Hannah & Daniel

"There's no fear when you're having fun."

Viszonylag kevés időt töltök a Columbia Szociológia Intézetében, de távolról sem foghatom erre vagy az eltévedésre a késésemet. Szerencsére nem is akarom; a fekete pólóm fölé húzott sportdzseki távolról is üzeni, amit kell: ha fontos neked a magas fizetésed, akkor eszedben sincs kirúgni a sportolókat. Elég egyszerű összefüggés van a sportteljesítmények után járó egyetemi támogatások meg a tanári fizetések között.
Ennek tökéletes tudatában húzom el a számat és biccentek, már majdnem mizu, haver? stílusban a tanár felé, aki amúgy egy korán kiöregedett huszonéves meg egy magát jól tartó ötvenes között bármi lehetett, és zsebre dugott kézzel indultam tovább a terem szélén húzódó lépcsősoron. A nagy előadó padsorai úgy tornyosultak egymás fölé, mint a Colosseum nézőtere. Sajnálatos módon itt senkit sem készültek széttépni oroszlánok és Spartacus-féle lázadás sem készülődött a tanári asztal körül. Legfeljebb az első sorokba húzódó stréber-dzsungel botsáskái bírtak bármiféle ébrenléti státusszal; az előadó felettébb szellősen és felettébb álmosan elfoglalt székein nagyjából egy marék kavics lendületével bíró diáktársak próbáltak nem túl hangosan horkolni.
Bevezetés a társadalmi mozgalmak dinamikájába. Lássuk be, hogy ezt a hétkor kezdődő két órás előadást senki sem azért veszi fel, hogy ebből majd megéljen. Amúgy még az is lehet, hogy érdekes lenne, ha nem nyomtam volna már le egy délutáni edzést, és a tanár ne beszélne úgy, mint a teknősök a mesében. Még a tokája is remeg szónoklás közben. De könnyű kredit, egy esszé a végén, amit úgyis megiratok Goldberggel, ő belő engem úgy négyesre, hogy jól is járjak, de ne kelljen a végén felolvasnom az egész szak előtt, úgyhogy... Laza. És eszemben sem volt bejárni, míg ki nem derült, hogy legalább három megjelenés kötelező, ez a gyökér meg hobbiból kaligráfiákat nyom (ami kábé egyenlő azzal, hogy negyven éves szűz), és figyeli, ki írja alá az ívet.
Úgyhogy itt vagyok, edzés után, kimerülten, fél hambival a számban, és amúgy a telefonomon meg egy adag Voss vizen kívül semmi sincs nálam. Ugye senki sem gondolta komolyan, hogy majd jegyzetelni fogok? Pff. Egyedül azt sajnálom, hogy a nyakpárnámat nem csaptam a hónom alá, de nem baj, épp elég gyakorlatom van a tökéletes alvási pozíció felvételéhez az iskolapadon.
Az egyik, hozzám közelebbi felső sarokban ismerős arcok integetnek, hirtelen meg sem tudnám mondani, mi a nevük, csak azon a közgáz bulin találkoztunk úgy két éve, aztán annyit ittam, hogy mindenkit befizettem egy útra Caboba. Aztán anya megtudta, kiakadt és... Na várj, lehet, hogy az ilyenekre célzott anya "meggondolatlan, felelőtlen költekezés" alatt?
Mindegy. Felém integetnek a hét órai előadás időpontjának megfelelő intenzitással. Bevillan az, ahogy én integettem nekik az aula másik feléből, miután elterjedt az, hogy... Hát, hogy kérek néha egy-egy szívességet, mert kirúgtak otthonról. És egyszerűen úgy tettek, mintha nem látnának.
Megtorpanok a terem felében, és némi gondolkodás után elsietek a szűk folyosón a másik sarok irányába. Már ül ott valaki, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni, vagy sármmal, vagy karizommal, és... – Hannah? – összeráncolt szemöldökkel nézek fel a sarokba, a pulcsihalom alá. Nem, nem haluzok, ez tényleg ő. – Hannah! Héééé!
– Mr. Ramsay, van valami hozzászólása a Kuk Klux Klán belső dinamikájához?
– Öööööh... "Nem kellett volna"?
– ...Üljön le.
Nem vitatkozom. – Pedig esküszöm, hogy tökre elítélem őket. Komolyan. – Szó szerint csusszanok be Hannah mellé, aki mostanra talán fel is ébredt a kómából. Nem kell túl nagy erőfeszítést tennem, hogy elszakítsam a tekintetem a tanárról, és rávigyorogjak Hannah-ra. – Azt hittem, a fáradtság láttat velem déli bábot, de úgy tűnik, az álmok néha valóra válnak...! Bocs, már klisékben beszélek, olyan régen láttalak. Téged hova evett az élet, habnyuffancs?

