Oroszországban, Szentpéterváron születtem és nőttem fel, és világ életemben táncos akartam lenni. Egyszer a szüleim elvittek a Marinszkij Színházba, egy előadásra. Azonnal beleszerettem, pedig alig voltam hét éves. Mondanom sem kell, hogy attól a naptól kezdve nem beszéltem másról, csak a balettről, a táncról. Minden álmom az volt, hogy valahogy bejussak egy neves társulatba. A szüleim eleinte csak hóbortnak tekintették, túlzott fellángolásnak. De aztán rájöttek, hogy tényleg nem viccelek, így beírattak balettre.
Tíz évig csináltam lelkesen, és sokan nagy jövőt jósoltak. Anyukám büszke volt rám, apukámnak pedig én voltam a kicsi táncoló balerinája, ha rossz napja volt, elég volt egy röpke perc, míg táncoltam neki, és máris jobb kedvre derült. A bátyám annyira nem volt oda érte, hogy táncolok, de ez engem cseppet sem zavart. Vele a szokásos kapcsolatunk volt, hol vitáztunk, hol imádtuk egymást, de általánosan véve egész jól kijöttünk.Ahogy telt az idő, egyre inkább kezdtem lázadozni a rendszer ellen, amiben éltem. Lassan beköszöntött a kamaszkor, az igazi lázadás, és ahogy sokszor előfordul, a legelső dologhoz fordultam, ami ellen küzdhettem: a tánc ellen. Apa sosem volt otthon, nem jött el a fellépéseimre, anya pedig mintha nem is létezett volna, folyton fontos ügyeiket intézték, így mindenre jutott idő, csak rám nem. Én pedig nagyon rosszul viseltem, hogy elhanyagoltak. Már akkor is nagyon szeretet és figyeleméhes gyerek voltam, igényeltem volna a törődést és a figyelmet, hogy néha megkérdezzék, hogy megy a suli, vagy mi van velem. De a bátyám is el volt foglalva a saját életével, és anyuék sem foglalkoztak velem túlzottan. Szóval dacból én is abbahagytam a balettet, és váltottam. Áttértem mindenféle szabadabb stílusú táncra, a hip-hop-tól elkezdve a latin-táncokig mindent kipróbáltam és megtanultam legalább egy közepes szintig. Imádtam, és ha tehettem volna áttáncoltam volna az életem is, de azért valahol a szívem mélyén mindig is hiányzott a balett. Sokszor volt, hogy a próbateremben, ha egyedül maradtam, még olykor előadtam egy-egy figurát, egy grand jetét, egy pas de anges, vagy egy double tour. Hiába na, aki egyszer balerina volt, sosem lesz más, sosem felejti el. Persze ezek a mozdulatok csak még inkább fájdították a szívemet, de tudtam, hogy annak a korszaknak vége. Új korszakot nyitottam, és próbáltam abban megtalálni a boldogságot.
Az iskola ment, nem voltam zseni, de elevickéltem egy közepes átlaggal, a szüleimet nem igazán érdekelte, hogy álltak a jegyeim. A természettudományok elég izgik voltak, a matektól a frász kerülgetett, az irodalom-órákon azonban csüngtem tanítóm szavain. Andrej Djakov egyike volt a kortárs költészetek kiemelkedő alakjainak. Költeményeiért már akkor rajongtam, mikor még nem is ismertem, amikor pedig tanítóm lett, szinte szentírásnak vettem minden szavát. Talán ekkor éreztem először valami szerelemféleséget. Persze ez nem volt igazi szerelem, hiszen akkor még nem tudtam mi az, és romantikus gondolatok nem igazán voltak fellelhetők bennem, mégis valamiféleképp rajongtam érte, csodáltam, és mindenben megpróbáltam szépnek és jónak látni. Furcsa így visszagondolva, mennyire szépítettem a valóságot, hiszen Andrej Djakov alkoholista volt, gyakran jött ittasan, vodkától bűzölögve órára, és előszeretettel ölelgette a tanítványait...Sosem tett többet, de nekem akkor nemhogy szürkehályog, vagy szemellenző lett volna a szememen, de egyenesen nem láttam be, amiről mindenki beszélt, hogy az általam favorizált, piedesztálra emelt ember valójában csupán az agyam szüleménye, és a pasas valójában egy csélcsap, részeges alak. Mivel azonban ezekről a dolgokról nem beszélhettem senkinek, így nem is voltam hajlandó változtatni ezen a nézetemen majdnem két éven át. Így tehát elbújhattam a saját kis világomba, hol a táncba, hol pedig a versekbe, az irodalmi leírásokba menekülve a valóság elől. A szüleim nem voltak milliárdosok, de apám (akkor még nem tudtam, hogy ez messzebb áll a valóságtól, mint azt hittem volna valaha) az alvilág belsőbb köreiben mozgott(valójában a feje volt), szóval pénzszűkében sosem voltunk, megtehettem volna, hogy addig táncolok, míg le nem szakad a lábam.
