Fekete tócsa gyűlik lábam mellett. Izzadt homlokomat kézhátammal törlöm meg, majd ernyedten engedem magam mellé kezemet. Fekete és bíbor festékcsepp csorog végig ujjaimon, körmöm hegyénél egy pillanatra megállva. Gondolkodik, hogy maradjon, vagy menjen. Nem tétovázik sokáig, ő nem. Elszakadva részétől zuhanórepülésbe indul a parketta felé, hogy ott lévő testvéreihez csatlakozzon. A vízzel vegyített festék lágyan fodrozódik. Tétován lépek hátra, hogy egészébe szemléljem meg művemet. Oly fekete, oly szürke. Ahogy a női alak, kezei felé tekint és… De, hogy mást mit láthatna benne? Fogalmam sincs. A düh, a harag és a fájdalom vezette ujjaimat. Mikor végre felfogom mostani festményem veszem csak észre, hogy lihegek. Zavaros tekintettel nézek körbe. A sötét, poros szobába szanaszét hevernek a padlón, fehér szétszóródva hevernek közöttük, felvéve színeiket. Egy ép doboz még az állvány melletti kisebb asztalon pihen. Remegő ujjakkal nyúlok ki értük. Ujjaim feketéllenek, tétován tekintek le, s azt kell látnom másik kezem is festéktől sötétlik. Feljebb pillantva látom, hogy jobb karomon kötés díszeleg. Az emlékek lassan kúsznak vissza elmémbe. Nemrég értem haza. Tony végül megsajnált és kaptam tőle fájdalomcsillapítót, s hogy lássam kegyességét orvoshoz is elvitt. Kificamodott a jobb csuklóm, de nem vészes… Egyetlen egyszer sem szólaltam meg, még ha akartam volna sem egykori kedvesem nem engedte volna. Ő volt, ki vezette a beszélgetést, gondolataim amúgy is le voltak foglalva. A jobb kezem használhatatlanná vált egyelőre. A jobb, amivel festek. Mindkettőnk szerencséjére az orvos írt fel fájdalomcsillapítót, melyet rögtön ki is váltottunk, azok társaságában értünk haza. Utána rögtön bezárkóztam szobámba. Dühömbe az ecseteket hajigáltam a falhoz. Aztán gondolva egyet nyúltam ujjammal a festékbe és a vászonnak estem. Szürke függönyön áttekintve látom, hogy már kezd esteledni, a ház többi részében pedig csend honol. Tony elment volna? Esetleg itt volt Manócskám és meg sem hallottam? Baj történt vele? Remegő kezekkel nyúlok a dobozért és kapok be pár szem fájdalomcsillapítót. Lassú léptekkel indulok el a nappali felé, körül nézve, mi történt az elmúlt órákba.
Sosem érkezem szívesen Bronxba. Hiába érzem magamat egy hálátlan kölyöknek a kijelentés kapcsán, ez a teljes igazság. Mintha itt egészen más törvények uralkodnának, mint Manhattanben, itt minden, a városrész peremére vezető sarkon lefordulva felismerem, ki az, aki drogot árul, ki az, aki szimplán csak kéreget, és ki az, aki egy félreeső sikátort keres ahhoz, hogy belője magát. Aztán lehet, hogy csak számomra emelkednek ki ezek a figurák a tömegből, hogy csupán az én figyelmem ilyen kiélezett a társadalomból kiszorult egyének felismerésére, nem tudom. A lényegen nem változtat, Bronx nem a szívem csücske. Anya az egyetlen, akiért hajlandó vagyok még visszatérni ide. Majdnem az egyetlen, ha igazán pontos szeretnék lenni, ugyanis számba kell vennem az elvetemült pasiját is, akinek mára ígértem a követelt gyógyszereit. Hozzá nyilván nem kedvtelésből jövök, sőt, voltaképpen őt is csak azért keresem fel időről időre, hogy megvédjem Anyát a képzelt vagy éppen valós veszélyektől. Nem egyszer fenyegetett meg vele Tony, és az ilyen lecsúszott, agresszív barmok ígéreteit nem szabad fél vállról venni. Egyedül azt nem értem, Anya miért nem hagyja már el, mit lát még benne? Ha már itt tartunk, kicsit aggódok is… Az állítólagos testvérem utáni lázas kajtatás felölelte az egész délutánomat, így mire a jól ismert utcára fordulok, már elkezd szürkülni. Könyvelhető lesz Tony elégedetlensége, de amíg nem érek el a házunkig, úgy döntök, kizárom őt az elmémből. Figyelmemet eleinte kényszerrel fordítom a környék jellegzetességeire, ám egykönnyen elmerülök a borongós felhők pásztázásában, amelyek sietősen loholnak az eget uraló szélnek hála. Íriszeim aztán az utca egészén elterülő szeméthalmokra siklanak, amint tehetetlenül hánykolódnak jobbra-balra, kiszolgáltatva az időjárás minden kényének, és csupán akkor ébredek megbékélt mélázásomból, amikor az egyik megcsócsált napilap röppályát változtatva egyenesen az arcomba csapódik. Apró morgolódással kísérve szabadulok meg tőle, és miután újból az utca normális flórájának részévé avanzsál, én is megállapodok. Számat rágcsálva pillantok fel az eső áztatta és a kosszal mélyen átitatott, vörösesbarnás ház-blokkok tömkelegére, remélve, hogyha elég ideig ácsorgok ott mozdulatlanul, legközelebb már a reggeli nap fénye fogja őket megvilágítani, jelezve, a mai alkalom kihívásai elmúltak. De tudom, hogy ilyesmi nem történhet, szóval véve egy mély levegőt, felszökkenek az apartmanunkhoz vezető néhány lépcsőfokon, majd benyitok a dohos, cigarettafüsttől súlyos levegőjű lakásba. Nem sietek azzal, hogy felfedjem kilétemet, bár a nagy csend arra enged következtetni, hogy anyáék vagy bekómáltak a hálójukban a gyógyszerektől, vagy Tony már nincsen itt. Mondanom sem kell, melyik verziónak örülnék jobban… Első utam a konyhába vezet, hogy igyak egy pohár vizet, noha az ajtajánál tovább nem jutok. Eleinte összevont szemöldökökkel nézek körbe a kisebb pusztításon, majd egyre növekvő aggodalommal kapom hátra a fejemet a háló ajtajának jellegzetesen nyikorduló hangjára. - Anya?! - szólítom meg, remélve, hogy tényleg ő lesz az, épen, a függőségéhez képest egészségesen. A nappaliba lépve aztán meg is pillantom vékonyka alakját, ám a nyugalom még nem kerít a hatalmába. Tekintetem azonnal felfedezi magának a jobb alkarján díszelgő kötést, és az ujjait betelítő feketeség sem olyasmi, ami felett könnyedén elsiklana a figyelmem. - M-mi történt itt? Jól vagy? Tony volt az? - záporozom meg kérdéseimmel, miközben teszek felé néhány bizonytalan lépést.