to dan

my mind is a fucking wonderland, but i don't really have a map

Viszonylag érdeklődő személyiségnek tartom magam, de azért vannak határok. A bevezetés a társadalmi mozgalmak dinamikájába nevezetű tantárgy például annyira érdekel, mint például egy macskát az, ha ráparancsolnak. Semennyire. A kredit viszont kell és ez volt az egyik olyan tárgy, ami különleges erőfeszítések nélkül teljesíthető. Nem kell nekem a felesleges fejfájás, bőven elég a mikro- meg a makroökonomia. Ezekre nem igazán áll rá az agyam. Túl kell élni, ez a tárgy pedig bőven meglesz azzal is, ha jól megírom azt az esszét a végén. Viszont jelen kell lenni, ami nem annyira jó, de ez van.
Rögtön az egyik sarokba orientálódom, ahol majd szépen el tudok helyezkedni egy kellően jó szundira és igazából nem is telik bele úgy tíz percbe, hogy máris az igazak álmát aludjam. Az utóbbi napokban még mindig alig sikerült kipihennem magam lévén a múltkori találkozásunk Reagannel nem volt túl fényes. Aztán folyamatosan azon kattogok, hogy mégis mit, hogyan kellene csinálni, az sem nyugtat meg, hogy az anyám halálos beteg. Mégis mit tudok tenni azért, hogy megállítsam az időt? Nem igazán látszik rajta, hogy bármiféle betegség is fennállna, de állítólag nem olyan gyors lefolyású az egész, mint gondolták, én meg naná, hogy örülök annak, ha nem látom szenvedni. Nem értek hozzá, de a rák pedig elég durvának hangzik és láttam már ezt-azt ismerősi körökben, az anyám viszont mintha nem esne ebbe a körbe bele. Hála az égnek. Azért kíváncsi vagyok és egyben félek is tőle, hogy majd mit mondanak az orvosok?
Félálomban vagyok, azért meglehetősen jól tudok figyelni arra, hogy ilyen helyzetekben ne szippantson be túlzottan az álom, mert nem szeretnék egyszer arra ébredni, hogy horkolok, vagy hasonlók. Ez az egyik rémálmom. Még akkor is, ha egyébként nem is szoktam horkolni. Abszurd.
Mintha valaki a nevemen szólítana, de betudom annak, hogy tényleg kezdek lemenni alfába, mikor viszont megint meghallom, résnyire nyitom a szemem és oldalra sandítok a hang irányába, mikor már Dant éppen a tanár zaklatja némiféle megjegyzésért, amit persze meg is tesz, aminek hallatán halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Még nem igazán sikerül rendesen felocsúdnom, már mellettem ül és tolja is a dumát, így feljebb könyökölök és kiűzöm az álmot a szememből.
- Pedig most valószínűleg inkább hasonlítok a rémálmodra, mint bármi másra – dörzsölöm meg a szemem és értetlenkedve pillantok rá. – Mit keresel te ezen a halál izgalmas órán? Azt hittem, csak én vagyok ilyen hülye, hogy bejöjjek ide... aludni – nyöszörgöm, és az arcát vizslatom az előbbi kérdése hallatán, hátha le tudok szűrni valamit: mégis mennyit tud? Mennyit tudhatnak az emberek a lakásból? Nem tudom, Rea mennyit mondott el nekik? Vagy egyáltalán mondott-e bármit is?
- Öhm... sok dolgom volt!? – hajlik a mondatom vége inkább kérdésbe mintsem kijelentésbe, mintha Dantől várnék megerősítést, hogy mégis miről tudhat? Nem szeretnék kavarni, mellesleg Reagannek kell ott laknia, nem nekem, habár már nekem is hiányzik az ottani lakóközösség is. – Máris hiányzom? – engedek meg egy apró mosolyt, miközben a pulcsim a karjaim alá gyúrom, hogy aztán ráhajthassam a fejem, de nem veszem le a tekintetem a mellettem ülőről. Legalább van, aki ébren tart.  

Hannah & Daniel

"There's no fear when you're having fun."

