Mit ne mondjak... Sharonnak még mindig csapnivaló a humora. Az hagyján, hogy kvázi megkért, halála után jöjjek össze élete szerelmével, és halkan megjegyzem, már itt is épp eléggé voltam kiakadva... de az, hogy eutanáziát akar, az még tőle is erős. Azonban ápoló vagyok... tudom, látom, hallom, mekkora fájdalmai vannak. Hogy a francba ne tudnám, én adom be a morfiumot az enyhítésére. Már egy hete bent van, az állapota annyira gyenge, hogy nem engedhetjük haza. Szavakkal még harcol egy hazamenetelért, de amikor ránézek, látom rajta, csak mondja, amúgy pontosan tudja, hogy mozogni alig tud. Én pedig közben nagyon igyekeztem elkerülni a kettesben maradást vele. Nem akarom újból hallani...hogy megengedi, hogy örülne neki. Nem megy, rosszul vagyok tőle. Magamtól. Mert minden egyes alkalommal eljátszom a gondolattal... - Ahh, még csak fél 10 van... sose lesz reggel. - Dőlök hátra a nővérszobában a széken, és mint erjedt puding létezem. Lory megemlít valamit ezzel kapcsolatban, de az agyam fel se fogja amiket mond. egy éles sípolás zaja üti meg a fülemet. Az a fajta, amit minden nővér rühell. Bennem pedig megáll az ütő... az nem lehet. Ez a rossz érzés... ez a maró, görcsös fájdalom. Pattanok fel a szélkből elkapom a mobiléletmentő állomás kis fülét és rángatom ki a folyosóra, s közben a kollégát keresem, ki a monitorhoz ugrott. - Lory, ki az? Hanyas? - Látom ahogy nyel egyet, miközben kesztyűt húz a kezére, nevet nem mond, csak annyit, hogy a 121-es szoba... Bassza meg! A recepción már gőzerővel telefonálnak az ügyeletes dokiért, mi pedig robbanunk be Sharon szobájába. Én a gépek felé, ő a felszereléshez. - Tedd rá a maszkot, működésbe kell hoznunk a szívét, amíg a doki ideér! Némán bólintva teszi, amit mondok, miközben én feltépem az inget és a mellkasára helyezem a bekent tappancsokat. Az ajtó kivágódik, megjött a doki, Lory kétségbeesve tájékoztatja a helyzetről. - Pulzus csökken, defibrillál! - Töltés 600, el, megy az áram. Közben Lory letolta a csövet a torkán, rákötöm a gépre és mesterséges lélegeztetéssel legalább az oxigénszintet helyrehoztuk. Noha a szíve csak a harmadik kör után hajlandó besegíteni nekünk. Feszülten figyeljük a halkan ordítva csipogó gépeket... - M-most akkor, jók vagyunk? Remeg fel a hangom, és egy pompás két percre azt hittük, sikerült, de az egyik gép újabb visítása elvette a győzelem örömét. Ugrok oda, vészesen csökken a lélegzetvétel. Figyelem a mellkasát, minden apró rezdülést, ujjaim a csuklóján vannak. - Összeomlik! Azonnal műteni kell! A doki is nézi, a mellkasa elkezdett dudorodni, összeestek a tüdők is. Megszólal a sziréna, jönnek a hordággyal a műtős kollégák és már viszik is. Baj van... nagyon nagy baj. Az egyetlen... amire gondolni tudok, hogy nem lesz tovább. Szinte remegve húzom elő a telefonom a zsebemből, Sebby-t találom meg először a legutóbbi listában, ilyen gyorsan még sosem írtam. "Baj van, azonnal gyertek be! Mindketten!"
