Nem találtam magam a saját otthonomban. Apa halálával megszűntek dolgok, melyek kicsit ijesztővé tették a mindennapjaimat. Ő segített, hogy megtanuljam a motort használni és hogy ösztönözzön a jogosítvány letételéhez. Szinte ő füzetett mindent és ennél hálásabb már nem is lehetnék. A levegő most nem segít, minduntalan a beszélgetésünk jár a fejemben, a legutolsó, ahogyan elhagyta az otthonunkat, hogy majd elmegy anyáért és elviszi ebédelni. Elmondta, hogy mennyire szereti az anyámat és mennyire megérdemel az a nő mindent is. Hát szerintem is. Ám jelenleg haza sem tudok menni, hogy szembe nézzek vele. Mert én voltam az utolsó, aki élve láttam őt. És bosszant, teljesen kikészít. Ám nem kerülgethetem a forró kását örökké, anyám szemébe kell néznem, hogy elmondjam mit mondott utoljára Henry. Számomra a nagybetűs Apa volt. Így lassan haza keveredtem, letettem a cuccomat, a kulcsot, a cipőt, a kabátot és beljebb eresztettem magam. Csend volt, ami talán nem is volt olyan nagy baj, csak annyira, hogy ilyenkor apa szokott üdvözölni akármilyen napszakban érek is haza. A mapomról kérdez és ökörködünk...de ezt elfelejthetem, ilyen nem lesz többé. Korábban haza értem, mint azt terveztem, az egyik barátom kérdezte is, hogy nem-e maradnék...de nem. Haza kellett jönnöm, hogy anyával legyek, ahogy ezt kell. Zene érkezett és vele együtt anyám hangja is hallatszott, így beljebb invitáltam magam. Körül néztem a nappaliban, majd a pultnál fedeztem fel anyám alakját és egy félig üres üveget. Ugye...ugye nem? Félve merészkedtem közelebb, de meglöktem valamit, ami zajt csapott, nem foglalkozva vele mentem tovább. Nem zavartattam magam, nem érdekelt, hogy vendége lehet, vagy hogy nem érhet rá. Fontosabb volt inkább, hogy megtudjam, hogy mi is a helyzet jelenleg. Fejben is, meg úgy amúgy is.  
- Anya. - szólítottam meg elég hangosan, nem ordítva, hogy túlharsogjam a zenét szépen, ami az egész helyen zajt csap. Nem elég a bajunk, akkor még ezt is a problémák elé állítja. Remek. - Minden rendben? - kérdezek rá, majd az üvegre pillantok elcsendesülve, szuggerálva azt kis ideig. Egyik probléma a másik után. Ráadásul ez nagyobb probléma most, mint hogy szemet hunyjak felette. - Mit csinálsz? - nem, nem vagyok vak, tisztán látom az üveget, annak tartalmát és hogy mennyi hiányzik belőle. Meg anya állapota is tisztán láthatóvá válik előttem. Mégis reménykedek abban, hogy csal a szemem és csak a lefolyóba öntötte annak tartalmát. Azt hittem csak más családokban vannak ilyen problémák, erre kiderül, hogy nálunk is jelen lehet. Miért most? Most kezd el kijönni rajta minden szar? Vagy ezt most miért? Mit kellene mondanom? A gyomrom kezd észveszejtően összezsugorodni, kezd fájni a fejem a rengeteg baljós gondolattól. Bár leginkább azt akarom tudni, hogy mire terjed ki a mai napja, vagy mióta iszik...ma kezdte, vagy esetleg a tudtomon kívül már régebb óta? Nem akarok benne is csalódni, mert összedől a felépített világom. Emelem a felé közelebb eső kezem és a hátára simitom kezem, vállához érek, hogy tudja, érezze, itt vagyok...csak beszéljünk róla. Vagy bármi... kezdek aggódni...  

Jól tudom, hogy apa mióta meghalt ezer meg egy dolog változott meg. És nem csak itthon. Bennünk is. Kiürültünk, hisz egy olyan ember távozott tőlünk, kit szerettünk és elfogadtunk. Őt pótolni pedig semmivel sem lehet. Bár az nonszensz hogy anya az italozást választja, talán lehetne ennél jobb módszer is...jelenleg ilyet nem tudnék felmutatni, így aztán papolni sincsen jogom. Szóval nincs minden rendben semmi sem.  