A helyzet az, hogy közel sem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek általában tűnök, bár ennek a kétes hátterű pletykának a hátterében, mint általában, valószínűleg irigység áll elég nagy részt. Mármint, itt van Daniel Ramsay, jó a dumára, csodás a haja, megbűvöl a tekintete, elmehetne férfi alsónemű modellnek, és hogy emellé még ne legyen totális csődtömeg fejben? Na, olyan nincsen. Ugye? Ne értsen félre senki, tudom én a határaimat, mint például hogy Kaylee sokkal okosabb nálam, de én meg talpraesett vagyok, úgyhogy erről ennyit.
Mindenesetre, bár sokszor úgy tűnhet, hogy nem foglalkozom másokkal, valójában csak azokkal nem foglalkozom, akiknél nincs mivel foglalkozni. Mármint, eskü, még Goldberget is megpróbáltam a szárnyaim alá venni, mint tyúk a kiscsibéjét, de… Szóval az egyik nagybátyámnak farmja van, olyan nagyüzemi. És ő mondta, hogy a tyúkok néha megeszik a csibéiket. Goldberget elnézve meg is értem, tápanyagnak is utolsó, de azon kívül pedig kész csődtömeg.
Először az tűnt fel, hogy nem tűnnek fel random rózsaszín bugyik a szennyesben, amik rózsaszínre színezik a lepedőmet. Ennyire még Goldberg se csaj, Aly inkább a feketére esküdött, Kaylee meg… Hát, szerintem ő totál máshol tartja a dolgait. Reagen pedig szerintem boxert hord. Szóval először ez tűnt fel; aztán az, hogy csak annyi fogy el a crunchy mogyorókrémből, amit én megeszek; ő volt az egyetlen, aki nem a simára esküdött. Jó, jó, előbb-utóbb az is feltűnt, hogy egyszerűen nem látom soha, Reagen pedig már majdnem elsírta magát azon a Huawei reklámon, ami a szerelemről szólt. Nem hibáztattam, mert én is bekönnyeztem, bevallom férfiasan, de… Szóval meg voltam győződve róla, hogy Reagannek nincsenek is könnycsatornái. Eladta őket egy pár katonai bakancsért, vagy ilyesmi.
Pont elég időm volt felnövésem során, hogy megfigyeljem a lányok viselkedését, mikor felzavarja valami a lelkük állóvizét. És igen, ezt az anyám tanította nekem, mert szerinte a „mikor hisztisek” kifejezés nagyon sértő. Pedig tökre passzentos. Na mindegy, szóval egyértelmű volt: Reagant csak az zargathatta volna fel az újdonsült prohibíció-bevezetése mellett, ha Hannah kikerült a képből. Persze, szerette ő játszani a tökös legényt, de belül pont olyan puhány volt, mint mindenki. Akár egy jól megsütött brownie;kint ropog, belül csupa csoki.
Szóval kicsit fogalmam sem volt, hogy kéne állnom Hannah-hoz. Tekintve, hogy nem ismerem a sztorit, és nagyon jól tudom, néha milyen utálatos hangulat tud kialakulni lányok között. Gondolom akkor sem másabb, ha egymással szakítanak, nem pedig a megcsalásban segédkező és a megcsalt félről van szó.
– Á, ne legyél ilyen szigorú önmagaddal. A kócos haj manapság divat, a szád sarkából folyó nyálcsík pedig kiemeli a csillogó szemeid. – Egyébként tényleg komolyan gondoltam. Oké, ez nem az a helyzet, mikor különösebben dögösnek gondolnám, de… aranyos. A lányokban az az egyik legjobb rész. – Kell az extra két kredit, hogy ne essek megint 30 alá a félévben. És meg lettem fenyegetve, hogy megbukom, ha nem jövök be – vonom meg a vállam. Ilyen ez az egyetem. Aludni meg bárhol lehet.
– Ezt most mondod vagy tőlem kérdezed? – vonom fel a szemöldököm, ahogy nagyjából ráborulok az asztalra, hogy kevésbé feltűnően tudjam enni a hamburgerem maradékát. Farkaséhes vagyok, mint mindig; meglepő módon viszont érdekel az is, hogy mi van Hannah-val. – Persze, hogy hiányzol! Valakinek legalább ízlése is volt a brancsban. Ráadásul te voltál az egyetlen, akit Goldberg le tudott nyomni szkanderban, szóval ő is sajnálja.
Az embert megnevelik a szülei, hogy mit szabad és mit nem, én viszont elég ellentétes behatásokat kaptam az anyáimtól is, meg apámtól is. A végén inkább anyámra hallgattam, a kedvesebbikre, aki azt mondta: mindig légy hű önmagadhoz! És én most leginkább egy pletykás vénasszonynak éreztem magam, ami a fáradtsági szintemet illette. – Tudom, hogy mindketten csodálatos és irigyelni való szőkék vagyunk, de azt azért észrevettem ám, hogy nem válaszoltál. – Az uborkám meg akar szökni a hambi alján, így feljebb emelem, hogy lelegeljem onnét, mint egy zsiráf. – Ti, kábé, izé… Tudod. Szóval te meg Reagan… – Nem akarom kimondani a „szakítás” szót. Az olyan csúnyának tűnik. – Szóval nyomtatok egy Brangelinát, ugye?
Ezt a bombát hatástalanítottad, Ramsay!
– Tudom, hogy tökre nem az én dolgom, de a legtöbb dolog nem az én dolgom, és mégis baromira érdekelnek, szóval… Megharagszol, ha megkérdem, miért? – És ezzel szabad kezemmel kutakodni is kezdtem a gatyámban, majd az első zsebből előhúztam egy kissé összenyomott, de még nagyrészt ép, sárga dobozkát. – Milk duds?

