Utálom, mikor már nyolc órája melózom, aztán kiderül, hogy csak harminchét perce érkeztem. És amikor már egészen biztos voltam benne, hogy eljött a szünetem ideje, aztán az almenedzser közölte, hogy még két óra, mire kimehetek kajálni, szerintem minden normális ember ugyanazt tette volna, mint én: lecsapja a zöld kötényét, és kiviharzik. Hát nem? Hát de. Pedig esküszöm, hogy én akartam adni egy esélyt ennek az egész „diákmunka” dolognak, de be kell látni, hogy menedzseri képességeimet a kávégép mellett elhanyagolni kész államérdek-sértés, vagy ilyesmi; mármint, ahhoz rohadtul nem értek, hogy kell megcsinálni egy szójatejes lattét csokiöntetes rajzzal, extra habbal, de tökre meg tudom mondani valaki másnak, hogy szarul csinálta. Mi ez, ha nem menedzselés, kérdem szépen? Az ottaniak nem értékeltek eléggé, ez az igazság. És hogy miután másfél órát rohadt keményen végiggüriztem a rohadt melegben, és egy jó csaj sem tért be a rohadt kávézóba (jó, egy igen, de neki gyereke volt, ami instant mínusz), ott hagytam az egészet és inkább lementem a partra a haverokkal. Már nem Parkerékkel; ők azt hiszik, hogy dolgoztam. Nem akarom összetörni a kis lelki világukat. Mindenesetre, mivel elvileg rögtön első nap be is vállaltam volna, hogy zárok, aztán mivel kemény vagyok, és aki éjjel kemény, legyen az munka után is, vagy valami hasonló, elmentem volna bulizni egyet; arra viszont rá kellett jönnöm, hogy egy szórakozóhely rohadt drága. Akkor meg főleg, ha amúgy szó szerint nincs semmi pénzed. Reméltem, hogy nem vesznek észre, ahogy visszaosonok így hajnali négykor, aztán beadom, hogy reggel jöttem csak; elvégre, képes vagyok én parancsra végigaludni egy napot. Csak lattét csinálni, azt nem. És soha többé nem kívánom magam ennyire lealacsonyítani. Egész nap kávét cipelni, és még csak nem is magamnak… Hova gondoltam?! Úgyhogy méreteimhez képest egy mosómedve óvatosságával osonok be a lakásba. Valamelyik szobából horkolást hallok; vagy Reagan az, vagy Goldberg. Elég férfiasnak tűnik, úgyhogy előbbi. A szememet dörzsölöm a röpke három órás metróút után (mint kiderült, a taxi sem épp ingyenes, engem meg a híd közepén baszott ki a csávó, hiába mondtam, hogy fél Manhattan tartozik nekem lóvéval), és nincs kedvem villanyt kapcsolni se, úgyhogy a memóriámban elraktározott infók alapján közlekedem a szobában. Mint valami barlangi hal. Csak dögös. Szóval tökre eszembe sem jut körülnézni, mielőtt reflexből dobnám a sarokban lévő székre a pólómat, a gatyám, aztán az alsómat is. Az ágyam legalább nem változott; nem, abban mindig bízhatok. Tuti, hogy extrahabos szójatejes csokirajzolatos lattét sem kérne. Szóval felemelem a takarónak használt huzatot, mint egy férfi, és ledobnám magam a helyemre – mint egy férfi –, középre, amikor érzékelem, hogy az ágyam gyanúsan kényelmetlen lett. És végtagokat növesztett. – Mi a f…? – Döbbenten próbálok körülnézni a sötétben, de ugye nem látok semmit egy sziluettet leszámítva. Lehet, hogy Goldberg megint túl sok megmaradt tojáslikőrt ivott, és azt hitte, ez még az ő szobája? Reflexből nyúlok ki, és határozottan olyan domborulatot tapintok, ami Goldbergnek nincs. Mert akkor jobban figyelnék rá, mikor a fasírtjáról vakerál. De eddigre felismerem a hangot is, ami az álmossággal keveredve hozzám szól, és mintha egy párnával próbálna lecsapni, bár meglehet, hogy ezt csak a kavargó árnyakba képzelem bele. Mindenesetre, lefordulok az ágyról, mint egy büdösbence, és megszállottan nyúlok az éjjeliszekrényen lévő villany kapcsolója után. A hirtelen felvillanó fénnyel megvakítom Aranyhajat, aki rohadt seggfej módon az én ágyamban akart aludni. De amint felismerem, ilyen csík szemekkel nem nehéz, azt kívánom, bárcsak én vakulnék meg. – Te mi az édes faszomat keresel itt?... Te jó ég. – Igen, ekkor esik le az előző dolog. A tapi. Letapiztam a húgomat. – Hányni fogok…! – És már imitálom is az öklendezést. A saját szobám padlóján gubbasztva, meztelenül, és tele megbánással.
Az igazak álmát alszom vagy édes álomban lubickolok. A környezetem lila, narancssárga, zöld színekben pompázik, egy távoli világ bolygóján vagyok. Itt a fák helyett óriásra nőtt gombák alkotják a növényvilág fejlettebb képviselőit. Az égbolton két hold kering, az egyik piros, a másik sárga. Egy nagy völgyben vagyok a csapatommal, a távolban rózsaszín hegyeket látni, el akarunk oda jutni, de előbb itt a völgyben van dolgunk. Azt a küldetést kaptuk nem rég, hogy a völgyben intézzünk el pár óriásra nőtt majmot, akik a gombák tövében növő bokrok kék banán féle gyümölcseit dézsmálják. Eddig jól megy a dolog, a gépfegyvereinkkel sortüzet nyitottuk rájuk, de elkezdtek felénk szaladni, valaki eldobott egy gázbombát, így most narancssárga köd telepedett le. Nem látom rendesen hol vannak a majmok, de még a csapattársaimat se. A rádión hallani, hogy az egyikük mondd valamit… Motyogok neki, hogy fogja be és lőjje már azokat a vadállatokat. Közben az egyik majom hátulról becserkész és megfogja a fenekemet. Ez nem tetszik, próbálom az irányába mozdítani az egyik lábamat, de aztán meggondolom magamat és a puskámmal próbálok egyet ráütni. Majd hirtelen fény támad, vakító. Kinyitom a szememet és ekkor tudatosul bennem először az, hogy álmodtam, majd pedig az, hogy a fény lámpából jön, egyenesen az arcomba világít, bántja a szememet és emiatt sután pislogni kényszerülök. - Mi? – szólalok meg. A torkom száraz, a fejem tompa. Hol vagyok? Ki kapcsolt lámpát és keltett fel? Amint hozzászokik a szemem a fényhez, kicsit felülve próbálok a hang irányába fordulni. Megpillantom Dant a földön ülve, mire pislogok egyet, hogy valóban vele szemezek-e és tényleg nem látok rajta semmi felsőt. Ajj-hajjj! Teljesen végigmérni nincs erőm. - RUHAAA! – kiáltom el magamat, hangosan, elnyújtva a szót és hirtelen nevetni támad kedvem ahogyan felkapom a mellettem lévő párnát és a bátyámnak dobom. – Geez, Dan, mit gondoltál, hisz neeem vagy egy Jaime Lannister, de mééég egy Luke Skywalker seee! Kedvem támad a takarót is rádobni, csak ez már nehézkesebb, alvás közben valahogy rám tekeredett. A felsőtestemről még csak le tudom szedni - itt megjegyzendő, hogy rajtam van legalább egy póló meg bugyi -, de a lábaimról már nem. Ez így olyan mintha bebábozódni kezdtem volna. Bebábozódni! Ezen a gondolaton felkuncogok. Következő pillanatban pedig engem is elfog az undor, hogy mi minden nem kívánt dologgal lehet tele ez az ágy, szóval szó szerint szinte már érzem, hogy legszívesebben hánynék, de úgy rémlik, hogy az este folyamán ezt már valamikor megtettem. Az egyik kezemet a biztonság kedvéért gyorsan a szájamhoz szorítom, hogy ne hányjak, erősen koncentrálok erre, másik kezemmel csak kiszabadítva magamat a takaró fogságából. - Nem akartam hazamenni… - szólalok meg mikor a hányinger kicsit alábbhagyott. Az ágy másik oldala felé próbálok eljutni négykézláb, minél messzebb Dantől, akire most rá se merek pillantani, több okból, nem csak retinakiégés veszélye miatt. De az ágy végénél, a messzi sarkánál megadom magam, nehezemre esik mozogni, csoda, hogy ideáig elvonszoltam