Halk léptek törik meg a ház csendjét. Tony visszatért volna talán? Szívemet félelem és ijedelem szorongatja. Nem tudom, hogy meddig leszek képes még egy lakásba élni vele, azonban… Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a fiaimat veszélybe sodorjam. Az egyedül dolog, mely még képes itt tartani azok a gyógyszerek. Velük valahogy könnyebbé válik, még az érintése sem zavar annyira. Ha kapok, ha az ajkaimhoz érhetnek az éltető fehér bogyók. Akkor máris nem tűnik oly szörnyűnek ez a világ. Meglehet, hogy a pirulák hatására nem emlékszem az elmúlt pár órára. Vagy napra? Elvesztettem az időérzékemet, lehet, hogy már másnap van, és most kel fel a nap? Halkan sóhajtva veszem be a fájdalomcsillapitót. Érzem csuklóm lüktetését, minden mozdulatnál ordítani tudnék a fájdalomtól, mégsem tehetem. Nem mutathatom… Oh, hogyne lennék gyenge. Nem, egyszer most nem lesz elég. Kettő sem. Hármat veszek be. Óvatosan megyek ki a nappaliba, ahol… - Manócskám – mosolygok rá kedélyesen. Világom máris derűsebb, hogy épen láthatom az egyetlent, mely talán még életben tart. Vagyis szeretném azt hinni, hogy ő tart életbe. Becsapom önmagam. – Sikerült megszerezned? – kérdem derűs, reménykedő mosollyal arcomon. Nem fogom engedi neki, hogy belelásson lelkembe. Éveken keresztül képes voltam mindig eltitkolni előle érzéseimet. Vagyis mindig is reméltem, hogy sikerült nekem. Azt azonban nem tudom, hogy valóban sikerült-e, bár ennek jelét sose adta. - Hogyan? – pislogok rá értetlenül és tekintetem kószán simul kezemre. Óvatosan rásimítom kezem. Gondoltam, hogy fel fog merülni ez a kérdés, ha esetleg újra találkozunk. – Megcsúsztam a lépcsőn – nevetem el magamat, miközben a pulthoz megyek, hogy összeseperjem a kigurult gyógyszereimet – Az a banya – utalok a házmesterre – felmosta az egész lépcsőházat. Én marha, meg képzeld épp a korlátba kapaszkodtam, a lábam meg vitt előre. – vakarom meg enyhén halántékomat, fekete masszát hagyva ott maga után. Adok magamnak időt, míg végignézek szeretett fiamon. - Mondd jól vagy? Le vagy fogyva, eszel te rendesen? Ülj le készítek neked valamit – simítok előbb végig arcán enyhén remegő kezemmel, fekete csíkot hagyva ott neki is. Aztán odatessékelem régi székéhez. Örülök, hogy Tony most nincs itt, legalább egy ideig kettesbe lehetünk – Mit kérsz? Rántott csirkét? Vagy készítsek egy kis levest? – nyitom ki a hűtőt – mely csak félig kong az ürességtől és guggolok elé. – Nézzük csak, hagymakrém levest? Vagy avokádó krémet? – tekintek rá vállam felett
A jól ismert megnevezést hallva, és látva Anya kedélyes mosolyát, az én bensőmbe is melegség költözik, bár az aggodalmamat még ez sem képes elnyomni. Tudom, hogy valami nincs rendben, mármint hogyne, semmi sincsen rendben, élen Tonyval, de most határozottan érzem, egy komoly történésről maradtam le, vagy éppen idéztem azt elő a késésemmel. Félelmeimet azonban csírájában fojtja el a gyógyszereket illető kérdés. Minden alkalommal számítok erre, amikor ide jövök, minden alkalommal ugyanez játszódik le, ám az agyamra telepedő tompa zsibbadás sohasem marad el, amint újra és újra rádöbbenek, én sosem leszek elég jó ahhoz, hogy valaha is a bogyók elé kerülhessek. Mégsem hagyom, hogy elöntsön a kesergés, ajkaimat elnéző mosolyra húzom, azt mímelve mindeközben, csupán cukorkákat hoztam Anyának, méghozzá a kedvenceit. Táskámat előre csúsztatom az oldalamról, majd felcsapva tetejét, elkezdek benne matatni. Tankönyvek, cikk-cakkos szélű, gyűrődött füzetek, egy üveg kóla és még jó néhány hasztalan holmi között meglelem a zacskóba tekert tablettákat, pirulákat. Sohasem tégelyekkel hozom, úgy attól tartok, még hamarabb lebuknék a kórházban. - Sikerült, persze. Hol van Tony? - kérdezem, egyelőre magamnál tartva a mérgeket. Nem adhatom oda őket Anyának, ugyanis biztosra veszem, hogy a függősége egyhamar felülkerekedne rajta, aztán újra hallgathatnánk a palijától, amiért megdézsmálta a készletet. Nem, sajnos annak a baromnak kell átadnom, ha minimalizálni szeretném az összezörrenéseket, amelyekből máskülönben lesz bőven. Késtem, a gyógyszeradag is időről időre egyre kevesebb… Szóval mielőtt Anyuval is összekapnék, gyorsan visszaejtem a táskámba a zacskót, és türelmesen hallgatom arról, hogy mi történt a csuklójával. Rettentően szeretnék hinni neki, elmondhatatlanul kívánom, hogy egyszer az életben megbízhassak a szavaiban, és megnyugodhassak, tényleg valami banális ostobaság történt vele a csúfos valóság helyett, de erre képtelen vagyok. Számon mégsem kérem, semmit nem érnék el vele. - Jobban kellene vigyáznod magadra. Így biztosan nehéz festeni - jegyzem meg együtt érzőn, remélve közben, hogyha nyíltan nem is, ám lefordítja magában óvva intésemet Tonyra vonatkoztatva. - És a konyhában mi történt? - érdeklődök tovább, mellé lépve, hogy segíthessek összeszedni neki a gyógyszereket. Ha látna minket valaki… - Mi? P-persze, jól vagyok, Anya - pillantok rá újabb, elnéző mosollyal, és amíg ő az én arcomat összekeni, én letörölgetem róla a magára maszatolt festéket. Mármint a halántékáról, az ujjainak egy alapos mosás szükségeltetne, de meg sem lepődök rajta, hogy nem különösebben törődik a piszokkal. Tudom, hogy már jó néhány tabletta lehet a szervezetében, akkor viselkedik ilyen furcsán. - Eszek, csak sokat mozgok. Ne aggódj miattam - sóhajtok fel halkan, leülve a rozoga konyhaasztalhoz. Mégsem mondhatom neki, hogy nem kérek semmit, és ha igazán őszinte szeretnék lenni magamhoz, nem is akarom, mert legalább ilyenkor egy kicsit úgy érezhetem, mintha lenne egy teljesen átlagos, szerető anyukám. - Jó lesz a krémleves, amelyiket jobban szereted - már a nyelvem hegyén volt, hogy elég egy szendvics, de azzal túl hamar végezne… Ameddig a vacsorát készíti, addig sem gondol a gyógyszereire. - És te hogy vagy? Vigyázol rendesen a liliomra, amit hoztam neked múltkor? - mosolyodok el, felkönyökölve az asztalra, hogy tenyereimen kényelmesen megtámaszthassam az államat.