to dan

my mind is a fucking wonderland, but i don't really have a map

Dan sajátos bókjaitól néha már-már falra lehet mászni, de szerencsére, akik rendesen a közelében vannak tudják, hogy ez vele jár, ha akarod, ha nem. Még akkor is, ha ilyen szerencsétlenül sikerül, mint az előbbi. Azért automatikusan a szám sarkához nyúlok, hogy letöröljem azt az állítólagos nyálcsíkot, amit említett. Mosolyogva égnek emelem a tekintetem.
- A nyálcsorgatás jelen helyzetben sokkal inkább a hamburgerednek szól, mint bármi másnak, szóval ehetnéd kicsit diszkrétebben is, mindjárt éhen halok – mormogom, hisz még a nyál is összefut a számban a szendvics láttán. Nem kajáltam, mielőtt eljöttem erre az órára, de erre sem voltam felkészülve, hogy Dan majd itt fog mellettem enni…
- Szegény ember – sóhajtok drámaian. – Ha szóltál volna, aláírom neked. – Habár fogalmam sincs, hogy nincs-e ráállva a tanár arra, hogy figyeli, hányan vannak a teremben és hány aláírás szerepel az íven? Volt már ilyen és a nő szépen kisilabizálta, vajon ki nem ült bent az előadásokon, a vizsgán meg úgy megszívatta, hogy a legkönnyebb tételt se lehetett kibekkelni sehogy sem. Itt nem tudom, hogy működik, ugyanis eddig mindig bejártam… aludni.
A kérdésére kicsit bizonytalanul felelek –már ha lehet ezt válasznak mondani-, és ez neki is feltűnik, persze, nem olyan hülye, mint amilyennek néha mutatja magát.
- Öhm… mondom. Persze, hogy mondom – próbálok kicsit határozottabb lenni. Ebből sajnos nem igazán sikerült leszűrnöm, hogy vajon mit tudhat? A kérdésemre adott válaszára szélesen elmosolyodom.
- Jó, hát biztos megyek még, nem kell aggódnotok egy percre sem, lesz még elegetek belőlem. Talán… holnap – mosolyodom el egy pár pillanatnyi gondolkodás után, de egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor járok újra arra? Habár Reagannel úgymond megegyeztünk, hogy maradunk barátok, de azt hittem, majd egyszerűbb lesz ez. Egyelőre még én sem tudom, hogy kellene és mit?! – Azért remélem, hogy túlélitek – viccelek, aztán előre figyelek kicsit, mert kezd korogni a gyomrom a hülye hamburgerétől. Azt is sejtem, hogy nem fog alábbhagyni a kérdezősködéssel, kíváncsiskodik majd, és hamar meg is érkezik a várt megjegyzés.
- Kérdeztél valamit? – fordulok felé értetlen arckifejezéssel, de azért elengedek egy kis mosolyt, majd akaratlanul is kiszalad egy halk sóhaj a számból. Pillanatokon belül Dan meg is próbálja konkretizálni a kérdését, ami egyre inkább kezd furának hatni, mire aztán végül kimondja a dolgot.
- Brangelinát? – kérdezek vissza halk nevetéssel, mert hát nem vicces igazából, de ez a kifejezés olyan… Dan-es. – De hát mi nem is voltunk úgymond… együtt. – Sosem konkretizáltuk legalábbis, bár az egész 6/F lakó tisztában volt vele, hogy mi folyik köztünk pontosan. Én jobbára hárítottam, ha ez a kérdés felmerült a részükről, Reagan meg talán ezt próbálta tiszteletben tartani és azért is nem reagált annyira az ilyen jellegű érdeklődésekre. Igazából nyílt „titok” volt, nem tagadtam sosem, de a kapcsolat szó nekem még mindig idegenül hangzott kicsit. A végére mondjuk már egészen megszoktam.
A miért kérdés viszont váratlanul ér kicsit és ha valamit, hát az erre adandó választ nagyon el akarom kerülni. Mellesleg fel se akarom idézni, hát már a kérdéstől is majdnem elbőgöm magam, így inkább a pulcsi kupacba fúrom az arcom, hogy egy mély levegőt vehessek ennek leküzdése érdekében. Azzal is tisztában vagyok mondjuk, hogy úgysem fog megnyugodni, ha nem adok épkézláb választ erre. A „milk duds” szó elejtésére viszont rögtön fel is kapom a fejem és máris nyúlok a dobozért, ami kicsit viseltes ugyan, de attól még a karamellás csokis bogyó benne ugyanolyan finom. Veszek belőle pár szemet, aztán Danre nézek és vállat vonok.
- Nem tudom, igazából… rájöttem, hogy sokkal inkább barátságot szeretnék, mint mást. Szerintem mégis csak a pasikhoz vonzódom. – Végül arra jutok, hogy semmi mást nem mondok, csak azt, amit Reának is, még ha nem is ez az igazság. A helyzet az, hogy többször mondta Abel is, hogy csillog a szemem, ha Reaganről beszélek, így nem hiszem, hogy ezt az indokot elhiszi bárki is, de egyelőre nem akarok erre gondolni. – De ha csesztetni mered ezzel Reagant, megverlek – teszem hozzá szinte rögtön miközben bekapok két szem csokit, hisz tudom jól, hogy egy „jobb” pillanatában simán megteszi. – Vagy lehet, hogy inkább ő fog – préselem össze az ajkam, hiszen tudjuk, hogy Reagan ha felbosszantják, elég indulatos tud lenni. – Amúgy… nagyon rosszul viseli? – Ha már itt van, pont kapóra jön, hogy kémkedjek egy kicsit, meg hát hogy itt van ez a milk duds is, mindjárt be is tolom az egészet.

Hannah & Daniel

"There's no fear when you're having fun."