magamat. Nyögve az ágyra dőlök, észre véve, hogy a nadrágom, a cipőim és a kis hátitáskám itt van a földön, nem messze… Vajon hova tűnt a mobilon? - A tanuló csoportommal voltam, valahol itt a közelben, tudood, olyan okosaknak való dolgokat végeztünk és aztán valahogy egy kis pia is belekeveredd a dologba… De nem akartam, hogy anyuék megtudják… Jaj, de szörnyű lenne, ha így látnának! – teszek vallomást neki. Közben legörbül a szájam, igaz háttal vagyok neki, így nem láthatja. – Hívtalak volna, de nem akartam, hogy a telefont is rámcsapd… Abenek vagy a világháló hála ki tudtam deríteni hol laksz, így eljöttem, Abe vagy egy lány ajtót nyitott… Nem emlékszek az arcára, csak, hogy mondtam neki a húgod vagyok és ma itt alszok, nyomatékosítva, hogy nincs más opció, majdnem adtam egy rókát az illetőnek… - kuncogom. Megpillantom azt az üveg bort is, melyet magammal hoztam a kis tanuló partimból és ha minden igaz, a felének még ott kell lennie az üvegben. Olyan nagyon száraznak érzem a torkomat, hogy muszáj innom, inni akarok és nyúlok is érte, de kicsit elszámítom a távolságot, nem tudom megfogni a nyakát, az üveg eldől és elgurul tőlem. – Hupsz…
Szürreális. Ez az egy szó jut eszembe erre az élménynek nem nevezhető rémálomszerű képződményre, és nem csak azért, mert tegnap pont ez volt a „napi egy szó” vécépapíron. Nem is tudom, mi döbbent meg jobban, az, hogy ez a dolog megtörtént, hogy épp velem történt meg, vagy az, hogy még ennek a Gyíknak áll feljebb. Mintha nem Ő tört volna be az én vérrel és izzadtsággal (oké, Goldberg vérével és izzadtságával, mert őt rúgtam ki innen) szerzett szobámba, a saját terembe. Felháborító. Ez még egy szó. Felháborító! Hogy képzeli, hogy nem elég, hogy otthonról kitúrt – mert kezdem úgy érezni, hogy neki is köze volt hozzá, nem csak az anyjának! –, még ide is jön, hogy összetaposson mindent a gyík mancsaival, és ott hagyja a slájmot, vagy mi. Az van a gyíkoknak? Vagy csak a csigának? Nem tudhatom, mert egyik sem vagyok. Fel-há-bo-rí-tó! – Mi az, hogy ruha? Ez itt…! – kapálózom, hogy körbemutogassak a szobán –, Ez az én hajlékom. Az én szabályaim. És az én szabályaim szerint ebben az ágyban csak meztelenül lehet feküdni! – És ez különösen igaz a hölgyvendégekre; legalábbis akkor még jó szlogennek találtam, mikor még eszembe sem jutott, hogy az ultragáz és magányában-kockaságában fertőző húg-szerűségem bármikor is ötven mérföldes közelébe kerülne. Ha arra gondolok, hogy majd ő fog… Nem! Miért gondolok rá?! Nem gondolok rá! Pánikszerűen húzom ki az egyik szekrény fiókját, aminek épp dőlök, sikeresen majdnem fejbe is kólintva magam a sarkával; átkozódva turkálok benne, és előrántok szándék szerint egy, a valóságban inkább hét alsóneműt, amit a talajon kukackodva feltornázok magamra. Nem azért, mert rajtam bármi rejtegetnivaló is lenne; hanem mert nem érzem egyenrangúnak a társaságot. – Úgy csinálsz, mintha anyáék nem meztelenül járkáltak volna tíz éves koromig! – vágok vissza neki fintorogva. Akkor is csak azért hagyták abba, mert ittalvós játékesteken az iskolatársaim túl nagy számban nyitottak rájuk véletlenül. Háromszor egymás után. Anyáék, de legalábbis az én anyám, határozottan hitt abban, hogy az emberi testben nincs semmi takargatnivaló, meg hasonlók; pont ezért virít még mindig a dolgozóasztalán egy kép, amin Jess meg én kábé húsz évvel ezelőtt ülünk meztelenül egy kádban. Jesszus. A gondolat, hogy bármikor is meztelenül ültem mellette, megint felforgatja a gyomromat. Nem természetes ez, na! – Amúgy meg fogalmam sincs, kik azok a kocka-emberek, akiket a kocka-cuccaidból próbáltál idézgetni, de kettőt találhatsz, hogy a Te kocka fejed, meg az Én kockáim – mutatok itt felsőtestemre – közül melyiket akarják többen látni…! A korai óra számlájára írom, hogy nem jut eszembe jobb sértés a kockánál. Igazán nem róhatja fel nekem senki, a legkevésbé arra számítottam, hogy lefekvés előtt még sértegetnem kell valakit. Goldberg persze zsigerből jött, de Jessicától elszoktam. Immár alsógatyában, de nem kevésbé kiakadva állok fel, bár a sokktól majdnem megszédülök. Vagy azért, mert pont fültövön vertem magam a fiókkal…? Halványan rémlik valami arról, hogy annak van némi köze az egyensúlyhoz. Idegesen dörgölöm meg ököllel a szemeim, hátha eltűnik ez a rémisztő káprázat, de nem, még mindig itt van, meg most már legalább színes foltok is ugrálnak a szemeim előtt. És ekkor tűnik fel valami fura benne. Kezdve azzal, hogy mosolyog, mint egy ittas mosómedve. Meg hogy majdnem hátraszaltót nyom a nagy hajladozás közepette. – Te… ittál…? És ez a feltevés még jobban megdöbbent bármi eddiginél. Röhögés tör fel belőlem. Biztos van erről valami vicc, hogy a gyík bemegy a kocsmába… – Hogy szörnyű lenne? Totál kiakadnának! – nevetek tovább magamban, immár sokkal jobban élvezve a helyzetet. Nem arról van szó, hogy anyáék ne innának soha, akkor nem lenne külön margarita-gépünk a pultba építve, de Jessicát mindig úgy óvták az alkoholtól, mintha abban majd feloldódna. Mármint, végleg. Én egy darabig még reménykedtem is benne, tudjátok, hátha részegen könnyebb elviselni, vagy hasonló, de Mei megszállott módjára védelmezte. Még a templomban sem ihatott misebort. Meg nem ehetett fánkot se. Utóbbit nem az anyja tiltotta meg neki, csak mindet megettem előle. Abe vagy egy lány. Igazából ezt az érzést én is ismerem. Nem ő tehet róla, persze. Anya mindig ezt mondta; arról senki sem tehet, ha nyúlbélának születik. Bár meglehet, ő nem ezeket a szavakat használta. De arra nagyon, nagyon kíváncsi lettem volna, hogy Jessicát milyen szavakkal illetné…! – Évek óta erre a pillanatra vártam! – bokszoltam a levegőbe diadalittasan, szinte elérzékenyülve. – Végre a nagy és hatalmas Okoska Törp is hibát vétett, és összenyomhatom, mint egy gombát! Hol lehet a telefonom…? Ezt le kell fényképeznem…! Hirtelen nem igen látom a padlón heverő többi ruha között. Aztán pont, mikor megtalálnám a nadrágomat, aminek a zsebében hagytam, egy üveg gurul felém, a levegőbe meg alkoholszag pöffen. – Hé! – csattanok rá a Gyíkra. Mániákus gyorsasággal kapom fel egyik kézzel az üveget, a másikkal meg a telefonomat. Az iPhone-ok hírhedten rosszul viselik az alkoholt. Majdnem mint az ázsiaiak. Vajon véletlen egybeesés, hogy ugyanott készülnek? Nem hiszem. – Ez egy… egy… ez egy szőnyeg! – Jelentem ki, mert bár szívesen használtam volna márkamegjelölést, fogalmam sincs, hogy miféle lehet. Csak úgy leterítettem az ágyam elé, mert hideg a padlódeszka reggelente a talpamnak. Aztán beleiszok a borba, és elfintorodom. – Ez meg fehérbor. Mi vagy te, Karen a könyvtárklubbos háromgyerekes anyuka? Ha már iszol, csinálnád jól, te bénaság – fintorgom, és ezzel az erővel úgy ejtem bele az üveget a szemetesbe az asztalom mellett (amit egyébként tárolásra használok, házikhoz kevésbé), mintha legalábbis használt papírzsebkendőt nyomott volna a kezembe. Aztán leesik valami. Először. Aztán végig kell gondolnom még egyszer, hogy biztos legyek benne. – Na várj. Abe…? Te honnan a fenéből ismered Goldberget? És miért hívod a keresztnevén…?
