Kinek állhatott az útjában? Idejét sem tudom mikor emelte fel valakire is a hangját. Józan életű, alvilági köröktől magát távol tartó, balhémentes életet élt. Még kártyázni sem láttam soha, nem hogy szerencsejátéknak hódolni, ő amolyan "jófiú" volt mindig is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy meggyilkolták. Amióta hazajött a frontról visszavonultan élt feleségével és ikerlányaival. Ápolta a régi bajtársakkal a kapcsolatot, de nem folyt bele semmiféle kétes ügybe. Nem gondolom, hogy félreismertem, ennyi éven át nem lehet rejtegetni valamit, ami ahhoz vezet, hogy valakit, szó szerint kivégezzenek. Az ügyet nem ismerem, csak a lesújtó tényt, amit néhány ex-kollégámnak köszönhetek, akik néhanapján odabentről csöpögtetnek ezt-azt. Ők mesélték el a gyilkosság részletekbe ugyan nem menő, de körbeírt történéseit is. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam, hisz már nem vagyok a kötelék tagja, viszont nagyon szeretnék segíteni a gyilkos kézre kerítésében, ezért úgy döntöttem, hogy felveszem a kapcsolatot egy régi ismerőssel, Bishop hadnaggyal. Ha valaki, akkor ő egészen biztos, hogy meg tudja oldani az ügyet.
Előbb az órámra, majd rögtön utána a Dögcédula nevű hely bejárata fölötti cégér vörösen fel-felvillanó fényjátékára pillantok. 22:30 múlt pár perccel, remélem időben érkeztem arra a szórakozóhelynek csak nehezen nevezhető helyre, melyről régebben az a hír járta, hogy a hadnagy is sűrűn megfordult itt bedobni a héthez szükséges energia és leszarom-koktélokat.
Telefonszám és egyéb elérhetőség híján csak ez a lehetőségem van, bár már több mint fél éve nem vagyok a rendőrségen, azért úgy sejtem, hogy a beidegződött szokások nem változnak egykönnyen. Ha mindennap nem is, de bízom abban, hogy legalább ma össze tudunk itt futni. Belépve a helyre, szinte azonnal megcsap a cigarettafüst és az olcsó pia émelyítő párosának bűze. Nem vagyok finnyás, hisz én sem vetem meg ezeket a dolgokat, az álszenteskedés meg soha nem volt kenyerem. - Jó estét, egy sört és egy rövidet kérnék! - biccentek a kopasz pultosnak, aki már tölti is a ház kedvenc röviditalát, majd mellé csúsztatja a környék egyik legjobb minőségű sörét. - Kate Bishop-ot keresem, elő szokott még errefelé fordulni? - érdeklődök az egyetlen közelemben lévő fickótól, a söntés túloldalán álló kopasz tagtól, miközben helyet foglalok a bárpultnál. - Még csak a neve sem ismerős uram... - jelenti ki szinte gondolkodás nélkül, ami egész biztos, hogy nem igaz, de nincs alkalmam újabb kérdést feltenni, mert egy orrkarikás, fültágítós, festett hajú, rendkívül marcona arc jelenik meg mellettem. - Kate Bishop, hmm...? Jó lenne, ha rendezné azt, amivel tartozik nekem haver. - italtól bűzlő pofáját húsz centi közelségbe tolja és egy szempillantás alatt felhajtja a ház kedvenc stampóját, amit én kértem ki magamnak. - Kérnék még egyet. - pillantok a csaposra, aki már ugrik is, hogy mielőbb tele legyen a stampedlis pohár és elejét vegyük ennek a nézeteltérésnek. - Ha hozzáérsz, olyat teszek, ami neked fájni fog. - nem vagyok abban a passzban, hogy toleráljam az efféle punkok hülyeségeit, ha azon múlik betörök néhány orrot, úgyis régen volt már dolgom a törvénnyel. - Azt hiszed kemény vagy haver, mert bejössz ide a turkálóból szerzett bőrdzsekidben, meg a tutira állított séródban és játszod a nagymenőt? Huh? - csak nem marad el, sőt még nekiáll púposkodni is, ami nagyon nincs ínyemre.