De az élet közbeszólt, méghozzá az én hibámból, nagyjából akkor, amikor úgy húsz éves lettem, másodéves voltam az egyetemen pedagógia szakon. Óvónéni akartam lenni akkoriban, hogy aztán később pici apróságokat taníthassak táncolni a saját tánciskolámban, hiszen a sok évnyi tánccal nem kevés elismerő érem és oklevél járt, jópár vizsgaeredménnyel egyetemben, amihez csupán egy oktatói vizsgát kellett letennem. Na de, ott tartottam, hogy közbeszólt az élet, és akkor még nem tudtam, hogy kelepcébe sétálok bele.
Az egyik stúdióba, ahol táncoltam egy új fiú érkezett. Mondanom sem kell, a szokásos szerelmi dráma vette kezdetét köztünk, szinte azonnal. Addig is volt szerelmi életem, jártam fiúkkal, néha én törtem össze a szívüket, néha ők az enyémet, ahogy ez szokott lenni. De ez a srác...Victor...álompasas volt nekem. Magas, izmos, sármos, vad és megzabolázhatatlan, és úgy táncolt, mint egy Isten. Ámulva csodáltam a bemutatóját, megszűnt a világ is létezni. Egész órán egymást lestük, soha annyira nem akartam még jól és szépen táncolni, mint akkor. Még aznap randira hívott, én pedig igent mondtam. Este találkoztunk, elmentünk a koripályára, aztán sétáltunk a város utcáin, és csak úgy rohant az idő. Nem éreztem sem hideget, sem fáradtságot, pedig az orosz telek híresek a könyörtelenségükről. Akkoriban még nagyon nyitott és bőbeszédű személyiség voltam, órákon át csacsogtam vele, ő pedig meghallgatott. Életem első igazán igazi randija volt, és én hihetetlenül jól éreztem magam. Ma már belátom, jobban kellett volna figyelnem arra, mit kérdez és hogyan. Azután heteken át lebegtem a boldogságtól, és sok-sok újabb hasonló randink volt még. Persze a szüleim mit sem sejtettek erről, azt hitték táncpróbán vagyok, vagy szánkózni, korcsolyázni, nem foglalkoztak vele különösebben, hogy kivel hova járok. De az idilli boldogságnak hamar vége szakadt. Egy éjjel megtámadták a házunkat. A bátyám elutazott egy távoli rokonunkhoz épp másnap indult volna haza. Váratlanul törték ránk az ajtót, és alig néhány perc telt el csupán, s én kezemben szorongatva a hirtelen felkapott táskámat, hálóingben és mezítláb menekültem a közeli erdő felé a hóviharban. Időm nem volt felfogni, mit is láttam, pedig nagyon is tisztában voltam vele, habár a szívem szakadt meg tőle. A szerelmem, Victor a szemem láttára lőtte agyon az apámat és az anyámat, csak a szerencsének köszönhettem, hogy ki tudtam menekülni a házból, különben velem is végeztek volna. Épp annyi lélekjelenlétem volt, hogy felkaptam a székről az irataimmal a táskámat, és kimenekültem az ablakon át a fagyos télbe. Emlékszem, reszketve zokogtam egy fa törzséhez bújva, és néztem, ahogy felgyújtják a házunkat. Maffialeszámolás, nem volt egyedi eset akkoriban Oroszországban, bár akkor én még erről mit sem sejtettem, hogy nekünk valaha közünk lehetne ilyesmihez. Olyan naiv voltam és buta. Azt hittem apám tisztességes könyvelő. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Menekülnöm kellett, de abban a hidegben nem igazán volt választásom, hová mehetnék, így a legközelebbi helyre mentem, a kertészünk házához, ami pár kilométerre volt a mi birtokunktól. Nagyon kedvesek voltak hozzám, igazából ekkor tudtam meg, hogy apám mivel is foglalkozott valójában, amitől egyrészt rosszul voltam, másrészről éktelen harag gyúlt bennem. Hiszen szerettem Victort, tényleg szerettem, és az a gazember orvul becsapott, sőt, meg is ölt volna, ha ott talál. Nem értettem, hogy lehettem ennyire vak és naiv. Sergej és Ivana persze próbáltak vigasztalni, de addigra már késő volt. Hiszen egyetlen éjszaka leforgása alatt tört össze minden álmom, veszítettem el mindenem. Tudtam, hogy nem maradhatok ott, hiszen akik elintézték a családomat, engem is kereshetnek. A vendéglátóim adtak pár ruhát a lányuktól, némi készpénzt, hiszen a táskámban jóformán csak az irataim voltak, néhány papírzsepi, és utamra bocsájtottak. Azt tanácsolták, hogy sose nézzek vissza. Amilyen gyorsan csak lehet, hagyjam el a hazámat, és bújjak el valahol, ahol nem keltek feltűnést, de soha többé ne térjek vissza Oroszországba. A testvérem miatt - azt mondták -, nem kell aggódnom, hiszen ő nem volt otthon, tőlem félhetnek, hiszen szemtanú voltam.
