Jeff & Mira

A fotelben ébredtem arra, hogy elzsibbadt a karom. A karfán lógott le, szinte élettelenül, alatta egy kiürült borospohár hevert a szőnyegen. A levendulaszín pongyola gyűrötten rajtam, a hajam feketén és kócosan omlott le.Hajnal kettő volt. Mégsem mozdultam. Minek? A hálószobában érintetlenül az ágy, még csak kedvem sem volt odáig elmenni.Este megettem azt a süteményt, amit délután Jeff hozott, és felbontottam egy üveg száraz fehérbort. Egyetlen pohárba fojtottam az egész napi keserűséget. Brad üzenete a messengeren egyértelmű volt: “Ma és holnap ne várj haza. Holnapután délután érkezem. Csók.B.” Írnia sem kellett, hogy hova megy, arra meg nem voltam kíváncsi, hogy kivel. Az igazat megvallva már talán beletörődtem, hogy soha nem fogja elmondani, nem fog az életének azon részébe majd beavatni, ami kettőnkre is tartozott. Ami miatt minden nap csak próbálok őszintén mosolyogni a világra, de valahogyan egyre nehezebb. Ólom súlya van a szívemnek és nem tudom mennyire és meddig vagyok erős ezt hordozni.
Üresen sóhajtott az éjszakai ház. Rod valamelyik barátnőjénél aludt, követhetetlen, és talán csak a hajszínüket tudom megjegyezni, a nevüket gyakorta összekeverem, ami rémesen kellemetlen ha reggel a konyhában összefutunk. Jeff más. Ő nem lép semmin olyan könnyen túl, neki sokkal több ölelés kell, noha időnként már ő is kibújik a karomból. Lázas éjjelek jutnak eszembe, amikor az ölembe altattam és dúdoltam neki az égen táncoló csillagról, amely karon ragadja a kis plüssmackókat és titkos kirándulásra indul velük. Együtt léteztünk a kis fantázia birodalmába, ahova az esti mesék alkalmával beosontam. De a mostani világa már néha idegen nekem, én pedig nem akarok erőszakkal mindent megtudni. Csak amit elmond. Mégis, amikor hazajön, amikor szomorúnak látom, amikor nem is kell semmit mondani, csak egyszerűen tudom, érzem, hogy most arra van szüksége, hogy egyedül maradjon, akkor megteszem.Hagyom, hogy aztán ő somfordáljon oda hozzám, hátulról átölelve elbújva a hátamba, a hajamba, mint régen. Néha csak hallgatunk, ő meg én, néha csak mesél magától. A színházról, az izgatottan várt előadásról, egy új szerepről, valami lányról aki felbukkant a társulatnál, aztán legyint, hogy lényegtelen. Vannak visszatérő nevek, vannak akik közel kerültek hozzá, és amikor őket említi megváltozik a hangjának a tónusa. Kap egy lágy élt, amit kevesen ismernek, szerintem rajtam kívül senki, mert senki nem figyelte még annyit őt, amennyit én. Szeretném boldognak látni, minden napban amit megél, de tudom, hogy csalódnia kell az életben, össze kell, hogy törjön a kicsi szíve ezerszer is, hogy el kell esnie, majd felállnia, és nem tehetek majd mást, csak ott lenni neki, szótlanul a karom nyújtani, hogy felállhasson, hogy elmondja mi bántja, hogy segítsek összefoltozni azt az érzékeny kis szívét. Az anyja vagyok, sosem fogom tudni igazán elengedni, ahogyan a bátyját sem. Rod néha rettentő konok - igaz ebben Jeff sem nagyon marad le mögötte- de amikor bántják, mert őt is tudják, akkor nálam keres ő is menedéket. Talán ezért vagyok még ilyen erős, talán ezért vagyok még ennyire egyben, ezért nem tudok az önsajnálatban elmerülni, más asszonyokhoz hasonlóan. A depressziót hírből sem ismerem, amiben én szenvedek az a mérhetetlen és megalázott szomorúság. Úgy gondoltam el kell engednem Brad-et, hogy mindig visszataláljon hozzánk. Nem magam miatt, ha így lett volna, akkor én kezdeményeztem volna a válást akkor amikor a nyitott házasság ötletét felvetette. A fiaink életét óvtam, a biztonságos életet, amit felépítettünk nekik és amelyért szinte csak én küzdök mostanság. Én vagyok, aki még igyekszik egyben tartani a családot, mert a férjem nagyon ritkán van itthon. Tudom, hogy a fiúk is látják ezt, ahogyan azt is, hogy valamit talán sejtenek, de az igazságra nem tudom mennyire vannak felkészülve. Más az amikor egy idegenről hall ilyesmit az ember, és megint más amikor a saját szüleiről. Nem okozhatunk nekik csalódást, egyszerűen nem tehetjük. És ha Brad nem segít, akkor egyedül küzdök értük tovább.
Nem tudom mikor kerülök ismét az álom és az ébrenlét határára. Egy simogató kezet érzek az arcomon, puha ajkakat a homlokom. Lebben egy pokróc, melengetőn borul rám.Még talán azt is elrebegem, hogy “köszönöm”, de lehet csak mondani akarom, mégsem jön ki hang a számon. De hálás vagyok érte. Talán Rod jött haza….de nem….az illata összetéveszthetetlenül Jeffersoné.Szólnék még utána, nyitnám a szemeim, de a fáradtság legyőz. A mellkasomon pihenő kezem alól az egyik szakfolyóiratot is kiveszi, hallom a kemény papír surranását, és az apró hangot, ahogyan az asztalhoz ér. A néma ház egy időre megtelik csendes élettel, aztán újra megül a némaság benne, én pedig elalszom megint.
Mikor újra feleszmélek, a zárt spaletták apró résein át nyomakodik be a szürke napsugár. Nem ragyogó, inkább fakó. Elborulhatott odakint. Egy kék-fehér puha takaró rajtam, amely a kanapén szokott lenni kissé fázósabb estékre. Az asztalon az újság és a pohár, amely hajnalban még a karom alatt volt a földön.Óvatosan nyitogatom többször a szemeim, és amikor lassan felülök elmosolyodok az elém táruló látványon. A szemben lévő óriás fotelben Jeff kucorog, magára húzva az én takaróm párját, a feje a karfára hajlik, lehetetlen szögben. Mint gyerekkorában, amikor bárhol és bármikor el tudott aludni, igaz másokkal ellentétben ő nagyon keveset aludt, és ezt a szokását a mai napig is megőrizte.Óvatosan állok fel és osonok ki a konyhába, nehogy felébresszem. A gondolat, hogy ott maradt velem egészen azóta, hogy hajnalban hazajött valahogyan mérhetetlenül jól esik most. Apróság tudom, és talán nem is kellene neki jelentőséget tulajdonítani, de valahogyan most annyira ki vagyok éhezve a törődésre. Bármilyenre. Halkan kapcsolom be a rádiót, amelyből egy ősrégi Jason Donovan szám szól. Régi emlékeket idéz. Istenem, még kölykök voltunk Bradley meg én, amikor ez a zene sláger volt...a kopogó esőcseppek ritmusa. Kinézek az ablakon. Valószínű azért is játszák, mert esőre áll az idő.Pedig ma ki akartam menni az állatkertbe. Csak úgy, sétálni egyet, meglátogatni a madárházat, elidőzni kicsit azon a helyen, ahova  a gyerekekkel sokat jártunk. Brad a nyakába kapta Jeffet és Rod is mindenáron ott akart ülni, de ugye ő nagyobb volt már, nem fért volna el...ebből aztán lett egy kisebb hiszti...mennyire nyüzsgő életünk volt, és most itt vagyok, egyedül a konyhában és kávét főzök, miközben Jason Donovan lágy hangját hallgatom. Vele együtt dudorászgatok, bár a hangom szerintem rémes. Én legalábbis annak hallom, a gyerekek valamiért mégis szerették, hát nekik énekeltem. Bár azt hiszem a legtöbb anya így van ezzel. Mindegy mennyire hamisan énekel ha a gyerekei szeretik, hát megteszi. Odakészítem a kávét, és a pulton támaszkodva kifelé bámulok. A felhajtó, ahol Bradley kocsija szokott állni ilyen reggeleken, most üres. És üres is marad még jó pár napig.Rossz, pokoli rossz. Szeretem a férjem, mindig is szerettem. Az erejét, a kitartását, a humorát, ahogyan nézni tudott, szinte belelátott az ember lelkébe. Nem volt kérdés amikor megkérte a kezem, hogy hozzá megyek...aztán minden megváltozott. Boldogok voltunk, de rettentően különbözőek. Héjja nász az avaron...martuk egymást szinte mindig. Aztán a fiúk érkezésével valahogyan elcsendesedtünk, végül ez a csend választott el minket. Apró neszezést hallok a konyha bejárata felől és megfordulva a kisebbik fiamat pillantom meg. Kócosan, kicsit álmatagon ácsorog ott, figyelve ahogyan a pultnál várom a kávét lefőni és énekelek.
- Remélem nem a rémes hangom ébresztett fel.Gyere mindjárt kész a kávé!- intek neki, hogy jöjjön közelebb és amikor leül odalépek hozzá, hogy átöleljem, és megcsókoljam a feje búbját, bele egyenesen a jelenleg félhosszúra hagyott hajába.
