Márvány sírhely.
Ez a kép kering a gondolataim között újra és újra. Egy márvány sírhely, rajta pedig egy név. Még nem tudom milyen név, nem leltem rá az igazira. De a gyermekem neve, akit el kell temetnem majd, hogy a testvérei és én meglátogathassuk, és virágot vihessünk a sírjára. Egy márvány nyughely a kisbabának, aki alig volt néhány hetes, és csak arra várt, hogy megnőhessen és megszülethessen, de ez a nap számára sosem jön el már, mert egy őrült nő majdnem megölte a testvérét és az anyját, nem törődve azzal sem, hogy másik életek vannak úton benne. Egy sírhely, amelynél olykor megpihenve elmondhatom neki, mennyire hiányzik, mennyire nem teljes a családunk nélküle. Egy hely, ahová sokat süt a nap, és mindig madárcsicsergés van és zöld fű, amelyet lágyan simogat a langyos szél. Egy sírhely, ahová vele együtt eltemethetem a szívem egy törött darabját.
A szoba csendje lepelként telepedik rám. A folyosóról beszűrődő zajok alig szűrődnek ide be, és mozgás sem igazán látható. A nővérpult sarkára helyezett virágcsokor minden szirmát ezerszer számoltam már meg, az ágyammal szemben lévő képet milliószor véstem az eszembe, talán már sosem fogom tudni elfelejteni. Hajam egyik tincsével szórakozottan cirógatom az arcomon a bőrömet, amikor finom mozgolódást érzek odabentről. Szomorú félmosollyal simítom meg a pocakomat.
- Jól van kicsikéim, semmi baj. Nemsokára hozzák a vacsorát, már csak egy kicsit kell kibírnotok, rendben?
Halk dúdolásba kezdek, egy régi mesének az egyik kedves dallamát, a Once upon a december-t. Az egyetlen mese, amely a hazámról szól és láttam is. Sóhajtva gondolok Szentpétervárra, és a régi életemre. Hiányoznak a szüleim, és nagyon magányosnak érzem magam. A honvágy egyre inkább erősödik bennem.
- Nadia -  nyílik az ajtó, és egy ismerős arc mosolyog rám - Kedvesem, tudom, hogy nehéz kibírnod, de nem szabad a pocakodat simogatnod. Tudod, hogy attól...
- Attól bekeményedik, és beindulhat a méhösszezúzódás. - folytatom, mire Jamie mosolyogva lép mellém és megfogja gyengéden a kezem.
- Húzódás, nem zúzódás, de igen, így van. És most nagyon kell vigyáznod a bent növekedő apróságokra.
Szót fogadok és elengedem a hasam, bár ha tehetném, egész nap csak ölelgetném őket. Őket, akik még megmaradtak. Akiket nem öltem meg azzal, hogy nem hallgattam senkire, hanem egyedül akartam megmenteni azokat, akiket mindennél jobban szeretek.
- Tudom, de éhes vagyok és nagyon mocorognak. Normális, hogy már érzem őket, Jamie? Minden rendben odabent?
Minden alkalommal, amióta csak magamhoz tértem és felocsúdtam az első sokkból, ezt kérdezem. Napjában tízszer riasztom a nővéreket és az orvosokat, mert mindig attól félek, hogy a gépek csipogása valami bajt jelez. Az idő előrehaladtával már lassan megtanulom, hisz kénytelenek elmagyarázni, mikor nem számít, ha változik az érték, és hogy nem szabad ennyit aggodalmaskodnom, de nagyon nehéz. Kérlelően pillantok fel Jamie-re, aki az értékeket elemzi a gépen, és újabb adatokat  vés fel egy kartonra. Csak csendesen nézem őt. Fáradtnak és nagyon feszültnek tűnik. Amikor elmondta, hogy az egyik baba nem élte túl a Laurennel való találkozást és a többiek állapota is kétséges volt jó darabig, nem tudtam melyikünk tört össze jobban. Rettenetesen éreztem magam, egy világ omlott össze bennem, pedig azt hittem, hogy a szívem ennél jobban meghasadni már képtelen lenne. De megtörtént. Akkor és ott, életem legkeservesebb, leggyötrelmesebb fájdalmát éltem át. Órákon át csak sírtam és sírtam, míg végül be kellett nyugtatózni. Jamie végig itt volt mellettem, nem eresztette el a kezem, és csak később tudtam felfogni, hogy önmagát hibáztatta a történtekért. Pedig tudom, hogy minden tőle telhetőt megtett, egy pillanatig eszembe sem jutott, hogy ő lehet az oka, hogy a természettel ellentétben előbb kell eltemetnem a gyermekem, mint neki engem. Sokkal inkább hibáztattam magam...és Laurelt. Hisz végtére is ő volt az, aki miatt ez az egész kirobbant. Mégis, hogy várhatta volna el tőlem bárki is, hogy nyugodtan dolgozzak tovább a bárban, mikor a lányom bajban van? Tudom, hogy nem én szültem, de szerettem azt a kislányt, és szeretem teljes szívemből a mai napig és ezen az sem változtat, hogy az apja és én végül elbúcsúztunk egymástól. Nem számított. Mert a Lucy iránti szeretetemnek semmi köze nem volt John Nortonhoz. Tőle függetlenül szerettem azt a gyereket. Sőt, hovatovább, előbb szerettem meg Lucyt, mint az édesapjára akár gondolni is mertem volna, így a feltételezés is sértő, hogy John miatt ragaszkodtam hozzá ennyire.