- Anya...- a helytelen nem tetsző válaszát hallva szemet forgatok, hiszen vak nem vagyok. A kérdés is csak jobbára neki kellett, hogy felmérje azt, biztos-e abban, azt akarja tenni, amit elkezdett. Még időt is kapott hozzá. Mert nem engedném neki folytatni. Nem-e? Hát nem. A gyereke vagyok, jogaim vannak és ehhez is van némi szép szavam. Még ha most nem is mondok semmi extrém égbe kiálltót. A pakolgatást abbahagyja, helyette én leszek a téma felhozatala és elkezdi dicsérni a...engem? Figyelem ahogy közelebb lép, ahogy a gallérommal kezd babrálni. Röpke ideig hagyom, elérzékenyülök, összefacsarodik a szívem, megszívom az orrom, készen állok egy újabb bőgésre, de aztán erőt kell, hogy vegyek magamon. Két kezemmel megfogom anya ruhámat babráló kezét.  
- Anya ne csináld ezt... - suttogom kettőnk közé, miközben lassan odébb tolom a kezét magamtól, ám nem engedem el később sem. Jó igyon, de azért nem erről kell szólnia a gyászának...nem is dolgozott, ki sem mozdult itthonról már 3 napja... vagy 2, már nem tudom, de voltam a Hotelnál és ott is mondták, hogy nem járt bent. Távol maradt. Mégis mit tudnék kezdeni vele? Főleg ebben az állapotában? A kettőnk gyásza más és más, de mégis... Tudom, bíznom kellett volna az anyámban, de nem ment. A zsigereimben éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és bárcsak ne lett volna igazam... Elfordul, s eresztem is el, félre billentem a fejem, végig nézek rajta, fejet ingatok.
Felciccenek...hát ez nem igaz... A kérdésére csípőből lenne kedvem szólni, de a mardosó könnyek miatt ezt kihagyom. Helyette nagyot nyelek, és visszaveszem magamra a tőlem oly távol álló keménységet.
- Megérzés a haza jövetelem oka...amúgy nem...csak a program változott. Máskor tartjuk a szülinapi banzájt. - jelentem ki, mintha tényleg ez lenne a háttér, de mivel ivott és máshol jár, szerintem azt is beveszi hogy az ég zöld, a fű meg kék. Figyelem az arcát, hogy mit tudok róla leolvasni.
Valamit kezdeni kellene ezzel az egésszel. Sokkal jobban bánt így látni őt, mint mikor legutoljára lecseszett és kiabált velem max hangerőn. A kanapéra teszi magát, követem őt odáig és hallgatom szavait. Elé guggolok és úgy figyelem a fáradságot szemeiben. Karjai felé nyúlok, és ha engedi, végig simítok az egyiken. Tudnia kell, hogy számíthat rám. Egy szavába kerül, és bármit megteszek érte. Ez rohadt szar érzés ám! Hogy soha többé nem számíthat másra csak rám és én is csak rá? Utáltam ezt a gondolatot. Hogy nincs semmi, amivel megakadályozni lehetett volna apa halálát. Egyszerűen… Nem tudom elhinni és kész. Apa hiánya fáj és ez a hatalmas tehetetlenség, mert fogalmam sincs mihez fogok ezután kezdeni úgy összességében mindennel. Az egyedüli férfi lettem a házban...
- Talán ha nem színlelsz, hanem az elején kiadsz magadból mindent, most nem tartanánk itt. - szólalok meg kisvártatva, miközben felkelek előle, hogy visszalépjek a pulthoz egy tiszta pohárért és a bögrémért. Mindkettőbe víz kerül, majd ezekkel sétálok vissza, huppanok le anya mellé, s a poharat adom is át neki.
- Igyál csak, jót fog tenni. - jobb lesz, mint piát vedelni, ebben biztos vagyok.  