-Képzeld, hajnalban járt egy jótündér a nappaliban és betakart engem. Nem tudod ki volt?- élcelődöm, vidáman csendül a hangom, ami neki szól, talán csak egy csöpp szomorúság vegyül bele, ami meg az üres kocsifelhajtónak.
-Láttam az új szövegkönyvet a komódon….Szentiván éji álom….hagy tippeljek. Puck. Ugye Puck szerepét kaptad? “Hé! kölök! tartsd a szemed:Hintem rá e báj-levet;Majd ha ébred ez a szem,Űzze álmát szerelem.”- szavalom nagy komolyan, már amire emlékszem belőle. A nagyapám roppant büszke volt rám amikor eljátszottam, én csapnivalónak találtam. Elnevetem magam.
-Nehogy kielemezd a produkcióm! Régen volt, igaz sem volt.- rázom a fejem és mosolyogva figyelem tovább a fiamat.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

Titkok közé zárt jelen. Amikor megpróbálom csak a jót mutatni, csak azt amit a gyermekeink megszoktak, csak azt amiben biztonságban érzik magukat. De vajon mikor tűnik át a jótékony hazugság az anyai mosolyon? Vajon képes vagyok, úgy mint régen egy ölelésben elrejteni ha fáj valami és nekik csak a jót visszaadni? Azok az idők elmúltak. Túlságosan érzékenyek, túlságosan sokat látnak a háttérből,és már nem azok az apró kisfiúk akik előtt titokban lehet tartani ha valami fáj, ha valami nem jó. Az apjukat szeretem, mindennél jobban a mai napig. Talán ezért fáj a kelleténél jobban ez az egész. Talán ezért mardos a lelkiismeret, hogy tán az idő az oka, a túl sok figyelem amit a fiúk megkaptak és neki már nem jutott annyi. De tudnia kell, hogy anyának lenni nem azt jelenti, hogy kevesebb jut neki is, hanem megsokszorozódik a szeretet. A szerelem is. Mégis tétován és kicsit talán hibásnak érezve magamat két éve senyvedek ebben a házasságban, próbálva megmenteni a tökéletes széthullástól. Már nem tudom hol jár néha és kivel. Ő nem mondja én nem kérdem, pedig érdekel. Még ha fáj is érdekel, hogy ki méltóbb a figyelmére nálam. Hogy milyennek kéne lennem, miben kellene változnom, hogy megint én legyek a fontos. Nem akarok külön utakat járni magam is. Attól félek, hogy akkor talán túl messze kerülünk majd egymástól, és nem találok vissza. Az otthonom nyugalmába kapaszkodom. Az éjszakákba egyedül, az éjszakákba, amikor valami bolond reménnyel azt várom, hogy ő majd hazatér.Nevetve megáll a hálószobánk ajtajában, hanyagul legyintve, hogy ne törődjek semmivel, ostobaság volt a részéről, megbánta, és újra itthon akar lenni. Velünk és nekünk. A fiúk nem mondják, hiszen egy férfi magában tartja az érzéseit, hogy hiányzik az apjuk. Pár biztató vállveregetés, pár kérdés, pár kosárra dobálás az udvaron. Nekem is hiányoznak azok a megkapó vasárnap délelőttök, amikor ők hárman a konyha ablak előtti apró kosárpályán dobálnak, nevetnek és néha kezet fognak. Mint egy család. Mint régen, amikor Jeff még úgy érte csak fel a kosarat, hogy Brad felemelte. Persze Rod is ugyanezt akarta. Mert kettejüknek egyforma figyelem jutott, noha a férjem kicsit mindig is Rod felé húzott. Hiányoznak azok a napok, és hiányzik minden amitől egy család voltunk. Én még tartom magam, noha a kísértés sok irányból megvan, ahogyan most már a szabad út is...talán csak a félelmeim és a hűségem van még meg. Az egyetlen amihez ragaszkodom, és ha elveszítem a hűségem, vele bukom én is. Abba azt hiszem belepusztulok.
Jefferson mindig is más volt mint az apja vagy mint a bátyja. Ő sokkal inkább rám hasonlított. Érzékeny a világ dolgaival szemben, telve kíváncsisággal, kicsit talán lerázni vágyott volna magáról a jópolgár és megbízható ember jelmezét. Kicsit tudni akarta, hol vannak a határai, át akarva kukucskálni rajtuk, talán át is lépve oly dolgokat kipróbálni, amik mindig is érdekelték, de volt valami visszatartó erő, valami szokatlan, ami nem engedte. Jeff a falakon túl dübörgött és időnként az volt az érzésem, hogy senki nem hallja meg csak én….én viszont nem tudtam többet mint kitárni előtte a kapukat és ott lenni mögötte, hogy legyen hova visszatérni. A kis szíve ezerszer tört össze, és valószínű ezerszer fog is még. Ahogyan az enyém is.
Mindig hálás voltam ha odafigyelt rám akár ő, akár a bátyja, hiszen nem tudhatták, hogy mostanában ennyi jut nekem törődésből. Ennyi és nem több. Brad öleléseinek hiánya lassan felőrölt mindent körülöttem. Hiányzott a férjem, és hiányzott minden amit ő adni tudott. Ostoba módon minden nappal, minden új reggellel bennem volt a remény, hogy vége lesz. Hogy talán ma lesz az a nap, hogy vége lesz a két éve tartó őrületnek, hogy nem akar majd máshoz menni, csak vissza hozzám. Így ébredtem mindig, de rá kellett döbbennem, az első pillanatokban, hogy semmi sem változott. És semmi nem is fog. Nekem kell megint alkalmazkodni.Állva a világunk küszöbén a távolt kémlelve, és nem látva meg őt. A gyermekeimbe kapaszkodtam, bár már ők sem igényeltek belőlem annyit. Ilyenkor mindig bántott valahol legbelül, hogy nem jött össze sosem a harmadik gyerek...annyira akartam. Talán már akkor tudtam, hogy egy lehetőség lenne mindent rendbe tenni...ma már tudom, hogy nem lett volna. Csak talán itt lenne még nekem egy dédelgetett kislány.
A zene hangja egybemosódik a lassan újra elcsendesülő esőével. Odakint a kertvárosi rész házai között langyos melegben, tétován tipeg előre az ősz, a hulló levelek között zörrennek léptei. Az ajtóban Jeff áll mikor megfordulok, egy mosolyt csalva az arcomra, noha pár pillanattal korábban  még az üres kocsifelhajtó barázdálta szomorúvá a homlokom.
Valahol felveszem a beszélgetés fonalát, finoman halkítva lejjebb a rádiót, hogy oda tudjak figyelni a fiamra. Álmos, kicsit talán nyúzott is. Sajnálom, hogy nem tudtam megvárni ébren őt, tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy hazajön. Bár Jeff mindig hazajön. Bármerre is járt korábban, bármilyen állapotban is van, hiszen erre tanítottuk, erre neveltük. Nem számít mi történt, vagy mit csinált mindig jöjjön haza, ez a menedék, az elízium, a világgal szemben. Akkor is ha éppen az első részegségén van túl, akkor is ha a sokadikon, ha  a boldogságtól madarat lehetne fogatni vele, és akkor is ha éppen belepusztulni készül valami keserű csalódásba. Egyedül vagy valakivel aki akkor vagy állandóan fontos a számára. Bármi is van, megoldjuk.
Azt hiszem nem gondoltam jobban bele az idézetbe, és abba sem, hogy mit fog rá replikázni a fiam, de amikor válaszul az enyémre a sajátját kezdi mondani egy másodperc alatt megdermedek, és jutnak el hozzám a szavainak másodlagos jelentései. Tulajdonképpen szinte pontosan ez történik velem….a király ma éjszaka máshol mulatott. Megrázom a fejem, és leteszem az asztalhoz elé a kávésbögrét, benne a gőzölgő feketével.
-Theseus eléggé egysíkú figura, nem illett volna hozzád. Talán még Oberon.De nem….nem nem - csóválom a fejem mosolyogva, kezemben a saját bögrémmel.
-Hozzád csakis a csalafinta Puck illik.- követem tekintetemmel, ahogyan a bejárat felé int a kezével, és bár szeretnék viszonylag könnyednek látszani, azt hiszem kettőnk közül nem én vagyok a jobb színész. Sőt kifejezetten csapnivaló vagyok, legalábbis ami a saját érzelmeim tökéletes elrejtését illeti a fiam elől.
- A croissant jó ötlet, úgysem volt még ötletem, hogy mi legyen a reggeli. Kicsit elveszett vagyok ma reggel. Egész éjjel egy cikksorozatot olvastam a gyerekek non-verbális érzékeléseinek fejlődéséről. Szárazon megfogalmazott, de nagyon érdekes témakör.- próbálok terelni, noha tisztában vagyok vele, hogy bár a fiamat érdekli a munkám, ennyire behatóan talán nem.
-Egyébként Rod az egyik barátnőjénél aludt. A nevét meg nem mondanám a lánynak, csak a hajszínére emlékszem. Szőkésvörös.Tiffany vagy Tiana….nem tudom, egyébként is követhetetlen lassan számomra a bátyád lányismerőseinek a listája.- egy árnyalatnyit bicsaklik meg a hangom, hiszen ahogyan Rod esetében sem tudom követni, úgy a férjem esetében sem. Jeff pedig csak akkor beszél ilyesmiről velem, ha olyan kedve van.De ő legalább őszinte.
