Hétvége. Jó ez összességéven semmit sem jelent számomra, mert attól még rohadtul behívhattak volna dolgozni és értem én, hogy én vagyok az új srác és király szopatni azzal, hogy minél többet legyen helyben, de úgy tűnik rájöttek a nagy laptopnyomkodó papírban úszó okosok, hogy nem tudnak megfingatni annyira, amennyire ők azt hitték. Brooklynban sorra mondtak fel a mentősök, nem sokan maradtunk, úgyhogy megszoktam, hogy meló van, amíg bírok élni, az a jogszabály meg valahol elveszett az éterben, hogy hány órát lehet egy menőtiszt szolgálatban egy nap. Ja és persze mivel papíron mindenki eltusolta, hogy többet dolgozok, mint szabadna, ezért nincs is miért túlórát fizetni. Kurvára nem bánom, hogy eljöttem onnan és akkor betettek ide Queensbe normális időkorlátok közé. Aranyélet, majdhogynem.
Így fordul elő, hogy van egy teljes szabad hétvégém én meg csak állok reggel baromi kómásan hajnali nyolckor az új nappalink közepén és pislogok, hogy egyrészt ugyan mi a faszért keltem fel ilyen korán, másrészt most mit kezdek az életem ezen két napjával. Lassan már átgondolom a teljes létezésemet a magam görnyedt múmia bágyadt reggeli állva történő szendergésem közben és arra a király megfontolásra jutok, hogy hát oké, hogy apuka leszek, meg hamarosan jönnek a kakás pelenkák, de attól még végül is harminc alatt vagyok és nem kell úgy tenni, mintha papa lennék.
Szóval... Dandy. Nem tudom miért, de most úgy érzem, hogy beszélgetnem kell vele, jó lenne látnom őt. Szükségem van az aurájára. Érzékelem, hogy Natalie belép a nappaliba, vagy lehet egész végig itt volt, csak valami traszba estem.
- Jó reggelt! - térek magamhoz talán a nap eddigi részében másodszor. - Nem hívjuk át Dandyt? - Amúgy ismeri egyáltalán Dandyt? - Mondjuk vacsorára? - fejezem be az előbbi gondolatomat és elképzelem milyen lesz: több mint valószínű, hogy kurvasok pia el fog fogyni, ami Natalienak terhesen annyira nem buli, meg nem vagyok olyan köcsög, hogy kitegyem két (vagy több) részeg pasinak, hogy óvja tőlünk a házat. Ne minket, a házat!
- Főzhetnénk valamit... - húzom el számat Jack Sparrow karakterét megszégyenítő módon, bár magam sem tudom, hogy mit akarok és miért, de majd lesz valami, mert még sosem volt, hogy nem lett semmi. Mindjárt felpörgök!
Ha beleegyezik, első megpróbáltatásom, hogy megkeressem a telefonomat, mert nincs az alsógatyámban, soha nem is volt benne és soha nem is lesz. Nadrágom zsebében szokott lenni, de még nem jutottam el odáig, hogy felöltözzek. Ezt bepótolva kezembe veszem a telót és írok az unokatesómnak.


Üzenet elküldve. Leteszem a telefont, aztán indulnék, hogy menjek reggelizni, ám megtorpanok, vetek egy száznyolcvan fokos kanyart és ismét behozom a beszélgetést. Nem szoktunk mi egyébként annyit dumálni.


Csak a miheztartás végett, jobb ha többen vagyunk, meg akkor mégis csak kellemesebben érzi magát mindenki, nem? Na de már tényleg megyek kajálni.
- Nat! Kipróbáljuk majd az új grillezőt? - Szerintem rohadt jó lenne, ha már van kertünk, használjuk, hangulatos lesz, csak gecire szét fognak csípni a szúnyogok, rovarirtós levegőben meg elég szar az ízvilág, de majd ezt is megoldjuk. Talán...

18:14
Már megjártam a boltot, nem is egyet. Vettem kolbászt, vagyis kilóban ötszázmillióhoz konvergáló mennyiségű húst, mert azt szeretem és úgy őszintén, mindenki azt szereti, amerikaiak vagyunk, nem franciák.
Nem kezdem el csinálni, mert rohadt lusta vagyok hozzá és egy kicsit arra hajtok, hogy Dandyékat is dolgoztassuk, addig is csinálnak valamit és nem unatkoznak, nekem meg nem lesz remélem olyan érzésem, mintha szórakoztatnom kellene őket, mint fasza házigazda, mert ennyi erővel aztán bűvészkedhetnék is. Nem, érezzük jól magunkat gátlások meg minden szarság nélkül, rúgjunk be aztán kész.
