Az ég zöld. A fű kék. A paradicsom emlős. Az embereknek három lábuk van, mégis a kezükön járnak. Most azt gondolod, mégis ki dőlne be ilyen átlátszó hazugságoknak. Hidd el, elég lenne negyed órát beszélgetned Seth Gilliannel, hogy minden szavát Szentírásnak vedd! Egész gyerekkorát hamis ígéretek és hazugságok közt töltötte, így idővel megtanulta, hogyan válhat profi szóforgatóvá. Szülei révén a legjobbaktól tanult, ma már pedig gyakran ő maga sem tudja megmondani, mi igaz abból, ami elhagyja a száját. A hazudozás eleinte mások vérmérsékletének feltüzelésére szolgáló játék volt, szórakozás, később azonban a túlélés legfőbb eszközévé vált. A hazugságok megvédik, a hazugságokkal leplezheti a valódi érzéseit, a hazugságokkal közönyt színlelhet, hogy ne lássák valódi szándékait. Hazugságokkal romba dönthet és kisegíthet másokat.

Épp ezért, mivel őt hiába kérdeznéd, úgysem kapnál őszinte választ, álljon itt néhány nagyon is valós felsorolás arról, miket jó tudnia Seth leendő örökbefogadóinak:

• nem eszi meg a zöldséget, mindegy, hogy a repülős módszerrel, Popeyjel, vagy egy hibátlanul levezetett, élettani kiselőadással jössz. Nem. Eszik. Nyúl. Kaját.
  
• gondold meg kétszer, ha vonakodsz rábízni valamit. Soha senki sem hitt abban, hogy képes lehet önerőből bármire is, ezért a legapróbb bizalomért is borzasztó hálás, és ötször olyan keményen fog teperni, hogy bebizonyítsa, méltó rá. Talán úgy tűnhet, nem tud magáról gondoskodni, de valójában nagyon megbízható.
  
• lusta, mint a lajhár. Ha közös családi időtöltés címszóval Dan focimeccse a program, csak azért fogja felvonszolni magát a lelátóra, hogy sértéseket kiabálhasson be neki meccs közben.
  
• nem fogja soha anyának szólítani sem Anyu 1.0-át, sem Anyu 2.0-át. Számára anya csak egy van, bármilyen elcseszett is, ezért Mrs. K és Mrs. Chan néven futnak az örökbefogadói, a testvérei meg inkább alkalmi lakótársak, mintsem valódi fogadott család. Abba túl bizarr lenne belegondolni, meg őszintén, ki vágyna egyik napról a másikra fél tucat fogadott rokonra?
  
• rossz a névmemóriája, ezért a szuvenír kölykök közt főként rassz alapján tesz különbséget. Ez nála nem rasszizmus, inkább praktikusság kérdése.
  
• hiába Mrs. K alapítványának felkarolása, túl sokat lógott ahhoz az iskolából, hogy esélye legyen önerőből letenni az érettségit. Ezen nem segít túl sokat a diszlexiája sem.
  
• a legtöbb hobbija felér a randalizmussal. Szeret rajzolni, szereti a graffitiket, szeret inni, de főként csak azért, mert az ő korában még illegális. Szeret szó nélkül meglépni otthonról és egész éjszakákat kimaradni, a városban csavarogni. Szeret gúnyneveket kitalálni másoknak. Egyetlen dolog van, amihez soha nem nyúlna a világon, az pedig a kábítószer.
  
• magányos farkas típus, nem viseli jól a falkás összejöveteleket, mint a közös étkezések, a közös filmezések, a közös programok. Igyekszik mindig elszigetelődni másoktól.
  
• a szarkazmus királya, nagyon nagyra értékelheti a személyiséged, ha hajlandó normálisan, gúny vagy cinizmus nélkül hozzád szólni. Lehet vele egyébként emberi kommunikációt folytatni, csak ahhoz előbb fel kell engednie.
  
• ne kérd a bizalmát, nem fogod megkapni. Majd magától odaadja, ha úgy érzi, felkészült rá.