A croissant kiveszem a kenyértartóból, és egy nagyobb tányérra rendezem, majd a kávésbögrével együtt megfogom és elindulok a konyháról nyíló üvegajtó irányába, ami a félig fedett teraszra nyílt. A pongyolám zsebében ott lapult az ezüst cigaretta tartó és a zippo. Bár mindig is bizonyos időközönként dohányoztam egészen az egyetemi éveimtől, voltak mentes időszakok. A terhességem alatt például...vagy amikor tényleg felhőtlenül boldog voltam. Három éve szoktam vissza megint….akkor kezdődtek a gondok Bradley és közöttem.
- Kijössz velem a teraszra? Friss a levegő...és hát idebent tudod, hogy sosem gyújtok rá.- mintha szándékosan kerülném, hogy az apjáról beszéljek, pedig tudom, hogy a kérdés, vagy megjegyzés, mely szerint egyedül reggelizünk kettesben nem csak annak szólt, hogy a bátyja nincs itthon. Pokoli érzés a saját gyermekem előtt titkolózni, nem mondani el az igazat, de nem akarom, hogy az apjukról alkotott erős kép összetörjön. Brad szereti a fiait és ez a lényeg. Hogy közben velem mi történik? Hogy ezt hogy fogom túlélni? Fogalmam sincs, de ebből a fiaim semmit nem láthatnak, noha azt hiszem egyre nehezebb hallgatni róla.Ha követett, úgy kisétáltunk a teraszra. Mélyet szippantottam a kellemes őszi levegőből, majd az egyik párnával bélelt székre ültem le. A tányért magam mellé tettem az asztalra, de még nem vettem ki belőle a péksüteményt. Helyette a zsebembe nyúltam egy szál cigarettáért. Felpattintottam a zippot. Mélyet szívtam, az első slukk szinte végigfüstölte a torkom.Másik kezemben a kávésbögrét egyensúlyoztam. Ha Jeff leült az asztalka másik oldalára, kissé felé fordultam, lábaimat egymáson lazán keresztbe téve és mosolyogva néztem végig rajta.
-Tudod….én nem bánom, hogy most csak ketten vagyunk. Néha kellenek ilyen napok is. Van valami terved mára?- nem tudom...az a kósza ötletem támadt, hogy elhívom magammal az állatkerbe. Ritka szabadnapjaim egyikén megint bebarangolhatjuk a régi helyeket, és jó lesz kicsit emlékezni...azokra az időkre amikor még minden rendben volt itthon.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

A cigaretta füstje sok mindent eltakar, bár ez jobbára csak illúzió. Tudom, hogy nem kellene, hogy ha egyszer már abbahagytam, nem kellett volna újrakezdenem de egyelőre nem találok jobb menekülési lehetőséget. Eljutnak a szívemig  a szavai, érzem belőle az aggódást, picit félre is billen a fejem bocsánatkérően, majd megvonom a vállam.
-Egyszer talán megint leteszem…-szeretném bevallani neki az igazat, hogy valójában mi az ami miatt a füstbe burkolózom időnként, noha hazudva magamnak is azt mondogatom, hogy a munkahelyi stressz az oka. Hogy néha könnyebb így elviselni azt amikor tehetetlenül nézem egy gyermek lassú halálát. Mert ilyen is van. A sikerélmények között néha ködös feketeség bújik meg, az a fajta lemondás amikor tudom, hogy bármit teszek nem fogom tudni megmenteni. A szemeim előtt fogynak el azok akinek az élet szinte csak percekben mért időt. Olyan hivatást választottam ami talán az orvoslásban is a legnehezebb. A siker és a kudarc éppolyan erőteljesen taszítja mellbe az embert. Mégsem döntenék másképpen. Ahogyan nem döntenék annyi minden másban sem. Nem jutna eszembe egyetlen percig sem, hogy Jefferson tulajdonképpen a véletlen műve, mikor azonban megszületett egyetlen pillantás elég volt rá, hogy tudjam ez a szerelem egy életre szól. Most, ahogyan ránézek, mintha egy kicsit távolabb lenne mint régen. De a gyermekek felnőnek, évről évre egyre kevesebbszer simítják kezüket a kezünkbe, míg egy napon aztán végleg elengedjük őket, noha legszívesebben még mindig az ölünkbe vonnánk őket, mint régen. Ezt érzem én is most. Én nem azt látom minden bizonnyal a fiaimban amit mások látnak. Én egy egész életet látok, olyan emlékeket amelyeket csak én ismerhetek, olyan pillanatokat amiket felidézve néha elfacsarodik a szívem, néha megbánom, hogy akkor és ott nem volt több türelmem. Néha nekem is elfogyott, ahogyan mostanság is elfogy. De ahogyan egykor a fiaimmal, úgy most Bradley-vel szemben is türelmesebb vagyok. Csendesen törődöm bele abba amit nem tudok megváltoztatni pedig olyan nagyon akarok.
Nem beszélek mégsem róla a fiamnak. Hogyan mondjam el, hogy két éve tulajdonképpen az a család amit ő ismert, abban a formában, amiben felnőtt ami mindig menedék volt a számára, valójában nem is létezik. Hogy az apja és én már külön utakon járunk, és csupán valami láthatatlan erő az amely még nem ereszt el örökre. Azt hiszem a férjem sem tudna engem elengedni, ahogyan én sem tudnám őt. Nem hiszem, hogy az a közel harminc esztendő csupán ami mellette tart, nem hiszem, hogy a házassági fogadalom, mit olyan könnyű volt megszegnie neki.Valami megfoghatatlan az ami állandóan haza hozza, és ami nem elég ahhoz, hogy újra itt is tartsa.Én sem vagyok elég.
A cigaretta felizzik ajkaim között, amikor beleszívok, és az asztalon lévő kristálytálka szélére teszem, kifújva Jeffnek ellenkező irányba a füstöt. A kávésbögre után nyúlok, hogy az első kortyokat megízleljem belőle. Ha ügyeletes vagyok napi négy kávét is fogyasztok az erősebből, de ha pihenőnapot tartok itthon akkor megelégszem a reggeli egy kávéval. Csökkentenem kell a mennyiséget, legalábbis a kardiológus tanácsa szerint. A szívem már nem húsz éves, ahogyan én sem vagyok az.De hát mindig az orvos a legrosszabb beteg. Jó lett volna ha ma Rod is itthon van. Ha együtt megyünk el valahova. Szükségem lenne a közelségükre, szükségem arra, hogy érezzem: nekik még fontos vagyok. Egyedül érzem magam már évek óta, és erről nehezen tudok beszélni, inkább sehogyan, de a cselekedeteimmel, vagy azzal, hogy időnként közös programokat találok ki magunknak megpróbálok üzenni. Segítségre lenne szükségem, beszélni róla valakinek, de még magam előtt is szégyellem a tényt, hogy a férjemnek nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó. Egy nő harminc felett halványulni kezd. A szemeiben megjelennek az elmúlt évtizedek felszedett bölcsességei, de a teste árulóvá válik. Eltűnik az üde fiatalság, eltűnik minden ami egykor vonzóvá tette, és ha tükörbe néz csupán az idő illékony nyomait fedezi fel a ráncokban.
Egy nő negyven felett már kapaszkodik a múltjába, a tovatűnt idő itt maradt apró kis cseppjeibe, mint a reggeli pára a bólogató fűszálakba. És kapaszkodik a családjába, a gyermekeibe, akik hirtelen felnőttek és ő nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy hirtelen nem találja a helyét a világban. Ilyenkor a munka önmagában kevés. Negyven felett egy házasság lecsendesedik, mint vihar után az óceán szilaj hullámai, megnyugtatón ringatózik tovább a megszokásban, a szeretetté szelidült ragaszkodó szerelemben. A miénk megtört. A miénk Brad-el nem csendesül el. Kavarognak még a hullámok és úgy érzem nap nap után egyre jobban, hogy belefulladok. Menekülni szeretnék. Reményt találni.
Jeff karja az asztalon pihen meg, fejét megtámasztja rajta. A kávéscsésze egy koppanással ér hozzá a vastag üveglaphoz, amikor leteszem és finoman átsimítom a fiam haját. Ujjaim óvatosan, gondoskodón seprik odább a nem létező kócokat és úgy figyelem a legkisebb gyermekem. Régen közelebb volt hozzám, mint a bátyja. Most pedig távolabb. Nem vagyok tisztában azzal, hogy merre tért le arról az útról, amin egy ideig együtt haladtunk. De nem faggatom, ahogyan Roderick-et sem szoktam. Csak meghallgatom. Hogy beszéljen amikor csak szeretne, hiszen tudja, hogy én itt vagyok, a legerősebb őrzője minden titkuknak.
- Nekem szinte mindig van ötletem.- mosolyodom el, és lassan visszahúzom a kezem, majd megfogom a cigarettát, de nem szívok bele. Látom Jeff arcán, hogy továbbra sem tetszik neki a dolog, így aztán a félig szívott cigarettát elnyomom a tálban.Korábban nem foglalkoztam vele, most talán érzékenyebb lettem arra is, hogy nekik mi nem jó. Mintha megfelelni akarnék lassan mindenkinek, csak éppen közben én magam eltűnök.
- A végszavazásban tudok segíteni ha gondolod.Mármint ha hazajöttünk.- teszem hozzá, majd újra a bögrémet veszem fel, hogy a kávém maradékát egy húzásra felhajtsam.