Nem mondanám magam kifejezetten társasági lénynek, noha annak idején szerettem másokkal múlatni az időt. Azok a napok azonban elmúltak, együtt a bajtársak eltűnésével. Mára már nem voltam a társaság középpontja, még annyira sem, mint talán régen. Jobban kedveltem a magányt, és azokat a perceket, amikor elmerenghettem. Mondjuk úgy, hogy éjt nappallá téve képes voltam dolgozni, és csak egy-egy ügyre koncentrálni. Mégis, mindezek ellenére valahogy igényeltem azt, hogy legyenek mások is körülöttem. Nem feltétlenül azért, hogy beszéljek is velük, egyszerűen csak a tudat, hogy nem vagyok teljesen magamra hagyva minden gondolatommal együtt. Akkor ugyanis, ha gondolkoztam, az sosem jelentett jót. Vagy túlságosan belelovalltam magam, vagy a végén annyira kimerültem, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni is. Jelenleg újabb gyilkosság volt az, ami a kocsmába űzött. Nem azért, hogy jól leigyam magam, mert megviselt volna az ügy – oké, egyre jobban kezdett aggasztani a dolog -, hanem sokkal inkább a fáradtság volt a ludas. Az őrsön persze azok a borzalmas automaták voltak csak, amik kávészerű löttyöt voltak képesek adni, de nekem annál most sokkal erősebbre volt szükségem ahhoz, hogy még visszamenjek, és újra átnézzem a jelentéseket az asztalomon. Már hatalmas halomba gyűltek össze, de a magamfajta a papírmunkáért nem igazán rajong. Gondolataimból először az ismerős hang zökkentett ki, de azt egyelőre nem tudtam, hogy honnan rémlik. Belekortyoltam hát a csodával határos módon rendesnek nevezhető feketémbe, mikor másodjára már a nevem csengése vonta magára a figyelmem. Nem mutattam egyelőre semmi jelét annak, hogy észleltem volna a körülöttem folyó eseményeket, fél szemmel azonban megtaláltam a párost. Ügyes a pultos, mindig tudja, hogy mit kell mondania. A bögrém takarásában azért engedélyeztem magamnak egy halovány kis mosolyt. - Milyen tartozásra gondolsz, Rodney? A sitten éjszakázásra? – a keménykedés volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem hallgatom tovább ezt az igazán magasröptű társalgást, ami kibontakozni látszott. – Akár most azonnal elintézhetem, ha nem állítod le magad, de nagyon gyorsan! – könyököltem fel mellettük a pultra, felszerelkezve az elmaradhatatlan kávés bögrémmel együtt. Azt természetesen nem állt szándékomban hátra hagyni. - Azt hiszem mindnyájan tudjuk, hogy nem vagyok megmentésre szoruló nő… - kezdtem bele, először egyikre, majd a másikra vezetve a tekintetem. – Te pedig úgy látom, hogy még mindig képtelen vagy megválogatni, hogy kibe kötsz bele. Az erőviszonyok felmérése még nem erősséged, gyakorolnod kellene egy kicsit. Főleg egy ilyen helyen. – utaltam itt arra, hogy nem egy veterán, vagy esetleg rendőr fordul itt meg. Nem mind olyan türelmesek és toleránsak, mint mi ketten. Sőt, valójában én sem voltam az, csak ez a tökfej képes volt időnként szórakoztatni, még ha a szemébe nem is nevettem bele, nehogy elbízza magát. - Maradj csak itt, Rod! Jobb helyen leszel a pult mellett! – adtam a kéretlen tanácsot, aztán a tekintetem már át is vándorolt Kylera. – Gyere! – amennyiben követett, úgy egyből folytattam is, ha nem, akkor pedig megvártam, míg utánam jön, és hallótávolságon belül kerül az egyik sarki boksznál. – Miért keresel? – böktem ki kertelés nélkül, ahogy szoktam.
