cheating is not an accident. falling off a bike is an accident. you don't just trip and fall into a v*gina
- Szép estét, Mr. Choi! –hangzik az oldalamról a halkan érkező köszöntés, még a szemem sarkából is látom, ahogy a nálamnál fiatalabb, éjszakai ügyeletes derékból megtörve, egy kilencven fokos meghajlással üdvözöl. Ó, édes fiam… semmivel nem szolgáltam én rá tiszteletteljes köszöntésre… Egy pillanatra megtorpanva, elegyengetve a lábam mellett kétrét hajtva lógatott zakómat címzek neki egy gyilkos tekintetet, majd egy „szebbet” felszólalással, már-már csoszogva indulok el a hall túlsó végén, a két felfelé kanyarodó, már gazdagon kiművelt lépcső közt csakis az én szolgálataim után epekedő lift irányába. Hátraszegett fejjel várom, hogy a hívógomb után halk motorhanggal beinduló vaskalitka megérkezzen, lehunyt szemeimen, mint valami vásznon, újból és újból leperegnek az elmúlt órák emlékei… az első… a második… majd a sokadik. Az arcomon valami oda nagyon nem illő, elégedett mosoly jelenik meg, dacolva azzal a szégyenérzettel, ami viaskodik a kielégült, és annál is inkább tagadhatatlanul boldog érzéssel, ami elhatalmasodni kívánkozik felettem. Azokat csak akkor tudom újult erővel elfojtani magamban, mikor csilingeléssel nyílik előttem az ajtó, és a liftből kiáradó fény narancssárga színjátékot fest a szemhéjamra. Belépve ujjam rögvest a vezetői menedzsment fenségterületét jelző hatvanötös gombra szalad, könyökömmel támaszkodva meg a falszerkezetre szerelt korláton. És most, a legkevésbé se rövidnek mondható utam során végig hallgathatnom a leginkább pornózenével rokonítható liftzenét… mert ugyebár legfontosabbak közé tartozik az, hogy míg a munkások szállíttatják a seggüket az emeletek közt, legalább ennyi szórakozásuk legyen. Mert alapvetően nincsen előnyt élvezőbb annál, mint, hogy ide bekössék ezeket a kétes gondolatokat ébresztő dallamokat, hogy egy pillanatnyi nyugtom se legyen az emlékként felderengő képektől. Bár, magamnak se tudnám tagadni azt, hogy az utóbbi időkben ez a legédesebb kín, amit szüntelenül át kell élnem, mintha végtelenített lemezként újból ismétlődne minden alkalommal, amikor kiutat találnék belőle. A hatvanadikként felvillanó szám alkalmával ellököm magam a támaszomtól, oldalra fordulva veszem szemügyre kétes fizimiskámat… „enyhén” félregombolt ing, a nyakkendőm megtépázottan hurkolódik a nyakam köré, hol bebújtatva a gallér alá, hol afölött mutogatva magát. Hajam rendezetlenül áll minden irányba, nyakamon egy jókora foltként éktelenkedik az este örömét jelző pecsét lilás-bordós színe. Az egyetlen, ami nyugtat: nem a királynőhöz megyek fogadásra. A lift tompa zuttyanással érkezik meg, az épp csak kinyíló ajtók közti résen kiharcolva magamat fordulok a folyosóra, elrobogva a saját ajtóm előtt, hogy az azt követő félfájára csaphassam fel alkaromat, annak támasztva homlokomat. Nem meglepő, hogy nyitott ajtónál találom, lévén, a légkondi még nem üzemel mindenhol… többek között ez is fontosabb lenne, mint a lift zenéje, de… mindegy… - Hwaaan… -szűkölöm kelletlenül, szemem sarkából sandítva az asztal irányába. – Én nagyon rosszat tettem…
