to Lilia

A plasztikai sebészet egy viszonylag különálló része a kórháznak, szolgáltatásaiban legalábbis mindenképp, de mivel nem kifejezetten esztétikai központról van szó, nem túlságosan nagy, mindössze két orvos praktizál, Liam és én. Kettőnknek van egy asszisztense, Daria, egy csinos, olasz, húszas évei vége felé közeledő leányzó, akinek a kegyeiért Liam fáradhatatlan harcot vív. Eddig sikertelenül, mert azt biztosra veszem, hogy én lennék az első, aki megtudja.
A mi varázslatos Dariánk kezeli az időpontokat is, én nem vagyok hajlandó ilyeneket fejben tartani, de szerintem nem is lennék rá képes. Reggelente, mikor megérkezek, nagyjából átbeszéljük, hogy hány páciens van beírva aznapra, és az egyéb, felmerülő részleteket, de az is bőven előfordul, hogy bekopog, jelezvén: valamilyen változás történt. Mint például most.
- Gyere csak – szólok ki neki, a szokásos, délutáni kávémat szürcsölgetve. A kórházban egyébként senki nem tud a magánéletemről, vagyis volt az a pont, ami után már senki sem tudott. Nem vagyok egy elzárkózó típus, szinte mindenkivel jó viszonyt ápolok, de könnyedet, a pletykák így is mindig felreppennek. Tudom, hogy beszélnek róla, hogy megromlott a viszonyom a feleségemmel, de azt, hogy elváltam senkinek nem kötöttem az orrára. Nem volt egyszerű, de nem akartam róla beszélni, és talán ezért hagytam még az ujjamon a jegygyűrűmet is. Vagy ki tudja. Fél év eltelt, talán itt lenne már az ideje, hogy megváljak tőle.
- Miss Wellner lemondta a műtétet, a következő hölgy pedig már korábban betelefonált, hogy nem tud ma jönni. Áttettem jövő hétre.
- Remek, akkor ha jól értem, szabad a délutánom? – mosolyodom el, és hátradőlök. Ettől jobb hírrel nem is érkezhetett volna.
- Hát, nem egészen. Bár legközelebb, ígérem, nem kontárkodom bele – harapja be az alsó ajkát, és látom rajta, hogy egy kicsit zavarba is jön. – Volt egy hölgy, aki azt mondta sürgős lenne, de csak a jövő hét elejére tudtam neki időpontot adni, szóval felhívtam, és azt mondta, be tud jönni ma.
- Á. Értem. Ne aggódj, nem foglak kínpadra küldeni miatta. Jól tetted – somolygok a magyarázkodásán. Nem is értem, mért fél tőlem ennyire, sosem voltam egy emberevő tigris.
- Mikorra jön? Megiszom a kávém és…
- Már itt van.
- Ó. Az más. Akkor küldd csak be. – Már csak a résnyire nyitva hagyott ajtó túloldaláról hallom a mosolygós, dallamos hangot. – Mehet is, Miss Mainville.
És azzal a lendülettel magamra is borítom a kávém maradékát. Baszki. A köpenyemnek annyi. Ezt gyönyörűen elintéztem. De ez most a kisebbik probléma. Mainville? A név azonnal bekapcsol egy arcot, egy emléket, és egy csomó zavaros gondolatot. Biztos vagyok benne, hogy Lilia lesz, nem tudom, honnan, megérzés-e, vagy csak mert valahol mélyen tartok a találkozástól. Őszintén szólva fogalmam sincs, hányadán állunk most.
Csaknem egy éve ismerem, jó barátok lettünk, és hat hónappal ezelőtt ő intézte a válásomat is. Ezzel együtt elég mély bepillantást kapott az életembe, ahogy én is ismerem az ő dilemmáit. Csakhogy pár héttel ezelőtt, mikor egy könnyed borozásnak induló estén átugrottam hozzá, fogalmazzunk úgy, hogy eléggé kisiklott a kezünk közül az irányítás. Az enyémből legalábbis biztosan. Hajnalban leléptem, és azóta nem is beszéltünk. Nem tudom, mi járhat a fejében a történtekről. Még a sajátomon sem tudtam kiigazodni. De talán kellett volna beszélnünk róla. Vagy nem kellett volna eljönnöm, mielőtt felébred. Nem is tudom, miért tettem, elvégre nem vagyunk már gimisek. Erről pedig eszembe jut a lányom. Jó ég, rossz példa volt!