– Tényleg bírom, ha ott vagy – bólogatok, és a mosolyom is kevésbé hasonlít már vigyorra. Mert komolyan mondom, bár nekem aztán tök mindegy, ha amúgy el akarja viccelni. Az apám is így ment túl a válásán. – A szkanderen kívül… Kaylee is elengedi a tudálékoskodást, meg Goldberg se vinnyog annyit… Reagan meg néha még mosolyog is. Tiszta luxus! – bököm meg a könyökömmel az övét. Nem hazudok, valahogy van egy ilyen… kisugárzása, hogy mindenki egy kicsit könnyebben érzi magát, mint egy kiadós Dan Ramsay féle poénsorozatot követően, és ilyenkor még Goldberg sem szokott sírni.
Nem szokásom másodjára is feltenni a kérdéseket, mert… mert az olyan csajos. De ugyanakkor meg, tekintve, hogy fél tucat nő karmai közt, zakatoló szívvel és vörösbetűs ünnepektől való félelemben nőttem fel, talán annyira nem meglepő, hogy szívesebben húzom ki a dugót a kádból, mikor még csak félig van, és nem várok addig, míg az egész nappalit eláztatja. (Amúgy true story, de ezt senki ne mondja el a többieknek, a végén még rájönnének, hogy miattam pattogott le a festék a folyosó padlóján.)
– Hát akkor úgymond a semmire nyitottam rá három hónapja a fürdőben, mi? – vonom össze a szemöldökömet. Esküszöm, hogy az tényleg véletlen volt, nekem nagyon kellett pisilni, és hát lássuk be, hogy Reagannek ebben nem lehet újdonság, szóval ha csak ő van ott, simán elvégzem, amit el kell végezni, de… Most komolyan nem értem, hogy mire céloz. – Mármint… Nyilván nem voltatok Brangelina. Érted. Nem hoztatok haza a nyaralásból úgy gyereket, mint más hűtőmágnest. Ha megtettétek volna, akkor az anyáim lennétek. – Szóval nem igazán értem, hogy ha együtt voltak, de mégsem, akkor most igazából mik voltak. Mert azt nyilvánvalóvá tették, hogy exklúzívak. Legalábbis Reagan „ha meg mered kérdezni, benne lennénk-e egy hármasban, a golyóidnál fogva lógatlak fel” fenyegetései eléggé ezt sugallták. Nem hiszem, hogy csak nekem nem engedték volna a dolgot.
Szóval ugyanarra a konklúzióra jutottam, mint a nőkkel kapcsolatban mindig: francot se értek.
– Tartsd meg – tolom elé úgy a dobozt a csokis golyókkal, mintha vodkát vedelne, én meg pultosként ott hagynám előtte az üveget. Egyelőre a hambi amúgy is elég. – Nos… Mondanám, hogy megértem. De… érted. A másik verziót jobban átéreztem. – Megvonom a vállam. Nem bántásnak szánom, de egyértelműen értem, mit lát egy nőben. A puha, illatős bőr, finom illatú haj, a lágy mosoly, a két szép… Koncentrálj! – Az anyám azt mondta, nincs olyan, hogy valakinek van egy fázisa. Mármint, ha egyszer kipróbálod, és nem jön be, oké, de ha már többször… Kivéve, ha valami elvette a kedved. Régen sokáig nem ittam tejet, mert egyszer ittam egy romlott pohárral. De azt nem igazán tudom, hogy hogy lehet női romlott te… Felejtsd el – megrázom a fejem, és mély, gondolkodó ránccal a két szemöldököm között harapok bele a burgerbe. Kemény kérdések ezek, és most nem szabad gondolkodnom rajtuk.
– Reagan és én haverok vagyunk. És egy egészen kicsit félek tőle… De főleg haverok vagyunk. Ha arról is van szó, hogy kiderült, tényleg inkább… szóval, erre buksz – gesztikulálok magamra ültő helyzetemben egy félvigyorral a szám sarkában – , amit amúgy szívesen fogadok… Hopp, ez lecsöppent…! Na mindegy, csak ketchup. Szóval ha így is van, arról sem ő tehet. Meg úgy általában. Ezt elég közelről figyeltem meg. Goldberg se tehet arról, hogy az a csaj, akivel pár hónapja összehoztam, közben leszbikus lett. – Aha. Egészen biztosan semmi köze sincs hozzá. Ja.
Totális véletlen.
Az ő kérdésére viszont hirtelen nem tudom, mit válaszoljak, úgyhogy igyekszem lassan rágni a falatot. – Nos. Reaganről van szó. Majdnem elsírta magát, mikor lemondták azt a borzasztó rockkoncertet… De Harambe egyáltalán nem érdekelte. Szóval érted, nála nehéz belőni a határokat. – Meg azt se tudom, mit mondhatok anélkül, hogy a golyóimat használná dekázásra, ha visszajut hozzá. – Nem t’om. Kicsit olyan… morgós. Kábé mindig. És mintha meg is hízott volna, ami vagy annak a jele, hogy sok szar kaját eszik, és nem mozog, vagy csak próbálja elrakni magát télire. Tudod, ha jobban belegondolok, múltkor láttam a lábát, és elég szőrös volt, szóval lehet, hogy szimplán kezd visszaalakulni grizlivé. – Az megmagyarázná azt is, hogy tud ekkorát ütni.
– Egy harit? – nyújtom felé a hamburgert. És azzal szemben, amit gyerekként játszottam Jessicával, most nem húzom el hirtelen azzal, hogy „lassú vagy, így jártál!”. – Szóval… Az, ha nem is voltatok együtt, és ezért nem is szakítottatok, azt jelenti, hogy amúgy nem gáz, hogy beszélek veled, ugye? Mármint… Nem rosszból. De elég személyes tapasztalatból tudom, hogy akinek egyszer láttad azokat a részeit, amit… tudod, nem ér napfény, akkor utána elég nehéz barátnak nevezni. Bár ha te és Reagan ilyesféle barátságban akartok élni, akkor rám bármikor számíthatsz.
Csak félig viccelek.
De a hamburger zacsija végül összegyűrődik, nem kis zajt okozva, amivel magamra vonom a tanár figyelmét is, úgyhogy integetek neki, míg meg nem forgatja a szemét és el nem néz máshova. – Hé. Tudod, mi tökéletes egy nem szakítás utáni szakításhoz? Egy parti. Úgy ám! Mi lenne, ha este elmennénk valahova, hm?

