Mint minden örökbefogadás előtt álló gyereket, Seth-et is felmérték már több ízben. Így hívják szépen azt, hogy profiloznak. Csak míg előbbi kedves, és testnevelés órákon veszik elő, addig a másodikat a titkosszolgálat csinálja, mielőtt spontán lobotómiát végeznek rajtad, ha nem izgulsz fel az amerikai zászlóra gondolva.

Összefoglaló,a Seth Crosby Vaughn (New York, Bronx, 2002. szeptember 5.) nevű gyermekről, az örökbefogadást fontolgatóknak:

Seth hátrányos helyzetű családban nőtt fel, ahol nem biztosítottak számára olyan körülményeket, melyek elengedhetetlenek egy gyermek egészséges lelki és testi fejlődéséhez. Kissé alultáplált, a feltételezhető családon belüli erőszak pedig nem csak testi, de lelki nyomokat is hagyott benne. Nehezére esik ismeretlenekben megbízni, ezért előfordulhat, hogy az örökbefogadást követően bizonyos időtartamnak el kell telnie, hogy kellőképp feloldódjon, hiszen nem csak új körülmények, de új emberek is veszik majd körbe. A Program keretében szervezett rendezvényeken, illetve a kezelések, találkozások egyikén se kereste mások társaságát, de nem az érdektelenség az izoláció oka. A vele beszélgető pszichológusok szerint ez is egyfajta védekező mechanizmusa a személyiségének. Az iránta való érdeklődést látszólagos közönnyel fogadhatja ugyan, de értékeli.
Életkori sajátosság, hogy Seth előszeretettel lázad minden ellen, aminek törvény, vagy a jó ízlés gátat szab. Káromkodik, tiszteletlen, mint a legtöbb tinédzser, és sportot űz abból, hogy milyen gyorsan tudja kihozni a sodrából az embereket. A társadalmi helyzetéhez képest intelligens fiú, de nem túl szorgalmas. Sokat hiányzott már eddig is és tanulási nehézsége is akad (diszgráfia), amely kezelését a Program támogatja, de több alkalommal is hiányzott már ezen alkalmakról. Ajánlatos nem túl magasra tenni a mércét a tanulmányai terén a kezdetekben és reálisan hozzáállni a kérdéshez.
A mellékelt pszichológiai vizsgálat eredményéből is láthatják majd, hogy Seth érzelmileg kissé labilis, pánikrohamokra hajlamos (könnyen kezelhető, mely költségét a Program fedezi) személyiség, akinek a múltban több összetűzése is volt a többi gyerekkel, de ezen alkalmak egyikekor sem jelentett fizikai fenyegetést a másikra nézve (habár meg kell jegyezni, hogy a verbális agresszió nem áll tőle messze, és ezeket a helyzeteket előszeretettel provokálja ki).
Mindezek nem festenek túl jó képet róla, de figyelembe kell venni, hogy Seth ez idáig kialakult személyisége és viselkedése leginkább a saját maga védelmét szolgálta. Úgy gondoljuk, hogy a lehető legjobb hely számára egy olyan közeg volna, ahol már adott egy-két korabeli gyermek (a gyermekek közti potenciális konfliktusok is segíthetik a beilleszkedést), így a szülők figyelme is megoszlana, és nem érezne magán egyszerre minden nyomást. Kellő türelemre és megértésre van szükség a nevelőszülőktől, de a megfelelő neveléssel és hozzáállással Seth a család értékes tagjává válhat.
A részletes információkat a következő oldaltól kezdődően találhatják meg.

Normális, ha valaki az öngyilkosságot fontolgatja egy pszichiáter irodájában? A névtábláján olvasható Dr. felirat nem gyújtotta meg bennem a bizalom lángját, de még csak a szikráját se éreztem annak, hogy rábízhatnám a titkaimat a velem szemben ülőre. Csak azért van itt, hogy ne nyilvánítsanak minket őrültnek. Kitalál rá valami szakbaromságot, amit olvasva a az örökbefogadók nem tolják egyből félre az aktánkat.
- Hogy érzed magad ma, Seth?
