”Nem érzem magam biztonságban” Az üzenetet olvasva dühös voltam. Mi történhetett? Mindenféle megfordult a fejemben, még az, hogy a meglátogatott szülőknek nem tetszett az ismerkedés. De mi van ha a hapijának az apja bántja? Nem akartam abba belegondolni, hogy mi van ha maga a férfi bántja őt. Szavakkal? Tettekkel? Föl, s alá mászkáltam a lakásban, a telefonomat a kezemben szorongatva el sem engedtem. Újabb üzenetre vártam, de nem kaptam. Tudni akartam, hogy hol van és mi történik vele. De ezzel a tudattal kellett előadásra mennem, ezzel a tudattal szavaltam a közönségnek, s ugyanezzel ettem az ebédemet is. Aztán újabb SMS-t kaptam, aggódva pillantottam rá, de csak a bátyámtól jött, átfutottam azért, hátha valami fontos dologról van szó, de csak hogy mit vegyek neki hazafelé. Szóval aggódtam újra, s otthon sem volt ez másképp. Anyának nem beszéltem róla, csak annyit tud, hogy nem beszéltünk mióta elutaztak. Ennyivel letudtam…hiszen nem beszéltünk…és ez az ami aggaszt. Ha nem találkozunk, mindig felhív. Persze én is hívtam őt már, de mindig kinyomja. Ilyenkor mit gondol az ember? Lefeküdtem aludni, ám nem nyugodt pihenés volt, talán le sem tudtam hunyni a szememet. Talán éjfél is elmúlhatott már mikor újabb SMS érkezett. Ezúttal tőle. De csak pár szó, egy hely neve volt feltüntetve. „03:00 Wahington Square Park” Az időre néztem, felpattantam az ágyból, felkaptam magamra vissza a ruháimat, eltettem a tárcámat, az irataimat és már mentem is. Nem szóltam senkinek se, hogy elmentem, akkora hangzavart nem csaptam (remélhetőleg), hogy mindenkit felverjek és magyarázatot adjak a lelépésemért. Futva közlekedtem, nem vártam meg a buszt, hogy elvigyen, hisz az érkezése az még odébb van, talán egy órát is kellene várnom rá, így aztán elébe mentem a dolgoknak. Jobban jártam. Az elhaladó autók világítása nem zavarta a szememet, az esti járókelők sem zavartak, kicsit kerülgetni kellett őket, de hát ez van. Van kinek neki mentem, egy boccsal lerendeztem, hiába pofázott be valamit, majd elmúlik a dolog. Sürgős dolog van, amit el kell rendeznem. Hiába nincs még annyi idő, amit az SMS-ben megírt, ott kell lennem. Kifulladva, izzadtan értem a megadott helyre, illetve az egész parkon átszaladtam, illetve kerestem a lányt, de aztán a boltív alatt kezdtem el várakozni. Volt hogy leskelődtem is a park belseje felé, hátha nem vettem őt észre. Ez mellett meg állandóan a mobilomat figyeltem újabb SMS-ért imádkozva.