Kérdésemre elnéző mosoly húzodik ajkaira, táskáját pedig szinte már vontatott lassúsággal veszi elő. Vagyis én ezt így látom. Ajkaimat mohón nyalom végig, ám a nedvesség egy pillanat alatt eltűnik, beszívja a szárazságtól cserepezett szám. Érzem, ahogy a nyálam összefolyik a számba, olyannyira vágyok pár szem fájdalomcsillapítóra. Kezem enyhén remeg, de kivételesen a fájdalomtól csak. Barna lélektükreim felcsillannak, még ha csak egy pillanat erejéig is, mikor előhúzza az áhítozott zacskót. Nem fiolába hozza, ezt jól is teszi. Így csak később bukna le a kórházba és ha megtörténne. Inkább nem akarom elképzelni, hogy Tony mit tenne Prüntyőkémmel. A szívemet újra félelem járja át, melyet újra csak nem mutathatok ki. - Nem tudom – felelem őszintén, rekedt hanggal, ahogy torkom hirtelen szárad ki. Halkan köszörülöm meg azt, hogy újabb magyarázattal szolgáljak. – Bevitt a sürgősségire, hogy ellássák a kezemet. Haza még hazahozott, de utána… Nem tudom, hogy hova ment el, vagy hogy mikor tette ezt. Azt sem tudom, hogy mikor jön, de hát tudod – legyintek ép kezemmel könnyedén. – Sose köti ezeket az orromra. Teszek úgy, mintha ez teljesen természetes lenne. Egykoron tényleg így gondoltam, elvakított a lénye, a személyisége. Azonban nap, mint nap kezdem érezni, hogy ez nem normális, hogy ez nincs rendjén. Amikor pedig szóbahozom neki, hogy elhallgatasson csak gyógyszereket ad nekem. Ezzel ideig óráig még célt is él vele. Ugyan már, kit akarok átverni: teljesen célt ér vele. Mohó tekintettel figyelem, ahogy kezei újra csak megmozdulnak s a zacskónyi fehérlő élet visszahuppan a táskába. Halk „oh” hagyja el ajkimat újra csak, apró sóhajtás kíséretében. Ésszel talán fel tudom fogni, hogy miért teszi. A bensőm viszont… - Igaz is, a szabály – emlékeztetem magamat is, szelíd mosollyal az ajkamon. Apró együttérző hangjára szívem összeszorul s tekintetem lesiklik kezemre. Tétován nézek a szoba felé, ahol csak az imént eszméltem tudatomra. - Valóban, azonban felfedeztem egy új módszert. Ujjal festek – emelem fel ép kezemet, melyen a fekete festék mattként száradt már meg rajta. A tempera talán egy-egy vastagabb rétege még folyékonyabb halmazállapotban van. – Azt hiszem, hogy épp főzni akartam, mikor rám jött, hogy festeni akarok – hazudok könnyedén, mint mindig – S tudod, hogy milyen vagyok ilyenkor. Ha festeni kell, akkor nincs az az isten, mely megállítson engem ebben. Nevetem el magamat halkan. A gyógyszerek összeszedése után, már inkább az ő állapota érdekel. Nem vagyok jó anya, ezt tudom, mégis próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Érdekel a fiam, s az ő állapota is, csak a gyógyszerek… Azok a fránya gyógyszerek... A magunk különc módján vigyázunk egymásra. - Mozogsz? Mit? – kérdezem meglepetten. Remélni tudom csak, hogy nem sodorja magát veszélybe közbe. Mit is kezdenék nélküle hetekig? – Jó lesz, biztos? Rendben, akkor brokkolit készítek, azt szereted Manócskám, nem igaz? – mosolygok rá kedvesen. Talán… Talán ha nem itt élnénk, ez a kép lehetne normális is. A fiam, ki meglátogat kedvesen ül az asztalnál én pedig lelkesen, hétköznapi anyaként levest készítek neki. Lassan készítek elő hozzá mindent. Kést, brokkolit, lábast, tejszínt, vizet… Remegő kezekkel kezdek neki dolgozni. - Persze, persze jól vagyok – hazudok újból csak oly könnyedén. Lassan már annyiszor megteszem, hogy magam is elhiszem. – Oh persze, bent van a szobába. Onnan éri a legtöbb napfény. Nagyon szépen virágzik – fordulok hátra egy pillanatra csak. Ám annyi időre éppen eleget, hogy megvágjam az amúgy is tropa kezem egyik ujját. – A francba – szitkozódom, ahogy elejtem a kést a földre a lábam elé, s gyorsan a csap alá tartom az ujjamat. – Milyen szerencsétlen vagyok.
Kedvem lenne felhorkanni, hallva Tony lovagias megmozdulásáról. Eddig sem vetettem túl nagy hitet Anya történetébe a csuklóját illetően, de ha már az a seggfej vitte a sürgősségire, akkor biztosan köze volt a sérüléshez. Tony csak akkor villantja elő a törődő oldalát, amikor nagyon el akar tusolni valamit… Lehet, hogy Anyun keresztül könnyen sakkban tartja a családunkat, de amúgy egy idióta barom, egyszerű átlátni rajta. Már akinek. - Értem. Akkor megvárom. Vagy majd később üzenek neki, ha nem jön - vonom meg a vállaimat, mert annyira nem töröm magamat a találkozóért. Mégis elkerülhetetlen, Anyára sajnos az életemet sem merném bízni, elcserélné egy zacskó fájdalomcsillapítóra, szóval muszáj nekem átadni a kórházból csent pirulákat, tablettákat. Ezen meggyőződésemben a végletekig megerősít Anyu sóvárgó tekintete, és szelíd mosolya, ami mögött tudom, hogy frusztrációt, meg némi bosszankodást rejt, amiért nem neki hozom közvetlenül a szállítmányt. Az más kérdés, hogyha rajtam múlna, semmit nem csempésznék neki, már annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy a Tonynak hozott adagokból ő is szokott kapni. Hiába szépítem, közvetetten én látom el az imádott mérgeivel, ahelyett, hogy kisegíteném a szenvedésből. - Azt látom… - elmosolyodva pillantok maszatos ujjaira. Azt hiszem, ha van valami, amit Anya jobban szeret a gyógyszereinél, az a festés. - Majd vacsi után mutasd meg, mit alkottál. Nem baj, ha nincs kész - biggyesztem hozzá, mialatt leteszem a táskámat a konyhai székek egyikére, és segítek neki rendet tenni a konyhában. - Igen, volt már hozzá szerencsém - apró, őszintétlen nevetéssel társulok az övéhez, visszaemlékezve egy-egy valóban mulatságos alkalomra. Kár, hogy a jelen sötétsége minden szép és jó emléket elborít. Már azt sem tudnám megmondani, hogy volt-e alkalom, amikor Anyát józannak és kiegyensúlyozottnak láttam. Valószínűleg nem, mégis szeretnék addig kutakodni az elmémben, míg egyet nem találok. Talán majd egyszer. - Igen. Öhm, a suliban van ilyen lehetőség. Foci, ilyenek - válaszolgatok neki, immáron az asztalnál ücsörögve. Könnyebb hazudni, mint azt taglalni, hogy néha időm sincs az evésre az iskola és a munka között, na meg a kórház takarítása sem egy egyszerű feladat. - Persze, a brokkoli is jöhet - igaz, ki nem állhatom, de minden gyerek ezt csinálja, nem? Elviseli a rosszat is, ha az anyukájától kapja, szóval eszem ágában sincsen válogatni. - Már hiányzott a főztöd - mosolyodok el, visszakapaszkodva a pozitív gondolatok és érzések peremére, száműzve egyelőre a hazugságokat. Nem mintha lehetne akár egy pillanat is az életünkben, ami tökéletesen alakul, ha nem vágta volna most el az ujját Anya, valószínűleg Tony bukkant volna fel, vagy egy kocsi csapódott volna a ház előtti, kertnek alig nevezhető járdára, bármit el tudok képzelni. Mégis lenyelem frusztráltságomat, és felpattanok a helyemről, előkotorva a szekrények egyikéből a kis ragtapaszos dobozt, amiből mindig kaptam valami színes, állatos darabot, ha lehorzsoltam a térdemet biciklizés közben. - Tessék, ha elállt a vérzés, tegyél rá egyet. Megcsinálom én a vacsorát, neked úgyis fájhat a csuklód - mosolygok rá elnézően, majd miután letettem mellé a dobozkát, felszedem a kést a földről, és egy másik, tisztával folytatom a brokkolik felszelését. - Örülök, hogy tetszik a virág. Amíg nem vagyok itt, van kiről gondoskodnod - jegyzem meg, noha le tudnám vakarni a bőrt az arcomról. Magam sem tudom, miért éreztem szükségét ezt megjegyezni, ugyanis hiába próbálok szemellenzővel járni, van, amit még magammal sem tudok elhitetni, például Anya lelkesedését aziránt, hogy gondoskodjon bármiről, bárkiről is magán kívül.