Utálok mindent és mindenkit, ami az apám szervezésében történik, vagy akit abban szállítanak el hozzám, mondván jött új meló. Na hurrá, szuper, akkor most csapkodjam a valagamat a földhöz, igaz? Vagy tegyem majd akkor ha hazalátogatok – remélhetőleg nem a királyi üvegkoporsómban – és hála táncot járhatok az öregem előtt, mint egy megkergült, násztáncot járó fajdkakas? De addig is ne legyen egy büdös szavam se, ellenben szakadjak meg kedvemre abban a tényben, hogy még egy kellemeset szarni sincs időm, mert egyik ügyfelet váltja a másik, miközben hat telefonon jönnek az értesítések – nem, nem a facebookról – és két laptopon intézem a triáddal kapcsolatos ügyeket... Mert ugyebár ez a kedvencem. Jobb szórakozást nem is találhattam volna magamnak, mint a maffia amúgy is kétes ügyleteit felpenderíteni, mert „nálad fiam nincs jobb és alkalmasabb!” Lófaszt nincs! Csak huszonnyolc ilyen embert tudnék előállítani és lám, a nagy részük nem csak, hogy ügyészként dolgozik még ma is – ki kell emelnem, hogy én már nem! – de sokuk még büntetőjogi ügyvéd is. Jé, hány nálamnál alkalmasabb ember van akkor? Sok! De jelen állás szerint mit tudok tenni így éjjelek évadján? Dolgozhatok, természetesen ami ugyebár adott. Mindazon által elfogadni a tényt, hogy apám bábja vagyok még ma is, ráadásul ígéretet is tettem annak a cserfes kis nőszemélynek is – ha konkrétan nem is – szóval amíg tudok elmegyek a végletekig. Már csak azt kell kitalálnom, hogy miként fogom mind ezt tálalni Dae Wonnak, elvégre… illik őt is beavatni nem? Hogy számítson arra ügyesenokosan, hogy egyszer talán véres hullazsákban fogják neki feladni postán a maradványaimat, de minimum telefonon kell végignéznie, amint két megtermett kínai pöcs felkaszabol. Arról már nem is beszélve, hogy pont ezek miatt neki sem árt résen lennie, elvégre, ha rólam tudni fogak – vagy tudnak már most – akkor róla is. Ördögi kör, ezért se akartam belemenni. De hát így kell segget csinálnom a számból. Egy jó nagy terebélyes picsát. Ingerült horkantással, lemondó fejcsóválással fordulok vissza a sokmilliomodik papír áttanulmányozásához, mikor is határozott csattanást hallva, majd Dae Won alakjának sziluettjét véve ki az ajtó irányából, szemem előtt megemelve a cvikkert, erőteljesen hunyorogva tájolom be őt. - Hát azt látom, apukám! Hogy a gyászba nézel ki? – szakad ki belőlem roppant elmés számonkérésem, s pislogva jó néhányat várom meg, míg teljes mértékben kitisztul előttem a kép. Szét van csúszva… nem kicsit. - És mi az ott a nyakadon?! Dae Woooon te rossz fiú! Hát hol jártál? Szakadt kandúr – nevetem el magam szórakozottan, és határozottan taszítva az asztallapon, a hátam mögötti ablakig száguldozok a bőr borítású irodai székkel...
