-Anyuciiiiii nem láttad Hoppy Urat?- Lily csicsergége kellemesen hat ezen az álmosítóan borongósan induló reggelen. Éppen a szürke színű, óriás fülű nyulat keresi, amelyik nélkül nem indulnak el James-el itthonról. Már felforgatta érte az egész lakást, amikor végül megleljük a konyha melletti komód mögé esve kicsit porosan. Semmi gond. Leseperjük és már nem is látszik, hogy eddig pókhálók között hancúrozott. Lily boldogan öleli át a nyakamat és apró ajkaival hint puszikat az acomra, szertartásszerűen mantrázva amit ilyenkor reggel szoktunk. -Egy a homlokodra, hogy okos légy, egy az orrodra, hogy hazatalálj, egy az álladra, hogy büszke maradj, egy az arcodra, hogy sose felejts!-a hangja csiklandoz, szinte szétvet a szeretet amit eziránt az apró kis tündér iránt érzek. Az ajkaimhoz emelem a két kicsi kezét a saját csókjaimat a nyitott puha bőröcskére hintem.Mindkettőre. -Egyet-egyet, hogy tudd ki szeret a legjobban. Aki a kezed fogja mindig. Vigyázz magadra kincsem, délután én megyek majd érted. De nem biztos, hogy odaérek ötre pontosan, szóval fogadj szót Mrs Miltonnak!Sietek, ígérem! James és én röviden és jellegtelenül búcsúzunk. Az évek és a megszokás már szinte mindent kiölt belőlünk, ami korábban még talán morzsáiban létezett. Magam sem tudom miért ragaszkodom még ehhez a házassághoz….jobban mondva túlságosan eleven ennek a ragaszkodásnak a forrása, amely most apró kis loknijait meglebbentve, finom púder illatot húzva maga után a bejárati ajtó felé robog. Hátán a rózsaszín csillámos táska ide-oda hintázik. Lily az egyetlen és talán az utolsó kapocs, bár nem tudom, hogy nem azzal teszünk neki rosszat, hogy hazudjuk a boldog anya-apa képet? Sejti vagy tán tudja is mi a helyzet, de éppen úgy ahogyan mi elfogadja, beletörődik, mert ami szépnek látszik, még ha illúzió is, jó benne lenni. Puha, ringató, mellőz minden kellemetlenséget, vagy éppen problémát. Mikor a ház üres marad utánuk, néhány percig még elidőzök a nappaliban. A kandalló felett családi fotók, néhány nyaralás, az esküvőnk, Lily egy éves születésnapja, megannyi pillanatban megőrzött emlék, amely az idő előrehaladtával megszépül, majd éppúgy válik valami könnyed varázslattá, mint azok az idők amikor a férjem és én még boldogok voltunk.Néha elgondolkodom hol rontottuk el, bár talán ha őszinte akarok lenni, akkor jól tudom, hogy már az elején. Abban a pillanatban, hogy egy hirtelen vezérelt ötlettől igent mondtam az általa sem biztos, hogy komolyan gondolt házassági ajánlatra. Indulnom kellene, a forgalom már biztosan hatalmas ilyenkor, el fogok késni. Pár hónapja vagyok csak vendég előadó a NYU-n egy kedves kollégám és egykori mentorom felkérésére, aki szerint az óráim igazán emberközeliek, és nem csak azt akarom a diákoktól hallani ami a jegyzetekben, szakkönyvekben, vagy mások által leírt elemzésekben található, hanem azt is akarom, hogy ők maguk használják a fejüket. Alkossanak, merjenek többek lenni. A rádióból Annie Lennox rekedtesen fülbemászó hangja tölti meg a kocsi belsejét, amikor fél órával később már belevetem magam az élénkülő forgalomba. Ujjaim ritmikusan dobolnak a kormányon, és néha, amikor pirosra vált a lámpa kifelé bámulok szürke felhőkbe csomagolt felhőkarcolók csokrára. A távolban a Central Park fáinak tarka, színes lombjai közé ül le a sok füstpamacs, a többi autó tülkölése, a világ folytonos nyüzsgése egyre inkább beletolakszik a világomba. Magam mögött hagyom egy kicsit a hétköznapok gondjait, noha van néhány amit képtelen vagyok. Egy szempár, amelyet akkor is látok ha lehunyom a szemem, vagy akkor is amikor ott sincs. A visszapillantó tükörben rejtőzik el a vágyakozó képzelet által. Teljesen megbolondultam, ez már biztos. Kifejezetten jól esik az esőpárától felfrissült levegő, amikor egy szabad parkolóhelyet találva végül kiszállok, magamhoz veszem a laptopot meg a válltáskámat.Az épületen felpillantok, majd egy sóhajt követően indulok el a bejárat felé, hogy megkeressem a tizenkettes előadót a nyolcas épületben. Minden alkalommal segítségre van szükségem, amikor idejövök, mert egy óriási, ismeretlen labirintus nekem maga az egész épület. A portán üldögélő középkorú férfi kedvesen és előzékenyen igazít útba, mely szerint át kell vágnom a parkon, majd onnantól tartsak balra, amíg egy vörös téglás, zöld tetős épületet el nem érek, ott viszont jobbra kanyarodjak a terméskővel kirakott úton a rododendron bokrok mellett elhaladva a kőrisek égig szökő lombjai felé. Nem merem bevallani, hogy az útbaigazításból szinte csak a kőriseket jegyeztem meg, de úgy voltam vele, hogy talán sikerül majd felidézni amit mondott, szóval elindulok. Nagyjából a második lehetőségnél sikerül rossz irányba letérnem, így az a kellemetlenség ér, hogy eltévedek. Bolyongok egy darabig a murvás kis ösvényen, biccentek a mellettem elhaladó mosolygó egyetemista lányoknak, akik végigmérnek, majd apró somolygások közepette indulnak tovább. Ennyire látszik rajtam a tanácstalanság? Rémesen kellemetlen. Állok, forgok körbe egyet, végül már magam sem tudnám megmondani hol vagyok pontosan. Sem vörös téglás épület, sem zöld tető, de még kőrisek sem….szóval azt hiszem megállapítható, hogy eltévedtem. Fújok egy nagyot, majd valahogyan, ki tudja miért elnevetem magam. A fejem rázom, és arra jövök rá, hogy tulajdonképpen lehet ma inkább máshol kellene lennem. Ott ahol eredetileg lenni akartam, azzal akivel eredetileg….még akkor is ha jól tudom, hogy ostoba és felesleges fantazmagória, amely csak az én fejemben létezik. Csendre intem eltévelyedő gondolataim, és a mosoly az arcomon szépen lassan elolvad. Átdörzsölöm az arcom, és már éppen nyúlnék a táskámba a mobilomért, hogy felhívjam Rene-t a segítségét kérve, mentsen ki innen, mert fogalmam sincs merre vagyok, legfőképpen, hogy miképp is találok vissza a nyolcas épülethez….vagy legalább a portához. Onnan talán megint menne. Aztán a kis ösvényen közeledik valaki. Sietős léptekkel és határozottan halad. Bár a névmemóriám nem a legjobb, az arcokat könnyedén jegyzem meg, és a kunkori fürtös fiú határozottan ismerős. Elég nehéz lenne elfelejteni valakit, aki úgy néz ki mint egy barna hajú murilló angyalka. Lassít, aztán rámnéz, a kezében tartott mobil leereszkedik, és úgy tűnik ő is felismert engem. Legalábbis a lassan megjelenő csibészes mosoly erre enged következtetni. Hasonlóan hozzá, szinte másodpercnyi késéssel magam is elmosolyodom, és már indulok is felé, noha a neve….az bizony nem jut eszembe. -Szia! Ha az arcomemóriám nem csal te az egyik egyetemi hallgató vagy a filozófia tanszék vendéégelőadói óráin. Mármint...én tartom az előadást. Bretwood, ha emlékszel rám. Jól sejtem, hogy a fél tízes előadásomra igyekszel?- az információkat apró hatásszünetekkel tagolom, meg némi zavarodottsággal a hangomban, pótcselekvésekkel amint a táskát igazítom a vállamon, vagy jobban magamhoz ölelem a laptopomat. -Elméletileg én beszélnék Csernisevszkijről...de hát úgy tűnik amíg meg nem találom hol is kell lennem pontosan addig a diákoknak nélkülözniük kell az orosz materialista filozófus eszmerendszerét. Segítenél eljutni? Vagy….mehetünk együtt is, ha nem kellemetlen neked, hogy az előadóval egyszerre érkezel.- vetettem fel ötlet gyanánt és ha a válasz igen volt, úgy abban az esetben követtem őt. -Ne haragudj...a neved nem jut eszembe. Csak az, hogy az óráimon részt szoktál venni, igaz nem túl nagy lelkesedéssel. Ez azért megmaradt bennem. Én vagyok az unalmas, vagy a filozófia?- kezdeményeztem valami beszélgetés félét, bár fogalmam sem volt mennyi ideig tart odaérni ahova tartottunk éppen.
Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott.
Én magam sem voltam biztos abban, hogy mi okból, de igen jó kedvvel ébredtem a reggel. Alapvetően ez ritka tekitve, hogy elég mufurc vagyok minden alkalommal, amikor suliba kell menni, de ez most valamilyen oknál fogva... Elmaradt. Még a reggeli kávé és dohányzás sem volt szükséges a dologhoz, pedig már jó ideje minden egyes reggelemet így kezdtem. Általában odamorogtam Dimának valami „csá, kösz a löttyöt” szöveget, és összevont szemöldökkel, egy méhecskés pokrócba – nem röhög! – burkolózva ültem ki az erkélyre. Egyrészt azért volt elengedhetetlen része ez a szeánszomnak, mert Dima kinyírt volna, ha bent cigizek, illetve én magam sem vagyok annyira igénytelen, hogy ezt így meg merjem lépni. Másrészt a hűvös hajnali időjárás pont jó volt ahhoz, hogy egy kicsit összeszedjem magam, de éppen csak annyira, hogy könnyedén elmásszak majd a fürdőszobáig. A pokrócot pedig csak azért használtam, mert Polly kint felejtette egy buli után, én pedig természetesen lusta voltam visszavinni... Úgy voltam vele, hogy ha majd a tündérkém illatát nem vélem felfedezni az anyagon, akkor bőven elég lesz kimosatni a bátyámmal és odaadni neki. Addig pedig nyomathatom, a „jaj Babám, elfelejttem megint” szöveget. Igazából nagyon is az eszembe volt... És nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy mennyire ismerős az a bizonyos illat... De arra már nem mertem gondolni, hogy köze lehet a még mindig a székemen pihenő rózsaszín sálhoz. Amennyire boldoggá tenne a tény, hogy annak idején Polly tekerte körém azt is, annyira tartottam valószínűtlennek a dolgot. Amikor sikeresen eltűntettem az utolsó korty feketémet is, pár másodpercig kénytelen voltam ülni egy kicsit, hogy elmúljon az émelygésem, aztán némi belső harc után elindultam a fürdőszoba irányába. Ilyenkor általában már csak félig voltam zombi üzenmódban, és jót tett a reggeli zuhany. Attól mondhatni összeszedtem magam annyira, hogy legalább energiám legyen felöltözni, és elindulni a busz irányába. Annak ellenére, hogy van jogsim és jó régóta könyörgök a bátyámnak, még mindig nem kaptam autót. Apám pedig nem hajlandó annyit utalni, hogy vehessek magamnak egyet, így marad a normál közelekedési mód. Igazából ha jobban belegondolok, akkor hálásnak kéne lennem nekik, mert így legalább a sofőrt tudom szidni a töketlensége miatt, de különösebben nem idegesít fel a téma. Viszont ha én magam vezetnék, akkor minden bizonnyal serényen kurvaanyáznák és belekönyökölnék a dudába a sok idióta után. Tisztában voltam azzal, hogy jól vezetek, és bár nem kifejezetten lehet semmit rám bízni, ettől függetlenül azt nem lehetett mondani, hogy ne lennék felelősségteljes az utakon... Mert otthon mindenki megy, mint az állatok, én pedig általában nem is a KRESZ, hanem a saját túlélési törvényeim alapján tekergettem a kormányt... Néhány anyázás és baszdmegelés társaságában persze, de ez már részletkérdés. Vaalmiért az oroszok mindent... Szenvedélyesebben csinálnak, és ez azért vicces, mert elég ridegek vagyunk alapjáraton, kivéve persze, ha ivásról, hülyeségről, és száguldozásról van szó. Én magam is tudtam, hogy az összes velünk kapcsolatos sztereotípia fel van nagyítva, de nem mehetünk el a tény mellett, hogy az ilyen dolgoknak mindig van valóságalapja. Néhányszor végigsimítottam a felsőmön, aztán a gitártokomba gyűrtem egy igencsak viseltes füzetet, meg egy tollat, aminek szét volt rágva a kupakja – rossz szokás, minden tollamat megrágom, ha gondolkozom – aztán pedig útnak indultam, hogy lehetőleg még beleférjen egy cigi az első órám előtt. Mostanában Polly próbált rávenni arra, hogy legyek jófiú, és járjak be legalább a vizsgák előtt. Persze valamilyen szinten ezzel egyet tudtam érteni, hiszen nem lenne rossz első kézből tudni a vizsgaanyagokat és a tételeket, de ettől függetlenül az egészhez egyáltalán nem fűlt a fogam. Lényegében csak azért mentem bele ebbe az egész egyetem dologba, mert azzal távol lehettem Moszkvától – a barátaim mondjuk hiányoztak, de szereztem újakat szóval no para – és nem figyelték minden egyes mozdulatomat. A telefonomon pötyögve indultam el az épület felé, ahol az órát tartottuk, mert már csukott szemmel is megtaláltam volna az előadói termet. Pont ezért is, akár a nők, vettem elő a farzsebemből a gyűrött cigarettásdobozt, majd mentem rá Polly fejére a messengerben és kezdtem el pötyögni a kérdésemet azzal kapcsolatban, hogy megjelenik-e az órán. Reménykedtem benne, hogy nem fog cserbenhagyni, mert nem kifejezetten voltam az óra rajongója. Igazából az egész szabadbölcsész dolgot nem találtam magamhoz illőnek, de ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy más választásom nem nagyon maradt. Ha felvetném a szüleimnek, hogy a Juilliardon akarok tanulni, akkor valószínűleg kiröhögnének és közölnék velem, hogy én oda kevés vagyok. Amint felkaptam a fejem, megpillantottam a tanárnőt, aki épp engem nézett. Én úgy gondolom, hogy valószínűleg ritka jó kedvemben lehettem – magamat is megleptem ezzel – mert némi hunyorgás után csak kisimultak a vonásaim és elmosolyodtam, ahogyan néztem őt. Igazából szinte a nyakamat tettem volna arra, hogy nem ismert meg, mert nagyjából 2000 diákot taníthat, de ettől függetlenül végül csak kivettem egy szálat a dobozból, miközben figyeltem, ahogyan felép lépdel a nőt. - Jó reggel Tanárnő! – maradtam a lehető leghivatalosabb megszólításnál – Nem, nem csal a memóriája. Tényleg oda készülök, csak gondoltam előtte megvárom Pollyt... Izé tudja, a szőke hajú, kék szemű lány. Ilyen picike, és mindig mellettem ül, ha éppen befáradok az órájára. A mellkasom előtt hadonászva jeleztem, hogy mekkora lehet az én kis angyalom, miközben a számba tettem a