Megadtam a címet még mielőtt automatikusan Brooklynba menne, aztán hát csak idetalálnak, okos fiú ő, a jég hátán is megélne ha akarna, ha meg nem akar, akkor meg úgyis minden mindegy. Ebben talán egy kicsit hasonlítunk, már ha jogos dolgot állítok és nem csak bemesélem magamnak, hogy ő ilyen, nem kellene azzal áltatnom magam, hogy annyira szoros kapcsolatban vagyunk, mikor rohadtul nem. Elég ritkán találkozunk mostanság, de ha igen, akkor jól megvagyunk és szerintem ez a lényeg. Legalább családon belül az unokatestvéri viszonyomról kijelenthetem, hogy egészséges.
- Kinyitom - mondom a csengő hallatára és fogom meg Natalie derekát, hogy ne fáradjon, nekem amúgy is könnyebb mozognom, üres a hasam, még, na meg ki tudja, lehet ilyen brutális bandával beállít a srác én meg csak pislogok majd rá.
Nos, pislogok is kurvára ahogy ajtót nyitok. Dandy, ez oké, nyilván ő, viszont egy kicsit megfagyok a lány láttán. Igen, A Lány. De nem esünk pánikba!
- Sziasztok! Gyertek - állok el az útból, hogy be tudjanak lépni, miközben azon tűnődöm, hogy most van "baszki", vagy nincs "baszki". Bízok Dandyban, hogy majd ő bemutatja Natalienak és ekkor én majd elcsípem a nevét és úgy teszek majd mintha mindig is tudtam volna. Na jó, hatványozottan baszki van.

Ha azt mondom, hogy JJ újabban furcsán viselkedik, akkor azzal vagy nem mondtam még semmit, vagy pedig kimondottan gonosz dolog bármi ilyesmit állítanom. De azért is azt mondanám, hogy JJ újabban furcsán viselkedik, kezdve mondjuk azzal, hogy a múltkor rám tört Brooklynban (ami elég biztonságos távolságra van mégis csak Bronx-tól ahhoz, hogy az ember ezt onnantól valami jóindulatú, kedves gesztusként kezelje – ehhez pedig tegyük hozzá, hogy az, hogy én szoktam Brooklynból rátörni Bronxban, meg inkább az élet rendje, a dolgok célszerű folyása), kirándulás Staten Island-re, meg az olyan kedves kis figyelmességek (például kérés nélkül leszop), amiktől az ember örökké azon gondolkodik, hogy egyáltalán kiérdemli-e, vagy hogyan kéne ezt kompenzálnia, vagy pedig csak paranoiás vagyok, vagy pedig túl mély nyomot hagyott bennem a legutóbbi üzenete, amikor ehhez képest úgy förmedt rám, mint… hát, igazából erre nincs jó hasonlatom, csak bele-beleőrülök, hogy nem tudom, mi jár épp a fejében, és hogy az a valami, ami a fejében jár, az végül is jó-e nekem, vagy sem. De aztán mellette ébredek, és őt legalább nem zavarja, hogyha a reggeli kávé helyett sört iszom (még mindig alig hiszem el, hogy ez mennyire jó tud lenni a másnapra), aztán meg visszaalszok (ami a sörnél is jobb a másnapra), és Dino előtt is megvéd (vagy hát legalábbis nem állt egyértelműen Dino oldalára, ami már-már felér egy védelemmel), mikor ő meg számonkért, hogyha van saját otthonom, akkor miért előtte foglalom be a vécét.
De ha mégis azt mondom, hogy JJ újabban furcsán viselkedik, akkor már csak azért sem lenne fair ezt kimondani, mert utána nem maradna szó arra, amivel azt mondhatnám el, hogy én hogyan viselkedtem. Azt hiszem, túl sokszor kérdezem meg tőle egy nap alatt, hogy minden oké-e, minden elvétve kicsúszott vádló szavát taktikusan, szótagonként megvizsgálok magamban, hátha sikerül rájönnöm, hogy mégis mi lehet a baja, sőt, minden tőle jövő jó szóval is ugyanezt teszem, hajszálpontosan ugyanezen okoknál fogva.
Mindez csak arra volt jó, hogy úgy négy-öt ilyen nap után egyszerre jutottam arra az elhatározásra, hogy soha-soha-soha nem kelek fel többé mellőle, mert annál boldogabb igazából nem lehetnék, mintha így halnék meg, ÉS hogy tényleg sokkal-sokkal-sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha ráhagynám JJ-re, bármi is van vele, és inkább szereznék egy átokverte macskát, akivel együtt metrózgathatnék, mint Oscar Isaac abban a filmben, amit a hipster lányok szeretni szoktak.
Korábban keltem nála, keresztbe feküdtem a matracon, a lábam a földre lógott, a combjait használtam párnának és a helyi menhelyek macskakínálatát nézegettem a telefonomon, mikor megkaptam Aston üzenetét.