Én a délelőttömet a stúdió átnézésével töltöttem, sikerült! Nem hiszem el, de sikerült! Mindent a legjobb alapanyagokból tettünk össze, és kijöttek a hivataltól is, hogy elemezzék a zaj ártalmat, Seant a közelébe sem engedtem a helynek, mert bár tudom, hogy mondtam neki is, hogy készülök ezzel a hellyel, de azt akarom, hogy nagy meglepetés legyen neki is. Ahogy a csapat többi tagjának is. Így feldobódva érkeztem a lakásomra, ahol már egyel több személy lakik, viszont épp behívták dolgozni, azt hiszem, vagy a szobájában kockul. Nem bánom. Megbízható lány, és kedves is, és bejelentett munkahelyen van. Ezt tudtam ellenőriztetni, nekem is fontos volt, amikor lejelentettem,hogy tőlem bérel egy szobát. Ha minden jól megy, hétvégére össze tudom csődíteni az egész csapatot, hogy megmutassam nekik a helyet, és felavassuk. Alig vártam, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról, és boldogan vetődtem le a kanapén xboxozó öcsém mellé. „Gyere, menjünk ki az állatkertbe.” – itt az ideje beváltanom a csaj ígéretét, hogy bevisz olyan helyekre is, ahova nem mehetünk. Nem kellett noszogatni, na jó kicsit, körbe kellett, hogy udvaroljam, mert mostanába, amióta tudjuk,hogy nem jöhet haza a kórházból Sharon, azóta elkezdett kicsit magába fordulni az öcsém, és nem hagyhatom. A múltkor ő segített rajtam, most én fogok rajta. Kis lépésekben persze, mert ez nem olyan, mint az én állandó problémám, amivel megtanultam együtt élni. A pick-upommal megyünk, én vezetek. A csaj, tényleg itt dolgozik, és amikor írok neki, hogy itt vagyunk, már jön is hogy fogadjon minket, és átad két olyan kártyát, nyakba akasztósat, amiket a dolgozók hordanak, többnyire. Állati! Állati, hogy állatkertben vagyunk, és hogy bejutunk így. Persze tudom,hogy ha eleget fizetnénk, akkor megoldódna ez a titkos, láthatatlan körbe járás is, viszont, ezt nem hírnévvel értem el, hanem egyedül! Tudok ám valamit. Épp a helyes, totyogó pingvinek etetését nézzük, akikről persze, hogy eszembe jut a Madagaszkár Pingvinjei sorozat, ó igen… szoktam ilyen gyermeteg hülyeségeket nézni. Sean és a csaj valamiről beszélgetnek, nem tudom, mert nem mindig követem a beszélgetést, most kicsit kikapcsoltam, de amikor erősen rezegni kezd a zsebemben a telefon, és a csuklómon is az órám, az üzenetet olvasva elkomorodik a pillantásom. Ez nem jó, nagyon nem jó. Megböködöm Sean vállát. „Mennünk kell.” – az állatkertből kifelé menet sms-ben kérek bocsánatot a nőtől, és hivatkozom családi vészhelyzetre, mire a válasz érkezik, azt már a kocsiban az órámról olvasom le. Még jöhetünk, hogy befejezzük a körtúrát. Látom, a szemem sarkából, hogy Sean egyre idegesebb, ahogy rájön az irányból, hogy a kórházba tartunk. Szinte le se parkoltam, de kirobban a kocsiból, így késve követem őt. Lesprintel, és a recepción is csak fél pillanatra állok meg, a megszokott emeletre rohanok, a lépcsőkön, nem liftezek. Hol van mindenki?! Sean?! Keira?! Sharon nincs a szobájában! Hol van Sean?! Zaklatottan állok meg az üres szobában, jeges rémület lesz urrá rajtam, és a szemöldököm ráncolva pillantok körbe. Ha volna itt egy nővér!