Fogalmam sem volt, hová mehetnék, merre indulhatnék, egészen addig egy álomvilágban éltem. De ez az álomvilág összetört, és a rideg valóság sokként ért. Én pedig egyik pillanatról a másikra megváltoztam. Az első vonattal Moszkva felé vettem az irányt, onnan pedig meg sem álltam Finnországig. Helsinkiben élt egy nagynéném, vele vettem fel a kapcsolatot, pár hétig nála húztam meg magam. De nem volt nyugtom, hiába kérte Olga néni, hogy maradjak, hiszen apám testvéreként kötelessége vigyáznia rám a tragédia után, nem akartam veszélybe sodorni. Helsinki túl közel volt Szentpétervárhoz, én pedig nem találtam ott a helyem. Tőle is kaptam apanázst, és végre rendes ruhákat, de végül kénytelen volt belátni, hogy nem bír maga mellett tartani. Amerikába mentem, és végleg megszakítottam mindenkivel a kapcsolatot odahaza. Tudták, hogy jól vagyok, aki kellett, az tudta, de a legtöbben, köztük a bátyám is, halottnak hittek, azt hitték, bent égtem a tűzben. És ez nekem kedvezett. A fagyos északi országok után Miamiba érkeztem elsőként. Pénzem volt elég, így nem nagyon aggódtam amiatt, miből fogok megélni. De sajnos nekem, akinek sosem kellett beosztania egyetlen érmét sem, bizony meggyűlt a bajom az amerikai dollár kezelésével. Nem voltam ostoba, de alig pár hónap alatt csúfosan kifosztottak. Megpróbáltam táncból megkeresni a kenyerem, de hamar rájöttem, hogy a magamfajta fiatal lányoknak, papírok nélkül bizony igencsak nehéz dolga van, főleg, ha még a vízumom is csak ideiglenes volt. Nem sok időbe telt, hogy rájöjjek, az egyetlen élhető és járható út számomra az éjszakai éleben van. Rúdtáncos lettem, és még ha eleinte nagyon nehezen szoktam is bele a dogokba, azokba amiket láttam, a testem és a tánctudásom végül is meggyőzőek voltak annyira, hogy szívesen alkalmazzanak. Fél évig voltam egy helyen, ott nagyon jól kitanítottak a lányok, cserébe én vigyáztam a gyerekeikre, míg dolgoztak, színpadon voltak vagy kuncsafttal. A veréseket is megszoktam, amiből szerencsére nem volt azért sok részem, mert egész jól viselkedtem, de persze a vándorélet egy idő után megkezdődött, a nyugtalanság hajtani kezdett. Igyekeztem nem túl sokáig lenni egy helyen, mindig rettegtem attól, hogy megtalálnak. Négy éven át jártam Miami bárjait, mindig más kerületbe, más városrészre menekülve a múltam elől. De sosem volt maradásom, állandóan rémálmaim voltak, nyugtalan voltam. Végül az egyik lány javasolta, hogy ha mindenképp el akarok tűnni, menjek észak felé, ott biztosan nem keresne senki, hiszen Kanadába csak azok mennek, akiknek elment az eszük. Én pedig beláttam, hogy igaza volt. Végül is, utáltam Miamit, mert túl meleg volt és túl sokáig sütött a nap, nekem pedig hiányzott a hó, a jég, a süvítő szél és az éjszakai sötétben lapuló téli tájak puha szuszogása. Hát összeszedtem a cuccaim, amik befértek egy sporttáskába és egy hátizsákba, és útnak indultam az új élet felé. Nem vártam csodát, nem is akartam semmi nagy dolgot. Csak egy cseppnyi nyugalmat, egyetlen éjszakát, amikor biztonságban érezhettem magam.