Felrepedt a szám. Közelebb hajolok a tükörhöz, hogy alaposabban megnézhessem, hátha csak hallucinálok és igazából nincs is ott semmisem, de sajnos a látásommal nincsen semmi gond. Végig tapogatom, és kicsit fáj, azt hittem nyilalló fájdalom lesz úrrá rajtam, amikor hozzá érek majd, de nem, semmi ilyesmit nem érzek, csak egy picit sajog. Még sohasem okozott nekem látható helyen sérülést, ez az elő, de szerencsére ez olyan, amit könnyen ki tudok majd magyarázni, mondván, megharapott, vagy nem vettem észre a felém közeledő ajtófélfát / utcai lámpát, vagy amikor lenyaltam a késről a nutellát megvágtam magam. Ez csak pár lehetséges magyarázat és még jó néhány van a tarsolyomban. A nap hátralévő részére mondhatnám, hogy jobb volt… ha igaz lenne, de nem az. A rossz kedve és a haragja kitartott egészen az utazás végéig, csak annyi időre volt nyugton, míg a fürdőszobába mentem, vagy épp neki volt ott dolga. Mikor végre haza engedett, írtam egy újabb sms-t, ezúttal egy pontos hellyel és idővel. Meg kell neki magyaráznom azt, hogy mi volt ez az előző üzenetem, de tudom, hogy az igazat nem mondhatom, mert akkor talán teljesen kiborulna. Otthon farmernadrágba, és egy kapucnis felsőbe bújtam, aminek a kapucniját jó alaposan a fejembe húztam, hogy ha bárki meglát, még véletlenül se legyen kedve megszólítani. Minden ruhám fekete, szinte teljesen beleolvadok az éjszakába, de nem baj, pont erre van szükségem, egy kis nyugalomra, hátha a gondolataim is lecsendesednek, de erre semmi esélyem. Csípős hideg idő van, de mégsem fázom, pörög még bennem a mai nappal járó adrenalin és az, hogy végre újra találkozhatok a legjobb barátommal, bár kételyek azért vannak bennem, mert egyik üzenetemre sem reagált semmit sem, lehet nem is kapta meg őket és egyedül fogok ácsorogni a park kellős közepén éjjel három órakor? Egy olyan élmény, amiben még sohasem volt részem és remélem nem is lesz. Hamarosan azonban meglátom őt és nincs okom tovább aggodalmaskodni. A kezében néha felvillan a telefonja, amikor ránéz, ezért előhúzom a sajátomat és írok neki egy újabb sms-t. Fordulj meg. Pötyögöm be és nyomok rá a küldésre, hiszen még nem vett észre, úgy tűnik tényleg nagyon jól sikerült beleolvadnom a környezetembe. -Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, nem akartalak zavarni… nem is tudom mi járt a fejemben amikor ide rángattalak, ne haragudj. - szaladnak ki a szavak a számon. -Nem is tudod mennyire örülök annak, hogy látlak. - mondom és nem tudom megállni azt, hogy ne menjek oda hozzá és ne öleljem magamhoz szorosan egy pár pillanatig, hogy utána elengedhessem.
Egy újabb üzenettel gazdagodtam. Forduljak meg? Ezt az üzenetet képes volt elküldeni? Hope te egy meglepetés ember vagy. Hátra fordultam és már láttam is a lányt. Tekintetem őt fürkészte. Sötét ruha. - Hope. - köszöntöm őt végül. - Szia. Nem írtam vissza egyik üzenetedre se, a legelső miatt is tiszta stresszben voltam… - dühített inkább a dolog. Mi az, hogy nem érzi magát biztonságban? Mégis mi folyik körülötte? És ki ez az állat akivel együtt van? - Ne köszönd meg… tudod hogy rám még ilyenkor is számíthatsz. Fordítva te is rohannál, hogy láss, nem? - vigyorogtam el magam, majd az ölelésre számítva magamhoz ölelem. Ameddig el nem ereszt, addig vonom őt magamhoz. Beszívva az illatát, s ahogy elenged, úgy nyúlok utána, hogy a fejéről levegyem a kapucnit. Hogy jól lássam az arcát. Ha bármi történik vele, azt nem bocsátom meg magamnak. - Szóval? Ki vele? Mi van már? Mi van ezzel a nem érzem biztonságban magam szöveggel? - kérdezősködők, majd újra felmutatom a telefonomat, miközben mérgesebben nézek rá a helyzet kedvéért. - Hívtalak. Többször! Nem hívtál vissza, míg távol voltatok. - rovom meg kicsit, hogy érezze a törődést, majd folytatom. - Megtiltotta az a szemét, hogy felhívj, vagy mi van? – másra nem tudok gondolni. Vagy lemerült és nem vitt töltőt, de akkor az üzenetet sem tudta volna elküldeni…a térerővel volt gond? Komolyan mondom para az egész helyzet. az a fickó bő 30 éves, ha nem több és képes elrángatni egy 20 éves leányt, hogy bemutassa a szüleinek? Egy harminc éves fickó miért mutatná be a családnak egy rövid kapcsolatú, vagyis még rövid, barátnőt? Ez olyan nonszensz. Mennyi ideje is járnak, hogy ezt a rövidet kipipáljam? Hat hónap? Hét? A fene vinné el ezt az egész dolgot. - És minden rendben? Milyenek voltak az ősei a tuloknak? Vagy miattuk nem érezted magad biztonságban? - hátha jobban megered a nyelve és elmond mindent. Legalábbis reménykedem hogy nem egy hazugsággal áll elő… eszembe se jutna, hogy hazudna nekem.