A délelőtt mi másra lenne való, mint alvásra... Aki hajnalban ér haza, az délelőtt alszik és pihen amennyire tőle telik. Sebby a stúdiójával van elfoglalva és osztozom az örömében hogy sikerült neki. Elképesztő. Majdnem hajnalig maradtam Sharon mellett de végül már rendesen elzavart és rám fér a pihenés is ebben igaza van. Épp a konyhában hesszelek egy kávé mellett amikor Sebby is megjelenik. Furcsa hogy befogadott valakit de elég kellemes személyiség lehet hiszen a testvérem nem akárkivel cuccolna össze. Nem bolond. A bögrés kávémmal huppanok a kanapéra hogy kockuljak kicsit a tesó xboxán, de muszáj kikapcsolni az agyamat hogy ne folyamatosan Sharon körül forogjanak és így csak azt veszem észre hogy Sebby mellém huppan a hatalmas medve termetével. - Tesóóóó - üdvözlöm kézjelekkel, már nem is veszem a fáradtságot hogy megszólaljak. Nincs rá szükség, tökéletesen érti hogy mit akarok, és ránézek az ajánlatára hogy mégis mi van? - Állatkert? Hm, jó lenne. Mindjárt mehetünk - elmentem a játékot ott ahol tartok, és elsétálok átöltözni a vendégszobába. Farmert egy egy bordó ujjatlant veszek fel egy mellénnyel ami teljesen átlagos bőr darab, semmi extra. Laza, tesós napot tartunk így csak edzőcipőt húzok és már ott is vagyok. Derekamon az elmaradhatatlan övtáskám benne a szükséges dolgokkal. - Hihetetlen hogy szereztél dolgozói belépőt. Elképesztő vagy - zsongok már egész úton odafelé ahogy vezetek, és aztán le is parkolok az állatkertnél. Iszonyú aranyos dolog és mint a kölykök szaladunk egyik ketrectől a másikig. Jó érzés itt lenni, de valahogy mindig is a farkasok vonzottak és a nagymacskák. A ragadozók, amik mi is vagyunk. - Te Sebby... szeretném a nevemre venni azt a jegesmedvét. Az előbb azt mondta az a nő hogy csak neki nincs még pártfogója... - sóhajtok fel hiszen lehet örökbe fogadni állatokat hogy mi álljuk a költséget. A medve nagy és sok dolog lehet vele, de... tarthatnák jobban is. Biztos lehet valamit tenni vele, vagyis mellette. Mikor a pingvinekhez érünk naná hogy beugrik a Madagaszkár és el is csevegünk a csajszival. Tök aranyos. Aztán Sebby szól, és megfagy a mosolyom. - Mi van? Mi történt? Sharon.... - már nyargalok is a kocsi felé, de olyan ideges vagyok hogy még a kocsikulcs is kicsúszk a kezemből, így hát Sebby vezet. Én biztos felkenném magunkat most egy fára. Nem is kérdés hogy hová tartunk és a már lassuló kocsiból vetem ki magam mint valami rambó és úgy futok mint akinek az élete múlik rajta. Az is múlik. Sharon! Istenem, ne ne....A szobája helyett már a műtőhöz rohanok ahol majdnem karambolozok Keirával. - Keira, Keira! - zihálok ahogy elkapom a karját. - Mi történt? Hol vagy Sharon? - kérdezgetem a műtő előtt állva és még épp látom hogy Sebby is befordul a sarkon ahogy megtalál minket. Annyira félek minden ilyen alkalommal, hiszen ki tudja melyik az utolsó pillanat. Bármelyik.
