Az öklöm még mindig fáj attól az ütközettől, amit Jamievel folytattam le. Nem érzem, hogy szabad lennék, megbélyegeztek a börtönben, akikről azt hittem, hogy mellettem állnak még azok is cserbenhagytak. A világ ellenem fordult mióta megöltem Laurent, és nem tagadom, hogy bűnösnek érzem magam, de ettől még ember vagyok. Az állandó segítségnyújtás elnyomta a valódi énemet, és most amikor kijutottam a börtönből, egyszerűen csak az a lebeg a szemem előtt, hogy mit veszítettem. A sötétség bársonyos leple simogatja a vállamat, nem takart egészen be, de ott az a pehelykönnyű súly, és az örvénylő semmiség. A lehorzsolt bütyköket figyelem, a falnak vetett háttal. A fejemet a kőkemény tartóeszköznek döntöm, és a bennem tomboló dühöt igyekszem kiengedni, de nem megy. Gyászoljak…de hisz nem is tudtam róla? Elment, és nem voltam mellette. Lerázom a kezemre aggatott láthatatlan súlyt, amit az egyik legjobb barátom bántása okozott. Nem tudok uralkodni az érzéseimen, már elfogyott a türelmem. Időt loptak tőlem, a gyerekeimtől, és a sorsomtól. Önfeláldozó módon mindig a másikat helyeztem előtérbe, és mit kaptam cserébe? Halálosztást, elhidegült, és önző barátokat, eltávolodó rokonokat. Lucyt még csak nem is igazán láthattam. Miatta bármire képes lennék, de útban van a többi…oh istenem. Tehetetlenség marja a belsőmet, és megfordulva püfölni kezdem a falat. Nem bánthatok már senkit, a feltételek szigorúak, csoda, hogy eljöttem a kórházba. Jamie megérdemelte-e, hogy a szemébe mondjam az igazságot? Elvette a fiamat, vagy a lányomat? Elment, mert….mert nem voltam itt, nem fogtam Nadia kezét. A mellkasom hullámozva simul neki a falnak, és a megváltásra várok, de nem jön semmi. Üres vagyok, és fuldoklom a kórházi szagoktól. Égető, és áruló könnycseppek gördülnek végig az arcom két oldalán. Az ütések tompítják a fejemben zsibongó gondolatok sokaságát. Megúszom-e a börtönt…ez csak átmeneti állapot? Nadia állapota jobbra fog fordulni? Lucy mellettem maradhat, nem okozok vele még nagyobb bajt? A titkok..ezek juttattak ide, és most…hetekkel az incidens után egy ismeretlen pszichiáter videofelvételeinek köszönhetem, hogy szabadlábon, házi őrizetben védekezhetek az ellenem felsorakoztatott bűnök ellen. A folyosón orvosok, és nővérek suhannak el mellettem, hallom az elfojtott beszélgetésfoszlányokat, a kérdések miértjét, de én nem válaszolhatok nekik. Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam a hátam mögött, már túljutottam azon a szakaszon, hogy megfeleljek a társadalom mintapolgárainak. Valóban orvos vagyok, de jelenleg csak egy összetört férfi, akinek nem maradt kapcsolata a külvilággal, és meg kell küzdenie a mérhetetlen bűntudattal, hogy lelőtte a mentálisan beteg feleségét, miközben útban van három kis gyermek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a szüleik mekkora háborúban állnak. Az apaság…éretlen tuskó vagyok, hogy nem vettem észre a jeleket, és másnak véltem az anyjukat. Lucy a mindene volt, a mindennapjai részét képezte, és most? Altatják, hogy ne harcolhasson. Gyűlölöm önmagam, nem nekem való ez az élet. Miért nem maradhattunk Alaszkában, ahol boldogok voltunk? Nem kellett volna mások terhét viselnem. A lábamra holnap fogják felszerelni a kis csodamasinát, hogy száz méteres távolságban ne hagyhassam el az átmeneti otthonomat, ami a kórházzal szemben van. Oldalra pillantok…egy vörös hajú lány fürkész. - Maga…maga a 234-es szobába készült? – vékonyka hang, nyeszlett testalkat, és szeplős, vörhenyes arcszerkezet. Megfordulva megtörlöm a szememet, és felveszem az álarcomat. - Miért érdekli? – förmedek rá, és zöld íriszeivel hezitálva mér végig. - Én ismerem a bent fekvőt…a nevét nem tudom, de úgy alszik, mint aki vár valakire. – nyelek egy nagyot, és megköszörülve a torkomat húzom ki magam, hogy ne látszódjak egy összetört pasasnak. - Terhes? – ez az egyetlen, ami egyező lehet az orosz nemezisemmel. A kezét tördelő lányka olyan pöttöm, hogyha valaki fellökné a folyosón, simán eltörne bármelyik csontja. - Igen…hármas ikreket vár…kilestem a kartonjából. Kedvelem, olyan békés, és nyugodt. Biztosan a legszebb emlékeit élte át. – hajtja le a fejét, és a mellettem lévő ajtóra pillant. - Néhány napja ébresztették fel, de még nem szokott át. Sokáig aludt tudja…de már beszéltem vele. Vár valakire… - összepréselem az ajkaimat, és beletúrok a hajamba. - Ez…ez… - muszáj elvonnom a figyelmemet, de aztán megint megszólal a lányka. - Magát várja. Nem akar bemenni? Majd fedezem. – mosolyodik el halványan, és kis távolságot tartva tőlem oda is áll, de előtte még körülnéz a folyosón. - Miért segítene