- Azta – mondtam, és az első gondolatom az volt, hogy ki kéne találni egy kifogást, hogy miért nem megyek el. Aztán jött még egy üzenet, és az első gondolatom az volt, hogy ki kéne találni egy kifogást, hogy miért nem megyünk el.


És végül semmi nem jutott az eszembe.


Tehát, gondolom, el tudod képzelni, hogy festett a dolog. Pontról pontra elmagyaráztam neki, hogy vannak anyai ági unokatestvéreim – mint az emberiség nagyrészének – és hogy ezek közül mégis kicsoda Aston Miles, és milyen helyet foglal el a szívemben (biztos különlegesnek hangzik ez így most, én pedig meghagyom ezeket az illúziókat), és szerintem sokkal jobb arcnak írtam le, mint amennyire valójában az, de a jó marketing elengedhetetlen, hogy JJ-t meggyőzzem arról, hogy igent mondjon egy vacsorameghívásra. Vagy hát, Jézusom, gondolom, hogy így van, de abból indulok ki, hogy Aston mennyire hasonlít rám (annyira persze NEM IS), és hogy magam mellett szerintem az idő túlnyomó részében kénytelen vagyok érvelni (még ha annyira nem is megy), máskülönben…… Ó, hé, figyelj, ezt a kört most ki is hagyhatjuk, már úgyis mindenki fejből tudja, hogy itt miket mondanék.

Egy szó, mint száz, végül is kikötöttünk Queens-ben, és fogalmam sem volt, hogy JJ ennek most örül-e vagy sem, és fogalmam sem volt, hogy Aston és Diane örülni fog-e JJ-nek vagy sem, és fogalmam sem volt, hogy én örülök-e Astonnak, Diane-nek és JJ-nek, és miért nem, mindenesetre azzal az önbizalommal, ami akkor éri utol az embert, mikor a sarki boltokban kapható második-legolcsóbb-bort (a minőség garanciája) elhozza egy vendégségbe, megálltam JJ-vel az ajtó előtt, és mivel ki is nyitották előttünk azt az ajtót, már aligha van innen visszaút.
- Jó estét – ezt valami kamu brit akcentussal mondtam, nem tudom, miért, addig a pillanatig viccesnek tűnt, amíg tényleg ki nem mondtam. Na, mindegy, etikett kérdés No. 1: meg kell dicsérjem a haját, vagy ezt még mindig csak lányok várják el hajvágás után? – Helló, Dee! – mondtam, ahogy beértem, aztán vettem egy mély levegőt, hogy talán be kéne mutatnom JJ-t, de addigra már mindenki lépésekkel előttem járt, én pedig csak álltam az etikett kérdés No. 2 felett, miszerint: - Le kell venni a cipőt? – Jó, jó, jó, nyugi, ennél egy picit azért jobban neveltek. – Izé, mindenki, JJ. JJ, ők Aston és Diane. Megtippelheted, melyikük melyik. – Mondom, picit.

Kezdek egy skizofrén szatírra hasonlítani. Úgy értem, király volt Staten Island ötlete is meg minden, el is mentem hozzá és nem csak felhívtam, hogy akkor itt és itt találkozunk Vittem neki reggelit. És király mennyiségű a szex is azóta. Mármint nem a kirándulás óta, hanem a parkos weird night óta. Csak tele vagyok ellentmondásokkal még mindig, mert a fejemben azért ott van a ténye annak a gyerek dolognak, a költözésnek, hogy amúgy nem is szeret másnaposan döglődni meg ilyenek. Szóval emiatt valahol teljesen kivagyok, de közben meg ha megjelenik akkor meg vonszolom magammal a hálóba. Hát ki a franc érti ezt??? Én biztos nem, de mindegy is. Nem merengek nagyon bele a helyzetbe. Amúgy megvizsgáltam a haját álmában. Nem paróka (jó megállapítás, Sherlock!), de akkor meg miért van mániákusan az a fejemben, hogy levágatta?? Szóval az ellentmondások gyűrűjében vagyok örökké, mert bennem van az a sok minden, de amikor valamit megemlítek úgy néz rám, mint akinek kinőtt a második feje. Nem értem, de kajak nem.
És azóta nyoma sincs az erkölcsös nemet mondásnak, nem megy haza. Sőt, a jelek szerint bőszen jól érzi magát azóta is itt. Akkor meg mi a fasz történt? Megőrjít, de komolyan. Megmozdulok és a hangom inkább mormogás, mint emberi megnyilvánulás, de kidugom a kezem a takaró alól és a haját érintem. Jó, akkor ő az. Nem vettem észre, hogy felkelt. Igazából jó vele aludni, mert hát jó és amúgy ki is alszom magam ilyenkor (ő már lehet nem, de ezt hívják férfi sorsnak). Felnyögök, mert nem tetszik a sóhaja amivel ébreszt, szóval még nem is hagyom neki, hogy bármit mondjon. Előbb lennének terveim.