Ennél rosszabb időzítés talán a világon sincs, mondjuk ha egészen pontos akarok lenni, az ilyen dolgoknak sosincs itt a megfelelő ideje. Elvégre... kaszás úr bizonyosan utál minket, hogy az útjába állunk de végül... mindig ő nyer ellenünk. A pulzosom az egekben van, gyorsan mindent és azonnal, amit csak tudunk, azt megtenni, de néha... még ez is kevés. Ráadásul Sharon mostanában gyengébb volt a szokásosnál így az esélyek nem túl jók. Csak zihálva figyelem az ajtót, ahogy becsukódik előttem és kivillan a piros lámpa az ajtó felett. Mellettem még elzúg egy vérszállító kolléga a dobozával, és a fejemben csak a gépek sípolását hallom, ami a kórteremben ragadt bele a fülembe. Kezemben szorongatom a telefonom, nem érkezik válasz. Vajon megkapták? Vagy hívnom kéne őket? Nem, nem jön ki hang a torkomon. Mégis hogy mondhatnám el szépen, mi a helyzet? Ismerve Seant olyan ideges lenne tőle, hogy utána ők kerülnének a műtőbe. Nem, azt semmiféleképpen nem akarom. Szinte öntudatlan indulok meg az ajtók felé, mi mást tehetnék még? Talán vissza kellene mennem a nővérszobába, de érzem, hogy leülni sem tudnék. Lory a vállamra teszi a kezét, esetlen mosolyog. Nem tudom visszamosolyogni. Csak bólintok a szavaira, szüneteljek egy kicsit. Csak állok ott, gyomorgörccsel a gyomromban és azzal a sejtéssel, hogy... Lory eközben visszament a helyünkre, pontosabban a mobil készletért a szobába, mikor is szembetalálkozik a szelíd óriással, kit így irányba koordinál és a műtő felé útnak indítja. Ő is sejti az elkerülhetetlent, így szomorúan néz Sebby után. - T-tessék?- Riadok fel a gondolataimból, észre sem vettem, hogy Sean mikor került elém, de most hirtelen megérzem, ahogy szorítja a kezem. Hát persze... élete szerelme van azokon az ajtókon túl, nem túl fényes állapotban. Beleharapok az ajkaimba, közben Sebby is befut, látom befordulni a sarkon. Nem tudok a szemükbe nézni. - Sharon... ő... a szervezete összeomlott.- Nyelek egyet, a torkom olyan, mint a Kalahári sivatag... Felnézek a pirosan világító feliratra. Fáj a karom, Sean nagyon erősen szorítja. Szeretném átölelni, megnyugtatni, minden rendben lesz. De most... most az egyszer, nem tudok hazudni. - Az elmúlt napokban egyre gyengült... nincsenek jó kilátásai. Éppen az életéért küzdenek a műtőben. Szó szerint... A végét már szinte csak suttogom magam elé, miközben kerülöm a szemkontaktust. Nem tudok rájuk nézni. Hiába voltunk gyorsak, ha a test nem elég erős kibírni a műtétet. - Most az összes imára szüksége van. - Halkan mondom csak, miközben a karomat tartó kezére siklik a kezem. Ez lila lesz... bár, örülnöm kéne, legalább egy kis maradandó emléket kapok tőle. Te jó ég... milyen visszataszító egy lény vagyok. Még most is ilyeneken gondolkozom. Undorító. Hallok egy kattogó hangot, a fénycső szokta ezt kiadni,, amikor... Elkerekedett szemekkel pördülök meg a tengelyem körül, a piros lámpa csendben alszik. - Ne... Remeg fel a hangom és feszült figyelem tapad az ajtóra, ahonnan a vérszállító jön ki a dobozával és én csak annyit hallok bentről kiszűrődni: ... 10 óra hat perc ... - Sean... Félve fordulok meg, és pont akkor nézek fel rá, mikor könnyeim csordulnak ki. Mert pontosan tudom, milyen protokolláris szövegnek a része ez... Még két perc és a doktor a kezeit törölgetve jön ki az ajtón. Fel néz ránk, bús tekintettel bozontos nagy szemöldökkel... halk sóhaj, ő sem szereti ezt csinálni. - Sajnálom... Részvétem a családtagoknak. Jött a szokásos ismertetése a műtőben történtekről, hogy ugye az autoimmun betegsége miatt a vérlemezkéi szétestek, amit mindig vérátömlesztéssel igyekeztünk pótolni, de mostanra a mája és a tüdeje is feladta a küzdelmet. Lényegében az egész szervezete feladta. Háromszor élesztették még bent újra, de a negyedik már nem sikerült. Beállt az agyhalál. Elfehéredtek az ujjaim is, fél percig állt előttük levett műtős sapkával, aztán aláírta a nővérke által hozott dokumentumokat és elment. Elvégre... nem állhat meg minden kereszteződésben. Fogom a jelentést a kezemben, a sok latin szót... mind értem és mind egy-egy tőr a hátamba. Most fogom őket utoljára látni, ráadásul..ilyen szörnyű helyzetben.