- Szia – üdvözlöm, ahogy belép az ajtón. Egyelőre azt a taktikát választom, mintha semmi sem történt volna. Nem hívott fel, hogy jön, bizonyára nem véletlenül. Ez fogalmam sincs, hogy mit jelenthet. Kijöttem én már a gyakorlatból. Tizenhét év baromi hosszú idő.
- Hogy vagy? Bocs, nekem épp sikerült lekávéznom magam – törlök még egyet-kettőt a zsebkendőmmel a hófehér köpenyemen éktelenkedő méretes folton, de lássuk be, nem sokat segít rajta. – Nem szóltál, hogy jössz. Kérhetek neked is egyet?

to Russel

Idegesen dobolok cipőm orrával a fényesre suvickolt padlón. Ide-oda pörgetem a középső ujjamon hordott jegygyűrűt, melytől képtelen voltam megválni. Beszédbe elegyedek egy idős hölggyel, de csakis azért, hogy eltereljem a gondolataimat és persze a gyomromat attól a szándékától, hogy a földre ürítse azt a kevéske ételt, amit magamba gyűrtem az irodába.
Halogattam a találkozást Russ-al, úgy éreztem, már semmi sem lesz ugyanaz, mint régen. Barátok voltunk, én segítettem a válását, ismerem az életének minden kis részletét – már amit megosztott velem – és ő is ismeri az én privát életem bukkanóit. Tud a lányommal való küzdelemről, a volt férjemhez fűződő különös viszonyomról, egy szóval, ismer, mint a tenyerét. De ahelyett, hogy csak egymás támaszai lettünk volna, átléptük a képzeletbeli határt, ami a férfi és nő közti barátság között feszül. Könnyedén szakadt el, hisz nem idegenek voltunk egymásnak és az a néhány pohár erős bor is közrejátszott abban, hogy végül megtettük. Elment, mire felébredtem, ott hagyott a kótyagos fejemmel és a háborgó gyomrommal, lélekben minden nap hálát adok azért, hogy nem kellett a hajamat fognia, miközben hányok.
Mégis itt vagyok. A rendelőben, ahová általában nevetve, jókedvűen tértem be. Olykor hoztam magammal kávét és aprósüteményt, kiveséztük az élet nagy dolgait, atomjaira szedtük a magánéletét, miközben az enyémet gondosan kikerültük. Mert úgy alakítottam, úgy beszéltem, hogy még véletlenül se kelljen másról diskurálnunk, mint a volt nejéről, a gyerekeinkről vagy az elkövetkezendő egy év terveiről.
Nem érzem magam hibásnak, sőt, senkit sem hibáztatok azért, ami történt. Felnőttek vagyunk, megbotlunk olykor, de senkinek sem kívánom ezt a fél órát, amit kínkeservesen, összepréselt ajkakkal viselek már egy ideje. Az asszisztense kedves, mosolygós, de látszik rajta, hogy ideges. Kétszer is megkérdezi a nevemet, egy pillanat erejéig megáll az ajtóban, mintha csak erőt gyűjtene ahhoz, hogy belépjen. Türelmesen várok, közben van időm feltérképezni a mellettem ülő hölgyet. Őszes haja, ráncos keze nincs összhangban arcával, nem tudom megtippelni a korát, megkérdezni pedig nem merem, hátha lekiabálja a hajamat a fejemről. Azt hinni az ember, aki dollár százezreket költ plasztikai sebészekre, az odafigyel az apró részletekre is. Nos, ma megbizonyosodott, hogy ez nem így van. Ő már az orvosánál van, én még mindig várok.
-Hallelujah. – Motyogom inkább csak magamnak, ajkaim felfelé görbülnek. Már nem csak azért, mert a lányé is, hanem azért is, mert végre bekerülhetek. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Ez csak egy anyajegy, semmi több.
-Szia! – Köszöntöm talán kicsit lelkesebben a kelleténél, alkaromon pihenő kabátomat az egyik szél támlájára fektetem, táskámat az ölébe helyezem. – Azt látom. Hintsd be sóval, otthon majd kiviszi a mosógép. – Házi praktikák első fejezet, még anya jóvoltából.