to dan

my mind is a fucking wonderland, but i don't really have a map

Dan mindig Dan marad, de amikor egy kicsit jobban enged belelátni abba a részébe, amit amúgy nem szokott mutatni, azon még én is meg tudok lepődni. Sőt, majdnem meg is hatódom azon, hogy azt mondja, hogy bírja, ha ott vagyok, az azt követő indokláson pedig elmosolyodom.
- Na jól van, elég lesz, mert mindjárt elbőgöm magam – bököm én is vissza oldalba és újra a padra dőlök. Egyébként is nagyon érzékeny lettem az elmúlt hetekben, most minden hülyeségen képes vagyok kiakadni és elsírni magam, ami amúgy nem jellemző rám. Már az előbbi. Az utóbbi előfordul.
Nem tagadni akarom, hogy tényleg úgy voltunk Reagannel, mintha együtt lennénk, csak egyszerűen még én magam sem tudom rendesen megfogalmazni, mi is volt ez. A megjegyzésére pedig egyszerre mosolyodom el és az hiszem bele is pirulok kicsit, mert az valóban félreérthetetlen jelenet volt.
- Jó, azt nem mondanám semminek, tényleg – motyogom magam előtt aprót rándítva a vállamon. Csoda, hogy az álla nem fogott padlót akkor, az arca mélyen az emlékezetembe égett.
Dan két anyja tényleg nem semmi, komolyan gyűjtik a gyerekeket. De ezzel nincs is baj szerintem, ameddig el is tudják tartani őket és nem nyírják ki egymást, teljesen rendben van. Anya és apa viszont közel sem így gondolja, számtalanszor meghallgattam már, hogy ők nem is értik, hogy lehet valakit úgy nevelni eleve, hogy nem egy férfi, hanem egy nő áll az oldalán. Nos, innentől fogva azt hiszem nincs mit magyarázni azon, hogy miért nem újságoltam otthon el, hogy van rá esély, hogy nem csak a hímnemű egyedekhez vonzódom. Szerintem ha ezt így nyíltan kimondtam volna, rögtön száműztek volna a Ferguson családból.
A milk duds eszegetése közben egyre inkább torzuló arccal hallgatom Dan okfejtését.
- Persze, én is kétlem, hogy lennének ilyen fázisok – mondom ki, de aztán ahogy rájövök, hogy ezt kimondtam, meg is állok a rágcsálásban és csak remélem, hogy most jobban el van foglalva azzal, hogy elgondolkodjon azon a mondaton, amibe aztán belebukott.
Miközben magára célozgat csak mosolyogva megforgatom a szemem. Hogy tényleg minden alkalmat meg tud ragadni, valami hihetetlen. Nem tudom, hány nő dől be ennek, de biztos elég, ha Dan még mindig nem szokott le erről a folytonos célozgatásról. Bár nyilván ez a személyisége része, nem is ő lenne, ha nem csapná le a labdákat.
- Leszbikus lett? – ragadom ki a részletet és rögtön kicsit másfelé is terelődnek a gondolataim. – És szokott még feljárni hozzátok? Már csak érdeklődöm... – próbálom eloszlatni a gyanúját és egyben a féltékeny gondolatokat is a fejemben. Hát végül is teljesen mindegy, hiszen kvázi szabad utat adtam Reagannek, nyilván nem fog apácának állni. Azért most ez kicsit bogarat ültetett a fülembe.
A válasza egyre érdekesebb, a végére azért el is mosolyodom, de azért aggódom is kicsit.
- De nem hagyjátok, hogy önsajnálatba süllyedjen, ugye? – nézek jelentőségteljes pillantással a mellettem ülőre. Tudom, hogy mindenkinek van saját dolga, meg ezer gondja-baja, de most biztos, hogy jót tenne Reagannek valami olyan program, amikor nem folyton azon jár az esze, mint nekem is az elmúlt napokban.
Ezúttal nemet intek a fejemmel a hambira, maradok a milk dudsnál, ami már mondjuk mindjárt el is fogy, pedig észre sem vettem, hogy már ennyit megettem belőle.
- Nem hinném, hogy gáz lenne – futnak össze a ráncok a homlokomon. Hm. Mármint csaknem? Nyilván ezt Reagan sem várja el, hogy mindennemű kapcsolatot megszakítsak az összes lakótársával. – Szerinted ez így van? Mármint... Miért ne lehetne attól barátoknak lenni? Szerintem ez csak felfogás kérdése. Ha valaki tudatosítja magában, hogy mostantól csak barátként tekinthettek egymásra, az egy idő után működik. – Gondolom. Most abban a szakaszban vagyok, hogy megpróbálom tudatosítani. – Azt mondod, hogy két véglet van? Tehát vagy együtt maradsz valakivel vagy soha többet nem is beszélsz vele? – fancsalodok el kicsit. – A te személyes tapasztalataid azért nem tartós kapcsolatokból állnak, ha jól tudom – jegyzem meg, hiszen ez tény. Azért az egészen más, ha valaki egy olyan kapcsolatból akar áttérni barátságra, amiben érzelmek is voltak, mintha csak lefeküdtetek és slussz. Hm. Egyre bizonytalabb vagyok itt a dolgokban, de: - Ha mindkét fél akarja, igenis működhet. – Ennyi.
Én is rámosolygok a tanárra, mikor Dan magunkra vonja a figyelmet, majd felé fordulok, mikor a buli ötletével jön.
- Mármint te meg én? – Azért ez mégis csak érdekes párosítás. – Vagy mást is hívunk? – vonom fel a szemöldököm, aztán rájövök, hogy végül is jól fog esni. – Mindegy, amúgy mindenhogy benne vagyok. – Ezzel az órára pillantok és már alig várom, hogy vége legyen ennek a hülyeségnek. Hamarabb esélyünk sincs lelépni, mert a végén íratja alá az ívet, pedig legszívesebben már most mennék. – De csak lightos parti, holnap reggel jelenésem van anyámnál. Vásárolni akar menni, de nem sok kedvem van hozzá. – Mégsem kellene elmulasztani az alkalmat.