Heteken át utaztam északnak, mindig éjszaka, stoppal, vagy épp vonatra szállva. Nem volt veszélytelen, sokszor próbáltak meg a kamionosok ellenszolgáltatást kérni a fuvarért, de nem jártak sikerrel, hiszen addigra megtanultam használni az öklöm, a gázspray-t és a sokkolót. Végül aztán nagyjából félúton járhattam, amikor felvett egy sofőr, aki egészen Seattle-ig vitt. Amy Brett, egy negyvenes évei elején járó, termetes nő volt, szalmaszőke hajjal és texasi akcentussal. Igen, addigra már jó pár évet lehúztam Amerikában, hogy meg tudjam különböztetni. A nyelvet folyékonyan beszéltem, hiszen az iskolában megtanították, de még mindig voltak azért a szlengben szavak, amiket nem értettem biztosan. Amyvel jót beszélgettünk az úton, nagyon rendes volt hozzám. Azt mondta, egykor ő is kereste a helyét a világban, és hátizsákkal járta Európát. Ott ismerte meg a férjét is, akivel tizenkét boldog évig éltek csodás házasságban, míg aztán el nem vitte a rák, s vele együtt Amy minden vagyonát is. Akkor eldöntötte, hogy többé nem lesz fix otthona, majd csak a nyugdíjas otthonban. Utolsó pénzén tette le a kamionos vizsgát és vett egy kiöregedett kamiont, amivel fuvarokat vállat szerte az országban. Jól csinálta, megélt belőle, nem panaszkodott. Rólam kozmetikázott életrajzot kapott természetesen, de nem firtatta. Jókat nevettünk az úton, segítettem neki lerakodni és felpakolni ahol kellett, és ha aludt, őriztem az autót. Seattleben elbúcsúztunk, onnan pedig repülővel mentem Vancouver-be, ahol egy ideig pincérnőként dolgoztam, persze éhbérért. Az egyik alkalommal hallottam meg, hogy Alaszkába keresnek egy bárba táncoslányokat. Azonnal ugrottam a lehetőségre. Északra, Alaszkába. Az jóformán a Föld másik féltekén van Szentpétervárhoz képest, maga volt a főnyeremény. Így jutottam végül Juneau-ba, ahol elég sokáig voltam egy bárban táncos, ahonnan egyenes út vezetett Anchorageba, egy másikba.
S most itt tartok. Még mindig csak egy nyomorult, lepukkant garzont bérelek, amiben olykor nincs fűtés, és a szomszéd mindig bömbölteti a tévéjét. Most is a bárban vagyok táncos. Még mindig utálom, de mivel itt nem kell minden nap menni, ezért kerestem és találtam is egy másodállást. A kislányt, akire vigyáznom kell, Lucynak hívják, az édesapja egyedül neveli. Mogorva fickó, alig beszéltünk eddig, jóformán csak a kislányról kommunikálunk. De Lucy, ő tüneményes kis csöppség, hamar megszerettem. Igaz, még alig ismerjük egymást, de azt hiszem egészen jól kijövünk, és bevallom, nagyon jó érzés ennyi idő után egy kicsit felengedni a fagyosságból. Nos, ez az én történetem. Nem tündérmese, nem is horrorsztori. Nem vagyok megafunkciós szupercsaj, multimilliárdos iparmágnás örököse, sem pedig az ártatlan, szűzies életet élő makulátlan szűzlány. Volt egy életem, egy múltam, vannak jó emlékek és rosszak, és vannak dolgok, amiket olykor jobb szeretnék elfelejteni. Nem próbáltam soha abba a hitbe ringatni magam, hogy majd lesz jobb, most sem hiszek benne. A lakhatásomra és az egyéb kiadásaimra mindig megkerestem a magam kis pénzét, s ha néha elő is fordult, hogy nem volt mit ennem, azért valahogy mégiscsak boldogultam egymagam. Sosem kértem alamizsnát senkitől, mindenért keservesen megszenvedtem, nekem elhiheted. A családomról soha többé nem hallottam, de bízom benne, hogy Olga néni és a bátyám is jól vannak, bárhová is sodorta őket az