-Igen, jól esne egy fekete. Minden nélkül. – Amikor várandós voltam Charlie-val, rosszul voltam a tejtől, pedig annak idején le se tudtam volna nyelni a kávét nélküle, na meg három kockacukor nélkül. Akkor sikerült teljesen megutálnom, így ma már nem kívánom felhígítani.
-Direkt nem szóltam. Azt hittem, ha bejelentem, hogy jövök, lemondod, amit igazából meg is értenék, de beszéljünk egyelőre másról. Emlékszel az anyajegyemre a hátamon? – Kigombolom a blézerem, de még nem veszem le. – Elakad mindenbe és tudod, hogy képes lennék magam leműteni, de most profira bíznám…

to Lilia

Lilia felbukkanása hozza is magával a katasztrófasorozatom következő epizódját. De a kávéfolt hatástalanítása legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet, az nem számít, hogy amúgy semmi értelme.  Alig toppan be, érkezik is tőle az egyszerű, gyakorlatias megoldás, a szokásos kiegyensúlyozottság és a kedves, megbízható stabilitás, ami az én életemből jelenleg maximálisan hiányzik. Nem csak a válás óta, az utolsó néhány évben már abszolút érezhetőek voltak a problémák, talán ezért is vonzott olyan könnyedén magához azon a bizonyos konferencián. És az utóbbi egy évben, amíg át nem léptük a határt. Hogy azóta mi történt velünk, azt nem igazán tudnám megmondani.
- Már csak az a kérdés, honnan szedjek sót – nyugtázom szórakozottan a következő dilemmát, de igazából annyira nem lényeg, az első gondolatom, hogy majd Jo rendbe hozza, aztán rájövök, hogy ez mégsem lesz annyira járható út. Max kidobom. Ez csak egy köpeny. És azon is rajta kapom magam, hogy túlságosan sokáig időzök ennél a problémánál.  Zavarban vagyok a jelenlététől, és ezt habár elég jól leplezem, azért aki ismer – mint például ő –könnyen kiszúrhatja rajtam.
- Egyelőre inkább nem csörtetek át vele a laborba. – Hanem felállok, és egyszerűen csak kibújok belőle, majd ráakasztom az ablak mellett lévő fogasra.
- Rendelem is – lépek el mellette az ajtó irányába, és kiszólok Dariának, hogy szeretnénk egy feketét, minden nélkül, ha lenne olyan kedves. Míg visszasétálok az asztal mögé, eszembe jut, hogy a szokásos üdvözlés elmaradt, de inkább mégsem kezdeményezek, ebben a helyzetben talán így a legjobb. Egyelőre még az sem derült ki, miért keresett fel.
Lehet, mostanra érett meg benne az elhatározás, hogy eljöjjön, és elküldjön a bánatos búsba, amiért férfiként kihasználtam a helyzetet, aztán tipikus seggfejként felszívódtam. Pedig nem így volt, nem tudatos volt. Vagy létezik, hogy nem haragszik rám? Nem, ahhoz, attól tartok, talán túl sok volt ez a köztünk feszülő, csöndes egy hónap.
- Lemondom? Ugyan, dehogy – ér váratlanul a válasza, és a nyíltsága is, bár ezt is megszokhattam volna már mostanra. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak – irányítom rá a tekintetem, még ha nehezemre is esik. Nem szeretném, ha a tény, hogy lefeküdtünk, tönkretenné a kapcsolatunkat, bár ennek tökéletesen ellent mond a másik tény, miszerint egyáltalán nem kerestem azóta. És abban sem vagyok biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. De aztán olyan gyorsan hozza fel a másik témát, hogy miért is jött pontosan, hogy reagálni sincs időm az előzőre. És bevallom, azért hálás is vagyok érte. Egyszerűbb távolabbról kezdeni.
- Igen – bólintok a kérdésre. Pontosan emlékszem a lapockái között megbúvó anyajegyre, és arra is, hogy milyen érzékeny volt körülötte, a gerince mentén, ahogy az ajkaimmal, és a borostámmal végigcirógattam. Az emlék váratlanul tolakszik a gondolataim közé, és amint rajtakapom, ki is utasítom onnan.