cheating is not an accident. falling off a bike is an accident. you don't just trip and fall into a v*gina
Van az a felettébb elmés, annál is inkább klisés mondás, miszerint: „Ha egyszerre két embert szeretsz, választ a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másodikba!”. Egyértelmű, hogy a klisék azért vannak, mert igazak, legyenek bármennyire is elcsépeltek… na de kérdem én: most az én esetemben mi a helyzet?! Vonakodok… egyértelműen záporoznak a fejemben az oda-visszák, mégse tudok számot vetni felettük, hiszen ott van az a kis bökkenő, miszerint ki az első, és a ki a második?... Mert magam előtt se tudom tagadni, hogy mikor megnősültem, nem voltam teljesen érdektelen voltam Yvonne irányába… ő volt az első igazi szerelem az életemben, és olybá tűnik, hogy még mindig az, bármennyire is szeretnénk ráhúzni a „fellángoló érzelmek” mintáját erre az esetre is. Nem lehet… viszont most, az életemnek ezen részén Julie játssza a főszerepet- legalábbis kellene, hogy játssza a főszerepet. Ő neki kell, hogy első legyen az általam teljesen szükségtelenül szabott ranglétrán… de ha ő az első, akkor Yvie?... Yvie lenne az a második, aki miatt a mondás értelmében vesznie kellene az elsővel való kapcsolatnak? Alkaromnak vetett fejjel ilyen, és ehhez hasonlóan páratlan logikát igénylő kérdések záporoznak gondolataim között, amik hiába törekszem, nem kapnak tökéletes megfejtést- mert úgy érzem, még mindig nem tért vissza az összes vér a fejembe, és ami ennél is rosszabb, a whisky és a pezsgő keltette zavaros egyveleg se hagy megnyugvást a szervezetemnek. - Tudom, tudom… -prüszkölöm erősen zárva össze szemeimet, pont, mintha attól tartanék, hogy az ajtófélfa lesz az, ami visszatükrözi számomra legkevésbé se szalonképes valómat. Nos, elmondható, hogy pontosan úgy nézek ki, ahogy egy hosszúra sikeredett, többmenetes légyott után az emberek ki szoktak nézni. Legalább ebben nem hozok szégyent a fejemre… - Most mit röhögsz, mi?! –legyintek felé elégedetlenül a kezemben szorongatott zakóval, majd bedőlve az irodába egyből a bőr sarokkanapé felé kúszok, ledobva magamat a párnák közé. Karjaimat keresztbe vetem át fejemen, mindkét kezemmel fogva rá az ellenkező vállamra. - Hát nem otthon, azt elképzelheted… -motyogom válaszként az imént feltett kérdésére, amit ez idáig nagyvonalúan kikerültem, tudatában annak, hogy bár nagyon is tudom, hogy mi történt, valahol mégse akarom azt beismerni magamnak. – Hwaaan!... –nyűszítem újfent fennhangon, felülve fúrva ujjaimat a minden formaságot nélkülöző, valaha tökéletesre fazonírozott hajamba. - Én egy nagyon rossz ember vagyok –vonom le a végkövetkeztetést elsápadt képpel, hatalmasra nyitott szemekkel pillantva el felé, pontosan úgy ülve, mint egy rakás szerencsétlenség- de minimum, mint egy épp csak ülni tudó gyerek, akit letettek a ház egy adott pontján, aztán ott elüldögél magának.
Volt egy csepp kis időm arra, hogy megtanuljam, „hol a helyem”. Mikor illik, mikor nem illik italozgatni és néhány héttel ez előtt, ha még ebben a napszakban is az asztalomnál görnyedeztem volna milliónyi papír rejtekébe veszve, minden bizonnyal a sokadik töményemet hörpintettem volna fel gyors egymásutánban. Akkoriban még hajlamos lettem volna belefeledkezni az itókázásba a nagy melók ellenére is… na, nem azért mert akkora szükségem lett volna rá, egyszerűen ugyan olyan módon itatja magát, mint azok a hülye cukros löttyök, amiket literszámra vedelünk, mert… adnak is el belőle, ugyebár. Arról már nem is beszélve, hogy a szerencsétlenje be is férkőzött a józan eszem legsötétebb zugaiba. Pont emiatt is jó ideje már annak, hogy kerülöm az itókázást… persze nem vagyok teljesen hülye, nem vontam meg magamtól egyik napról a másikra, hiszen az az egy-két üveg sör még most is lecsúszik, de ez az, amire tényleg szüksége van néha a szervezetnek. Egy kis