cigarettámat és meggyújtottam azt. Még bőven olyan területen voltam, ahol lehetett dohányozni, körülöttem több diák is szívta a kis cuccát... Ki ezt, ki azt, ebbe én már nem annyira akartam belemenni, de tudtam, hogy ha a fű jól el van keverve a dohánnyal, akkor annak nem érződik a szaga, ellenben a hatás nem marad el. - Hát... Részemről rendben van, ha megvárja, amíg elszívom – fújtam ki a füstöt odafigyelve arra, hogy lehetőleg ne menjen Mrs. Bretwood arcába az, és lepöccintettem a hamut – Illetve Pollyt is megvárnám. Megszoktam, hogy mindig együtt ülünk. Ez sem volt teljesen igaz, sokkal inkább nem akartam, hogy valami jöttment fasznyakú díszhuszár mellett foglalja el a helyét, de ez nem igazán tartozott a velem szemben álló nőre... Legalábbis úgy ítéltem meg, hogy egyrészt nyilvánvalóan nem érdekli a szerelmi életem – már ha ezt nevezhetem annak – illetve elég nonszensz lenne az is, ha vele beszélném meg ezeket. - Pavel. Pavel Sergeyevich Dragunov. Belegondolva tényleg nehéz lehet megjegyezni – vontam össze a szemöldököm, miközben lepöccintettem a hamut – Az amerikai nevek sokszor nem ilyen kacifántosak... De ha válaszolnom kell a kérdésére, akkor határozottan állíthatom, hogy Önnel semmi problémám, viszont a filozófia nem az én asztalom. Tudom, hogy a tárgy lényege az, hogy a diákok megtanuljanak gondolkodni, nekem pedig ehhez nem feltétlenül van szükségem mondjuk Platón Barlanghasonlatára, vagy Marx kommunizmus elméletére, hogy csak két dolgot emeljek ki a tananyagból... Ettől függetlenül szívesen indulok a kettesért, és mivel az órára való bejárás nem kötelező, így gondoltam... Mással töltöm el ezeket a reggeleket. Leginkább alvásssal, ami kifejezetten hasznos volt egy-egy koncertem után még akkor is, ha ezek csak kis kocsmákban való fellépéseket jelentettek. Nekem sokkal fontosabb volt a zene, mint az egyetem, és innentől kezdve jogos lenne a kérdés, hogy egyáltalán mit keresek itt. - Persze biztos vagyok benne, hogy csodálatosan végzi a munkáját Mrs. Bretwood. Nem szeretném lealacsonyítani a filozófiát, mint tudományágat,de nem kifejezetten az én asztalom. Elég ha átcsúszok belőle – a vállamat megrántva pillantottam fel a felvillanó képernyőre, majd zártam le egyből elolvasás nélkül. Nem szerettem társaságba mobilt használni, nyugtáztam, hogy Polly válaszolt, és éppen annyit sikerült elkapnom a cirill betűkből, hogy már bent ül és foglalt nekem helyet. Ez pedig elegendő információ volt a számomra.
Eltévedni könnyű, visszatalálni mindig nehéz. Lehetne ez akár a mai napom mottója, amely a borús idő ellenére is gyönyörűen indult. Mint mindegyik nap, amely a lányommal kezdődött és vele is ért véget.A köztes idő, és amely dolgokat megéltem benne már csak plusz ajándék.Ha hiányzik valaki, nem múlik el perc, hogy valami módon ne fészkelné magát a gondolatainkba.Nem volt ez másképpen az édes babamosolyú Lili esetében és nem volt másképp valaki mást illetően sem, akinek hiánya minduntalan visszaköszönt bármerre is jártam. Talán jó is kicsit néha eltévedni. Olyan helyen járni, amelyet nem ismerünk, mert ott tudjuk hagyni a gondolataink egy részét.Mégis zavarbaejtő, ahogyan itt toporgom, kicsit talán kinevetve magam, keresve az utat, hogy legalább visszataláljak oda, ahonnan elindultam.Még egy darabig próbálkozom saját erőből, aztán feladom. Talán ha balra megyek és nem találok ismerős részt, akkor visszafordulhatok….esetleg mégis kapok az alkalmon, hogy felhívjam Rene-t, beismerve a nyilvánvaló tényt, hogy az egyetem óta nem változott az a tulajdonságom, hogy rémesen tájékozódom. Amikor én voltam egyetemista még nem voltak olyan fajta okostelefonok mint manapság, igaz pont ezért nehezebben is tartottuk a kapcsolatot. Mindegyik időszaknak megvan a maga szépsége. Némelykor elgondolkodom, hogy a világ túl gyorsan változik, én pedig képtelen vagyok lépést tartani vele, pedig a lányom miatt azt hiszem különösen kénytelen leszek. A tanítványaimmal viszonylag könnyen megtalálom a hangot. Főleg amelyikük szeret beszélni, mert tökéletes kiegészítésként én meg szeretek hallgatni. Figyelni hogyan látják ők a világot….ők akiknek kezében olyan könnyedén zárul be az ujjak közé a jövőnk kulcsa. A gondolataik, vágyaik és elképzeléseik által vajon milyen világ formálódik? Hiszen én, és azok, akik már a harmadik ikszen túl vannak már nem fogunk nagy dolgokat véghez vinni, már nem akarjuk mi megváltani a világot, nem mi akarunk lenni akik által talán megváltozik minden. Nem mi akarjuk megreformálni a gondolkodást, vagy jobb és élhetőbb világ felé vezetni az embereket. Én szemlélő lettem, segítő és felvigyázó. Nem teszek mást csak fogom a kezüket és kíváncsian nyitom ki az apró kis dobozkákat a fejükben, engedve ki minden titkos elképzelést, gondolatot. Soha nem vagyok kritikus, soha nem állok negatívan egyetlen megnyilvánuláshoz sem. Én a pozitív miértet keresem és nem az elutasítót. Legyen szó a Columbiáról ahol oktatok, a hétköznapokban azokról a tanítványokról, akik óra után felkeresnek, vagy azokról, akik önszorgalomból elhívnak egy kávéra, hogy megvitassunk pár tézist mindabból amit az előadásomon elmondtam. Én hiszek az ifjúság erejében, hiszek a mai egyetemistákban, és hinni akarok abban, hogy éppen úgy, ahogyan mi tettük egykor, még nem veszítették el az álmaikat, még tudnak úgy küzdeni, ahogyan ebben az életkorban küzd az ember. Mintha az élete múlna rajta. Talán...kicsit átvitt értelemben tulajdonképpen az is múlik. Vannak azonban olyan tanítványok is, akik messziről elkerülnek, az arcukra van írva, hogy az óráimat csupán a viszonylag könnyen megszerezhető kreditekért látogatják, és a szabadbölcsészet számukra valami olyan megfoghatatlan misztikum, amiben nem is kívánnak jobban