WHY do people talk before 9 o'clock in the morning
Ben hangja sípol a jobb fülembe, anyám meg megint rám szól, ne nyitott szájjal zabáljak. Mert hogy nem nőies. Meg kifejezetten taszító. Őrülten elszomorító, hogy nem vagyok ellenállhatatlanul vonzó a reggelizőasztalnál terpeszkedve anyám számára, de azért remélem pokolra is jutok majd, amiért nem zárt ajkak közé préselem be a reggelimet, nem úgy csusszantom be a kosztot, mint börtönőr a rabnak az ajtó alatti résen. Meg kell hagyni, azért ők sem bőrön át viszik be a táplálékot, ha jól sejtem, szóval ez megint ilyen bort iszik, vizet prédikál dolog lesz, nagyra tátott szájjal rágok, gondolatban pedig nyomdázok egyet a csak elméletben létező pontgyűjtőkártyájukra. Ez különben jó ötlet, ha nem felejtem el, rajzolok nekik egyet. Mondjuk úgyis elfelejtem. - Anyu, én akkor sem akarok menni! - Ben tovább sípol, szívem szerint nyakon vágnám, de félő belefejel a tükörtojásába, amit nem fog kérni. Szóval, jobban mondva az én tükörtojásomba fejelne bele. - Kicsim, jól fogod magadat érezni! - kedvesebbik anyukánk mindezt oly bizonyosan közli, hogy ha temetésre menet mondaná is elhinném neki, még jobb kedvre derülnék, és tovább csomagolja az útravaló szendvicseket és nasikat egy üdítőkkel már jól megpakolt hátizsákba. Éhen ne dögöljön két gyereke egy kétórás buszúton. - De Connecticutban semmi sincs, Dan azt mondta, hogy... - Hagyjuk ezt Ben, edd a reggelidet, és felejtsd el, amit Dan mondott! - gorombábbik anya szaporázza az eseményeket, éppen indulóban van. Talán egész életemben máshogy sem láttam őt, mint éppen indulóban. - Mit mondott Dan? - kérdem váratlanul, mire anyáim rám emelik villódzó szemeiket. Hirtelen nem is tudom mit szégyelljek jobban, hogy még beszélek is zabálás közben, enyje ezért a fejemet vennék Buckinghamben, vagy hogy Bent akadályozom Dan szavainak elfelejtésében. - Hogy Connecticutban nincs semmi se, hogy van pár unalmas fa, kő, tó, meg épület. - Azta - felelem a lelkesedés leghaloványabb jele nélkül. - Jól hangzik, lefotózod nekem őket? - Látjátok, anya, Sage szerint is unalmas! - Uncsiiii! - erősíti meg Zoe, bár ő már a cipőjét köti, úgy néz ki meglehetősen izgatott a kirándulásuk miatt. Anya meg anya már megint úgy néznek rám. Álmos, szürke tekintetem egyikükről a másikra pattan és vissza, mintha most kezdtek volna bele egy gyors, rettentően érdekfeszítő pingpongmérkőzésbe, és úgy döntök, ma nagylelkű kedvemben vagyok. Különben meg tartok tőle, hogy feladatuk van a számomra - olyankor cseszegetnek ilyen mérsékelten -, szóval gyorsan megadom nekik a szívességet, hogy a mai nap folyamán már ne kérhessenek semmit: - De lúzerek vagytok, ennyit se tudtok, ha? Te, Ben, azt még megeszed? Connecticutban nem néhány unalmas fa a fontos, hanem aki közöttük bujkál, Mr Humphrey - mondom teljes természetességgel, közben szarrá sózva a reggelimet, még nincs érszűkületem. Zoe kíváncsi feje a másik oldalamon bukkan fel. - Mr Humphrey? A fizikatanárunk? - Basszameg. Tudtam, hogy már hallottam valahol. - Mr Humphrey nem bujkál sehol, az ötödikeseket viszi Bostonba. Ott van is valami érdekes. - Nem az a Mr Humphrey, mert szerinted te vagy az egyetlen Benjamin Kershaw az egész világon, vagy mi van? A connecticuti erdő réme, Mr Humphrey, elvileg a saját feleségét és gyerekeit zabálta meg egyetlen villával - magyarázom monoton, lusta hangon, és az illusztrálás végett belevágom evőeszközömet Ben maradék tojásába. Átemelem a saját tányéromra, azt is szarrá sózom. Ők rémült fejjel pislognak rám, én leginkább a tükörtojás bűverejébe estem, de azért kéretlen-kelletlen folytatom: - Azóta is az erdőben bujkál. Csak a szemgolyóját hagyja meg mindenkinek, finnyás egy alak. És sosem múlik az éhsége. - Anya! Ez igaz? Mr Humphrey tényleg létezik? - rimánkodik Zoe védelemért szaladva két anyánk árnyékába, akik közben az ajtó elé hordták az élelmiszerrel megpakolt táskát, meg a két ruhákkal tömöttet. - A fizikatanárotok? - Nem, az emberevő villásgyilkos! - kiált