Az ősöm állapotát látva elgondolkodom azon, hogy miért is mondják azt legtöbb helyen, hogy undorító, ha egy nő iszik. Erre gondolva valami igazságérzetet érzek. Láttam már csajokat inni, igen, elég tréül kitudják magukat csapni annyi biztos. Rosszabbak legtöbb esetben, mint mi. Anyát azonban 1 kis pohárkánál többet még nem igazán láttam inni. Erre tessék, lassan egy üveg alkoholt döntött már a szervezetébe. Vajon lesz más meglepetés is, melyet tartogat számomra Henry halála miatt? Nem, nem vagyok bunkó, csak keserűséget érzek ezt látva. Nem kell erősnek lennie, de ennyire összeesnie sem kellene... vagy eddig bírta. Amit el is hiszek, hiszen elég sokáig csak ő intézkedett apa halála óta. Talpon volt, amit tudott elintézett és most kijött rajta az egész egyszerre. Amit tudtam én is segítettem, de érteni nem igazán értettem a dolgokat, nem sok ilyen dologba nyúlhattam bele az elmúlt 19 évben és az első eset, mikor egy közeli hozzátartozóm meghal. Anyát összezuhanva látni összeszorul a mellkasom, főleg ahogy a könnyes szemeit fürkészem és a szavait, mely kibuknak belőle. Egy pillanatra hagyom csak magára, míg folyadékot töltök egy pohárba és azzal térek vissza hozzá. Nem tudja, hogy mi tévő legyen ezek után. Letelepszem mellé, figyelem ahogy iszik egy keveset, majd a pohár útját is figyelem az asztalig. Elmélázok a pohár látványán, beszívom a levegőt, majd reszketegen fújom azt ki. Főleg anyát hallva, hogy menten összeszakad ennél jobban mellettem. Még nem dolgoztuk fel teljesen az eseményeket. Lehet ez egy darabig így is fog maradni. Anya össze fog roppanni ebben az egészben. Henry rettenetesen sokat jelentett neki és nekem is. Emlékszem Henry egyik állandó szövegére, mikor késve érkeztem haza valamilyen okból...ez most csak úgy eszembe jutott. Az aggódás mindig a másikról szól Brad, nem rólad. Az illető nem érted aggódik, hanem amiatt, hogy mi lesz vele, ha veled történik valami. Érted? Anyám kérdése ránt ki ebből és a pohárról elemelem a pillantásom, hátra dőlök a kanapén és rápillantok. Hogy vagyok...vajon mit mondjak neki? Ami mardos, vagy amit jelenleg érzek? Persze, mindenképp az igazat, ami nem nehéz, de olyan szinten erősen érint, hogy a szemembe gyűlő könnycseppeket egy mozdulattal próbálom a mozduló karommal letörölni.  
- Nagyon hiányzik. - vallom be folytott hangon, majd leengedem a kezem és nagyjából abba is marad a könnyek gyűlése. Hogy meddig marad így, azt nem tudom. De érzem, hogy nem marad így, főleg, ha Henry van terítéken. Nem akarok az érzéseimről beszélni, de mégis kivel osszam ezt meg, ha nem az édesanyámmal? Neki is fáj, hiszen a férje volt és nagyon sokáig velünk volt ezen az úton, hogy nyomot és hiányt hagyjon bennünk az eltávozása. Közel álltam hozzá, hiszen igazán nagy beszélgetések zajlottak köztünk mindig. Ráadásul rengeteg helyet ismertetett meg velem. Ezen felül pedig nagyon hamar kiérdemelte azt, hogy az apám legyen. Szükségem lenne rá, pont úgy ahogy anyának is. Túl korán ment el. Vagyis hát...el sem kellett volna mennie.  
- A történtek előtt még beszéltünk anya. - szólalok meg újra elmélázva ezen kicsit, felidézve mindezt, bár belém égett mindez, annyira boldog voltam ezzel a hívásától és a hírektől. - Rohadtul megakart lepni Téged egy ebéddel. -mosolyodom el keserűen az emlékre és arra, hogy ezt megosztom vele. Ráadásul előző nap még átnéztük a motoromat is. Szóval marha nagy rázás volt ez számomra is. Oltári nagy fejbe kólintás, hogy elveszítettem az apámat és a legjobb barátomat is egyben. Nem néztem már régóta azt, hogy nem egy vérből való vagyunk. Sokkal többet tett értem, mint bárki ezen a világon.  És még az is rátesz egy lapáttal, hogy rengetek közös képeink vannak szerte szét a lakásban, a mobiljainkon és az online életünkben is. Egyszerűen tényleg az életünk része volt.  