elmerülni. Ez utóbbi kategóriát erősíti az a fiatalember, akibe szerencsésen belebotlok ezen a reggelen, és aki a cigaretta füstje mögül villantja felém kissé hetyke, cinkos mosolyát.Mulattatóan aranyos, ahogyan magát háttérbe szorítva inkább arról a lánykáról beszél, akivel az óráimat látogatja. Jobban mondva a szőke pöttöm szépség, nagy és kíváncsian kék szemeivel szívesen időzik el a régi filozófusok gondolatai között, amíg a göndör hajú fiatalember itt velem szemben, a mézszőke tincsek között megbújó arcocskát szemléli szinte szünet nélkül.Nem nehéz az ilyesmit észrevenni, és bár rengeteg a diákom, azért vannak bizonyos helyzeteket amiket elég nehéz lenne felejteni. Például az ilyen apróságokat. Irigylem talán ezt az egészet tőlük. Arra emlékeztet amiben nekem igazán soha nem volt részem és amire olyan nagyon vágytam volna. James túl földhözragadt volt. Sosem idézgetett Keatset, sem Shelleyt vagy Shakespeare valamelyik szonettjét. Tulajdonképpen az érzéseiről sem beszélt soha, miközben én mások mellett próbáltam megélni a lázadásom minden piciny, visszafogottan egyszerű, de ezer fokon élő momentumát.Aztán lecsillapodtam, hogy végül most, mikor már igazán benőhetett volna a fejem lágya, most bolondítson meg az ifjúság semmihez sem fogható, csábító gyönyöre egy veszélyesen fiatal fiú képében. Jobban belegondolva Alex sem lehet idősebb ennél a fiúnál, és azért ez picit ijesztő. Annak kellene legyen, és minden erőmmel küzdök ellene, bár tudom, hogy már túl késő. - Én úgy mondanám, hogy te ülsz mellette, jobban mondva próbálsz olyan kicsinek tűnni, amilyen kicsi amúgy az a lányka. Nem mellesleg egy igen intuitív személyiség. Nehezen beszél arról amit gondol, de amikor igen, akkor megkapóan kifinomult a gondolkodása.Bár minden bizonnyal neked nem ez tűnt fel vele kapcsolatban.- óvatosan, szinte elnézést kérően mosolyodom el, hogy talán olyasmiről mondok véleményt, amihez egyébként semmi közöm nem lenne. -Cigi és Polly. Semmi gond. Tekintve, hogy jelen pillanatban egyedül semmiképpen nem találnák vissza, és az ismerős dékánt nem szívesen zaklatnám egy ilyen banális helyzettel, minthogy eltévedtem a NYU parkjában….a legjobb döntés ha elfogadom az ajánlatod.- vonom meg a vállaim a magam egyszerű módján, majd egy ajkbiggyesztéses mosollyal nyugtázom a helyzetet és leülök a padra, addig is amíg dohányzik, és amíg a telefonjával babrál valamit. - Pavel….a többi részével nem kísérleteznék. Bár az orosz gondolkodók többségének sem egyszerű kimondani a nevét.És igazad van az amerikai nevek egyszerűbbek, köszönhetően annak, hogy mi példának okáért nem bíbelődünk azzal, hogy a családunkat beleszőjjük valamilyen formában. Ha ismereteim helyesek, ebben a tárgykörben, noha messzemenő kutatást nem folytattam, a férfiak és a nők neveiben is benne van az édesapa keresztneve is valamilyen formában. - magyaráztam, amíg befejezett valamilyen írást a telefonján. Nem számít, hogy figyelt vagy sem, tulajdonképpen magammal is remekül elvoltam. Akkor kapom fel a fejem, és kezdek tiltakozásba, amikor megemlíti, hogy az én óráimra azért kellene bejárni, hogy megtanuljanak gondolkodni. -Ohóóóó! Ez nagy tévedés, fiatalember! A filozófia lényege nem az, hogy megtanítson gondolkodni, ahogyan én sem ezt akarom elérni. Nem a gondolkodást kell megtanítani, hanem, hogy mindenki megtalálja a maga saját gondolkodását. A vélemény, az elképzelés, a fantázia felszabadítása lenne a cél.Gondolkodni mindenki tud, ez velünk születik.- magyaráztam neki, szinte felvéve az előadáson tapasztalt lassú és kimért stílust, amelyben volt mégis valami kíváncsiság. A Pavelhez hasonló fiatalok egyszerű és számomra meg nem magyarázható ellenállása a tárgyam iránt inkább kíváncsiságot ébresztett bennem. Aki szívesen járt be az előadásaimra, annak a céljai nagyjából tiszták voltak előttem. Azonban az olyanok amilyen ő...mindig elgondolkodtattak: vajon ha más megközelítésből találkoznak a bölcsészettudománnyal, vagy egyszerűen a régi nagy filozófusok gondolatébresztő tanaival akkor is ennyire ellenállnának neki? -Tudod, az, hogy ismered Marx munkásságának az alapvető irányvonalát, vagy a Barlangrajzokat, arra enged következtetni, hogy egyáltalán utánaolvastál a témának. Tehát, amikor azt mondod, hogy csak a kettesért indulsz, te magad is tudod, hogy elég lenne csak megjelenni az előadásokon.Vannak akik még ennyire sem képesek. Az első lépcsőfok, hogy ha valamit nem akarunk csinálni, akkor utánanéznünk annak mit nem akarunk csinálni...és ezzel gyakorlatilag félig már mégis csináltuk. Ugye érzed az ellentmondást a dologban?- nézek fel féloldalas mosollyal a fiúra, és a játék kedvéért még a szemöldököm is megtáncoltatom. -Félreértés ne essék, én nem foglak rábeszélni a filozófiára, vagy arra, hogy többet akarj belőle, mint amennyi érdekel. Azt szeretném csupán elérni, meglásd, hogy az elutasítás is az érdeklődés egyik formája. Egyébként…-biccentettem a cigaretta irányába, és egy nosztalgikus, aprócska kis szájrezdüléssel, mi valamiféle régi időkre való visszakanyarodás jele volt, elmerengtem. -...amikor én jártam a Columbiára még nem lehetett ilyen nyíltan dohányozni...ha a bicegős Frank elkapott a parkban jajj volt neked!- nevettem fel jókedvűen aztán megráztam a fejem. -Persze mindig kockáztattunk, és olyan gyorsan szívtuk amilyen gyorsan csak lehetett, hogy minél kisebb legyen a lebukás lehetősége. Amúgy ha nem titok….és már így említetted. Mi az amivel szívesen töltöd a reggeleket? Ha kellően szemtelen akarnék lenni, akkor azt kérdezném, hogy szőke hajú, kék szemű és ilyen pöttöm?- mutattam derülten a kezemmel pontosan úgy, ahogyan pár perce ő is tette, amikor Pollyról beszélt.
Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott.