nekem? – termek mellette, mielőtt még a kezét a kilincsre tehetné. - Mert az igaz szerelemnek nem lehet ellenállni. – suttogja, és olyan ártatlanul tekint fel rám, hogy a kezem is lehanyatlik, és elengedem őt. - Nem is… - nem engedi, hogy tovább beszéljek, mert benyit, és egy lökéssel taszít be. - A főnököm ezért kinyírna, de beszéljen vele. – ránk csukja a nyílászárót, és elönt az a fura érzés. Jogom van itt lenni? Azt se tudom, hogy akar-e látni, ha felébredne. Sután állok rá egyik lábamról a másikra, és az ágyban alvó szőke szépséget nézem. A keze csontos, gépek egész armadája segíti a légzését, és ott van a babáknak fenntartott megfigyelő szerkezet is. A szívverésem felgyorsul, és az idő valahogy átalakul. Az én megmentőm. A havas csókunk jut eszembe, és a szám elé tartva a kezemet egyszerűen képtelen vagyok másra figyelni. - Nadia…Mijn blonde engel. Wat hebben ze met je gedaan? /Nadia…szőke angyalom. Mit tettek veled?/ - suttogom magam elé hollandul, és teszek egy bizonytalan lépést az ágya felé. Még álmában is maga a jóság, és bizony a gyerekeim anyja. Tagadhatatlan, hogy megfogantak, és én ostoba kételkedtem benne, hogy az enyémek. Nem vagyok méltó…se rá…se a gyerekeimre. Könny szökik ismételten a kéklő íriszembe, és nem bírok ellenállni a késztetésnek, így odahajolok, és alig érintve a kézfejét cirógatom meg. - Hier ben ik, mijn beste, ik ben thuis. /Itt vagyok, megjöttem kedvesem./ - lassan futtatom végig a tekintetemet rajta, és a takaró általi gömbölyödő pocakot nézem. A kezem automatikusan indul meg, és ráfektetve érzékelem az odamenti mozgolódást. - Mijn kinderen… /A gyerekeim…/ - rácsodálkozok az élet szépségeire, és ha egy percre is, de tudom, hogy hozzám tartoznak. A kapocs már most létezik. Gyengéden rajzolom körbe, aztán felpillantok, és a tenyeremet az arcára fektetve hajolok fölé. - Nadia ... Het spijt me ... het moet niet zo te zijn. /Nadia…sajnálom…nem így kellett volna lennie../ - az ujjbegyeim a hideg arcéléhez ér, és a könnycseppem aláhull a takaróra. Mély lélegzettel közelítek felé, és egy oltalmazó csókot nyomok a homlokára. Nem szólok többet, egy rég elfeledett gyerekdal szólamát dúdolom, és az ajkaim odaforrnak a bőréhez. Melegséget hozok a Tél Királynőjének. A jég, a hó az ő világa, de velem…velem volt nyár, és tavasz is. Megéltünk pár dolgot, és most…fogalmam sincs mi lesz. Mozgolódást érzékelek, de biztosan képzelődöm csak. Lehunyom a szemhéjamat, és kettőnk helyett őrzöm meg a pillanat varázsát.
Márvány sírhely. Ez a kép kering a gondolataim között újra és újra. Egy márvány sírhely, rajta pedig egy név. Még nem tudom milyen név, nem leltem rá az igazira. De a gyermekem neve, akit el kell temetnem majd, hogy a testvérei és én meglátogathassuk, és virágot vihessünk a sírjára. Egy márvány nyughely a kisbabának, aki alig volt néhány hetes, és csak arra várt, hogy megnőhessen és megszülethessen, de ez a nap számára sosem jön el már, mert egy őrült nő majdnem megölte a testvérét és az anyját, nem törődve azzal sem, hogy másik életek vannak úton benne. Egy sírhely, amelynél olykor megpihenve elmondhatom neki, mennyire hiányzik, mennyire nem teljes a családunk nélküle. Egy hely, ahová sokat süt a nap, és mindig madárcsicsergés van és zöld fű, amelyet lágyan simogat a langyos szél. Egy sírhely, ahová vele együtt eltemethetem a szívem egy törött darabját. A szoba csendje lepelként telepedik rám. A folyosóról beszűrődő zajok alig szűrődnek ide be, és mozgás sem igazán látható. A nővérpult sarkára helyezett virágcsokor minden szirmát ezerszer számoltam már meg, az ágyammal szemben lévő képet milliószor véstem az eszembe, talán már sosem fogom tudni elfelejteni. Hajam egyik tincsével szórakozottan cirógatom az arcomon a bőrömet, amikor finom mozgolódást érzek odabentről. Szomorú félmosollyal simítom meg a pocakomat. - Jól van kicsikéim, semmi baj. Nemsokára hozzák a vacsorát, már csak egy kicsit kell kibírnotok, rendben? Halk dúdolásba kezdek, egy régi mesének az egyik kedves dallamát, a Once upon a december-t. Az egyetlen mese, amely a hazámról szól és láttam is. Sóhajtva gondolok Szentpétervárra, és a régi életemre. Hiányoznak a szüleim, és nagyon magányosnak érzem magam. A honvágy egyre inkább erősödik bennem. - Nadia - nyílik az ajtó, és egy ismerős arc mosolyog rám - Kedvesem, tudom, hogy nehéz kibírnod, de nem szabad a pocakodat simogatnod. Tudod, hogy attól... - Attól bekeményedik, és beindulhat a méhösszezúzódás. - folytatom, mire Jamie mosolyogva lép mellém és megfogja gyengéden a kezem. - Húzódás, nem zúzódás, de igen, így van. És most nagyon kell vigyáznod a bent növekedő