élet. Nem kívánok az életemtől sokat, már réges-rég letettem az álmaimról, hogy majd egyszer családom lesz és biztos fedél a fejem fölött, vagy, hogy táncolhatok még úgy, mint annak idején. Jól megvagyok így egymagam, és nem akarok mást, csak a lehető legtovább húzni az időt addig egy helyen, amíg az biztonságos. Két boldogság van az életemben, az egyik az új barátom, Lucy, a másik pedig az örök szerelem, a tánc, amit bár azóta a munkában alaposan átformáltam, de attól még tánc, szóval nem panaszkodom, amiért férfiak falják a testem látványát, és vásárolják meg a használatát jó pénzért. Nem vagyok rá büszke, de már nem is szégyenkezem miatta. Túléltem, túlélem és túl fogom élni. De ha nem látja senki, és akad egy kevéske szabad hely, még mindig felcsendül a szívemben a hegedű, a zongora hangja, még mindig lágyan emelkedik a kezem a magasba, feszítem a bokám feszes spiccbe, és még mindig el tudok merülni egy rég elfeledett balettelőadás lépéseiben. Egy soubresaut-t, egy arabesque-t...bármit táncolva, ami még a múltamhoz köt. Olyankor elképzelem apámat, és anyámat, amikor még figyeltek rám, és azt kívánom, bárcsak elmondtam volna nekik, mennyire hiányoztak nekem, mennyire bántott, hogy nem figyeltek rám. Talán akkor nem történt volna meg mindez, talán akkor lehetett volna belőlem rendes, jóravaló ember, nem csak egy számkivetett, egy megvetett éjszakai lidércfény, ágyasa mindenféle jött-ment pasasnak. Ilyenkor néha nehéz, könny szökik a szemembe, és bár tagadom, de siratom a múltam, az elvesztett jövőt, a családot, és azt a lányt, aki voltam. De ha kicsit jobb napom van, csak önfeledten mosolygok. Olyankor még egy pillanatra elhiszem, hogy rám is várhat valami jó még az életben. Hiszen csodák mindig léteznek.
És később be is bizonyosodott, hogy az élet tartogathat még meglepetéseket. Nem tudom, a végzet sodort-e végül a Norton házba, valami magasabb erő, vagy csak Fortuna fogadott a kegyeibe, de azóta az életem boldogabb vizekre evezett. John Nortonnal megjártuk a magunk tangóját, míg végre egymásra találtunk, de végül a szerelem mindent elsöprő ereje győzedelmeskedett. Tud-e a múltamról? Nem, természetesen nem. Nem akartam megrémíteni, sem elijeszteni, főleg nem terhelni a lelkem sebeivel. Hisz neki is olyan sok volt már. Nem tudja, mit csináltam, mielőtt őt megismertem, ahogy azt sem, hogy a munkát egy ideig folytattam akkor is, amikor még nem kerültünk közel igazán egymáshoz. Nem jókedvemből, hiszen tulajdonképpen minél jobban szerettem őt, annál jobban akartam kitörni abból a környezetből. De akkoriban a pénzre nagy szükségem volt, nem igazán volt választásom. Amikor John és én viszont összejöttünk, felhagytam a munkával. Egyik napról a másikra hagytam faképnél a munkaadómat, hogy végre azokkal lehessek, akiket valóban szeretek. Dolgozni akartam, ez igaz, ám már nem akartam ugyanazt az életet folytatni. Hónapok szaladtak tova velünk, a boldogságra úgy szomjaztunk, mint hosszú szárazság után az esőre a mezők, John és én pedig Lucyval karöltve egy színes, boldog buborékot húztunk magunk köré. Nem költöttünk milliókat, s bár John bőven keresett annyit, hogy minket is eltartson, én nem akartam élősködőként a nyakukon lenni, így egy méteráru üzletben lettem végül eladó, egészen addig, míg John ex-sógornője fel nem tűnt és végül egyik pillanatról a másikra Seattle-ben nem találtam magunkat.
