2015;

Elment. Ott ültem a szobámba és néztem az ablakon keresztül, hogy az utolsó dobozt is bepakolja a kocsijába és apa a lépcső tetejéről figyeli őt. Mint egy némafilm, aminek az utolsó kockái pörögnének. Kifújom a levegőt, amit azóta bent tartottam, hogy a kocsi csomagtartója a helyére kattant és anya szemrebbenés nélkül ült be a kocsiba és egy kósza pillantást vetet rám. A könnyeim lassan megindultak és a térdeimet felhúzva sírok magányomba. Nagyon oda figyeltem, hogy ne vegye észre apa, hogy mennyire megvisel. Azt akarom, hogy ne érezze magát még ennél is rosszabbul. Még két perc! Ennyit engedélyeztem magamnak, hogy mindenképp elengedjem anyát. Aztán hallottam, hogy apa becsukja az ajtót és letöröltem a könnyeimet és nem szerettem volna most erre gondolni.  Hallottam a hangját, de persze nem tettem semmit. Lesétáltam az emeletről és megöleltem. Most sokkalta nagyobb figyelmet kell, neki ajándékozzak. Úgy érzem, hogy az eddig anyára szánt időmet elpazaroltam, ahelyett, hogy apával foglalkoztam volna. Az űr marta a lelkemet, mintha elvesztettem volna valami fontosat. Pedig hittem benne, hogy boldog családban élünk. Olyan naiv vagok!
Másnap a suliba persze el kellet játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben. Beültem az órákra és nem figyeltem másra, csak arra, hogy maximálisát nyújtsam. Minden álmom, hogy állatorvos legyek és a biológia amúgy is nagyon vonzott. Így csak jobban belemerültem abba, hogy a legjobb tudásomat szedjem össze. Bár tudom, hogy ez még nem mentség, de kimaradtam az iskola főbb rendezvényeiből. Nem éreztem késztetést arra, hogy megjelenjek a bálokon, vagy valamilyen sport meccsen.

Napjaikban;

-Eileen! – kiabálok a lépcső aljáról felfelé, annak a lánynak, aki egy szempillantás alatt lett a testvérem. Ezzel apának megadva a legnagyobb kihívást, hogy egy helyett két tini lány életét kelljen egyengetnie. Sosem voltam rosszkapcsolatban a rokonaimmal és ez most is így van. Sajnálom, hogy a szülei meghaltak és biztosan nem ez a fél év fogja elfeledtetni a szörnyűségeket. De benne vagyok, hogy legalább enyhítsem a fájdalmát. Bár nagyon nehezen megy. Leginkább úgy, hogy most minden Jason-ről szól. Nem ismerem, de hallottam róla, nem egy könnyű eset, de mindig is beleválasztott, ha barátokról van szó. Nem vagyok féltékeny, mert örülök, hogy legalább van valakije, akivel tud beszélgetni.  Nekem nincs senkim, most is, mint korábban azzal foglalkozom, hogy a jegyeim maximálisak legyenek. Vagy nem fognak felvenni az Egyetemre.
Türelmetlenül állok a lépcső alján és nézem az órámat, majd apa robog mellettem.
- Elraktad a kajádat? – kérdezem, mert látszólag szétszórt így korán reggel, és megtorpanva indul a konyha felé és egy mosollyal konstatálom, hogy nem történt meg.
Leülve az alsó lépcsőre nézem a reggeli rutintalanságot, ami a kapkodásból áll. Mikor a telefonomra érkezik egy üzenet és előhalászva nézem. Jött egy új srác és mindenki oda van érte. Meg siessek. Mennék én, ha Eileen úgy döntene, hogy végre mehetünk.
Viszont a telefonom nadrágom zsebébe kerülése, apa határozott ajtó nyitása együttesen vonzotta a szőke szépséget és végre indulhatunk.
A kocsiban hátra pattanva hagytam, hogy előre üljenek és leginkább az ősz gyönyörűségét nézem az ablakon át. Imádom a várost, ahogy átváltozik, és az ősz megmutatja a gyönyörűségét.
- Szia apa, legyen jó napod! – hajolok előre a két ülés között és egy óriási puszit nyomok a borostás arcára, amitől ráncba szalad a homlokom.
- Meg kellene borotválkoznod. Vagy legyen szakállad! -  ötletelek, viszont a harmadik felünk már kocsin kívül van, és egy sóhaj száll fel közöttünk.
- Adj neki időt! – apa hangjára feleszméltem és bólintottam a szavaira, végül pedig csatlakoztam a lányhoz.
- Eileen, van kedved velem ebédelni majd? – kérdezem lelkesen mire csak egy félszegmosoly a válasz. Több mint a semmi! Aztán hirtelen megjelent Kelly és köszönés nélkül elrángatott és befelé húzott. Még egy utolsó intés neki és hagytam magam elragadtatni és a szekrényhez lépve hallgattam őt.
- Figyelj, most végzős, és helyes. Tipikusan szépfiú. Nincs barátnője és annyira kék a szeme. – áradozik neki dőlve a másik szekrénynek. Én pedig nevetve hallgatom az elemzést.
- Igen, és miért kell nekem tudni ezt? Mondtam, most a tanulás az első. – veszem ki a kémia jegyzeteket és a táskámat bedugva csukom rá az ajtót, mielőtt még rám borulna a táskám tartalma.
- Noreen, szűznek lenni gáz! – olyan színpadias előadással mondta ki az általam olyan nagyon nagy becsben őrzött titkomat, hogy kedvem lett volna felképelni. Elsápadva álltam előtte, mert hát ténylegesen durván adta a tudtomra. Viszont ami ennél rosszabb volt, az nem más, minthogy az új fiú végig hallgatta és végig mérve nézet. Nem tudtam eldönteni, hogy a nézése milyen érzelmeket rejtegetet.
- Helló szomszéd. Travis vagyok. – mutatkozott be én pedig lefagyva bólintottam.
- Noreen. – Kelly ejtette ki a szavakat és a feje kezdett olyan vörösbe úszni, mint a haja. Nagyon helyes, legalább érezze a bűntudatot.
- Mennem kell. – motyogom és berontottam a női mosdóba és elővettem a telefonomat, majd a lehető leggyorsabban hívtam apát.
- Gyere értem, most. Nem vagyok jól. – könyörgök neki a mosdórejtekébe. – Elmondom ha haza viszel most. – pityeredem el és csak a választ várom.