apróságokra. Szót fogadok és elengedem a hasam, bár ha tehetném, egész nap csak ölelgetném őket. Őket, akik még megmaradtak. Akiket nem öltem meg azzal, hogy nem hallgattam senkire, hanem egyedül akartam megmenteni azokat, akiket mindennél jobban szeretek. - Tudom, de éhes vagyok és nagyon mocorognak. Normális, hogy már érzem őket, Jamie? Minden rendben odabent? Minden alkalommal, amióta csak magamhoz tértem és felocsúdtam az első sokkból, ezt kérdezem. Napjában tízszer riasztom a nővéreket és az orvosokat, mert mindig attól félek, hogy a gépek csipogása valami bajt jelez. Az idő előrehaladtával már lassan megtanulom, hisz kénytelenek elmagyarázni, mikor nem számít, ha változik az érték, és hogy nem szabad ennyit aggodalmaskodnom, de nagyon nehéz. Kérlelően pillantok fel Jamie-re, aki az értékeket elemzi a gépen, és újabb adatokat vés fel egy kartonra. Csak csendesen nézem őt. Fáradtnak és nagyon feszültnek tűnik. Amikor elmondta, hogy az egyik baba nem élte túl a Laurennel való találkozást és a többiek állapota is kétséges volt jó darabig, nem tudtam melyikünk tört össze jobban. Rettenetesen éreztem magam, egy világ omlott össze bennem, pedig azt hittem, hogy a szívem ennél jobban meghasadni már képtelen lenne. De megtörtént. Akkor és ott, életem legkeservesebb, leggyötrelmesebb fájdalmát éltem át. Órákon át csak sírtam és sírtam, míg végül be kellett nyugtatózni. Jamie végig itt volt mellettem, nem eresztette el a kezem, és csak később tudtam felfogni, hogy önmagát hibáztatta a történtekért. Pedig tudom, hogy minden tőle telhetőt megtett, egy pillanatig eszembe sem jutott, hogy ő lehet az oka, hogy a természettel ellentétben előbb kell eltemetnem a gyermekem, mint neki engem. Sokkal inkább hibáztattam magam...és Laurelt. Hisz végtére is ő volt az, aki miatt ez az egész kirobbant. Mégis, hogy várhatta volna el tőlem bárki is, hogy nyugodtan dolgozzak tovább a bárban, mikor a lányom bajban van? Tudom, hogy nem én szültem, de szerettem azt a kislányt, és szeretem teljes szívemből a mai napig és ezen az sem változtat, hogy az apja és én végül elbúcsúztunk egymástól. Nem számított. Mert a Lucy iránti szeretetemnek semmi köze nem volt John Nortonhoz. Tőle függetlenül szerettem azt a gyereket. Sőt, hovatovább, előbb szerettem meg Lucyt, mint az édesapjára akár gondolni is mertem volna, így a feltételezés is sértő, hogy John miatt ragaszkodtam hozzá ennyire. A zöld szemek rám figyelnek és elmerülnek a kéklő sekély tengerszín szivárványhártyákban. Sötét pilláim alól figyelem, ahogy aztán elfordul, egy szó nélkül sétál ki az ajtón, majd egy nővért magához int és beszél vele pár szót. Aggódó tekintetem addig követi minden mozdulatát visszafojtott lélegzettel, míg végül visszatér és leül az ágyam melletti székre. Mosolya fáradt és kicsit keserű, de őszinte. - Ne nézz így rám, Nadia, nincs semmi baj, csak rendeltem neked egy kis harapnivalót. Sajnos Maya a gyakornoki laborban tart órákat egész nap, én pedig műtöttem, nem értem rá kiszaladni a boltba neked. De ha kérsz valamit a kantinból, nyugodtan szólj a nővéreknek, már mondtam, azért vannak itt, hogy... - Hogy a betegeket ápolják, Jamie. Az ételt köszönöm, de a nővérek nem a kiszolgáló személyzetem, én pedig kibírok ennyi kellemetlenséget - intem le gyengéden, és kissé fáradtan ülök feljebb. A férfi azonnal feláll és megigazítja a hátam mögött a párnámat, amiért én hálásan pislogok rá, bár tudom, hogy pillanatnyi kényelmem sem segít azon, hogy az aggodalmam, a kételyeim és a félelmeim elmúljanak. Olyan sok minden forog kockán. Figyelve minden reakcióját csendesen szemlélem, ahogy tépelődik magában, és bár mosolyog, tudom, hogy belül őrlődik. - Tudsz valamit Lucyról és Johnról? Ugye nem tudja, hogy...- kérdő pillantására oldalra fordítom a fejem, és mint egy értetlen gyermeknek, úgy kezdek el magyarázni - Lehet, hogy elítélsz azért, amit teszek, de nem akarom, hogy csak azért akarjon velem lenni, mert teherbe estem. Tudod, hogy azok a kapcsolatok halálra vannak ítélve. - Nem, nem tudja, én legalábbis nem mondtam el neki. De neked el kéne. John szeret téged, Nadia, ezt te is tudod. Talán sikerül a tárgyalást megnyerni, és akkor... Megrázom a fejem, és könny szökik a szemembe, bár sikerül időben elnyomnom magamban a fájdalmat. Jamie ott volt, amikor John meglátott. Ha nem vette észre, akkor nem ismeri eléggé az én Johnomat, hogy tudja: innen nincs visszaút. A tekintete azóta is minden éjjel és nappal kísért, mindig látom, ahogy lehunyom a szemem. Egész életemben nem éreztem olyan megalázottnak magam, mint akkor. Pedig akkor is csak az vezérelt, hogy segíthessek, mert gyorsan kellett a pénz. Soha addig nem szégyelltem magam azért, amit tettem, mint akkor éjjel. - Tudod, hogy ez nem igaz, drágám. - simítom a tenyeremet borostás arcára - John jó ember, Jamie, és jobbat érdemel, mint én. Elveszítette a bizalmát bennem, és ezt már sosem adhatom vissza neki. Mindketten hordoztuk a múltunk titkait, és félre ne érts, nem szégyellem a múltam, akkor sem, ha nem beszélek róla. De John...