- Értem. Semmi akadálya. De mielőtt megbeszéljük az időpontot, azért vetnék rá még egy pillantást – siklik a tekintetem a kezére, ahogy kioldja a blézer gombjait. És ekkor tűnik fel, hogy nem is ezt akartam mondani. Vetnék rá egy pillantást. Ez lett volna a helyes.  
- És egyébként, jól vagy? Mi a helyzet a lányokkal? – érdeklődöm halvány mosollyal, mert mielőtt a vizsgálóágyra terelném, még észben tartom a kávét, ami érkezik is pillanatokon belül. Daria bekopog, és egy kedves mosollyal le is teszi Lilia elé a csészét.
- Egészségére. – Aztán rám pillant, de hamar el is fordítja a tekintetét. – Ha hozhatok még valamit, csak szóljanak. – És már ki is iramodott az ajtón.
- Mit szólsz az új asszisztensemhez? – kérdem féloldalas mosollyal, miután bezárta maga mögött az ajtót. – Néha az az érzésem, hogy tart tőlem valamiért, pedig nem igazán értem az okát. Ismersz, nem vagyok egy ragadozó oroszlán típus. Inkább Liamtől kellene óvakodnia. - Lilia jól ismeri a kollégámat, pontosan tudja, milyen egy szoknyapecér.

to Russel

Kínosabb percekre számítottam, de az idegesség, ami az előbb még zavaros viselkedésre késztetett, kezd elpárologni belőlem. Felnőtt emberek vagyunk és mint tudjuk, az alkoholnak vannak mellékhatásai, ami egyrészt jó, hisz valaki néhány korty bor után felszabadultabb lesz és nyíltabb, másrészt viszont olyan cselekedetekre sarkall, amit másnap megbánsz. Valami hasonló lehetett a miénk is. Talán ezért is van annyira zavarban. Kellemetlenül érzi magát a társaságomban. Mondjuk, nem én voltam, aki hajnalok hajnalán, lábujjhegyen távozott a házamból.
-Dobd ki. – Legyintek mosolyogva. - Úgyis kapsz másikat. Én csak heti két napot töltök az iskolában, mégis ellátnak munkaruhával. – Véletlenül sem a lányaim iskolájában dolgozom, mint gyermekpszichológus, hiába szeretem őket, a személyes teret és a nyugalmat meghagyom nekik. Bae így is úgy érzi, hogy rátelepedtem, Charlie pedig még kicsi ahhoz, hogy azért utáljon, mert a közelében vagyok. Hál’ isten…
-Állva el tudnék aludni. – Jegyzem meg, ahogy kinyílik az ajtó és kiszólva a recepciósnak, megrendeli vágyaim netovábbját. Nem mintha nem ittam volna egyet akkor, amikor felébredtem és akkor, amikor elindultam ide hozzá. Még azt is bevallom, hogy percekig forgattam Bell nálam hagyott cigis dobozát, amit tudatosan csempésztem ki a zsebéből, még jó múltkor. Magamnak nem veszek, annyira nem kívánom, hogy ezért pénzt áldozzak, de az ilyen esetekben, amikor rettenetesen feszült vagyok, jól esik egyet elpöfékelni a verandán. Megtettem, majdnem megfulladtam, de isten bizony jól esett.
Felsóhajtok. - Russel... – Halvány mosollyal ejtem ki nevét. Nincs a hangomban semmi vádló él, nem neheztelek rá azért, mert úgy döntött, nem akar feszengős, reggeli búcsúzkodós perceket. - Tudom, de azóta eltelt egy hónap. – Kereshettem volna én is, elvégre barátok vagyunk, megbeszélhettük volna, de kényelmesebb volt mindkettőnknek elkerülni a másikat és inkább visszahúzódni, minthogy nyomasztó beszélgetésbe kezdjünk egy kávé mellett. Kellett ez a harminc nap arra, hogy tisztán lássak és rádöbbenjek, tökéletesen jó ez így, ahogy van. Része az életemnek, számíthat rám és ez fordítva is így igaz, de csak mint barát. Attól függetlenül, nem mondom, hogy nem jut eszembe az az éjszaka…
-Még egy pillantást?! – Kérdezem, orromat egy kicsit felhúzva, jellegzetes, féloldalas mosollyal. - Csak viccelek, Russ, ne legyél ennyire feszült. – Lekapom a blézert, kioldom blúzom két felső gombját és kibújok a puha anyagból. A csipke melltartó felett, néhány ujjnyi távolságra található anyajegy roppant idegesítő, olykor viszket és félek, hogy beleakadva valamibe, egyszer csak megválok tőle, tudtom és beleegyezésem nélkül.