S most itt tartok. Egy csodás férfival az oldalamon újra felfedezhetem a szerelem rég várt csodáját, egy csodás, makrancos és olykor megdöbbentően kiismerhetetlen kislány pótanyukája vagyok, akivel nap mint nap meg kell küzdenem, mióta elmondtuk neki, hogy már nem a dadája vagyok hanem az apjának a párja. S itt van még Maya, a nagy szájú, ördögien sebzett és még inkább arrogáns, de amúgy imádni való nőszemély, aki többet néz a piás üveg fenekére, mint más a tükörbe vagy a zoknis fiókba, és állandóan kilopja a fejem alól a párnámat, na és Szike, a csodásan szeleburdi németjuhász, aki rendszeresen szétrágja a cipőket, és ha épp nem talál jobb mókát, az éjszaka közepén felfekszik az ölembe. Igen. Az életem káosz. Rettenetes zűrzavar, az egyedülálló, éveken át csak magára számító lányból hirtelen mintha született volna négy gyerekem. Hisz John folyton elfelejt enni, Maya sosem találja a ruháit, Lucy pedig az iskolát fogja kezdeni, amitől teljesen ki van borulva, hisz minden barátja Alaszkában maradt, Szike pedig...Szike. Egy kutya, aki fene sem tudja milyen lelki vívódáson megy keresztül, mert legnagyobb bánatomra nincs az a terápia, amivel ki tudnám hozni a búbánatból és abból, hogy ne rágja folyton szét a cipőimet. De ez van. És én szeretem a káoszom. Szeretem, hogy nyüzsgés van, hogy öröm van és olykor sírás, hogy szeretik a főztöm, hogy vitázni kell a fogmosásról és arról, hogy megegyék-e a vacsorát, hogy sokat esik az eső, hogy itt Seattle-ben minden utca olyan meredek, és vannak kompok, amiket én nagyon szeretek. Szeretem, hogy a múltamat, amelyet eddig olyan jól sikerült eltitkolni (bár John tudja, hogy nem voltam angyal és azt is, hogy jobb, ha nem tud rólam mindent és elfogadta ezt) végre magam mögött hagyhattam. Szeretem az életem, s csak olykor-olykor, mikor épp csendes a ház, a mosógép halkan duruzsol és már minden a helyére került, akkor állok meg és gondolok arra, mi történhetne, ha a múlt mégis utol érne egy napon. Vajon mindent elveszítenék? Vagy jobb lenne elmondani? Hisz Ő John...a férfi, akit mindennél jobban szeretek. De még nem érzem, hogy itt lenne az ideje. Egyelőre nem. Túlságosan rettegek attól, hogy elveszíteném őket, ha megtudnák rólam, milyen életet éltem. Nem jó érzés hazudni, sőt rettenetes. De még hinnem kell benne, hogy a titkommal szállhatok a síromba majd. Még él a remény, hogy minden maradhat a régiben. Mert most minden olyan jó. Ugye maradhat így?


*New York City*

Orvosok, nővérek jönnek-mennek a folyosón. A szülészet-nőgyógyászati szárny egy szobájában, üvegfallal elválasztva a külvilágtól egy nő fekszik a magasított kórházi ágyon. Karjából infúziós cső lóg ki, sápadt bőre, szőke haja szinte alig üt el a kórházi ágynemű fehérségétől. Halovány, vértelen szája cserepessé aszalódott az elmúlt időben. A kis szekrényen, amely jókívánságoknak, személyes holmiknak ad helyet, most üresen tátong. Az egész olyan békés. Mint, mikor Hófehérke megette az almát. Épp ilyen békés lehetett ő is, leszámítva azt a néhány csövet, amely kilógott az ágyon fekvő szájából és karjából.
Álomtalan álom.
Így is nevezhetnénk, de hivatalosan mesterséges kómának hívják azt az állapotot, amelyben pihen. Közelebb érve látható csupán, hogy arcán még mindig látszanak sárguló véraláfutások nyomai, duzzanatok helye, amelyeket elszenvedett. Az ajtó nyílik és egy fiatal doktornő jön be rajta. Bájos arcán alig látható szeplők gyűlnek az orra körül, mélyzöld szemében nyugtalanság. Kezében tálcát tart, és behúzza a függönyt, majd leül. Nagyot sóhajt, és elkezdi kibontani a csomagolásból a pulykás szendvicsét.
- Ismét itt vagyok. Tudom, hogy nem szabadna, de Rogers nagyon felhúzott. Az új gyakornokoknak az én képeimet mutogatta. Utálok vele lakni, tudod? Hogy mer betörni a szobámba, miközben alszom, és képeket készíteni rólam? Most mindenki azt hiszi, hogy sosem borotválom a lábam és a seggem nézik.
Duzzogva harap bele a szendvicsbe, és néhány rágás után a fekvő nőre néz. Tekintetében a harag és csalódottság együttérzésbe vált, szemöldöke megemelkedik.
- Te hogy vagy? - kérdezi, majd kicsit közelebb hajol, és suttogni kezd - Tudom, hogy nem szabadna itt lennem, de...nem tudom miért, veled olyan békés minden, és...jelenleg te vagy a legjobb barátom. - elgondolkozik, majd elmosolyodik - Valójában az egyetlen, de ettől cseppet se érezd magad kellemetlenül.
Kuncogni kezd a saját poénján, és kissé felszabadultabban folytatja. A nő még mindig ugyanúgy fekszik, lehunyt szemmel, a semmiben lebegő tudattal.