A zöld szemek rám figyelnek és elmerülnek a kéklő sekély tengerszín szivárványhártyákban. Sötét pilláim alól figyelem, ahogy aztán elfordul, egy szó nélkül sétál ki az ajtón, majd egy nővért magához int és beszél vele pár szót. Aggódó tekintetem addig követi minden mozdulatát visszafojtott lélegzettel, míg végül visszatér és leül az ágyam melletti székre. Mosolya fáradt és kicsit keserű, de őszinte.
- Ne nézz így rám, Nadia, nincs semmi baj, csak rendeltem neked egy kis harapnivalót. Sajnos Maya a gyakornoki laborban tart órákat egész nap, én pedig műtöttem, nem értem rá kiszaladni a boltba neked. De ha kérsz valamit a kantinból, nyugodtan szólj a nővéreknek, már mondtam, azért vannak itt, hogy...
- Hogy a betegeket ápolják, Jamie. Az ételt köszönöm, de a nővérek nem a kiszolgáló személyzetem, én pedig kibírok ennyi kellemetlenséget - intem le gyengéden, és kissé fáradtan ülök feljebb. A férfi azonnal feláll és megigazítja a hátam mögött a párnámat, amiért én hálásan pislogok rá, bár tudom, hogy pillanatnyi kényelmem sem segít azon, hogy az aggodalmam, a kételyeim és a félelmeim elmúljanak. Olyan sok minden forog kockán. Figyelve minden reakcióját csendesen szemlélem, ahogy tépelődik magában, és bár mosolyog, tudom, hogy belül őrlődik.
- Tudsz valamit Lucyról és Johnról? Ugye nem tudja, hogy...- kérdő pillantására oldalra fordítom a fejem, és mint egy értetlen gyermeknek, úgy kezdek el magyarázni - Lehet, hogy elítélsz azért, amit teszek, de nem akarom, hogy csak azért akarjon velem lenni, mert teherbe estem. Tudod, hogy azok a kapcsolatok halálra vannak ítélve.
- Nem, nem tudja, én legalábbis nem mondtam el neki. De neked el kéne. John szeret téged, Nadia, ezt te is tudod. Talán sikerül a tárgyalást megnyerni, és akkor...
Megrázom a fejem, és könny szökik a szemembe, bár sikerül időben elnyomnom magamban a fájdalmat. Jamie ott volt, amikor John meglátott. Ha nem vette észre, akkor nem ismeri eléggé az én Johnomat, hogy tudja: innen nincs visszaút. A tekintete azóta is minden éjjel és nappal kísért, mindig látom, ahogy lehunyom a szemem. Egész életemben nem éreztem olyan megalázottnak magam, mint akkor. Pedig akkor is csak az vezérelt, hogy segíthessek, mert gyorsan kellett a pénz. Soha addig nem szégyelltem magam azért, amit tettem, mint akkor éjjel.
- Tudod, hogy ez nem igaz, drágám. - simítom a tenyeremet borostás arcára - John jó ember, Jamie, és jobbat érdemel, mint én. Elveszítette a bizalmát bennem, és ezt már sosem adhatom vissza neki. Mindketten hordoztuk a múltunk titkait, és félre ne érts, nem szégyellem a múltam, akkor sem, ha nem beszélek róla. De John...ő makacs és akaratos. Nem fogja belátni akkor sem, ha tévedett, és itt még csak nem is vádolhatom azzal, hogy felületesen ítélt, mert jól ítélte meg a helyzetet. Egy sztriptízbárban táncoltam egy rúd mellett, Jamie. Ez azért nem olyan, mint hogy mindig kint felejtem a pulton a tejet vagy odaégetem a sült húst. Ezt pedig akkor sem bocsájtja meg nekem, ha történetesen miatta álltam fel újra arra a színpadra.