-Jól vagyunk, bár Charlie kicsit beteg, várom a hívást, hogy menjek érte. – Este fájdította a hasát, de azt hittem, csak a közeledő előadás miatt. Az iskolai színdarabban ő alakítja majd az Óz a csodák csodája ikonikus figuráját, a bádogembert. Gonosz anyaként, első hallásra kinevettem, de amekkora vehemenciával és beleéléssel készül a szerepre, meg kell zabálni. - Charlie lesz a bádogember az iskola darabban. Pocsék szülő voltam, szegény gyereket kiröhögtem. Szó szerint… két hét múlva lesz, ha van kedved, gyertek el. Remélem, az apja is tiszteletét teszi. – Terveim szerint két naponta üzenek neki, hogy még véletlenül se legyen indoka arra, hogy lemondja. - És veletek mi újság?
Kávé illat terjed az irodában, szemügyre se tudom venni az asszisztenst, olyan sebességgel iramodik ki. - Nahát, gyors a kislány, de szerintem totál be van tőled rezelve. Rendesen bánsz vele? – Végigmérem, nyilván így van, de szeretem húzni az agyát.
-Liam… eltávolíthatnád a farkát, akkor talán kicsit megnyugodna. – Persze nem fog, mert ő ilyen, de már abban is kételkedem, hogy egyáltalán megérti azt, amit mondasz neki. A nem, minden nyelven egyet jelent.

to Lilia

Jó kérdés, hogy miért vagyok zavarban. Nem annyira szokásom ugyanis. Én vagyok a kizökkenthetetlen Russell, erre tessék. Elég lefeküdni az egyik legjobb barátommal, és máris itt tartunk...
Pontosan ez a helyzet. Nem arról van szó, hogy megbántam volna. Mert – egy hónap alatt volt időm eleget töprengeni rajta – nem. Jó volt. Akkor is, ha benne van a kockázat, hogy ezzel tönkre vágtuk a barátságunkat. Maximum nem érte meg. De visszacsinálni már úgysem tudjuk, a szálak rendezéséhez pedig, úgy néz ki, gyávább voltam, mint ő. Ahogy ahhoz is, hogy reggel a szemébe nézzek. Ezt viszont tényleg megbántam. Nem rám vall, nem szokásom elmenekülni a nehézségek elől, de akkor és ott, tejesen rövidzárlatom volt. Tizenhét év után, ez volt az első alkalom, hogy… nem Jo feküdt mellettem reggel. Kimondani is borzasztóan sok idő.
De azért nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek elképzeltem. Ez, és a mosolya azért rajtam is sokat lazít az első pár percben.
- Szerintem is az lesz a sorsa – vallom be, és szögre is akasztom a köpenyem. – De jelenleg nincs bent másik, szóval elnézésedet kell kérnem a szakmaiatlan megjelenésemért – mondom bujkáló mosollyal. Nem sok választ el, hogy ne hiányos öltözéket mondjak, amit normál esetben simán ellőnék, de a történtek fényében talán most mégsem lenne olyan szerencsés.
Megrendelem neki a kávét, habár Daria rákérdez, én inkább nem iszom még egyet. Mostanában próbálom betartani a szabályt, miszerint minimum két óra szünetet tartok az újabb adag előtt. Előfordult már párszor, hogy túlpörgettem magam, és kis híján Shane-nél kötöttem ki.
Ahogy kiejti a nevem, felpillantok rá. Találkozik a tekintetünk, és valóban nem látok neheztelést az íriszeiben, ez azért megnyugtató. Az egy hónapra viszont tényleg nincs elfogadható érvem. Végigfuttatom a nyelvem a fogaimon.
- Oké, ezzel megfogtál – engedek egy halvány mosolyráncot az arcomra. Nem akarom, hogy magyarázkodásba torkolljon ez az egész, és tudom, hogy ő sem, de azért majd kellene beszélnünk róla. Vagy nem? Fogalmam sincs, hogy lenne a jobb, Gennának valahogy sokkal könnyebb atyai jó tanácsokat osztogatni, és ha másról van szó, valóban sokkal bölcsebbnek is érzem magam, de az én lelki békémhez talán szükség lesz majd rá.