- Képzeld, délután bent lehetek egy műtétnél. - bólogatni kezd mosolyogva, majd újat harap, és rágás közben. tele szájjal beszél tovább - Bizony, én, bent lehetek egy igazi agyműtéten. Egy tumort fogunk eltávolítani a homloklebenyből. Olyan izgatott vagyok! Na jó, nem mi, hanem csak Ő, de akkor is bent lehetek. Már nézni is fantasztikus egy ilyet, de talán csinálok, vagy mondok valami okosat, és akkor mondjuk foghatom a szívót...úú, vagy de klassz lenne, ha én foghatnám a fúrót. Tudod milyen klassz az? Nem olyan, mint amivel otthon megfúrhatod a kerítést vagy felfúrhatsz egy polcot. Sokkal érzékenyebbek, automatikusan megállnak, mielőtt elérnék a durát...
Hirtelen elhallgat. Nagyot nyel és másodperceken keresztül hallgatja a csendet, a gépek csipogását. Egy lassabb, és három közel azonos tempójú, de jóval gyorsabb dobogás vegyül a megszokott gépek hangjai közé. A monitorokra néz, és nagyot sóhajt, majd csendesen hajtja le a fejét.
- A babák jól vannak, legalábbis egyelőre stabilak. Az egyikük majdnem elment a testvérével együtt, de Dr. Woodward megmentette, tudod? Én nem voltam ott, mert ez még Seattle-ben történt, de a facebookos csoport szerint állat volt. Azt mondják más már rég feladta volna, de ő...állítólag fellökött egy szülészt a műtőben, aki ki akarta szedni a babáidat. Sajnos a negyedik...késő volt. Leszakadt a méhlepény, ha jól emlékszem, mire beértek veled a kórházba, a kisfiad...igen, kisfiú lett volna. De őt már...sajnálom.
Elhallgat. Kitöröl a szeméből egy könnycseppet és elneveti magát.
- Nevetséges vagyok. Egy kómás beteghez beszélek. Annyira röhejes. Szánalmas és röhejes, mert nem szabadna, mert meg kell tanulnom távolságot tartani, de annyira sajnálom, ami történt veled. Mert te is egyedül vagy, mint én. Nem tudom, mi történt veled pontosan, mert ezer pletyka kering rólatok, és én minden nap belopakodok ide és elmondom az állapotodról a híreket, és beszélek a babákról, és nem értem, hogy hagyhatott magadra az a pasi, aki ezt tette veled. Mármint...ő volt? Ő bántott? Vagy valaki más? De akkor hol van a babák apja? Miért nincs veled?
Bent tartva a levegőt zárja össze az ajkait. Párat pislog és a nőre pillant, majd kibontja a narancslevét.
- Bocs, nem akartam tapló lenni, csak...ah, annyira bánt ez a dolog Rogers-szel. Oké, egyszer lefeküdtem vele, de akkor még nem is ismertem...na jó, ez nem vet rám túl jó fényt, de stresszes napom volt, és lakást kellett volna találnom, de gyorsan. Nem volt egyszerű, de meglett, és elmentem megünnepelni, aztán...hát, tudod, a többi történelem. Jó volt, de így utólag már bánom az egészet. Nem tudtam, hogy ekkora f...
Az ajtó nyílására hirtelen hallgat el, mert a belépő orvos láttán kiesik a kezéből a narancsleves doboz, és az egész elterül a padlón, narancsillatot árasztva szét. Riadt arckifejezése ellentétben áll a belépő férfi lángoló tekintetével.
- Maga mit keres itt? - kérdezi kimérten, elfojtott dühvel a hangjában.
- Én...én csak...
- Takarodjon innen, de azonnal, és örülhet neki, ha nem rúgatom ki az etikai kódex megsértéséért. Na, mi lesz? Takarodjon már! - vág a szavába, mire a lány felkapja a tálcáját és lesütött szemmel kisurran az ajtón. Még hallani, ahogy a folyosón megkér egy takarítót, hogy menjen a szobába és tüntesse el a kiöntött narancslét, de aztán elvész a nyüzsgésben. A férfi belép és behúzza maga után az ajtót, majd kihúzza a szalagfüggönyt, aztán a nőhöz lép, gondosan kikerülve a narancsléfoltot a fertőtlenítőszagú padlón. Ellenőrzi az adatokat, a kórlapot, majd a nőre néz és sóhajt.