Hatalmas megkönnyebbülés tölt el, amiért láthatom, tudtam, hogy el fog jönni, mégis volt bennem valahol mélyen egy kétely, hogy mi van, ha mégsem, ha az utóbbi időben annyira eltávolodtunk egymástól, hogy már nem jön ha hívom. Meglátom és mosolyra húzódnak ajkaim, közelsége nagyon jól esik, egy baráti ölelés, nagyon hiányzott már, és ölelném még tovább, de azt nem illene. - Ez csak természetes, rohantam volna abban a pillanatban amikor hívsz, csak nem tudtam, hogy eljössz-e, hiszen nem válaszoltál, azt hittem az éjszaka közepén egyedül kell majd itt várakoznom, hogy vajon eljössz-e vagy sem, megkaptad-e egyáltalán az üzenetem.- Nincs okom letolni őt emiatt, mégis szeretném ha legközelebb nem játszana így az idegeimmel, így is elég vacak állapotban vannak mostanában. Szerencsére sötét van és a smink is sokat takar, bár az igazi látnivaló a ruhám alatt található. A smink elrejti a karikákat amit az alváshiány okoz, a véraláfutást a nyakamon és az állkapcsomon. Ha nappal találkoztunk volna egy strandon jobban aggódnék, de így nincs miért, hiszen nem láthat semmit sem. Összekulcsolom magam előtt a kezeimet, az ujjaimat tördelem, mert zavarban vagyok, nem tudom mit mondhatok el neki és mi az amit nem, hiszen szinte semmit sem tud és ez az egész helyzet meglehetősen kényes és kellemetlen. Mérges lesz rám ha most mindent elárulok, de ha nem teszem akkor kénytelen lennék a szemébe hazudni. - Nem volt nálam a telefonom, elvette, majd mikor látta, hogy mennyi nem fogadott hívásom van mérges lett. - Ez igaz is, nagyon nem szereti ha másokkal beszélek. - Mikor vissza kaptam a telefonom akkor írtam, nem mertelek felhívni, nehogy megint elvegye tőlem. - magyarázom, de jobban nem akarok kitérni semmire sem, még a végén dühös lesz rám, azt pedig most nem szeretném. Zavartan túrok bele a hajamba, mikor a szüleiről kérdez, hiszen nem találkoztam velük és nem is azért mentünk oda, de ezt ő nem tudja. - A szüleivel végül nem találkoztunk, nagyon elfoglaltak voltak, majd egy másik alkalommal pótoljuk, legalábbis ezt ígérték. Az egészből végül egy üzleti út lett… - felelem végül, van benne igazság, de nem teljesen az. Gyűlölök hazudni, most pedig kénytelen vagyok az igazságot számtalan módon elferdíteni. - Régen találkoztunk... veled minden rendben mostanában?