ő makacs és akaratos. Nem fogja belátni akkor sem, ha tévedett, és itt még csak nem is vádolhatom azzal, hogy felületesen ítélt, mert jól ítélte meg a helyzetet. Egy sztriptízbárban táncoltam egy rúd mellett, Jamie. Ez azért nem olyan, mint hogy mindig kint felejtem a pulton a tejet vagy odaégetem a sült húst. Ezt pedig akkor sem bocsájtja meg nekem, ha történetesen miatta álltam fel újra arra a színpadra. - De mégis mit csináltál, Nadia? Mi volt ez az egész? - kérdezi kíváncsian, és fürkésző zöld tekintetének fogságában tart. Elfordulok, hogy ne lássam, és kipillantok az ablakon. Sötét felhők gyülekeznek, talán már esik is kicsit, a fákat rázza a szél. - Nem számít. Már nem. - térek ki a kérdés elől és újra rákérdezek - Inkább azt mondd el, hogy tudsz-e valamit Johnról és Lucyról? Perceken át hallgat, de végül sóhajt. - Lucy jól van a körülményekhez képest. Pszichológushoz kell járnia. John pedig...John miatt ne aggódj. Tud vigyázni magára, és a legjobb ügyvédeket és szakértőket kértük fel, hogy felmentsék a vádak alól. A te vallomásoddal már biztos mennek valamire. Te csak magaddal foglalkozz most, rendben? A babák egyelőre jól vannak, de a legkisebb dolog is újra beindíthatja a szülést, és amíg csak lehet, bent szeretném tartani őket ott, ahol biztonságban vannak. Ne ugrálj, ne ficeregj állandóan, oké? Hamarosan hozok neked néhány könyvet és rendeltem is párat, azt majd kiszállítja a futár, a nővérek pedig átveszik és behozzák neked. Ha éhes vagy, vagy szomjas, vagy bármi bajod van, szólj nekik, ezért vannak fizetve, és erről nem nyitok vitát. Vagy fél óránként be fogok küldeni valakit, hogy megkérdezze, szükséged van-e valamire. És az ég szerelmére, ne simogasd a hasadat mindig, mert attól bekeményedik, és megindulhat a vetélés, rendben? Légy jó kislány és pihenj. Most az a legfontosabb. A többivel ráérünk később is foglalkozni. A rendőrök voltak már bent nálad? Kérdésére bólintok. - Igen, még tegnap este is visszajöttek, hogy újra kikérdezzenek. Semmi újat nem mondtam nekik, és tényleg kedvesek voltak velem most, úgyhogy nem kell újra megfenyegetned a rendőrkapitányt, hogy kihúzod a beleit a száján keresztül, ha még egyszer valamelyik beosztottja felemeli a hangját velem szemben, jó? Tényleg nem volt semmi gond, nagyon kedvesek és türelmesek voltak a nyomozó urak, és remélem, hogy a vallomásommal már sikerül előrébb vinni az ügyet és felmentik a vádak alól. Mindketten elhallgatunk. Tudjuk jól, hogy a védelem gyenge lábakon áll. John-t több ember életét veszélyeztető, elhárításra korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett, és szándékos emberöléssel vádolják. Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, de azt igen, hogy nem hangzik jól. Így csak remélni merem, hogy amit elmondtam a nyomozóknak, az segíteni tud rajta. Hisz elmondtam, hogy csak azért lőtte le Laurent, mert elmondta, hogy meg akar ölni engem és Lucyt, és hogy össze-vissza vert engem is a lánya szeme láttára, és hogy John csak engem és Lucyt védett, nem akarta valójában bántani Laurent. Persze én nem értek a joghoz, és tudom, hogy sok mindenen múlik az egész, de remélem, hogy azért még sikerülhet megmenteni őt. Percekig beszélgetünk még, apróságokról, és addig marad velem, míg meg nem hozzák a sonkás szendvicseket és a sok gyümölcsből készült vitaminos italt, amit a szeme láttára kell megennem. Aztán lefektet, megpuszilja a kézfejemet, és már rohan is. Még látom a fehér köpenyét elsuhanni, aztán a kedvenc vörös rezidensem suhan el az ajtóm előtt, és mosolyogva integet, hogy végül újra egyedül maradjak a gondolataimmal. Megállom, hogy a hasamhoz érjek, bár odabent lelkesen ugrándoznak a végre megérkezett kaja miatt, és nekem megint pisilnem kell, de most csak hátradőlök, és megpróbálok pihenni. Hiányzik John. Könny szökik a szemembe, ahogy rá gondolok, és bár még mindig vannak fájdalmaim az átélt dolgok miatt, elképzelésem sincs, ő mit érezhet most. Nem kérek mást az égtől, csak azt, hogy kiszabaduljon, és jól legyen, és hogy Lucy a lehető legkisebb traumaként élje meg ezt a borzalmat. Én túlélő vagyok, és a babák...így, vagy úgy, de jól leszünk. Hinnem kell benne, hogy így van.