kikapcsolódásra, lazításra valamire, ami sokak esetében a cigaretta vagy a jó adag édesség. Én szimplán leülök a sörrel a teraszra és bámulok ki a fejemből, vagy felcsapom a dohányzóasztalra a lábamat, elindítok egy focimeccset, hogy aztán boldogan éljek, amíg meg nem… Ez idő alatt pedig, míg én szöges ellentétét gondolom, „a whisky az én leghűbb társam” szlogennek, ugyan ez nem mondható el Dae Wonról, ki az utóbbi időkben sűrűbben néz a pohár fenekére, mint azt megszokhattam tőle. Képemen széles, jókedvű vigyorral tolom el magam a székemtől, s megkerülve az asztalt, zsebre vágott kézzel vetem meg a lábamat a színe előtt, míg nagy vergődései közepette a párnának sírja el a problémáit. - Ezt már abban a pillanatban sikerült következtetésként levonnom, mikor bejöttél… - közelebb hajolva hozzá, megrángatom az ingének gallérját – Cica fiú! Legalább ezt tetted volna rendesen rendbe, már nem úgy néznél ki, mint akit három macskanő tépett meg a liftben. - Mondjaaaaaad – húzom el én is ugyan olyan kétségbeesett éllel a hangomban, annyi különbséggel, hogy míg neki az arcberendezése is az, az enyém nem. Én piszok jól mulatok. - Embert öltél? Lehugyoztad a templom ajtaját? Felrúgtál egy sírkövet? Mi történt, ami miatt annyira nagyon rossz ember lettél hirtelen? – guggolok le elé, térdeimen támaszkodva meg alkarommal, menet közben szabadulva meg a kukkertől – ha nekem most azzal jössz, hogy életed hibáját követted el, mert más nővel töltötted az elmúlt néhány órát, akkor nyakon húzlak. Ez az egyik… az viszont jobban zavar, hogy bűzlesz a piától! Inkább azt mondd, hogy ki volt a szerencsés? – tudakolom bárgyú vigyorral, szemöldökömet ugráltatva.
cheating is not an accident. falling off a bike is an accident. you don't just trip and fall into a v*gina
Bosszúsan, épp, hogy nem adva jelét elégedetlenségemnek egy haragvó homlokráncolással pillantok fel rá, mikor galléromat megragadva rángatja azt jobbra-balra, egy fokkal elfogadhatóbb küllemre bírva azt. Mintha már számítana bármit is… Különben is, pont olyan ez, mint annak idején, mikor anyám elé járulva az általam tökéletesnek titulált, ám annál inkább rendezetlen öltönyömben fogta magát, leguggolt elém, és határozott ráncigálásokkal egyengette el minden alsóbb-felsőbb ruhadarabomat. Most viszont talán már annak is hálát adhatok, hogy Hwan a mostani szükségtelen szépségigazgatás végeztével nem nyálazza be mindkét hüvelykujját, hogy a szemöldökeimből kiágaskodó szálakat is jobb belátásra térítse, mint hajdanán drága édesanyám tette. - Jó volt az úgy!... –legyintek nagyvonalúan egyezve meg sokkal inkább magammal, mint vele. – Különben is, kit zavart volna a lerobbant ábrázatom? A taxist vagy téged? –kérdőn sandítok rá szórakozott mosollyal, ami csakhamar átvált egy hisztis fújtatásba, majd nyüszítő, leginkább segélykiáltásnak értelmezhető felszólításba. Mert ugyebár pont úgy szajkózom itt a nevét, mintha azt várnám, hogy annak minél többszöri kiejtésével helyrerázódnak a dolgok. Hasonló lehet ez, mint az a teória, miszerint éjfél után beállva egy gyertyával a tükör elé háromszor elmormolva, hogy „Bloody Mary”, elébünk járul a kedves hölgyemény… hogyha harmadjára elpanaszolnám, hogy „Hwaaan!” akkor talán visszapörgethetnénk az időt, és a döntő pillanatban talán nem csattanna el az a csók?... Bár félő, hogy ha újból alkalmam volna megélni azt a jelenetet, biztosan ugyanígy járnék el. Hatalmas pislogásokkal döntöm halántékomat jobb tenyerembe, hogy végighallgathassam a kérdésarzenált, amit kijelentésem végeztével a fejemhez vág. - Nem, de… -folytatnám rögvest, de az újból magához ragadott szó egyértelművé teszi, hogy az a pillanatnyi kitartott idő csakis a hatásszünet volt, nem esély a gondolataim megvédésére. – De hát én nős ember vagyok, Hwan! Hát nekem tartanom kell magamat a monogámiához!... –panaszolom felmutatva a bal