Ha lett volna egy kis eszem, akkor a mai órát tutira offolom annak érdekében, hogy lazulhassak egy kicsit, de valamilyen szinten azért... Be voltam fosva. Tartottam tőle rendesen, hogy megbukom a tárgyból, mert alapvetően minden a filozófiára épül ezen a szakon, és én magam is tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy sajnos szükségem van erre az alibi szarságra az életemben. Bár Dima tök aranyosan – már-már meghatódtam rajta néha, a saját sötét szívemmel is – tartotta a hátát, és a szüleimnek mindig azt mondta, ha éppen a kötelező társalgásokra került sor, hogy bizony a zenét háttérbe szorítva tanulok, mint a kisangyal... Akik ezt valamilyen oknál fogva bekajálták. Számomra is meglepő volt a dolog, hiszen ennél azért mindig okosabbnak gondoltam őket, de hát... Ha ennyin múlott a dolog, én aztán nem állok bele a témába. Felesleges vitatkozni, mert azzal csak magam alatt vágnám a fát... Talán okosabb vagyok az őseimnél? Lehengerlő lenne ezt közölni velük, de szerintem akkora pofont kapnék apámtól a hülye péklapát mancsaival, hogy onnantól kezdve kétszer is meggondolnám minden egyes emberi kapcsolatom során, hogy egyáltalán kinyissam-e a számat. Szóval nem volt mese, be kellett jönni a szőke tanárnő – amúgy nem tudtam a nevét a legtöbb tanáromnak – órájára, mert egy bukást elhallgatni nem lenne annyira egyszerű. A filozófia azért nem teljes mértékben kiegészítő tárgy a szabad bölcsészeknek, mert sajnos még lesz ennek a borzadványnak folytatása... Viszont most túl jókedvű voltam ahhoz, hogy ezt csak úgy elcsesszem. Majd valahogy elvegetálok az órán... Relaxációnak mindig tökéletes volt. Viszont ha valamire, arra határozottan nem számítottam, hogy majd pont az előbb említett nőszemély megjelenik velem szemben. Igazából egészen eddig abban a hitben voltam, hogy nagy valószínűséggel ő sem ismerhet engem, de hát úgy néz ki tévedtem, mert túlságosan határozottan indult meg felém ahhoz, hogy ez az eshetőség fennálljon. Abban pedig főleg nem voltam biztos, hogy miről kéne beszélgetnünk, de hát... Ha ezt kívánja a lelke, akkor ennek sem fog gátat szabni az energia, amitől valamiért ma csak úgy kicsattanok. Szóval inkább gyorsan zsebre is dugtam a kezeim, és egy kicsit lebiccentettem a fejem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni a nőnek. - Feltűnt, hogy nem egy buta lány – helyesbítettem azon, amit Mrs. Brettwood mondott, a saját szavaimmal megfogalmazva a dolgot – Máskülönben szóba se állnék vele... De ehhez nem kellett filozófia óra. Viszont Ön is azért gondolja ezt így, mert még nem látta azt a pici lányt az asztal alá inni három férfit. Nekem már volt szerencsém az utóbbihoz, ezért vigyorogva meg is csóváltam a fejem az emlékre... Végiggondolva azt, hogy akkor bizony más dolgok is történtek, amik hát azóta is csak lógnak a levegőben, de igyekeztem valamennyire lassan haladni. Még nem ismertük egymást túlságosan, én pedig sosem voltam az a fajta, aki lehorgonyozna mások mellett, viszont ő már jóval többet jelentett nekem annál, hogy csak úgy megbántsam az érzéseit... Egyelőre a sajátjaimmal akartam tisztában lenni. - Csak cigi – nem akartam folyamatosan kijavítgatni, mert hogyan veszi már ki magát az, hogy a tanítvány oktatja a mesterét, de... Nem tehettem róla, a helyzet most megint csak úgy alakult, hogy kénytelen voltam ezt megtenni – Polly már bent van, mint a jókislányok, és foglalt nekem helyet a teremben. És ez a park mondhatni kész labirintus, nekem is kellett egy idő, amíg megszoktam... A dékán pedig... Nos biztosan intellektuálisabb társaság lenne nálam, de én nem fogom kétségbevonni az ízlését. Egy kis vigyorral rántottam egyet a vállamon a mondandóm végén, majd beleszívtam a már meggyújtott cigarettába, közben pedig finoman letettem a gitárokot a földre, mert már kezdett kellemetlenül nehéz lenni. - Igen, lényegében így van – bólintottam arra amit mondott – Lényegében annyi a különbség, hogy nő vagy férfi nembe kell tenni az apa keresztnevét, meg a vezetéknevet. Szóval ha lenne egy húgom, akkor ő mondjuk Katerina Sergeyevna Dragunova lenne. És ha gondolja, leszek a kistanár ma, aki lebetűzteti a többiekkel az orosz filozófusok nevét, és akkor valami hasznomat is veheti azon túl, hogy én is szívom a levegőt az előadóiba. Ami nem feltétlenül jó, mert a nagyobb, összevont órák keretein belül általában olyan büdös van tíz perc után, hogy legszívesebben kimenekülnék a teremből, de... Ezzel is csak meg kell barátkozni, ha nincs más. - Egyébként ne adjam oda? – vettem le rögtön az inget, amit a pólómra húztam rá a reggel – Hideg lehet a pad, és nem lenne jó ha felfázna, vagy ilyesmi. Persze egyáltalán nem aggódtam a dolog miatt, szimplán csak anno a lány osztálytársaimmal anno gyakran megesett, amikor kilógtunk a suliból cigizni. Ilyenkor mindig inkább nekivetkőztem és szedtem össze valami betegséget, minthogy hallgassam a „tegnap egész nap véreset pisiltem” szövegeket és kiforduljon a belem... Na mindegy. - Azért ezzel tudnék vitatkozni – vigyorogtam el magam megint – Sokszor tapasztalom azt, hogy az embertársaim csak szimplán nem élnek a gondolkodás lehetőségével és nemes egyszerűséggel csak... Idióták, erre nem tudok jobb szót. Egy két szobanövény féleség a szakon is van, szóval igenis akadnak emberek, akiket meg kell tanítani gondolkozni... Viszont hála az égnek, nekem megvan a saját gondolatvilágom, még ha az elég kritikus, flegma, és sokszor másoknak nem tetsző... Legalább az enyém. Én magam sem tudtam, hogy mindezt miért mondom el neki, de valamivel meg kellett védenem magam. Egyelőre próbáltam bebizonyítani azt, hogy számomra ez az óra mondhatni csak száraz elmélet, mert amúgy a többi már megvan a saját fejemben... Bár nem hiszem, hogy mindezek után közölni fogja, hogy akkor jelessel jutalmazza az előbb felvázolt dolgaimat, és mehetek a dolgomra, többet órára sem kell mennem. Tartottam tőle, hogy inkább a szívére veszi majd az egész véleményemet a tárgyról, de ettől függetlenül meg úgy tűnt, hogy valamennyire érdekli az... Szóval nem én leszek az, aki megfosztja őt a jótól. - Igazából én magam sem szeretnék megbukni a vizsgán, mert erre a tárgyra még épül is egy másik – nyögtem ki végül az igazságot – És a szüleim nem tolerálnák a dolgot. Lehetséges, hogy felnőtt ember vagyok, de még mindig sajnos az ő pénzükből élek, így mondhatni nem megengedett a bukás... Én pedig tartom magam annyira értelmesnek, hogy ha nem kötelező bejárni az órára, akkor önállóan is össze tudjam szedni azt, ami a minimumhoz elegendő... Legalábbis reménykedek benne, hogy nem jegyzeteltek le a többiek butaságokat, mert most már nagyon megy a Facebookon ez a megosztás dolog tudja... Van egy csoportunk, ahova mindenki felteszi amilyen van, és a többiek mazsoláznak belőle. Szerintem meg is lepődne azon, hogy kőkemény egy tételt kidolgoztam már, és egész értelmesnek is tűnik. Elég büszkén ki is húztam magam, amikor ezt kijelentettem, ugyanis még egyetlen vizsgámra sem kezdtem elkészülni, holott talán már ideje lett volna a dolognak, mert lassan a nyakunkon van a félévzárás is... De ettől függetlenül pont most indult be a zenész dolog is, és nekem az még mindig fontosabb volt. - Bicegős Frank? Biztos gyorsabban futnék nála... – ahogyan újból a számhoz emeltem a cigit és beleszívtam egy aprót, el is gondolkoztam azon, hogy vajon mennyi előnyöm lenne egy olyan emberrel szemben, akinek határozottan nem ép mind a két lába. Én magam nem vagyok egy nagy sportember, de ettől függetlenül egészségesek a lábaim.. Ez számít, ugye? - Ne haragudjon, de nem él előttem a kép, ahogyan rosszalkodik... Valahogy az óráin túlságosan komolynak tűnik ehhez, bár ki tudja. Talán én is ilyen leszek, amikor felnőtt fejjel kell szembenéznem a továbbiakkal. És most sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, mert nem talált be az, amire gondolt. Általában az órát megelőző éjeszakákat egy karcsú nyakú, gyönyörű feketével, néha pedig egy dundibb vörössel töltöm... Éreztem, ahogyan az arcom lassan átformálódik és a vigyorom is sokkal pimaszabb lesz a korábbinál az arcomon. Pár másodpercet kivártam, majd a cigimbe szívva folytattam a szövegelést, miután kifújtam a füstöt. - A fekete most is velem van – intettem a tok felé – Csak mert ma még lesz vele némi dolgom... Amúgy nem hurcolásznám magammal, ha nem lenne muszáj, mert az ember nagyjából megrokkan csak attól, ha a kezébe veszi, a tokkal együtt, de most sajnos szükségem lesz rá suli után. Egyelőre nem fejtettem ki azt, hogy fellépéseim is vannak, csak még egy utolsót beleszippantottam a cigarettába, majd elnyomtam a padon és a mellette elhelyezett kis kukába hajítottam. - Indulhatunk? – tettem fel a kérdést, de valahol egy kicsit éreztem, hogy kemény belépőm lesz így a tanárunk díszkíséreteként... De a többieknek majd azt mondom, hogy csak a folyosón boltottunk egymásba, mert késtem. Ez mind a kettőnk számára kevésbé kellemetlen.