Elnyom az álom. Több képen futok végig gondolatban. Egyikben Johnnal vagyok a hegyekben karácsonykor, ülünk a fa alatt összeölelkezve, míg Lucy a kölyökhuskyval játszik nevetve. Aztán a rémálmot élem át újra, egyiket a másik után, míg el nem jutok addig, hogy John kidob, majd a szemem láttára öl meg két embert, hogy aztán elmeneküljek oda, ahol ez a sok borzalom sosem történt meg. A múltamba. S odabent egy olyan világban vagyok, ahol egyszer már jártam és még hittem abban, hogy a világ csak szép és jó lehet. Egy emlék, amely sok nehéz pillanatok kísért már át. Minden meleg és biztonságos. A kandallóban tűz lobog, a fények megcsillannak a fehér márványon. Hatalmas bársony karosszék felé sietek. Lépteim könnyedek és vidámak. Újra gyerek vagyok. Egy cserfes, vidám fekete hajú orosz kislány, akinek egyetlen álma a balettintézet. - Papa! Papa! Nézd! Megtanultam az arabesquet és Ivanka Asszony azt mondta, az enyém a legszebb pirouette amit látott a csoportunkban! Megmutathatom? - lépek a karosszék elé, ahol édesapám borostás arca ragyogó mosollyal tekint fel rám. Látom magunkat a falon lógó nagy tükörben. Édesapám sötét, fekete haját és vakítóan világos kék szemét, frissen borotvált arcát és nevetésre görbülő száját. Magasságomból ítélve nem lehetek több tíz évesnél, mosolyom még össze-vissza álló fogakkal igencsak gyermeki. - Persze, Hercegnőm, de gyorsan, mert a papának dolgoznia kell. - dörmögi oroszul, és a szívem furcsán, meghasadtan is érzem, hogy meglódul. Ki kell használnom a perceket, mert a papa nagyon elfoglalt, és nem ér rá. Alig van itthon, s amikor itthon van, akkor is sokat dolgozik. Dimitrij és Igor bácsi is állandóan itthon zavarják a papát, sokszor az éjszaka közepén is, amiért a mama sokszor morgolódik, de mikor a papa jelen van, csak mosolyog és nem szól semmit. Az arabesque után újabb és újabb figurákat mutatok neki, és egyik forgás követi a másikat, körbetáncolom a magas támlájú karosszéket, amely a papa kedvence volt mióta az eszemet tudom, s már szédülök, amikor a papa megszólal, de egy furcsán ismerős idegen nyelven kezd el beszélni, én pedig meg kell, hogy álljak, mert nem értem. - Nem értelek, papa! Mondd oroszul, kérlek, tudod, hogy nem beszélek még más nyelveken, az angol sem megy valami jól, de ez valami egészen más...- kérlelem, pedig amiket mond, az olyan kellemesen megnyugtató, és valahogy az az érzésem, hogy szeretem, mikor így beszél, és hiányzik, hogy így beszéljen, pedig egy szavát sem értem. Ám ahogy közelebb lépek és ismét megkerülöm a karosszéket, egy ismerősen idegen rideg tekintetű kék szemű férfi megvető pillantásával találom szembe magam. Megrémülök, de közben szívem még sosem érzett érzésekkel kezd el verdesni a mellkasomban. Lassan felemeli a kezét és rám mutat. - A te bűnöd! - mondja, majd hirtelen jeges szél szakítja be az ablakokat és ajtókat, és lángba borul minden. A karosszék, a festmények, és hirtelen már nem vagyok gyerek, hanem felnőtt, de árnyak nyúlnak értem a lángokból és el akarnak kapni. Lauren jelenik meg a tűzoszlopok közül és egy fegyvert szorongatva egyenesen rám céloz, és élesíti azt gonosz, aljas vigyorral a képén. - John! John! Segíts! - kiáltom kétségbeesetten, bár tudom, hogy sosem lesz már itt, mert elég a szemem láttára a tűzben, és utána kapnék, de nem tehetem, mert három gyerek csimpaszkodik a karomba ordítva a félelemtől...