Egy kiáltás vagy egy fájdalmas nyüszítéshez hasonló hangot hallatok amikor eljut a tudatomig, hogy a bátyám hogyan használja és osztja meg az ágyát másokkal. Hirtelen már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy én kitudja milyen testnedvekkel teli kupacban feküdjek. Sőt, már a gondolat is gyomorforgató. - Fúúúúj… Miééért kell neked Édenkertet játszanod? Miééért kell neked ilyen hüülyee fétis? – nyüszítem, megpróbálva tényleg menekülni most már a nyamvad takaró fogásából. Nem, nem kell sem a takarója, sem a lepedője, de még a párnája sem! – Ha Adam lennél még megérteném, de így… Eh… Hányingerem van tőled… Ahogy kimondom valóban érzem, hogy a gyomrom elkezdett kavarogni. Eddig se volt jó állapotban, talán nem kellett volna annyit innom… Csak ugye az alkohol még is jól esett és minden korty után többet akartam. Lehet az ivás is rossz ötlet volt. Mindenesestre próbálom a gyomrom tartalmát igen is lent tartani, a hátamra feküdve, közben meg még véletlenül se pillantok Dan felé, csináljon éppen bármit, nem érdekel. Inkább a plafont bámulom. Jéé, de furi a plafonra szerelt lámpa! - Hát szerinted ééén észben tartottam, hogy járkáltak akkor? Én még annyi se voltam, mint te! – kiáltom okoskodva, hogy ugyan mi a fenéért jegyeztem volna meg ilyet öt-hat évesen? Azért vannak a családi albumjaink, tele több tucat fotóval. Bár a kiskori képek felét rituálisan elégetném. Teliholdkor, a kertünkben, ha kell még furi törzsi táncot is eljárnék, ha cserébe soha többé nem kell őket látnom. Anyuék meg biztos szaladnának ki, legalább az egyikük azzal a szöveggel, hogy: „Jessica! Hagyd abba! Eszedbe jutott, hogy mit gondolnának a szomszédjaink? Hagyd abba!”. Az ötlet annyira mulattató és olyan okosnak gondolom magam tőle, hogy elmosolyodok és felnevetek. A hahotázásom közepette csak eljut a fülembe, hogy az ősember megint sérteget és miket hord itt össze a kockáiról. Kockáiról! Pedig ő még sose játszhatott D&D-t, így nem lehetnek szerepjátékos kockái, pedig azok az igazi kockák. Amit ő ért kocka alatt… Nos, azok hallatán a gyomrom megint émelyegni kezd, sőt, az agyam se kíván rájuk gondolni. - A kettő neeem ugyan az! – mondom élés hangon rászólva. Majd úgy döntök nem érdekel a gyomrom, sőt talán jobb lesz, ha még iszok egy kicsit. Csak egy kortyocskát. Az üvegemért hajlongok, kapálódzok nagyban, minden, csak ne keljen megmozdítanom magam. - Csak egy picit – válaszolom a kérdésére, hogy ittam e. Tagadóan megrázva a fejemet. – Nem vagyok részeg. Állítom én, a mozdulatom, hogy az üveget nem megfogni, hanem ellökni sikerült, meg másról állít tanúbizonyságot. Főleg, hogy ezután sikerül valami bukfenc/tigrisugrás szerűen lekecmeregnem az ágyról és a padlón landolnom. Fájdalmasan felnyögök ahogy a testem a padlóra ér, fura pózban, a térdemet beütöttem és kishíján a homlokon csókoltam a szőnyeget. Esetlenkedve próbálom magamat ülőhelyzetbe feltornázni, közben a fülemet sérti ahogyan Dan kiröhög. - Ne merj lefotózni! – emelem fel újra a hangomat, morcosan pillantva fel rá, majd amikor meglátom, hogy a készülék már a kezében van, megpróbálom a kezeimmel eltakarni az arcomat és a lehető legkisebbre összehúznom magamat. – Naaa, azt meg add vissza! – kapok észbe a borom említése hallatán. Hát hogy merészeli elvenni? Mit akar vele csinálni? Felsikoltok a látványra, hogy beleiszik. Majd kénytelen vagyok végignézni azt is, hogy a szemetesbe hajítja. Na ez az a pont, ahol valami eltör bennem, szúrni kezdenek a szemeim, a szám legörbül és sírva fakadok. - Ezt most miért csináltad? – kérdezem hisztit csapva, mintha csak éppen a kedvenc macimat gyilkolta volna meg. (De emlékeim szerint arra is volt már példa). Pár könnycseppet és néma pillanatot megérdemel az a fehér bor, ami nekem nagyon is jól ízlett és nem volt vele semmi bajom. De, hogy az ősember nyála belekerült az üvegbe, amit abba a szemetesbe dobott, amibe még ki tudja te jó ég mi minden mást is dobhatott, biztos nem fogom kivenni. Szóval R.I.P. fehérbor. - Te miért NEM hívod a keresztnevén? – kérdezek vissza, immáron szipogva. – Amúgy meg együtt WoW-ozok vele… Tudod, az egy nagyon sok szereplős online szerepjáték… Oké, csak nemrég találkoztunk élőben és tudtam meg a civil nevét… De már régóta ismerem, csak nem tudtam, hogy te is… Magyarázkodok, mert úgy érzem, hogy ezt most elmondhatom neki anélkül, hogy kioktatnám miért is kell barátokat a keresztnevükön szólítani. Megpróbálok felállni két lábra, de szédülés tör rám, billegek, az egyensúlyom nem az igazi. – Jesszus! Hát téged meg mikor raboltak el és klónoztak le? – kérdezem meg, rámutatva Danre. Vagy Dan kettőre. Nem tudom, hogy a kontaklencsém/szemüvegem hiánya okozza a látászavart vagy az alkohol vagy hirtelen valami titkos szervezet, génmanipulációval foglalkozó cég valóban elrabolta a bátyámat és leklónozta. De minden esetre elmosolyodok, kinyújtom a karjaimat és imbolyogva megpróbálok feléje tenni pár lépést, hogy megérinthessem és megtudjam valódi-e. De a mozdulatsor közepette a gyomrom is mozgásba lendül és jobban émelyeg, mint eddig. – Azt hiszem mindjárt hányi fogok… - közlöm, magam félve a dologtól és gyorsan a szám elé rakva a kezemet. Aztán gyorsan még is csak afelé a bizonyos kuka felé veszem az irányt. Még van annyi időm, hogy letérdeljek eléje és valamelyest oldalra fogjam a hajamat mielőtt a gyomrom tartalma egy az egyben a szemetesben köt ki.
Vannak azok a filmek meg sorozatok (nem a gáz fajták, amiket ez a Gyíkarc néz, hanem a rendes, menők, mint a Bosszúállók – benne van ScarJo, iszonyat dögös!), amikor a stúdió csinál egy crossovert, hogy a bénábbik sorozat nézettségét feltornázzák. Na, lássuk be, hogy ezek a próbálkozások ritkán sülnek el jól, sőt, legtöbbször zavaróak; de pont ilyen érzés a húgomat itt láni. Mint egy crossover. A régi életem darabkáinak semmi keresnivalója az újban! És közben csak arra tudok gondolni, ki a fene az az Adam? Csak nem egy új kölyök, akit a helyemre hozott Seth helyére hoztak?! Nem, nem, ez nem igaz, igazából nem erre gondolok. Főleg arra gondolok, hogy el kell majd égetnem a matracomat, de nem lesz pénzem újra; elég speckó, tripla memóriahabos, öt kényelmi zónás cucc, mert az olyan megerőltető edzős napok után, amik most, hogy én lettem az irányító (oké, az egyik irányító) sokszorozódtak, megérdemli a gerincem, hogy olyan matracon aludjon, ami minden testrésznek otpimális alátámasztást biztosít, a szövetkezelése meg dinamikusan hőszabályoz, szóval télen melegít, nyáron hűsít… Azt egyelőre még nem tudom, hogyan ég, de rá kell majd jönnöm, mert ez tűzért kiált, mint a termeszes vitrinek! Úgy értem… Jessica belefeküdt. Komolyan. Csak úgy. Beleizzadta a kis bőrcelláit vagy mifenéit! Molekuláris hadviselés! Csak a szememet forgatom a hisztijét látva. Akkor is mindig így csinált, mikor letéptem róla azt a hülye fehér köpenyét, amiben mindig iskolába akart menni mikor kábé fele ekkora volt, de ugyanennyire idegesítő… Pedig esküszöm, hogy csak neki akartam jót vele. Kiröhögték volna a fenébe, már ha a hatalmas szemüvege nem lett volna elég hozzá. Jó, meg kicsit vicces volt, ahogy lerántottam róla, ő meg elkezdett forogni, mint egy búgócsiga… De a lényeg, hogy ha elég sokáig élsz nőkkel, az ilyen hisztik elég mindennaposak lesznek ahhoz, hogy ne érdekeljenek. – Megmentettelek egy rossz döntéstől – sóhajtom. – Ha már alkoholista leszel, csináld jól. Profin. Úri módra. Kivéve, ha fratparty van, mert akkor szó szerint a csapból jön a sör, de lássuk be: úgysincs esélye olyan helyre jutni. Nem, neki csak a kocka barátai vanak a kocka, szomorú partijukkal. Gondolom, utánanéztek valami statisztikának, milyen piát vesznek a legtöbben a boltban. Csak azt nem vették tudomásul, hogy a fehér bort kertvárosi anyukák veszik, hogy megigyák délután kettőkor, mert az már Európában este. Meg mondjuk hal mellé. De a lényeg, hogy nem isszuk csak úgy magában, ha még nincsenek szemráncaid – és ha annyit költesz bőrfeszesítő krémekre, mint anya, akkor kábé soha. Ő a vöröset preferálja. Nem tudom, hajszínbéli elfogultság-e a részéről. – Azért, mert… Goldberg a keresztneve. Kábé – hunyorgok vissza rá. És nem, totál nem azért, mert igazából csak néha és csak véletlenül találom el, mi a neve. Mármint, a tévé meg a net számlája az ő nevére érkezik, de abból csak annyit látok, hogy „A. Goldberg”, és ebből feltételezm, hogy kábé… „Egy Goldberg”. Olyan… mennyiségmegjelölés. És lehet, hogy a neve Adam. Na várj, lehet, hogy ő Adam?... Ja, nem. Megbeszéltük, hogy Abel. – Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam – jegyzem meg rezzenéstelen pofával. Sok szereplős, online… Ebből maximum a pornó jó, de közel sem vagyok még elég jó idegi állapotban ahhoz, hogy bármi, közvetett párhuzamot vonjak közte és Jessica között. A matracomat már elvette tőlem, a pornót nem hagyhatom neki! – Na de várj… Ő tudta a tiédet… Legalábbis majdnem biztos vagyok benne, hogy említettem neki, nem csak az igazit (egyszer, mikor még először elindultunk közösen inni, közöltem