A tehetség nem tanulható, a tehetség velünk születik. Az első kis sejtekben, az első hangban amely elhagyja az ajkunkat, az első kis pillarezdülésben, az első ásításban, az első mozdulatban, amint megérezzük anyánk közelségét és keblére hullunk, hogy tápláljon, szeressen,vigyázzon ránk. A tehetséget nem istentől kapjuk, hanem kiérdemeljük, talán az előző életünkben tett jó dolgokkal. Néha nem azt csináljuk, amiben tehetségesek vagyunk, néha kompromisszumokat kötünk nem csupán a világgal, hanem önmagunkkal is. Határidőkhöz kötjük, eredményekhez...majd holnap, majd vizsgák után foglalkozom azzal amiben jó vagyok, de most másra kell az idő, másra kell a figyelem. A tehetség nem látható, de érzékelhető. Abból ahogyan beszél valaki, abból ahogyan viszonyul a világhoz, a másik emberhez. És amikor előttünk van észre kell vennünk. A mai találkozásom az eltévedésem okán ezzel a fiatal tanítványommal különös gondolatokat ébresztett bennem, bár az könnyedén megállapítható, hogy én alapvetően is gyakran gondolkodom úgy nagyjából bármiről. A helyesbítésre egy elfogadó bólintással válaszolok, noha nem állt szándékomban semmi olyan messzemenő következtetést levonni ami ne tűnne igaznak. A lányka valóban roppant kifinomult beleérző képességről tesz tanúbizonyságot. - Ezt készséggel el tudom hinni.- emeltem magam elé a kezem védekezésül a szavaira, de ez inkább valamiféle játékos mozdulat volt, semmint véresen komoly. - Bár még nem döntöttem el magamban, hogy előny ha egy lány három férfit az asztal alá iszik, vagy inkább hátrány. Nézd el nekem, bizonyos dolgokban kissé konzervatívan gondolkodom.- álszent szöveg, és én ezt nagyon jól tudom. Álszent, mert valójában pontosan szembe megyek a társadalom által elvárt normákkal, és az én bűnöm sokkal nagyobb mint hogy éppen csaprészegre iszom magam három életerős férfi ellenében. Az előbbi megbocsáthatatlan, az utóbbi még talán bizonyos helyzetekben derültségre is okot adhatna. Elkeserítő néha, hogy mennyire próbálom magamra erőltetni ezt a felnőtt világra jellemző következetességet, pedig talán éppen úgy, ahogyan most Pavel rágyújtanék, zsebre dugnám a kezem, és könnyedén cseverésznék vele, felszabadult egykedvűséggel. Helyette kihúzom magam, tartást erőltetek, és úgy teszek mint ahogyan a komoly gondolkodású tanárok. Pedig ez is, mint annyi minden más egy szerep.Egy szerep, amelynek sokszor feszít a jelmeze és attól félek egyszer majd felfeslik és meglátszik alatta ki is vagyok valójában. -Okés, akkor csak cigi, Polly nélkül….csak azt mondtad, hogy még megvárjuk. De ezek szerint lemaradtam valamiről. Mindegy is.- legyintettem, hiszen lehet csak félreértettem, vagy….nem tudom. Elkalandoznak néha a gondolataim. Az jut eszembe, hogy ma még nem néztem az üzeneteimet...ez arról jutott eszembe, ahogyan Pavel egy mozdulattal elkanyarította a telefonját. Az enyém a táskám mélyén hevert, mintha attól, hogy nem nézegetem öt percenként, még nem lennék tisztában azzal, hogy vár majd ott valami...vibráló kis pont a bal felső sarokban jelzi, hogy gondol rám….gondolt rám. Ahogyan én is, de abban is biztos vagyok, hogy nem fogok válaszolni. Estig biztosan.Pedig akarok...csak várok. Kínzom őt és magamat is. Boldogtalan tudatlanság. -A jókislányok nem isszák magukat le, főleg nem vizsgaidőszakban, Mr Dragunov.- mosolyodom el láthatóan játékosan megfeddve rajta keresztül Pollyt. - Egyébként ne legyél abban biztos, hogy a dékán feltétlen intellektuálisabb társaság lenne nálad. Bár minden bizonnyal az alapproblémámat, az eltévedést tökéletesen képes lett volna orvosolni ő is, abban már nem vagyok biztos, hogy a beszélgetés további része intellektuális formában zajlott volna.- magyarázok neki, minha valami titkot árulnék el a dékánról. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a tanár, a professzor, az adjunktus, a dékán...mindenki aki a katedra magasabb fokán áll maga is ember. Tele gyarlósággal, hibákkal, olyan dolgokkal, amelyek elkövetésével kapcsolatosan senkinek még csak a gyanúja sem merülne fel.Akárcsak esetemben. Az érzelmek úgy ébrednek fel, mintha mindig is ott lettek volna, egy olyan fiú iránt, akinek ifjúsága mint bódító fűszer kúszik a bőröm alá, aki alig lehet idősebb Pavelnél, és amikor most beszélgetés közben ránézek az jut eszembe, hogy mennyire esendő vagyok, mennyire képtelen arra, hogy másképp tekintsek Alexanderre. Úgy ahogyan erre a fiúra itt velem szemben. Miért nem ilyen egyszerű ez? Az emberben miért ébrednek olyan vágyak, amelyek közben gátat szabnak annak, hogy a felszínre bukjanak? Amik belülről emésztenek fel bennünket, észrevétlen és még az sem visszatartó erő, hogy családom van...az évek, Lili puszta létezése, a karrierem, a tanári pályám, a derékba törhető üvegcipellőben táncoló életem… -Tudod, ha túl lennénk a dékánnal az első meglepettségen, hogy éppen itt találkozunk, már gondtalanul cseverésznénk a Super Bowl-ról, amihez hozzá sem tudok szagolni, vagy a jövő heti terepfutásáról, amire benevezett, és amin természetesen megint el fog tévedni, pedig évek óta mondom neki, hogy használhatatlan iránytűket visz magával, a térképet pedig nem tudja olvasni. Úgy vélem ez nem éppen az az intellektuális társalgás amire te gondoltál.- somolyogtam jóízűen, majd a kedves és lovagias felajánlásra csak a fejem ráztam. - Nagyon rendes tőled, de igazán semmi gond. Nem fogok felfázni. Jó idő van, még ha ilyenkor reggel hűvösebb is a megszokottnál.