Hogy kihagytam két évet, szintén nincs az előnyömre. Ha megneszelik, hogy ültem, bizonyos körökben az előnyt jelent, míg másokban bizalmatlanságot szül. De talán csak arra célzott, hogy ő maga bízik a képességeimben. Nem főzök hozzá semmit, csak halvány mosollyal biccentek egyet, amikor hozzáteszi, hogy örül az előrelépésemnek. Viszont mikor már Charlie kerül szóba, határozottan elvigyorodom. Tagadhatatlanul szórakoztat a sors fintora, vagy akárkinek is köszönhető, hogy bennünket egymás mellé osztottak. Bizonyos értelemben tűz és víz vagyunk az új partnerrel, míg más oldalról nézve inkább tűz és az olaj, és ketten együtt igencsak veszélyes egyveleget alkotunk. Egyikünk sem könnyű eset, de mindent összevetve nem bánom ezt a párosítást, egyelőre abszolút hatásosnak tűnik. Talán a szavaimban, vagy a tekintetemben van valami, amiből Jules levonhatja a következtetést, és hasonló eredményre jut. - Igen, szerintem is okos húzás volt ez a feljebbvalóinktól... és talán még tanulhatok is tőle ezt-azt. De ne mondd el senkinek, hogy ezt mondtam, bár úgyis letagadnám – teszem hozzá figyelmeztetően, egy féloldalas mosollyal. Amikor a diákjairól beszél, magamban máris próbálom őt elképzelni a gyereksereg gyűrűjében, ahogy válogatott módszerekkel őt fűzik és befolyásolják, és gond nélkül el tudom képzelni, ahogy a legpitibb módszerekre is beadja a derekát. Julietnek jó szíve van, és biztos vagyok benne, hogy imádja a lurkóit. - Milyen idősek? - érdeklődöm, csak hogy tisztább képet kapjak a kis zsarnokokról. Aztán már a városok közötti különbségek kerülnek szóba, és röviden felnevet a nő frappáns válaszára. Végül bólintok is egyet, hogy megértem. - Én mindig itt éltem, nagyon el sem tudom képzelni máshol, de biztos vagyok benne, hogy nyugodtabb és békésebb ott. És... New York nem is hiányzik egyáltalán? - kérdezek rá aztán mégis, némi habozás után. A kíváncsiságom sok mindenre kiterjed, hisz bőven van mit bepótolnunk az elmúlt évekből, közben természetes az is, hogy a jég megolvasztása érdekében először a másik jelenéről faggatjuk óvatosan egymást, de ami, illetve aki a legtöbb kérdőjellel halmoz el, az Manuel. Mindent tudni szeretnék róla, ugyanakkor félek, sőt, rettegek is, hogy úgy az első öt percben elcseszhetek vele mindent, mielőtt akár felfoghatnám, hogy mi is történik. Olyan keveset tudok róla, kevés időm adatott eddig vele, és most hogy végre itt vannak, szeretnék mindent bepótolni, viszont fogalmam sincs, hogyan kellene. Mintha egy olyan élet-halál játékba, mérkőzésbe vágnék bele, aminek még a szabályait sem ismerem. A közös program, egy kis kikapcsolódás mindenesetre kezdetnek jónak tűnik. - Akkor vidámparkba megyünk – jelentem ki, és a visszafogott mosolyomba most némi izgatottság vegyül. - Akár egy közös vásárlást is beiktathatunk reggel, vagy a kirándulás végén... - jegyzem meg elgondolkodva. Reggelire talán hozhatnék is nekik valamit a kedvenc pékségemből, ami itt van a közelben, mire felébrednek. Amúgy is koránkelő vagyok. Vagyis a börtön óta az lettem, hiszen két év alatt eléggé a szervezetembe ivódott a kötelező takarodó és főképp a reggeli ébresztő időpontja. - Persze, gyere – állok is fel az asztaltól, és intek, hogy kövessen, amikor a szobájuk után érdeklődik. Három óra vezetés után, meg egy ilyen hosszú nap után biztos kimerült. Az ajtónál udvariasan magam elé engedem, és ugyancsak futólag érintem közben a hátát a tenyeremmel, de ez is sokkal intenzívebb érzésekkel tölt el, mint vártam. Alig hallhatóan a torkomat köszörülöm, aztán ismét előre megyek, hogy az utat mutassam. Ezúttal én lépek előbb a szobába, hogy felkapcsoljam a lámpát, aztán beljebb sétálok. - A pótágyat összecsuktam, mert így kényelmesebb, több hely van, de máris megmutatom, hogyan kell lenyitni, és akkor simán elfértek itt mindketten – azzal már csinálom is. - Tiszta ágyneműt ott találsz – mutatok a sarokban álló szekrényre. - És a holmitokat is nyugodtan bepakolhatod oda. - Ezzel visszatérek az ajtóhoz, de valahogy sikerül elvétenem a lépéseimet, és arra eszmélek, hogy túl közel vagyok Juliethez, alig egy karnyújtásnyira. Tekintetemet megbabonázva fúrom a kékjeibe... - Anya? - hallatszik egy vékony, félénk hang a nappali felől.