- Arra gondoltam, hogy ma kimegyek az állatkertbe. Okés, tudom, hogy már kinőttem belőle, és mivel egyedül sétálgatva nem olyan élvezetes bejárhatnánk a régi kis túraútvonalainkat. Megnézhetjük a papagájházat...emlékszel mennyire nem szeretted a rijjogásukat? Nem szeretted a madárházat, ellenben az alpakákat nagyon. Mindig nevettél azon milyen idétlenül kérődznek.- próbáltam utánozni jókedvűen az alpakák szájmozgását. Jeff nevetett mindig jóízűen rajtuk, mi meg az ő nevetésén nevettünk. Ó azok az imádott régi délutánok...nem tudom mit remélek, hiszen nem hozhatom vissza. Mégis szüntelen csak ezekbe kapaszkodom. Talán így akarom még megőrizni legalább a fiaim közelségét, ha Bradley-ét már egyre reménytelenebbül tudom.
- Szóval az állatkert lenne a mai program. Volt ott az a kis falatozó….hogy is hívták...Jimbo Falodája. Isteni volt ott a hot-dog. Apád mindig mérgelődött, hogy mennyi mustárt tesz bele az a jóember, és állandóan leette a ruháit. - elrévedve néztem a távolba, mintha valahol ott keresném a férjemet, azokat az időket, azokat a régieket. Miért nem vagyok képes tovább lépni? Talán mert azzal, hogy elment, hogy szüntelen magamra hagy az egyetlen olyan lehetőségbe kapaszkodom ami még maradt: a régi időkbe amikor minden még olyan gyönyörű volt, olyan önfeledt és boldog.
- Talán még megvan az a régi pavilon is, ott a kis mesterséges tó partján, ahol időnként koncerteket is rendeztek. Azok az illatos nyári esték, amikor Rod apád ölében aludt el, te pedig az enyémbe, és úgy hallgattuk a koncertet sokszor éjfélig is, és utána mentünk haza. Szerettetek rá elaludni...a hegedű, a cselló a könnyed hárfa.- megráztam a fejem ebből a különös révületből és egy szelíd anyai mosollyal fordultam vissza a kisebbik fiamhoz.
- Persze nem várom el, hogy az én nosztalgiám legyen a középpontba, szóval ha gondolod akár mást is csinálhatunk. Még azt a szörnyű horror sorozatot is hajlandó vagyok veled nézni, ha ehhez van kedved és megígérem, hogy nem takarom el a szemem az illetlen vagy éppen ijesztő részeknél.- nevettem önfeledten és őszinte örömmel.
- Vagy akár ez lehet az esti program is.- tettem még hozzá és lehet, hogy a nap folyamán hosszú idő óta először én is mesélek majd. Egy különös találkozásról, ami azt hiszem elég sok mindent átértékelt bennem, és amit egyelőre még nem tudok hova tenni magamban.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

Egy ember - ahogyan én is- alapvetően elfogadja a változást. Megbékél az idő múlásával, vagy jobbára, a hétköznapokon tudomást sem vesz róla.Kivált akkor amikor még számolatlanul a rendelkezésére áll. Amikor örök életűnek hisszük magunkat, amikor azt gondoljuk, hogy annyi időnk van még elhibázott döntéseket hozni, majd megbánva azokat megpróbálni rendbetenni mindent. Aztán egyszercsak arra ébredünk, hogy az idő, amelyet eddig baráti egykedvűséggel, szinte magától értetődően öleltünk magunkhoz elfogyott, már csak az árnyékát öleljük, és látjuk az út végét, noha még messze van, de már látjuk. Egy napon megváltozik minden. Egy napon anyák leszünk, és ekkor döbbenünk rá talán életünkben először a saját múlandóságunkra. Az idő hirtelen meglódul, és a gyermekünkben látjuk elsuhanni minden másodpercét.Végül aztán megtorpan, itt és  most, mi pedig megpróbálunk a múltban keresni kapaszkodót. Abban a múltban amelyben ottfelejtettük magunkat, aki még nem lett megalkuvó, nem fogyott el a saját életében, nem áldozott fel mindent a szeretteiért. Néha szeretnék visszafutni, és még kicsit élvezni a gondtalanságot, hogy magammal törődhetek, hogy csak én vagyok a fontos. Igen, néha szeretnék önző módon ott lenni, erőt adni magamnak, több erőt, hogy a mostani életemet kibírjam. A boldogtalanság talán fájdalmas, de őrizni a boldogság látszatát, lepergő, töredező mosollyal a külvilág felé talán még nehezebb. Hamis illúziókba csomagolt élet, amiről fogalmam sincs hogyan rántsam le úgy a leplet, hogy ne fájjon másoknak. Éppen eleget fájt már nekem.
Leginkább a fiaimat óvom. Felnőtt emberek, de vannak dolgok amik elfogadásához, vagy éppen feldolgozásához soha nem lehetünk elég felnőttek. Ilyen talán az, hogy egy születésüktől fogva részükké vált tökéletes család hirtelen semmivé válik, hirtelen olyan ürességet hagy az életükben, amit nem tudunk semmivel sem pótolni. Mi Szülők voltunk. Apa és Anya együtt.
Nem akartam és most sem akarok rátelepedni a gyermekeimre, nem akarom, hogy az ürességet, amit apjuk szüntelen maga után hagy amikor elmegy, amikor a közös otthonunk olyan kongó és illatalan lesz nélküle ők pótolják. Nem akarom, hogy azt gondolják engem pátyolgatni kell, vagy kötelező jelleggel programokat csinálni velem. Látják ők, nem vakok, hogy mennyi szabadnapomat töltöm egyedül, de nem panaszkodom. Eddig sem tettem, ezután sem fogok.
Jeff  haját simogatva az jut eszembe, amikor megnövesztettük, mert valahogyan nem vitt rá a lélek, hogy a gyönyörű selymes tincseknek ollóval essek neki. Gyakorta aludt el úgy, hogy az ujjamra fűztem a fürtjeit, majd lassan leengedtem.Milyen rég is volt már ez. Később persze, amikor már reklamálni tudott érte szinte azonnal követelte, hogy rövid haja legyen, amit aztán időnként megnövesztette, majd levágatott. Jefferson mindig is csapongó volt.Nagyapám jut eszembe róla. A texasi nagyapám, akinek lelke mélyén mindig is egy igazi művész lakozott, noha soha nem válthatta valóra az álmait. Egy fiúgyermeket vajmi kevés eséllyel engednek el a farmokról, ahol mindig szükség van erős kézre. Így aztán az öreg napközben a földeken dolgozott és esténként festett. A san diego-i végtelen mezőket, a nyártól tikkadó világot, a bólogató kalászok katonásan végtelen sorát, a marhacsordákat terelő munkásokat, vagy éppen a házukat, melynek barna, töredezet deszkakerítését megrágta az idő vasfoga. Ha más helyre születik valószínű elismert nagy festő lehetett volna belőle, így azonban maradt ránk a teljes hagyatéka, amelyek közül csupán három festményt őriztem meg, a többit különféle intézményeknek ajándékoztunk a szüleimmel.Talán ezért akartam, hogy Jefferson megvalósítsa az álmait, hogy soha ne kelljen dönteni a maradás és a szárnyalás között, hogy ne kelljen választania. Azt szerettem volna, hogy teljes életet éljen, hogy bármit kipróbáljon amit csak szeretne, és ha úgy érzi szüksége van rám, hát ott legyek neki. Beszéljen ha mondanivalója van és hallgasson, ölembe hajtva a fejét, ha éppen erre van szüksége. Egy dolgot nem akartam: hogy elveszítsem. Hogy olyan távol kerüljön tőlem ahogyan az apja. Vagy még távolabb. Noha mostanság talán kevesebb időt töltök a kisebbik fiammal, úgy tűnhet legalábbis, hogy nem figyelek rá eléggé, némán akkor is még ott vagyok neki a háttérben.
Nem gyerek már tudom, de a számomra az maradt. Számomra még mindig az a bizonytalan, kissé feszengő, ártatlan tekintetű kisfiú, aki sosem engedte el a kezemet, ha tömegbe kellett menni. Most pedig a színpadon ragyog egy-egy előadáson. Tehetsége megkérdőjelezhetetlen. A szerepek iránti fogékonysága, és különleges világlátása is. Az érzékenységet tőlem örökölte, a tehetséget viszont nem. Azt minden bizonnyal a texasi nagyapámtól, aki a festményeiben teljesedett ki, és aki ott halt meg végül a farmvilágban, a határkerítés foldozása közben. Mindössze ötven esztendős volt. Félig kész képet hagyva maga után, mit a fiáról festett, az én édesapámról. Az a festmény a mai napig megvan, sosem váltam meg tőle. Emlékeztet arra, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, bármelyik lehet az amikor már nincs időnk valamit befejezni, ami pedig fontos lett volna a számunkra. Sosem telik el úgy nap, hogy ne mondanám a gyerekeimnek mennyire szeretem őket, és soha nem fekszem le haraggal a szívemben bárki iránt. A bocsánatkéréssel van aki születik, van aki tanulja. Én az utóbbi kategóriába tartozom.
A fiammal töltendő nap gondolata egészen felvillanyoz és talán olyasmiről is szót tudunk ejteni amiről mostanság keveset beszél, vagy egyáltalán semmit. Talán azt gondolja, hogy nem látom, de az anyja vagyok, az utolsó rezdüléséből is észreveszem ha baj van. Most pedig gyakorta látom gondterheltnek, mintha foglalkoztatná valami, amire nem igazán leli a megoldást. Ennek pedig köze sincs a színházhoz. Ez nem a színész aggódó arckifejezése egy-egy szerep átélése miatt, vagy a szövegbeli nehézségek miatt. Ez Jefferson sajátja.