Sharon nincs a szobájában, de egy kedves nővér útba igazít. Nem jó jel, hogy a műtőben van, sosem az. De valahogy látom a testbeszédéből, hogy ez még a megszokottnál is rosszabb, és amikor végre beérem az öcsémet a sarkon befordulva, látom meg, ahogy Keirával vált pár szót, aggodalmasan szemlélem a jelenetet. Miért nem hallom, hogy mit mond?! Sean eltakarja! Ráadásul nem mer ránk nézni sem. Aggódok! Nagyon nem jelent jól, hogy a második embertől látok ilyen viselkedést. Közelebb megyek, a szívem a torkomban dobog, és akkor látom, hogy a piros lámpa kialszik. Ez most jó? Mindjárt kitolják a műtőből, és átviszik a megfigyelőbe, ahova ilyen után mindig, ugye? Akkor kinyílik az ajtó, sokat nem látok, de egy fazon jön ki a vérszállítós dobozzal, és homlokráncolva pillantok, hol az ajtóra, hol Keirára, és az öcsémre. Mi történik?! Csak azt látom, ahogy Keira visszafordul, de már az arcán potyognak a könnyek. Nem! Oh! Nem! Megereszkedik a vállam, és odalépek az öcsém háta mögé, és megszorítom a vállát. Itt vagyok! Bármi lesz is itt vagyok! Mire kiér a doktor, addigra pedig mindkét vállát fogom, és nem eresztem. Noha a szívem a torkomban dobog. Amikor pedig leolvasom az újabb szavakat, elgyötörten pillantok oldalra, érzem ,hogy szúr a szemem, és nehezen veszem a levegőt, és mintha minden súly az én vállaimra telepedne. Noha nekem, koránt sem lehet akkora fájdalmam, mint az öcsémnek. De szerettem Sharont, mint egy kishúgot. Nem akarom, hogy elfusson Sean, ezért fogom a vállait, meg azért, hogy tudja, hogy vele vagyok. Az orvos itt hagy minket. - S…ssseeean?! – szólalok meg reszelős karcos hangon, az enyém mélyebb mint az övé, és picit megrázom a vállainál fogva. Mondjon valaki valamit! Sean! Csinálj valamit! Persze nem fogom erősen, ki tud szakadni a fogásomból, és sosem okoznék neki fájdalmat. Azt se tudom,hogy mennyire hangosan szólaltam meg, remélem nem üvöltök, azért szégyellném magamat, később. De most az a fontos, hogy tudjam, mi van vele, ha hagyja magát megfordítom, de… ha be akar rohanni a műtőbe, vagy nem tudom… Egyáltalán nem tudom. Erre nem készültem fel! Próbáltam, de ez…. olyan váratlan volt!