Halvány szelíd mosoly kúszik végig ajkaimon, ahogy meghallom Prücsök szavait. Egy pillanatra lehajtom a fejemet, loboncom eltakarja arcomat egy pillanatra. Összeszorított fogakkal nyelek nagyot. Hirtelen felemelve fejemet csapom hátra barna hajamat. - Lehet elment a fiúkkal inni – vonom meg hetykén a vállamat. Sajnos tudom, hogy mi lesz annak a vége, ha a közeli krimóba megy el Tony. Mégsem mutatok semmiféle idegességet ki, mintha minden csak természetes lenne. Mintha még mindig vakon hinnék neki és szeretném őt. Muszáj, értük muszáj megtennem. Értük ez a legkevesebb ár, értük még Tony értintéseit is elviselem. Természetesen kellő mennyiségű gyógyszer után. Anélkül hamar belebolondulnék ebbe a helyzetbe. – Ha nem érne haza, mikor mennél nézz be oda. Hátha ott találod – mosolygok rá szüntelenül. Normálisan. Már ha nálunk beszélhetünk egyáltalán ilyenről. A gyógyszer hamar előkerül a táskából, és legalább olyan gyorsan rejtődik is el. Körmömmel kaparom kézfejemet, tagadhatatlan a vágyam a bogyók iránt. Egy pillanatra minden megszűnik létezni körülöttem és csak egy dolog jár a fejembe: hogyan szerezhetném meg? - Azt hiszem kész van – rebegem halkan, megremegő szempillákkal. Halkságom inkább a képem mondanivalója váltja ki. Vajon mit fog hozzá szólni? Tetszeni fog neki? Életemben először próbáltam ki ujjal festeni, egyáltalán jó ötlet volt? A technikát megtaláltam? Átadja azt az érzést, melyet ki próbáltam fejezni? De mindezektől függetlenül, sötétsége vajon rávezeti lelkemre? Aggodalom ül szívemre, mit nehezen tudok elhessegetni róla. Nem akarom, nem, hogy ő is belekeveredjen ebbe. Elég ha én vagyok itt nap, mint nap, nem akarom, hogy… - Festettem neked is. Kollégiumba laksz, igaz? – kérdezem félrehajtott fejjel – A falra majd jó lesz. Szépen feldíszíted. Nevetéséhez egy pillanatra én is csatlakozom. Fejemet lehajtom egy pillanatra, hajamat pedig füleim mögé tuszkolom, hogy úgy nézhessek ki, akár egy viziló. Na igen, nem büszkeségem, hogy képes vagyok a fejemet elveszteni a festés miatt… De hát ilyen egy művész élete, nem igaz? - Helyes jól teszed, a mozgás az fontos… Nagyon fontos, leköti az elmédet – tudatom vele, talán némileg zavartan. A csuklómat övező zsibbadás kezd visszatérni, mikor visszatérek a konyhába. Már-már remegő kézzel nyúlok a hűtőbe. Habár remegésemet a hűvös idő is kiválthatja akár. - Többször is járhatnál haza enni. Ha szólnál, hogy mikor jössz készítenék neked. Vagy vihetnék is neked el! Tudod, ahogy régen is tettem – fordulok hátra egy pillanatra. Régen, igen, amikor még apró gyermek volt és mindennap főztem neki, amikor iskolába ment. Mennyi idős is volt? 8-9? Aztán hirtelen szakadt meg. Az akkori munkahelyemről kirúgtak és újra a gyógyszerekhez nyúltam bánatomba… Hamar fel kellett nőnie. Gondolataimba merülve nem figyelek oda és ez az egy pillanat épp elég ahhoz, hogy megvágjam ujjamat. Árnyék vetül rám oldalról, ahogy Prücsök hozzámlép. - Köszönöm, de… megcsinálom én neked, ne te dolgozz itthon is – próbálom elhárítani a pulttól, miután az ujjamra ragasztom a kis ragtapaszt és büszkén mutatom fel neki. De újabb kést elővéve mélyen sóhajtok fel és leülök az előbbi helyére. Apró megjegyzésére ép kezemmel megvakarom a jobb vállamat. – Gondoskodni… - sóhajtom el magamat. Mennyi hibát követtem el a múltba? És még mennyit fogok? Érzem a kísértést a szívembe. - Képzeld, Tony szerzett egy kuncsaftot. Tetszenek neki a képeim és megvenné egy részüket! – mesélem némi lelkesedéssel a hangomba. - Tony azt mondta, hogy nem fizetne sokat, de mégis... Ha kifizeti, nem megyünk el ketten valahova? Régen voltunk már bárhol is... - lényegében soha.