- hárítottam a felajánlott inget, bár be kell vallanom meglepett ez a fajta udvarias gesztus tőle. Valóban picit talán flegma, picit talán csapongó, de szókimondó és egyenes kölyök. Az akinél az ember tudja mire számítson, nem fogja magát meghazudtolni, vagy behízelegni nem csak nálam, hanem alapvetően senkinél. Öntudatosan lázadó. Ilyen lehettem én is valamikor. Megvoltak a céljaim, amiket mindenáron el szerettem volna érni, és amelyekről mégis a biztonságot keresve, a remélt boldogság illúzióját kergetve szépen lassan lemondtam.Hozzámentem James-hez és ezzel a középszerűségbe száműztem magam. Az egyetlen fénysugaram, az egyetlen reményem arra, hogy a jövő még nem veszett el az Lili. A boldogságom kiapadhatatlan forrása az én aranyhajú tündérkém. Pavel nyelve megered én meg csak hallgatom, és néha bólintok, néha csak egyszerűen hümmentek, de odafigyelek rá. Zavarodottan, talán kicsit a maga nyersességében osztja meg velem a gondolatait, de minden szava figyelemreméltóan őszinte, és ezt nagyon tudom díjazni. - Nem idióták, csak nem feltétlenül akarják megosztani másokkal a gondolataikat. Van aki nem is nagyon tudja. Van aki egyszerűen fél, és inkább úgy tesz, mintha neki nem is lennének saját kis gondolatai.Pedig neki is, mint neked megvan a sajátja. Van aki nem tudja kifejezésre juttatni. Tudod….ez olyan mint a tudás és a tanítás.A tudás birtokosa szinte bárki lehet, aki felfogja a szavak értelmét. A tudást elraktározzuk, de nem mindenki tudja átadni azt. A tudás birtoklása és a tudás tanítás két külön képesség, és nincs meg mindenkiben. Ettől még nem tud kevesebbet az aki csak birtokolja, egyszerűen csak nem képes átadni azt.- a kis kitérőm bicegős Franket illtően csak egy vidám legyintésre futja a részemről. Szót sem érdemel, mert nem tudtam néha eldönteni, hogy az öreg aznapos, vagy még másnapos, vagy ki sem józanodott az utóbbi ötven évben, amióta elérte a felnőtt kor küszöbét. Azt mondják agyérgörcs vitte el, szerintem meg egyszerűen túl sokat ivott és egy reggel már nem tudott felkelni. - Abban biztos lehetsz, hogy alapvetően bárki gyorsabb volt nála. A köszvényes lábával nem volt valami szélsebes, de ha utolért...az ereje azért megvolt. Egyébként hidd el, hogy nem voltam én soha igazi jókislány. Az órák mások. Ott fegyelemre és összpontosításra van szükség. Valamiféle példamutatásra. Tartásra. Egy tanártól ez a minimálisan elvárható.- elképedve hallgatom, hogy kivel is tölti az idejét, és nem rejtem véka alá az arcomra kirajzolódó meglepettséget, de amikor előkerül a gitártok, már némiképp világosabban látok. A döbbent komolyságot ekkor váltja fel egy szívből jövő, vidám nevetés. - Ó így már minden világos. De a karcsú nyakú fekete már világos, de mi vagy ki a dundi vörös?- kérdezek vissza, mert erre nem kaptam választ, én pedig nem tudtam magamtól megfejteni. Felállok a padról és eleget teszek az invitálásnak. -Persze, mehetünk.- lassú léptekkel sétálok mellette, figyelve arra amit mond, a testtartásom is ezt hangsúlyozza. Noha az öltözékem elárulja bármely külső szemlélőnek, hogy a tanára, vagy olyan felnőtt lehetek aki az egyetem falai között dolgozik, és mégis igyekeztem felvenni a beszélgetés hangulatát vele. Nem a kedvében akartam járni, inkább tiszteletben tartottam. Ahogyan bárki mással tettem. Mindig ilyen voltam. Saját magam egy picit mindig a háttérbe húzódva hagytam, hogy a másik érvényesüljön. - Ha gondolod, akkor az előadónál adok olyan öt-tíz perc előnyt számodra, mielőtt bemegyek. Mégsem hiszem, hogy kellemes élmény lenne velem besétálni. És így annak az illúziója is szebben festhet, hogy még éppen időben értél be, előttem.Egykor én sem nagyon szerettem volna a tanárommal belépni a terembe. Rém kellemetlen.- jegyzem meg valahol a beszélgetés közepén, miközben őt hallgatom, magamról nem igazán beszélek. Mindig félek, hogy elszólom magam, esetleg kibukik belőlem olyasmi, aminek nem lenne szabad. -Egyébként azt mondtad még korábban, hogy a szüleid miatt akarsz jól tanulni, sikeres vizsgákat tenni….ők mit szeretnének, mi legyél? És te valójában mit szeretnél kezdeni az életeddel? Mi az aminek helye van benne és mi az aminek nincs? Feltéve persze ha szavazol számomra annyi bizalmat, hogy ezt megoszd velem.- a társalgás fonalát felvéve igyekeztem a témát rajta tartani és elterelni rólam.
Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott.
Soha nem voltam a tanárok nagy kedvence, ezért is volt számomra meglepő, hogy most éppen az egyik kipécézett magának. A középiskolában persze más volt a helyzet, hiszen négy évig tanítottak minket ugyanazok a tanárok, így lényegében elkerülhetetlen volt az, hogy a fejmosásukat hallgassuk, ha éppen arról volt szó, hogy nem készültünk fel eléggé egy-egy tárgyra. Itt az egyetemen ez másképp ment már azért is, mert elég sokan jártak ide ahhoz, hogy könnyedén el tudjak vegyülni. Sokan ültünk az előadásokon, ami miatt kifejezetten meglepett az, hogy Mrs. Bretwood felismert, de ezt most a javára írtam... Ezek szerint tényleg a hivatása lehet a hozzám hasonló, céltalan hülyegyerekek pesztrálása, ami valamilyen szinten jó érzéssel töltött el. - Hm, hát magából nem is tudok hasonlókat kinézni, ne haragudjon. Én meglehetősen... Ütős skillnek tartom ezt – mert azért az egyetem valamilyen szinten mégiscsak a bulikról – is – szól. És hát kifejezetten előnyös tud lenni, ha az ember úgy tízóra tájékán nem dől ki a piától, meg nem hányja szét a szórakozóhelyek mosdóit. - Én is úgy tudtam, de... Végül előbb bejött valamiért, szóval már a teremben van, foglalt nekem helyet – rántottam meg a vállam. Mondjuk ez sokszor történt így tekintve, hogy ha valaki, akkor én baromi jó voltam abban, hogy elkéssek, de ettől függetlenül most mehettünk volna együtt... Mert végre sikerült időben ideérnem időben, erre ő meg nincs itt... Hát hallatlan. Mindenesetre most már csak a cigi volt napirenden, ami lényegében nem zavart, csak hát kevésbé lett volna... Furcsa, ha ketten megyünk be a tanárnővel. Nem kifejezetten érdekel a többiek véleménye, de el akarom kerülni – főleg a lány füle hallatára – azokat a megjegyzéseket, hogy hát mivel amúgy is a szőkékre bukom, biztos már Crystal Bretwoodot is hegesztem. - Ugyan... Kell a lazítás Mrs. Bertwood a vizsgaidőszakban is – csak vigyorogva vontam meg a vállam, majd a továbbiakra csak azután reagáltam, hogy a cigifüstöt kifújtam a számon – És csak tippeltem. Nyilvánvalóan a dékán sem úgy lett kiválasztva, hogy feldobtak egy érmét. Ráadásul, mivel bölcsészkarról van szó, könnyedén lehet igazam az intellektualitást illetően, bár én... A kézfogáson kívül hosszabb időt nem töltöttem el vele, így valóban nem tudhatom ezt a dolgot. Mert azért jó srác akartam lenni, és az évnyitót nem hagytam ki. Mondanom sem kell, hogy ugyanolyan szerencsétlenül unalmas beszéddel indult, mint minden Oroszországban bármelyik iskolában, de legalább... Kezet foghattam a dékánnal, meg a rektorunkkal. Kifejezetten megérte itt aszalódni órákon