kezemet, rámutatva a gyűrűsujjamra, ahol… ahol ugyebár nincsen nyoma a karikagyűrűnek, annál is inkább a kifehéredett lenyomatának. Egy artikulálatlan „oh”-t hallatva húzom vissza a kezemet, elragadva egy párnát a háttámla elől, amit mellkasomra ölelve, eltökélt ábrázattal szorongatok, míg a túlsó végen lévő, karfára vetett pokróc varrásmintájából kiágaskodó cérnát fixírozom. Lerúgva a cipőimet –amik fizimiskámra való tekintettel csoda, hogy nem fordítva kerültek fel-, törökülésben húzom magam alá lábaimat, folyamat szorítva magamhoz a nyomorúságos díszpárnát. - Yvonne… -hiába próbálom, nem tudom elrejteni azt a sokat sejtető kis félmosolyt, amit a zoknis lábfejemnek címzek, egy pillanatra se tekintve Hwan irányába, mintha attól tartanék, hogy megneszeli azt a vigyort a pofámon, ami lássuk be, ebből a szemszögből is kellően feltűnő lehet. - Te Hwan?... –a kanapéra suhintva kezemet, halálra vált arccal fordulok ezúttal már felé. – Mi van, ha… ha valamelyik firkász látta, és… Hwan!... –arcomra csapva tenyeremet könyökölök rá a térdemre olyan drámai sóhajjal zárva a röptémet, amit bármely díjazott színész megirigyelne.
- Hogy kit zavar? Valószínűleg senkit… engem aztán egyáltalán nem, különben is mi közöm nekem ehhez, ugyebár – morzsolgatom még egy ideig ujjaim között az anyagot, majd halk sóhajjal ingatva a fejemet, teszek egy lépést hátra csak, hogy lássa azon úriemberi törekvésemet, hogy nem szeretném, ha kitörné a nyakát, míg felfelé bambul rám. Állásfoglalása viszont a monogámiát illetően, meglehetősen komikusra sikeredik, ahogy a dacos és határozott tekintetét szépen lassan eluralja a bizonytalanság és az elveszettség. - Oh, bizony. Hol is hagytad a gyűrűdet, Don Juan? Ha annyira számítana már neked az a bizonyos monogámia és „legyünk hűségesek a feleségünkhöz”, bárhova is mész, az a karikagyűrű rajtad kell, hogy legyen. Nemde? És bár látom, hogy van itt egy gyűrű nyom, de… - ragadom meg az orrom előtt tartott mancsát, hogy alaposabban szemügyre vegyem az említett nemesfém hűlt helyét – ez nem az, aminek lennie kellene – és ezen a ponton hagyom kicsúszni az ujjaim közül széles kézfejét, hogy aztán lehetőségem legyen végignézni, miként elanyátlanodva szorít magához egy párnát, tőlem ellen irányba bambulva. - Ooo, te szerencsés fajankó! Tudod… azt hittem jobban megfogok lepődni - megköszörülve torkomat, a tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel igyekszek szigort és határozottságot erőltetni magamra, de van az a pont, amikor minden tettem megreked a puszta próbálkozásnál. Hogyan lehetnék vele szigorú? Hogyan róhatnám fel neki azt, hogy amit tett, az márpedig hiba és bűn. És talán mégis! - Dae Won! – ragadom meg az állát, hogy annak segítségével fordítsam magam felé busa fejét – ne somolyogj! Legalábbis ne zavarj össze a hülye hisztiddel és ezzel a pofázmánnyal! Ha annyira bánod, mutasd is azt. Jelenleg olyan vagy mint egy hisztis napközis, aki tudja, hogy hülyeséget csinált, de mégis örül, hogy megtette… - mert képtelen vagyok a jelenlegi agysejt romlásom közepette kitalálni azt, hogy mégis mi lenne a helyes. Ha mit mondanék neki? - Mi van? Megijesztettél! – rivallok rá összerezzenve a semmiből érkező csapkodását követően – látta? Mit látott? Egyelőre még azt tudom, hogy mi történt azon kívül, hogy kurva jól érezted magad! Hol voltatok egyáltalán ahol bárki is láthatott titeket? Nehogy azt mondd, hogy valami puccos szórakozóhelynek vagy tököm tudja, hogy milyen helyekre jártok ti ketten- mosdójában estetek egymásnak, mert itt menten lepetézek! És ha ezek után bármi megjelenik, még én is fogom letépni a tökeidet – képtelen vagyok teljes őszinteséggel és haraggal kimondani az iméntieket. Helyette – cseppet se meglepő módon – mindvégig ott van az elfojtott, feltörni kívánkozó nevetés - helyzethez mérten igen csak kellemetlen - zöngéje.