- Ohh… - ennél többre nem futja válasz gyanánt, mert úgy vélem, azzal még Anya is tisztában van, hogyha Tony piál, annak jó vége nem lehet. Valahol azonban örülök, hogy éppen ma döntött az ivászat mellett, így legalább majd rajtam, és nem Anyun csattan az ostor. Feltéve, amennyiben „haza” ér. Már csak az a kérdés, hogy megvárjam? Nem mintha ez a ház nem lenne az én otthonom is, mégis, amióta a képbe került a pasas, alig tudok időt tölteni itthon. Sohasem Anya előtt problémázik, arra nagyon is ügyel, hogy egyszer se hallja, egyszer se lássa, de ha néhány napnál tovább időzök a környéken, biztosra vehetem, hogy szóvá teszi, és nem a kedves, elnéző hangján. Még azt is kinézem belőle, hogy az egész kollégiumba költözésemet megmagyarázta valami tini lázadással, vagy a nemtörődömségemmel. Néha félelmetes belegondolni, milyen hazugságokkal tömheti Anya fejét, amikor ő a gyógyszerei okozta bódulatot élvezi, és a Tony „iránti” szerelmében úszik. - Oké, megnézem majd, ha nem jönne - vonom meg a vállaimat léhán, mintha ez az egész néhány dollárnyi tartozásról szólna, és nem bogyókról, amiket a kórházból csenek, hogy ő aztán az utcán üzérkedhessen velük. Mintha nem egy késdobálóba terveznék az este végén bemenni, ahol a magamfajtákat egy pillanat alatt kipécézik a kivénhedt, motoros tagok. Mindegy, ráérek még aggódni ezen, most inkább azt a kicsiny időt szeretném kiélvezni, amit kettesben tölthetünk Anyával. - Szuper, vacsi után mindenképpen megnézem - mosolyodok el biztatóan, látva, hogy némi aggodalom fogja el a festményével kapcsolatban. Arra azonban nem számítok, hogy nekem is készített valamit külön. Biztosra veszem, hogy az arcom ezúttal nyílt könyvként árulja meglepődöttségemet, és az enyhe meghatódottságot, amit a szívem mélyén érzek. - Komolyan? I-igen, ott… Egyszer el kellene jönnöd Manhattanbe velem, teljesen más világ, mint itt - újabb mosolyra húzom ajkaimat, de kivételesen nem azért, hogy megbékítsem a lelkét, hanem mert tényleg boldog vagyok. - Köszönöm, már nagyon kíváncsi vagyok rá - simítom meg a karját, miközben kisétálunk a konyhába. Sajnos a helyszín vonzza magával az itt történtek hangulatát. Nem csupán a maiét, hanem az összes eddigi balhéét, amit megélt ez a ház. Valamiért mindig a konyha a katasztrófák középpontja, és rászolgálva negatív megkülönböztetésére, most is pikk-pakk elöli az iménti, megkönnyebbült légkört. Bárcsak… Legszívesebben ezt felelném Anya meglátására, ám azt hiszem, ha tényleg sportolnék valamit, az sem kötné le eléggé a gondolataimat. - A fényképezés jobban le szokott kötni - bököm ki, elvégre minek titkoljam a szenvedélyemet? Talán Anyu már nem az, aki egykoron volt, hosszú évekkel ezelőtt, de attól még az anyukám marad, aki előtt nem tervezek minden áldott részletéről az életemnek hazudni. Na jó… Azt azért nem teszem hozzá, hogy legutóbb ellopták a gépemet, szóval ez a megnyugtató eszköz egy ideje kicsúszott a kezemből, révén, újat venni most nem tudnék. Ilyesmivel nem terhelném, van elég gondja. - Az tényleg jó lenne - apró, visszafogott mosolyra görbülnek ajkaim a témaváltás kapcsán. - Megpróbálok gyakrabban hazajárni, de te is eljöhetnél néha. Annyi látnivaló van a városrészben, hogy csak ámulnál - somolygom, azon agyalva közben, hogyan is tudhatnék többször idelátogatni. A pénz még nem is akkora akadály, viszont hétköznap suli, munka, hétvégén pedig a hosszú, nagyvárosi partik, amelyek nélkül úgy érzem, már nem tudnék meglenni. Az az egyetlen kikapcsolódás, amit a fényképezésen kívül ismerek, és tényleg hatásos a gondjaim elfeledtetésében. Mindenesetre ezen ráérek még elmélkedni, gondolataimat hamar visszarántja Anya ügyetlenkedése a késsel. - Ugyan, amikor kicsi voltam és nem tudtam magamra főzni, akkor te láttál el, nem? - vonom meg a szemöldökeimet jó kedélyűen, a ragtapasz és Anya büszke arckifejezése láttán pedig még egy vigyorra is futja tőlem. Hosszan nem tart ki az arcomon, de mikor folytatom a főzést, mosolyként még rajtam díszeleg az árnyéka. - Komolyan? - kapom fel a fejemet hirtelen, mert ez bizony nagyon jó hír. Jobb lenne, ha nem Tony-n keresztül történt volna mindez, ám ez most mellékes. - Ez remek, Anyu. Ha már egy valaki elkezdi, onnan nem lesz visszaút. Nem fogod győzni festeni a képeidet - vigyorodok el, kezeim viszont megakadnak, amikor felveti az utazás lehetőségét. Nyilván én sem gondolom, hogy a világ másik felére röppennénk, azonban jól esne kikapcsolódni. Netán örökre meglépni… - De, menjünk. Van már ötleted, hova? Kalifornia? Vagy inkább Minnesota? - vonogatom meg a szemöldökeimet, bár jól ismerem magunkat. Egyikünk sem menne a hegyekbe befagyasztani a hátsóját.
Halvány mosoly kúszik arcomra, hallva legkedvesebb fiam tervét. Legkedvesebb… Mintha az első valaha az lehet. Nem tudom miért de az utóbbi időkben egyre többet járnak gondolataim körülötte. Mióta Tony vele (is) fenyeget. Mióta meglebegtette előttem, hogy elmondja Prücsöknek is. Vajon megtette? Tényleg elmondta neki? Vajon ezért jött? Vagy csak a gyógyszerek miatt? Vagy nem is tud az egészről semmit? Kérdések tömkelege kavarog a fejembe, s próbálok olvasni a fiam arcáról… Hasztalan, hisz semmi olyat nem mutat, mely számomra gyanús lenne. Sokszor elgondolkozok azon, hogy vajon jól ismerem? Egyáltalán ismerem őt? Szívem mégis összeszorul, ha belegondolok, hogy odaengedem őt a közelébe. Mégis… ha gyógyszert akarok meg kell tennem. Jobban örülnék, ha nem dolgozna a kórházba… De tudom, hogy nem beszélném le… saját érdekem miatt nem. - Sok képet festettem az utóbbi időbe. Noha ez az első, melyet kézzel – vakarom meg újra halántékomat. Apró meglepődésére azonban derűs nevetéssel felelek elsőnek. Szerettem festeni neki is. Igaz, a legtöbb kép, melyet elkészítettem sose tetszett és kidobtam. Manócskámnak csak tökéletes képet készíthettem és eddig egyik sem felelt meg nekem. De ez… Hátha… - Persze, tudod, hogy régóta készül már – mosolyodok vidáman, oly vidámsággal, melyet régóta nem láthatott ez a ház már – Oh tényleg? Mesélj milyen? Milyen helyek vannak? Milyenek az óráid? Sok van? Le vagy foglalva egész héten? – faggatózom, akár egy normális anya lennék. Vagyis próbálok úgy viselkedni. Jóvá akarom tenni minden bűnömet, melyet elkövettem felé, tudva tudván, hogy hamar el fogok bukni rajta. Mint mindig. Simítására egy pillanatra megrándulnak az izmaim a bőröm alatt, fogaimat összeszorítva azonban mosolygást erőltetek az arcára. Rossz emlékek. Túl rosszak. Csak adja az ég, hogy ne vegye észre. - Fényképezel? – lepődök meg őszintén- Mégis mióta? És miket? Táj, portré, emberek, épületek? Oh, a fiam is művészlélek – mosolyodok el boldogan. Egy művészt csak ez boldogíthatja a legjobban, ha a csemetéje is valamilyen úton, módon kötődik az ő életéhez, világszemléletéhez. Így hátha ő is megérti az én világomat, ahogy én látom magam körül a dolgokat. S ettől a gondolattól újra csak megrémülök. Ugyanis nem akarom, hogy lássa az én világomat, hogy rájöjjön mily titkokat rejtenek eme falak. - Mostanában néha kimozdulok – mesélem büszkén – sokat járok a parkba. Figyelem az emberek mozgását, arckifejezéseit. Lerajzolom őket. Szerintem mindennap telefirkálom skiccekkel egy füzetet – mesélek tovább. Eme tény tényleg igaz, szeretek a parkba lejárni. Amíg Tony nincs itthon szabadon járkálhatok kelhetek. Azonban mivel tudja, hogy mostanában kezelhetetlen vagyok egyre kevesebb időt tölt nélkülem. Mintha… figyelne… Mintha sejtené, hogy mire készülök… - Amikor kicsi voltál igen – sóhajtom el magamat. Vagy az anyám, vagy az apám, épp mikor ki vigyázott rá. Isten nyugosztalja őket, hogy eltűntek a környékről és nem kell látniuk, hogy mivé lett gyermekük. Szerencsémre egyikük sem tudja, hogy hová is mentek valójára. Nyertek egy kicsit a lottón, s a pénz szagát megérezve leköltöztek Mexikóba. Mindennek már lassan 10 éve. Azóta se hallottunk róla. – No de azóta – sóhajtom inkább csak magamnak, lehajtott fejjel, némi letargiával a hangomban. Amíg pedig Manócska le van foglalva a főzéssel észrevétlen nyúlok a táskájába. Óvatosan nyitom ki a műanyag, alig zörgő zacskót és kapok ki belőle pár szemet, melyeket gyorsan a torkomra is gurítok. Lopok. Nem csak az élettársamtól, de a fiamtól is. - Igen – rebegem elszégyelve magamat, mégis… lassan érzem, ahogy a kártékony kemikálék a gyomromba érve lassan kifejti a hatását. Ennél jobb érzés aligha lehet – Tony azt mondta, hogy ha bejönnek neki, több képet és készítenem kell neki. Azt mondta továbbá Tony, hogy lehet meghatározná a műfaját – húzom el a számat kissé. Ez egy kisebb probléma, ugyanis egy festőt… Nehezen lehet bekorlátozni. - Először Texasra gondoltam, de… Ahova csak szeretnél – mosolygok el végül, s fejemet lehajtom. Körmömet idegesen kaparom az asztal lapján – mindig is érdekeltek azok a bikaversenyek, vagy mik is...No meg még sose ültem lóháton.