- De mégis mit csináltál, Nadia? Mi volt ez az egész? - kérdezi kíváncsian, és fürkésző zöld tekintetének fogságában tart. Elfordulok, hogy ne lássam, és kipillantok az ablakon. Sötét felhők gyülekeznek, talán már esik is kicsit, a fákat rázza a szél.
- Nem számít. Már nem. - térek ki a kérdés elől és újra rákérdezek - Inkább azt mondd el, hogy tudsz-e valamit Johnról és Lucyról?
Perceken át hallgat, de végül sóhajt.
- Lucy jól van a körülményekhez képest. Pszichológushoz kell járnia. John pedig...John miatt ne aggódj. Tud vigyázni magára, és a legjobb ügyvédeket és szakértőket kértük fel, hogy felmentsék a vádak alól. A te vallomásoddal már biztos mennek valamire. Te csak magaddal foglalkozz most, rendben? A babák egyelőre jól vannak, de a legkisebb dolog is újra beindíthatja a szülést, és amíg csak lehet, bent szeretném tartani őket ott, ahol biztonságban vannak. Ne ugrálj, ne ficeregj állandóan, oké? Hamarosan hozok neked néhány könyvet és rendeltem is párat, azt majd kiszállítja a futár, a nővérek pedig átveszik és behozzák neked. Ha éhes vagy, vagy szomjas, vagy bármi bajod van, szólj nekik, ezért vannak fizetve, és erről nem nyitok vitát. Vagy fél óránként be fogok küldeni valakit, hogy megkérdezze, szükséged van-e valamire. És az ég szerelmére, ne simogasd a hasadat mindig, mert attól bekeményedik, és megindulhat a vetélés, rendben? Légy jó kislány és pihenj. Most az a legfontosabb. A többivel ráérünk később is foglalkozni. A rendőrök voltak már bent nálad?
Kérdésére bólintok.
- Igen, még tegnap este is visszajöttek, hogy újra kikérdezzenek. Semmi újat nem mondtam nekik, és tényleg kedvesek voltak velem most, úgyhogy nem kell újra megfenyegetned a rendőrkapitányt, hogy kihúzod a beleit a száján keresztül, ha még egyszer valamelyik beosztottja felemeli a hangját velem szemben, jó? Tényleg nem volt semmi gond, nagyon kedvesek és türelmesek voltak a nyomozó urak, és remélem, hogy a vallomásommal már sikerül előrébb vinni az ügyet és felmentik a vádak alól.
Mindketten elhallgatunk. Tudjuk jól, hogy a védelem gyenge lábakon áll. John-t több ember életét veszélyeztető, elhárításra korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett,  és szándékos emberöléssel vádolják.  Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, de azt igen, hogy nem hangzik jól. Így csak remélni merem, hogy amit elmondtam a nyomozóknak, az segíteni tud rajta. Hisz elmondtam, hogy csak azért lőtte le Laurent, mert elmondta, hogy meg akar ölni engem és Lucyt, és hogy össze-vissza vert engem is a lánya szeme láttára, és hogy John csak engem és Lucyt védett, nem akarta valójában bántani Laurent. Persze én nem értek a joghoz, és tudom, hogy sok mindenen múlik az egész, de remélem, hogy azért még sikerülhet megmenteni őt.
Percekig beszélgetünk még, apróságokról, és addig marad velem, míg meg nem hozzák a sonkás szendvicseket és a sok gyümölcsből készült vitaminos italt, amit a szeme láttára kell megennem. Aztán lefektet, megpuszilja a kézfejemet, és már rohan is. Még látom a fehér köpenyét elsuhanni, aztán a kedvenc vörös rezidensem suhan el az ajtóm előtt, és mosolyogva integet, hogy végül újra egyedül maradjak a gondolataimmal. Megállom, hogy a hasamhoz érjek, bár odabent lelkesen ugrándoznak a végre megérkezett kaja miatt, és nekem megint pisilnem kell, de most csak hátradőlök, és megpróbálok pihenni. Hiányzik John. Könny szökik a szemembe, ahogy rá gondolok, és bár még mindig vannak fájdalmaim az átélt dolgok miatt, elképzelésem sincs, ő mit érezhet most. Nem kérek mást az égtől, csak azt, hogy kiszabaduljon, és jól legyen, és hogy Lucy a lehető legkisebb traumaként élje meg ezt a borzalmat. Én túlélő vagyok, és a babák...így, vagy úgy, de jól leszünk. Hinnem kell benne, hogy így van.