--------------------------------------------------
Szóval vacsora, meg Queens, meg unokatestvér aki Miles..vagy Aston, nem jegyeztem meg a sorrendet, mert mindkettő keresztnév, de mindegy is. Már meglep, hogy egyáltalán vannak rokonai akikkel ráadásul ma találkozni is fogunk. Nem szeretem a családi izéket. Erőltetettek egy csomószor és mindenki próbál úgy tenni két fogás között mintha bírná a többieket, közben meg amúgy csak le akar lépni onnan minél előbb, de az ingyen kaját meg senki nem hagyja ki. De ő meg állítja, hogy bírja az unokatestvérét aki egyébként jó arc és menjünk már. A szájára fektetem a kezem. - Jó, megyünk..csak ne mondj többet róla. - bár éppen még az iskolái nem lettek megnevezve meg ilyenek, de azt hiszem belőttem, hogy pár évvel idősebb nálunk és jóban vannak, meg jó fej, meg házas is. Már nálam ez a pár dolog üti egymást, úgy értem én elképzelhetetlennek tartom, hogy két év múlva bárkit a férjemnek nevezzek, fejben is. De mindegy Aston Miles, ha neked így jó, hát én biztos nem fogom az észt osztani a témában. A hosszas sóhajtozós fürdésem után úgy döntök, hogy csak nem az angol királynő vár minket teára úgyhogy kényelmesre veszem a figurát, ami nálam jelenleg az időjárás miatt farmer és egy végtelen egyszerű fekete topban merül ki. Még mindig nem kultiválom a szoknyát, elfelejtem örökké, hogy hogyan kell benne rendesen ülni, tehát ebből kifolyólag hacsak nem akarom a Miles családnak a bugyimat villogtatni este, maradok a nadrágnál. Hagyom a hajam is kibontva, nincs még vedlési időszak, nem hagyom ott mindenfelé. Sóhajtok megint, hát menjünk.
--------------------------------------------------------------------
Az ajtó előtt már nem tartom olyan jó ötletnek és egyébként a környéket látva csendesen elismerem, hogy Queens nem szar környék, de már két árkategóriával Bronx felett van, tehát túl sokba kerülne itt élni. Vagyis ha normális életet akarnék élni akkor rendben lenne, csak ez jelenleg nem létező kategória a dobozaim között. Kicsit belegörcsölök, mint ahogy múltkor belegörcsöltem az apjába is, de hé, néha valóban nem árt ha normális emberekkel is találkozunk, mert a többiek már mind jártak a Vénuszon, mi meg elhisszük nekik, és tudod mit? Néha mi is járunk arra. Köhintek és felkészülök valahogy Mr. és Mrs. Tökéletespárra, de amikor kinyílik az ajtó egyszerűen leesik az állam. És nem a címlapfotóra illő jelenettől. Hanem mert azt Dandy elfelejtette közölni, hogy ez a srác kurvára hasonlít rá. Jó nyilván ezt így első ránézésre mondod, de bazmeg. És ami elkap: rövid a haja. Összeszorítja a gyomrom egy hülye érzés, hogy mi van ha...de az lehetetlen. Viszont mégsem. Aston Miles és a felesége Diane. Mi meg Dandy és a szatyorban pislogó hal barátnője JJ. Bazdmeg mennyire gáz. Szóval amiért a mellettem állót lebasztam párszor, az nem is ő volt. De lehet mégis és most csak totál összezavarodom a rokona miatt.