vele, hogy mivel ő az utolsó srác, akivel egy nő összejönne a földön, Jessica meg az utolsó lány… Szóval hogy tökéletesek egymásnak), de a béna online-t is. Mielőtt jobban belegondolhatnék, ez itt elkezd tapizni, legalábbis arra állnak a mancsai, mint egy rég látott nagy-nagynéni, akinek molyírtó szaga van, és feltétlen rusnya vörös rúzst akar kenni az arcodra, mielőtt megcsipkedné. – Hééé…! El a mancsokkal! Ez itt törékeny anyag! – mutatok végig magamon, kihátrálva a tapogatózása elől. – Törékeny… De erős. Mint Sandra Bullock. – Bár pont, mint Sandrát, engem is megérné klónozni. A világ jólétéért, természetesen! Sose láttam még részegen. Ami jó dolog. Részegen senki sem túl szép látvány, ő pedig… Hát igen. Szóval a részegeket akkor bírom csak, ha én is az vagyok, különben az egész kap egy ilyen nagyon szánalmas, nagyon szomorú élt. A részeg nőknél meg főleg. Nem kettős mérce: a részeg férfiak is büdös férgek, de nekem nem őket kell szeretnem. Bár Parker egyébként részegen egészen jól utánozza Kevin Hartot. – Jaj, ne már, ne oda, a…! És már mindegy is – konstatálom, undorodva ráncolt orral, ahogy biztos, ami biztos, teszek egy nagy lépést hátra, mert nem vagyok biztos benne, hogy a fröccs-zónán kívül vagyok. Mint mikor elmentünk SeaWorldbe. Tudom, hogy nem kellene néznem, mert rövid úton szimpátia-hányást produkálok (pedig nem érzek szimpátiát, aki fehér borral issza le magát, megérdemli!), de nem tehetek róla. Olyan, mint mikor baleset történik a közeledben, és tudod, hogy illetlen, meg segítened kéne, de legalábbis nem bámulnod, mégsem megy. Katasztrófa-turizmus, én mondom, a jövő zenéje! Vagy turizmusa. Úgyhogy grimaszolva nézem, ahogy Jess a kukámba hány. – Olyan, mint azokat a rusnya kutyákat nézni a menhelyen – kommentálom. – Bemész, szeretnél egy cuki kölyköt… De ha nem hozod el a legrusnyább, legöregebb, féllábú, félszemű dögöt, ami még levegőt se kap rendesen, te vagy a seggfej. De attól még tök szomorú vagy miatta. Na, ez ilyen pillanat. És az is, amikor eldöntöm, hogy én aztán nem fogom kivinni azt a szemetet. Az már egész biztos! Valami megszólal az elmém mélyén, ami gyanúsan úgy hangzik, mint anya hangja, és valószínűleg megosztott pozícióban működnek a lelkiismeretemként Parkerrel. Csinálj már valamit! A húgod! Tanácstalanul nézek körbe a hasamat vakarva, aztán végül megpillantok egy doboz zsebkendőt az egyik polcon. Óvatosan megkerülöm a harácsoló rusnya-kutyát, vigyázva a gyomorsavmentes épségemre, aztán sután odadobom mellé. Nehogy megharapjon, vagy ilyesmi. – Izé. Az a tiéd. Tartsd meg. És a kukát is. Gázul érzem magam. Mintha nem lenne helyénvaló a dolog; olyan… Életidegen az egész helyzet. Én nem gondoskodom Gyíkarcról, a mi… kapcsolatunk nem erről szól. Sose szoktam kényelmetlenül fészkelődni, na jó, csak ritkán, most mégis ez az ösztönös reakció. Végül a plafonra nézek és sóhajtok: – Izé… Akarsz… orvosi segítséget? Mert tudod. Kaylee valami olyasmi. Meg a pasid is. Oké, hullákban turkál, de most nem lehetsz sokkal életszerűbb egy hullánál, szóval neki tökéletes lesz…
Pff… Még hogy úri módra való ivás! Honnan szedte ezt? Csak nem végre fellapozott egy történelemkönyvet? Ráadásul nincs is joga megmondania, hogy hogyan igyak. Nincs! Nem az apám! Ahogyan a többi véleményére se vagyok ma este kíváncsi, valahogy bemennek az egyik fülemen, a másikon meg ki. Vagy csak a megivott alkohol tompítja a felfogóképességemet? A lényeg a lényeg: ma este sikerül időjelesen „leszarnom” őt, bár még a lehányás is túlzás. Mert azt a szemetese kapja. Bár, most ahogyan nézem a kukáját talán még van is némi hasonlóság közöttük… Mondjuk méretüket és a belsőjüket tekintve… De hányni nem jó dolog. Nem szép látvány, de a műveletet elvégezni is rossz. Undorító, büdös leszel tőle ráadásul a szemem is könnyezik közben. Valamint nagyon vigyáznom kell közben, hogy legalább a hajamat ne hányjam le. Még egy hajbalesetet nem akarok elszenvedni. - De én nem is vagyok menhelyi kutya… Még csak nem is a kutyák a kedvenceim… - motyogom neki válaszul a kutyás megjegyzésére, ami elég sértőre sikeredett. Csak nincs annyi erőm, hogy visszavágjak neki. Főleg, hogy kinyitom a számat és még egyszer, utoljára feljön az, amit még szép szóval gyomortartalomnak neveznek. Még ha kismacskákat mondott volna! Azok sokkal cukibbak, aranyos kis szőrpamacsok, akik néha ugyan… szőrgombócot hánynak fel… Oké, ettől még mindig kavarog a gyomrom. - Te vagy a segg… - szólnék vissza neki, lassan elfordítva a fejemet a kukától őrá. Közben észreveszem, hogy egy doboz papírzsebkendő materializálódott mellém hirtelen. – Vagyis köszi…- mondok hálát, kicsit sután rámosolyogva szégyenemben, hogy majdnem sikerült leseggfejeznem, amikor végül is ideadta használatba a szemetesét, meg még zsebkendőt is adott. A papírzsepis dobozból rögtön ki is veszek egy darabot, hogy megtöröljem vele a számat, az arcomat, ajkamat, majd mikor végzek a kukába dobom, annak már úgy se fog ártani. Aztán még egy darab ilyen sorsra jut. - A kukádra szerintem már nem kell, megtarthatod te… - mondok le a tárgyról könnyen és nyugodt szívvel. Dehogy szeretném szuvenírnek! Majd értetlenül pislogok rá. Jól hallottam én a szavait? – Várj csak! Lassabban! Ki az a Kaylee? És ki is a pasim? – kérdezek vissza, miközben valószínűleg olyan tekintettel bámulhatok rá, mint borjú az új kapura. Beletelhet egy percbe mire leesik az utóbbi dolog, főként a hullák miatt, és nevetni kezdek. Hangosan, hogy újra kicsordul a könnyem, olyan sületlenséget hord itt össze. Ő biztos nem ivott? – Abere gondolsz? Pff… Barátok vagyunk! – legyintek, még mindig nevetve. Olyan jól szórakozok a gondolaton, hogy már az oldalamat fogom. – Kérlek, Dan… Ne nevettess, mer… fájni fog a hasam és nem akarok újra hányni…- kérem meg, levegő után kapkodva. Mikor lenyugszom és tudok újra normálisan venni a levegőt, kicsit közelebb araszolok hozzá. – Azt hiszem itt az idő, hogy elmondjak neked egy titkot! – pillantok rá nagy komolyan majd lassan, jól artikulálva folytatom. – Attól, hogy a te szótáradban nem szerepel, amúgy mindenki máséban igen, hogy létezik egy lány és fiú között barátság… - bólogatok is hozzá nagyokat, a hatás kedvéért. Aztán hirtelen támad egy késztetésem, hogy még közelebb menjek hozzá. Igaz, nem állva, mert nem érzem magam olyan jól, hogy két lábon járjak. Ehelyett négykézláb közelítem meg és mielőtt megpróbálna arrébb lökni magamtól a karjaimmal átfogom a lábát, legalább az egyiket. – Én azt szeretném, hogy ha te gondoskodnál rólam, Dan! A bátyám vagy, vagy már elfelejtetted? Ez a dolgod! – láttam hozzá, hogy kérleléssel rábírjam, el ne menjen mellőlem. Plusz magyarázat is tartozik a szövegemhez, mely csak úgy árad ki a számból, de minden szavam igaz. - Egy nagy feladatod van, legalább csináld már jól és legyen hasznod! Hát még a rólad elnevezett Dan simem is hasznosabb lény nálad, mert ő legalább elérte, hogy az űrlények elrabolják! Igaz, visszaküldték és nem lett haszna, mert még a Sims szerint is egy nyolcfős háztartás túl nagy, de ezért költöztettem át más telekre, másodszor is elrabolták, de aztán sikerült szülnie egy cuki, zöld űrlény babát! Mentésemre legyen, hogy a játékban ilyen módú teherbeesés csak a férfiaknak sikerül és nem tudtam, teljesen random volt. Nézegette a teleszkópján az eget és hopp! Már kellett is az űrlényeknek a genetikája miatt. Büszke voltam rá, meg az űrlény babára, ugyanis piszok sok időm ment el a character creation-nel mikor az egész családom simses változatát elkészítettem… - Nem hagyhatsz magamra! Úgy érzem, hogy lassan, de haldoklom! Ugye nem akarod, hogy itt a szőnyegeden fulladjak bele a saját hányásomba? Ugye nem? – folytatom, cseppet rémülten. Nagyon remélem, hogy nem ezt tervezi velem. Ígérem jobban fogok vele viselkedni, csak ne hagyjon meghalni. – Várj… Még a végrendeletemet se írtam meg! – kapok észbe, pánikszerűen elengedve őt és inkább gyorsan a földön heverő cuccaimhoz vonszolom magamat és elkezdek kutakodni a táskámban. Az iPad és a könyveim helyett most a füzetem érdekel, melyből rögtön ki is tépek egy lapot, megragadom az egyik golyóstollamat és rögtön körmölni kezdek. – Én, Jessica Hien Chan, ezennel megírom végrendeletemet, mert úgy érzem alkoholmérgezésben legkésőbb holnap kilehelem a lelkemet… De előtte írásban rögzíteni szeretném, hogy minden tulajdonommal és a temetésemet illetően a következőképpen rendelkezek…. A becses könyvgyűjteményemet… Á, francba, nem tudok normálisan írni! – mordulok fel, ahogyan a betűk összefolynak és érthetetlen betűhalmazzá változik az egész. Mérgesen áthúzom az egészet, kitépem a lapot, össze gyúrom és a kuka felé hajítom, amibe persze nem esik bele. De nem érdekel. A füzetet és a tollat a bátyám felé nyújtom. – Majd lediktálom neked miket akarok, jó? Te úgy is jogra jársz még, ugye? Kérlek Dan! Megteszek bármiit… - kérlelem siralmasan, a végére pedig, mivel megfájdult a fejem és kezdek álmos is lenni, eldőlök a szőnyegre mint egy krumpliszsák, de még ébren vagyok.