Illet volna egy válasszal megdobnom őt ez tény. De annyira járt az agyam ezen az egészen, hogy még ez is kiment a fejemből. Pedig csak egy egyszerű válasz üzi lett volna. Így meg aggódhatott fölöslegesen. No de majd következőre már lesz válasz is. Figyelem, ahogy az ujjaival játszik…vagyis tördeli őket. Lányos zavarban van előttem? Sose volt…vagy most mi történik? Valami nagyobb baj lehet itt? - Mi az, hogy elvette a telefonodat? - hökkenek meg a halottakon kicsit. - Mi köze van a telefonodhoz? Mi köze van a haverjaidhoz? - húzódnak fel a szemöldökeim kissé, bár a hangom kissé ridegebb a kezdeti üdvözléstől. Mondtam én, hogy az a fickó egy dúvad. Mi köze Hope telefonjához és baráti köréhez? Hát ezt nem hiszem el. És még én ne legyek ideges és ne aggódjak? Ilyen gyökereket a falba kellene betonozni. Próbálok nyugodtnak tűnni, de mindez nem sikerül. Kiül az arcomra az idegességem. Aggódóm Hope-ért. - Üzleti út… szóval egy olyan nagy tapló is, hogy nem nyaralásra fordította a kettőtökre szánt időt. Hurrá. - ingatom meg a fejemet, de visszatérek még egy korábbi kérdéshez, amit már rég fel kellett volna tennem. Hiszen mérges volt… - Bántott? Az meg hogy velem mi van, mert hogy régen beszéltünk…sok minden van amit mondani szeretnék neki, de az az igazság, hogy késő van… - Nemsokára lesz egy színpadi darab… megnézel? - mivel én is a szereplője vagyok, így ajánlatos, hogy megnézze. De ezzel még nincs is vége. Ez még csak egy százaléka annak, ami velem történt azóta, hogy nem beszéltünk. - Remélem nem nála alszol… haza mentél, ugye? Vagy van valami „B” terved? - hiszen ha a fickó mérges, mert egyáltalán Hope SMS-eket kap, meg hívásokat, akkor még ezt is tiltaná neki, vagy hogy lépett le…vagy az apja… nem akarok belegondolni, hogy az apja most milyen állapotban lehet. Ez az egész egy pusztító kapcsolat. Szeretem Hope-t, mint testvért és persze hogy aggódom is érte. Ezért is vagyok itt. Se szó se beszéd jöttem el otthonról, még egy cetlit sem írtam, hogy hova tűntem el. De Hope szavai a fickóról… elveszi a telefont, mérges rá… többnek kell itt lennie. Mit nem mond el nekem?
Elfáradtam, érzelmileg is és fizikailag is, a legnagyobb szükségem egy kiadós pihenésre lenne, de nem pihenhetek, ha ágyba kerülök is csak zakatolnak a gondolataim és az önvédelmi reakcióim bekapcsolódnak, minden apró zajra felriadok. Otthon apám miatt nem tudok pihenni, Robnál pedig miatta, azt várom mikor kapcsol át, és lesz az az ember akitől minden apa félti a kislányát, kivéve az enyémet, hiszen engem a saját apám éppen oda dobott ennek a szörnyetegnek. Elvette a telefonomat, és ezt el is mondtam Jeffnek, lehet mindent el kellene mondanom neki, de nem akarom ezzel terhelni, biztosan van az én nyomoromon kívül is számos saját problémája, amivel foglalkoznia kell, mégis… egyre nagyobb a késztetés, hogy mindent kitálaljak neki. - Egy kissé féltékeny, nem szereti ha másokkal beszélek amikor Ő is ott van, ezért, hogy csak vele foglalkozzam, elvette a készüléket. De később vissza kaptam. - A telefonomat nem tudta átkutatni, jelszóval van védve és hacsak nem törte fel valahogy a kódot képtelen elolvasni az üzeneteket. - Jó volt, hogy le tudta foglalni magát valamivel és így én is a saját tempómban fel tudtam fedezni a várost.. bár ez sem tetszett neki. - Igazából egyre ritkábban van olyan, hogy ha valamit csinálok azzal meg van elégedve. Nem hagyhatom el. Ez a három szó az amit folyamatosan ismételgetek magamban mielőtt bármi olyat tennék amit megbánnék. Nagyra nyílnak a szemeim mikor rákérdez, hogy bántott-e. Nem akarok hazudni neki, legalábbis nem teljesen, de az igazat csak nem mondhatom el. - Csak… egy kicsit. - ha látná a lila foltokat és zúzódásokat rajtam, akkor nem ezt gondolná, de szerencsére nem lát semmit sem. Próbálom elterelni a témát, de meglehetősen pocsékul csinálom, hiszen csak az nem lát át ezen aki vak, Jeff pedig mindenkinél jobban ismer engem. Mégis ki akarna találkozni a másikkal csak azért, hogy megkérdezze hogy van mostanában? Szükségem volt arra, hogy találkozzak olyannal, akiben megbízok, akire szinte mindig számíthattam.. - Persze, hogy megnézlek! Ott leszek a harmadik sorban, ugyan úgy ahogy eddig is! Biztosan nagyszerű leszel!