Rég kinőttem már abból a korból, mikor az efféle olcsó provokációval ki tudtak hozni a sodromból, ám most úgy érzem, hogy kivételt tudok tenni, ha ez a csúszómászó figura tovább folytatja a görénykedést. Nahát Bishop hadnagy... micsoda meglepetés. - mielőtt valamilyen módon válaszolhattam volna a kötekedő alaknak, pontosan az a hang tűnt fel a kocsma füstös félhomályából, ami miatt utam ma este idevezetett. Rodney egy kissé meglepetten fordul Kate felé, feltehetően nem számolt a nő jelenlétével, azért merte emlegetni a kötözködése elején. - ...ugyan már, mi csak beszélgetünk, igaz haver? - zavarodott, foghíjas vigyorral pillant előbb a nőre, majd rám, de semmilyen reakciót nem vált ki belőlem a hirtelen jött bratyizás és ez egész biztos, hogy a nyomozót sem hatja meg. Hmm, lehet ez a barom félreértette az egyik mondatomat és azért kapta fel a vizet, pedig próbáltam egyértelmű lenni, főleg miután felhajtotta az elém csúsztatott rövides pohár tartalmát és figyelmeztettem, hogy mi fog történni, ha ismét erre vetemedik. Figyelmem a kávésbögrére terelődik, aztán azon kezdek gondolkozni, hogy vajon hány öltéssel kellene összevarrni Rod képét, ha Kate megunja a félrebeszélést és egy elegáns mozdulattal ripityára töri a fején. - Rendben, Bishop hadnagy, értem! - miután leesik neki, hogy ebből ma esti mutatványából dutyi, vagy dutyi és kórház keveréke is kisülhet, nagyon bölcsen és előrelátóan sűrű, bűnbánó fejrázás mellett előbb rám, majd a lányra pillant, végül eloldalog a színről, mielőtt még nagyobb gondba kerülne és valahol a söntés végében kér magának egy búfelejtő italt. - A segítségedet szeretném kérni. - miután magamhoz veszem a sörömet, a bárszéket magam mögött hagyva megindulok a hátsó bokszok irányába a hadnagy mellett sétálva. - A Whitmore gyilkossággal kapcsolatban. Jeffrey Whitmore a barátom, a bajtársam volt, meggyilkolták, de azon kívül, hogy segíteni szeretnék, már semmit sem tudok tenni, hogy besegítsek a nyomozásba. - bízva abban, hogy nem leszek azonnal elutasítva a finoman szólva sem túl acélos indokom miatt, az egyik üres boksz felé mutatok, ahová leülhetnénk.
Ez a Rodney gyerek egyáltalán nem volt veszélyes, különösen rám nézve nem. Egészen egyszerűen csak idióta volt, valószínűleg jó párszor a fejére ejtették még baba korában, amiért soha nem volt képes felmérni a helyzetet. Sem pedig az erőviszonyokat, ha már itt tartunk. Ugyan Kyleról nem tudhatta, hogy mennyire képzett, de engem azért már felületesen ismert. Valószínűleg csak az adrenalin hajtotta ilyenkor, ami ostobaságokra sarkallta, vagy tényleg csak annyira hülye volt, mint amilyennek látszott. - Értem! – azt magamtól is sikerült kitalálni, hogy nem csak azért keresett, mert eszébe jutott a létezésem, és gondolta megérdeklődi, hogy vagyok mostanság. Az embert általában azért szokták felkeresni, mert vagy a segítsége kell, vagy valami más. Információ, vagy bármi egyéb, bár azt nagyon reméltem, hogy nem valami nevetséges parkolási bírságot akart elintéztetni, mert abban bizony nem állt módomban intézkedni. Bár a fenébe is, egy gyilkossági nyomozót nem szoktak csak úgy felkeresni, úgyhogy máris zúgott a fejemben a vészcsengő. - Nézd, Mooney… - sóhajtottam fel, miután fáradtan megdörzsöltem a szemeimet. Le is ültem azzal a lendülettel, és a velem szemben lévő ülés felé böktem, hogy ő is tegyen hasonlóképpen. – Nagyon jól tudod, hogy nem áll módomban információt kiadni egy folyamatban lévő nyomozásról. Főleg nem akkor, ha az az én nyomozásom! – akármennyire szerettem a szabályokat feszegetni, és a határon táncolni, mégsem léptem át soha. - Elhiszem, hogy szívesen segítenél, elhiszem, hogy a barátod volt – amiért részvétem! -, de mégis hogyan tudnál segíteni? – vontam fel érdeklődően a szemöldökömet. Kíváncsi lettem volna, hogy mi az, amivel hozzá akar járulni, vagy mégis miképpen gondolta ezt az egészet. Én ugyanis úgyis addig fogom hajtani ezt az ügyet, amíg el nem kapom a gyilkost. Főleg, mivel immár személyesen is érintett vagyok benne, ez már több volt, mint egy egyszerű sorozatgyilkosság. Erről persze a velem szemben ülőnek semmi esetre sem kellett tudnia. - Egyet tudok ígérni, hogy mindenképpen rács mögé, vagy a föld alá fogom juttatni azt, aki tette. Illetve annyit mondhatok, hogy nem ő volt az első áldozat, úgyhogy hidd el, kézben tartok mindent. Vagy netán tudsz valamit, amiről nekem is tudnom kellene? Mert akkor felvehetjük a vallomásod az őrsön, akár most is. – vetettem fel, mert ha előre tudja mozdítani valamivel a nyomozást, hát nem akartam én semmi jónak az elrontója lenni. Azt viszont, hogy önbíráskodásba forduljon ez az egész, és esetleg bosszú akarjon állni, nem hagyhattam. Már csak azért sem, mert lapult egy jelvény a zsebemben, ami bizonyos kötelezettségekkel járt. Még akkor is, ha egyébként teljesen megértettem őt és a hozzáállását.
Kezdőlap