Ugyanaz a kérdés. Minden. Kibaszott. Alkalommal. Vannak-e rossz gondolataim? Mit látok a rohadt tintafoltokban? Miért nézem folyton az órát? Hisz még csak most kezdtük.
- Éhes vagyok – felelem végül, a csupasz fehér falat véve szemügyre, amit csak a bekeretezett oklevelek díszítettek.
- Sokat vagy éhes.
- Nem - horkantam fel halkan, a doki felé sandítva. - Csak épp annyira, mint mások – az utolsó szót jobban megnyomtam, hogy értse, mire gondolok. Lemerem fogadni, hogy soha életlében nem kellett korgó gyomorral lefeküdnie, mert a szolgájuk egyből levadászott egy szarvast is, ha éppen ahhoz volt gusztusa.
Talán úgy fél percig bámultuk egymást néma csendben, míg végül megigazította a nyakkendőjét és a torkát köszörülve dőlt előre a székben. Na tessék, már itt is vagyunk.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nem gyanúsítunk semmivel …
Nyilván, azért vagyok itt, mert olyan elragadó a társaságom, hogy nem bír betelni velem.
-  … de Mr. Leach azt állítja, hogy elloptad a pénztárcáját. Ezek pedig súlyos vádak.
Kicsit lejjebb csúsztam a székben, de nem mondtam semmit, csak továbbra is várakozva figyeltem a velem szemben ülő diplomás seggfejt. Ha most beismerő vallomást vár, akkor elő kellett volna kapnia a villamosszéket a pincéből.
- Te voltál? – bukott aztán ki végül a kérdés a dokiból, miután hosszú pillanatokon keresztül csak farkasszemet néztünk.
- Nem. Végeztünk?
- Seth! – utánam nyúlt, de mikor ingerülten villant a tekintetem, gyorsan elengedte a csuklóm. – Kérlek. Nekem elmondhatod.
- Hagyjuk már – horkantam fel, és kelletlen grimaszok közepette, de visszaültem a székbe. – Magát azok fizetik, akiknek ezek adományoznak. Bármit mondok, leírja és elmondja nekik.
- Csak segíteni szeretnék, de ehhez elengedhetetlen, hogy kissé megnyílj. A titkaitok pedig biztonságban vannak nálam. Köt az orvosi …
- Ahogy az őseit is kötötte? – vágtam közbe, és igencsak érzékeny pontra tapintottam, mert Dr. Alsdorf arcából egy pillanat alatt futott ki minden vér, és bár próbálta leplezni, láttam a szemében azt, hogy milyen szívesen venné most elő azt a villamosszéket.  
- Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. Csupán tudni szeretném, hogy ki lopta el az egyik örökbe fogadni kívánó családpár férfi tagjának a tárcáját.Ez nem vet jó fényt rátok, akárki is tette, mindnyájatok esélyét rontotta vele.
Nem semmi önuralom kellett, hogy ne az anyámba küldjön el. Csalódott voltam. Havonta egyszer-kétszer találkoztam a dokival csak, de minden beszélgetésünket érdemes idézőjelbe tenni. Én úgy gondolom, hogyha egy vadidegen azzal kezdi, hogy „bármit elmondhatok, mert ő orvos”, akkor elmehet a faszba. Ez nem így működik.
- Szóval, ha eltűnik egy gazdag fehér tárcája, akkor egyből a hátrányos helyzetű, csóró gyereket kell elővenni, mi? Gondolom a feketéket már előttem kihallgatták – grimaszoltam gúnyosan, érezve, hogy hamarosan ki fog pukkadni az a lufi, amit éppen tele fingok.
- Te is tisztában vagy vele, hogy a Programban résztvevő gyermekek túlnyomó többsége szegény. Veled beszélgettek aznap utoljára, ezért vagy itt – folytatta a doktor, egy zen buddhista nyugalmával beszélve. Kezdem úgy érezni, hogy a fickónak nincsenek is érzelmei. – Ha te voltál, csak mondd el. Kitalálunk valamit, nem lesz belőle gond.