- Ez a legnyomorultabb érzés. És a Te szívedben tátongó űrt sem lehet egy dugóval elzárni. - magyaráztam a gondolataimat, az érzelmeimet erről az egészről, hiszen nem igazán beszéltünk pont erről a napokban. Pedig jó lenne, de anya most amúgy sem józan, a maga gondolatait tapossa és mivel vannak olyan ismerőseim, hogyha isznak...hát beszélhetsz te nekik. Ugyanezt érzem most anyuval kapcsolatban is. És fordul ettől kicsit a gyomrom, hogy ehhez nyúlt ahelyett, hogy beszélnénk...noha én is ugyanolyan bűnös vagyok ebben....  

Anyámat galyrészegre idva látni nem mindennapos dolog, sőt, évente talán csak három alkalommal látom inni, talán akkor se, vagy legalábbis 1-2 korty elég. A szülinapjainkon mindig koccintunk, de most más miatt nézett a pohár, mármint az üveg fenekére. Ez kissé fájó pont számomra, mert pont ezt nem akartam látni, nem így... Az hogy mindkettőnknek fáj Henry halála természetes dolog, hiszen velünk élte a mindennapjait. Szóval őt is megértem, de akkor sem kellene így... ezzel nem hozza vissza, ezzel csak magának árt. Ezzel csak a bűntudatig issza magát. Biztosan sok minden lejátszódott a fejében, míg haza nem értem...szóval borzasztó mód összeszorul a torkom, ahogy kimondom az érzelmeim egy részét, de ezt folytatom is, hiszen apa velem beszélt meg pár dolgot mielőtt meghalt volna. Ezt el is mondom anyunak, aki vissza is kérdez, de úgy vagyok vele, hogy erről tudnia kell. Nem úgy mint pár apróságról az életemben. Elmondom az ebéddel való meglepetést, melyet Henry talált ki, elakarta vinni egy romantikus ebédre, meg sétát is tervezett és újra elakarta neki mondani, hogy mennyire szereti. Mintha anya nem tudta volna. Mindig kimutatta anya felé az érzelmeit, néha voltak viták, de a többsége ezerszer jobb volt mindennél. Még engem is elvitt sokszor mozizni, vagy kosarazni, vezethettem az autóját...vagy épp haza hozott miután ittunk a haverokkal... eljött az olyan sulis dolgaimra, ahol egy apának ott volt a helye...a fia életében. De ezek után többet már nem fogja megtenni. Nem lesz már senki sem annyira büszke rám, mint ő volt. Ami pedig anyával való kapcsolatát illeti, nagyon romantikus alkat volt... összeillettek és erre visszagondolva mindez csak még jobban elkezd fájni, nem lett könnyebb egyáltalán. De anyának sem, talán jobb lett volna befognom. Hiszen a szülőm felpattan mellőlem és járkálni kezd, nem merek felnézni rá, inkább csak magam elé bambulok egészen addig, míg elnem viharzik a fürdőfelé véve az irányt.
- Sajnálom. - szólok utána csendes kétségbe esve, a torkomra égnek a szavak, ahogy kitör belőlem a folytogató sírás. Megrázza a testem és a lelkem... túl fájdalmas mindez, nagyon friss és új egy közeli családtagot gyászolni, hiányolni. Megismétlődik ugyanaz, mint mikor pofán csaptak a hírrel. Próbálom összeszedni magam, megdörzsölöm a szemem, nagyokat fújtatok, beletörlöm a könny áztatta szemeim és arcomat a felsőmbe. Elszámolok tízig, más felé terelem a figyelmemet, leginkább távolra Henry halálától. Még a házi feladat is érdekesebb és az is eszembe jut,. Hogy meg kellene említenem anyának egy terhességet...nem most volt, de ezt sem most kellene. Ennyivel sikerül elterelni a figyelmemet a gyászról, hogy mire anya visszaér a közelembe, addig nagyjából össze szedettebb legyek. Visszaül mellém, hallgatom a válaszát a szavaimra, meg hogy a jelenre kell most figyelnünk. Mikor a bulit felemlegeti, csak nevetek egy rövidet.