cheating is not an accident. falling off a bike is an accident. you don't just trip and fall into a v*gina
- Ahj most mit izélsz itt!... –háborodok fel visszahúzva a kezemet, amit a magamhoz ölelt párna ellenére is valamennyire magam elé emelek, hogy bizony magam is szemrevételezhessem közelebbről azt a hűlt helyet, ahol minden bizonnyal a gyűrűmnek kéne mutogatnia magát, hirdetve, hogy én márpedig elkeltem… most még sincs ott, helyette azonban ott virít annak nyoma, de maga az arany, na az nem kelleti magát, még véletlen se. – Tusoltam, levettem, késésben voltam, aztán elfelejtettem felvenni, ennyi, nincsen e mögött semmiféle komolyabb tartalom –tisztázom, noha a bizonygatásom sokkalta inkább szól nekem, mint neki. Mert ugye első körön magamat kell meggyőznöm arról, hogy bizisten a véletlen eredményezte azt, hogy a gyűrűm ottmaradt az éjjeliszekrényen, míg arra volt érkezésem, hogy az órámat felcsatoljam a csuklómra, miután kiválogattam a tökéleteset a megannyi példány közül. Azt hiszem mindenki egyetért velem abban, hogy emellett az a fél tizedmásodpercnyi idő, amíg felcsúsztatom az ujjamra a gyűrűt, kifejezetten megterhelő folyamat! - Most miért? –illetődötten tartom el a kezemet, gesztikulálás közben a tenyeremet a plafon felé szegezve. – Alapvetően kinézted belőlem… belőlem azt, hogy ilyenre képes lennék bárkivel is? –szánt szándékkal ismétlem meg azt a bizonyos szót, a tőlem telhető legnagyobb hangsúllyal nyomva meg. Mert igen, soha nem vetettem meg a szépet, volt, hogy magam is a „hűséget fogadtam, nem vakságot” elv alapján utána fordultam egy dekoratívabb hölgynek; ezt Hwan is a nevem mellé írhatja a „tanú” címszó alá. De soha, még csak jelét se adtam annak, hogy képes lennék Julie-n kívül mással is az öröm hajhászására… Még akkor se, amikor a manhattani költözés előtt majdhogynem egy évig távkapcsolatban éltünk. - Hát… most… -dadogom felfelé pillogva rá, magam is keresve a tökéletes riposztot a felszólítására. – Most mit mondjak?! –elégedetlenül csapkodva alkarját kívánom elérni, hogy az ujjai más célt találjanak, és annak elérése alkalmával át is dörgölöm a leginkább szakállnak nevezhető borostát, pont, mintha zokon vettem volna, hogy „összegubancolta” azt. És még mindig áll a kérdés: most mit mondjak? Mert a bűntudat ellenében se tudom letagadni azt, hogy mennyire veszettül élveztem… - Ne hülyéskedj, én nem te vagyok –bökök felé állammal, visszautalva arra a múltkori raktáras incidensre, amit olyan elégedett hévvel skandált el nekem másnap. – Tudod, volt ez a jótékonysági cucc, amit említettem neked… ahol ott van „mindenki, aki számít” –ujjaimmal a határozottság kedvéért kirajzolom a macskakaparásokat. – És mivel ott volt mindenki, aki számított, hát tudod, értelemszerűen a különböző hírlapok is küldtek egy-két delegáltat, akik lencsevégre kapták a fontos történéseket. Legalábbis a komolyabb sajtó, a másik véglet a pletykarovat és az általuk fontosnak tartott történések megörökítése… -vázolom fel zömében a helyzetet. – Aztán volt ott nem kevés pezsgő, erős whisky… és így… hát egyik dolog követte a másikat. De fogalmam sincs, hogy ki volt ott abban a pillanatban, arról sincs sejtésem, hogy egyáltalán volt-e ott valaki, nem éppen azzal voltam elfoglalva, hogy nézelődjek... Azt se tudom, hogy látták-e, hogy távoztunk… -habogom össze gyorsan a vázlatot, hogy számára is egy felettébb lebutított változatát tudjam prezentálni ennek a felettébb eseménydús estének. Legalábbis a kezdetének…