- Nem loptam el senkinek sem a tárcáját – ismételtem magam. Technikailag, igazat is mondok. Az a hülye képes volt otthagyni a kabátját, benne a tárcájával, míg kiment a kisebbekkel játszani. Így szokott menni. Velünk nem tudnak beszélni, nem tudják, hogy mit kéne mondani. Egy kisebbnek meg tökmindegy mit mondasz. Vagy egy órán át ott volt, én pedig találtam egy kabátot az ágyra dobva, amiből kilógott egy tárca. Nagy részben az ágyon volt, nem a kabátban.
- Rendben – bólintott, bár nem úgy nézett rám, mint akit meggyőztem volna. – Akkor legközelebb találkozunk.
- Hurrá.

A kapucnimat az arcomba húzta támasztottam az épület falát, és az eső áztatta sikátor végét figyeltem. Már vagy negyedórája vártam arra, hogy feltűnjön anyám dílerje. Ő éppen totál szétcsapva feküdt az ágyon, ahová én fektettem, miután összeesve találtam meg a padlón.
Na végre, sóhajtottam fel, de kicsit sem könnyebbültem meg, mikor megláttam bekanyarodni a sötét kabátos alakot a sikátorba. Zsebre dugott kézzel sétált felém, ami errefelé egyetlen dolgot jelentett. Fegyvert.
- Nálad van? – szólítottam meg, mikor közelebb ért.
- Ne olyan gyorsan – rázta meg a fejét. -Előbb a pénzt.
A zsebemből előkotortam egy kisebb guriga zöldhasút, de nem nyújtottam még át neki.
- Nálad van?
A bal kezét előhúzta a zsebéből, amiben ott figyelt a gyógyszeres doboz.
- Nem bírta az elvonót, mi? – kérdezte vigyorogva. Ilyen az, mikor valakinek a látványától is felfordul a gyomrod. – Szart se ér ez nála. Heroin kell neki.
Fintorogtam, de nem feleltem semmit. Már vagy ezerszer próbáltam valahogy anyámat elvonóra vinni, de vagy be se ment, vagy kiszökött. Apám halála pedig mindent megváltoztatott. Az a rohadék még halálában is csak kibaszni tud velünk. Nem veszek drogot az anyámnak. Nem heroint. Valami mást, ami … segíthet neki lejönni. Ha az elvonó nem, nekem kell segítenem.
- Ez is jó lesz – hagytam annyiban a dolgot, és felé nyújtottam a pénzt, míg a másik kezem a gyógyszerért emeltem.
- Hallottam az öregedről. Micsoda egy fasz volt – röhögött magában, előre nyújtva ugyan a dobozt, de nem eléggé. – Mesélte, hogy mennyit spórolt neki az anyád? Untatlak talán, hófehérke? – lépett közelebb ingerülten, megunva a közönyt, amivel igyekeztem leplezni a dühömet, amit minden egyes kurva szava csak erősített bennem. – Megszámolom. Addig itt maradsz – kapta ki a kezemből a pénzt.
- Annyi.
- Remélem is. Elég a saját fogyatékos kölyköm miatt idegeskedni. Hülye, mint a segg, nem bírja összeadni a hármat meg a kettőt se – panaszkodott, majd motyogva számolta a pénzt.
Szívesen elmondtam volna neki, hogy a kölyke állapotáról alighanem az tehet, hogy a terhesség alatt se vette el a nőjétől a tűt, de mostanra megtanultam, hogy mikor érdemes kussolnom. Mondjuk akkor, mikor az ilyen fekete köcsögökkel találkozom egy sikátorban, akik pisztollyal a zsebükben ugranak le vásárolni pelenkát is.
- Oké – amint ezt kimondta, már nyúltam is volna a gyógyszeres dobozért, amit még mindig nem adott oda, de megint elhúzta a kezét. -  Az anyád ilyenkor leszokott szopni.
Egyszerre rándult az összes arcizmom, éreztem, ahogy teljesen elönt a gyűlölet, ahogy az előttem álló férfit néztem. Csak mosolygott, hosszú másodperceken át, míg én legalább százféle módon elképzeltem, ahogy a saját beleivel folyton meg. A szemem sarkából láttam, hogy a keze a kabátzsebe felé indult meg, így inkább félre néztem és a gyógyszerért nyúltam, hogy végre leléphessek.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek, köcsög! – ütötte félre a kezem, majd taszított rajtam egy nagyot, mire nekizuhantam a falnak. – Vagy luxus annak a sápadt pofádnak, hogy ránéz egy feketére, mi? Igen, jobbnak hiszed magad, te kis fasz?