fel Ben teljes extázisban, egy villával hadonászik a csillár felé, majdnem kiszúrja vele a szemeimet, a dobhártyámat pedig széke fülsüketítő csikorgásával a padlózaton, ahogy hátratolja magát az asztaltól. - Sage! Ne tömd a fejüket rémtörténetekkel! Ti meg iparkodjatok, és egy szavát se higgyétek a nővéreteknek. Ben gyanakodva felém pislog, épp az arcomból ömlik a tükörtojása. - Kinek hiszel, aki tíz évig hazudta, hogy létezik a Mikulás? - bökök a fejemmel anyámék irányába, mire Ben széles vigyorral felel és megint belesípol a fülembe valamit arról, hogy ez lesz élete legizgalmasabb kirándulása. Szívesen. Taknyos. - Sage, remélem ma nem tervezel sehová sem menni - áll meg az ajtóban a szigorúbbik, gondolom ez most az ő napja, hogy szarvaim letörésével próbálkozzék. A többiek nagy robajjal kiözönlöttek a kocsihoz, még hallom, ahogy Zoe és Ben izgatottan fűzik tovább Mr Humphrey történetét ahogy betuszkolják magukat a Toyota hátsóülésére. - Egy szép, napsütéses szombati napon Anya? Megőrültél? - morgom a tányéromnak, kitunkolom a sárgáját az aljáról egy kenyércsücsökkel. - Szeretnélek megkérni, hogy maradj, és segíts Sethnek. - Akkor kérj meg - fordulok felé pofátlan mosollyal a képemen, komoran vizsgálgatva őt szemeimmel. Majdnem elfeledkeztem róla, hogy nem csak valami szaros álom volt, hogy Seth Gillian mától a bátyám. Már vártam, hogy ezt ma is bejelentsék, és tessék, sokáig nem is kellett várnom. Lehet ez valami sziszüphoszi büntetésem, mától hátralévő életem minden napján bejelentik. - Sage! - szólít fel most már némi szigorral feltuningolva. - Anya! - utánzom hanglejtését. - Nem nyitok vitát. Maradsz, csinálsz neki reggelit, gondoskodsz róla, hogy otthon érezze magát. - Akkor most melyik? - Neveljem is fel helyetted, mi? - röffenek fel, mint egy kismalac, és beletemetem arcomat a teásbögrémbe. - És a többiekkel mi a helyzet? - A többiek már nincsenek itt, nekünk is sietnünk kell, úgyhogy kérlek szépen. Különben is te állsz hozzá a legközelebb korban. - Ja, tényleg - rántom ki fejemet az itókából. - Igazad van, hogy is nem fogadtam örökbe én magam? Válaszra sem méltat, fogja magát, még egy utolsó sokatmondó pillantást vet rám, és azzal a színtiszta meggyőződéssel az ábrázatán zárja be maga mögött az ajtót, hogy egyetlen tapodtat sem fogok mozdulni itthonról. A hülyéje! Hah! És milyen igaza van. Basszus. Behajítom a koszos tányérokat a mosogatógépbe, sok idő óta először takarítok ennyit a konyhában, és próbálok nem fel-alá járkálni, mint egy idióta. Rövid pizsamanadrágom szélét tépkedem, úgy sóhajtok fel a várakozásban, mintha legalábbis a kivégzésem sétálna le mindjárt az emeletről, és őt kellene rávennem, hogy érezze magát otthon. Visszaszíjazom magam az amerikai konyha ebédlőasztala mellé a székbe, és egy papírzsebkendő csomagolását vizsgálom. Kurvára izgalmas. A lábamat felemelem, az asztal peremének nyomom, úgy lököm el magamat a földtől, hintázom a székkel, egészen addig kitartóan és robotszerű monotonitással, míg a lépcsőn lefelé haladó léptek el nem érik a konyhát. - Jó reggelt! - közlöm, tizenharmadik alkalommal olvasva végig, hogy száz darab, három réteg, puha az orrnak. - A többiek leléptek. - Visszarakom az asztalra a zsebkendőadagoló dobozkát és ránézek. Utálom a kellemetlen, rémidegesítő érzést, ami úgy kezd bennem motoszkálni, mint valami parazita. Nem sokáig ugrálok egyik szeméről a másikra, inkább visszafordulok magam elé, és nekikezdek: - Anyám kiadta a parancsot, hogy vezesselek körbe. Szóval ez itt az étkezőasztal - mutatok magam elé, úgy festhetek, mint Kolumbusz 1492-ben a vitorláshajóján. - Itt általában étkezünk. Az ott egy mosogatógép, elmosogat. Kávéfőző, kávét főz. Mikró. Turmixgép. Só, bors, paprika. Ott vannak a fakanalak. Ja és ez különben: a földszint - mutogatok az asztalnál hintázva és várakozásteljesen ránézek. Beláthatja, hogy ez az idegenvezetés egy baromság. De ha akarja végigmegyek az összes berendezési tárgyunkon, reggelit pedig nem fogok készíteni.