Látva Anya vidám, felszabadult mosolyát, hirtelen azt is elfelejtem, hogy hol vagyok éppen és milyen problémák, terhek nyomják a vállainkat. Egyszerűen elmerülök a pillanat varázsában, abba az illúzióba kergetve magamat, minden a legnagyobb rendben van, és most sem Tony meg a gyógyszerek miatt vagyok itt, hanem, hogy eltölthessek egy kellemes vacsorát az édesanyámmal. - Hát elég nagy - vigyorodok el a balga kijelentésemen. - Ott van a Central Park, oda sokat járok, aztán a Broadway, tele művészekkel… Szerintem imádnád - állapítom meg, mielőtt megsimítanám a karját, és a konyhába mennénk. Nem tudnám megmondani miért, de mindig furcsa érzés Anyához érni. Talán csak beképzelem, mégis, mintha megkövülne minden alkalommal, amikor ujjaim felé közelítenek, arról meg ne is beszéljünk, idejét sem tudnám meghatározni, mikor öleltük egymást utoljára. Sokszor megfordul a fejemben, hogy ide jönni olyan, mint egy ritkán látott ismerőst meglátogatni. Cseppet sem érzem azt a mély köteléket kettőnk között, mit anyának és gyermekének kellene, hiába próbálkozom kétségbeesetten az illúziójába kapaszkodni. Az iménti momentumok kivételes ritkaságnak számítanak, inkább jellemzőek üres mosolyaink, és a mögöttük bújó távolságtartás Tony közöttünk feszengő, láthatatlan jelenléte okán… Ha nem lenne ő meg a hülye gyógyszerek, biztos vagyok benne, hogy Anya minden alkalommal öleléssel fogadna, és a mosolya is olyan vidáman ékeskedne az arcán, mint amikor a festményeiről beszél. - Öhm igen, elég sűrűn vannak óráim, de nincs velük baj - vonom meg a vállaimat hetykén, révén, az életem azon részéről jobb szeretek hallgatni, éppúgy Manhattanben az életem itteni oldaláról. Mindkettőnek megvan a helye, a kettőt csupán szükség esetben vegyítem. Leszámítva a hobbimat, amire tulajdonképpen a tanulásomat is építem, hiszen erről nehéz lenne hallgatnom bárki előtt is. - Ühüm. Már egy ideje, és ami épp megtetszik, bár inkább a tájképeket szeretem - mosolyodok el boldogan, mert ez legalább tényleg közös bennünk, olyasmi, amelyről egyikünk sem lenne képes hallgatni, hazudni. Nem is szakítom félbe tehát, amikor folytatja a mesélést, változatlan jó kedvvel hallgatom a szokásoshoz képest élénkebb hangját. Örülök neki, hogy végre kimozdul ebből a porfészekből, és emberek közé jár. Nem csupán azért, mert az egészségének is jót tesz, hanem mert így több az esély rá, hogy megismer végre egy értelmesebb férfit, aki talán, hosszú küzdelem árán, de kiszabadítaná Tony karmai közül, ha én már képtelen vagyok rá. - Jól hangzik. Most már biztos, hogy a Central Parkot is imádnád - somolygok az asztalnál ücsörögve, mielőtt átvenném tőle a stafétabotot a főzésben. Ezúttal nem engedem, hogy az ideálistól nagyon nagyon távol eső családi helyzetünk rányomja a bélyegét a hangulatunkra, szóval igyekszem nem reagálni Anya letargiával telt sóhajára a gondoskodásra való hajlamát illetően. Ellenben lelkesen felszelem a brokkolikat, és amennyire a tudásomból telik, megkísérlem összehozni azt a krémlevest. - És, ismerkedtél a kiruccanásaid alatt? Egy új barátnő, akiről tudnom kellene? - vonogatom meg a szemöldökeimet játékosan, még ha tudom is, Anyának úgy körülbelül egy barátja sincsen Tonyn kívül. Legalábbis, amennyire én tudom, szóval ne legyen igazam. - Ohh… De ha tetszettek neki az eddigi képeid, akkor milyen stílust akar meghatározni? - értetlenkedek, serényen dolgozva a vacsoránkon, amelyhez beteszek két szelet kenyeret is a pirítóba, hogy laktató is legyen a végeredmény. - Szerintem ne aggódj miatta, vagy felejtsd el, találsz mást. Majd körbekérdezek én is Manhattanben, főleg, ha már lesz mit mutogatnom a szobám falán - somolygom, jó kedvem pedig tovább gyarapodik a témánk váltakozásánál. - Texas jól hangzik, menjünk oda - egyezek bele, és miként elkészül az étel, kiszedem magunknak egy-egy tányérba, beleaprítva természetesen a pirított kenyereket is. - Tessék - teszem elé az asztalra, majd én is leülök. Azonban alig éri a széket a hátsó felem, a bejárati ajtó jól ismert nyikorgása szakítja félbe az idilli pillanatainkat. Rögvest összeugrik a gyomrom, kiűzve belőlem mindenféle éhségjelet, mert túl sok opciót nem ismerek a házba belépő kilétét illetően.