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Kezdeti bizonytalanságom lassan kezdi lebontogatni a falait, minél inkább belemerülök a beszélgetésünkbe. Annyiszor lejátszottam már ezt fejben. Azt, hogy újra találkozunk, de a valóság meg sem közelíti azt, ami a gondolataimban született meg számtalan alkalom során. Egyszer haragudtam rá, másszor mikor a napom borzalmasan alakult, egyszerűen csak a közelemben akartam tudni őt, hogy az ölelése csillapítsa aznapi kételyeimet. Ha jól alakultak a dolgok, neki akartam mesélni róla és azt akartam, hogy ő is hasonlóképp tegyen majd, történjen bárhogy. Szerettem volna, ha tisztában van vele ott vagyok neki és ez nem változik, mégis az a rengeteg elbizonytalanító érzés és gondolatmenet mindig is beárnyékolta fejben lejátszott találkozásunk momentumát. Most pedig, hogy itt ülünk egymással szemben, valami különös nyugodtság lesz rajtam úrrá, ami összezavaróan hat rám. Nem tudom eldönteni miképpen működjek a közelében. Váljak távolságtartóvá? Legyek szemtelen, és magamra nem jellemző módon hűvös természetű? Egyszerűen nem tudom miképpen kellene normális esetben viselkednem, így hagyom, hogy csak magával sodorjanak az események és ahelyett, hogy azon morfondíroznék ki is vagyok a közelében, inkább önmagamat adom. Jól esik hallani a munkájáról vagy a társáról akár. Tetszik az, hogy olyan mellé került, aki részben hasonlít rá, részben viszont a legnagyobb ösztönző ereje lehet a munkája során. Valahogy én is nyugodtabbá válok, ha tudom, ő nem érzi megterhelőnek a munkáját, mindezek ellenére valami egészséges és megmaradt aggodalom is felüti a fejét zavaros érzelmeim közepette, melynek igyekszek nem hangot adni. Néha egyszerűen csak nincs mindenre magyarázat és ez is valami ilyesmi lehet. - Nagy hiba, hogy ezt mondtad. Már éppen azon gondolkoztam milyen helyszínt kellene választanom a szétkürtöléséhez. - halkan felnevetek, viszont tiszteletben tartom a kérését. Nem áll módomban felhasználni ellene ezt ha olyan helyzetbe kerülnénk, ezt viszont megtartom a saját gondolataimnak. Ő csak legyen abban a tudatban, hogy még mindig a megfelelő körülményeket kutatom a helyette történő vallomásra. Vannak témák, amikkel kapcsolatban órákig képes lennék lelkesen csacsogni és nem unnám egyetlen percet sem. Osztályfőnöknek lenni ilyen valahogy ilyen érzés, és ennek egy szeletét vele is megosztom. - 6 évesek. Vigyázni kell velük, mert nagyon vág az eszük ha valami csínytevésről van szó és imádják bevetni a kiskutya nézésüket. Határozottan a legnagyobb ellenségeimnek tartom őket ilyenkor. - fűzöm hozzá szórakozottan, mert képesek mindig valamivel az őrületbe kergetni, de pont ezért szerethetőek. - Van egy ikerpár. Két fiú, és az osztály legnagyobb gaztevői, akik örömmel mutogatnak egymásra. Az első két hétben nehezen különböztettem meg őket, szóval voltam velük bajban rendesen. - támasztom meg államat a tenyeremben, miközben könyököm az asztalon nyugszik és így mosolyodok el az akkor bár bosszantó, mostanra viszont kedves emlék kapcsán. Kérdése kapcsán muszáj gondolkozóba esnem, noha a választ pontosan tudom. Mindkét helynek megvannak az előnyei és a hátrányai egyaránt, így amíg Baltimoreban töltöttem el az időmet, akkor próbáltam a naposabb oldalát nézni. New York valahogy ugyanez. - Természetesen hiányoznak bizonyos részei, amik semmilyen másik helyhez nem hasonlíthatóak. Életem egyik fontos része ideköthető, így valahol ragaszkodom hozzá. - vallom be, még ha nem emelek ki semmilyen konkrétumot is a mondatomban. A megannyi haragos/nem haragos és ehhez hasonló érzéskavalkád mellett mindig is szerettem volna, hogyha Manuel éppúgy tisztában van az apjával, ahogyan velem. Jóllehet a helyzet bonyolult volt, és én sem tettem könnyebbé, de egy idő után megbékéltem mindennel. Úgy éreztem kegyetlenség lenne elszakítani őket egymástól vagy akár csak az, hogyha kevesebbet kapna Manuel, mint amennyi normális helyzetben jár neki. Így meséltem neki. Emlékeket, és mindazt, amivel ilyen módon kapcsolatban tarthatom őket, hogy amikor elérkezik ez a pillanat, amiben most vagyunk, ne legyen számára teljesen idegen az a személy, aki számomra sokat jelentett...és talán jelent is. - Vidámparkba, bizony. Biztosan oda meg vissza lesz majd tőle. - jegyzem meg kedvesen, mert aranyos a próbálkozás a részéről, hogy hármasban elnézzünk valahova. A vidámpark csak egy beígért móka volt Manuelnek, most viszont valósággá válik majd és belső gyermeki énem ugyanúgy izgatottan áll ehhez, mint ahogyan ő fog. - Félek benézni a hűtődbe, hogy milyen kajákkal mérgezed magadat, szóval támogatom az ötletet. - ugratom őt, mert azért a mosoly ott bujkál arcomon. Ideje biztosan nincsen sok a hétköznapok során, hogy nekiálljon a főzésnek, de talán most lesz egy kis lehetőségünk, hogy ezen változtatni tudjunk. Kérésem után követni kezdem őt a már korábban említett szoba elé, de mielőtt beérnénk, előre enged én pedig egy köszönömmel fejezem ki ezt. Az az apró momentum viszont valamiért megmosolyogtat, ahogyan érintését a hátamon érzem, véleményt azonban nem formálok erről. Karjaimat összefűzve melleim előtt hallgatom őt és a szobában művelt változásokat, habár a pótágy lenyitása még