- Nem, én … - nem tudtam befejezni a mondatot, mert gyomorszájon vágott, mire minden mondandóm bennem ragadt. A kabátom gallérjánál fogva emelt fel és ütött újra meg újra. A harmadiknál már összecsuklottak a lábaim, de nem engedte, hogy a földre zuhanjak. Felrántott és a falnak lökött megint.
- Most már rám tudsz nézni? A szemembe nézz! – kiabálta, és a hajamnál megragadva emelte fel a fejem, és hajolt egészen közel hozzám, hogy ne tudjak félrenézni.
- Baszd meg! – köptem az arcába, mire egy pillanatra elengedett, de mielőtt még elfuthattam volna, olyan erővel vágott arcon, hogy néhány pillanatra elsötétedett előttem a világ. Nagy erővel estem neki a kukáknak, felborítva azokat, úgy csúszva le a fekete zsákokról, mint egy odahányt, tönkrement próbababa.
- Megdöglesz – morogta dühösen, ahogy újra talpra állított, majd egy bal horoggal, és egy gyomrossal térdre kényszerített. – Azt mondtam, hogy az anyád leszopott. Az anyád fia vagy, nem? – pillantott le rám a magasból és undorítóan torz vigyorra húzta ajkát. – Vagy nem elég jó neked a fekete farkam? Az anyád szerette. Gyerünk, nyisd ki a ronda pofádat – megpofozott, miközben a nadrágját kezdte kigombolni, de nem ment neki, mert közben végre magamhoz tértem és mindent megtettem, hogy kiszabaduljak és minél messzebb lökjem őt magamtól.
- Ott maradsz!
Egy apró körnek a nyomát éreztem a bőrömön. Hideg volt és úgy nyomták a homlokomnak, mintha átakarnál préselni a koponyámon keresztül. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam mi az. Kiszáradt a torkom, és a kezeim nehezek voltak, mint az ólom. Éreztem, hogy minél inkább próbálok nyugodt maradni, annál erősebben reszkettem.
– Gyerünk, hallani akarom! Leszopsz? Vagy szétlőjem az okádék búrádat?
Lehunytam a szemem. Tudtam, hogy mi fog következni, de kurvára nem akartam látni. A hideg fém még mindig a homlokomon volt, én pedig a földön térdeltem és bármennyire is próbálta összehúzni magam, távolabb csúszni, a fal az utamat állta.
Mintha nem is én mondtam volna. Egy halk, szaggatott, gyenge ”igen” hagyta el a szám, és ez el is törte a mécsest. Nem sírtam, egyszerűen képtelen voltam rá, de így csak még rosszabb volt. Nem nyitottam ki a szemem továbbra sem, de hallottam, hogy néhány centire az arcomtól történik valami.
- Komolyan leszopnál? Te hülye buzi, én inkább meghalnék. Biztos a szégyenbe döglött bele az apád is. De legalább tudod már hol a helyed, igaz? – megpaskolta az arcomat, de én még mindig nem nyitottam ki a szememet. Már nem éreztem a bőrömön a fegyvert, de valami mást igen, ami miatt rohadtul aprónak éreztem magam.
- Te komolyan behugyoztál? Hát ez kurva szánalmas – röhögött fel hangosan, miközben tőlem csak annyira futotta, hogy a fal sarkáig kússzak. – A csicskám vagy, megértetted? Nézz rám! – az ökle az arcomon talált el, mire felpattantak a szemeim és elnyúltam a földön. Felborult velem a világ, és láttam, ahogy a földön lévő gyógyszeres doboz mindössze egy karnyújtásnyira van tőlem. Érte nyúltam, de félrerúgta a kezemet.