Hannah & Daniel

"There's no fear when you're having fun."

– Hát, mint mondtam, én baromi polkorrektre nevelt fél-republikánus, 89% demokrata vagyok, szóval nem helyes terminus a „lett”, mert nyilván mindig is az volt, csak Goldberg, mondjuk úgy… Előre lendítette a felismeréshez vezető úton. Biztos azt gondolta, hogy ennyire még a texasi nagyapja olajfarmjának százalékos juttatásai sem kellenek, hogy összehemperegjen Goldberggel. Vagy, és ez is egy elég valószínű forgatókönyv, szimplán rájött, hogy nincs gusztusa hozzá, és a hazugságot választotta. El tudod képzelni? Meztelenül, világít a bőre, mint egy eszkimó segge, a teste meg mint egy botsáska… – grimaszolok és hangosan megborzongom a képtől. Jó, lássuk be, hogy a szex önmagában tök jó dolog, de a férfiak, maradjunk annyiban, ritkán nyújtanak közben különösebben magasztos látványt. Főleg férfiszemmel. Mert hé, én elég magabiztos és olyan neveltetésű vagyok, hogy adott esetben felvállalnám, ha meleg lennék, nem baj az, de nem teszem, mert nem vagyok; ennek ellenére persze látom, hogy mondjuk D. J. Cotrona arcélével kenyeret lehetne vágni, John Legend meg egy pillantással ráolvasztaná a vajat… De nem, köszönöm szépen, a szexben, amihez közöm van, egyedül én lehetek férfi. A női nemek aránya hozzám viszonyulva nyugodtan változhat, de Reagan például híresen nem vevő erre a poénra. Ennek ellenére mindig elsütöm, és mindig gyomorszájon öklöz miatta. Néha már én is kezdem azt hinni, függő lettem tőle.
A kérdés másik felére viszont csak megvonom a vállam. – Nem t’om, azóta nem igen láttam. Lehet, hogy traumatológiára feküdt, a Goldberggel való majdnem-szex traumája miatt… Vagy az más? – Egy: Hannah azon kevesek egyike, akivel szemben tényleg komoly a kérdésem, és tudom, hogy nem kapok rá értelmes választ. Ez nem gonoszság, egyszerűen egyikünket sem az intellektüel hozzászólások miatt kedvelnek, és szerencsére ennek ellenére jóval többen kedvelnek mindkettőnket, mint akik azt a szót használják, hogy intellektüel. Tudom, hogy ő úgyse nevet ki miatta. (Na jó, ő meg Kaylee, de ő mástészta.) Kettő: nekem baromira nem esik le, hogy ő itt éppen féltékenykedik. Vagyis, nem teljesen, de már ott bujkál azért. Főleg azért, mert ha én szakítok valakivel, utána a legkevésbé sem érdekel, kivel kavar. Na jó, még pelyhesállú koromban, az első barátnőmnél, Britney Sutherlandnél hónapokig se veled, se nélküled időszakot éltünk, nem miattam, hanem mert ő úgy döntött, tizenöt évesen túl fiatal elköteleződni, úgyhogy egyik nap a suliban dobott, másnap pedig megkérdezte, átjöhet-e „tanulni”. Azóta se értem, mi lelte. Mindenesetre, a lényeg, hogy Britney egyedi eset volt, és megtanultam, hogy szakítás után nem sírunk mások után vagy miatt.
– Ezt ne vedd rossz néven, de őszintén kétlem, hogy Reagan képes olyan alantas emberi érzelmekre, mint önsajnálatba süllyedés. Érted. Ő nem az a fagyisdobozzal a kezedben bőgve Hugh Grantet nézek fajta… – Mint amilyennek sejtettem volna például Hannah-t, vagy amit megfigyelhettem több húgom és legalább egy anyám esetében. Jó, anyát nem elhagyni szokták, de mióta átlépett a változó korba, igencsak sok dolog tudja felzaklatni. Állítása szerint ráadásul egy jó sírás mindenkit megnyugtat.
Meg egyébként is elég durva belegondolnom abba, hogy Reagannek talán vannak érzései. Mármint, nem az, hogy nem lehetnek neki, csak… Szóval én inkább ingereknek dekódoltam őket, mint „enni, fürödni, dolgozni menni” és hasonlók, a felesleges emocionális töltet nélkül. Szóval csak a szemöldökömet ráncolva tudom kapirgálni a padról a rejtélyes csokicseppeket, amikor az jön szóba, hogy talán segítenünk kéne neki túllépni a szakításon. Ez olyan… emberi.