egy külön tudomány lesz számomra. Mindenesetre figyelemmel követem a mozdulatsort, hátha elsajátíthatom egy-két momentumát. - Nagyon otthonos lett, tényleg. - jegyzem meg biztatóan és tényleg jól esik, hogy ennyit fáradt a szoba berendezésével. Kellemes érzés fog el emiatt, a törődése miatt, amelyben már régen nem volt részem. - Különösen a pótágy tetszik. - kezdek bele, de a folytatásban kifejtem a kijelentésem miértjét. - Azért ígérd meg, hogy segítesz, ha az éjszaka során felcsukódnék vele. - kötöm a lelkére, noha mindezt csak poénból teszem hozzá. Kétlem, hogy a filmekben párszor már megesett művelet pont velem történne meg. Talán másodpercek pillanata az egész, mégis észrevehetően közelebb kerülünk egymáshoz az ajtóhoz történő haladása során. Állom a kék íriszek vonzását és tagadhatatlanul felébred bennem a késztetés, hogy még inkább csökkentsem a közénk ékelődött távolságot, de mielőtt erre a lépésre szánhatnám magamat, Manuel hangja hoz vissza a jelenbe. Abba a valóságba, amiben erre nem keríthetünk sort. - Megyek. - válaszolok gyorsan, nehogy megijedjen az idegen környezettől és rámosolyogva Nicora kerülöm ki őt, hogy a nappaliba igyekezzek. - Elég volt a pihenésből, mi? - lépek a kanapéhoz és leülök mellé, hogy közelebb húzzam őt magamhoz, miután a homlokára hintek egy apró puszit. - Figyelj kicsim, most egy kis ideig nem otthon leszünk, de itt leszek én is. - kezdek bele, amikor magamra vonzom a figyelmét, ő pedig feltekint a szemeimbe, mielőtt ismerkedésbe kezdene a környezetbe. - Emlékszel Nicora? - indítok ezzel a kérdéssel, mert apaként hívni valahogy most még eléggé gyors lenne. Noha jó párszor így említettem őt Manuelnek. Az apró bólogatás megkapása után késztetem magamat a folytatásra csak. - Nála leszünk, amíg anya megoldja a dolgokat, de egy kicsit már ismered őt, hiszen sokat beszélgettünk róla. Szeretnéd őt most már látni is? - azt hiszem könnyebb még így az elején bevezetni őt ebbe. Manuel egy ideig csak értelmesen követi a szavaimat, majd a kezébe veszi szeretett plüss oroszlánját és felém nyújtja. - Leo is megismerheti? - suttogja, hogy csak ketten halljuk, én pedig mosolyogva heves bólogatásba kezdek. - Igen, ő is. Gyere, mutatkozzatok be! - nyújtom felé a kezemet és mikor belehelyezi apró kacsóját az enyémbe, lesegítem őt a kanapéról, hogy megejtsük azt a nagy találkozást. A szívem tudna kiugrani jelenleg a helyéről.
Magam is kicsit felnevetek, amikor azzal ugrat, hogy szétkürtöli, amit az imént megosztottam vele. Tetszik, hogy a beszélgetésünk lassan, fokozatosan egyre könnyedebbé válik, és hogy Jules belecsempészik egy keveset a régi idők lazaságából és tréfálkozásaiból. Jól esik nevetni, jól esik valakivel átmenetileg újra megtalálni magamban egy darabot a régi Nico-ból. Az elmúlt években nem volt sok részem őszinte nevetésben, vagy könnyed beszélgetésekben. Emiatt lehet, hogy most is csak bizonyos fokig vagyok képes feloldódni. - Csak óvatosan a titkok szétkürtölésével! Emlékeztetnélek, hogy én is ismerem néhány titkodat – figyelmeztetem elmosolyodva, majd bizalmasabb hangszínre váltva kissé közelebb hajolok - mintha bárki miatt is sugdolóznunk kellene itt. - Emlékszel arra a Valentin-napi estére a Monro-ban, amikor még ott dolgoztam csaposként? - Vonom fel a szemöldökeimet kissé szemtelenül, és várom, hogy felidézze azt a bizonyos estét. Akkoriban ismerkedtünk meg, nem sokkal előtte. Nekem akkoriban még meg sem fordult a fejemben, hogy zsaru legyek, ő pedig még csak a főiskolás éveinek elején járt. Annyira fiatalok és gondtalanok voltunk még. Nem mintha most öregek lennénk, de a gondtalanság már csak emlék. Ahogy az is, minek is voltam tanúja aznap a Monro-ban a pult túloldaláról. Egy titok a sok közül, amit megőriztem róla az évek során. Juliet a diákjairól kezd beszélni, én pedig örömmel iszom magamba minden szavát, mert egyértelműen látszik, hogy minden bosszúság ellenére is imádja, amit csinál, imádja a munkáját. Megtalálta a hivatását, azt, ami boldoggá teszi őt. Kevesen ilyen szerencsések. - Nekem ez úgy hangzik, hogy maga túlságosan vajszívű, Miss Brewster – ingatom a fejem tettetett komolysággal. - Ha nagyon nem bírsz el a kis gazfickókkal, csak szólj nekem. Talán a rend egyik éber őrére hallgatnak – jegyzem meg tréfálkozva. Bár őszintén szólva kétlem, hogy én jobban bánnék a hat évesekkel, mint ő, vagy hogy bármiben tudnék nekik jó példát mutatni. Szótlanul, bólogatva fogadom Jules a városra vonatkozó vallomását. Nem mondja ki egyértelműen, de azért mindketten tudjuk, hogy a közös éveink, és a tény, hogy Manuel itt fogant, valószínűleg határozottan hozzájárultak ahhoz, hogy ennyi idő után is még ragaszkodjon New Yorkhoz. Egy kicsi részem