- Kitudna ilyenkor bulizni? Neked megy csak a piálás ilyen könnyedén... - szólalok meg, bár cseppet sem sértésnek szántam ezeket és ő sem szórakozás miatt iszik, nyilván nekem sem az miatt kellene ivászattal foglalkoznom...de mégis hogyan gondolta? Hogy szórakozhatnák anélkül, hogy ne jutna eszembe Henry? Hiszen a legutóbb is ő hozott haza...elég szarul érintene és lehet haza sem jutnék. Még akkor is ha hat utcával odébb van a bulink helyszíne. Egy rohadt házibuli...  

Talán jobb lett volna elhallgatni előle azt az egy apró dolgot apával kapcsolatban. Nekem jól esett ugyan elmondanom, de neki pedig elég szarul esett. Amit sajnálok, de már nem tudom visszaszívni, bár megtehetném, de már elhangzott, ő meg tisztán hallotta. Könnyedén issza meg a magáét, még ha ő úgy is vallja, hogy nem az -ez sem. Felnevetek enyhén, ahogy oldalba vág, hiányzik ez a szívózunk a másikkal dolog, de azóta nem tesszük ezt, mióta Henry elhalálozott. Eltávolodtunk 2 méterre a másiktól, mert ez így jól bevált módszer. Nem az. Egymást kellene támogatnunk, anya mégis beleroppan a magányába. Átölelem fél kézzel a felé közelebb eső kezemmel és közelebb húzom magamhoz. Hallgatom a szavait, ahogy értem is elkezd aggódni, hisz nélkülem már nem lenne teljes, nem tudna mit tenne nélkülem. Aggódás az egész lénye...ezekután máshogy már nem is lesz, igaz?  
- Anya...jól leszek. - puszilok a fejére, hogy megnyugtassam afelől is, hogy velem nem lesz gond, meg hogy amúgy is megnyugtassam a kitörni készülő zaklatottság miatt. Hiányzik neki, amit megtudok érteni, hiszen hosszú évekig volt a támasza...most meg én maradtam neki. Nem hagyhatom magányosan, szóval nem engedhetek semmilyen rosszalló késztetésnek. Szeretem az anyámat...ez tart vissza és az, hogy nem vagyok olyan hajlamú...van mitől még én is félek. Előtör belőle végül a sírás, hallgatom őt és figyelem az arcát, a patakzó könnyeit. Az enyéim is előbukkannak, visszaszívom az orromat, az arcomat anyától ellenkezőleg lévő vállamba törlöm, tüntetem el mindet. Annyira fáj. Anyát így látva, a gyomrom, a mellkasom, a testem minden pontja. Ahogy elhúzódik, hát úgy eresztem el figyelemmel kísérve a mozdulatait. Kérdésére a piával kapcsolatban először csak megugrik a szemöldököm, nem értem, hogy komolyan gondolja-e mindezt, vagy szórakozik csak az állapota miatt.
- Mi? - hökkenek meg végül, ahogy az üveg felé fókuszál. Odanézek, majd vissza anyára...de úgy vagyok vele, hogy kettőnk közül legalább én legyek józan, ha ő már nem is az...bármi okból, szinte mindenért, de nem akarok piálni pont most, ebben az áldott szar pillanatban. Lehet könnyebb lesz, de semmit sem fog megváltoztatni.  