- A fizikatanárotok? - Nem, az emberevő villásgyilkos! Oké, akkor hátra arc. Olyan kecses piruettet vágok le a lépcsősor tetején, hogy a legheteróbb balett-tündér is sírva fakadna a gyönyörtől, ha látna. Nem véletlenül nem szoktam úgy merész általánosságban tizenegy előtt kikelni az ágyból. Reggelente az emberek kezelhetetlenül zakkantak tudnak lenni, és úgy látszik, a séma alól még a kívülről tökéletesnek látszó Kershaw család sem kivétel. Mármint, az én családom. Kit hülyítek? Ez úgyis csak átmeneti, amíg el nem végzem a sulit és találok valami elfogadható munkát - magamat ismerve a bronxi nyomornegyedben, feketén, hacsak nem ragad rám a kettes számú Kershaw lányról némi napfény és szivárvány. Itt van a nyelvem hegyén... Alexis. Az egyetlen, aki annyira nem kapott agyértágulatot a tegnap esti bejelentést követően. Vagy csak piszkosul jól titkolta. Nőknél sosem tudni. Leheveredek a legfelső lépcsőfokra és hallgatom a lenti nyüzsgést. Nem értem, miről beszélnek, csak azt sikerül kivennem, hogy rólam van szó. Valószínűleg anyu 2.0 most tart gyorstalpalót arról, hova kell rúgni, ha az új mostohatesó nem viselkedik jól. És én mikor kapok néhány önvédelmi leckét? Abból ítélve, Jessica milyen intenzíven bámult előző este, szerintem meg akar erőszakolni. Az indiaiaknál sosem lehet tudni. Vagy koreai, vagy mi. Valamerről keletről. A bejárati ajtó csukódása arra késztet, hogy megmozduljak, de igazából rohadtul nincs kedvem. Annyira valótlan ez az egész helyzet, mintha még mindig álmodnék. Kinek a hülye ötlete volt, hogy örökbe fogadjanak? Hiszen van anyám. Igaz, épp az elvonón, plusz önként és dalolva lemondott rólam, de ettől még mindig árulásnak érzem, hogy rögtön a város két tehetős anyukájának szoknyája mögé rohanok, amint szorul egy kicsit a hurok a nyakam körül. Kurva férfias. Nos, legalább a család őrültebb része elment, nem kell azon izgulnom, hogyan fogok ébren maradni, miközben Mrs. K húsz perces kiselőadást tart arról, mennyire örül, hogy itt vagyok, és milyen jól fogjuk érezni magunkat együtt. Fogalmam sincs viszont, mi a protokoll, ha a két főnök nincs itthon. Hagytak valami fecnit a hűtőn? Szabad egyáltalán lemennem, vagy addig üldögéljek a szobámban, míg valaki rám nem töri az ajtót? Gyomrom türelmetlen, heves korgása dönt helyettem, úgyhogy feltápászkodok a lépcsőről és a konyhába indulok. Azt hittem, nekem vannak ninja skilljeim, de mikor Sage Kershaw a semmiből lejóreggeltezi a fejed, ember legyél a talpadon, ha nem visítasz fel. Csendben maradtam! Lehet, hogy hátraugrottam közben fél centit, de az csak a huzattól volt, azt meg úgysem látja, hogyan pattant fel a szívem a torkomba, hogy aztán leliftezzen a golyóimig. - És téged bíztak meg... Babysittelni a zsepiket? - bökök kérdőn az általa nyomorgatott cuccra, pedig valójában jól tudom a helyes választ: engem kell babysittelnie. Sosem kérdezősködtem az életkor alapján beállított tornasorról, de elég erősen érzem a beleimben, hogy Sage korombeli lehet. Egyszer láttam őt valamelyik puccos gimi környékén, szóval a gondolat, hogy őt hagyták itthon vigyázni rám, egyszerre sértő és hízelgő. Csak ekkor jövök rá, hogy elfelejtettem köszönni. - Jó reggelt. - köhintem, és nem, nem azért krákogok, mert zavarba jöttem volna a nyilvánvalóan baromi kínos szituációtól, miszerint épp a mostohahúgommal lélegzem egy konyhában, aki egyébként feleslegesen fáradozott felöltözni ma reggel, mert az egész lába kint van a shortjából, szóval ennyi erővel pucér is lehetne, és nem, nem képzeltem el pucéran; hanem mert kiszáradt a torkom. Nyilván. És nem a lábát bámultam, csak volt rajta egy szösz, és... Jó, hagyjuk. Ahogy elkezdi a "körbevezetést", felszalad az egyik szemöldököm, szinte eltűnik a sapkám pereme és az alóla kikandikáló tincseim alatt, de olyan szórakoztatóan csinálja, hogy a világért sem szakítanám félbe. Összefonom a karomat és a félfának dőlök, ahonnét az elmúlt másfél percben még nem sikerült beljebb lépnem. - Várj, várj, lassíts kicsit! Elég csóró környékről jövök, lemaradtam. Szóval, a kávéfőző... - ellököm magam a faltól és végre közelebb lépek, csak hogy kérdőn rábökhessek az említett kütyüre. - Kávét főz? Vagy ez mosogat? - Minden egyes izmot az arcomban arra fókuszálok, hogy ne vigyorogjak, sikertelenül. Le sem lehetne törölni a képemről azt a kaján görbületet, még akkor sem, mikor fogom magam és felcsüccsenek a pultra. - És az ott mi? - Mutatóujjam hegyét a hűtőnek szegezem. - Átvisz Narniába? - Jézusom, életemben nem láttam még ekkora hűtőt! Be se férne hozzánk a konyhába, maximum a nappaliba, ha kivinnénk a két méteres gardróbot. Mennyi kajával lehet tele? Már a gondolattól is összefut a nyál a számban, habár ahogy a szemem sarkából mindig visszakalandozik a pillantásom Sage felé, úgy érzem, valami szíverősítő jobban esne. Vajon megvan még az az üvegszekrényük, tele különböző alkohollal, amit a karácsonyi bulin láttam? - Na és mi a program mára? Befonjuk egymás haját és megnézünk pár Disney mesét? - Sosem volt testvérem, így őszintén nem tudom, hogyan telnek az átlagos szombatok egy ilyen családban. Igyekszem elviccelni a dolgot, de nem igazán merek belegondolni, hogy tényleg teljesen kettesben maradtunk. Az előbb még akkorának tűnt az egész kóceráj, mint a Fehér Ház, most viszont kényelmetlenül szűknek érzem. Mindegy, melyik szegletébe bújnék be egész napra, akkor sem kerülhetnék elég távol tőle... Talán le kéne lépnem, neki sem kéne feszengenie miattam, és én sem kerülgetném őt. Viszont akkor meg egyedül maradna itthon... Testvérként ezt elég gáz lenne hagynom, nem? Ó, a francba! Egész pontosan hogyan is kevertem magam ilyen bonyolult szarságba?
