Ma korán kezdődött a nap, a nyitós csapatba osztottak be és habár tudtam, mire kell számítsak, nem egyszer nyitottam már, ma valahogyan rossz lábbal keltem fel. Nyűgös voltam már az első pillanattól kezdve és az sem segített a helyzeten, hogy az az idegesítő Ryan volt ma a műszakvezető. Ő az a típus, aki egy feladattal elbíbelődik vagy fél órán keresztül, de közben meg osztogatja a parancsokat és én nyilván megcsinálok vagy ötöt ugyanannyi idő alatt. A harmadik ilyen beszólását követően jutottam el oda fejben, hogy vagy megütöm, vagy hagyom a fenébe az egészet és inkább veszek egy mély levegőt, elengedve az egészet. Mivel nem akartam új munkahely után nézni, inkább az utóbbi megoldás mellett döntöttem. Fújtam egy nagyot és megfogadtam, nem hagyom, hogy tönkretegye a napomat egy ilyen kis mitugrász, aki vélhetőleg azért dolgozik magasabb beosztásban, mint mi, mert van valami ismerőse magasabb körökben, vagy a drága papa beprotezsálta. Sokkal érdekesebb volt így a nap, mert átlendültem a túloldalra és ahelyett, hogy minden kis pisszenésén felhúztam volna magam, inkább jót kacagtam magamban rajtuk. A feladatot így is, úgy is meg kellett volna csináljam, akkor meg igazándiból már csak jobban járok, ha nem puffogom végig a napot, hanem inkább megpróbálom könnyeden kezelni az egész szituációt. Mondjuk amikor elégedett vigyorral közölte, hogy ma nekem kell figyelni Seladonra, ismét csak vissza kellett fogni magam, hogy ne húzzak be neki egyet. Nem is azért, mert a lány még kis ügyetlenke volt és sok felügyeletet igényelt, hanem azért, mert ilyen pofavágásokkal mondta. Semmi probléma nincsen Selával, amúgy is odafigyeltem volna rá, inkább csak az bosszantott, hogy Ryan úgy véli, ezzel majd jól odaszúr és micsoda nagy átkot szabadít a nyakamba. Pedig közel sem ez volt a helyzet. Persze, nem mindenkinek megy már az első pillanattól kezdve ez az egész munka, nekem is kellett néhány hét, míg belerázódtam és hát természetesen nem Ryannek köszönhetően sikerült beletanulni. - Hé, szia! - köszöntöm mosolyogva a lányt, amikor megjelenik a pult mögött. - Egész mázlink van, mert eddig kifejezetten nyugisnak mondható a nap. Úgy tűnik, hogy az ünnepek leforgásával az emberek inkább otthon kávézgatnak, nem pedig itt - a mi nagy szerencsénkre. Persze simán lehet, hogy elkiabálom a dolgot és egy óra múlva ki sem fogunk látni a kávézaccból és tejszínhabból. - De vigyázz, ha Ryan éppen erre sétál, mindig kapj a kezedbe egy törlő rongyot, ha épp nincs mit csinálni, mert a nyakadba sóz valami marhaságot - forgatom meg a szemeimet, habár minden itt dolgozó tisztában van vele, hogy Ryan az egyik legkiállhatatlanabb műszakvezető az idegesítő és parancsolgató stílusa miatt. - Intézed az urat? Én meg segítek, ha elakadsz - bökök a fejemmel a kitáruló ajtó és az azon belépő elegáns úriember felé. Nincsenek túl sokan a kávézóban, néhányan ücsörögnek az asztaloknál, de jelen pillanatban csak az urat kell kiszolgálni, így belefér, hogy segítő kézként álljak Sela mellett, ha igényli.