reménykedik benne, hogy van még esély ezeket az érzéseket felerősíteni benne annyira, hogy ő és a fiam végül maradni akarjanak. Baltimore nem a világ vége, de egy oda-vissza út hat órát vesz igénybe, ami azért nem ugyanaz, mint áttaxizni Brooklynba, vagy átmetrózni egy-egy városrész alatt. - Tudod, a főzés nem erősségem – vonok vállat ismét kicsit elmosolyodva, amikor már a hűtőm tartalma kerül terítékre... csak képletesen. Tudok spagettit főzni, amire még anyám tanított tizenévesen, nem is sokkal az előtt, hogy meghalt. Mindig valami olyasmit mondogatott, hogy csak akkor vallhatom magamat igazi olasznak, ha becsülöm az itáliai konyhát, és legalább egy-két hazai kaját el tudok készíteni. Sajnos csak a bolognai spagetti receptjének átadásáig jutott velem, de az már tökéletesen megy. És tudok rántottát készíteni, de nagyjából ennyivel ki is fúl a főzőtudományom. Nyilván egy kicsi gyerek mellett, akinek muszáj rendszeresen és egészségesen étkeznie, itt történni fognak bizonyos változások a következő napokban. Megmutatom neki a szobájukat, amit elsősorban úgy alakítottam ki, hogy Manuel otthon érezze majd magát benne, ha bármikor lehetőségem adódna vendégül látni, vagy kiérdemelném, hogy nálam töltse mondjuk a hétvégéket. De előrelátó módon gondoltam arra az eshetőségre is, ha Jules esetleg nem engedné el egyedül, vagy valamiért elkísérné, és vele akarna maradni. Persze nem muszáj együtt aludniuk, kitalálhatunk más megoldásokat is, csak feltételezem, hogy mivel a gyerek számára még nagyon új lesz a környezet, nyugodtabb lenne attól, hogy az anyja a közelében van. - Kétlem, hogy ilyen gondok adódhatnának, nem az a típus, amelyik automatikusan felcsukódna – nevetem el magam, aztán komolyságot erőltetek magamra. - De persze, résen leszek egész éjjel, hogy megmentselek, ha előállna efféle vészhelyzet... - jelentem ki meggyőzően bólogatva. - Viszont ha nagyon aggaszt a dolog, csinálok neked szívesen helyet magam mellett. Elég nagy az ágyam kettőnknek is – vetem fel ezt a lehetőséget is, és igyekszem nem túl pimaszul mosolyogni hozzá. Persze a kanapé is egy további opció, de nem látom értelmét ezt külön kihangsúlyozni. Nem a szemtelenségem vezet hozzá, csupán a véletlen műve, hogy közvetlenül előtte kötök ki, ám rögtön érzem, hogy mindkettőnkre hatással van még mindig a másik közelsége. Kedvem lenne tovább csökkenteni a távolságot, arcából finoman kisimítani a kósza tincseit... Ám mielőtt tovább kalandoznának a gondolataim, vagy olyat tennék, amit később megbánhatok, egy vékonyka, félénk hang töri meg a közöttünk kialakult pillanatot. Pár lépéssel lemaradva követem csak Julest a gyerekhez, legyen az anyja az, akit először meglát, hisz így is biztos kicsit meglepi az idegen környezet. A háttérből figyelem a párosukat, és észre sem veszem, hogy közben halvány mosoly kúszik az arcomra. A jelenet egyszerre tölt el melegséggel és némi keserűséggel a kimaradt idő miatt. - Szia, pajti! - ereszkedem le guggoló pózba a fiam elé, amikor végül közelebb merészkedik. - Az én nevem Nico. Tudod, ki vagyok? - kérdezem meg tőle, óvatosan puhatolózva ki az irányt, amerre megindulhatnék vele. Mindeközben a szívem már valahol a torkomban dobog, és az imént említett érzések, a boldogság és a keserűség csak tovább fokozódik bennem. Manuel bólint, jól láthatóan szorosabban öleli magához a kis plüssét. - Te vagy az apukám – érkezik a válasz, és most mintha némileg felbátorodna, egyenesen a szemeimbe néz. Az anyja szemei, az anyja mosolya, az ő szép vonásai, fiúsabb kivitelezésben. Gyönyörű kisfiú. Már babaként is az volt, másfél évesen is, bár egy olyan kicsi gyereknél még nem ennyire egyértelműek a vonások. A haja sötét színét viszont egyértelműen tőlem örökölte, és a komoly tekintetével is inkább magamra emlékeztet. - Igen, én vagyok az apukád – felelem, és nem mutatom, de belül majd' bele pusztulok az egész szituációba. Hogy eddig nem láthattam, hogy nem ismerhettem, hogy bő két, majdnem három év távollét után be kell mutatkoznom a saját fiamnak. Szeretném megölelni, de nem tudom, hogy megtehetem-e. Hogy szeretné-e, vagy inkább csak megijeszteném? Talán még túl korai. - Na, és ő kicsoda? - mutatok inkább az oroszlánra a karjában. - A neve Leo – feleli immár kevésbé megszeppenve, és átnyújtja nekem a játékot. Átveszem tőle, megvizsgálgatom, közben már leülök elé a földre, Manuel pedig követi a példámat. - Nagyon szép, és biztos bátor is, mint a társai a vadonban. Ő szokott vigyázni rád, amikor alszol? - mosolyog, és bólint, aztán az anyjára pillant, mintha azt várná, hogy ő is közelebb jöjjön.