- Hülyének nézel te engem? – guggolt le mellém. – Azt hiszed, hogy majd segítek leszokni a drogos anyádnak? Ez üzlet, te farok. Ebben pedig kavicsok vannak – rázta meg vigyorogva a dobozt, majd lepattintotta a tetejét és nevetve szórta a fejemre az apró köveket belőle. – De ne mondd, hogy átvertelek. Itt van a cucc, pont annyi, ami a pénzedért jár – egy apró tasakot vett elő és dobott mellém a földre, amit kábán nem láttam jól ugyan, de egészen biztos voltam abban, hogy heroint rejtett.
- Legközelebb az anyád jöjjön.
Egészen addig a földön maradtam, míg biztos nem voltam benne, hogy elment. A kukáig kúsztam el, hogy abba kapaszkodva feltudjak állni, mert a térdeim még mindig remegtek. Húgy- és sárszagom volt, a számban a saját vérem ízét éreztem. Ordítani akartam a dühtől, széttörni valamit, de nem ment, csak a kukára dőlve zokogtam, mint egy kisgyerek. De nem hallotta senki.

Mikor kényszeresen próbálják azt sugallani, hogy szabad vagy, tulajdonképpen csak azt érik el, hogy úgy érezd magad, mint aki élve temettek el. Túl szabadnak akarták, hogy tűnjön ez az egész, ők pedig túlzottan is kedvesek voltak. A „bízz meg bennem” nem működik úgy, ha minden pillanatban azt éreztetik veled, hogy ők ezt megérdemlik, de rajtad áll, hogy mikor engedsz nekik. Nem dönthetsz, csak választhatsz.  
Összefont karral ültem, és a székek alkotta kör közepét bámultam, miközben a többiek beszéltek. Történeteket meséltek többnyire, amolyan nyílt találkozó volt ez, hogy a szülő jelöltek  személyesen is megismerkedhessenek néhány kölyökkel. Nem igazán figyeltem oda rájuk. A „beszéld ki magadból és jobb lesz” című találkozók egy ideje már nem érdekeltek. Volt egy olyan érzésem, hogy az egyetlen ok, amiért itt vagyok, hogy nem akartak egy üres széket.
A hirtelen beállt csendet csak némi késéssel érzékeltem, de ahogy felnéztem, láttam, hogy mindenki engem bámul. Kicsit sem creepy.
- Te mit gondolsz, Seth? - kérdezte, enyhén oldalra döntve a fejét. - Milyen családra vágysz? – ahogy mosolyra húzta az ajkait, hirtelen kedvet támadt volna kihúzni alóla a széket.
Tizenhét vagyok, körülbelül úgy öt éve vettek be a programba, és eddig még nem történt csoda. Kétlem, hogy majd valaki pont most fog kényszert érezni, hogy örökbe fogadjon egy tizenhét éves kölyköt, akit nem tud úgy a kedvére formálni, mint egy pár évest.
A tekintetem a földre szegeztem és vettem egy mély levegőt. Én kurvára dönteni fogok.
- Hogy mit gondolok? Azt, hogy ez egy faszság …
- Seth! – szólt rám a nő, de már ott elcseszte, hogy megkérdezett.
- Azt akarják tudni, hogy mit gondolok? Rendben, elmondom. Tizenhét vagyok, nem kellenek senkinek se. Azért vagyok itt, mert a saját anyámnak se kellek eléggé, de ha kellenék, akkor meg az lenne a bajuk, és azért lennék itt – kezdtem bele, rögtön az elején elég gúnyos hangszínt megütve. Nyikorogva csúszott hátra a szék lába, ahogy előrébb dőltem. - Azért, mert olvassák rólam, amit Dr. Ki a faszt érdekel firkál még nem ismernek. Az dolga, hogy eladhatóbbak legyünk, ha egyébként nem kellünk senkinek.