– Akkor jó – vonom meg a vállamat, és én ezzel el is engedném a témát, de láthatóan Hannah épp ekkor kapta el a fonalát. Az övéhez hasonlatos szemöldökráncolással hallgatom a kérdéseit. – Hát, gondolom ez az, ahol a női meg a férfi agy különbözik – vonom meg a vállamat. – Úgy értem, hogy én nem eszerint kategorizálnám a lányokat, hanem inkább… Már lefeküdtem vele vagy még nem.
Erre az előző padsorból két lány olyan undorodó arccal fordul felém, hogy egy pillanatra azt hiszem, mögöttem áll Trump. De aztán végül visszafordulnak, én meg rájvöök, hogy ezt nem tudom szépen megmagyarázni. – Mármint… Létezik-e férfi-női barátság? Persze. Hogy téged a barátomnak tekintelek-e? Persze. Kapnék-e az alkalmon, hogy összerakjuk, amink van, ha megkérnél? Persze. Hogy utána ugyanúgy néznénk egymásra? Aligha. Ezt te sem tagadhatod. Bár persze nem tudjuk, míg ki nem próbáljuk – vigyorgom rá szélesen.
– Én csak azt mondom, hogy egy volt közeli barátot megpróbálni visszatuszkolni a barát kategóriába miután többször is du… lefeküdtetek olyan, mint megpróbálni visszapréselned magad a harmadikos pólódba. Valamid úgyis kilóg, amúgy meg szorít. Szerintem utána már csak ismertség van, barátság nem igen – érek végül a hosszú mondandóm végére, remélve, hogy sikerült nő-pozitívan elmagyaráznom anélkül, hogy bántónak hatott volna, vagy túl… neandervölgyinek, ahogy a Gyík szokta mondani.
Lehet, hogy ez mégse jött össze, mert Hannah megjegyzése egyértelműen a témában való tekintélyem akarja aláásni. – Hé, én itt melletted állok, nem ellened. – Egy milkdud csokigolyó elgurul a dobozból, és már majdnem leesne a padon, mielőtt elkapom, és a levegőbe dobom, majd elkapom a számmal. – Amúgy meg azt hittem, nem volt tartós kapcsolatotok, mert nem voltatok „úgymond együtt” – teszem hozzá egy kacsintással. A végső kijelentése viszont elég magabiztosnak tűnik, úgyhogy csak megadóan emelem fel a kezeimet; nem vitatkozom vele, úgy látja a dolgokat, ahogy akarja.
Szerencsére az ellentét nem lehet olyan nagy, mert a parti gondolatára határozottan felcsillan a szeme. – Te meg én, ennek tetszik a hangzása – vonogatom a szemöldököm, mint a prérifarkas a meséből, aztán még a fogaim közt maradt maradékot birizgálva a nyelvemmel ejtem meg a vállam. – Hát, bulizni akarunk, Kaylee tuti tanul, Goldberg elrémít mindenkit, Park újabban csak a barátnőjével van, Aly pedig nem beszél velem, úgyhogy maradjunk magunkban.
Igazából nem ez az első, hogy a többiek nélkül megyünk valahová; de akkor Reagan is jött velünk. Most őt direkt nem említem. – Akkor ne menj vele. Ilyen egyszerű – legyintek. – Túléli! Neked viszont oda lesz a fiatalságod, ha olyan programokra pazarlod el, amik még csak nem is érdekelnek. No meg, reggel…! Ki megy reggel akárhová? Nem- nem, menjünk csak bulizni korlátok nélkül, aztán visz a new yorki este, ahová akar! – Egy kicsit csöndben maradok; nem, nem a szavakból fogytam ki, amiket ismerek, csak gondolkodom, miféle helyekről tudok, ami ma esetleg jók lehetnek. – Lesz egy házibuli – csettintek aztán, most, burger nélkül már szabadon fordulva Hannah felé. – Az egyik csapattársam rendezi, a szülők nincsenek otthon, ellenben van egy penthouse-uk az Upper East Side-on… És ott lesz Whitaker, az egyik hátvéd. Ha jól tudom, és biztosan jól tudom, eléggé bejössz neki… – A hangom szuggesztíven hal el. – Na, nem kerítőnőt játszom, nem randit szervezek neked, de sose árt, ha olyannal táncolod végig az estét, aki őszintén bókol neked, nem? Úgy hallom, bámulatos dolgokat művel az önbizalommal. Neked meg van mire önbizalmasnak lenned.