WHY do people talk before 9 o'clock in the morning
Halkan puffan a zsebkendősdobozka az asztal fa lapján. - Hát kábé - bólintok magam elé, nemes feladatomat kvázi tényleg olyan kaliberűnek találom, mintha egy adag zsebkendőt bíztak volna a felügyeletemre. A periferikus látásom őt figyeli, ez megint annyira bosszant, mint amikor anyámék idióta fogadásain is őt remélem a szemem sarkában. Pedig ennek aztán semmi köze Ő hozzá, periférikusan akkor is látnék, ha ő mintegy nem létezne, csak akkor nem idegesítene a dolog. Mellette majd szemellenzőt hordok, mint a lovak, csak cövekegyenesen előre figyelni, csak a zsepikre! Nehogy elszökjenek! Ja. Mesés. Inkább körbevezetem, gyorsan, így ültömben, mert most aludtam kilenc órát és baromira megterhelő volt. Vagy legalábbis elkezdem, kifogásolhatatlan házigazda módjára, amikor aztán váratlan félbeszakít. És bár zsémbesen pislogok felé, amolyan ne szakíts már félbe, nem látod, hogy éppen körbevezetlek? módra, de aztán a tenyérbemászó vigyora mégis megtöri az arckifejezésemet. Betöri az arcomat. Nem állom meg, hogy ne röhögjek egy felet az orrom alatt, ezt a jutalmat pedig nem gyakran osztogatom az itthoniak körében. Valami isteni csapás úgy rendelte el, hogy a családi kör összes humorérzéke az én sovány testemben koncentrálódjon össze, a többieknek életükben nem sikerült még elsütni egyetlen poént sem. De úgy tűnik ő hajlandó elfoglalni mellettem egy helyet a trónon. Ezt egy kicsit mondjuk utálom, valahol meg kedvelem, elég magányos dolog szerfelett szórakoztatónak lenni. - Itt, gazdag környéken, csak a ruhásszekrényes verziót vetítették - felelem elkenődve, leszedem lábaimat az asztal éléről, és mint a reumás nagyanyám csípőficama lépdelek a hűtőszekrény és Seth közötti űrbe. - Minálunk ez a hűtőszekrény. Hűt - mutatom be a korábbiak mintájára, és kicsit megpüfölöm az oldalát, nyitogatom az ajtót ki-be, szakadjon le. Ez van, anyámék egy kibaszott teleshop műsort neveltek fel személyemben. Meg kitűnő bébiszittert. - Ha esetleg éhes vagy, tessék. A felső polcon Alex fitt-fosai vannak, azokhoz a helyedben nem nyúlnék. Nem Alex miatt, szimplán szarízűek. - És fittebb sem leszel tőle, fittebb attól leszel, ha nem ülsz le tesiórán a kispadra Candy Crushozni. Valaki ezt mondta. Tárva-nyitva hagyom a hűtőszekrényt, elsőre ne kelljen az ajtó kinyitásával is bajlódnia, és arrébb állok, mert Narniában olyan hideg van, hogy instant felfázom a huzatban. - Ha kicsit előbb jössz, akkor még pont beszállhattál volna. 2009-ben. De ha ehhez volna kedved, én nem vagyok semmi jó elrontója... Mármint most nem. - Közben könyékig eltűnök a csap alatti szekrényben, ahol a Domestos és lefolyócső társaságában többek között a Cheeriosom nyugoszik. Még nem jöttek rá, hogy itt rejtegetem. - Elvileg el kell érnem, hogy otthon érezd magad. Úgyhogy megtennéd? - Anyám egy idióta. Mindkettő, de most éppen a kínaira gondolok. Pedig elvileg az ázsiaiak okosak. Kerék, meg puskapor, meg minden. De ha nekem kell elérnem, hogy otthon érezze magát, az nem egészen azt támasztja alá, mennyire itthon van, mi? Ez a kérés több sebből vérzik, gondolom idehaza nem csak humorérzékért, de logikáért is egyedül álltam sorba. Végre kihalászom a reggelizőpelyhemet, komótosan visszavergődöm magamat az asztalhoz, és ugyanabba a pózba vágódok le, mint azelőtt. Engem majd ilyen pózban temessenek el, ha szabad választani. - Na? Itthon érzed már magad? - csámcsogom diszkréten, anyámék most vágnának nyakon, vegyem már le a patámat az asztalról, meg ráadásul egy fiú előtt beszélek teli pofával. Mondjuk ő a bátyám. Előtte lényegében bármit csinálhatok, mi? - Kajálj, aztán megmutatom melyik fogkefe kié, hogy működik a hifi, hol rejtegeti Alex a fizetését, és hol lehet kimászni a tetőre. Romantikus. - Sorolom színtelenül, és teljesen elveszek a Cheeriosban. Ja, meg a zsepik, azokra is kurvára figyelek ám.