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Otthonosan érzem magamat ebben a helyzetben. Mintha valami a helyére állt volna, és egy kirakós rég elveszett darabkáját végre a megfelelő helyre illesztették volna. Talán a közelsége teszi ezt. Az, hogy ennyi kihagyás után mégis képesek vagyunk a közöttünk meghúzódó távolságtartás ellenére is könnyedebben csevegni a múltunk boldog időszakairól és gyermeteg viselkedést csempészni a szavainkba. Elmondhatatlanul élvezem ezt, és bár az elején hűvösen viselkedtem vele szemben, most mégsem tudnám teljes mértékben magamon tartani az eddig gondosan őrzött álarcomat. Nico mindig ezt tette velem; képes volt a legrosszabb pillanataimban is mosolyt csalni az arcomra, és bármilyen probléma, gondolat gyötört aznap, egyszerűen a semmibe veszett azokig a pillanatokig, amíg őt a társaságomnak tudhattam. Most sem történt ez másképp, jóllehet mindketten felnőttünk a külön töltött évek során, és a megannyi átélt esemény hatására komolyabbá váltunk, mégis mosolyt csalunk a másik arcára, én pedig örömmel fogadok minden egyes boldogként ható reakciót, melyet felfedezek az ismerős vonásokon. Annyi minden történt. Oly sok beszélgetést igénylő dolog, amire többször is vissza kell térnünk majd, azonban mindketten tudjuk, hogy mindez még várhat. Én legalábbis rendkívül fáradtnak és elcsigázottnak érzem magamat ahhoz, hogy ebbe mind belemenjek és amúgy sem vágyom veszekedést vagy egyéb kellemetlen gondolatok felébresztését kezdeményezni. A titkok kerülnek terítékre, Nico pedig a maga módján hozza a formáját. Eleinte csak úgy fürkészem arcát, mintha nem hallottam volna jól amire az imént igyekezett felhívni a figyelmemet. - Ugye nem arra célzol, amire gondolok? – elakadt szavaimból kikecmeregve teszem fel kérdésemet, de két kezem az arcomat takarja, hogy ezután könnyed nevetés törjön fel belőlem az emlékek felidézése miatt. Enyhén szétnyitom arcomat takaró ujjaimat, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, végül pedig figyelmeztetően jómagam is feltartom mutatóujjamat. – Vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Soha. Semmilyen körülmények között. – nyomatékosítom benne mindezt, habár nem kicsit érzem most magamat gyermeteg zavarban, amiért képes volt előhozakodni azzal az időszakkal. Úgy gondolom a titkok sokszor kitudódnak, de léteznek olyanok, melyek örökre azok maradnak. Ennek pedig annak kell maradnia, történjen bármi! – Jól gondolom, hogy ez örökre megmarad, hm? – puhatolózok tőle azért óvatosan, mintha én is attól félnék, bárki is fültanúja lesz a közöttünk lezajló beszélgetésnek. Enyhe hümmögéssel jelzem, hogy valahol igaza van a diákjaimmal kapcsolatos felfedezése miatt. Tönkretesznek, felpörgetnek és boldoggá tesznek. Mindezt egyszerre. Mintha egy soha véget nem érő jegyet váltottam volna a hullámvasutazásra, amely az érzelmeim kanyargós voltán róná a köröket. – Meglehetősen befolyásolható lettem. – vallom be azért magamnak is megjátszott mérgelődéssel, de az ötlete miatt egyből semmivé foszlik mindez. – Ez! Ez lesz az… - vágom rá egyből, de utána folytatom is az érthetőség végett. – Kellesz nekik! Biztos vagyok benne, hogy élveznék ahogyan bevezetnéd őket a világodba. El kell jönnöd egyszer. – szinte már könyörgővé válik a hangom, de nem túlságosan. Nehogy a végén azt gondolja ennyire ragaszkodok ehhez, vagy ne lenne bennem bármennyi tartás. Meg azért ott van a hátsószándék is a szavaim mögött, hogy a diákjaim mellett én is hasonlóképp élvezném az elődadást. Ha nem jobban, mint ők. – Kérleek? – azért hozzáteszem, enyhén oldalra biccentve fejemet és tartva vele a szemkontaktust. Ennél aranyosabb álarcot már nem is tudnék magamra ölteni, mint amivel jelen pillanatban próbálom megpuhítani a velem szemben állót. Hiába minden szeleburdinak is titulálható viselkedésem, a fáradtság azért nem hagy nyugodni. Az utazás nem kicsit szívta le minden erőmet, ahogyan a mai nap történései sem éppen segítettek abban, hogy ne érezzem magamat álmosnak, reményvesztettnek, meg úgy mindennek, amit nem akarok érezni egyáltalán. Így miután arra kérem, hogy vezessen az átmeneti birodalmunkba, egyből követem őt nehogy bármiről is lemaradjak. Azért útközben felmérem a környezetemet, elraktározva minden egyes pontját ennek a helynek, ami egészen addig működik is, míg nem újra erőt merítek megmaradt energiámból és előállok egy furcsa aggodalommal. Valljuk be, nem árt mindenre felkészülni! - Szóval ez nem az a fajta.. – veszem tudomásul megismételve a szavait, de a megkönnyebbülés ott lappang bennem szórakozottságom mellett, hogyha mégis meghazudtolná előírt funkcióit ez a darab, akkor a személyes hősöm kisegít a bajból. Azért az egyéb másik megoldások nem maradnak el, én pedig összefűzöm karjaimat a melleim előtt, hogy így nézhessek fel a kék íriszekbe. - Meghiszem