- Sziasztok! - nyögöm ki én is, de Dandy meg tök vidáman üdvözli őket és hát milyen lenne most azt mondani, hogy szarul vagyok és lelépnék ha nem baj, de ő egyen nyugodtan. Pedig minden porcikám sprintelni szeretne. Egy tök idegen srácot hívtam fel a lakásomra és ő simogatott gyakorlatilag álomba? MIIIIIII??? A csajra mosolygok, majdnem szégyellősen. - Jaye, de mindenki csak JJ-nek szólít. - mert hát a középső nevem Janie, mert anyám tökre Aerosmith rajongó volt és szerette a Janie's got a gun című dalt, de ezt nem mondom általában senkinek. - És öhm ja, viszonylag könnyen. - intek Dandy felé, mert amúgy fogalmam sincs, hogy nem tévedtünk el. Lehet járt már itt, franc se tudja. Kezdem úgy érezni, hogy nem tudok már semmit. És be is megyek én is, ráadásul próbálnám kerülni a mindenféle kontaktust Astonnal, mert ugyan kurvára szeretném tudni, hogy múltkor vele találkoztam-e vagy sem, de azért annyira nem, hogy ezt a kérdést mondjuk fel is tegyem neki. Hát milyen már. - Hoztunk..bort. - kicsit félszeggé válik a mosolyom, mert azt valahogy kiszámoltuk a sztoriból, hogy Diane terhes. Szóval ez a baba lenne az, akivel szívesen feküdne csak úgy, békében. Nem, hát hülye vagyok biztosan. - Szép lakás.. - megjegyzem, mert amúgy tényleg az. Az enyém meg már három főből kettőnek nem túl meglepetés, hogy milyen. Most jelenleg úgy érzem, hogy az életem egy fogorvosi székben zajlik örökké és vagy fáj, vagy nem fáj, netán elbódít..de tuti mindig ott a félsz benned. Szóval ha nem mondják, hogy nyughassak én kicsit tényleg körbe is nézek, mert rühellem megkérdezni mondjuk az asztalnál, hogy hol van a mosdó. De mindjárt sírok úgy kéne most egy cigi. Vajon most akkor kinek tartozom bocsánatkéréssel? Senkinek?

Biztos sok Dandy van, én speciel az unokatesómra gondoltam most, de felőlem jöhet több is és majd akkor elnevezzük őket D1, D2, DX-nek. Igazából én nem tudom, hogy mit tervezek, kicsit úgy vagyok vele, hogy majd ahogy esik, úgy puffan, szerintem nem fogunk unatkozni, lesz kaja meg pia, szóval nagy baj csak nem fog történni. Legrosszabb esetben hamar elmennek és lesz egy ugyanolyan nyugodt - na nem mintha mostanság annyira nyugodt és békés estéink lettek volna, főleg a legutóbbi éjszakai kiruccanásunkra gondolva - esténk, mint aminek a mait eredetileg szántuk.
- Ühhüm - ezt úgy mindenre reagálom, kis fáziskéséssel a kávéra, meg már a kukoricára is. - Valószínűleg. - Mit szépítsünk? Tényleg az a valószínű, hogy csak ő nem fog alkoholt inni, az evés mértéke már kétséges, de majd ezt is meglátjuk. Elküldök két üzenetet, majd kifele menet megcélzom azt a kávét.
- Fogalmam sincs. - Tényleg nem tudom. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy nem, de sosem beszélt nekem a barátairól, senkiről sem a maga körében, úgyhogy sejtésem sincs kivel állíthat be. Van neki egyáltalán nem is tudom... mondjuk barátnője? Vagy barátja és amúgy lehet totál meleg? Durva hogy mennyire nem ismerem igazából. Jobb rokonnak kellene lennem.

És még csak nem is késnek! Gyorsabb vagyok, mindig is gyorsabb voltam Natalienál, nem hogy még plusz súllyal a hasában, szóval én nyitom ki az ajtót. Azontúl, hogy totál lehidalok a látványon - és most nem Dandy tesóm szépségére gondolok, hanem a lány igencsak ismerős vonásaira -, megcsap a tömény brit akcentus és próbálom elrejteni a miafasz mimikáimat, remélhetőleg talán sikeresen is. Bor a kézben, brit akcentussal való szépséges köszönés... most hagyjuk abba ezt a Miles-okat megszégyenítő példás ábrázatot, mert ez az érdekesnek tűnő találkozó arról szól, hogy ellazuljunk. Beljebb invitálom őket, ahol megláthatják Nataliet is, mondjuk szerintem Diane-ként ismeri őt Dandy.
- Ha bent leszünk, akkor igen, de részemről akár ki is mehetünk egyből a teraszra, ahogy nektek jó - mutatom kezemmel az irányt, először a kanapékra, aztán a kert felé, hogy tessék választani, bár a vak is észreveszi, hogy a nappali túloldalán már tárva nyitva a teraszajtó.
- Menő név! - fogok kezet JJ-vel a tőlem telhető legnagyobb pókerarccal. Szóval Jaye-nek hívják. Próbálom egyébként levetkőzni a totál zavart állapotomat, de ez nem megy könnyedén és ahogy látom a következő percekben, ő se nagyon tervez rám nézni. Lehet tényleg nagy a "baszki", viszont nem rohanhatom le egyből egy sejtelmes beszélgetéssel, hiába megannyi kérdésem lenne úgy rólunk, kettőnkről.
- Még nincs teljesen kész, de dolgozunk rajta. Ahhoz képest mondjuk nem rossz, hogy nemrég költöztünk ide - felelem a házra tett megjegyzésre és megkísérlem a beszélgetést JJ-vel.