Eleinte még tombol bennem a dac, próbálom mantrázni magamban, hogy ne mosolyogjak és uralkodjak az arcizmaimon, de amint Sage elkezdi olyan nagy lelkesedéssel bemutatni a hűtőt, hogy menten kedvem támad telefont ragadni és tárcsázni, pedig még a számot sem írta a homlokára... Valami megtörik bennem - vélhetőleg az ellenállásom - és felnevetek. Miért kell ilyen viccesnek lennie? Miért nem lehet egy unalmas, zsörtölődő, koravén picsa? Akkor nem kedvelném minden lélegzetvételével egyre jobban és jobban. - Sssz, pedig organikus bio-bizbaszokon nevelkedtem, mást nem fogad be a gyomrom. - lehuppanok a pultról, hogy a hűtőhöz mehessek. Nem fáradozom félrehúzódni az útból, Sage majd kikerül, ha akar, engem lefoglal, hogy közben szemtelenül vigyorogjak rá, nyurga mellkasommal felfogva az útját. Belekapaszkodom az ajtóba és belesek a hűtőbe. - Nyúltáp, lóhere... Trágya alapú tejetek nincs? Pfejj... - Inkább maradok az alsóbb polcoknál, kiveszek egy csomag sajtot, meg egy bontottnak látszó üveg ketchupot. Lepakolom a pultra, épp csak egy értetlen oldalpillantást vetve mostohahúgomra. Miért a mosogató alól húzza ki a reggelit? Ez, viccen kívül, tényleg valami fura, gazdag szokás, vagy csak Indiában nevelik így a gyerekeket? Nem, várjunk, egész biztos, hogy Sage nem onnan jött... Valami fura neve van a helynek, úgy emlékszem, rímel a szadomazora. Szaúd-Arábia? - Ööö, persze, bízd csak ide. - verem magam mellkason a kelleténél erősebben, ami ouch, de annyira bezavart a mentális GPS-embe, hogy kell egy kis idő, míg újraindítom a rendszert. Becsukom a hűtő ajtaját és nekilátok a kenyérkutató hadműveletnek, mely kiábrándítóan hamar sikerrel zárul. Valamelyik nő biztosan OCD-s a házban, a konyha rendezettségéből ítélve. Sage, az előbb látottak alapján, kizárva. Egyszerű lélek vagyok, a legtöbb férfihoz hasonlóan az én életemet is a Maslow-piramis diktálja, úgyhogy amint elém kerül a kaja, a hátam mögött pucérra is vetkőzhetne legidősebb húgom, jelenleg leragadtam a gyomrom szükségleteinek szintjén. - Aha, már kezdem érezni a bizsergést. - Drámaian a szívem fölé szorítom a kezem, hátralesve Sage-re a vállam felett, aztán visszafordulok a kajámoz. Művészi pontossággal elhelyezem a kenyérszeleteken a sajtot (ala rábaszok egyet-egyet mindegyikre), leemelek a csöpögtetőről egy tányért, rádobom a reggelit és mehet be a mikróba. - Csodás. - Nem akarok bunkó lenni a világért sem, de hát nem tehetek róla, hogy nem igazán hoz lázba a program. Az igen, hogy ő menedzsel végig a házon, de nem tudnánk egy fokkal... Nem is tudom... Izgalmasabb dolgokat csinálni? Rendezzünk házibulit, szívjunk el egy szál cigit, vagy tudom is én. - A tetővel kezdjük. - összegzem végül a gondolataimat, mert bár a romantikus jelzővel elrontotta kicsit, de még mindig az tűnik a legvadabb pontnak. Ami a reggelit illeti, fél perc az ideális, vagyis a mi rozoga, halálán lévő mikrónknak annyi, de ez itt luxuskörnyék, szóval a biztonság kedvéért húsz másodperc után kiveszem, fogom a ketchupot és ledobom magam az asztalhoz. - Ez ugye nem elvárás nálatok? Mert nem hiszem, hogy vagyok ennyire hajlékony. - bökök rá a lábára, a pózra utalva, amiben ül, közben vadállat módjára felrázom a ketchupot és nekifogok az előjátéknak: kidíszítem a reggelit. Mindenkinek kell valami felesleges hobbi, amivel elcseszi az idejét, az életét, az egész fiatalságát. Nekem ez. Kipingálok egy kenyeret, amit utána két falatban a pofámba tömök. Szerencsére a ketchupjuk nem fröcsköl, tökéletes, vékony csíkokat tudok rajzolni vele. Az egyik kenyérre egy bajszos arc kerül, a másikra egy ház. Próbálom a villa kicsinyített mását visszaadni, de a felület túl kicsi, az eszközöm meg mégis csak cukrozott paradicsom, így nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is felismerné a végeredményt. - Rajzolnék neked is, de... - Szabadkozón bökök a gabonapelyhére, persze ugratva, és félreteszem a ketchupot, hogy elpusztíthassam a remekművemet. Most, hogy a hasam érzi a szeretetet és a törődést, visszatérhetek félmeztelen húgom stíröléséhez. Ideje elkezdenünk kiépíteni valami baráti-tesós-izé-féle kötődést. - Nincs jobb dolgod mára? - Grat, Seth, ez aztán kurva taplón hangzott. - Úgy értem, tudom, hogy Mrs. Chan ugatott rád. Nem muszáj végigkínlódnod velem a napot, ha nagyon gáz neked. Megígérem, hogy nem borítom magamra a tv-t és nem esek át az üvegajtón, szóval leléphetsz bandázni a haverjaiddal, ha programod van. Nem köplek be. - Alig ismerjük egymást, az ő helyében nem biztos, hogy minden vágyam lenne kettesben maradni a csöves mostohabátyámmal. Teljesen megértem. Nem mondom, hogy nem lenne szar egyedül dekkolni egy ekkora házban, de hozzászoktam már a szar dolgokhoz, minek rángassam bele őt is? Mrs. K nem gondolta át rendesen, milyen rossz hatással lehetek a mintagyerekeire, úgyhogy jobb, ha én gondoskodom róla, hogy ne fertőzzem meg egyiküket sem. Ilyen áldott jó lélek vagyok, bezony.