- Próbálkozom – mosolyodom el most már én is a szokásos módon, mikor megjegyzi, hogy ne legyek ennyire feszült. És igyekszem is betartani a szavam, de mikor vetkőzni kezd, valahogy nehezemre esik elvonatkoztatni az egy hónappal ezelőtti esténk emlékeitől. Furcsa, sosem volt még ilyen. Ezernyi nőt levetkőztettem már, mégsem jöttem soha zavarba. Csak koncentráltam, és tettem a dolgom. Mondjuk, egyikükkel sem szeretkeztem még a vizsgálat előtt.
Ez tény.
Már csak a felénél kapcsolódom be a bádogemberes sztoriba, de egy nagy vigyorral összevonom a szemöldököm.
- Mi? Ez most komoly? - Fogalmam sincs, hogy jutott eszébe bárkinek is egy édes kislányra osztani ezt a szerepet, de kétségkívül mókás lesz. Ahogy folytatja, viszont már lejjebb lohasztja a kezdődő jókedvemet. Gyertek el. Elpillantok róla, és inkább mögé sétálok, hogy szemügyre vehessem azt a bizonyos anyajegyet. És nem mellesleg ki is gyalogoljak a látómezejéből, csak aztán fűzöm hozzá.
- Ha ezzel Jo-ra gondolsz, nem igazán szervezünk közös programokat, de azért kösz a meghívást - siklik végig a tekintetem először a gerince vonalán, majd vetek egy pillantást a lapockái között rejtőző delikvensre is. Hogy Bellamy elmegy-e, arra nem kötnék nagy fogadásokat, de ezt inkább nem hozom szóba.
- Velünk nem sok. - Szűkszavú vagyok a témában, amúgy sem szoktam ömlengeni, de most talán még inkább. Azt eddig is tudtam - tudtuk -, hogy Jonak van valakije, már a válást követő egy-két hónapban lebukott Genna előtt. Ami az utóbbi hetek újdonsága, hogy így az öt hónapos határt súrolva most már hivatalossá is ért a románc. Ami - hivatalosan - nem kellene, hogy zavarjon, mégsem tudok csak úgy eltekinteni tőle.
- Leszámítva, hogy Jo összeköltözik a titkos lovagjával - teszem hozzá, pedig nem akartam, de most valahogy mégis késztetést érzek rá. Azért be kell látnom, hiányzott ebben az egy hónapos csöndszünetben.
- Nem értem az okát - ingatom meg a fejem egy halvány félmosollyal, mikor Daria kerül szóba. - Ha ettől rendesebb lennék, joggal félhetne, hogy egy óvatlan pillanatban randira hívom. - Pedig úgy tíz év biztos van köztünk, ami engem azért frusztrálna, még ha Liam-et nem is. A rá vonatkozó megjegyzésén ismét elvigyorodom.
- Kétlem. A fantomvégtag-kutatások egyre érdekesebb eredményeket hoznak. - Én pedig lassan kezdek visszazökkenni önmagamba.
- Pigmentes, szóval szikével kell eltávolítanom. Ehhez pedig szükség lesz egy szűrővizsgálatra, de előbb idd csak meg a kávét - foglalom össze, amit eddig megállapítottam, majd visszasétálok az asztalhoz, és fél fenékkel felülök a székem mögötti dossziés szekrényre. Ahogy rápillantok, akkor realizálódik bennem, hogy most konkrétan melltartóban fog kávézgatni előttem. Már ha nem veszi vissza a blúzát arra a két percre, hogy aztán úgy húsz perc erejéig ismét megváljon tőle. Nem is tudom eldönteni, hogy melyik verziónak örülnék jobban, és ezzel már megint nem ott járok gondolatban, ahol szoktam.
- Valld be, hogy még egyik orvosoddal sem kávézgattál csipkés fehérneműben - mosolyodom el féloldalasan, rámutatva a helyzetben rejlő iróniára. - Ezt is lehúzhatod a bakancslistáról - csipkelődök vele egy kicsit. Vajon zavarba tudnám hozni? Vagy inkább fordítva sülne el a dolog?