Közben ahogy látom-hallom, Diane is eldöntötte, hogy bent leszünk még egy darabig, úgyhogy akkor nappali, meg kanapé, közben eltűnök a konyhába, ahol összekészítettem a piákat, ezekből idehozok néhányat, alkoholosat és menteset egyaránt, utóbbi esetben olyanokat, mint almalé, meg kóla. Ahogy visszaérek megrakott kezekkel, látom, hogy Jaye egy kicsit arrébb állt, biztos pisilnie kell.
- Mit tölthetek nektek? - Merthogy csak nem kellene parasztnak lenni és már az elején azt mondani, hogy szolgálják ki magukat.

Azt hiszem, Aston és a nője a kedvenc házaspárom a világon, már mióta Avril Lavigne és Deryck Whibley szétmentek. Ehhez a kijelentéshez hozzátartozik, hogy nem nagyon ismerek rajtuk kívül házaspárokat, legfeljebb olyanokat, akik mondjuk negyven felett vannak, és pláne hozzátartozik, hogy csak rájuk mondom, hogy házasok, de simán lehet, hogy csak együtt élnek, mint ahogy minden ember századunk zavaros világában, ahol az összetartozás bizonyosságá a közös Facebook posztok adják, nem pedig papír és gyűrűk, na meg nem is emlékszem, hogy meghívtak volna valaha is az esküvőre, de ez lehet azért is, mert zavaros gyerekkorom zavaros elmúlt két évéből amúgy sem tudom felsorolni azokat a meghívásokat, amiket egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam, hogy inkább otthon a szobámban egyedül igyak, miközben szomorkodok, mint századunk zavaros világában bárki teszi, aki nem Facebook posztokon keresztül adja tudtára a világnak, hogy a papír és a gyűrűk helyett ők a #kicsimmelaparton közös szelfiket keresztül szeretik egymást. (Lehet, hogy Staten Island-en kellett volna közös szelfiket lőnöm JJ-vel? Egyáltalán hogy állítjuk át a kapcsolati státuszt Facebook-on? Egyáltalán igényli ő, hogy átállítsam a Facebook kapcsolati státuszomat így több mint félév után, hogy aztán igazán tudja a nagyvilág, hogy…? Egyáltalán használja még bárki a Facebook-ot, vagy mind csak a Messenger miatt vagyunk fent rajta, amit aztán soha nem is olvasunk el időben?)
Akárhogy is, amennyire utálom az embereket, annyira szeretek más házában lógni. Minekutána a saját otthonom úgy fest, mint amit valaki korábban kirabolt (aztán egyébként JJ-nél szoktam lógni, az ő lakása meg olyan, mint amiből nem is nagyon van mit kirabolni), így aztán – egyszerű ember vagyok – megdobogtatják a szívemet más Ikeából happolt bútorai és a frissen gipszkartonozott lakások enyhe festék szaga.
Vagy nem tudom, hogy máshogy szokás kifejezni az emberi faj számára a lelkesedés tényét, de nézd, szerintem egész jó munkát végeztem.
- Gondolkodik, takarít, szül, látod, Aston, kifogtad a tökéletes nőt – vigyorogtam, de közben simán lehet, hogy az ilyesmin egyedül én röhögök, és most fognak ezek kidobni innen. Az is lehet, hogy ez a kijelentés az általános Miles vérvonal megmutatkozása ereimben. Az is lehet, hogy az egészre nem is figyelt senki.
Közben meg amúgy megálltam valahol az előszoba közepén, elakadva abban a mozdulatban, hogy most lerúgjam-e a cipőmet, vagy sem, amíg ezek egymással összeismerkednek, de annyira fölöslegesen tököltek efölött a kérdés fölött, hogy végül is úgy döntöttem, hogy basszák meg, irány a terasz.
- Én kérhetek egy sört? De jó dobozból is, nem kell kitölteni. Esetleg kihozhatod utánam. 

Mmmm na jó, kezdek totál megkattanni, mert gyakorlatilag elhozott az unokatesójához, akiről eddig egy szót sem szólt. Nem mintha annyira részletesen kikérdeztem volna a családfájáról, csak na. Persze most lett gyorstalpaló meg ilyenek, hogy amúgy anyai ágról rokonok meg minden és amúgy bírja. Oké pipálva. Említette, hogy házas ami manapság mondjuk 28 alatt elég ritka dolog, mert hát a cikkek szerint egy kész vagyon összetolni egy rendes esküvőt, szóval beleillenek a jó értékrendes kategóriába, amibe mi, Dandyvel valószínűleg nem tartozunk bele és nem is fogunk. Úgy értem mi ketten ilyen lakásban, kiegyensúlyozottan meg gyereket várva..hát, aha, max egy filmben vagy regényben. Nem mintha vágynék amúgy házasságra meg gyerekre vagy ilyesmi de az tök jó, hogy vannak akik igen és komolyan is veszik a dolgot, csak hát nem értem. Tuti, vagyis nem teljesen de eléggé, hogy én ezzel a sráccal találkoztam pár napja a parkban. Túl sok minden vág egybe és ez letuszkol a torkomon némi aggodalmat, mert hát én tökre azt hittem Dandyvel voltam de nem, és voltaképp az egyetlen bizonyítékom erre az Aston hajhossza. Meg, hogy ennyire hasonlítanak, ami valljuk be weird valahol, de hát nagyszülőktől öröklünk génbankot, szóval valamelyik felmenőjük eléggé domináns a sorban. Viszont ezt azért úgy nem szeretném nagy nyilvánosan közölni főleg nem a feleségével, hogy hát bocs érte, de..bahh.