WHY do people talk before 9 o'clock in the morning
Biztos erre mondják az öreg felnőttek, akik mindig borzasztóan gáz közhelyeket okádnak, hogy nagyon egy húron pendülünk. Na hát eddig nem éreztem, hogy nagyon egy húron pendülnék bárkivel is, de valószínűleg ebben az is benne volt, hogy igyekeztem kifejezetten nem egy húron pendülni senkivel, mert gázul hangzik. És akkor most visszatértem gondolatmenetem elejére. Akárhogyan is, gáz vagy nem gáz, Seth meg én azt hiszem egy húron pendülünk. Gáz. Nem kérdés, ez egy gáz kijelentés, szerencsére magamban tartom, sírig viszem, és ha esetleg létezik reinkarnáció, remélem elfelejtem. Sok mindent felejtenék még el, például a múltkor rányitottam Alexre kakilás közben. Nem volt benne ugyan semmi különös, éppen ugyanúgy trónol, mint nagyjából a világon bárki más (leszámítva talán, hogy nem zárja kulcsra a rohadás ajtót), de azért el akarom felejteni. Felesleges kép a tudatomba égve. Ahogy én mondom, és nem az idegbeteg öregek, mi mindketten jófejek vagyunk. Jófej emberek meg ritkán fordulnak meg ebben a házban, és akkor is általában én. Magamról beszélek. Figyelem, ahogy elkezdi otthon érezni magát a hűtőnkben, és büszkén konstatálom, hogy éhen dögleni már egészen biztosan nem fog. Ennyire király bébiszitter vagyok. - Nagyon helyes, akkor folytasd, kérlek - bólintok, amikor közli, hogy már egészen elkezdte otthon érezni magát, és vállon veregetném magamat, ha nem lennék lusta hozzá. De lusta vagyok. Amíg ő felfedezi a mikrohullámú sütőt, és megismerkedik a sajt kenyérre olvasztott verziójával, addig én tovább csinálom a nagy semmit. Csak akkor hagyom abba, amikor sikeresen eltalál a konyhaasztalig - tényleg zseniális egy idegenvezető vagyok, elsőre idetalált anélkül, hogy elveszett volna az idevezető két méter hosszú, szögegyenes útszakaszon. - De, nálunk csak az eszik asztalnál, aki eléri a lábujjával a szalvétatartót - felelem, és demonstrálom a gyakorlatot, az egyik asztalszélnek nyomott lábamat elemelem, és megérintem vele az említett tárgyat. - Ez itt egy szalvétatartó. Ebben tartjuk a szalvétát - fűzöm hozzá megint csak, hogy folytassuk újdonsült otthona körbejárását. Nincs megállás, nincs pihenő! Ráncolom a szemöldököm, szűkítem a szemem, mert nincs rajtam a szemüvegem - csak mínusz feles a szemem, nem hordom, minek, különben is minél kevesebbet látok az emberekből, annál jobb -, pislogok négyet, mert még mindig nem fogtam fel, hogy bronx leszármazottja kifestőt játszik a sajtos kenyerén. - Aaa drága vagy, de nem kell, köszi, ma már megreggeliztem egy Rembrandt festményt. Tele vagyok. - Mosolygok rá azért hálásan, és tovább eszem a Cheeriosomat. Felnézek rá a Cheeriosomból amikor feloldoz a rám kiszabott feladatom alól, és pislogok kistányérnyi szemekkel. Lehetséges, hogy Seth valóban a legértelmesebb családtagom? Elég kellemetlen, mert tökre nem szeretném, ha a családtagom lenne. Egyrészt, szeretek az egyetlen épelméjű lenni, nagyon is megtisztelő, másrészről meg... Hát na. - Mrs. Chan minden nap rámugat számtalan alkalommal, és ha cseppet is érdekelne, amit mond, akkor valószínűleg nem így történne. Úgyhogy csak nyugi, ha volna jobb dolgom, nem ülnék itt - legyintek és vállat vonok. - Amúgy is maradni terveztem, ezen a hétvégén nem kedvelem az embereket. Na, megetted a tájképedet? - biccentek, és lábaimmal eltolom magamat az asztaltól. Feltápászkodom, elvergődöm magamat az egyik közeli fogasra felakasztott kabátomig, és kiveszek a zsebemből egy kicsinyke zacskót. - Sodrok egy cigit és felmegyünk a tetőre. De aztán kötelezően megmutatom a budit meg a spájzunkat, mert ha anyáék visszatértéig nem tudod, hol tartjuk a vécépapírt meg a lekvárt, akkor le leszek baszva.