- Nem...majd megitatom a lefolyóval hamarosan... - inkább kiöntöm, mint bármelyikünk torkán is lefoljon az a szenny, akármennyire is márkás piáról van szó...én is szoktam inni, de most pont abban az állapotban vagyok, hogy nincs rá szükségem. Sem most, sem máskor. Józanul akarok Henryre gondolni. Ezt anyának is be kell látnia, hogy egyszerűbbek a gondolatok is akkor és idővel majd könnyebb lesz. Nem lesz mindig szüksége az italra, hogy elmossa a bánatot és az ezzel járó kellemetlenségeket. Ettől nem lesz könnyebb, hiszen mindig előhoz valamit, ami akkor még jó volt, most majd sírni fogsz miatta. Az idő lesz a mi barátunk, csak ki kell várnunk, hogy helyre jöjjünk. Mintha ez ilyen egyszerű lenne komolyan. Egy lendülettel fel is állok, hogy a pulton lévő löttyel szemezve lépjek közelebb felé. Méregetem kicsit, majd egy üres pohárral kezdek szemezni, de rájövök végül, hogy az én akaratom nagyobb az üveg fenekével szemben. Így a nyakát megragadva már fordítom is a lefolyóba és hagyom lefolyni az egészet, még akkor is ha anyám közbe is avatkozna miatta. Biztos van még pia itthon, de nem fogom hagyni, hogy újabbat bontson....menjen pihenjen le. Jobban járunk mindketten. Bár igaz, hogy nem én akarok lenni a rossz, de olykor megkell tennünk a hozzánk illő cselekedetet.  

Hogy kinek esik jobban a másik ölelése, erről vitatkozhatnánk napestig, az biztos, hogy nekem egy nagy erőt adott, hogy anya velem van. A szülői kötelék nagy erő, így hogy megtartsa magának ezt a hatalmat és csodafegyvert, hát távol tartom a piától. Én nem iszok ez biztos, így az éppen aktuális üveget öntöm a lefolyóba. Nem számít, hogy mérges lesz-e rám, vagy majd előkerül egy újabb pia...megfogom oldani, hogy ne legyen a látómezőjében egy sem. Hiába ad ötletet, nem tudom még mit kezdjek velük...itt nem maradhatnak, hogy csábítóerejüket anyán használják és ennél is rossz passzban legyen. Bőven elég volt ez mára. Elmosolyodok halványan, hiszen tudom melyiket mikor kapták, vagy épp mikor vették, van még olyan is, amit kis totyogós koromban kaptak a szülinapom mellé, hogy ők is kapjanak valamit. Még mindig meg van...valami aktuális pillanatban akarták meginni, talán házassági évforduló, vagy ha sikerül jelesre vizsgáznom az egyetemen, akkor ittuk volna meg hármasban. Már nem tudom. A puszi jól esik, ahogy a szavai is. Igen, ez fog történni. Összeszedjük magunkat. Valahogy. Bárhogy. De ennél mélyebbre nem vonulhatunk. Egyikünk sem engedheti meg magának ezt a luxust, így helyeselni tudok csak. Az egy jó pont, hogy elteszi magát holnapra és holnap bemegy dolgozni... legalább kicsit kizökkenti magát ebből a mókuskerékből, amit idehaza művelt gyász címszó alatt. Máshogy is lehet gyászolni, most lépjen abba a fokozatba.  
- Jó éjt. - köszönök el tőle csendesen, még kicsit, rövid ideig állok ott és figyelem a távozási útján a hűlt helyét, végül pakolászni kezdek. Elmosogatom a poharat, kidobom az üres üvegt, végül az alkohollal telített üvegeket veszem kezelésbe. Nem dobok ki egyet sem, nem ürítem ki semelyiket sem, hanem jobb ötlet híján a szobámba viszem őket, hogy a zárható szekrényembe pakoljam be őket. Az összeset. A rövideket is, a hütőben is találok ezt azt, kicsit alkoholmentesítem a házat. A szekrényt bezárom, a kulcsot pedig elrejtem a legbiztosabb helyre. Az alsónadrágjaim közé. Levetközök, hogy egy gyors tusra beálljak lezuhanyozni, majd azzal a lendülettel megyek én is eltenni magam holnapra...bár elég sokáig anya szavain kattogok, meg Henry is bevillan, de sikerül elnyomnia az álomnak. Sok dolog lesz mostanában, miben nekem is ki kell vennem a részem, hiszen Henry itthoni dolgait nekem kell elvégeznem...