– Csak azért, mert nem vagy normális. Semmi gond, megesik – legyintek egy bátorítónak szánt arckifejezéssel, amit ő nyilván nem lát, mert épp a szobám levegőjének illattartalmát gyilkolja. Azok az emberek, akik macskásnak vallják magukat, nem normálisak; ki szeretné, hogy egy karmolászó, nyivákoló, hálátlan dög követelje tőle hajnali ötkor a lazacát? Ha erre vágytam volna, akkor együtt maradok valamelyik exemmel. Nem-nem, macskás ember nem létezik, nekik nem macskájuk van, hanem a macskájuknak van emberük. A kutya az igazi és egyetlen állat, amelyet társnak lehet nevezni. Ezért is volt akkora világfájdalom számomra, mikor kiderült, hogy Penelopé Cruz is macskásnő. nem a dögös, a macskanő, hanem a másik. Ennél már csak az volt rosszabb, mikor megtudtam, hogy Neil Patrick Harris meleg. Az életem egy hazugságnak tűnt. Felváltott bizonytalansággal és grimaszokkal meredek rá, ahogy megpróbálja összeszedni magát. Le kellett volna fényképeznem, de igazából ilyen kuka fölé görnyedő, hányós képem már van róla, mikor anyáék elvittek minket Bora Borára, ő meg rögtön az első nap elkapott egy olyan hányásos-hasmenéses izét. Az még jobb volt, mert éjszakai fogszabályzót hordott, és nem tudta levenni, szóval azon keresztül… Ja. Van zsarolási anyagom, az a lényeg. Eddig csak azokat a szerencsétlen, minden bizonnyal siket srácokat akartam vele elriasztani, akikkel ufóbébiket akar növeszteni egy petricsészében, aztán beiratni őket krikettre, de most már anyáékkal szemben is van valami a kezemben! – Ja, mert az meg fog történni, ugye? – prüszkölök ki egy hitetlen nevetést. Még hogy én hozzáérjek ahhoz a kukához…! – Egyszer véletlen beleittam a vizedbe. Két flakon szájvizet használtam el. – Szóval azzal a nagy matematikus fejével kiszámolhatja, mekkora esélye van, hogy nem gyújtom fel az egész lakást amiatt a kuka miatt. A leendő sógornőd, akarom mondani, de azért lehet, mégiscsak túlzás. Szerintem még a vezetéknevemet sem tudja. – A lakótársam…? – vonom fel a szemöldököm, mintha tudnia kéne. Utálok magyarázkodni, szóval ha valaki ebben a lakásba kíván betérni, maradni, sőt, ráadásul úgy, hogy még csak nem is jó csaj, akkor az a minimum, hogy mindenki élettörténetével tisztában legyen! (Jó, az igazság kedvéért, azt megköszönöm, ha Alyt kihagyjuk a dolgokból, de az inkább csak Parker kedvéért van. Ja. Meg az oldalam biztonságáért. Lehet, hogy egy kis tökmag a csapat többi tagjához képest, de a könyöke olyan, akár egy pici kés a bordáim közé. – A helyedben nem erőltetném ezt a nevetés dolgot – jegyzem meg, életem legdurvább matekmaratonját nyomva le, ahogy a jószerivel ide-oda guruló húgomat bámulva próbálom kikalkulálni a tökéletes ívet, hogy odatartsam a szemetest, ha a rázkódás megint hánytatni kívánná, anélkül, hogy a fröccs-zónában tartózkodnék huzamosabb ideig. – Pff, ja, persze – tör fel a torkomból egy hörgő-horkantó röhögés. – Ezt mondta neked. De hidd el. Nincs olyan. – Ismerősök lehettek, mondjuk. Esetleg haverok, ha egy olyan bőrdzsekis, motoros leszbikusról van szó. Na jó, Goldbergből talán kinézem, hogy neki lehetnek barátnői, mert… Mert másik értelemben úgyse lesz neki. Míg ezen gondolkodom, elfelejtem figyelni őt, meg a fröccs-övezetet, és egyszer csak azon kapom magam, hogy a lábamat markolássza valami. Felkiáltok, de szerencsére már leküzdöttem azt az ösztönt, hogy rúgjak is; nyolc évesen így esett ki az első tejfoga. Mármint, nem mozgott, de mire a lábammal találkozott, már esélye sem volt. – Jesszus! Most megharapsz? Mit csinálsz? Eressz el! – megpróbálom lerázni magamról, de úgy csimpaszkodik rám, mint egy koala, csak sokkal kevésbé aranyos. Úgy ráncolom a homlokomat, hogy már fáj, és a szám széle egyre csak lefelé görbül a grimaszban. Mikor oda bukkant ki, hogy én fogok ufó kölyköket szülni, azért már nem bírom tovább. – Mi van? Én aztán nem szülök semmit! Legfeljebb morális dilemmát néhány csapattársam anyjánál, de hé, rám kell nézni, és azt tökre megérti az ember. Azt, amit most Jess művel, egyáltalán nem. – A szavak, amik kijönnek a szádon, egyre szomorúbbak! – Most komolyan. Sims? És még azt mondta, hogy nincs ideje eljönni a meccsemre! – Nem? – Kijelentésnek szánom, de kérdés lesz belőle. – Kimászhatnál a folyosóra, ott járólap van… Még sose volt ’szerencsém’ első alkalommal részeg emberhez, de ha mindig ilyen, akkor inkább kösz, kihagyom, és soha többé nem megyek gólya-bulira. Bár természetesen 18 évesen még nem lehet inni, ugye… Bár abban a világban, ahol bárki még golyóstollal a táskájában mászkál, talán bárki megtörténhet. Vajon tudja, hogy már feltalálták a laptopot meg a tabletet jegyzetelés céljával? Lassan valóra válik anya jóslata, és így fog maradni az arcom, amennyit grimaszolok. – Mi az, hogy még? – vonom fel a szemöldököm. – Csak hogy tudd, tökre átlag feletti az átlagom, és nem csak azért, mert meglepően sok a női professzorom, akik nem tudnak ellenállni ennek! – mutatok mindkét hüvelykujjammal a gyorsan felvett, általam csak „anyuka-puhító”-nak nevezett mosolyra. Mielőtt azonban kellő elismerést gyűjthetnék be rá, Jess kiborul az egyensúlyából. Gondolom ez az a rész, ahol el kellett volna kapnom.. Ehelyett csak oldalra léptem, és végignéztem, ahogy eldől. Ha meghal, anya tuti kinyír, jut eszembe a szomorú gondolat. Először csak a karját bököm meg a lábammal. – Hé? Élsz még? – A válasz vagy igen, vagy egy wookie-t rejteget valahol a zsebében, szóval végül megforgatom a szemem, a tollat meg a papírt az ágyra dobtam, aztán egy, az öregapámat is megszégyenítő nyögés keretében lehajolok, hogy megfogjam a két legkevésbé undi testrészét, azaz a karjait, és annál fogva húzzam végig a padlón. Szerencséje jól csúszik a parketta meg a csempe is. – Ha valaki meglát, azt hiszi, hullát tüntetek el – állapítom meg, ahogy apró lépésekkel hátrálva igyekszem nem fejbe rúgni őt, vagy nekitolatni egy polcnak. Természetesen ez nem sikerül, és ahogy a folyosóról a fürdőbe fordulnék, a vállam közepébe nyomódik egy polc sarka, amit elnyomott szitkokkal díjazok. De végre ott vagyunk a fürdőben, és most jön az undi rész; tényleg hozzá kell érnem. Sóhajtva csúsztatom lejjebb a kezeim, hogy a hónalja alatt megragadva felrántsam. Nagyjából annyit nyom, mint egy fél traktorkerék (igen, ezzel kapcsolatban konkrét tapasztalataim vannak), úgyhogy egyáltalán nem nehéz rátámasztanom a vállamra, hogy a szabad kezemmel felkattintsam a villanyt, aztán benyomjam a zuhanykabinba. Gondolkodás és könyörület nélkül engedem rá a hideg vizet.