Tehát beülök egy újabb fogorvosi székbe és valahogy remélem, hogy átvészeljük a sztorit anélkül, hogy amúgy kipattanna mert hát ki tudja Diane miként értékelte azt a napfelkelte utáni hazatérését idegenek ruháiban. És ez a csaj amúgy is minden, ami én nem vagyok, meg babát is vár, szóval nem basznám fel fölöslegesen.
- Nem az én érdemem. - felelek Astonnak, már a nevet illetően. Nyilván én is utáltam, főleg mert 0-8 éves koromig az a bizonyos Aerosmith dal szólt az összes születésnapos gyertyaelfújós videó alatt. És anyám nem unta meg, a nagyapám viszont rettentően, mondván hogy huligánok ostoba dalát ne társítsuk már a gyerek születésnapjaihoz. És öhm, jó, engem nem érdekelt annyira.
- Köszi. - vetek félszeg mosolyt Diane-re, mert amúgy azt se tudom, hogy fésülködtem-e normálisan. A hajammal annyit foglalkozom amennyi épp szükséges, vagy ha épp megunom akkor csináltatok belőle valami mást. - Rég láttam ilyen csini kismamát. - tolom vissza a fél-bókot, mert amúgy tényleg. Egy csomó nő terhesen leginkább a lestrapált jelzővel illethető felénk, bár nem mintha csodálkoznánk rajta, nem a legjobb környéken lakunk, érthető ha a sok potya, meg hatodik terhességeknél már nem edzenek arra, hogy nézzenek is ki valahogy. Diane meg sugárzik, ami király, tehát jól megvannak. Mondjuk én úgy érezném magam ebben a ruhában mint aki meztelen, vagy mint aki valaki más. Nem az én stílusom egyszerűen. A lakás viszont tényleg tetszik.
- Tök jó! - mondom elismerően, mert jó lehet ha mindent ők csinálnak, végül is mi is épp rendezzük be az életteret - vagyis folyamatos rendezés alatt van inkább - de ez így más. Családias, igen. - Jó olyan faszi a háznál aki azért mindenhez ért. - lévén fogalmam sincs, hogy mondjuk Dandy, Fabi vagy bármelyik festett-e már életében falat. Én nem az biztos. - Kert is? Ah, az baró lenne nekem is. - nem mintha esélyes lehetne, hacsak nem műfüvet terítek le a tetőre amiért alapból is megbaszhatna a lakóközösség, de ja. Hát nekem nem mostanában lesz ilyenem, már ha lesz egyáltalán. - Akkor menjünk ki. - eleve mindig benn rohadok valahol, Bronxban az utca meg hát olyan mintha ki se mennél, még levegő sincs normálisan pláne ilyen dögmelegben. - Én...nekem is jó lesz a sör, pohár meg minden nélkül. - ebben egyetértek Dandyvel, azért nem kell akkora feneket keríteni két hétpróbás ivás szakértőnek. - Köszi. - teszem hozzá és a rövid feltérképezés után akkor elindulok kifelé. - Nem, leginkább mindenevők vagyunk. Én csak halat meg gombát nem eszem. - meg amúgy még van egy csomó felsorolható izé mint a bab meg társai, de kétlem, hogy bab lenne menün. - De amúgy ha rámutatsz a hűtő megfelelő fakkjára, szerintem kiszolgáljuk magunkat és nem kell ugrálnod. - címzem Astonnak, mert hát egy doboz sört mindketten elbírunk, más kérdés, hogy nem mindenki szereti ha turkálnak a hűtőjében. Szóval megvárom míg ezt valaki amúgy megmutatja és csak utána indulok akkor ki Dandy után. És próbálok nem merengeni azon, hogy vajon ez egytől tízig úgy tizenkettesen kínos most, bár nem úgy tűnik, hogy Aston felismert, tehát lehet, hogy mégsem ő volt az.