Nem volt kifejezetten gondom a reggeli műszakokkal, kivéve azt a részét, hogy korán kellett keljek, ami a rémálmaim és a problémás alvási szokásaimnak köszönhetően nem volt valami kellemes. Nem állítom, hogy nem bámultam valami hülye animációs filmet hajnali kettőig annak reményében, hogy kivételesen majd jól alszom abban a maradék négy órában, amim még maradt. Az ötletem persze nem jött be, legalább másfél órát forgolódtam az ágyamban, ami finoman szólva sem tett jót a ma reggelre nézve. Nagy nehezen becaplattam, átöltöztem és egyáltalán nem voltam elragadtatva, mert egyrészt marhára fájt a fejem, másrészt meg a Ryan nevű fickó fogadott köszönés helyett azzal, hogy két percet késtem. Nem gondolom, hogy két perc a világ végét jelentené, kivéve mondjuk egy szívműtétnél vagy gyilkosságnál, de valahogy éppen egyik sem áll fenn, őszinte szerencsémre. Azért meghallgathattam egy kisebb litániát arról, hogy miért rossz késni, közben igyekeztem semleges arccal bólogatni. Határozottan nem kedveltem ezt az arcot, tipikusan az az ember volt, akinek nem szabad még minimális hatalmat sem adni a kezébe, mert azonnal kiütközik rajta a napóleon-komplexus és elhiszi, hogy ő itt top dog, ami nyilván igaz, ha a munkabeosztását nézzük, de gyanítom, hogy semmi másban nem végezne az élen, leszámítva a saját mellének veregetését, de abban már a gorillák sem teljesítettek rosszul. El lehetett mellette azért dolgozgatni, ha kitartó volt az ember, de többnyire akkor éreztem legjobban magam, ha nem kerültünk semmiféle kontaktusba egymással a műszakom végéig. Azt kifejezetten rühelltem benne, hogy folyton úgy állította be a betanításomat, mintha afféle teher lennék a másik számára, aki épp kénytelen oktatgatni. Lehet, hogy egyszerűen hülye vagyok, de ezt a játékot annyira jól tudta már játszani, hogy rendesen szégyelltem magam, amiért két héten belül nem sikerült fejből megtanulni az összes nyomorult receptet és néha azért is, hogy még kerestem a cirill betűket a pénztárgépen, pedig teljesen indokolatlanok lettek volna. Most épp Riley-ra sózott rá, akit egyébiránt kedves lánynak tartottam, volt valami megnyugtató és alapvetően kedves a kisugárzásában, aminek hatására eggyel jobban szerettem mellette dolgozni, mint teljesen egyedül. Éppen ezért sajnáltam ennyire, hogy a nyakába lettem akasztva mint valami döglött koala, bár ez egy nagyon gusztustalan hasonlat. -Halihó-pislogok rá és igyekszem megereszteni egy ideges kis mosolyt és közben őszintén remélem, hogy nem utál, amiért engem kénytelen tanítgatni. Most is határozottan rendesnek tűnik, pedig biztos nem kéjmámor nézegetni minden mozdulatomat és javítgatni a hibáimat. -Megnyugtató, hogy neked sem Ryan a kedvenced-vigyorodom el mér szélesebben a megjegyzésére, hiszen pontosan tudtam mennyire fontos, hogyha perpillanat nincs is semmi dolgod, legalább úgy nézz ki, mintha marha aktívan csinálnál valamit. Némán bólintok, mikor megérkezik a vendég és egészen könnyedén fel is veszem a rendelést, még a nevét is nagyjából olvashatóan fel tudom firkantani a pohárra, aztán valahol a tejhabosításnál lefulladok, mint egy ősrégi zaporozsec és ijedten pislogok a kolléganőmre, mert sok minden lett ez a tej így hirtelen, de habos biztosan nem.
Ha olvashatnék Sela gondolatai között és tisztában lennék azzal, hogy döglött koalaként gondol saját magára és arra, hogy a "nyakamba lett sózva", valószínűleg egy nagyon jóízű kacagással jutalmaznám meg. A hasonlat maga valóban elég gusztustalan, mert szeretem a koalákat, természetesen élő állapotukban, így nyilván nem szeretnék egy elhalálozott példányt, pláne nem a nyakamba. De itt nem is erről van szó, egyszerűen csak nem gondolom, hogy teherként kellene a lányra tekintenem. Mindig szívesen segítek, ha egy kolléga nehezebben boldogul a betanulás időszakában, hiszen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nekem sem ment első pillanatban és ha őszinte akarok lenni, azért elég bonyolult tud lenni egy-egy kávé csoda elkészítése. Nem is tudom, ki találja ki ezeket az olykor extrém kombinációkat. - Meghívlak egy sörre, ha mutatsz nekem legalább egy olyan valakit, akinek Ryan a kedvence - kuncogok halkan, suttogósra fogva a hangomat. Itt még a falnak is füle lehet és hiányzik a fenének, hogy a szóban forgó úriember megneszelje, hogy róla suttogunk. Nem hiányzik még egy óriási adag szívatás a nyakunkba. A tudat azonban azért pozitív, hogy nem vagyok egyedül a Ryan-ről kialakult véleményemmel, így máris van valami, ami összeköt minket, mintha máris részesei lennénk egy alakuló lány bandának. Vagy mi a szösz. - Nem is értem, hogy lehet ilyen népszerű a lányok között - forgatom meg a szemeimet, mert nem egyszer látok olyan tinikből álló lány csapatokat, akik izgatottan viháncolva pillognak Ryan felé. A bólintásra egy biztató mosoly a válaszom, ügyesen neki is lát a rendelt latte elkészítésének, de a tejhabosítónál már érzem, hogy gondok lesznek. - Semmi gáz, én az első héten konkrét stresszben voltam, ha tejet kellett habosítanom, annyira féltem ettől a fémördögtől - lépek közelebb, némi személyes beismeréssel próbálva oldani a feszültséget. Tényleg nehezen ment a barátkozás a masinával. - Kicsit sok tejet tettél a kancsóba, ne legyen tovább a felénél, mert akkor nem fog elférni benne a hab. Egyszerűen csak dugd bele a gőzölő kart és határozottan fordítsd el a gombot. Ha csak kicsit fordítod, akkor nem lesz elég gőz, mint ahogyan az előbb csináltad, szóval bátran. Picit mozgasd közben a kancsót és figyeld, ha már elég hab van benne, akkor elzárhatod - mondom a szóbeli utasításokat, így szerintem már menni fog a dolog, de a biztonság kedvéért nem mozdulok el mellőle. Emlékszem, az én első találkozásom a géppel konkrét tejfürdőt eredményezett, szóval annál gázabb nem lehet a helyzet.