azt! – a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, és még egy mosolyt is engedek mellé. – Aljas vagy, Rossi, jobb ha tudod! – teszem hozzá gyorsan a folytatás előtt – Egyébként igazán csábító ajánlatnak hangzik, de mit szólnál, hogyha egyszerűen átpasszolnád az egészet nekem? Ez valahogy már barátságosabb, nem gondolod? – ugratom őt, mert egy részem biztosan felelevenítene egy-két emléket, a másik felem még mindig tartja magát ahhoz, amit helyesnek vél. Mellesleg jelen állapotomban ha egy párnát a kezembe adna, valószínű a földön is kényelmesen elaludnék. Már egy jó ideje könnyen megvehető vagyok pár szabad órával, amit zavartalan alvással tölthetek el, csak az a probléma, hogy még senki sem ajánlotta fel ezt. Eléggé lezáratlan a múltunk, bárhogyan is igyekszem ezt körüljárni vagy megmagyarázni. Mindig volt valami, ami nyitott kapukat hagyott, ami kérdéseket hagyott maga után megválaszolatlanul, és ez leginkább akkor ütközik ki, mikor túl közel kerülünk egymáshoz. Ugyan másodperceknek bizonyulnak ezek, mert Manuel hangja éket ver közénk, de ami eddig kimondatlan maradt, most bennem is nyilvánvalóvá válik, mégpedig, hogy még mindig nem vagyok igazán túl rajta. Ki is mentem magamat ebből a helyzetből és megszaporázott léptekkel veszem Manuel felé az irányt, aki még szokja az ismeretlen környezetet, de mihelyst meglát, egyből eltűnik az ijedtség az arcáról. Pár szóban összefoglalom neki a történéseket, hogy ezután túlessünk azon a találkozáson, ami már egy jó ideje érett, mégsem történt meg. A szívem ott ragad abban a pillanatban, ahogyan a fiam..a fiunk apának szólítja Nicot és ettől a perctől kezdve másra sem tudok koncentrálni csak a kettejük között lezajló beszélgetésre és arra az érzésre, ami egyre inkább elhatalmasodik bennem. Jómagam is leülök melléjük, előtte viszont Manuel táskájához lépek, hogy előhalásszam belőle a másik plüssmedvét, ami elhagyhatatlan Leo mellé. – Többen is vigyáznak rád, igaz? – adom át neki a plüsst, ő pedig egyből Nico felé nyújtja, hogy ez se kerüljön bemutatás nélkül. – Tele van a szobája oroszlánokkal, mert nagyon szereti őket. Nem hajlandó más mesét nézni, csak olyanokat, amikbe benne vannak. – magyarázom meg a nagy kedvence miértjét, és eligazítom az oroszlán fülét. - Még egy kicsit játszhatsz, utána viszont készülődünk aludni. – nyomok egy puszit a homlokára, de túlságosan is bele van merülve abba, hogy Nicoval foglalkozzon, aminek én különösen örülök. Egyébként is könnyen barátkozó természete van, ez pedig sokszor könnyíti meg a dolgomat.
Nem tudom visszatartani a nevetésemet, amikor Jules veszi a lapot, és teljesen zavarba jön a célozgatásomtól. De aztán komolyságot erőltetek magamra, úgy bólogatok, hogy lássa, mennyire komolyan veszem a tanítónénis szigorát. „Soha. Semmilyen körülmények között.” - Abban biztos lehetsz, hogy meg – vigyorodom el pimaszul, részben az emlékek hatására, részben pedig még mindig a reakcióján szórakozva. Tény, hogy elég hosszú múltunk van már, hét-nyolc év nem kevés idő, és sokat megéltünk már együtt. Jó és rossz dolgokat egyaránt, és ugyanígy láttuk egymást a legjobb és a legrosszabb pillanatainkban is. Egy másik tény, hogy sok mindent máshogy csinálnék, ha visszamehetnék az időben... Az viszont határozottan tetszik, hogy Julietnek sikerült megvalósítani a terveit, az álmait. Befejezte a fősulit, majd tanár lett, ott vannak neki a diákjai, a tanítás, amit láthatóan nagyon élvez, és ez örömmel tölt el engem is. Büszke vagyok rá, hogy mindet végigcsinálta, gyerek mellett is, és akkor is talpon maradt, és ment tovább az életével, amikor egyedül maradt Manuellel. Ám itt lenyűgözöttségemben észre sem veszem, hogy milyen csapdát állítottam magamnak, sem azt, hogy egy az egyben bele is battyogtam, mint egy idióta. - Hogy mi?? Én, egy csapat hat éves ellenében? Na ne... Ez szerintem elég rossz ötlet – tágulnak ki a szemeim az ötletet hallva. De a lány egyszerre válik könyörgővé és igazán lelkessé, hogy végül képtelen vagyok határozott nemet mondani. - Na jó, majd meglátjuk. Talán – ingatom a fejemet hitetlenkedve, amiért képes ilyen hatással lenni rám, és így befűzni. Próbálom elképzelni a jelenetet, ahogy egy osztálynyi kisiskolásnak mesélek a munkámról. Szerintem ebből semmi jó nem sülhet ki. De Jules kedvéért valószínűleg így is bele fogok menni. - Én, aljas? - kérdezek vissza megrökönyödést mímelve, aztán kicsit elnevetem magam. - Nem is értem, pedig épp hogy igyekszem kedves és figyelmes lenni – vonogatom a vállam, és apró mosoly bujkál a szám sarkában. - A kisujjamat nyújtom, és máris az egész karom kell? - vonom fel a szemöldököm. - Alszom én Manuval, ha tényleg ezt szeretnéd – ajánlom fel végül, ne