Kedvszegett, nyüszítő hangot hallatok, amikor valamelyest eljut a tudatomig, hogy minden dologra csak nemet mond. - Nem adsz nekem ufó bébit, varázsló sem vagy, de még vámpír sem – sorolom csalódottsággal a hangomban, melyet kicsit fel is emelek. Reklamálok, mint aki hibás terméket kapott testvérként. – Hát mondd, azért ugye van benned egy kis skandináv vér? – kérdezem meg reménykedve pillantva fel rá, megérintve a térdét. – Mondd, hogy nem fake viking kinézeted van! – szinte könyörögve ejtem ki. Ha azt mondja itt nekem, hogy még viking ivadéknak is túl hamis, akkor én itt elvesztem a hitemet. Mert na, az lenne igazán szomorú, hogy tudatosul bennem, hogy a bátyám a szó szoros értelmében csak egy földi halandó. - Nem kell a járólapod… - rázom meg a fejem, aztán belátom ez nem jó ötlet. Ettől csak jobban kezdek el szédülni. – Nekem az kell, hogy a bátyám szeressen és gondoskodjon rólam – toldom meg őszinte vallomással, amilyet egy testvér tud mondani. Vagy amire jelen pillanatban a legnagyobb szükségem lenne, mielőtt elvesztem az eszméletem. Vagy mielőtt meghalok. A nyelvem hegyén már van is egy frappáns visszaszólás az arcára, mondani is akarom, hogy kicsit visszaszúrjak vele. Ha már az ufóbébiket megtagadja tőlem… Viszont ekkor történik az, hogy a fejem találkozik a padlóval. Meg a szőnyeg szélével. Jé, eddig észre se vettem milyen puha! Először ébren fekszek, de aztán csak lecsukódnak a szemeim. Á, így már máris jobb… Semmi homály, semmi csillag… A fejem se olyan nagyon nehéz ebben a pózban… - Igen… Jaj, hagyá’ má – dünnyögöm az orrom alatt, megérezvén, hogy rugdosgat. Próbálom összehúzni magamat, aztán meg a másik oldalamra fordulni, de Dan megragadja a kezeimet és újra kinyitom a szememet, amikor megérzem, hogy a helyzetem változni kezd és az ősember húz a padlón. - Miiit műűűveeelsz? – kérdezem meg kíváncsian, elnyújtva, ahogyan közben újra lecsukódik a szemem. Tiltakozni cseppet sincsen erőm, csak aludni akarok. Valahol már tényleg az álmosság mezsgyéje közelében járok, amikor későn érzékelem, hogy felkap és letesz, mert annyi tudatosul ebből, hogy hirtelen valahogy hideg víz zúdul rám. Flashbackem támad tőle, hogy anno az Ice Bucket Challange pont ugyanilyen volt. Illetve a hideg víztől egyből kipattannak a szemeim és sikítok, mint akit éppen megölni készülnek. Vagy mint akit kínoznak és nem éppen gyönyört okoznak neki, hogy a zuhanyrózsából a jéghidegre állított vízzel fürdetik. - TE ÁLLAT! – sikítom olyan hangerővel, ahogyan csak kitelik a torkomból. Közben kezeim megpróbálom eltakarni az arcomat a vízsugár elől. De már hiába. A hajam már csupa víz, érzem a póló is sikeresen rám tapadt. Csupán annyit tudok tenni, hogy a zuhanykabin Dantől távolabbi sarkába próbálom összekuporogni magam, hogy minél kevesebb bőrfelületen érjen a víz és megpróbálok minél kevesebbet vizet is nyelni. Mikor aztán a vízsugár eláll, a lehető legmérgesebb durci pofival pillantok fel „a bátyámnak” titulált szörnyetegre, ahogyan a hajamat összefogom és a vizet csavarom ki belőle. Rá is vicsorítok, bár utóbbi inkább vacogás, ahogyan összekoccan a fogam. Most már nem az alvás, hanem a kihűlés állapotához közelítek, hogy ha így fog folytatódni. - Most már kérek egy törölközőt… Meg száraz ruhákat – vetek véget pár perccel később a néma haragtartásnak, mert a szükség úgy kívánja. – Továbbá az ufó bébit is követelem kárpótlásul – teszem hozzá a listához, nem mondva le róla.
Hogy a bátyám szeressen és gondoskodjon rólam. … Fúúú-úúúúj. Az ember nem gondoskodik a húgáról, egyszerűen nem ez a természetes dinamika. Jó, van, aki cuki, és megérdemli, Alexis szegényem olyan kis bárgyú, hogy kisgyerekként nem meggatyázni kellett, hanem emlékeztetni rá, hogy nadrágot húzzon, ha ki akar menni , úgyhogy nyilván, őt nem bánthatom, mert az kábé tökre nem polkorrekt. Én a megoldás része vagyok, nem a problémáé. Gyíkarc viszont sose volt cuki, mindig idegesítő volt és okoskodó, úgyhogy nyilván nem fogom babusgatni. A feltételezés is felháborító és természetellenes. Mint a polip, amelyik kimászott azon a tollnagyságú lyukon. Na jó, nem;az menő volt. Ez meg csak undi. Majdnem annyira, mint a tény, hogy a víztől rátapad a póló, nekem meg meleggé kell válnom, mert egy ilyen rémkép után soha többé nem fogok tudni női testre nézni zokogás nélkül. És ez nem az a fajta zokogás lesz, mint mikor a vőlegények meglátják a leendő nejüket esküvői ruhában, vagy ahogy Denzel Washington elmorzsol egyetlen, kósza, elemi maszkulinitással töltött könnycseppet… Nem, ez a taknyom-nyálam egybefolyik lesz, amiket Anya nyomott le, mikor megnézette velem ezeket a műsorokat, és a pólómat használta zsepinek. Voltak ilyen időszakai; állítása szerint undorodik a férfi testektől, de a közelség néha jól esik. És lehet, hogy emiatt terápiára kéne járnom. – Fogd már be! Mindenkit felébresztesz! – szólok rá erélyesen, mint mikor Anya a rágót vágta ki a hajamból, és nem akartam egyhelyben megmaradni. Már akkor is tudtam, hogy túl szép a szőke fejem ahhoz, hogy csak úgy hagyjam levágni a hajam. Egyébiránt közel vagyok ahhoz, hogy megüssem, ha nem hagyja abba az ellenkezést, nem durván, mármint, mert a kisebbet bántani nem felvilágosult férfihoz méltó, csak olyan anyai figyelmeztetőt, amit én is kaptam, mikor kihúztam a gyufát. Anya a világ legédesebb tündérbogyója, de még az ő türelme is véges, főleg huszonnyolc naponta három-hét napig. Megtenném, de attól tartok, hogy Anya itt teremne, mint a Múlt Karácsony szelleme, vagy az a csávó az orrdugulásos reklámból, és szobafogságba küldene, pedig nem is vele lakok. Amikor úgy döntök, hogy eléggé éber, és elég büntetés is volt neki a helyzet, elzárom a csapot és hátrább lépek, erőszakosan nem nézve a nyakánál lejjebb. Vannak határok. Amikor rám vicsorít, viszonzom. Kiscica ő az én oroszlánomhoz! – Most már törölközőt is, nyünyünyünyüüüü! – utánzom őt, túljátszva a szerepet, az orrom és a szám is grimaszba torzul, ahogy törzsből közelebb hajolok, hogy a szintjén legyek. Aztán kidugom rá a nyelvem, de még idejében felegyenesedem, mielőtt megfejelne. Nem nekem fájna, focista vagyok, megszoktam, hogy fejbe vágnak valamivel; de a végén ő szerezne olyan sérülést, amihez kórházba kéne mennie, és anya tuti haragudna. Pedig most hétvégén meghívott brunchra. Imádom az uborkás szendvicset. – Nem vagy alkupozícióban – közlöm vele. – Ha egyetlen szót is szólok anyának arról, hogy berúgtál, hogy még haza se tudj menni, te is ki leszel rakva. És veled nem osztom meg a Gucci-dobozomat, ellenben Alexisszel, csak hogy tudd. Ahahahaa! Ó, nem! – csettintek a levegőbe háromszor, úgy, ahogy abban a műsorban, a Queer Eye-ban láttam, amit abszolút nem én néztem, és legalább annyira szenvedtem, mint Parker, de Aly ragaszkodott hozzá. Én meg nem merek ellent mondani neki, annak okán, hogy az ember sosem bocsájtja meg a legjobb haverjának, ha megfekteti a húgát. Aly elmondhatná neki, a testvére, nincs választása; de én ki lennék rúgva, mint az a bizonyos macska. Azért felnyúlok a fürdőszobai szekrénybe, ahol a lányok az olyan dolgaikat tartják, amiket nem akarják, hogy lássunk. Vagy használjunk. (Az ember egyszer önti ki véletlen a méregdrága hajpakolást…! Nem csak a nők érdemlik meg, hogy a hajuk selymes és fényes legyen, én csak ennyit mondok.) Nem nagyon szoktam ott kutakodni, főleg azért, mert nem érdekel, ami nekem kell, az elfér a szappantartón. Úgyhogy nem is számíthatok arra, hogy amint kinyitom a szekrény ajtaját, a legfelső polcról egész lavina indul meg, még nem használt illatosítók, dezodorok, meg egy doboz bontott tampon, ami egyesével hullik az arcomra, mielőtt súlyukhoz képest indokolatlan hangerővel koppannának a földön. Ránézek a lábamnál elterülő csatatérre, és eldöntöm, hogy én hozzájuk nem érek. – Hozzájuk nem érek – mondom ki hangosan is, aztán kirántom az egyik barna törölközőt, amit azt hiszem, vendégeknek tartunk fent. Tiszta árulás, olyan pihe.puha… Az enyém olyan, mint a dörzspapír. Férfias dörzspapír. De ez olyan pihe-puha… – Nesze –nyújtom felé a törölközőt. Aztán hirtelen a szemeim elé kapom a kezem. – Nehogy levetkőzz addig, míg itt vagyok. Vagy a tíz méteres közeledben! Fúj! Vakon tapogatózva sietek ki a fürdőből a folyosóra, aztán be is csukom az ajtót. Soha nem fogok erről a napról beszélni. Soha. Mondjuk az, hogy a gondolattól is undorodom, hogy rágondoljak, csak egy törölköző bizonytalansága választ el az elégedettségtől és a megvakulástól, rávesz, hogy tényleg keressek neki valami göncöt. Ha a sajátom, akkor nyilván elégetem. Ha viszont jól látom, és a kanapén a kosárban az az este felhozott, és még szét nem válogatott szárított ruha, aminek a tetején Goldberg egyik szuperhősös pizsomája van… Akkor ő meg eladja az eBayen japánoknak. Náluk mindig mindenre van vevő. Úgyhogy végül felkapom, és azzal állok oda a fürdő elé. – Ha nem oldottad még meg… Akkor gyorsan. – Nagy levegőt véve nyitok be, mintha a kipárolgástól is ódzkodnom kéne. Kell is. Felé nyújtom a zsákmányt. – Goldbergé. Kábé női méret, úgyhogy nem lehet gáz. Aztán nyugodtan visszaadhatod neki. Ez a legközelebb, amihez az ő csoffadt gyík teste jut egy lányhoz. Akkor is, ha az a te csoffadt gyíklány tested. Magamban jót rötyörészek ezen a poénon. Kábé tökre egymásnak valók lennének, ha nem undorodnék a gondolattól. Bár legalább nem engem zaklatnának a Star Warsszal meg WoW orkokkal meg tudom is én. – Szóval… Akkor jó leszel a kanapén, ugye? Építesz magadnak… fészket. Meg tudom is én. De a hűtőből ne egyél meg semmit, amin a ’Goldberg’ felirat van. Az mind az enyém.