Rezdül az arcom annak említésére, hogy talán egy jó étel illata hazahozza a családtagokat. A kedvenc ételük említése, ami elmaradhatatlan volt egy héten legalább egyszer óhatatlanul mosolyt csal az arcomra. Van ennek a mosolynak egy csöppnyi keserűsége. A világ összes tökéletes spagettije is kevés lenne, hogy az apjuk hazatérjen. Még a várost sem tudom hol van, hívni pedig nem szoktam. Ilyenkor nem. Fogalmam sincs mitől tartok. Hogy egy nő veszi fel a telefont? Miben lenne más ha hallanám a hangját annak a nőnek, és mitől más maga a gondolat, hogy tudom, ott vannak? Együtt.
- Megpróbálkozhatunk vele.- adok végül egy kitérően semleges választ, amely magában hordozza, hogy szívesen elkészítem vele, de nem sok esélyét látom annak, hogy rajtunk, vagy a hazatérő Rodericken kívül bárki más is enne belőle.
- Bár talán mire apád hazatér már egy falat sem marad belőle. Elég nagy pusztítást szoktatok ti ketten végezni. Külön élvezet nézni, ahogyan mindent eltűntettek. Innen, idáig paradicsomosak vagytok.- nyúlok át az asztal felett és az egyik fülétől a másikhoz húzok az arca előtt egy kis képzeletbeli vonalat az ujjammal. Közben összeszedem a holmikat az asztalról, és hallgatom ahogyan mesélni kezd a bébi alpakáról, óhatatlanul lágy mosolyt varázsolva az arcomra.
- Valóban? Akkor itt az ideje, hogy megnézzük. Még én sem láttam soha. Nem is tudom hogy nézhet ki, de a felnőttek is édesek.És ne forgasd a szemeid, láttam ám!- nevettem el magam, mutatóujjammal mókás fenyegetőzést mímelve felé.
Az ötlete egészen felkelti az érdeklődésem. Mintha kicsit vissza akarna rángatni a nosztalgikus hangulatból. Mintha azt szeretné, hogy ne a múlton rágódjak, hanem kipróbáljak más és új dolgokat. Ha tudná, hogy az utóbbi időben szinte csak ezt csináltam….olyan dolgokba mentem bele amiknek a veszélyével nagyon is tisztában vagyok, mégsem tudom abbahagyni, mégsem tudok tőle szabadulni. Ám bevallani még magamnak is félek.Mondjam el neki, hogy van valaki, egy nagyon különleges ember, akihez foghatóval még csak nem is találkoztam, aki a világ szemében betegnek számítana én azonban egészen mást látok benne? Ki értené ezt meg vajon, ha még én magam sem?
- Éjszakai állatkertezés? - láthatóan meglepődöm, miközben felállok a székből és megrázom a fejemet.
- Múzeumban és uszodában már jártam éjszaka.Ilyen vagy olyan rendezvényen. Bár bolond egyetemista koromban az uszodához rendezvény sem kellett. Fogadásból csináltuk. Te jó ég! Belegondolni is szörnyű, hogy zengett az uszoda az éjszakai portás öblös hangjától, amikor kizavart bennünket. Én véletlenül apád cipőjét vettem fel, amiben csónakázni lehetett volna, ő meg az én fürdőköpenyemet terítette magára. Végig az egész campuson! Istenem! Örülök, hogy akkoriban nem volt még közösségi média és így soha nem került fel a világhálóra.- nevetek jóízűen ahogyan eszembe jut ez a szörnyű, de mulatságos és alapvetően akkoriban nagyon romantikusnak gondolt kis emlék.
A kezem nyújtottam válaszként a feltett kérdésre, és a fejemmel visszafelé intettem a konyha irányába.
- Hogy mit gondolok? Hát azt, hogy talán még megvan valahol a szekrény mélyén a három évvel ezelőtti Piroska jelmezem. Mindent a jóügyért.- kacsintottam, és ha a kezét a kezembe tette felhúztam és csak annyira öleltem magamhoz, hogy egy csókot leheljek a feje búbjára. Mostanában valahogyan nem szerette ha ölelgetem, pedig jó lett volna még kicsit. De hát az idő….az bizony nem barátom többé.
-Éjszaka pedig még sosem voltam az állatkertben. Tudod mit? Változtassunk! Csináljunk mindent másképp! Legyenek olyan dolgok amire csak ketten emlékezünk, amik a sajátjaink lesznek. Szóval csapjuk fel a kuktasapkát, megcsináljuk a spagettit, hagyunk belőle a többieknek, aztán megszökünk, csak te meg én.- elindultam vissza a konyha felé, és ha követett, akkor odabent kezet mostam, majd a hűtőből elkezdtem kipakolni a tésztához valókat. A paradicsomot megmostam, majd a pultra tettem egy késsel egyetemben.
- Összedarabolod addig nekem, amíg megfuttatom az olajon a  pestot? De a kezedre vigyázz! Tegnap éleztem meg a késeket!- figyelmeztettem, majd leakasztottam a pult fölött lógó halomból egy serpenyőt és olajat csorgattam bele.
- Egyébként….valamelyik nap hallottam, hogy éjszaka kiosonsz...nem szóltál, én pedig nem kérdeztem. Akarsz róla beszélni, vagy inkább hagyjuk?- mellékesen kérdeztem, nem faggatóztam, egyszerűen csak érdekelt mi volt olyan fontos, vagy számára fontos, hogy még nekem sem szólt róla. Arról egyelőre hallgatok, hogy én miért jöttem haza a minap reggel, mikor nem dolgozni voltam.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

Amikor a gyermekeink megszületnek szinte törvényszerűen keressük a vonásaikban önmagunkat. Később abban ahogyan megfogják a tárgyakat, ahogyan a kezüket tartják, ahogyan megállnak, ahogyan szemlélik a világot. Az első szótöredékekben, az első ölelésekben, az első nyitott szájjal az arcunkra adott pusziban. Abban ahogyan elrejtőznek a karunkban, mindenben próbáljuk a saját folytatásunkat látni.Mert az ember már csak ilyen. Nem szeretne nyomtalanul elmúlni, úgy, hogy nem tett semmit a világhoz, nem volt hasznos és tevékeny része.Később, ahogyan cseperednek, ahogyan elhagyják az apró totyogó kort, és felnőtté válnak már nem magunkat kutatjuk, hanem azt, hogy milyen emberré váltak. Vajon jól neveltük őket? Megadtunk nekik mindent amire szükségük volt? Elég szeretetet, elég törődést, elég ölelést, elég csókot este lefekvéskor, elég órát, amit velük töltöttünk?Már nem azt kutatjuk mi hol vagyunk bennük, hanem keressük azt a kis apró gyermeket, azt a puha fürtöst, a huncut mosolyút, aki egykor volt és ekkor döbbenünk rá, hogy a saját életük önálló ösvényére léptek. Mégis mi szüntelen visszatekintünk, mint egy képzeletbeli fotóalbumot lapozzuk fel a múltat. Mi anyák másképpen látjuk őket, mindig is másképp fogjuk.
Jeff mindig is más volt mint a bátyja. Nála nem volt még egy mesével több, nem volt még egy órával több, nem volt még egy puszival több. Ő kihasználta azt az időt amit együtt tudtunk tölteni, értékelte is, de nem akart belőle többet. Roderick mindig is kicsit telhetetlenebb volt ilyen szempontból.Mégis próbáltam és a mai napig próbálok egyensúlyt teremteni kettejük között. Az anyaság nem ér véget azzal, hogy a gyerekek önálló döntéseket hoznak, megvannak a maguk titkai, a maguk élete, amelyet immáron csak kívülről szemlélünk. Az anyaság nem ér véget, csak átalakul. Ez az amit még tanulok, talán mert még nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy már nincs rám szükség. Nem úgy mint régen.
Azzal, hogy egy régi emlékünket idézem fel az apjukkal, azt hiszem kicsit mintha keserű nosztalgiával merülnék el azokban az időkben. Nem visszahozni akarom, talán csak azt, hogy sose felejtsem el, milyenek is voltunk. Már nem vagyunk huszonévesek, talán sok dolgot már nem úgy látunk mint akkoriban….a világ is alaposan megváltozott, és bár sodródtunk a változással, alkalmazkodtunk hozzá, de mégis, egy részünk ott maradt. Ott abban a múltban mely egyre többször eszembe jut. Ha boldog lennék, ha igazán boldog, akkor talán nem lenne erre szükség. A mindennapok csodái közepette nem lenne alkalmam az elmúlt idők felett nosztalgiázni.
- Rengeteget nevettünk akkoriban. És egyik őrültségből csöppentünk a másikba.Ma már kicsit ijesztő mennyire felelőtlenek tudtunk lenni. Sok dolgot azért mai fejjel már nem csinálnék. De sok dolog van….amit megismételnék. Akár ezerszer is.- elrévedek egy pillanatra, és mosolyogva jut eszembe, mint egy gyorsan pergő film, számtalan apró kis történés, számtalan momentuma ifjú korunk bohóságainak.