Elnyom az álom. Több képen futok végig gondolatban.  Egyikben Johnnal vagyok a hegyekben karácsonykor, ülünk a fa alatt összeölelkezve, míg Lucy a kölyökhuskyval játszik nevetve. Aztán a rémálmot élem át újra, egyiket a másik után, míg el nem jutok addig, hogy John kidob, majd a szemem láttára öl meg két embert, hogy aztán elmeneküljek oda, ahol ez a sok borzalom sosem történt meg. A múltamba. S odabent egy olyan világban vagyok, ahol egyszer már jártam és még hittem abban, hogy a világ csak szép és jó lehet. Egy emlék, amely sok nehéz pillanatok kísért már át. Minden meleg és biztonságos. A kandallóban tűz lobog, a fények megcsillannak a fehér márványon. Hatalmas bársony karosszék felé sietek. Lépteim könnyedek és vidámak. Újra gyerek vagyok. Egy cserfes, vidám fekete hajú orosz kislány, akinek egyetlen álma a balettintézet.
- Papa! Papa! Nézd! Megtanultam az arabesquet és Ivanka Asszony azt mondta, az enyém a legszebb pirouette amit látott a csoportunkban! Megmutathatom? - lépek a karosszék elé, ahol édesapám borostás arca ragyogó mosollyal tekint fel rám. Látom magunkat a falon lógó nagy tükörben. Édesapám sötét, fekete haját és vakítóan világos kék szemét, frissen borotvált arcát és nevetésre görbülő száját. Magasságomból ítélve nem lehetek több tíz évesnél, mosolyom még össze-vissza álló fogakkal igencsak gyermeki.
- Persze, Hercegnőm, de gyorsan, mert a papának dolgoznia kell. - dörmögi oroszul, és a szívem furcsán, meghasadtan is érzem, hogy meglódul. Ki kell használnom a perceket, mert a papa nagyon elfoglalt, és nem ér rá. Alig van itthon, s amikor itthon van, akkor is sokat dolgozik. Dimitrij és Igor bácsi is állandóan itthon zavarják a papát, sokszor az éjszaka közepén is, amiért a mama sokszor morgolódik, de mikor a papa jelen van, csak mosolyog és nem szól semmit. Az arabesque után újabb és újabb figurákat mutatok neki, és egyik forgás követi a másikat, körbetáncolom a magas támlájú karosszéket, amely a papa kedvence volt mióta az eszemet tudom, s már szédülök, amikor a papa megszólal, de egy furcsán ismerős idegen nyelven kezd el beszélni, én pedig meg kell, hogy álljak, mert nem értem.
- Nem értelek, papa! Mondd oroszul, kérlek, tudod, hogy nem beszélek még más nyelveken, az angol sem megy valami jól, de ez valami egészen más...- kérlelem, pedig amiket mond, az olyan kellemesen megnyugtató, és valahogy az az érzésem, hogy szeretem, mikor így beszél, és hiányzik, hogy így beszéljen, pedig egy szavát sem értem. Ám ahogy közelebb lépek és ismét megkerülöm a karosszéket, egy ismerősen idegen rideg tekintetű kék szemű férfi megvető pillantásával találom szembe magam. Megrémülök, de közben szívem még sosem érzett érzésekkel kezd el verdesni a mellkasomban. Lassan felemeli a kezét és rám mutat.
- A te bűnöd! - mondja, majd hirtelen jeges szél szakítja be az ablakokat és ajtókat, és lángba borul minden. A karosszék, a festmények, és hirtelen már nem vagyok gyerek, hanem felnőtt, de árnyak nyúlnak értem a lángokból és el akarnak kapni. Lauren jelenik meg a tűzoszlopok közül és egy fegyvert szorongatva egyenesen rám céloz, és élesíti azt gonosz, aljas vigyorral a képén.
- John! John! Segíts! - kiáltom kétségbeesetten, bár tudom, hogy sosem lesz már itt, mert elég a szemem láttára a tűzben, és utána kapnék, de nem tehetem, mert három gyerek csimpaszkodik a karomba ordítva a félelemtől...