Rátenyereltem a csengőre, csak hogy még idegesítőbbnek tűnjek és még rosszabb szájízzel nyissanak nekem ajtót - plusz egy ekkora háznak biztos pazar az akusztikája, ha szerencsém volt, bő fél percnyi csengetéssel mind a húsz gyereket felkelthettem. Na jó, nem voltak annyian, de hogy fél tucat szuvenír kölyköt összekapkodtak az anyukák a világ minden pontjáról, arra a kisujjamat tettem volna.
Az ajtó kisvártatva kinyílt. Elsőre megzavarodtam, hogy valami furcsa robotika üzemeltetheti a házat, de aztán rájöttem, hogy vendéglátómat egyszerűen csak szemmagasságnál lejjebb kell keresnem. A legkisebb Kershaw meglehetősen barátságtalanul méregetett.
- Sage? - Tagadón megrázta a fejét, mire elégedetlenül csettintettem a nyelvemmel. De komolyan, szerintem az első kávéjuk előtt még ők sem tudják megjegyezni ezt a rengeteg nevet! - Jessica! - Lelkesen a kislányra böktem, de az csak újból megrázta a fejét. Vagy ő sem tudta már ennyi testvér közt, hogy is hívták pontosan, vagy csak a bejutásomat akarta megnehezíteni - profin csinálta, az fix. - Ó, tényleg, az az ázsiai... - Jobbra-balra ingattam a fejem. A kabátom zsebébe süppesztettem mindkét kezem, látszólag flegmán és lazán, valójában azonban nem akartam, hogy lássa a legutóbbi verekedésemből származó horzsolásokat és zúzódásokat. Nem mintha az arcomon pompázó színskála ne lett volna kellően árulkodó.
- Oké, most meglesz. Ben! - Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, amit ösztönösen leutánzott az arcom. Zoe halkan felkuncogott ugyan, de még mindig úgy őrizte a bejáratot, mint egy két méteres, kopasz verőlegény. Esküszöm, tartottam is tőle, a rúgása pont ágyékszintre esett. - Naa, legalább azt mondd meg, közel járok-e! Langyos, mint Daniel bátyád, vagy forró, mint a dögös ázsiai any... - elakadtam azonban a mondat végén, mert ismerősen csengő hang szólított a nevemen. Néhány pillanattal később megjelent Kershaw anyuka, vagy ahogy magamban emlegetem, Anyu 1.0, és a késő esti órához képest irritálóan nagy szeretettel és örömmel beljebb invitált az ajtóból.
- Kösz, Zoe - kacsintottam a lányra, ahogy beléptem mellette a házba, ezzel pedig sikerült is megtörnöm a jeget. Nevetve csukta be utánam az ajtót, és utáltam magam, amiért már ennyitől úgy éreztem, megérte elvonszolnom magam ide. Kicseszett Kershaw-mágia!
- Megkínálhatlak valamivel? Tea? Kakaó? Na és mesélj, hogy érzed magad? - Mrs. K a szokásos, terápiás kérdéseivel fárasztva mutatta az utat a konyha felé. Nem mintha magamtól nem tudtam volna, hiszen jártam már itt párszor a többi hozzám hasonló, alapítványi nyomoronccal együtt, mégis lemaradtam, míg szemügyre vettem az apróbb változásokat.
- Ó, hát, ez a harmadik napom félárvaként, és... Wow! Pfff! - Vad gesztikulálással imitáltam a fejem körüli robbanást, melyek az életemben bekövetkezett, varázslatos változások hatását hivatottak érzékeltetni. - Mintha újjászülettem volna. Magának is ki kéne próbálnia! - A nő azonban látszólag nem vette magára a gúnyolódásomat, vagy csak hozzászokott már ennyi adoptált mintagyerek mellett, hogy mások gyerekei mind selejtesek.
Jó, egy kicsit talán seggfej dolog volt azzal viccelődnöm, hogy elveszítheti valamelyik felmenőjét csak azért, mert az apám gondoskodott róla, hogy teljes apátiát építsek ki iránta túlságosan is rövidre nyúlt gyerekkorom alatt. De komolyan, ami a temetésén történt, messze nem volt normális! Ott álltam anyám oldalán, aki természetesen indulás előtt lőtte be magának a napi adagját, így azt sem tudta éppen, hol van és mi történik. Különböző távoli, sosem látott rokonok fogtak közre minket, mindenki talpig feketében, a nők bőgtek, a férfiak a fejüket csóválták, a pap meg arról kántált apám koporsója felett, milyen nemes ember volt és a lelke hogyan talál majd békére Isten mellett. Hát, lesz miről beszélgetniük: az egyik keresztre feszíttette a saját fiát, a másik meg nadrágszíjjal verte otthon, ha felöntött a garatra.
Szóval, ott álltam, figyeltem, hogyan eresztik le az öreget a gödörbe, és annyira szürreállisnak tűnt az egész, hogy tegnap még ott ordibált velem, a fejemen törve szét az egyik whiskey-s üveget, ma meg már nincs többé. Kiüresedett porhüvely lett, akit néhány napon belül férgek kezdenek el emészteni. Ezt annyira képtelen volt bevenni az agyam, hogy esküszöm, amikor éreztem egyre feljebb kúszni a jóleső bizsergést a torkomban, még próbáltam ellene küzdeni... Előbb felprüszköltem, el-elfojtottam, de aztán az emberek rosszalló pillantása láttán végül csak kirobbant belőlem a nevetés.
Mrs. K várakozón bámult rám a konyhapult felett, amiből arra következtettem, sikeresen elbambultam a beszélgetés közepén. Kérdő pillantása a homlokomat fürkészte, így rájöttem, hogy valószínűleg apám búcsúajándékáról érdeklődött. Tizenegy öltés. Volt már rosszabb is.
- Jól vagyok. - dörmögtem, megérintve a felszakadt bőr helyét. Az a megmagyarázhatatan, szinte már melengető érzés, amit a Kershaw ház aurája tuszkolt valahogy belém, semmivé lett az emlékek hatására.
- Szóval, mit szólt édesanyád a brossúrához, amit adtam?
- Ó, imádta! Oda meg vissza volt a lehetőségtől. - hazudtam zsigerből, hiszen másra úgysem voltam jó, és minek törjem le egy valóban önzetlen és segítőkész ember lelkesedését csak azért, mert az anyám... Nos... Legalább annyira elcseszett, mint én?