Felriadok. Szapora lélegzettel nyitom ki riadt tekintetem, és egy ismerős szempár fogad. Hirtelen nem tudom hol vagyok és miért, csak megnyugtat a biztonságtudat. Hisz ha ő itt van, akkor nem eshet bajom. A tudatom csak lassan szabadul fel a rémálom gyötrő kínjai alól, így kábán pislogva nyújtom ki a kezem felé. - Szerelmem, hát megmentettél...- motyogom, de aztán lassan realizálódik, hogy hol is vagyok és miért, így elképedve tágulnak ki a szemeim, hogy biztos jól látok-e. - Uram-Atyám! John, te itt? Hogy...hogy kerülsz te ide? Jól vagy? Mi történt? Lucy jól van? - kérdezem, és óvatosan felülök az ágyon, de aztán végre felfogom, hogy kit is látok. John. Életem szerelme, akinek nem mondtam el, mit csináltam azelőtt, hogy összejöttünk volna. Akinek a gyermekeit a szívem alatt hordom. Aki most megtört tekintettel úgy néz rám, hogy a szemeiben lévő fájdalomba és gyűlöletbe én magam is bele tudnék halni. A remény, hogy nem tudja meg, hogy a gyerekek az övéi, szertefoszlik. Ismerem már annyira, hogy felismerjem, mikor néz így. Nem mondja ki, hallgat, de tudom, miért néz így rám. Nagyot nyelek. - Hát tudod. - jelentem ki anélkül, hogy bármiféle megerősítést várnék cserébe. Elkomorodok és lehajtva a fejem egy kósza szőke tincset a fülem mögé tűrök. Némán pislogok magam elé, és a takaró anyagát gyűrögetem idegességemben. Az átkozott gép minden egyes szívdobbanásommal elárulja az érzéseimet. Annyira szeretem, hogy bármit megadnék azért, hogy vele lehessek. De szeretem annyira is, hogy minden vágyam félre tudjam tenni azért, hogy ne legyek vele akkor, ha ő valójában nem akar engem. Kitekintek az ablakon, és nagyot sóhajtva töröm meg a csendet. - Bármit is akarsz mondani, megérdemlem és elviselem. Tudnod kell, hogy nem tudtam róluk, amíg együtt voltunk, és nem direkt csináltam, nem állt szándékomban teherbe esni. Nem tudom, hogy történhetett, de...nem akarom, hogy kötelességednek érezz bármit is. - pillantok fel, és a jeges kék szemekbe mélyedek. Istenem, mennyire hiányzott! Mit nem adnék egyetlen csókért még utoljára! Csak még egyszer öleljen magához! Nem tudom folytatni a mondatot, mert a gondolatok túl kuszák lesznek és zavarosak, és a pillantásától megfagy az ereimben a vér is. Mit mondjak egy olyan embernek, aki megölt két embert és elveszítette a lányát és talán halálra fogják ítélni? Az első gondolatom az, hogy azt mondom neki, hazaköltözöm Oroszországba, de inkább nem mondok ilyet. - A nyomozóknak mindent elmondtam, ahogy magamhoz tértem és az orvosok kihallgathatónak ítéltek. Elmondtam, hogy Lauren Lucy életét fenyegette, azért nem szóltál nekik, mert megölte volna őt. Elmondtam, hogy nem tudtad, hogy oda megyek, és hogy egy ismerősöm hívott fel, aki már látta velem többször Lucyt, hogy a kikötőben vannak, onnan tudtam, hogy oda mentek, és hogy nem akartad megölni Laurent, és hogy csak minket akartál védeni. Az orvosok átadták a látleleteimet, és...nem tudom, mit mondhatnék még. Csak tudd, hogy nem számít, mi történt, melletted állok és mindent megteszek, hogy kijuttassalak onnan. A takarómat gyűrögetve újra lehajtom a fejem, és a pocakom jól érezhető mocorgással válaszol a felfokozott idegállapotra. Óvón simítom a tenyeremet oda, ahol érzem a ficánkolást, és próbálom lenyugtatni magam. Jamie azt mondta, nem húzhatom fel magam, így lehunyt szemmel sóhajtok párat. Annyira hiányzott John! Olyan sokszor elképzeltem már, mint mondanék neki, ha találkoznunk kéne még. S most, hogy itt van, és egy szót sem tudok hozzászólni, mert fogalmam sincs, mit kéne mondanom, vagy mit mondhatnék. Nem tudom, hogy mászhatnék ki a lekvárból, amit főztem.
