Vajon létezik olyan gyerek, aki emlékszik a születése pillanatra? Nem hinném, de ezen a napon jöttem világra én, Eileen Skye Wesley. Anyuék azt mondták, hogy esett a hó is aznap, mindig ezzel poénkodtak, ha szóba került a hópehelymániám.

Az első síelésem, amiről rengeteg fénykép készült. Az anyukám abban az évben kezdett el komolyabban varrónőként dolgozni. A városi színház jelmezeit készítette, meg persze voltak privát megrendelései is, nagyon ügyes volt és élvezte is amit csinált. Az apukám pedig ügyvédként dolgozott. De térjünk vissza a síelésre. Azért kezdtem el anyuékról beszélni, mert vannak ugyebár videóink is és azok többet elárulnak a kis bénázásaimról mint a hagyományos fotók. Látszik, hogy nem ment könnyen, de amint ráéreztem a hóeke "titkára" megállíthatatlan voltam! Oké, ez túlzás, mind tudjuk, hogy a hóeke kezdőknek való, de na, én is azzal kezdtem és most már természetesen bottal síelek, de néha még hasznát veszem a hóekének megálláskor.

Krav maga... Emlékszem, mennyire nem akartam az egészet. Úgy gondoltam, hogy mivel lány vagyok ezért nem nekem valók a küzdősportok, de mind tudjuk milyenek a szülők. A fejükbe vesznek valamit és te jó gyerekként meg is teszed azt, amit ők kitaláltak. Velem is ez volt a helyzet és nem hazudok, ha azt mondom, hogy az első két hónapban mennyire utáltam edzésekre járni. Hogy mi változott később? A hozzáállásom, kezdtem érteni, hogy miért fontos ez nekem, de nem azért mert a szüleim mondták, hanem mert a csoporttársaimtól hallottam. A nyári táborokba és edzésekre is minden évben elmentem, most azonban, hogy New Yorkba költöztem felhagyok az egésszel. Nem tudom, találnék e még egy olyan edzőt és közösséget, ahol olyan jól érezhetném magam, mint ott.

Nem tartom furcsának, hogy napra pontosan emlékszem a dátumra, a napra, amikor annyi minden megváltozott. Volt egy legjobb barátom, a szomszédban lakott és már óvodás korunk óta legjobb barátok voltunk, vagy lehet, hogy már előtte is... A lényeg az, hogy nagyon régóta, sokat lógtunk együtt és aznap is velem töltötte a délelőttjét. Csak miattam fent maradt egész éjjel, hogy végezzen a pakolással és velem lehessen az indulás előtt. Közel álltunk egymáshoz, a szüleink gyakran poénkodtak azon, hogy egy nap majd biztos összeházasodunk vagy valami, mi meg mindig lezártuk a témát egy egyszerű "fúj"-jal. Hogy mit csináltunk aznap az igazából lényegtelen, mert nem volt semmi "különleges". Nem mentünk el még egyszer utoljára szánkózni, korcsolyázni, hóembert építeni, úszni, s nem is fújtunk megszámlálhatatlanul sok buborékot, nem építettünk dominóvárat vagy láncot, egyszerűen csak ültünk az ágyamon és beszélgettünk. Akkor kaptam tőle azt a rotringot, amivel mai napig imádok rajzolni. Egyáltalán nincs túlcsicsázva, csak bele vannak gravírozva a kezdőbetűink, sokat jelentett nekem, hogy egy ilyen ajándékkal búcsúzott. Megígértük egymásnak, hogy nem szakad meg a kapcsolat, beszélünk majd telefonon, írunk egymásnak meg ha szünet lesz, akkor találkozunk, de egyikőnk sem sejtette, hogy ez mennyire nehéz lesz. Ha most válnának szét az útjaink, akkor nem félnék attól, hogy megtörténik az, ami akkor, hiszen már elég érettek vagyunk szokták mondani a szüleim. De akkor túl fiatalok és feledékenyek voltunk, s az ígéreteinket nem sikerült betartani. Ők elköltöztek és egy évvel később már ténylegesen megszakadt a kapcsolat kettőnk között. Olyannyira, hogy már csak egy emlékként él a fejemben, akit még a Facebookon is elfelejtettem megkeresni.

A legmaradandóbb karácsonyi ajándékaimat kaptam abban az évben. Szerencsétlen szüleimet már jó ideje nyaggattam a tetoválás üggyel és fogadni mernék rá, hogy már kezdték unni, s érezték, hogy én ezzel bizony nem állok le. Talán már ki is találta mindenki, hogy mi volt az ajándék: megkaptam az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy nem lehet nagy és előtte rá kell bólintaniuk az ötletre, meg persze azzal, hogy elkísérnek. Utóbbi nélkül egyébként valószínűleg nem is csináltathattam volna meg - egy hópihe lett egyébként a kis alkotás a bal kézfejemre. De nem ez volt az egyetlen ajándékom, akkor kaptam az ezüstláncomat is a pingvines medállal.

Legszívesebben elfelejteném az egészet. Legszívesebben visszapörgetném az időt és megállítanám az autót. Legszívesebben azt kívánnám, hogy... Hogy a szüleim bár ne haltak volna meg. Emlékszem, emlékszem a balesetre, hogy pontosan mi történt és hogyan. Az orvosok azt mondták, hogy emiatt főleg nehezen fogok túllépni a történteken.
Átlagos napnak indult, átlagos tervekkel. Kirándulni készültünk, a sátor és a túratáskák ott voltak hátul a csomagtartóban. Szokás szerint jó hangulatban telt az út, én énekeltem a rádióból szóló dalokat, a szüleim beszélgettek, az egész olyan volt mint máskor. Aztán a zenés adásnak vége lett az aktuális csatornán és jött a szokásos csatornaváltós mizéria. Nekünk zöld volt s mindenki azt mondja, hogy nem az én hibám volt, én mégis így érzem. Egy részeg kamionsofőr áthajtott a piros lámpán és nekünk ütközött. Én kisebb sérülésekkel megúsztam, mert hátul ültem, de a szüleim nem voltak ennyire szerencsések. Egy ideig csak kómában voltak, de aztán a testük nem bírta el a nehéz sérüléseket és feladták a küzdelmet, először anya aztán apa is pár nappal később.
Hogy most hol és kivel lakok? A nagybátyám lett a gyámom, aki mindig is hihetetlenül laza volt és New Yorkban élt. Mármint, igen, New York! Oh, te jóságos ég! Biztos jó ötlet ez? Kiszakítani engem a megszokott városból és elhozni a Nagy Almába így a végzős tanévem előtt a szüleim elvesztése után? Új iskola, új emberek, új város... Minden új lesz, minden, és ez cseppet sem könnyíti meg a dolgomat a történtek feldolgozásában. A pszichológusom erőlteti, hogy ne menjek vissza a suliba, mert nem biztos, hogy fel vagyok rá készülve, de jelenleg mégis azt tartom a legbiztosabb dolognak az életemben a rajz mellett.