- Ó, én igazán semmit, csak igyekszek tökéletes tolmács és/vagy helyzetjelentő, akár nevezhetjük lelkiismeretnek is, fordítani az aktuálisan kialakult helyzetet. Pardon, helyzetedet – javítom ki magam mutatóujjammal a levegőbe bökve, mintha annak egyik láthatatlan billentyűzetén igyekeznék lenyomni az enter gombot – talán hülye vagyok, de annyira mégsem… - biccentek a méregdrága karórájának irányába – azt bezzeg a jól átfontolt, általam természetesen időhúzásnak nevezett rutinod alapján kitudtad választani ugye? Hogy tökéletesen passzoljon az ingedhez, zakódhoz de még a cipődhöz és a mandzsetta gombodhoz is. Ezt nevezem apukám, hogy arra már nem volt időd, hogy a mindig magadon viselt gyűrűt az ujjadra húzd. Egyáltalán miért kell levenni zuhanyzáshoz? Nekem mindig ment anélkül a testem minden porcikájának megtisztítása, hogy meg kellett volna váljak tőle. Pont ilyen és ehhez hasonló esetekre kell gondolni. Vagy arra, hogy begurul a lefolyóba és hopp! Volt gyűrű nincs gyűrű. Lelöki a macska a polcról, megfeledkezel arról, hogy hova tetted és, hogy miért tetted le? Arról meg nem is beszélve, hogy mit szól hozzá az asszony, ha jó ideje már annak, hogy nem látja rajtad? Julianaból kiindulva már egy alkalom is maga lenne a katasztrófa, szóval… - vázolok fel neki minden lehetőséget egy gyűrű elhagyásának következményeképpen. Én tényleg nem vettem le soha, még akkor se ha csirkét pucoltam mert Lee Na nem volt a konyha közelében, hogy lefejtse a csontjáról a húsát. Talán a főzési tudományom a nulla felé stagnál, de annyi készség még belém is szorult, hogy tudjam, miként kell egy csirkéhez hasonló primitív állatot kifilézni. Jegygyűrűvel, teszem hozzá! - Őszintén? Nem tudom, hogy jelen állás szerint mit néznék ki belőled. Ne haragudj – csóválom a fejem, és ha valaki, hát ő ténylegesen tisztában lehet az őszinte szó alatt rejtező mimikámmal. Ez is ilyen volt. - Mit? Talán ne mondj semmit! Egyszerűen valld be, hogy szükséged volt erre, szükséged volt rá és arra, hogy élj végre te normálatlan! – mert ki, ha nem én lennék az, aki már hónapok óta hajtogatja neki, hogy váljon már el. Tudom, hogy nehéz. De egy ilyen ember mellett leélni az életét még nehezebb. - Hát, akkor bízzunk abban, hogy a fontosabbnak vélt esemény nem a ti kis… khm… légyottotok előjátéka volt – viruló képpel reagálok a hallottakra, de aztán megemberelve magam, torkomat köszörülve rázom meg a fejem, „miket is beszélek?!” alapon. - Akkor ez majd kiderül, ha nyilvánosságra kerülnek a sztorik. Esetlegesen a képek. Addig pedig nincs más dolgod, mint reménykedni… tudsz mást tenni a józanodáson kívül? Mit gondolsz Dae Won? Nem iszol mostanában túl sokat úúúgy… helyettem is? – dobogok ujjaimmal ütemesen a mellkasomon karba tett kezeim egyikén, felvont szemöldökkel, kérdőn várva a válaszára.