át... vagy talán mégse? A fene sem tudja. - Wow, ezek szerint unalmasabb ember, mint gondoltam – ráztam meg a fejem, majd a már túlságosan leégett cigimből szippantottam még egyet, amit lassan el is kell majd nyomnom a korláton. Ha most nem a tanárnővel lennék itt, minden bizonnyal rágyújtanék még egyre, és akkor... Kényelmesen elmereghetnék a dékán személyéről Mondjuk egy egyetemi dékánról nem is igazán tudom, hogy miért képzeltem el másképp azt a férfit egy unalmas balféknél. Talán egy kicsit érdekesebb lett volna számomra, ha kiderül róla, hogy titokban mit tudom én... Lányokat hág meg az ösztöndíjakért cserébe. Akkor azt mondanám, hogy fasza módon vissza tud élni a pozíciójával. - Rendben – bólintottam egyet arra, amikor visszautasította az inget. Igazából így már legalább az udvariassági köröket letudtuk, és nem gondolhatja azt, hogy egy paraszt vagyok. Ez valamilyen szempontból jó is lesz, mert legalább arcra leosztályozni nem tudna... Mert én tényleg jó srác voltam vele, így nyilvánvalóan ha tanulok a kettesért, meg fogja adni. Bár nem is kifejezetten tűnik egy korrupt tanárnak. - Maga nagyon jólelkű ember lehet, Mrs. Bretwood – csóváltam meg a fejem, arra amit mondott – De akkor mivel magyarázza azt, hogy ennyi agyalágyult ember rohangál, akiknek akkor sem lehet némi értelmet verni a fejébe, ha az ember minden idegszálával erre koncentrál? Ez volt az a pont, amikor már én magam is kíváncsi lettem a véleményére. Mert számomra túlságosan sok volt abból a rétegből, amit ő ennyire cukormázasan mutatott be. Nyilvánvalóan megvan benne az affinitás arra, hogy törődjön az emberekkel, ami belőlem hiányzik. Én magam képtelen lennék tanár lenni, pont azért, mert semmi türelmem nem lenne a kevésbé agyas és tehetséges emberekhez... Ezért nincsenek is ilyen szivárványillatú gondolataim, lényegében a világ szerintem egy szar dolog, amiben van néhány apró, illékony és törékeny szépség, amit az embernek meg kell ragadni. Ha le kéne írnom azt, hogy mit gondolok... Nos a teljes sötétséggel jellemezném, amiben vannak apró kis fénysugarak. A napsütés, a természeti csodák... Polly... Meg ilyenek. - Azt hiszem szívesen találkoznék a nem tanár Mrs Bretwooddal is – vetettem rá egy átható pillantást. Elég félreérthető megjegyzés volt ez, de mivel a szám szélén játszott egy kis hamiskás mosoly, lényegében a szélnek mertem ezt így ereszteni. A saját pimaszságomat levetkőzni számomra egy kicsit nehézkes feladat. - A dundi vörös a félakusztikusom – vigyorodtam el a kérdésére – Nem olyan elegáns, mint a most magammal hozott kis szerelmem, de elég vad hangokat lehet belőle kicsikarni, ha én úgy szeretném. Persze alapvetően nem lepődtem meg az arcára kiült döbbeneten. A legtöbben nőcsábásznak tartanak, de én csak... Ihletet merítek. Illetve erre fogtam mindig azt, hogy miért fordult meg annyi lány az ágyamban. Nem vagyok egy kifejezett fuckboy típusú srác, szimplán csak nehezen rendezem az érzéseimet a lányokkal kapcsolatban. Szükségleteim pedig vannak. Ennyire egyszerű az egész, bár az is igaz, hogy ebből igyekeztem visszavenni, miután megismertem az én Pollymat. Persze ez nem jelenti azt, hogy szinte azonnal jó útra tértem, de már... Közel jártam hozzá. Elléptem az útból, hogy Mrs. Bretwoodot előre tudjam engedni, majd mellé szegődve, az ő lépteihez igazítva az enyéimet indultam el én is. Mivel alapvetően elég nyúlánk termetű srác vagyok, a nő aprónak számított hozzám képest, szóval meg kellett emberelni az amúgy dinamikus és gyors lépteimet. - Áh, igazából talán egy kicsit élvezném is, ha egyszerre jelennénk meg. Higgye el, nekem mindenre lenne válaszom a többiekkel szemben, szóval... – csak vigyorogva ráztam meg a fejem. Ténylegesen egy olyan habitussal rendelkeztem, aki nos... Lényegében mindig mindent jobban tud, és bármire gombot tud varrni. A többiekkel szemben pedig nem lenne most ökörség bevetni ezt, mivel nem vagyok én senki, hogy előnyt adjon nekem egy tanár... Meg amúgy is szerintem simán lebukhattunk már a többi késő miatt, ami miatt csak még kínosabb lehetne a szituáció. - Ők azt szerették volna, hogy a bátyám nyomdokaiba lépjek balettáncosként – rántottam egyet a vállamon. Nem kezdtem el taglalni azt, hogy igen, Dmitri Dragunov öccse vagyok, mert ha érdeklődött a műfaj iránt valószínűleg tudni fogja, hogy kiről van szó, ha nem, akkor pedig teljesen felesleges felvágni Dimával – De mivel olyan vagyok, mint egy elefánt a porcelánboltban, nem kötöttek le a matematika képletek a középiskolában, vagy a történelemórák, maradt ez... Hogy szedjek magamra némi műveltséget, aztán menjek haza, és ők majd kitalálják szépen, hogy mivel nem hozok szégyent a fejükre. Nem kifejezetten szerettem volna erről beszélni, de vagyok annyira egyenes, hogy röviden összefoglaljak egy korrekt választ a kérdésére. Mindenesetre egyszerre esett jól és szomorított el, hogy egyáltalán felteszi valaki nekem ezt a kérdést. Mert a szüleim még csak hallani sem akartak arról, hogyan én zenélni szerettem volna korábban. - Én magam pedig túl fiatalnak tartom magam ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak – vontam össze a szemöldökeim, majd zsebrevágtam a szabad kezem – Nem tudom mit akarok kezdeni a jövőmmel, mert számomra ez az egész annyira... Távoli. Mindig olyan típusú ember voltam, aki a jelenben akart élni. Nincsenek álmaim, nem érdekel az, hogy milyen volt a gyerekkorom. Igazából most zenélni szeretnék aztán majd... Később eldől úgyis, hogy mi lesz ezzel. Számomra egy kicsit ijesztő azon gondolkozni, hogy mi lesz... Mert ez azért mégiscsak egy bizonytalan dolog. És persze szerencsés a helyzetem is, mert a családom már csak a szégyenérzet miatt sem hagyna elkallódni. Lényegében ezért csinálhatom azt, amit szeretnék... És ezért nincsenek az életben mért tetteimnek következményei. - Maga mit szeretett volna csinálni? Mi volt a célja az életével? – egy oldalpillantást mértem csak rá, ahogyan a kérdést feltettem. Mert fogadni mertem volna arra, hogy nem világ életében arról álmodozott, amiben most van... Innentől kezdve pedig csak igazolom a saját gondolkodásomat, hogy teljesen felesleges tervezgetni. Sokkal jobb az életet csak szimplán spontán élvezni.
Kezdőlap