Az ember kedve egyetlen másodperc alatt vehet száznyolcvan fokos fordulatot, mert az egyik pillanatban még arról beszélek hogy örökbefogadnám a jegesmedvét, aztán meg jön egy sms és már lélekszakadva rohanunk a kocsi felé. Minden gondolatom lenullázódik, és elfelejtek mindent, csakis Sharon jár most az eszemben hogy mi történhetett. Újabb összeomlás, gondolom, mert elég gyenge a szervezete már és igazából... már csak az elnyűhetetlen akarata tartotta éltben szerintem és a szerelmünk. Elkeseredetten gondolok arra hogy ő sem mindenható és lesz az a pont, amikor már nem fog tudni ellenállni. A kóráz előtt meg se várom hogy Sebby leálljon és már vetődöm is ki szuperhősöket megszégyenítve és már nem is fáradok hogy a szobájához menjek, a műtők felé vágtatok el ameddig csak mehetek és kevés híján Keirában borulok fel, de elkapom a vállát. Keira sem néz ki túl jól de sosem jelent jót ha az ápoló is odavan. Lassan befut a testvérem is. - Megint rosszabb lett? Mikor vitték be, mik a kilátásaink? - kérdezgetem ahogy szorongatom szegényt, de képtelen vagyok elengedni. Képtelen vagyok. - Nem vagyok jóban az öreggel - húzom el a szám de magamban persze fohászkodom minden létező és nem létező dologhoz hogy segítsenek, és elengedem Keirát ahogy lenéz a kezemre. - Jesszusom, Keira. Sajnálom, sajnálom... - nem akartam neki fájdalmat okozni és fel-alá kezdek mászkálni mint a ketrecébe zárt vad de pár lépés és a piros lámpa elalszik. Azonnal odarohanok én legyek az első aki meglátja de... Mi ez? Ki ez? - Mi, most mi van, mi történik? - kérdezem hogy nem őt hozzák ki hanem az egyik dolgozó jön ki egy nagy dobozzal. Nem értem, és ahogy Keirára nézek, a könnyeit látom. Ne.... - Nem... ez... nem? Ugye? - akad el a hangom és szorul össze a torkom úgy, mintha fojtogatnának. Ez nem lehet, egyszerűen nem igaz... Nem mehetett el. Sharon nem.... de. Hiszen tudtam, hiszen mindannyian tudtuk! Mégis... Megtántorodom és Sebby fog meg, és az orvos... a szavai teszik az egész rémálmot valóssá. Ismer engem, én is ismerem őt és tudom hogy mindent megtett amit orvosként tehetett de... ő sem mindenható. Senki sem az. - Értem... Köszönöm doktor úr - ahogy elmondta mi történt és mit próbáltak tenni érte, és hagyom menni. Sharon-on már segíthet de talán másokon igen, nem tarthatom fel. Nem tudom mennyi idő telik el, mire a fagyos dermedtségem felolvad de a hang... az visszahúz a földre. Évek óta nem hallottam már. - Tesó - támaszkodom rá, de visszapillantok Keirára. - Köszönöm Keira, mindent... Látjuk még egymást - indulok el gépiesen. Mintha nem az én testem lenne, és nem az én lábaim lépkednének. - Vigyél haza légyszíves - fordulok Sebby ahogy felemelt kezekkel mutatom a szavaim. Azt hittem... nem tudom. Mindent elképzeltem hogy mi lesz ha, és mit fogok érezni de most... olyan furcsán nyugodt és üres minden. Mintha időbuborékba kerültem volna. Mi van velem? Miért nem érzek... semmit a tompa sajgáson kívül a mellkasomban?
Szörnyű előérzet mardos odabent, valahogy tudom, mi fog ma történni, de mégsem karom elhinni. Egyszerűen.. nem. Pedig tudom, hogy a logika lapján ez ön, a valóság nem tündérmese, nincs csodás gyógyulást, nincs varázsige, sem tündérpálca. Bár lenne... - Nem olyan rég...- Válaszolok a kérdésáradatra első körben, s bár nem tudok rájuk nézni, a feltörni készülő könnyekkel kevert frusztráció sem segít a helyzeten. Hiába az ima, hiába minden erőfeszítés vér és verejtékcsepp. A lámpa elalszik s én tudom, hogy túl gyorsan. 15 perc alatt nem tudunk csodát tenni. Senki sem tud ezen a kerek nagy világon. Hát ennyi volt... Sharon most már tovább állt, senki sem tudja hová, vagy mi lészen a halál után. Egy biztos, itt már nincs. Ahogyan, ez a két szeretnivaló óriás sem fog többet ide jönni. Már nem lesz miért, én pedig most látom őket utoljára. Rohadt egy érzés ez. Fájdalmas nézni a fájdalmukat, fájdalmas, ahogyan hallani vélem összetörni odabent Seant... Robotpilótába kapcsolt, az a reszelős hang ráz vissza engem is. A mackótestvér tartja, fogja s nem engedi el. Így jó. Így kell lennie. Eddig sem volt rám szükségük, ezután sem lesz. Ott vannak egymásnak, ketten együtt túljutnak ezen. Így van.. ne sírj már, basszus. - Én nem hiszem...- Suttogom magam elé, ahogy Sean megereszkedett vállait nézem, a hátát ahogy a kijárat felé indul. Még egyszer utoljára megnézem az alakját, hogy amíg csak tehetem, ne felejtsem el. - Ég veletek. Sóhajtom a könnyeimet törölgetve, ruhámba marva, ajkamba harapva kényszerítem magam vissza a valóság talajára. Nem állhatok meg. Most nem. Megrázom a fejem, megcibálom az arcom és eldöntöm. Ájulásig dolgozom magam. És az úgy... jó lesz. Megfordulok, és röppenek be a nővérszobába. Mi a következő?!