Vannak alkalmak amikor hibázok és ezért anyuék rámszólnak. Erősen, határozottan. Legtöbbször kiáltanak is. Emlékszem, egyszer ilyen eset volt, amikor az ikreknek esti meseként egy szerintük horrortörténetet kezdtem el mesélni. szerintem meg csak egy cuki űrlény történetet. Más esetek nagyban kimerültek a testvérveszekedésekben vagy a családi autókkal művelt ön- és közveszélyes akcióimban. De hát tényleg én tehettem róla, hogy úgy viselkedett az a kocsi mintha transformers lenne? Viszont anyuék erős, határozott szavaikhoz, kiáltásaikhoz már hozzászoktam az évek alatt. Az évek alatt elmélyült, King Kongot idéző gorilla hangokhoz, amik Dan torkából törnek el, amikor rám kiált, na ahhoz még nem szoktam hozzá. Így most is összerezzenek és egyből be is csukom a számat, ahogyan parancsolja. Meghunyászkodok, ráeszmélve, hogy csak én vagyok zuhany alatt, bár egyáltalán nem kértem. Vagyis próbálok, miután tettem egy utolsó kísérletet, ami csúfos kudarcba fullad és be kell látnom, hogy én most tényleg nagyon nagy pácban vagyok. A sírás kerülget, mikor közel hajol hozzám és kifiguráz, gúnyt űz belőlem. Ezt látva szívesen fejbe verném, de túl gyorsan elhajol, én meg még pofont se merek neki adni amiért hideg víz alá rakott. - Jaj, ne! Kérlek Dan, fázom, rosszul vagyok és nem akarom, hogy kirakjanak! – pillantok fel rá, rémülten, megpróbálva nagy kutyaszemekkel bámulni rá, amit ilyen helyzetekben szoktak csinálni a filmekben. Oda is kúsznék hozzá, hogy a lábát fogva térden könyörögjek, hogy kegyelmezzen nekem. Csak eszembe jut, hogy lehet lerázna és jobban fújolna rám, így még se teszem. Azt is szótlanul lenyelem, hogy Alexist jobban kedveli és vele osztozkodna. Ez igazából felér egy mellkasonrúgással, ami szerintem egyáltalán nem sportszerű, de nem merem megjegyezni. Mikor odébbáll a zuhanyzótól, erőt veszek magamon, hogy normálisan két lábra álljak és elhagyjam a zuhanyzót. A karjaimat összefonom a mellkasom előtt, karjaimat dörzsölve, a lábaimat keresztbe rakom és szótlanul figyelem mit művel a szekrénynél. Nagy nehezen, de magamba folytom a kuncogást, amikor végignézem, hogy olyan béna, hogy a cuccok a fejére zuhannak. Helyes. A hideg zuhany után meg is érdemli. - Köszi – veszem el aztán a törölközőt, megforgatva a szemeimet a viselkedésén. – Nem is terveztem! – kiáltom utána. Nem én vagyok az, aki szívesen átöltözne ő előtte. Úgyhogy az érzés kölcsönös. Meg is nyugodok, hogy az ajtó becsukódik utána, így kényelmesen le tudom venni a vizes pólómat és fehérneműmet. Nem akarván csak úgy a földre dobni vagy a szennyeskosárba dobni, felakasztottam őket az első szabad fogas/tartó szerű izére, amit megpillantottam. A törölközővel meg gyorsan megötöltem magam mielőtt magamra tekertem volna. A földön lévő dolgok láttán meg lehajolok és összekapkodok mindent, hogy aztán visszarakjam őket arra a polcra, ahonnan kiestek. Csak nem maradhatnak a földön. Pont mire végzek ezzel, nyílik az ajtó, mire összerezzenek. – Köszönöm… - megyek az ajtóhoz és sóhajtva kikapom Dan kezéből a felkínált pizsamát. Igaz, felvonom a szemöldökömet, hogy miért pont Abel cuccát adja. Oké, nem akarja a sajátját, de ha minden igaz lányok is élnek itt. Női ruhadarabot is adhatott volna, de azt hiszem valóban nem vagyok alkuképes pozícióban. - Róla nem tudok nyilatkozni, de csak, hogy tudd, nincsen csoffadt gyík testem! Neked van csoffadt és undorítóan szőrös majom tested! – tiltakozok élesen, bár tudom, hogy nem kéne visszaszólnom. De úgy fair, hogy ha én is éles kritikát mondok őrá. - Oké, kanapé, jó lesz… - bólintok beleegyezően. - Nem, nem fogom más kajáját megenni, én nem te vagyok… Kaphatok, még egy pokrócot is? A díszpárna jó lesz párnának, csak valamivel takaróznom is kéne, ha nem akarok meghagyni… Ó, és van hajszárítótok, ugye? Meg bontatlan fogkefétek itt a fürdőben valahol? Fogat akarok mosni – toldom még meg a szükséges tárgyak listáját, picit közelebb hajolva hozzá és rálehelek, hogy érezze, tényleg elkéne a fogmosás, nem csak úgy kitalálom. Mielőtt bármi ellentámadást csinálna, gyorsan becsukom az orra előtt az ajtót, hogy felöltözhessek.
Látom én, hogy sírásra konyul a szája minden második pillanatban, de engem nem tud meghatni. Pontosabban, nem hagyom, hogy meghasson. A nőknek van ez a képessége, amivel csak azért nem igázzák le a földet, mert túl kényelmes nekik most: ha sírnak, a közelükben minden pasi úgy érzi magát, mint egy utolsó szardarab. Akkor is, ha amúgy rohadtul semmi közünk ahhoz, amiért sírnak. Oké, nem azt mondom, hogy személy szerint ne lett volna közöm ehhez meg ahhoz, bár ha engem kérdeznek, arról nem én tehetek, ha egy lány többet akart volna, mint amit ajánlottam…! De akkor is rám tör ez az érzés, ha anya épp menopauzál, és rátör a sírógörcs az oroszlánmamát meg a kölykeit látva. Hogy milyen jó érzés anyának lenni, de milyen gyorsan felnövünk, és már nem hagyjuk, hogy babusgasson… Lehetséges, hogy ilyenkor már javasoltam is, hogy szerezzen még egy kölyköt. De azt csak viccből mondtam; és nem egy olyanra gondoltam, akit simán elküldhetnénk inkább háborúba, hogy hasznos is legyen. Mindenesetre, az ember a testvérei ellen felépít egyfajta immunitást. Úgyhogy nem törődöm vele. A-a. Nincs az az isten. – Én tudok. Az előbb meg is tettem – meredek rá pislogás nélkül. – Néztél te már tükörbe? Hát nem vagy épp kilencven-hatvan-kilencven! Én ellenben borotválom a mellkasom. Csak hogy tudd. Ha meg majd öreg leszek, úgy kábé harmincöt, akkor hagyom kinőni, és tudd, hogy a csajok így is, úgyis imádják. Kérdezd csak meg a barátnőidet! – vágok vissza. Jó, a barátnői speciel pont nem igen érdekeltek annyira, mert a legtöbb pont olyan gyík, mint Ő, de azért volt egy-kettő, amelyiket még akkor csípett el, mielőtt a hormonok beindították volna a testüket, és a tojásukból nem gyík kelt ki, mint esetében, hanem amolyan hattyú. Nem mintha gerjednék a hattyúkra, vagy különösebben akármelyik madárra, de velük szoktak példálózni, ugye? Csak annyira emlékszem, hogy egyszer ettem hattyút, és borzalmas íze volt, de a csaj, akivel együtt voltam, valamiért imádta az ilyen gusztustalan dolgokat. Szerencsére a tabukat máshol is szerette felrázni. Szintén a szerencsétlenebbik oldalon, ő nem annyira hattyú volt, inkább strucc. Két méteres lábai voltak, de úgy fejen tudott vágni, hogy ketté állt a szemed. És meg is tette, ha „személyes és szívhez szóló” ajándék gyanánt nem vettél neki gyémántot. Márpedig én egy csajnak se veszek gyémántot. Csak anyának. Mert megérdemli. – Jesszusom, miért beszélsz még részegen is ennyit? Hagynom kellett volna téged elkábulni – fintorgok. – Fogalmam sincs, nézd meg a tampon-támadós szekrényben. Nekem csak borotvám van meg hajzselém, de ha egyiket is használod, megöllek. – A kukámba belehányhat, de a hajzselémhez nem nyúl! És akkor még képes rám lehelni. Úgy hőkölök hátra, mintha a szag nem csak átvitt értelemben csapott volna meg. – Fú-húj! Mindig is tudtam, hogy nem vagy igazi lány! – szólok vissza, immár a csukott ajtónak. A lányok nem büdösek, ezt mindenki tudja. Puhák, szépek és illatosak, mint egy virág. Vagy egy báli ruhába csavart baconszelet. A szimpátia-öklendezésemet elnyomva sétálok vissza a nappaliba. Igazából fogalmam sincs, hol tartjuk a pokrócokat, mert ami a kanapé karfáján volt, és én csak sunnyogó paplannak hívom (mert mi másért vett volna Goldberg egy pokrócot, csak úgy, magától? Egy férfi nem csinál ilyet, hacsak nem a bizonyos magánszféráját teremti meg vele), arra ráöntöttem egy adag guacamole-t, mikor „ki tud tovább egyensúlyozni guacamole-val?”