A történetek világában, ahol a jég uralta a királyságokat, és a hercegek nem lovon, hanem rénszarvasokon érkeztek, vagy éppen szánkón, akkor élt egy cári család nagyon messze innen…a zord hegyek között Szentpéterváron. Az uralkodó leszármazottai örömüket lelték az időjárás különös játékában, mely fehér, kristályszerkezet formájában hullott alá az égből. A hónak varázserőt tulajdonítottak, úgy hitték az emberek, hogy megtisztítja az ártó lelkeket, közelebb viszi egymáshoz a szerelmeseket, és újrakezdést biztosít az elesettek, és a menekülők számára. Nem hittem ebben, bárhova is költöztem, nem éreztem, hogy otthon lennék, de aztán jött egy kisváros Alaszka közepén, Anchorage és a sors kifürkészhetetlen útjai. Az én történetemben nem a királyfi küzdött meg a sárkánnyal, hanem a cári kisasszony jött el hozzá, hogy a jeges szívét feloldja, és megtanítsa újra szeretni. A gyerekeink még olyan világnézettel rendelkeznek, ahol a rossznak nem lenne helye, mégis, ha be kell építeniük a mindennapjaikba, akkor sem feltétlenül a negatív jellemzőket veszik észre először. A tiszta lelki vetülettel, mellyel csak egy ártatlan gyermek van felruházva, a hibák ellenére a jóságot keresi, mi felnőttek túl bonyolult színben látjuk ugyanazt a világot, és nem figyelünk a jelekre, amitől egy ember rosszból hirtelen jóvá válhat. Nadia Romanov a semmiből tűnt fel, nem érdekelt különösebben a szegény, hánytatott sorsú bébiszitter háttere, a lényeg azon volt, hogy ellássa a kislányomat. Miért kellene azzal vesződnöm, hogy lenyomoztassam, ha a legkisebb feladat is nehézséget okoz neki, akkor nincs helye mellettünk. És lám, ahogyan említettem a sorsnak érdekes humora van. Az orosz bébiszitter lett az én nemezisem, aki a felnőtt férfiből kisfiút kreált, és megnyitotta a betokosodott, hegekkel teli szívemet, hogy képes legyek újra érezni. A bizalmatlanság megmételyezi a belsőnket, a testünket beteggé teszi, és eléri azt a fázist, hogy a magányosság legyen a legtermészetesebb dolog a világon. A családot Lucy jelentette hosszú éveken át, miután elszakadtam Mayától, és Vincenttől is. A munkám volt a menekülőhely, ahol az orvos lehetettem, de hazaértem, akkor csakis az egyedülálló apaszerep jutott nekem. Elégedett voltam, mégis, ha nagyon mélyre ástam volna, akkor már akkor rájöttem volna, hogy üres vagyok. Miképpen adjak meg mindent a lányomnak, ha magam se tudom, hogy mi lenne az a minden? A drága holmik, és ruhák, akárcsak a játékok rövid időre boldogságot csempészhettek a hétköznapokba, de aztán ismét befásultunk volna, és csak akkor jöttem volna rá, hogy mekkora hibát követtem volna, amikor felnőtt Lucy. Nem kell pénz, sem jóllét, hogy egy gyermek egészséges környezetben nőjön fel…az egész szülőségnek egy titkos fegyvere van, és az a szeretet. A mai napig nem értetettem, hogyan lehettem annyira sekélyes, és szűklátókörű…de aztán felkapcsolódott az a bizonyos villanykörte a fejem felett. Nadia lett az én szeretettankom, aki nappalokon és éjjeleken át bombázta a kislányomat a gondoskodásával, a türelmével, és a megértésével. Hónapok távlatában vettem észre csak a változást, ami rádöbbentett arra is, hogy rosszul csináltam az életem legfontosabb munkáját. Apa akartam lenni, de megbuktam belőle…Nadia megtanított rá, hogyan legyek egy törődő, néha morcos, de a családjára figyelő férfi, és apa egyben.
A tekintetem rávetül az alvó szépségre, ahogyan óvatosan cirógatom végig az alabástrom bőrét, és merülök alá az emlékek örvényébe. A tél…igen ez az évszak köt minket össze, máskor nem tudunk létezni, más idősíkon vagyunk, nem találjuk a közös hangot, de ha lehull az első hópehely…minden megváltozik. A határok, és az időtengelye meghajolnak előttünk, és meglátjuk a másikat…de nem úgy, mint ahogyan mások látnak, hanem a színtiszta valónkat. A múltunk, a jelenünk, és a jövőnk egy helyen egyesül, ahol két kóborló lélek kapcsolódik egymásba. Azúrkék íriszeim csillogva isszák Nadia arcának vonásait. Hetek teltek el a borzalmas éjszaka óta, és már attól féltem, hogy elfelejtem őt. Nem férfihoz méltón viselkedtem vele, bántottam, de neki is tudnia kell, hogy nem akartam. Nem állt szándékomban kárt tenni benne, vagy bennük. A gyerekeim…még most is nehéz lenne felfognom, hogy három csemete szívdobbanása ütközik az övével. Maya nem hazudott ebben biztos vagyok. Kegyetlen, de legalább őszinte. Nem sikerült jól az utolsó látogatása a börtönben. Össze voltam törve, és minden összedőlt, akárcsak egy kártyavár. Bezártak, és nem tehettem semmit, hogy a családomat támogassam. Nem érdekelt, hogy meghurcolnak, vagy nekem támadnak odabent, az sem számított volna, ha megölnek…csak tudjam, hogy az ő sorsuk el lesz rendezve. Lucy mellett most már három újabb pici csatlakozott a Norton klánhoz. Az enyémek…hogyan gondolhattam egy percig is, hogy másé? Nadia nem olyan, a félreértések áldozatai vagyunk, de ő…tiszta. Könny csillog a tekintetemben, de tartom magam. Hollandul jár a nyelvem, most közelebb érzem magamhoz az anyanyelvemet, mint az angolt. Az édesapám halála után sok ideig egy árva szót sem mondtam, de Nadia még ezt is elérte. Az ujjammal körberajzolom az arcélét, és a gömbölyödő hasát figyelem a takaró alatt. A pillanat megfagy, és a szívem halk dobogása egy másik utazásra csábít. A fejemben tomboló örvény egy másik helyre repít vissza a múltba.