Enyhén félrehajtott fejjel hallgatom majdnem egyetlen csöppségem rövid, de annál részletesebb leírását hallva. Hihetetlen, hogy amilyen nagy ez a város, s amilyen régóta élek benne… Ebből a városrészből szinte még sose mentem ki. Ha meg is tettem azt mind Tony oldalán történt, csak az ő felügyelete alatt. Előtte pedig sose vágytam. Miért is vágytam volna, hisz ami kellett az mind megvolt itt is. Nem érdekeltek akkor még a műemlékek, múzeumok, más… művészek. - Biztosan. S mondd… Ott milyen művészek vannak? – kíváncsiskodok szelíd mosollyal az arcomon. Belekapaszkodom ebbe az egy témába. Érintése furcsa, nem megszokott. Soha eddig még senki – legalább is az utóbbi évekbe – nem ért hozzám finoman. Elszoktam tőle és idegen már számomra az érzés. Mégis a művészet ez most az egyetlen, mely kiutat adhat, minden érzésem elől. Nem akarok foglalkozni saját démonjaimmal, fiamtól való tartásomról sem akarok tudomást venni. Válasza nyomán szelíden elmosolyodom. Nem kíván beszéni az iskoláról, miért is kívánna? Pont velem? Sose kérdezősködtem, sosem érdekelt igazán, hogy mit csinál ott. Valójában azt sem tudom, hogy minek tanul a szentem. Néha… Olyan, mintha egy-egy időszak csak úgy elpárologna az életemből. Emlékek, melyekre nem is emlékszem igazán, melykeről nem tudom, hogy valóság-e vagy álom. A gyógyszerek hatásai ezek, mégis… Tudom, hogy nem tesz jót, ésszel fel tudom fogni. Mégis képtelen vagyok élni nélkülük. - Majd ha lesz időd, megmutatod a képeidet? – lelkesedek be. – Tudod, egy időbe jártam… Ilyen művészsuliba, még nagyon régen, gyerekként. Mutattak nekünk fényképeket, tanítani is akartak, de hát… A legtöbbünk mással akart foglalkozni – emlékszem vissza a régi, még tinédzserkori éveimre, amikor még… - Még talán valamire emlékszem is belőlük… - gondolkozok el hangosan. Fényképészet… Magamat nem szeretem viszontlátni képeken, csúnyának találom magam, holott a tükör… Egyszer hol szebben, hol rusnyábban mutat. Jobban szeretettem már akkor is a festést. A képekkel… Nem tudod kifejezni teljesen magadat, még akkor sem, ha minden fényképésznek is megvan a maga, hamisítatlan stílusa. A festészet, az… - Áh, ott csak elvesznék – nevetek fel halkan. Oly hatalmas az a park, főleg képek alapján. Biztos, hogy ha bemennék az egyik bejáratán már nem tudnék kijutni ugyanott. Túl nagy, túl nyűzsgő, túl sokan vannak ott. A tömeg pedig megrémiszt, előhozza a démonjaimat. - Nem… Általában csak magányosan ülök egy padon. Talán nem is mernek közelembe jönni, hisz ha belelendülök a rajzolásba is – nevetem el magamat, enyhén lehajtott fejjel. Hajam újra az arcomba lóg, melyet újra csak kisöprök onnan. Habár azt azért nem vallom be neki, hogy legutóbb is csak azért találkoztam valakivel, mert épp elcseréltem egy bőröndöt, én ostoba és féltem Tony haragjától. - Nem tudom – sóhajtom letargikusan – azt mondta Tony, hogy bár tetszenek neki az képeim, van még mit csiszolnom a stílusomon, hogy aztán kelendőbbek legyenek. Megkérdezte, hogy letudnám-e másolni más festők munkáját, pont ugyanolyanra – húzom el a számat. Persze, pont ugyanolyanra. Az ilyen emberek néha tényleg, hol élnek? Mégsem mertem nemet mondani, csak annyit fűztem a dolgokhoz, hogy nem próbálkoztam még vele. Ami tény, de hogy más munkáját próbáljam lefesteni? – Tényleg? – kapom fel a fejemet, miközben elém teszi a tányér gőzölgő levest és az apróra kockázott kenyeret. – Megtennéd? – hitetlenkedek továbbra is, noha azóta már más témára tértünk át. De… Ezt tényleg megtenné érte? Ezen még mindig le vagyok döbbenve. Közös kis kirándulásunkra pedig még felelnék, ha nem nyílna a bejárati ajtó. Testem ösztönösen megremeg, akár egy rosszul beidegzett reflex. Rögtön meghallhatjuk Tony kissé becsípett röhögését, ahogy benyit, mögötte pár haverjával. A levegő egy pillanatra megfagy, amikor ő is érzékeli, hogy milyen idillt is robbantott ki. Megfordulva hessegeti hűséges csatlósait, és hangosan csapja be az ajtót. - Tony! – ugrok fel, eljátszva a hős szerelmest. Álarcomat felvéve szemeimmel gyönyörködök a férfiben és sietek elébe. – Megjött Manócska! – újságolom vidáman, kissé gügyögve is, ahogy várom a jól „megérdemelt” csókomat. Az undor belülről gyötör, mégsem engedem kimutatni. - Ideje volt már! – szól hangosan – Meghoztad? – tér a tárgyra, s gyomrom megugrik. Meghozta, mégis… félek, mi lesz ha elárul?
- Ott többnyire színészek, de az utcai zenészektől kezdve a festőkig, grafikusokig mindenkit találsz. Mármint, ha erre gondoltál - pillantok rá kíváncsian, miközben már a konyhában tevékenykedek, kisegítve Anyát a főzés ügyes-bajos dolgai alól. Voltaképpen egy percig sem bánom, hogy helyette készítem el a vacsorát, elvégre a kollégiumban elég ritkán jut időm meg lehetőségem arra, saját magamnak készítsek ételt, márpedig nem kellene elfelejtenem a megtanultakat. Amennyiben végzek az egyetemen, és találok valami jó munkát, az lesz a legelső, hogy átköltöztetem magunkat Manhattanbe, vagy a világ másik végére, a lényeg, hogy távol akarom innét tudni Anyát. Ahhoz azonban szükségem lesz a főzőtudományomra is, ugyanis az első időszakban biztos nehéz lesz neki szimplán túlélni a mindennapokat is. Ennyi áldozatot mindenesetre meg fog érni az elszakadásunk Tonytól meg a balhéjaitól. Szép ábrándok, Shaw… Mintha Anya itt kívánná hagyni a pasiját, vagy tényleg lenne arra esély, hogy ne bukjak le a kórházban és kerüljek börtönbe. Mintha lenne lehetőségem arra, hogy a munkába állásomig kimaradjak a drogüzletekből, anélkül, hogy Tony nem hallgattatna el… - Ühüm. Most sajnos nincs itt a gépem, de majd hozok előhívott képeket a koliból - mosolyodok el, felvéve maszkomat, mely a világ összes problémáját képes maga mögött tudni, békességet és nyugodalmat árasztva helyettük. Erősnek kell lennem Anyáért, magamért, meg azokért, akiknek szükségük szokott lenni egy jó hallgatóságra, tehát nem engedhetem, hogy akár egy pillanatra is kimutassam az elmémben forgó, valódi gondolataimat. - Komolyan? Még sosem meséltél erről. Nincsenek már ismerőseid onnét? Úgy értem, én is szeretek olyanokkal beszélgetni a fényképezésről, akik értenek hozzá - tekintek rá érdeklődve, szelíd mosollyal, noha tudom a választ. Mégis kitartóan igyekszem benne újra és újra elhinteni a másokkal való kapcsolattartás fontosságát, hiszen azok nélkül még én is tudom, hogy elvesznék. Persze könnyebb néha elbújni a világ elől, és becsomagolni magamat a bánataim fullasztó leplébe, viszont ha örökké így maradnék, akár