-t játszottam. Utólag nem érte meg az erőbefektetés, mer tén voltam az egyetlen induló. Úgyhogy visszacsattogok a szobámba. Már nem igen akarok mást, csak aludni, úgyhogy baromira nincs kedvem még ágyazgatni is, főleg nem a húgomnak. Azért a takarót, amibe eddig csavarta az alkoholt izzadó, mutáns és mérgező gázokat eregető gyíktestét, lehúzom az ágyról, mondván, jó lesz az neki, én úgysem fekszem bele mosás nélül… Amikor meglátom az egyik szekrényemen a családi képet, amit anya ragaszkodott, hogy rakjak ki. Jó, nem mondta ki szavakkal, de mikor egyszer eljött meglátogatni, elsírta magát, hogy nincs róla semmi emlékem. Nem akartam mondani, hogy kábé hetente találkozunk, úgyhogy aligha feledkezem meg róla, úgyhogy inkább felajánlottam, hogy kirakok majd egy képet. Persze nála véletlenül pont volt egy… Igazából nem is egy, hanem négy. A legnagyobbon csak négyen vagyunk; Anya 1.0, Anya, akit nem nevezek Anyának, én, meg a gyík. Nem sokkal azután készülhetett, hogy elhozták a kórházból, mert még pólyában van rajta, és vörösre üvölti a fejét, én meg kényszeredetten vigyorogva fogom. Anya valami olyasmit magyarázott, hogy most már nagy tesó vagyok, és az én felelőségem. Hogy őszülne meg az a szép vörös feje...! Nagyot hörgök, nem csak mentálisan, hanem valóban is, és dramatikusan hátra csapom a fejem. Miért kell szeretnem az anyámat? Vannak, akik utálják a sajátjukat. Vagy csak nem érdeklődnek… Én meg itt vagyok, huszonöt évesen, és egy húsz évvel ezelőtti parancsnak engedelmeskedem. Ha így folytatom, ötven évesen is szobafogságba küld majd. Visszadobom a takarót az ágyamra, és kimasírozok a kanapéhoz. Kicsit rendezkedem körülötte, hogy ki tudjam húzni, és a támlául szolgáló nagy párnákat ledobom a földre, aztán leoltom a villanyt, és magamra húzva a serpatakarót, amit akkor kaptam anyától, mikor megtiltotta, hogy megpróbáljam megmászni a Himaláját (vagy akármelyik magaslatot úgy száz méter felett), alvásra készülök. A gyíkarc majd rájön, hogy nem itt alszik. Mert hogy én nem mondom meg neki, hogy bevállalom, az biztos! De végül mégis muszáj vagyo, ugyanis amint lekattan a villany a fürdőben, hallom, hogy felém jönnek a léptek. A sötétben nem sok látszik, úgyhogy még épp idejében mordulok fel, mielőtt letapogatna a kéznek nevezett csápjaival. – Igazán leszokhatnál róla, hogy ott akarj aludni, ahol én. Fele olyan aranyos sem vagy, mint Koda a Mackótestvérben! – hessegetem arrébb a kezét. – Bár legalább olyan büdös. Szeretem azt a mesét. – Na! Menj már! Ez az arc – mutatok a sajátomra, bár ugyebár ezt aligha látja, legfeljebb a mozzanatot magát – nem történik meg csak úgy, magától. Gondoskodás kell neki, arcszesz, meg legalább hét óra alvás. De nehogy azt hidd, hogy ezt miattad csináltam! – mutatom fel fenyegetően az ujjam, mielőtt megint rántanék egyet a takarón. Így kilóg alóla a lábfejem, de legalább nyakig tudom húzni. – A kanapétól egyszerűen… Jobb lesz a tartásom. És ez a jótétemény legyen elég neki karácsonyi ajándéknak. Mert olyat tuti nem kap.
Eléggé hitetlenkedő, eléggé horkantás szerű hangot adok ki magamból, amikor a tükörrel meg mérettel jön itt nekem. Hát most már hirtelen tanácsadó is lett testkép és ideállt illetően? Ami meg a mellkasát illeti már hirtelen megbántam, hogy szóbahoztam, mert az ezzel a testrészével kapcsolatos terveiről nem akartam tudni. Sőt, ha jobban belegondolok semmilyen testrészével kapcsolatos dolgáról nem akarok soha részletesen tudni. - Eh… Kérdezi meg őket a halál a te bármilyen undorító testrészedről! – kiáltom vissza, az arcomon undorral. Bár nem sokáig, mert ettől még csak kényszert érzek újra hányni, azt pedig nem kéne. Így is éppen elég, hogy egy mosott szivacsnak érzem magam, kicsit fáj a fejem és aludni akarok. Fogok is aludni, döntöm el. Nem érdekel már ez az egész nap, ez az egész herce-hurca Dannel. Mindössze csak le akarom már tudni ezt, de előtte még egy hajszárítás és egy fogmosás jót tenne, hogy tényleg ne érezzem magam olyan vizes szivacsnak, mint Spongyabob. - Mi a francnak kellene nekem a te férfi borotvád és hajzseléd? – kérdezek vissza most meg én, értetlen arcot vágva. Meg próbáljon csak megölni! Akkor visszajárnék kisérteni és megkeseríteni végleg. De előtte meg… Nos a leheletemmel okozok neki sebzést, aztán a már csukott ajtót bámulva vihogok a tettemen. Egészen addig, amíg be nem szól, mert akkor mérgesen ráütök egyet az ajtóra, gondolatban meg egyet az ő fejére. – Hé! Én meg tudtam, hogy nem vagy igazi FÉRFI, te… Te őstulok! – kiáltom még vissza, tovább szapulva ezzel a vérét, mert hát így fair a küzdelem. Ő támad, én támadok. Ő vág hozzám valami sértést, én visszavágok valami szintén frappáns mondattal. Nehogy azt higgye, hogy csak mert fiú és ő az idősebb, hatalma van felettem és úgy félnék tőle. Továbbá valakinek meg kell neki mondania, hogy a személyisége nem a legelbűvölőbb és két lábon tartani a realitás terén, nos ez lennék én. Megéri, még ha vissza is kapom tőle, hogy ő meg engem tart a valóság keretei közt, megéri minden perc, amit eltöltünk így. De ma estére már tényleg elfáradtam és nem is vagyok olyan jó állapotban, hogy ezt tovább űzzem. Sóhajtva veszem fel a kapott kölcsön-pizsamát, hogy aztán a törölközővel a hajamat törölgessem. Közben a mosdónál szétnézek a szekrényben, van-e bontatlan fogkefe valahol. Szerencsémre találok és kölcsönzök az első tubus fogkrémből, amit meglátok, egy kevés fogkrémet is és gyorsan fogatmosok. Hajszárítót is találok, így egy kicsit megszárítom a hajamat, ne legyen annyira nedves. Mikor készen vagyok, nyomaimat megpróbálom eltüntetni és mielőtt kilépek a fürdőből az ott égő villanyt leoltom. Nappaliban a kanapén aludhatok, azt mondta Dan, ugye? Ennek tudatában indulok el lassan, kicsit botorkálva, hiszen nem ismerem ennek a lakásnak a tervrajzát, mi hol van és a nappaliban is sötét van. A sötéthez bár aztán hozzászokik a szemem és látom a tárgyak, bútorok körvonalait, így eljutok a kanapéhoz. Ami gondolom az, megtapintva, hogy a kanapé szélét megtaláltam. Majd hallom Dan hangját és, hogy elhesegeti a kezemet, amire meglepődök. - De én tényleg aranyos vagyok és nem büdös… - szólalok meg, valamiért késztetést érezve arra, hogy a sötétben suttogjak, miközben megpróbálok a hangja irányába nézni, feltehetően az arca felé. Hát nem úgy volt, hogy én itt alszok a kanapén? Ő meg a hiper-ultra-pihe-puha ágyában? Komolyan át akart verni, hogy a kanapétól jobb lesz a tartása? Ha jobb tartást akar alhatna egyből futonágyon vagy simán a padlón… Ám most nem okoskodok neki. Sötét van, talán túl sötét ahhoz, hogy rendesen lássa, ahogyan hálásan mosolygok rá. Mert sejtem én, hogy nem ám a jobb tartása miatt választotta még is a kanapét! Persze, nem mondja ki, én se mondanám a helyében. De tudtam én, hogy a nagyfiúnak, ennek az ősembernek hatalmas szíve van, csak jól titkolja! Nem is kell mondania, a tény, a helyzet nagyjából látható és… Rendben. Most jobbnak látom, hogy nem ellenkezek tovább, amúgy sem maradt hozzá semmi energiám. - Oké. Jó éjszakát Dan! – hajtok fejet az akaratának, továbbra is mosolyogva. Azzal elbotorkálgatok Dan szobájáig, ahol rögtön bedőlök az ágyba és magamra húzom a takarót. Az arcomon meg még mindig ott a mosoly, mikor szinte azonnal el is alszok.
Kezdőlap
