Song Hyun Woo mindig is egy olyan gyerek volt, akiről minden szülő csak álmodhat. Becsületes, tisztelettudó és erkölcsös, olyan, aki mindig segített a szüleinek, és csak nagy ritkán feleselt, vagy tett rossz fát a tűzre. Persze azokba a bizonyos tini években ő is olyan volt, mint minden fiatal, élte a lázadó korát, de egészen más férfiként jött volna ki belőle, ha a szülei nem támogatták volna még akkor is, nem kezelték volna ennyire jól a helyzetet. De így egy egészséges, és tisztességes felnőtt vált belőle, aki - ha csak nem adnak rá különösebb okot - tisztelettel van az idősebbek és a nők iránt is. Ott segít,ahol tud, mi sem bizonyítja ezt jobban,
hogy a jogi tanulmányai mellett gyakorlatilag szinte minden szabadidejét a nagybátyja éttermében tölti, és ott segít neki, ahol csak tud, emellett pedig néha eljár önkénteskedni az egyik helyi kutyamenhelyre is, ahonnan a saját kis törpespicc és husky keverékét is adoptálta. Persze emellett azért igyekszik nem elhanyagolni a barátait sem, igaz, ez mostanában elég nehézkesen megy, ami miatt néha kicsit rosszul is érzi magát, ha le kell mondania egy programot. Van, hogy inkább még kevesebbet alszik, mit amúgy, csak hogy egy kicsit lazíthasson a haverokkal, és előjöjjön az a viccelődő, jó kedélyű, és kicsit talán felelőtlen Jessie, aminek elég csak egy kis alkohol is, hogy a felszínre törjön.
- Pont jókor jöttél Hyunnie... Még csak ma van az első nap, hogy vállalunk kiszállítást, de már rengeteg rendelés befutott. Pedig hivatalosan még zárva az étterem... Öreg vagyok én már ehhez... - a már idősödő férfi hangja tölti be az éttermet, amint nyílik az ajtó, és belép rajta Song Hyun Woo, hóna alatt motoros bukósisakját tartva. Az a bizonyos étterem pedig a férfi tulajdona már kerek öt éve, mióta áron alul meg tudta venni egy idős úrtól. Kerek öt év. És ez idő alatt Jessie rendszeresen eljárt ide kisegíteni még tanulás mellett is, nem csak nyaranta; hisz mégiscsak egy rokonról van szó, és a szülők is úgy gondolták, hogy ez a helyes, és így legalább napi rendszerességgel veszik körbe teljesen átlagos emberek is, akiknek segíthet, hogy végül egy tisztességes ember váljon belőle. És az egész jó oldala, hogy így még főzni is megtanult, mert hiába van cselédasszonyuk (mert hát azért a jócskán a hatvanas éveit taposó nénike mégsem nevezhető lánynak) aki szívesen főz is rájuk, Szereti néha meglepni vacsorával a családját. Igaz, mióta egyetemista, erre már nem sok ideje akad.
- Szóval akkor konyhásból és részidős pincérből kihordófiúvá léptetsz elő? - neveti el magát, amint leteszi a bukósisakot az egyik asztalra, majd egy hatalmas ásítás kíséretében nyújtózik egyet. - Na és... Mikor indulok? - De már ott sincs, útja szinte azonnal a dolgozók részére fenntartott lengőajtó felé vezet, ami elválasztja egymástól az éttermet és a konyhát. A túloldalon pedig már ott serénykedik a tulaj felesége, és a két gyereke, akik igazándiból ezt az egész éttermet vezetik; a többi dolgozó, az a néhány pincér, akit még felvettek még nem jött meg. Ami persze nem is csoda, hisz ők mindig is az utolsó pillanatban érnek ide.
- Hát naná hogy! De csak mert neked van motorod... - vigyorodik el az idősebb, amint beér ő is a konyhába a fiatal szőkeség után. - Lina szerint még öt perc és kész az utolsó is, azt még becsomagolják a gyerekek, és felőlem akár már indulhatsz is. A címek ott vannak a pulton kint.
Gyerekek... Azok a bizonyos gyerekek idősebbek is Hyun Woo-nál, ők már az egyetemet is kijárták, mégis őket hívja mindig gyereknek, és ezt az említettek mindig meg is jegyzik bosszankodva., de végül mindig csak nevetve csitítják le őket. Jess pedig mindig jót szórakozik rajtuk.


- Nem, Maxie... Tudod jól hogy nagyon szeretlek, de nem fogom miattad leadni azt a tárgyat, hogy te felvedd... Neeeeem.... Akkor sem tudsz meggyőzni. Tudod te is, hogy mennyire vártam már ezt az évet, pont emiatt a tárgy miatt.... Na akkor meg? ... - Igen... a tárgyfelvétel átka... De hát aki nem gondolkozik időben, így jár... Song Hyun Woo pedig nem hajlandó feláldozni magát másért; legalábbis ebben az esetben nem.
Már második éve... Második éve, hogy az egyetem padjait koptatja, de már előre érzi, hogy ez az év lesz az eddigi legjobb; na persze nem csak amiatt a bizonyos tantárgy miatt, hanem már egy évvel közelebb van ahhoz a bizonyos diplomához. És attól nem is fél, hogy esetleg nem kap munkát. A szülei elintéznék, hogy ugyanott töltse a gyakornoki éveit, ahol ők is dolgoznak. Na igen... Ez az előnye a "családi vállalkozásnak", annak, hogy mindkét szülő ügyvédként dolgozik.
És aztán bamm... Épp az egyik lakásról tart vissza a motorjához, hogy folytassa a rendelések kiszállítását, mikor nagy figyelmetlenségében nekimegy valakinek, a lendülettől pedig csak hátrál pár lépést, de a telefon még így is kiesik a kezéből. Szerencsétlen másik felet pedig hiába keresi szemmagasságban, csak akkor találja meg, mikor a földre néz. Igen, képes volt fellökni egy lányt. Arcára pedig kiül az aggodalom és egy cseppnyi féltés, ahogy leguggol mellé.
- Bocsi... Ugye jól vagy? Nem ütötted meg magad nagyon? - és már nyúlna is a lány felé, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van vele, és felsegítse.
De amit kap, hát nem épp erre számított. Egy igen rémült őzike tekintettel találja szembe magát, majd egy apró kézzel, ami arrébb hessegeti az övét. Jess pedig csak értetlenül pislog, és nézi végig, ahogy az ismeretlen lány feláll, és egy szó nélkül elszalad. Nagyon nem érti, hogy mi lehet ezzel a lánnyal... És ettől csak még inkább elkezd aggódni érte, pedig még csak nem is ismeri, a nevét sem tudja.
- Hééé! Ne szaladj el! - fel is pattan gyorsan, de csak néhány lépést tesz előre, utána el is tűnik a szeme elől az ismeretlen, így csak egy nagyot sóhajtva, a tarkóját megvakarva fordul vissza, és hajol le a telefonjáért. És akkor veszi észre, hogy valamit otthagyott... Egy vékony ezüst karperecet.
- És ezt most hogy fogom neki visszaadni?