érezze úgy, bármit is ráerőltetnék. Tényleg azon vagyok, hogy otthon érezzék itt magukat, hogy újra megtaláljuk a közös hangot, és bármi is történt a múltban, megpróbáljunk továbblépni. Családként. A fiunk érdekében. Persze sosem leszünk igazi család, soha nem is voltunk, nem is várok csodát. Bár kétségtelenül van közöttünk még mindig némi izzás, vonzalom, amire építhetnénk valami többet is. Vagy belebukhatok ismét. Fogalmam sincs, hogy megérné-e a kockázatot. De ahogy közvetlenül Jules előtt találom magam, elfog a kísértés, és talán csak pillanatokon múlik, hogy nem lépem át a határt. Ám a gyerek felébredt, az anyját akarja, és ez hamar kizökkent. Átsétálunk a másik szobába, és elérkezik az ideje, hogy végre újra találkozzak a fiammal, hogy életemben először beszélhessek vele. Amikor legutoljára láttam, még túl kicsi volt, még csak a saját babanyelvén kommunikált. - Ó, tehát Leonak barátai is vannak? Az oroszlánok menők, igaz? Mit szólnál hozzá, ha valamikor megnéznénk együtt Az oroszlánkirályt? - vetem fel az ötletet, mire a gyerek arca azonnal felragyog. - Melyik részét? - kérdez vissza lelkesen. - Mert több része is van? - fordulok Jules felé tanácstalanul, majd vissza Manuhoz. - Amelyik a kedvenced – vonok vállat. Mesenézés a fiammal? Olyasmi, amiről pár hete, sőt, alig pár órája is azt gondoltam, hogy talán sosem fog megtörténni. - Igen, késő van már, anya jól mondja, lassan ideje lesz aludni, kölyök – borzolom meg a haját elmosolyodva. - De hé, tudod mit? Holnap csinálunk valami klassz dolgot együtt, hármasban, mit szólsz? - Futólag a nő felé pillanatok, hogy lássam, ellenére lenne-e, hogy eláruljam a hírt, aztán ismét a gyerekre nézek. - Hallottál már a Coney Island-i vidámparkról? Ha benne vagy, akkor holnap elviszlek téged és anyát oda. - Manuel arca egy pillanatra csodálkozást tükröz, kicsit még a szája is tátva marad, az anyja felé kapja a pillantását. - Tényleg elmehetünk? - kérdezi tőle elképedve. Aztán felpattan, és a nyakamba veti magát, olyan szorosan ölel, amilyen erőfejtésre egy ilyen kisember csak képes lehet. Hirtelen úgy érzem, megfulladok, a szívem felrobbant, a világ fordul egyet velem... teljesen felkavar az érzés. Egyszerre csodálatos, és mégis kegyetlen fájdalmas. Enyhén meg is hatódom, lehunyom a szemeimet, miközben magam is átölelem. Ugyanakkor ismét átjár a harag, és a sötétség, amiért ezt a csodát elvették tőlem évekre. Dühös vagyok Jules-ra, de nem csak rá. Sokkal inkább azokra, akik megölték Dante-t, akik tönkretették, felforgatták az életem. És még mindig odakint vannak. El akarom... el KELL pusztítanom őket, hogy soha többé ne tehessék ezt se velem, se mással. - Menj készülődni, fogat mosni, meg a többi – engedem el a gyereket, és próbálok rámosolyogni, de ez a mosoly már nem olyan, mint fél perccel korábban. - A fürdő arra van – mutatom meg Julietnek az irányt, aztán felállok. - Nekem még dolgoznom kell – közlöm velük, majd elmegyek a konyhában hagyott mappáért, és azzal együtt bevonulok a szobámba. A munka igazából csak kifogás. Szükségem van egy kis magányra, hogy feldolgozzam ezt az egészet, a váratlanul felbukkanásukat, az ölelést... és hogy elnyomjam ezt a fájdalmas bosszúszomjat és sötétséget. Nem kell így látniuk.
When I'm sinking like a stone at least I know I'm not alone
Nem sokan vannak azok, akik szeretik bolygatni a múltban történteket. Egyszerűbbnek hat a hátunk mögött hagyni őket, építkezni, tanulni belőlük ameddig lehetséges és ameddig úgy gondoljuk, hogy érdemes. Sokszor ugyan beleesünk abba a hibába, hogy egy rég elmúlt boldog pillanatba kapaszkodunk, ha a jelenünk éppenséggel nem várt rosszal súlyt le minket, de hosszútávon nem éppen szerencsés csupán erre összpontosítani. Domenicoval egy egészen más múltat emlegetünk fel, mégpedig olyat, amely kellemesebb emlékeket hoz magával, és nem bírom ki, hogy ne váljak szórakozottabbá általa, ugyanakkor óvatosan igyekszem elkerülni nyilvános kimondását. Határozott véleményem van arról, hogy vannak időszakok, amelyek ugyan a jobb dolgokat vonzzák magukkal, mégis jobb őket jó mélyre elrejteni. Határozottan hosszúra nyúlik vissza kettőnk múltja, és azoknak meghatározó pillanatai a mai napig tisztán élnek bennem a történtek ellenére is. Évek teltek el bármiféle egymáshoz fűzött kapcsolat nélkül, mégis úgy érzem könnyedén sikerül visszarázódnunk abba a hangulatba, amelyben mindketten már ismerősek vagyunk. Ugyan mindketten nehézkesen és óvatoskodva közelítjük meg ezt a terepet, mindenesetre látszik a próbálkozás a részünkről. Szeretem átgondolni a dolgokat, vagy azokat a terveket, amelyekről tudom, hogy nem csak két embert fognak mozgatni, most viszont minden hezitálás nélkül csapok le a