- Mondtam, hogy itt leszek, mire hármat számolsz, látod? - simít meg egy szőke tincset a hajából, majd megfogja a vékony, gyenge kis kezet, amely elvész a nagyobb, erősebb tenyérben.
- Beszéltem az ügyvéddel. Nem sok jót jósol, de ő a legjobb anya szerint. Nadia, ki kell tartanunk, mert...- megakad és reszketve sóhajt és a hajába túr másik kezével idegesen - pedzegetik a halálbüntetést. Nem köntörfalazok, nagyon rossz a helyzet. Az ügyészség azzal jön, hogy Lauren nem volt beszámítható, és John megrendezhette az egészet, hogy megszabaduljon tőle. Nem tudom mi lesz, nem értek az ilyesmihez, de mindent megteszek, amit csak tudok, oké? Csütörtökön lesz a meghallgatás, és...Nadia, kérlek...legyél jobban. Legyetek jobban, mert te ott voltál, és neked is tanúskodnod kell. Addig, amíg még lehet. Hallod? Szüksége van rád, jobban, mint valaha. Bármit elviselek, amit a fejemhez akarsz vágni, de tudnod kell, hogy mindent megtettem. John tudni fogja, hogy mindent megtettem, ami csak tőlem telt.
A csend fülsüketítővé válik. Az orvos megigazítja a névtábláját, amikor az üvegfal mögött elsétál egy nő és benyit. Barna haja egy csattal van felfogva a tarkója felett, hatalmas, csokoládé szemeivel gyengéden simít végig a férfin.
- Jamie, már megint itt vagy? - mosolyog rá, és belép a szobába. Odakint a folyosón egy csoportba gyűlve állnak meg az őt követő gyakornokok, mire a nő megfordulva rájuk villantja a szemét és ők ijedten azonnal hátat fordítanak az üvegfalnak.
- Igen, bejöttem ellenőrizni, úgy tűnik minden rendben.
- Látom. - lép mellé a nő és letekint az alvó kismamára - Én egy órája voltam bent. A helyzet nem változott, de hidd el, minden rendben lesz.
- Mint Corneliánál?
A kérdés úgy vág a levegőben, mint a tüzes ostor. Érezhető bűntudat szaga lengi körbe őket. A nő a férfi vállának dönti a fejét és csendben marad.
- Halálbüntetést akarnak kiszabni rá, tudod?
Felkapja a fejét és hitetlenkedve néz fel a magas alakra.
- Mi van? Jamie, ezt nem mondhatod komolyan. Hisz Lauren elrabolta Lucyt, és John....
- John ahelyett, hogy a rendőröktől kért volna segítséget, átment Rambóba, és megölte az exfeleségét és egy másik embert, veszélybe sodorva ezzel a saját lányát.
- De önvédelem volt, Jamie. Elrabolták a gyerekét, te mégis mit tettél volna? - kiált a nő feszülten - Nem tehetik ezt. Ugye nem? Hiszen apuka, és jó ember. Jamie, a legjobb ember, akit csak ismerek, nem végezhetik ki, mint egy kutyát, csak azért, mert megvédte a családját! Te mit tettél volna a helyében? Ölbe tett kézzel vártál volna? Rohadjanak meg. Rohadjanak meg mind ahányan vannak. A picsába...
Csípőre teszi a jobb kezét és reszkető kézzel, idegesen pislogva járkál fel s alá. A férfi csendesen szemléli, majd sóhajtva csóválja meg a fejét.
- Én is ezt tettem volna, Maya. De nem én ítélkezek felette, hanem a bíróság és az esküdtek. Szóval most szedd össze minden tudásod, ötleted, kapcsolatodat, mindened, amid csak van, hogy kihozzuk onnan. Oké? Mást úgysem tehetünk. Na, gyere, igyunk meg egy kávét, mert ma gyakornokpusztítást rendezek.
- Miért?
- Mert az egyik étkezőnek használja Nadia szobáját.
A nő fújtatva, prüszkölve fújja ki az orrán a levegőt, mire a férfi elneveti kissé magát.
- Minden sárkányok fejedelme - kuncog, és kinyitja a doktornőnek az ajtót, majd a gyakornokokkal a nyomukban elindulnak a folyosón és magára hagyják a nőt. Az utolsó lány megtorpan egy pillanatra és benéz az ablakon át. "Visszajövök még. Ígérem." - tátogja az üvegre, fehér párát lehelve rá, majd elsiet a többiek után. A gépek pedig tovább őrzik egy tehetetlen testbe zárt elme kétségbeesett küszködését. Ki mondta, hogy biztos, hogy odabentről nem hallotta őket senki?