A szám önálló életre kel és magától kinyílik, ahogy Sage prezentálja a csodálatos, lábujjal szalvétaérintő mutatványát. Természetesen a hajlékonyságáról csak a szalvéta jut eszembe, véletlenül sem ugrik be vagy öt másik dolog, amivel hasznosíthatnánk ezt a képességét, és igen, a számat is jól nevelt fiatalember módjára becsukom. Úgy fél perc után. - Aha, látom már, mire megy ki a játék. Rajtam akarod kiélni a lábfétised. - Azzal helyezkedni kezdek ültömben és törökülésbe hajtogatom magam, csak hogy lássa, milyen irigyen féltem tőle becses végtagjaimat és nehogy kitalálja, hogy az asztal alatt fog betámadni. - Ez a prémium csomag része, bébi. Ha meg akarod nézni a talpam, minimum ki kell fektetned a konyhakőre. - Pimasz vigyorom egy árnyalatot fakul, amikor felvillan agyam hátsó zugában egy emlék. Régi és jelentéktelen, de mintha valamelyik szuvenír gyerekről hallottam volna, hogy küzdősportot űz... Amilyen mázlim van, tuti Sage az és tényleg mindjárt kiterít a földön. Bár, ahogy újból végigmérem (csakis tudományos célzatból, oké? Nem vagyok neandervölgyi, aki sosem látott még lányt félpucéran. ....), kizárt, hogy pusztán müzlievéssel ilyen alakja legyen. Vagy Amerika Kapitánytól lopta az anyagcseréjét, vagy valamit fix, hogy sportol. - Ja, ismerem a szalvétát. Segget törlünk vele. - Csak a poénnak szánt megjegyzésem után esik a pillantásom a tányérjára, meg a sajátomra, és egyből abba is hagyom a vigyorgást. Még egy remekül időzített poén, még egy jól megérdemelt "grat, Seth"-féle, mentális vállon veregetés. Somolygok az orrom alatt a festményes megjegyzésére (mi a tököm az a Rebrant?), aztán folytatom a reggelim előkészítését. Már ettől a megszokott rutintól kicsit jobban otthon érzem magam, ezzel együtt furcsán honvágyam is támad. - Aha, szóval szörnyen izgatott vagy te is az első közös napunk miatt. - gúnyolódom, de fogalmam sincs, ért-e ebből bármit is, mivel épp tele az arcom sajtos-ketchupos kenyérrel és elég nehezen artikulálok, mert jó szokásomhoz híven az egész szeletet benyomtam egyben. Elbűvölő vagyok, mint mindig. - Szerencséd van, a legtöbben nem tartanak embernek. - folytatom, ezúttal a másik darab kenyeret gyömöszölve bele a számba, de talán nem is baj, ha nem érti, mit motyogok. A végén még azt hinné, arra játszom, hogy kedveljen. Pfff. Igénybe veszem a szalvétát, ha már úgy ajánlgatta és letörlöm a szószt az arcomról, leküzdöm a reggelim maradékát is, majd követve Sage példáját feltápászkodom az asztaltól. Nem igazán tudom, mit kezdjek a tányérral, úgyhogy némi hezitálás után ott hagyom a helyén. Vajon van külön bejárónőjük, aki takarít helyettük? Nem emlékszem, hogy láttam volna. - Nyugi, felavatom és beleeszek, hogy lássák, tényleg alapos idegenvezető voltál. Mármint a klotyót avatom fel és a lekvárból eszek. Fordítva kissé gáz lenne... - leragad a tekintetem a kezében fogott kis zacskón. Vajon ez valami teszt akar lenni? Mrs. Chan megbízta, hogy tesztelje le, mennyire vagyok elvetemült, és ha elkezdek cigit lejmolni tőle, rögtön kihajítanak az utcára? Ennyire alattomos dologra nem hiszem, hogy vetemednének, és a dohányzás amúgy sem akkora bűn, mégis gyanakodva méregetem kicsit a lányt, mielőtt még átadnám magam a nikotinéhségemnek. - Megszánsz eggyel? - bökök végül hősiesen a zacsira, de aztán idegesen babrálni kezdek a kezemmel, végül tüntetőleg összefonom a karom előtt. Ja, dohányzom, és iszom is, és szeretek elcsavarogni éjszaka, na és? A tetőn szívnánk úgyis, nem a házban. - Hacsak nem valami édes szar. - A világért sem szeretném szexista oldalamat villogtatni, de egyszer kaptam csak eddig lánytól cigit, az is valami vaníliás vacak volt. Nem értem, hogy lehet egy ilyen egyszerű, mégis káros hobbiból is divatot csinálni. Közelebb settenkedek hozzá. Eddig egy teljes étkezőasztal választott el minket és rájöttem, hogy így sokkal jobb. Szabadon játszhatok a köztünk húzódó, mágneses térrel, hol engedve, hogy egészen közel vonzzon magához, hol pólust váltva odébb táncolok. Igazából csak nem tudom lekötni magam, elég fura ez a testvéresdi köztünk és kénytelen vagyok csinálni valamit, bármit, állandó mozgásban maradni, csak hogy enyhítsek a cikifaktoron. Végül letámaszkodom a kabátja mellé, a falnak dőlve, és onnan bámulok rá közvetlenül. Bocs, lebujban nőttem fel, barbár vagyok.