Az a helyzet, hogy még sosem dolgoztam sehol rövid életem során, tehát nem tudhattam, hogy borzasztóan utálom a betanulási időszakot, de ha esetleg a közeljövőben munkahelyet váltanék igyekszem előre megtudni, mit is fogok itt csinálni nehogy mégegyszer az végig kelljen mennem ezen a nyüglődésen. Hogy miért is nyüglődöm? Lássuk csak, nos főként azért, mert egyelőre borzasztóan béna vagyok és bármennyire is igyekszem nem látszik javulni a helyzet, még mindig nem tudok tisztességes formákat szórni fahéjból a kávéhab tetejére, a csokoládészórás meg mindig kiesik a bögréből, pedig én nagyon igyekszem szépen, egyenletesen beleszórni. Szégyelltem a pofámat, de borzasztóan és rühelltem mások terhére lenni, pedig nyilvánvalóan tudtam, hogy nem tehetek ellene, mert nem leszek hirtelen magamtól baristatehetség, de hát fogalmazhatunk úgy, hogy…fájt a büszkeségemnek na, Oroszországban még mindenhez értettem, amihez érteni akartam most meg hirtelen nem adták ki a cigit a trafikban egy olyan országban, ahol tizenhat évesen már akár autót is vezethetsz. Halál logikátlanok ezek az amerikaiak! Persze ezt senkivel nem fogok közölni, az hatalmas bunkóság lenni, főleg Riley-val nem fogom közölni, egyrészt már így is elég gondja és baja van velem, másrészt pedig nagyon kedves lánynak tartom, talán az egyik legrendesebb kollégám. Mindig türelmes volt velem, leginkább akkor, mikor nekem már egyáltalán nem maradt türelmem magamhoz és idegesíteni kezdett a saját szerencsétlenkedésem, de ő ilyenkor is igyekezett a segítségemre lenni és sosem éreztette velem egy másodpercre sem, hogy egy szerencsétlen balfasz vagyok. -Ha ez a kiskapu számít…-suttogom vissza neki-akkor Ryan bizonyára borzasztóan odavan önmagáért. Ettől az egésztől megint úgy érzem magam, mintha kicsit barátok lennénk és ez nagyon jól esik, holott nyilvánvalóan tudom, hogy ez csak valamiféle munkatársi bajtársiasság, hiszen Ryan mindkettőnk napjait remekül tönkre tudja tenni, ha épp ahhoz van kedve. Határozottan csodálkoztam, hogy Riley még nem küldte el a francba, sőt néha még azon is, hogy én sem mondtam el neki egy szebb napomon, hogy hol is lenne a helye. -A nők néha vakok és süketek, ha nekik tetsző hímegyed kerül a szemük elé-adom elő magam szintén halkan a National Geographic hangomon- ezt a példányt szaporodásra alkalmasnak találhatják. Akkor már korántsem ilyen nagy az arcom, mikor le kell főznöm egy épkézláb lattét, sőt…remélem, hogy nem látszik rajtam, de eléggé bizonytalan vagyok úgy nagyjából mindenben, amit most csinálok. Ahogy közelebb lép bátortalanul rámosolygok, aztán figyelem a szavait és igyekszem azt csinálni, amiről szó volt, tehát leöntök a tejből és figyelem, ahogy ténylegesen hab lesz belőle és én is kevésbé tűnök idiótának, mikor beleöntöm a bögrébe, hogy átadhassam a vendégnek. -Köszi-mosolygok rá már kicsivel barátságosabban-nélküled elba…barmoltam volna az fix.
Kezdőlap