- Nadia, maga az? – fogvacogva érnek össze az ajkaim, és előrelendülök, de nem tudom már megtartani a súlyomat, így kizuhanok a több méteres hóba. Azzal nem számolok, hogy ténylegesen magam alá gyűrök valakit. A széltől nem bírom nyitva tartani a szememet, és már a számat is hó lepi el. Az újabb löket előtt még veszek egy mély levegőt, és a kapucnit a fejemre húzom. A kezemnek már úgyis vége. Az átható kék szempár értetlenül mered rám, de másképpen nem maradhatunk életben, hacsak…mielőtt megszólalhatna, vagy nem tetszését nyilváníthatná ki, egyszerűen az ajkaira tapadok, és finoman megérintem. A legjobb megoldás a hideg ellen, ha egymást melegítjük fel. A szél utolér minket, de valamiképpen a természeti tényezők se zavarnak már. Finoman keltem életre meleg, és puha szirmait, és tolulok be nyelvemmel, ha szétnyitja előttem ajkait.
Emlékeztető a múltból, de bármennyire is ott szeretnék maradni a szekundum varázsa megtörik, és az átható kék szempár a jelenben is engem fürkész. Ijedt, akárcsak egy őzikéé, de biztosítom felőle, hogy én vagyok az, aki az ágya mellett áll, és nem más. - Megmentettelek édes Nadiám… - kissé zavarosak a képek nekem is, mert a hóviharban éppenséggel fordítva történtek az események, de itt és most úgy érzem, hogy ő az, aki a hős, és nem én. A törékeny kacsóját az érdes tenyerembe zárom, hogy a kismadárra emlékeztető szívdobbanása lenyugodjon, de zaklatott. - Nadia…én vagyok az, higgadj le kérlek. – mondom most már kicsit erőteljesebb hangnemben, és elérem a célomat is, mert felfogja, hogy az álom, melyben szenvedett az nem a valóság. - Én vagyok az, sok lesz a kérdés, azért vegyél levegőt is. – biztatom, de a mosoly most nem sikeredik olyanra, mint a megszokott. Egy órája sincs, hogy behúztam Jamienek, és kiszabadultam a börtönből. A házi őrizet ennél sokkal kellemesebb lesz, de az ügy még az első tárgyalással nem ért véget. A nyomozás folytatódik, és ügyvédek armadája vesz körül. Russell is a napokban fog nyilatkozni, hiszen az ő hajóját tulajdonítottuk el. Leülök az ágy szélére, amikor felül, és zavarodottan magyarázni kezd, vagy kezdene…de abba is marad. A takarót gyűrögeti, és a pillantásomat is kerüli, sőt a kezét kihúzza az enyémből. A szívem fájón sajdul egyet, amikor az ablak fele tekint, és időt spórol…ki akar dobni. Elveszi a gyerekeimet, egy borzalmas jövőkép játszódik le a fejemben, de megemberelem magamat, és az Ádám-csutkám össze-vissza mozgásával ellentétben nyugalmat erőltetek a testemre. A bütyköket meghorzsoltam, nagy ütést mértem a barátomra, aki mentegetőzve kereste a válaszokat arra, hogy miért nem tudta megmenteni az egyik gyermeket. A kinyilatkozása meglep, most tényleg arra célozgat, hogy ő a hibás, és nem akarja rám róni az apaság terhét? A barázdák elmélyülnek a homlokomon, és nem szakítom félbe. A kihallgatása, az én védelmem érdekli…lehorgasztom a fejemet, de érzem a beálló csendet. Feszült, és a babák is mocorognak, mert a hasára simítja a kezét. Hagyom, hogy elmúljon a pillanat, és csak akkor tekintek fel rá, amikor készen állok. - Svetlana…ez az igazi neved, ugye Nadia? Soha nem használtam még. – érintem meg a kézfejét, és csak futólag szaladok végig az ujjaimmal rajta. - Soha egy percig nem hittem volna, hogy direkt akarsz teherbe esni…légy szíves felejtsd el ezeket az ostobaságokat. Nézz rám. – parancsolóan kérem fel rá, és ha újra találkozik a tekintetünk, akkor folytatom. - Lucy…Mayánál van, hetek óta nem tudok róla semmit. Be voltam zárva, és még nincs vége. Az első tárgyaláson elérte az ügyvédem, hogy házi őrizetbe kerüljek. Nem tudom, hogy mi lesz a vége, az is lehet, hogy elítélnek Lauren miatt. Nadia… - ragadom meg a kezét, és alá csúsztatom a tenyeremet, hogy érezzék a gyerekeim, hogy itt vagyok. - Megfogantak…hogy tehetnének róla…akarom őket. Tudom, hogy csak hárman… - nyelek egy nagyot, és kaparni kezd a torkom. Nem vagyok a szavak embere, ezért lassan vezetem rá a kék íriszeimet, és a végén eladom a lelkemet az ördögnek. Szükségem van arra a csókra, hogy…ne essek szét. A tenyeremet elveszem, és az arcélére fektetve irányítom az ajkaimat az enyémre. A szája is hideg, tényleg olyan, mint egy mesebeli hercegnőé…életet lehelek bele. Hol volt, hol nem volt… Két idegen, két szív, egy dobbanás, a jelen megváltozik, a jövő útjai összefonódnak…ott abban a három szívben. Lehunyom a szemhéjamat, és lélegzetvisszafojtva élvezem, hogy még itt van. Már nincs másik nő…Lauren elment. A semmiből finom pihék szállingóznak körülöttünk. Meglepődve tekintek fel a plafonra, ahogyan Nadia is. - Tollpihék… - suttogom, és a nyakára simítom a tenyeremet. Havat nem kaptunk, de ez is megteszi. Egy az orrunk hegyére száll, és felé nézve..elmerülök a jégkék szivárványhártyákban. A másik felem.
Kezdőlap