- azért nem az első két sor, mert onnan az ember nyaka kitörik, ha folyamatosan felfelé néz, de a harmadik sorban ez már nem áll fen. Várom, hogy még mást is meséljen, mert biztos vagyok abban, hogy nem csak ennyi történt vele, de nem mesél, inkább visszatérünk újra rám. Ennyit arról, hogy elterelem a témát. - Nem, nem alszom nála és…hát haza se megyek aludni, kivettem egy hotelszobát pár éjszakára. Nem a legjobb megoldás, tudom, de átmenetileg ez is megteszi nem? - Tényleg csak egy pár éjszakát maradok ott, utána nem is tudom, keresnem kell valami alternatív megoldást, vagy különben minden folytatódik ott ahol abba maradt. - Majd…. szeretnék neked mindent elmondani, pont úgy, mint régen. -
- Féltékeny? Aha… beteges, tudod… ez betegség. - elveszi a nője telefonját? Az ilyen az fejben nem normális ez biztos. És Hope egy ilyen emberrel van együtt és fogalmam sincs hogyan segíthetnék neki, rajta, érte. Jó… én nem ismerek ilyen embereket magam körül, de a TV-ben is hány ilyen eset van? Elvették a telefonját és szíven döfte az illetőt, vagy szét verte. Ijesztő. - Nem akarom, hogy egy ilyen emberrel légy egy légtérben Hope… - szólalok meg végül tükrözve ezzel az aggodalmam, nah mintha oly sok beleszólásom lenne a lány dolgaiba, ami az életét jelenti. Mi van ha mindketten szerelmesek, csak néha elpattan egy valami és akkor kicsit zakkant lesz az illető, de ezentúl meg normális? Meg ez a kettejük útja is kissé homályos. Jó, nem az én dolgom, de tényleg zavar ez az egész kettejükkel. Kérdésemre alig kapok választ, de végül kiböki és enyhíti ezzel kíváncsiságomat. A válasz pedig felhergel. Mi az hogy egy kicsit? - Kicsit? - léptem hozzá közelebb, hogy jobban ráláthassak, hogy mégis csak mekkora kicsiről van szó. Olyan nincs, hogy kicsit bántott csak. Vagy nagyon bánt valaki, vagy semennyire, mert békén hagy. Akkor most hogyan is van? Elhiszem amit mond, mert mit tehetnék? Hope-ban megbízok, de a csávójában annyira már nem. De az hogy eljön megnézni, az szinte annyira jól esik, hogy megkönnyebbül mosollyal köszönöm meg. Hiányzott az az igazság. Az meg hogy hol éjszakázik… nem mindegy azért. Ismerem az apját, nem épp a jófejségéről híres. Én kétszer jártam már náluk a barátságunk alatt, de amit eddig láttam és halottam, hát egy életre elég volt. Szóval azóta találkozunk nálunk, ahol a légkör is ezerszeresen jobb, meg a városban a törzshelyünkön. Ami ilyenkor már zárva van. - Hosszútávon nem jó, annyi pénzt nem keresel egy hónapban, hogy kifizesd... de ha nincs más, akkor nálunk is álomra hajthatod ám a fejed... - adok neki egy sokkal jobb ötletet, valószínűleg senkinek sem lenne ellenére, hogy plusz egy fő lenne otthon. Egy ismerős arc, akivel egy oviba és egy suliba jártunk...és 0-24 lógtunk együtt. Egy ilyen embert magam mellett akarok tudni... az a dúvad meg elmehet a bánatba. De az hogy csak majd szeretne elmondani... felhúzom a szemöldökeim, majd elkapom a pillantását is. - Mi az, hogy majd? Most akkor miért akartál találkozni? Hope, van még valami, amit tudnom kell? Mondj el mindent. - persze hogy furdal a kíváncsiság, majd megesz, erre itt húzza előttem a mézesmadzagot. - Hope, kérlek...
Kezdőlap