Felriadok. Szapora lélegzettel nyitom ki riadt tekintetem, és egy ismerős szempár fogad. Hirtelen nem tudom hol vagyok és miért, csak megnyugtat a biztonságtudat. Hisz ha ő itt van, akkor nem eshet bajom. A tudatom csak lassan szabadul fel a rémálom gyötrő kínjai alól, így kábán pislogva nyújtom ki a kezem felé.
- Szerelmem, hát megmentettél...- motyogom, de aztán lassan realizálódik, hogy hol is vagyok és miért, így elképedve tágulnak ki a szemeim, hogy biztos jól látok-e.
- Uram-Atyám! John, te itt? Hogy...hogy kerülsz te ide? Jól vagy? Mi történt? Lucy jól van? - kérdezem, és óvatosan felülök az ágyon, de aztán végre felfogom, hogy kit is látok. John. Életem szerelme, akinek nem mondtam el, mit csináltam azelőtt, hogy összejöttünk volna. Akinek a gyermekeit a szívem alatt hordom. Aki most megtört tekintettel úgy néz rám, hogy a szemeiben lévő fájdalomba és gyűlöletbe én magam is bele tudnék halni. A remény, hogy nem tudja meg, hogy a gyerekek az övéi, szertefoszlik. Ismerem már annyira, hogy felismerjem, mikor néz így. Nem mondja ki, hallgat, de tudom, miért néz így rám.
Nagyot nyelek.
- Hát tudod. - jelentem ki anélkül, hogy bármiféle megerősítést várnék cserébe. Elkomorodok és lehajtva a fejem egy kósza szőke tincset a fülem mögé tűrök. Némán pislogok magam elé, és a takaró anyagát gyűrögetem idegességemben. Az átkozott gép minden egyes szívdobbanásommal elárulja az érzéseimet. Annyira szeretem, hogy bármit megadnék azért, hogy vele lehessek. De szeretem annyira is, hogy minden vágyam félre tudjam tenni azért, hogy ne legyek vele akkor, ha ő valójában nem akar engem.
Kitekintek az ablakon, és nagyot sóhajtva töröm meg a csendet.
- Bármit is akarsz mondani, megérdemlem és elviselem. Tudnod kell, hogy nem tudtam róluk, amíg együtt voltunk, és nem direkt csináltam, nem állt szándékomban teherbe esni. Nem tudom, hogy történhetett, de...nem akarom, hogy kötelességednek érezz bármit is. - pillantok fel, és a jeges kék szemekbe mélyedek. Istenem, mennyire hiányzott! Mit nem adnék egyetlen csókért még utoljára! Csak még egyszer öleljen magához! Nem tudom folytatni a mondatot, mert a gondolatok túl kuszák lesznek és zavarosak, és a pillantásától megfagy az ereimben a vér is. Mit mondjak egy olyan embernek, aki megölt két embert és elveszítette a lányát és talán halálra fogják ítélni? Az első gondolatom az, hogy azt mondom neki, hazaköltözöm Oroszországba, de inkább nem mondok ilyet.
- A nyomozóknak mindent elmondtam, ahogy magamhoz tértem és az orvosok kihallgathatónak ítéltek. Elmondtam, hogy Lauren Lucy életét fenyegette, azért nem szóltál nekik, mert megölte volna őt. Elmondtam, hogy nem tudtad, hogy oda megyek, és hogy egy ismerősöm hívott fel, aki már látta velem többször Lucyt, hogy a kikötőben vannak, onnan tudtam, hogy oda mentek, és hogy nem akartad megölni Laurent, és hogy csak minket akartál védeni. Az orvosok átadták a látleleteimet, és...nem tudom, mit mondhatnék még. Csak tudd, hogy nem számít, mi történt, melletted állok és mindent megteszek, hogy kijuttassalak onnan.
A takarómat gyűrögetve újra lehajtom a fejem, és a pocakom jól érezhető mocorgással válaszol a felfokozott idegállapotra. Óvón simítom a tenyeremet oda, ahol érzem a ficánkolást, és próbálom lenyugtatni magam. Jamie azt mondta, nem húzhatom fel magam, így lehunyt szemmel sóhajtok párat. Annyira hiányzott John! Olyan sokszor elképzeltem már, mint mondanék neki, ha találkoznunk kéne még. S most, hogy itt van, és egy szót sem tudok hozzászólni, mert fogalmam sincs, mit kéne mondanom, vagy mit mondhatnék. Nem tudom, hogy mászhatnék ki a lekvárból, amit főztem.