WHY do people talk before 9 o'clock in the morning
Seggtörlés, szalvétával. Elmosolyodom és nem közlöm vele, hogy most indirekt mód leseggfejezte magát. Megtartom magamnak ezt a viccemet is, mint oly sokkal tettem már életem során, mert nem akarom, hogy bárki más jól szórakozzon szerény személyemen kívül. Ha nem lennék ilyen cseszettül álmos kora hajnalban, kipattanó szemekkel figyelném, ahogy a legnagyobb gasztronómiai csodát rittyenti össze szelíden a konyhaasztaluknál Gordon Ramsay és Picasso váratlan szerelemgyereke. Végre azt is megértem miért kaptak anyámék ezen a vissza nem térő alkalmon, ki hitte volna. Elvégre nem mindig fogadhat örökbe az ember efféle polihisztorokat. Hallgatom mit magyaráz, de vagy azért, mert furcsa fétisem megbámulni az embereket zabálás közben és ez rettentő mód le is tud kötni, vagy azért, mert tele van a szája, nem igen jut el a tudatomig, mit próbál leközölni. - Nem értem. Épp tele van a szád - emlékeztetem. - Inkább írd le egy sajtosszendvicsre - teszem hozzá, aztán végül is abban maradok, hogy mielőtt bemutatnám neki a vécét és a mosdókagylót, amivel nyilvánvalóan eddigi élete során még nem lehetett alkalma találkozni, illetve megszagoltatom vele anyámék spájzban tárolt lekvárjait, előtte belefér egy gyors cigi. Tinédzserek vagyunk, nyilván láncdohányosok, huszonegyedik század. Hangosan felröhögök következő megszólalásán. - Kérlek, fordítva tedd meg, vagy semmi értelme többé az életemnek. - De tényleg. Ha ezt most nem teszi meg, fogom magam, és leugrok a legközelebbi hídról. Ez eddig miért nem jutott eszembe? Mármint lekvárba szarni. (Nem mintha vonzana az ilyesmi, de a beteg ötletek mindig az én fejemben szoktak megszületni.) Természetesen a hídról való leugrás gondolata nem újdonság, mint mondtam, tinédzserek vagyunk, huszonegyedik század. Arról vagyunk híresek, hogy meg akarunk halni. - De. Én csak édes szart keverek a cigimbe. Sajnálom. - Azért nyugtatólagosan megengedek felé egy mosolyt, csak hogy értse, nem hagyom elpusztulni akut cigarettahiányban. Elég görény dolog lenne tőlem. Beállítom mosogatni, én meg addig elmegyek betépni... Jó, lehet, hogy már csináltam ilyet, de Alex azt sem tudja mi a különbség a joint és a cigirágó között. A vele megtett dolgokat általában nem körmölöm fel a számlámra. - Az jó, ha felezünk egyet? - kérdezem tőle még a vállam felett, mialatt gyorsan visszaülök az asztalhoz megtekerni. Igazából választ nem várok, úgyis az lesz, amit én mondok, mert az enyém. Hah. Összemorzsolom a kis zöld növénydarabkákat, precízen beszórom a papírba a dohány mellé, sebtében megtekerem és már pattanok is fel, hogy visszarejtsem kabátzsebembe a kis átlátszó zacskót. Mindezt egyáltalán nem olyan gyors tempóban, mint amilyen gyorsan megtehetném, nem vagyok a kapkodás vagy a normális, emberi tempó híve. Szeretem megfontoltan tenni a dolgomat. Megfontolt alatt a kibaszott lassút értem. - Tető - morgom oda neki, mint valami félresikerült parancsot, aztán a lépcső felé biccentek. - Az nálunk felfele van. Úgy csapkodom hozzá a lépcsőfokokhoz a talpaimat, mintha minimum azt szeretném, ha leszakadna alattam, és néha hátralesek. Hogy jön-e mögöttem. Egyáltalán nem azért, mert szeretem nézni a bosszantóan nem Kershaw fejét és ahogy még szokja anyám kókusz- és levendulaillat mániáját; mert hogy anyám a házat is beillatosítja, elvileg jót tesz a közérzetnek. Szerintem agyrákot okoz, de mindegy. Szóval egyáltalán nem azért lesek hátra feltűnésmentesen, mert bírom a fejét, hanem azért, hogy nem-e menekült még vissza Bronxba, ahol hírből sem ismerik a levendulát. Első emelet, aztán fel a másodikra, és a padlásra. A kezébe nyomom a cigit és felpattanok a legközelebbi székre, hogy elérjem a tetőablak kilincsét. - Megyek előre, jó? - Miért kérdezek dolgokat, amikre nem várok választ. Biztos így oldom a feszültséget. Mert így aztán nem feszült a helyzet, egyáltalán nem. Felkapaszkodok a párkányra, és próbálom beetetni magammal, hogy újdonsült testvérbarátom nem a seggemet bámulja, amint kimászok előtte a tetőre, éppen szemmagasságban. Annyira jól megy, hogy megfogadom, mától síruhában közlekedek idehaza. - Jöhetsz - morgom oda neki, amikor kényelmesen befészkeltem magamat két cserép közé, és sikeresen elhelyezkedtem a szokásos kis helyemen: este kellemesebb idefent az idő, nem süti ezer fokon a Nap a retinádat, de némi árnyék most is vetül ránk a magasra nőtt fenyő közreműködésével.
Kezdőlap