- Vedd már el ezt a kibaszott papírt, a jó büdös életbe! - Olyan erősen szorítottam a brossúrát, hogy az ujjaim mentén begyűrődött a puha karton. Rég nem hozott már ki ennyire a sodromból, pedig apám halálát kölcsönösen pozitív fejleményként fogtuk fel. Azt reméltem... Nem, még hozzám képest is túl nagy hülyeség lett volna abban bízni, hogy a temetés után minden a napfényes irányba változik majd és mi leszünk az elválaszthatatlan, kétfős szupercsalád. De abban igenis reménykedtem, hogy valami jó dolog indul majd el.
Egészen addig, míg rá nem találtam a nappali közepén anyámra, aki a fater megmaradt vagyonából lőtte épp szét a karját. A harag fortyogó lávaként marta a torkom, csak úgy enyhíthettem rajta, ha üvöltöttem.
- Nem megyek elvonóra! - visította felém anyám, aki hozzám hasonlóan megtanulta, hogy üvöltésre csak üvöltéssel lehet felelni. - Ott úgy bánnak az emberrel, mint... Mint... Mint az állatokkal! - Arra sem volt elég ereje, hogy megtartsa a fejét, egyik oldalról a másikra billent, miközben vakon bámult maga elé. Próbált arra nézni, amerre álltam, de a világon semmit nem látott.
- Mert az is vagy! Nem fogod fel?! - Semmi értelme nem volt tovább nyújtanom felé a lapot, úgyhogy begyűrtem a farzsebembe és idegesen a hajamba túrtam. Átvágtam a nappalin és a vitrinhez siettem, de már akkor tudtam, mit fogok találni, amikor megláttam a tárva-nyitva hagyott fiókokat. Épp csak egy pillantást vetettem a bennük összegyűjtött kacatokra, hogy realizáljam, az öreg összes félretett pénze eltűnt. - Hát ez remek... Három napja sem halt meg, máris teljesen lenullázódtunk nélküle. Anya... Anya! - A szétszórt újságok, levert használati tárgyak és apám mosatlan holmijai közt utat törtem magamnak a szőnyegen ücsörgő nőhöz. Kisebbnek és szánalmasabbnak tűnt, mint valaha. Leguggoltam mellé és reflexből leoldottam a karjáról a szíjat, mielőtt két tenyerem közé simítottam volna az arcát. Olyan gyengéden fogtam, attól féltem, ha túl erősen érek hozzá, összeroppantom.
- Anya... Kérlek, könyörgöm, abba kell ezt hagynod! Nem maradt semmi pénzünk. Apa meghalt. - próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de csak körbe-körbe járt körülöttem a tekintete, a számára színes és vadítóan vibráló falakon csüngött. - Apa meghalt, és minden pénzünk drogokra költötted. - ismételtem, bár magam sem tudtam, neki vagy magamnak. A kiábrándító valóság lassan elkezdett beszivárogni az elmémbe. Láthatatlan erő szorongatta a torkom; kétségbeesés volt, harag, megvetés vagy fájdalom? Nem igazán tudtam, ha anyámról volt szó, valahogy minden összemosódott.
- Seth... - Anyám tekintete végre megtalált, különös fény gyúlt a szemében. - Seth... Seth, a kisfiam nemsokára hazaér... Olyan nagy már... - éreztem, ahogy tíz ujjával felmarkolja a mellkasomon a felsőt. - Nincs pénzünk...
- Igen. Igen, anya, pénzt kell szereznünk!
- Pénz... Seth nemsokára hazaér... - Idegesnek tűnt, kapkodva a felsőmnek esett, megpróbálta leszedni azt rólam. Felfordult a gyomrom, ahogy rájöttem, mire készül. Lefogtam a kezét.
- Anya, én vagyok az!
- Egy óra harmincöt dolcsi... Ahogy csak szeretnéd... Gyorsan, mielőtt a férjem... - Nevetséges hadakozásba kezdtünk. Ő, ahogy próbálta leszedni rólam a ruhát, hogy azt tehesse, ami a drogozás után a leginkább ment neki, én meg hogy kijózanítsam. Végül a nagy dulakodás közepén egyszer csak elkezdett remegni, olyan görcs jött rá, hogy alig bírtam megfogni, ahogy a karomba ájult. Felkaptam az asztalról a mobilját és tárcsáztam a mentőket.