cheating is not an accident. falling off a bike is an accident. you don't just trip and fall into a v*gina
- Valljuk be, ez azért a tökéletestől igencsak távol marad –korholom az orrom alatt kelletlenül tekintgetve irányába, szigorúan csak a szemem sarkából. Egy lelkiismeretnek nem az lenne a célja, hogy meggyőzzön egyik vagy másik oldalról? Ő pedig úgy ugrál az álláspontok között, hogy csoda volna, hogy összezavar vele? Kétlem… Hogy vegyem így teljesen komolyan a szenvedésemet, hm!? - Hát… ha vizes lesz az ujjam, könnyebben lejön róla… -gyűrűsujjam körül forgatva hüvelyk- és mutatóujjamat motyorászom, hogy valamilyen épkézláb, amúgy már általa is megfogalmazott indokkal álljak elő. – Te nagyon borzalmas vagy! –csattanok fel váratlan, kikezdett dühvel, pont, mintha személyes sértésként fognám fel azt, hogy hosszú monológokba szedi ez ellenem irányuló gondolatait. Bár, végül is… - Neked nem az lett volna a dolgod legjobb barátomként, hogy a nyakadat törve bólogass a szavaimra, és te magad is elkönyveld, hogy biz’isten csak elfelejtettem magamra venni? Erre!? Szükségtelenül akadékoskodsz, és ezen a ponton már biztosra veszem, hogy nem csak belém, de még az élő fába is belekötnél puszta kedvtelésből! Hát miért jó ez neked? –a helyzet elszenvedőjeként a hangszínem is tökéletesen megfelel a rám osztott szerepnek: gyerekeket megszégyenítő hisztivel zúdítom rá az összehordott gondolataim összességét, főként kidomborítva az utolsóként elrebegett kérdést. Bár a választ én is tökéletesen jól tudom… piszkosul élvezi azt, hogy végre nem ő az, aki „rossz fát tett a tűzre”, akit meg lehet dorgálni valamiért, és nem mellesleg akit körbe lehet röhögni már csak a puszta, leharcolt ábrázata végett. Mert erre most itt vagyok én, és azt hiszem ezen az estén behozom mindazt a lemaradást, amit elszenvedtem vele szemben. - Széééép! –nyújtom el szarkasztikus éllel a hangomban legyintve felé, amolyan „veled is csak eggyel többen vagyunk” degradáló mozdulat gyanánt, amihez még a fejemet is ide-oda ingatom rosszallásom jeleként. - Most ne mondjak semmit, vagy valljam be? –a két véglet közepette tárom szét karjaimat, ezzel érzékeltetve a mérleg ellentétes oldalait. Többek között szavak híján igen csak nagyot nyom a latba, hogy a „valljam be” résznél a jobbom lejjebb kerül, mint a bal. - Miért olyan szórakoztató ez!? Éppen itt szenvedem el a legnagyobb kínt, önként rugdosnám magamat a pokol tornácára, hogy egy emberöltőn át égjek a purgatórium tüzén, te meg itt mulatsz rajtam? –körkörös mozdulatokat írva le ujjammal a szemmel láthatatlan határok közé sorolom az arcát- legalábbis az én szemszögemből. Így jobban belegondolva… hogyha egy ilyen akció-dús este azt eredményezné, hogy ott égjek a tisztítótűzben, minden tanakodás nélkül beneveznék egy újabb körre. - Azért!... –hatásszünetet nyomatékosítva emelem fel a mutatóujjamat, hogy felszökő szemöldököm alól újból felé pillantsak. – Azért maradjunk annyiban, hogy hiába igyekszem, nem tudom behozni a lemaradásomat... –már csak azért se, mert egyáltalán nem igyekszem. Egyszerűen a körülmények alakítják ilyen kedvezőtlenül a helyzeteket…
Kezdőlap
