Úgy néz ki, mint egy lány. Úgy is öltözik, mint egy lány, habár tagadhatatlan vonzalmat táplál a bő ruhák és a baseball sapkák iránt. Még a hangja és a mozgása is olyan, mint egy lánynak - annak ellenére, hogy majdnem az összes férfiakhoz köthető sztereotípiának megfelel.
#1 Minimum egy hét kell hozzá, hogy észrevegyen rajtad bármilyen változást, hacsak nem teszel rá egyértelmű utalásokat.
#2 Biztos, hogy akkor sem tudja helyesen felidézni a szemed színét, ha mindennapos kapcsolatban vagytok egymással.
#3 Esélyes, hogy a hónap- és az évfordulótokra sem fog emlékezni, arra pedig ne is számíts, hogy megünnepli veled a Valentin napot.
#4 Bármiről szívesebben beszél, mint az érzéseiről, a te érzéseidről, vagy az aktuális szerelmi bánatodról.
#5 Mégis jobban teszed, ha hangot adsz nekik, mert magától soha az életben nem fogja megfejteni a viselkedésedet, számára a kimondott szó a mérvadó. Feltéve, hogy hisz neked.
#6 Fontos kiemelni, hogy neki az igen kizárólag igent, a nem pedig kizárólag nemet jelent.
#7 Nem jellemző rá a hosszadalmas, céltalan fecsegés.
#8 Kívül-belül elégedett önmagával, és nem igazán érdekli, mit gondol róla a környezete: a mindenki törődjön a maga dolgával életfelfogás lelkes híve. Ő sem várja el, hogy másképp viselkedj, más ruhákat hordj, vagy más legyél, mint aki valójában vagy. Ebből fakadóan kifejezetten rossz néven veszi, ha valaki megpróbál változtatni rajta, vagy beleavatkozik a magánügyeibe.
A nyakláncom.
Más gyerekek folyton a körmüket, vagy a hajukat rágcsálják idegességükben. Én a nyakláncom apró kis szemecskéit préseltem a fogaim közé, mígnem az ezüstös csillogás tovatűnt, hogy átadja magát a rozsda enyészetének.
Egy idő után a szüleim ráuntak, hogy állandóan ki kell cserélniük a tönkretett ékszert. Damilt és színes gyöngyöket hoztak, hogy dolgozzak meg én a tulajdonomért, amit annyira szeretek tönkretenni. A damil szakadt és csípett, a műanyag gyöngyök pedig úgy gurultak szerteszét a padlón, mint megannyi biliárd golyó a fűzöld posztón.
Most ugyanazt a fémes ízt éreztem a számban.
Nem értettem, miért nincs a kezem a kormányon. Fejjel lefelé lógtam az ülésről, a homlokom pont úgy csípett, mintha a túlfeszített damil okozta volna a fájdalmat, és nem értettem, miért nincs a kezem a kormányon.
Biliárdozom?
Akkor nem lenne gond, ha elütnék valamit.
Kinyújtottam a karom a kocsi üvegtelen ablakán, hogy a fűszálak közé fúrjam az ujjaimat. Nedvesek voltak az esti harmattól és szúrósak a szilánkoktól, amik úgy szóródtak szét körülöttük, akár a színes gyöngyök. Már-már hallani véltem, hogyan lassul a pattogásuk üteme, mígnem teljesen mozdulatlanná dermedtek volna.
A csend elmélyült. Nem hallottam mást a saját lélegzetemen kívül, pedig valahol mélyen már tudtam, hogy nem voltam egyedül. Pár perccel, vagy pár órával korábban talán még nem.
- Zain? - Minden erőmet össze kellett szednem, hogy balra, az anyósülés irányába fordítsam a fejemet. Egy pillanatra minden elsötétült, ahogy az autó és a pázsit megfordult a tengelye körül; szilánkok vájtak orvul a tenyerembe, mialatt a posztóba kapaszkodtam.
Miután a forgás alábbhagyott és a sötétség is elvonult a szemeim elől, nem fogadott más, csak egy gazdátlan ülés. A hozzá tartozó öv félig kihúzódva lógott a plafon felé, és emlékszem, arra gondoltam, hogy Zainnek minden bizonnyal sikerült kiszállnia a járműből. Most rajtam a sor, hogy gondoskodjak magamról. Addig nyújtóztam és tapogatóztam, amíg rá nem találtam a mobilomra. Fel sem fogtam, hogy a 911 helyett a bátyám számát tárcsáztam, míg Jeremy bele nem szólt a telefonba. A szavai nem jutottak el hozzám, a hangja viszont igen, és a megkönnyebbüléstől sírni támadt kedvem - pedig nem vagyok az az elérzékenyülős fajta.
- Jersey, értem kell jönnöd - feleltem megkésve a kitartó hahózására. - Azt hiszem, belementem egy kamionba.