- Senki sem akar eladni, mi itt …
- De idejöhetek, és beszélhetek arról, ami mi bánt. Mintha tudnák, hogy milyen. Nem bírom, ahogy rám néznek. Mintha jobbak lennének. Nem kell a sajnálatuk. Nem fogom jobban bírni egyiküket se, csak mert sajnál. Egyáltalán mi a szart keresek itt? Olyan gyerek kell maguknak, akik nem emlékeznek az igazi szüleikre, mert úgy kevesebb baj lesz velük. A gyengéket, a kicsiket akarják, mert azokat könnyebb a sajátjuknak hívni. Azok a saját nevüket se tudják, adhatnak nekik, amit akarnak. A selejtes nem kell, a gyári hibásokat leszarják. Ha … ha nem kellettem eddig senkinek, akkor most milyen választ akar a hülye kérdésére?
- Seth!
- Mi van? Már el se mondhatom, hogy mit gondolok? Ezt gondolom! Egy évem van, csoda, ha nem egy javítóban töltöm le, hanem egy árvaházban. Utána pedig mehetek amerre látok. De az utcát legalább ismerem, mert ezeket itt nem. A nevük és a drága kabátjuk szart se ér. Majd én oszthatom azoknak a kölyköknek a drogot, akik utánam jönnek ide, és…
- Elég volt!
- Miért, ez nem mutat jól a plakátokon, mi? Pedig ez az igazság! Ha emlékszel valamire, akkor nem kellesz, mert nem mutatsz jól a karácsonyi képeslapon! – daráltam tovább dühösen, de egyre szaporábban vettem a levegőt, és nehezemre esett minden egyes kimondott szóval a következőt megformálni. A kezembe temettem az arcomat, mintha így elbújhatnék. Közben hiába próbáltam mély levegőt venni, csak ziháltam. És tudtam, hogy ők közben mind engem néznek. Mi a francért nem tudnak elfordulni, mint mindig szoktak?
- Seth, próbálj mély levegőt venni! Beszív és hosszan kifúj, ahogy már gyakoroltuk. Lazítsd el az állkapcsod, gyerünk! Seth, figyelj a hangomra! – továbbra sem néztem fel a tenyeremből, de próbáltam úgy tenni, ahogy a nő mondta. Közel hallottam a hangját, úgyhogy ott guggolhatott előttem. – Feszítsd meg a karod, majd lazítsd el. Jó, most újra. Gyerünk, ügyes vagy, jól csinálod!
Nem tudom pontosan, hogy mennyi időbe tellett, mire megnyugodtam annyira, hogy tudjak anélkül levegőt venni, hogy ne akarjon kiugrani a szívem a helyéről. Továbbra is a kezembe temettem az arcom. Utáltam azt, ahogy ilyenkor rám néztek.
- Minden rendben, Seth. Itt van nálad a gyógyszered? – megráztam a fejem. – Legközelebb mindenképp hozd el magaddal. Sajnálom a dolgot, Seth nem gondolta komolyan, csupán … olykor elragadtatja magát – fordult a többi gyerek és örökbe fogadni kívánó pár felé, hogy mentse a helyzetet. Hallottam, hogy tovább beszél, de nem bírtam egyszerre figyelni rá és nyugalmat erőltetni magamra. A kettő üti egymást.
- Nekem kellesz. Nekem és a családomnak.
Néma csend. Csupa megdöbbent arcot láttam magam körül, mikor felemeltem a fejemet. Megdöbbentek, majd, ahogy találkozott velük a tekintetem, ijedten félrenéztek, nehogy azt higgyem, hogy ők beszéltek félre. A legtöbb szempár azonban egy késő negyvenes pár mögött álldogáló vörös hajú nőt talált meg.
-  Persze, csak, ha szeretnéd – tette hozzá, és valamiféle fura, de barátságosnak ható mosolyt fedeztem fel az arcán.
Most engem néztek mind. Olyan volt, mintha a kezük egyszerre fonódott volna a torkomra. Fojtogattak.
- Jó... - szólaltam meg halkan, majd megköszörültem a torkom és vettem egy mély levegőt. - Jó lenne - ismételtem meg, ezúttal már úgy, hogy rajtam kívül mások is hallják. Legfőképp Mrs. Kershaw, aki a legmesszebb volt tőlem.
Bal oldalt egy férfi felállt és tapsolni kezdett, mire a többiek követték a példáját. Olyannak hatott, mint egy kalapács, ami leütötte és ezzel véget vetett az aukciónak. Kurva szürreális.