- Seth?
Hogy van az, hogy a világon egyetlen rohadt szót sem szóltam, Mrs. Kershaw mégis úgy bámult rám, mintha teljesen átlátott volna rajtam? Mintha minden kimondatlan gondolatomat értené. A pánik elöntött, a tenyerem izzadni kezdett és képtelen voltam tovább állni a tekintetét. Minden egyes ösztönöm azt üvöltötte, el kell húznom innen.
- Csak ööö... Meg akartam köszönni. A brossúrát, meg a segítséget. Meg mindent. - A kézfejemmel megtöröltem az orrom, ekkor jöttem rá, hogy remegek. A nőnek is feltűnt, de nem szólt semmit, csak elindult felém a pult mögül. Mintha égetett volna az aurája, úgy léptem ösztönösen hátra. - Szóval, kösz mindent. A következő gyűlésen találkozunk. - Még hallottam, hogy a nevemet szajkózza, de két gyors lépéssel a konyhán kívül jártam már. Megborzoltam Zoe haját, ahogy elmentem mellette a folyosón, és meg sem álltam a bejárati ajtóig.
Különös bizsergést éreztem a tarkómon, arra késztetett, hogy felnézzek a lépcsőforduló irányába. A bongyor fürtök és a nevetségesen normális pizsama láttán egyértelmű volt, melyik Kershaw lány bámul rám épp, fogkefével a szájában. Öntudatlanul is elöntött a megkönnyebbülés.
- Ez a csomag túlságosan prémium neked, Kershaw. - mutattam végig a testemen, szándékosan illegetve magam, majd a reakcióján vigyorogva feltéptem a kilincset és kisiettem a házból. A feljárón masíroztam lefelé már, mikor a lendülettől becsukódott mögöttem az ajtó.
Fogalmam sem volt, mi a szart csináljak. Csak annyit tudtam, hogy be kell mennem anyámhoz a kórházba. Valószínűleg a drog miatt megint bent fogják, úgyhogy lejegyeztem mentális jegyzetbe, hogy vigyek be neki szappant, tusfürdőt, fogkefét...
Fogkefe. Nem, egyáltalán nem jelent meg előttem Sage Kershaw döbbent képe, amiért az éjszaka közepén az előszobájukban talált.
Nem, egyáltalán nem vigyorogtam egész úton hazafelé.