- Brad….apád nagyon jókedvű és nagyon humoros ember volt, és pokoli jó táncos. Én pedig….én pedig kétballábas. Mai napig emlékszem, hogy remegett a gyomrom, amikor táncolni hívott az egyik egyetemi buliba. Ez nem afféle házibuli volt, hanem hivatalos, a campus által rendezett. Volt egy tánc...akkoriban nagy divatnak örvendett, mindenki ezt tanulta, az volt a neve, hogy lambada. Ma már nem sokan ismerik. Apád elhívott egy ilyen buliba, és közölte, hogy olyan ruhát szerezzek be, ami épp csak takarja a combomat.Tudom, hogy ez ma már szinte fel sem tűnne senkinek, de nagyon szemérmes lány voltam, szóval amikor vásároltam magamnak egy ilyen holmit még a tükör is belepirult, mikor végignéztem magamon. A barátnőim azt mondták, hogy ha Brad ebben a ruhában nem szeret még jobban belém akkor egy igazi hétpróbás bolond.- nevetem el magam, ahogyan a konyha felé indulunk, és felidézem azt a bizonyos rendezvényt. Azt hiszem akkor döbbentem rá, hogy több is van bennem, mint azt én gondoltam. Brad szépen lassan bontogatta le rólam a szemérmességet, míg végül rátalált arra a lányra, akit a neveltetés, a texasi élet alaposan elbújtatott a lelkében.Hogy milyen nőnek lenni, milyen parolázni, flörtölni, milyen amikor felhívom magamra a figyelmét úgy igazán...megtanította nekem. Hogy aztán most, két gyerek és két évtized után magamra hagyjon.
- Piroska. Tavaly volt bent a kórházban egy halloween napi jótékonysági rendezvény. Minden orvos beöltözött valaminek, és meglátogattuk a bent fekvő gyógyíthatatlan beteg, vagy kezelés alatt álló gyerekeket. Mi osztottunk csokikat, mindenféle játékokat. Akkor vettem azt a jelmezt, gondoltam talán jól fog jönni idén is, ha apáddal elmegyünk valamilyen rendezvényre, de végül nem lett belőle semmi.- talán csak egy halovány hangsúllyal keserűbb a hangom mint reméltem, amit hamar szertefoszlat ahogyan a fiam jókedvének jeleit látom.A levegőbe boxoló kezét, azt, hogy egészen felvillanyozza az ötletem. Tulajdonképpen hirtelen jött, de nem is értem miért nem jutott hamarabb eszembe.Nagyon régóta nem voltak közös élményeink, és ez valahol az én hibám is. Hagytam elmúlni az időt. Túlságosan elfoglalt a saját boldogtalanságom, az, hogy megpróbáljam rendbehozni a házasságom, ami talán szélmalomharc, talán olyasmihez ragaszkodom, ami már ott sincs...talán csak én hiszek abban, hogy Brad még szeret annyira, hogy visszatérjen hozzám.Már akkor ebben reménykedtem, amikor két éve hagytam elmenni.
A főzéshez előkészítem először a hozzávalókat. A paradicsomokat Jeff elé halmozom, és egy rövidebb pengéjű kést adok neki, egy kisebbet mint amilyet én használnék, mert bár nem ügyetlen, nem akarom, hogy elvágja a kezét.Mikor kicsi volt sokat sündörgött a konyhában, amíg süteményt sütöttem, vagy főztem. Gyakran a kezébe nyomtam egy fakanalat, meg egy üres műanyag tálat, hogy azt érezze ő is segít nekem, és boldogan vigyorogva kavarta a semmit. Jobban mondva mindig éppen azt amit az ő kis gyermeki fantáziája odaképzelt. Később, ahogyan iskolás lett már szívesen térdelt a pult mellett, pici ujját a lisztbe nyomkodta, vagy éppen a tésztát csipegette, a nyers szószokat kavargatta, esetleg a sütemény kiszúróval alkotta a saját kis formáit.
Elgondolkodva figyelem amint megáll a keze a levegőben a kérdésem nyomán, és én sem gyújtok még alá a serpenyőnek, hanem rá figyelek. Hope nevének említésére kicsit felvonom a szemöldököm a csodálkozásom jeleként.Régen nem hallottam már, hogy Jeff emlegetné, és őszintén szólva azt hittem, hogy ráébredt elég külön világ ők ketten. Nem vagyok szívtelen de féltem a fiamat egy olyan közegben ahol baja eshet. Ugyanakkor azt is tudom, hogy azt a kislányt valahogyan ki kellene menteni onnan. Nem tudom mi lenne a jó megoldás, hiszen ha bármit is lépnék azzal beleavatkoznék Jeff dolgaiba, amit nem akarok, másrészt akár még árthatok is annak a lánynak.
- Ha gondolod….gondoljátok a mi házunk mindig nyitva áll.- jegyzem meg lágyan és finoman végigsimítok a fiam kissé gondterhelt arcán.
- Akár még éjszaka is..- teszem hozzá egy apró, biztatónak szánt mosoly kíséretében.Visszafordulok végül a tűzhely felé, hogy előkészítsem a pesztot, miközben újabb feladatot bízok Jeffre.
- Igen. Ott van a hűtőben egy lila tetejű dobozban a sonka. Kockázd fel azt is kérlek, amíg fonnyad a peszto.- kavargatom tovább az ételt. Egy pillanatra ellépek, hogy egy alsó szekrényből fazekat vegyek elő, vizet engedjek bele a mosogatónál a tésztának. Egy zacskóval veszek elő az egyik fenti szekrényből, miközben a vállam felett néha hátrapillantok hogy halad Jeff a sonkával.
- Tudod, a barátok soha nem hagyják cserben egymást.Mindig ott lesznek a másiknak, ha szüksége van rá.- kavargattam a tűzhelyen az ételt, és amikor kellően megfonnyadt a peszto, hátranyúltam és a felvágott paradicsomokat óvatosan beleforgattam.Újra megkavartam, pici vizet öntöttem rá, fűszereztem, és letakartam egy fedővel. A konyharuhában törölgettem a kezem, amikor visszafordultam a fiam felé.
- De vannak barátságok, amik nem maradhatnak csupán barátságok. Amikor adott pillanatban történik valami...ami miatt rádöbbenünk: mi nem barátok akarunk lenni a másiknak. Hanem sokkal több. És ez az érzés egyszerre jó és ijesztő. Soha nem akarnám azonban, hogy egy olyan barátsághoz ragaszkodj, ami nem tesz neked jót. Amiben felőrlödsz…- teszem hozzá halkulón és őt figyelem. Ugyanezt érzem jelenleg én is….hogy van egy barátság, amit még én tartok erősen barátságban. Mert van valami erősebb ami itt tart. A családom mellett. És ez Jeff apja: Bradley, a férjem.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

Sosem csináltam belőle titkot, hogy szegény családból jöttem. Egy olyan közegből ahol kicsit megállt az idő, és hiába a világ őrült változása, oda valahogyan minden lassabban jutott el, vagy leginkább sehogy.A szüleim mégis, mintha kicsit kilógtak volna a sorból. Ők nekem, egy szem lányuknak más jövőt szántak, mint a legtöbb környékbeli farmer a sajátjainak. Anyámat talán bolondnak is gondolták, hogy még érettségizni is enged, ahelyett, hogy a gazdaságban dolgoztatna. A texasi végtelen mezőkön a világ változásai, az olajválság a nyolcvanas években, az olvadozó hidegháborús távolságtartás, a technológia forradalma valahogyan nem jutott el. Az édesanyám tökéletes háziasszony volt, aki azt szerette volna, ha egy napon belőlem is az válik majd, de úgy, hogy közben a magam útját járom. A lemondását, hogy nekem több legyen, hogy messzebb jussak mint ahogyan valaha ő jutott oly kevés időm volt már meghálálni. Jeff még szinte kisbaba volt amikor az édesanyám meghalt. Ő fel sem fogta, Rod viszont már nagyon is értette milyen ha hiányzik valaki. Azóta nagyon keveset jártam San Diegoban. A farmot eladtuk, szinte semmit nem őriztem meg, pár festményen és személyes holmin kívül. És néhány edényt, receptkönyvet, melyek az anyámé voltak.
Édesapámat már idejekorán elvesztettük, ő már az első unokája születését sem érhette meg. Az özvegy mama nagyon hamar egyedül maradt a farmon, és bármennyire is szerettem volna, ha hozzánk költözik, képtelen volt megszokni a nyüzsgő metropoliszt. Mindig láttam rajta, hogy azokon az alkalmakon, amikor sikerült pár napra, egy hétvégére vagy akár egy hétre is elcsábítani hozzánk, csak állt az ablak előtt és a távolba kémlelt, mintha azt remélné, hogy felbukkan a napmelegtől ködösen rezgő sztyeppék horizontja, hallaná amint hazafelé terelik a marhacsordákat, és a kolomp búgását messze viszi a szél. A város neki túlságosan idegen volt. Így aztán egy családot fogadtam mellé, akik lakhatásért cserébe gondoskodtak róla, és a megtermelt javakkal gazdálkodhattak. A mama halála után nekik adtam el az egészet. Valahogyan képtelen lettem volna már oda úgy visszamenni, hogy ne számtalan fájó emléket idézzek fel. Egy ember mindig addig gyerek amíg élnek a szülei….akkor növünk fel, amikor elveszítjük őket.