lehetőségre, hogy az osztályom előtt adjon elő. Apró kuncogással reagálom le, ahogyan egyből nekifog tiltakozni, amikor már ő is látja, hogy innen nincs visszaút. Bámulatos. - Mi lehet ebben olyan rossz ötlet? Csak gyerekek, Rossi.. - aprót sóhajtok megjátszva magamat ezáltal, de ahogyan nagy nehezen rálép a beleegyezést jelentő útra, úgy szélesedik el arcomon a mosoly. - Talán? - kérdezek vissza az általa elhangzottra. - Tudod mit? Ezzel már tudunk mit kezdeni. - hagyom rá, jóllehet mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez már rég nem vita tárgya lesz. Mindent összevetve már most szórakoztatónak találom a tényt, hogy az osztályom előtt prezentál, ők pedig biztos vagyok benne, hogyha nem is teljes egészében, de félig-meddig isszák majd minden szavát. Nem lepődök meg enyhén pimasz megjegyzésén, ahogyan felhozakodok az ággyal meg a magam aggodalmaival, és persze nem is ő lenne, ha már ne lenne egy B terve vagy egy C arra az esetre, ha a legrosszabb megtörténik. Mindezt viszont mosolyogva fogadom, karjaimat a melleim előtt összefűzve, enyhén érdeklődve várva a magyarázatát. - Amit nagyon is értékelek. - vágok közbe, nehogy félreértésekbe essünk a kedvességével kapcsolatban, de hirtelen a szavakat sem találom a feltételezésére, aztán végül csak kieszelek valami érdemlegeset. - Így megy ez, nem? Meg kell ragadni az alkalmat, hogyha ennyire nyilvánvalóan mutatkozik meg előtted. - játékos vállvonást is párosítok a szavaim mellé, de mégsem tudom letörölni az arcomról a mosolyt. Már csak azért sem, mert egyszerűen képes lenne átengedni az egész ágyat, holott csak évődök vele. Tündéri egy pasas, én viszont közel sem vagyok ennyire válogatós. - Azt hiszem még ezt átgondolom. - teszek úgy, mintha fontolóra venném az egészet, bár határozottan látok minden egyes felvázolt lehetőségem valami előnyt. Bevallom, kezdetben némi aggodalommal állok az első találkozásukhoz. Sosem tartottam szükségszerűnek, hogy kihagyjam Nicot Manuel életéből, így nem telt el úgy egy nap, hogy ne meséltem volna neki róla, ezzel is talán megkönnyítve ezt a pillanatot. Mégis ahogyan a kisfiú is lassan kezd felengedni az apja közelében, úgy enyhül bennem is az egész kellemetlen érzés, hogy bármi baj történhet és helyét valami egészen kellemes melegség veszi át, amely a szívem környékén összpontosul. Együtt látni őket különösen hat rám, és nem is igazán avatkozok közbe a beszélgetésükbe, mégis jelen vagyok a pillanatukba. Manuel szereti az újdonságokat, ez a szituáció pedig határozottan az, mégis ennek ellenére beszélgetős hangulatában van, és próbál helytállni, már amennyire tőle ez kitelik. Elmosolyodok, ahogy Nico lassan feszegeti a közös programunkat, amely természetesen egyből felkelti Manuel figyelmét, én pedig várok a teljes érzelmi kitörésre, amely örömében tör rá. Tekintetével engem kutat, valami hibát az egészben, hazugságot vagy bármi egyebet, de helyette csak egy egyetértő bólintást kap. - Addig viszont szót kell fogadnod. - fűzöm azért hozzá, hogy ez nem megy csak úgy, és amúgy is, egy kis ösztönzés sosem ártott senkinek sem? Manuel természetesen önmagát adja, ahogy ölelésben részesíti Nicot, észre sem véve miképpen változik meg Nico tekintete ennek hatására, aki egy kis idő múlva ki is menti magát a munkájára hivatkozva. - Gyere kicsim. Minél előbb ágyba kerülsz, annál gyorsabban elérkezik a holnap. - veszem fel őt a karjaimba és egy puszit nyomva az arcára vágunk neki az esti készülődésnek, de mostanra újra ott lakozik bennem az a kezdeti aggodalom, Manuel viszont mosolygós, beszélgetős és ennek különösen örülök. Még akkor sem nagyon akar másra gondolni, mint a holnapra, mikor betakargatom őt és a kedvenc plüsseit szokásosan mellé helyezem, de egy kis győzködés után végül nagy nehezen sikerül álomba szenderülnie, ez pedig megadja nekem a jelzést arra, hogy magam is bezárkózzak egy kis időre a fürdőbe. Nico ajtaja még mindig zárva van, amikor végighaladok a folyosón és megállok előtte egy kis időre. Kezem kopogásra emelkedik, de az utolsó pillanatban visszaejtem magam mellé. Mindketten tudjuk hányadán állunk, és már az is épp elég volt, hogy kettejük pillanata ilyen gördülékenyen alakult. Egyébként sem tudnék semmi érdemlegeset mondani számára, feleslegesen pedig nem kezdeményezek beszélgetést, ha nem szükséges. Valószínű egyikünknek sem egyszerű ezt feldolgozni, így azzal a tudattal, hogy megadom neki a feldolgozási időt, amire szüksége van sétálok vissza a Manuellel közös szobába, de még sokáig ezek után sem igazán jön álom a szememre. Talán valamit mégis kellett volna mondanom, vagy tennem, de az is lehet reggel már másképp gondolom majd az egészet. Már csak pár óra, és kiderül.
Kezdőlap