Van az arcom, ami lehet nem a legszebb, legmodellibb, legmenőbb, de minden esetben mutat valamit, mivel általában nem tudom eltitkolni az érzéseimet és én azt vallom, hogy jobb is, ha nem teszem, mert ha fapofát akarnék vágni a nap huszonnégy órájában, akkor az egyenlő lenne egy maszkkal is. Ám most jelenleg, már amióta ajtót nyitottam a vendégeknek nem vagyok túl őszinte az ábrázolatommal, mert igyekszek úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb, itt az unokatesóm és Jaye, akit magával hozott, tök király minden, de közben meg rohadtul nem, mert bár terveztem megbeszélni a történteket a lánnyal, már amennyiben ismételten találkoztunk volna esetleg Brooklynban, na de egy ilyen összejövetel lenne az utolsó, ahol tovább varrnám kettőnk érdekes sztoriját. Egy szó, mint száz: rohadtul be vagyok szarva, hogy most mi az isten lesz, mert nem akarom megadni a lehetőséget Natalienak, hogy ő jöjjön rá előbb, mint én. Nyilvánvalóan nincs bűntudatom, mivel nem történt semmi JJ és köztem, ha történt - merthogy nagyon úgy tűnt, hogy így van -, akkor sem mostanság, vagyis remélem, hogy abban a korszakomban, amikor amúgy is sokfelé állt a farkam, meg ittam dögivel.
Most az égvilágon sem hoznám fel a dolgot így az elején, miközben mindenki illemből körbedicséri a másikat, bár megjegyzendő, hogy már-már őszintének is tűnnek, úgyhogy lehet nem csak amolyan hízelgésből történik ez. Dandyra pillantok, keresem a tekintetét, hogy kiolvassak belőle valamit, bármit. Nagyon más a két csaj, kíváncsi vagyok hogy fognak kijönni, de eddig nincs ok az aggodalomra, szóval teszem a házigazda feladatát és hozok piát.
Diane szépen definiálja a házat és annak keletkezésének történetét, én csupán bólintok neki, mivel mindent elmondott és nem fogom itt verni a mellkasomat, hogy hát jah, én csináltam, miközben amúgy kurvára nem, a ház már állt, mindössze saját ízlésünkre faragtuk, meg kulturáltabbá tettük az előző lakó után, ki úgy szart rá, ahogy van, minek is neki egy queensi nagy ház, miközben egyedül él a kutyájával Manhattanban. Mi viszont köszöntük szépen.
- Pöpecül definiáltad a nő-szűrő kritériumaimat - felelem Dandynak, mert pontosan ezeket keresem a nőkben. Na persze nem úgy megyek oda senkihez, hogy akar-e gyereket vagy sem, de nem tudom, szerintem egy nőtől azért elvárható, hogy mondjuk tizenöt-húsz év távlatában azért legalább egy gyereket szüljön, vagyis nekem aztán oly mindegy, hogy ki hogyan tervezi a jövőjét, de nekem szülni vágyó nő kell, mert család centrikus vagyok, vagy gyermekkori légkör által inkább családhiányos, ahogy tetszik. Az, hogy egyébként nem terveztünk még gyereket, senkire se tartozik.
Megszavazták a kertet, úgyhogy azzal a lendülettel fordulok kifelé és teszem le a kinti asztalra a tálcát, amint öt-hat sör, meg minden más sorakozik.
- Jaye... - szólítom meg rögtön miután jelzi, hogy neki az önkiszolgálás is egy járható út, ennek én nagyon örülök, mert pont így terveztem. A nevének - amit elég érdekes érzés végre ki is mondani a történtek után - elhangzásával egyszerre mutatok a konyha irányába, az ajtón át még egy kicsit látszik a hűtő széle is szóval innentől akár övék is lehetne, nincs benne semmi amit ne vehetnének ki belőle, kilencven százalékát úgyis mára vettük. - Ha kinyitod, mindent meglátsz egyből. Lehet csak én vagyok ilyen kurvára lusta, amiért szeretek mindent kihozni, hogy ne kelljen bemászkálni például egy szimpla sörért - vonom meg vállamat, majd körbeosztom a söröket és Natalienak az üdítőjét. Megvárom, míg mindenki felfrissíti magát, én is nagyokat kortyolok az enyémből, majd elsőként Dandyra, aztán már felváltva unokatósom és Jaye között pörgetem a tekintetem gyanúval a szememben.
- Ti amúgy együtt vagytok? - Dandy nem mesélte, de ez nem lep meg, igazából a lényeges dolgok maradtak csak ki vele kapcsolatban. Nagyon szeretném, ha egy nemleges választ kapnék, már nem azért, mert ne szurkolnék az rokonomnak, hiszen de, meg tök jó lenne, csak ha ez az állás, akkor aztán tényleg kurvára ciki a helyzet.