A tőle kapott szabadságot, a mamától kapott életszemléletet követtem a gyermekeimnél. Nem korlátoztam őket soha semmiben, és csak minimálisan fegyelmeztem. Ha úgy éreztem azon a bizonyos, tágra szabott határon túlléptek.Roderick gyakrabban feszegette mint Jeff, aki inkább mostanság teszi ugyanezt. Szűk neki talán ez a világ már, szűk neki az ismerős közeg, ahova visszatérni jó, de már vágyna megismerni mást. Felfedezni a világot úgy igazán és benne a saját helyét.Úgy már nem segíthetek neki mint régen, és még én is tanulom a szerepet, ezt az új anya szerepet, amikor nem arra van szüksége, hogy babusgassam, vagy arra, hogy megszabjak neki dolgokat, hanem arra, hogy felnőttként kezeljem. Mindig is más voltam mint a legtöbb anya, mindig is másképpen tekintettem rájuk. Sokan abban a szemléletben élnek, hogy a gyermeknek hálásnak kell lennie a szüleinek, hogy neki kell lennie annak, aki megköszön dolgokat, amiket kap, ami az életéhez szükséges. Az én hitvallásom szerint ez nem így van. A gyermek nem kéri a születést, a gyermekről mi döntünk, a szülei, mi vagyunk akik helyette hozunk egy döntést, és neki nincs beleszólása. Miért kellene hálával lennie olyanért, ami nem az ő választása volt? Sokan talán nem értik ezt a nézetet, sokan megmosolyogják, sokan felháborodnak, ostobának és felelőtlennek gondolnak. De amikor a fiaimra nézek, amikor látom milyen férfiakká válnak idővel mégis büszke megnyugvással tölt el a gondolat, hogy nem én vagyok az ostoba, hanem azok akik annak vélnek. Én döntöttem jól, amikor szabadon engedtem szárnyalni mindkettőt.
Jeff még bizonytalan. Ő még jobban keresi a helyét, neki még vannak olyan kérdései, amit Rod már nem tenne fel, és jól esik ez a másfajta figyelem a kisebbik szívem ékszerétől. A táncot illető kérdésén egy ideig elgondolkodom. Mikor is táncoltam az apjával utoljára? Az idejét sem tudom megmondani, de ezt mégsem említhetem neki, így aztán valamiféle nevetéssel kompenzálom a zavaromat.
- Oh, így emlékszel, hogy régen mennyit jártunk el? No igen. Ha visszagondolok mennyire szerettétek azt a csinos szőke hajú egyetemista babysittert...hogy is hívták...Hayley….Heather? Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mindketten odáig voltatok a gyönyörűségtől, ha őt hívtuk fel, hogy vigyázzon rátok, amíg mi elmegyünk táncolni.- mosolyogtam inkább csak diszkréten. Kiskamaszok voltak, és mint ilyenek a hormonjaik rabjai, amit tudtam, mégis próbáltam visszafogottan kezelni. Nem nevettem ki őket soha érte, noha tisztában voltam azzal, hogy Roderick gyakran emlegeti azt a lányt, hogy mikor megyünk el megint táncolni, mert akkor átjöhet vigyázni rájuk.
-Ha sejtésem nem csal akkor a kérdésed jelenleg nem arra irányul, hogy mikor megyünk el itthonról, hogy átjöjjön az a lány!- nevetem el végül magam és megrázom a fejem.Végül elkomolyodva nézek rá.
- Nem felejtettünk el.Jobban mondva én szinte soha nem voltam jó benne.De apád hihetetlenül jó táncos, szinte el is felejti az ember akkor és ott, hogy hol van, megszűnik a világ…-álmodozóvá válik a hangom, kap egyfajta fátyolosságot, majd észbe kapok, és újra mosolyogva térek vissza a valóságba, játékosan fenyegetem meg a mutatóujjammal a fiamat.
-Nana, Jefferson Wagner. Még egyszer ne mondd nekem apádra, hogy vén! Kettőnk közül én öregszem, ő csak érik, mint a finom bor.- pedig a valóság ennek éppen az ellenkezője. Brad az aki nem bír megbékélni az idővel, aki talán valami fiatalságot remél a szeretőitől, talán abban bízik, hogy valamit vissza tud csempészni azokból a régi évekből. És nem veszi észre, nem figyel rám, hogy az igazság ott van az orra előtt: én vissza tudnám neki hozni, még mindig és ezerszer is akár.
Két mozdulat között ölelem egy rövid időre magamhoz, amikor azt mondja, hogy vele kell beérnem.Futó csókot lehelek a feje búbjára.
-Te nem egy B terv vagy, kisfiam, hanem a mindenem.
A konyhában otthonosan mozgom, szinte rutinból készítem el a tésztát. Volt idő amikor még azt is magam gyúrtam, mostanság valahogyan sem kedvem, sem időm nincs rá. Bár idő még csak csak….de nem nagyon eszünk együtt úgy itthon mint régen. Brad nem érti amikor azt mondom neki, hogy szükségünk lenne rá….többször. Nem érti, hogy amikor itthon van, akkor sincs igazán velünk. Fejben és lélekben valahol egészen máshol jár. Félek. Bevallom félek, hogy egy napon majd azzal tér haza, hogy ez nem futó kapcsolat….nem pusztán a nyitott házasság hozadéka, hanem elhagy minket. Rettegek tőle. Talán mindennél jobban. Nem akarom a férjemet elveszíteni, nem akarom látni hogyan hullunk darabjainkra.
Hope-al kapcsolatos meglátása, ahogyan beszél róla, az a kissé zavarodott hangsúly nekem egészen másról árulkodik, de még nem teszem neki szóvá. A gáznál sürgölődöm éppen, amikor a papírtörlő tépő hangjára kapom fel a fejem, és követem a fiam mozdulatát.
-Ó te jó ég! Mutasd! Jeff ne gyerekeskedj! Mutasd!- nyúlok a keze után, és ha tiltakozna, akkor is megfogom, hogy lássam mennyire vágta el. Magamról tudom, hogy a kis sérülés is elég könnyen elfertőződhet, főleg a konyhában, úgyhogy a mosogató felé húzom, lemossuk a sebet. Megnyitom a vizet és a fejemmel odabiccentek.
-Tartsd a hideg víz alá, amíg én előveszek egy kis jódot, meg ragtapaszt. Nyugi, nem fogok bumszli nagy kötést tenni rá, de így nem maradhat. Jeff! A folyóvíz alá tartsd, ne mellé!-jegyzem még meg, miközben az egyik fiókból egy barna dobozkát szedek elő. Megszokottak a konyhai balesetek, és nem is én lennék, ha nem tartanék itthon vész esetére egy kisebb patikát.
Kiveszek a dobozból egy fehér mull lapot, majd a fiam keze után nyúlok, és magamhoz húzva leitatom róla a vizet. A fertőtlenítőt egy másik mull lapra csorgatom, és körbesimítom vele a sebet. Nem vészes, de azért nem is karcolás.
-Mondtam, hogy vigyázz a késsel!-pillantok rá egy másodpercre mielőtt kibontom a ragtapaszt és finoman a sebre helyezem.
-Így ni! Azt hiszem most maradjunk annál, hogy csak figyelsz, mielőtt még újabb vágást szerzel.- mosolyogva paskolom meg a kezét, majd elengedem, hogy az időközben zubogni kezdő vízbe beledobjam a tésztát.Megkavarom, majd visszafordulok a fiam felé.Magam előtt karba fonom a kezeimet és félrebillen a fejem.
-Tudod….vannak kapcsolatok, amelyekre az ember már az elejétől másképp gondol. Megvannak a maga kis felállított szabályai, elképzelései. Aztán ahogyan beszélgetni kezd a másikkal, ahogyan saját maga is felfedezi önmagát, ahogyan olyan dolgokat kérdőjelez meg az életében, amiben addig sziklaszilárdan hitt, a korábbi fogadalmak, érzések, gondolatok átértékelődnek.Hiába határozod el, hogy te soha nem...és csak barátok. Itt lehet, hogy ez itt dől el... - lépek közelebb és mutatok finoman a kobakja felé, majd a kezem lejjebb csúszik és a mellkasánál a szívére simítom a tenyerem.
-...de itt fog lecsapódni. És tiltakozhatsz, ellenkezdhetsz, akkor is megtörténik.- a hűtőhöz lépek és kiveszek egy üveg bort. Két pohár után is nyúlok az üveges szekrénybe, majd magunk elé helyezem a pulton és töltök bele egy-egy pohárkával.A vékony üvegnyakat átkulcsolom, és megemelem a fiam felé.
-Nos….igyunk! De hogy mire igyunk, azt te mondd meg! Mi az amire inni szeretnél?- kérdeztem, és ez a kérdés célirányos volt. Finoman így próbáltam közelebb jutni hozzá, hogy megtudjam mi jár a fejében.