Láttam, és sejtettem ,hogy előbb utóbb be fog következni, és egyáltalán nem vártam. Láttam, azt amit mások nem akartak észre venni, a szemeiben a feladást. Most pedig itt állok, az öcsém háta mögött, és az orvos szavait leolvasva a szájáról, mérhetetlen szomorúság tölt el. Egy kedves lélek eltávozott tőlünk. Nem érdemelte meg a halált ,mert hősként küzdött, szinte az utolsó pillanatig. Vettem egy nagy levegőt, és összeszedtem magamat, vigyáznom kell rá. Elpillantok Keria felé is, és a szomorúság mellett, hála költözik szemeimbe. El fogok jönni hozzá, és megmondani neki, hogy köszönjük mindazt, amit tett értünk. Rá fogom venni, hogy jöjjön el kerti partizni, mert nagyon állhatatos tudok lenni, ha akarok. Ennyit megérdemel ő is, hogy ott legyen, legalább. Hiszen rengetegszer tartotta bennem ő is a lelket, és Seanben is. Kedves teremtés. A pillantásom, ezután a velem szembe forduló öcsémre téved, és biccentek, miután leolvastam a kérését, és megszorítom a vállát. Elindulok, de még visszafordulok Keirához, és biccentek neki, minden mozdulatomból süt a hála, és persze a szomorúság. Észnél kell lennem. Én csak kedveltem Sharont, de Sean szerette is tényleg, szerelemmel. Össze szedtem magamat, mert most szüksége van rám, és segíteni fogok neki, bármiben. Sharon halála annyira friss volt, még nekem is, hogy a banda tagoknak is elfelejtettem szólni, majd, anya, de lehet, hogy ő sem azzal lesz elfoglalva. Átkarolom Seant, és a vállát szorítom, ahogy elindulunk a kocsi felé. Lassan haladok, nem sietek, és a fél szemem mindig rajta van, hátha mondani akar nekem valamit. Haza viszem Seant, az én lakásomra, és a vendég szobámba kormányozom, nem abba, ahol Crystal van, még van egy harmadik szobám, amit senkinek sem adnék ki, ez Sean szobája. Mindig és mindenkor. Anyut felhívom, hogy váltsunk pár szót, és elmondom neki,hogy mi történt, megkéri, hogy tegyek fel vizet, a teának, szeretne bemenni Seanhez, én pedig meg is csinálom a vizet, a többit rá bízom. Úgy eljöttünk onnan, hogy nem kérdeztem meg, hogy mit kell ilyenkor csinálni… Hajaj! Másnap reggel kopogtattam a szobája ajtaján, de semmi jelzést nem kaptam, ki kell rúgdossam az ágyból, hogy elintézzük a papírokat. Mint… élettársi kapcsolatban élők, ő volt a legközelebbi hozzátartozója.
Kezdőlap