el is áshatnám magamat egy tetszőleges helyen a temetőben. Nem igazán vonzz a lehetőség, és Anyának sem akarnám ezt. - El tudom képzelni - horkantok fel, elképzelve, ahogy lázasan telefirkálja a skiccfüzetét, meg sem hallva, ha netán hozzászólnának. - Te is megmutathatnád a rajzaidat, kíváncsivá tettél - vetem fel az ötletet, mielőtt áttérnénk a festményeinek témájára. Mosolyom egyhamar elpárolog ábrázatomról, ajkaimat is inkább elhúzom, hallva Tony hülyeségeit. - Mit ért ő a művészethez? - nem akarok ellenségesnek hangzani, mert Anya úgyis a védelmére kelne, de azért van, amit még én sem tudok magamban tartani. - Remélem nemet mondtál neki. Ha a feketepiacon akar hamisítványokat árulni, biztos vannak erre specializálódottak - forgatom meg a szemeimet, hiszen egyértelmű, mire megy ki a játék. Az a seggfej, még ebben is csak a maga hasznát látja. Közben elkészül az étel, így tálalom, noha minden igyekezetem ellenére is igen csak szerényre sikeredett. - Hogyne - mosolyodok el újfent, félretéve Tonyt, meg a baromságait. Nem is értem, miért lepődik meg ennyire az ajánlatomon, igaz én sem tudom, miért nem jutott ez előbb az eszembe. Talán mostanra már találtam volna neki valakit, aki támogatná, és ezáltal kihúzná ebből a pöcegödörből. Nos, remélhetőleg még nincsen későn beizzítani a tervemet. Viszont attól tartok, hogy túl sokat emlegettük azt az idiótát, mert nem beesik a házba, mielőtt nyugodtan megvacsorázhatnánk? Egy apró sóhajjal én is felkelek a helyemről, majd próbálva leplezni undoromat, figyelem, ahogy Anya a részeges barom kedvére igyekszik tenni. - Mondtam, hogy hozom - vonom meg a vállaimat, nem adva meg neki a teljes behódolás örömét. Ettől függetlenül a táskámhoz lépek, és belenyúlok, hogy kiszedjem a zacskót, aminek a szája gyanúsan szélesre van tárva… Basszus Anya. Még jó, hogy nem darabra megy az egész, különben jó nagy szarban lennék. Na de szépen összehajtom, és a Barom kezébe nyomom. - Itt van. Ennél többet nem sikerült szerezni, elkezdtek odafigyelni - nyögöm ki, és bár ábrázatomon nyugalmat közvetítek, legbelül azonban úgy érzem, mintha egy veszett állat akarna kiszabadulni mindenáron. A szívem hevesen kalimpál, a gyomrom apróra ugrik össze, mert tudom, hogy Tony rohadtul részeg, vagyis az a minimális realitásérzék, amit még birtokol, az is ideiglenesen kipusztult belőle.
- Igen, igen erre – remegnek meg egy pillanatra a pilláim, s elképzelem, ahogy közéjük járva, társaim között lehetnék. Láthatnám, hogy más miként látja a világot. Másnak is ilyen szürke, sötét, néha meg olyannyira színes, mintha egyenesen Mikki Senkarik festette volna az egészet. – Biztos érdekes társaság lehetnek – mondom halk szerénységgel. Hangomból mégis kiérződik, hogy nehezen hagyom el eme városrészt. A félelmen túl a legnagyobb ok az Tony. Nem szereti, ha eljárkálgatok innen, főleg ha kíséret nélkül teszem. Ha nem látja, ha nem tudja, hogy mit is csinálok. A széken ülve szerény mosolyom mit sem veszít erejéből, s szégyenkezve hajtom le a fejemet egy pillanat erejéig. Rendkívül szégyellem magam, de a gyógyszerek utáni vágyam egyre fokozódik és nem bírom ki, hogy ne nyúljak bele táskájába. Persze arra már nem vigyázok, hogy vissza is zárjam a csomagot, nem. Mert félek, hogy észreveszi, s újra csak csalódást okozok neki, mint mindig. - Tényleg? – kapom fel a fejemet, barna lélektükreimbe egy pillanatra boldogság költözik. – Oh, az remek lenne. Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit alkot az én kis fiacskám – tudatom vele újra, hogy mégis mennyire boldog vagyok, hogy ily remek hobbit talált magának. Gondolataimba azonban visszarévedek a fiatalkori éveimbe, amikor még nekem is volt időm ilyenekre. Emlékszem Rá, ahogy ő fényképezett engem, a mosolyomat. Fiatalok voltunk, élveztük az életet, kalandra vágytunk, mely… - Igen – térek vissza a jelenbe, szavait hallva. Arcomon halvány mosoly terül szét. – A legtöbb egykori művésztársammal 19 éve megszűnt a kapcsolatom. De talán még el tudok párat érni közülük, ha érdekel még. Azt hiszem, hogy az egyikük a Timesnál fotós – gondolkozok hangosan. Ezt is csak onnan tudom, hogy néha látom az újságban a nevét egy-egy kép alatt. Mily régen is volt… Ő mily sokra is vitte. Vajon Ő is… Nem, biztos ő jó életet biztosított neki… Horkantására hirtelen nevetek fel. Ismer már a szentem, pontosan tudja, hogy milyen vagyok. És lássuk be, így igazán nehéz ismerkedni új emberekkel. De nem is kívánok ilyet. Nem szeretnék senkit sem közel engedni magamhoz, nem amíg mellettem egy ilyen él. - Bent vannak a szobába, mindjárt kihozom őket – mondom vidáman, nem hazudva. Kivételesen. A füzetem a táskámba hever, melyet magammal hordok a parkba. Benne pár ceruzával és ennyi – De tényleg semmi nagy szám – legyintek könnyedén. - Azt mondja Tony, hogy sokat ért hozzá – pislogok aprókat, fejemet újra lehajtva. Prücsök hangosan mondja ki a szavakat, melyeket én csak sejtek. – Nem mondtam neki még semmit – vallom meg egy sóhaj kíséretében – Igazából fontolóra vettem ajánlatát… Hisz… nézz körbe Ruben, ez talán… némileg ki tudna segíteni – vonom fel az egyik vállamat kétkedően. S bár már tálalja az ételt, még hozzáérni sincs idő, amikor megérkezik életem megkeserítője. Álarcomat felöltve, szerelemtől ittasan tipegek elé, széles mosollyal az arcomon. Aztán csak ijedten nézek Rubenre és a nyitott zacskóra. Hatalmasat nyelve, ajkaim egy pillanatra elnyílnak, ahogy találkozik tekintetünk. Érzem, ahogy szívem a torkomba dobog, elsüketítve hallásomat. Valahonnan, a távolról hallom Tony hatalmas nevetését, mancsának érintését a derekamon, ahogy magához közel húz. Csókot követel tőlem én pedig visszanyerve lélekjelenlétemet, viszonzom, minden undorom lenyelve. Elengedve kissé megtaszít én pedig hatalmasat sóhajtva odébb sétálok. - Késtél! – dörgi, miközben ingadozó léptekkel indul meg Mancsókám felé, kitépve kezéből a zacskót. Sárga szemei kidüllednek, vérben forogva hajol fiam felé. – Ez meg micsoda, ha? Ezzel mit kezdjek te kölyök! – vágja az asztalhoz a zacskót, melyből pár szem kigurul. Nagyot nyelve indulok meg feléjük. - Ugyan már Tony, majd legközelebb hozz többet – állok meg mellette, karját megfogva simogatva, megpróbálva lenyugtatni. Bizakodó mosollyal nézek hol rá, hol fiamra – Igaz Ruben, hozol nekünk még? – kérdem tőle, remegő hanggal, mely akkor jelentkezik, amikor elkezd fogyni a gyógyszerek hatása a szervezetembe. Szemeimben sóvárgás lapul és könyörögés.
Kezdőlap