Mira & Jeff

Jeff & Mira

Nem tudom miért voltam olyan naív, hogy azt hittem a gyerekeink nem vettek észre semmit a változásokból? Miért hittem, hogy ha megpróbálom a törékeny látszatot őrizni, ha nincs hangos veszekedés, ha a mosolyom olyan, mintha minden nap boldog és kiegyensúlyozott lennék, ha a lakásban ugyanaz az illat, a megszokott nyugalom várja őket, akkor senki nem fog észrevenni semmit. Minél görcsösebben igyekeztem mégis ezt a külvilág felé egyszerűnek vélt képet fenntartani, annál inkább lett átlátszó. MInt egy elért anyagú függöny, amelyet jótékonyan húzunk az ablaküveg elé, de már semmit nem takar. Mi hisszük csak odabent, hogy nem lehet belátni.Roderick kicsit mindig befelé élte meg az érzéseit, Jeff pedig leginkább elviccelte, mintha nem is lennének. Mindketten pontosan olyanok voltak ilyen szempontból mint én. Időnként szerettem volna, ha ezt a tulajdonságomat nem öröklik. Ha megtanulnak nyitni, megtanulnak jobban érzéseket kifejezni, és nem csak irántam, hanem alapvetően az emberek felé. Megtanítottam őket, járni, önállóan étkezni, felépíteni az első legó tornyot, megtanítottam cipőt bekötni, és biciklizni….de nem tudtam nekik megtanítani hogyan kell láthatóan és érezhetően kitárni a lelküket. Úgy igazán. Nem tudtam megtanítani, mert én sem tudtam hogyan kell.
Próbálom valamivel elviccelni a dolgot, mintha jelentéktelen semmiség lenne, mint bármikor amikor az apjuknak üzleti ügyben el kellett utaznia, de valahogyan mindig úgy intézte, hogy egy napon belül vissza tudjon jönni hozzánk.Aztán amikor a fiúk nagyobbak lettek, akkor is jött. Mindig és töretlenül, és semmi sem változott. Én legalábbis így gondoltam, mert nem olvastam az apró jelekből. Nem figyeltem a változásra, nem figyeltem arra, amikor megpróbálja elmondani, hogy mi a gond a házasságunkkal. Hogy idáig jutottunk nagyrészt én tehetek róla.Mire felismertem,hogy gond van addigra már késő lett.Most pedig egy ideje már toporgok csak az elmúlt idők felett nosztalgiázva, mert képtelen vagyok meglátni a jövőt és az abban rejlő lehetőséget. Nem merek lépni, nem merek senkivel kapcsolatosan többet engedni meg magamnak, hiszen szeretem a férjemet, én nem akartam elhagyni őt soha és most sem akarom. Én visszavárom. Mégis, talán az egészben az a legfájdalmasabb, hogy pár napja találkoztam valakivel, aki alapvetően felforgatta az életemet, a lelkemet a gondolataimat, és mindent amit eddig a saját életemről, családomról, világomról, hitvallásomról gondoltam. Valaki akinek semmilyen hatással nem szabad lett volna rám lennie, mégis volt. Talán ezért vagyok most kissé bizonytalanabb a megszokottnál, talán ezért érzem magam ezerszeresen bűnösnek, a jóég tudja mit is gondolok még magamról ott mélyen legbelül!
A főzés eltereli a gondolataimat, de csak részben, mert újakat hoz elő. Kíváncsiságot a fiammal kapcsolatban, olyan dolgokról amikről régen beszéltünk. Apró korában mindenről külön véleménye volt és mindent szeretett megosztani velem. Mostanában már más. Úgy zár be, mintha nem lenne jogom belátni oda. Nem akarok betörni a saját kis világába, csak látogató szeretnék benne lenni, ha hagyja.
Nem gondoltam persze, hogy Hope említése annyira kizökkenti, hogy sikeresen elvágja az ujját, de nyilvánvalóvá teszi, hogy felkavarja a gondolat. Amíg ellátom a sebet , elnyomok egy somolygást, amikor arra kér, hogy lehetőség szerint könnyen meg tudjon szabadulni a kötéstől.
- Ne aggódj, nem gipszelni fogom a kezed, csak egy sima ragtapaszos, fertőtlenítő kötést kapsz rá.Amit akárki rárakhatott neked.- gyerekkorában sem szerette ha orvosként kezelem, de ezen nem nagyon tudtam és most sem tudok változtatni.
A motyogására megint megcsóválom a fejem.
- Hallottad, mégis elvágtad a kezed. Jeff, komolyan néha az az érzésem, hogy fordítva vagy összerakva. Ha azt mondom ne csináld, csinálod, ha azt mondom csináld, akkor csakazért sem. Pedig azt hittem ebből már kinőttél.
Nem feddő a hangsúlyom, inkább aggódó. Vajon minden rendben van vele? Nem, úgy érzem, hogy nem, és már lehet nem kellene a Hope témát tovább erőltetnem, de valahol valami azt súgja, hogy ha így teszek, akkor is bántani fogja, csak akkor nem nagyon fogja megosztani senkivel.
Amíg a tészta kifő, addig felbontok egy üveg bort. Más alkalomra tartogattam, de úgy tűnik az a más alkalom nem fog eljönni. Mintha az idő ellenem dolgozna, mintha egyre nehezebb lenne a családom életében, mindennapjaiban helyet találnom. Egyedül érzem magam amikor üres a ház, és néha akkor is amikor itthon van mindenki. Olyankor pedig a leginkább, amikor felébredve nem a hálószobában vagyok, hanem a nappaliban, ahogyan ma is. A várakozás, az örökös bizonytalanság felőröl. Talán Julie-nak van igaza, az egyetlen embernek akivel megbeszélek mindent, a traumatológia elismert orvosa….ő az egyetlen talán akire rábíztam az életem apró, mások számára ismeretlen, fájó titkait.Persze ezt sem magamtól….kellett hozzá pár pohárka a September’s Endben, ahova az orvosok járnak a kórház mellé munka után kiengedni a gőzt.Nem akartam elmondani, de valahogyan olyan pillanatomban kapott el, amikor a szokottnál is jobban fájt minden...végül kiszakadt belőlem az a vallomás. Julie azt mondta nyissak az emberek felé, merjek én is kezdeményezni, lépni, és engedni. De nem tudom, hogy ezt ennyi idősen nekem még szabad? Vajon nem késtem már le mindenről? Én már nem fogok senki mellett új életet kezdeni, nem is akarok. Én már az életemben annyi mindent megéltem és átéltem, nem akarok semmit ami felkavar és elbizonytalanít.
Jeff szavaira hosszan pislogva térek vissza a valóságba, és szelíden pillantok rá. A szavaira meglepetten csodálkozó arccal biccen oldalra a fejem, és bár szólnom kellene de nem teszem. Még. Helyette hagyom koccolni a poharainkat, majd beleiszom, és hümmögve teszem vissza a pultra az italt.
- Ne legyen igazam? Tudod….volt egy bölcs tanárom még az egyetem alatt, aki azt mondta, hogy a tagadás az igazság melegágya. Minél jobban próbálod a külvilággal elhitetni amit te valóságnak vélsz, annál átlátszóbb lesz az igazság. És te…- nem fejezem be a mondatot, mert közbevág, és a szavai nyomán én is hátrafordulok. A tészta...jah igen. Leemelek a pult feletti akasztókról egy tésztaszűrőt és a mosogatóba helyezem. Megnyitom a hideg vizet, lejjebb csavarom a tűzhelyen a lángot, majd két edényfogó segítségével fogom meg a fazekat és szűröm le a tésztát. Miközben az csöpög, megkóstolom a szószt, ami már az illatából ítélve is fenséges, az íze pedig biztos finom lesz. Egy fakanállal meg is kóstolom. Elégedetten hümmentek.
- Apád és Rod nem tudják mit hagynak ki. Remélem nem pusztítjuk el az egészet és marad nekik is.Teríts meg kérlek, csak ide a kis konyhai asztalra, nem kell az étkezőbe, kettőnknek most ez is elég lesz! Addig én kiszedem az adagokat.- a tálaló a kis étkezőben volt, de hát ezt úgyis tudja, külön nem kell neki mondani.Mindent előkészítettem és egyesével kihordtam a kis étkezőbe, ha addigra már Jeff megterített.
Az edényeket majd később egyszerre bepakolom a mosogatógépbe, most először eszünk. A pultról magammal hozom a poharamat meg a boros üveget, és leülök, majd intek a fiamnak is, hogy ő is üljön le és szedjen amennyi jól esik.
- Tudod, hogy nem akartalak faggatni amúgy. Mármint semmi olyasmit nem akartam kényszerrel kiszedni belőled, amiről nem akarsz beszélni. Én csak egyszerűen aggódom érted. Nem beszélsz mostanában semmiről, nem tudom merre jársz, hogy kik a barátaid. Nem tudom, hogy boldog vagy, vagy csak egyszerűen nem találod a helyed az életedben.- beszélek, miközben én magam is szedek a tésztából és halmozok rá a szószból.
- Teljesen elzárod magad tőlem. Nem akarok kérdezni….azt szeretném, hogy magad mondd el. Mi bánt, mi foglalkoztat, mi az ami lejátszódik benned? Soha, egy percig nem éltem vissza a bizalmaddal, soha nem úgy viselkedtem veled...veletek mint más anyák. Megértettelek benneteket, hagytalak a saját utatokat járni...éppen ezért csak annyit kérek, hogy ne távolodjatok el annyira, hogy már ne lássalak benneteket. Mert néha nekem is szükségem lehet rátok.- zárom le végül elcsendesülőn, majd a fejemmel a kiszedett adagok felé bökök.
- Akkor, jó étvágyat, kisfiam!- emelem meg én is a kezembe a saját villámat, hogy feltekerjem rá a tésztát és belemártogassam a szószba.
Csendesen eszünk, bár én a szemem sarkából figyelem őt. MInden anya elfogult a gyermekeivel kapcsolatosan, és azt hiszem ez rám hatványozottan igaz.Jeff gyönyörű, fiatal felnőtté cseperedett, és én olyan nagyon szeretnék az életének a része maradni.

Mira & Jeff