Amit mindenki tud róla:
#beszédes – állandóan képes beszélni, szinte le sem lehet lőni, ha éppen olyanja van.
#gyorskajarajongó – minden mennyiségben képes megenni a szemetet, és még csak nem is hízik tőle.
#utálja a BBQ szószt, és a majonézt – ne is kérdezd, hogy miért. Mustárból viszont az összes létező fajta jöhet.
#szokásokrabja – ragaszkodik a rutinjához. A reggelek ugyanúgy telnek, az esték szintén. Ha valami eltér, attól hisztis lesz. Nem rögeszmés, vagy kényszeres, de ez az állandóság az életében.
#kávéhelyettenergiaital – oké, van, hogy mind a kettő jöhet. Ha elég jó a kávé.
#amiaszívénazaszáján – ha nem vagy neki szimpatikus, azt elég hamar felfedezheted.
#bejönneknekiazidősebbpasik – ha meglát egy helyes 40-est, oda meg vissza van érte. Megvan az oka ennek is.
#roppantösszeszedett – legalábbis akkor, ha érdekli valami. Bármit rá lehet bízni, mindent elintéz.
#remekmegfigyelő – lehet, hogy neked fel sem tűnik valami, ő azonban tökéletesen emlékszik rá.
#csipkelődő&kötekedő – sokszor csak ebből tudhatod, hogy kedvel.
#mindigtökéletesamegjelenése – jobban mondva odafigyel magára, de nincs konkrét stílusa. Ő csak önmaga.
#hangulatember – ha rossz kedve van, azt garantáltan észre fogod venni. Azt is, ha jó a napja, mert akkor téged is jobb kedvre derít.
#avégletekigprecíz – ha rábízol egy feladatot, biztos lehetsz benne, hogy tökéletesen végzi el. Vagy majdnem tökéletesen.

---

Amit biztos, hogy soha nem fogsz róla megtudni:
#tanúvédelem – már hat éve a tanúvédelmi programban van, és New York a negyedik helye. Nehéz eset.
#azigazineve – biztos, hogy sohasem fog bemutatkozni a születési nevén. Ahhoz már túl régen jár ezen az úton.
#rémálmok – időnként még most is kísérti az az éjszaka, bár már egészen ritkán. Csak amikor stresszes, de valahogy mindig nyugtalanul alszik.
#szemtanú – tizenhat évesen látta, ahogyan megölik a legjobb barátnőjét. Helyette.
#azapja – az apja az amerikai ír maffia könyvelője volt, és ki akart szállni. A figyelmeztetés a lánya élete lett volna, de helyette annak barátnőjét ölték meg, aki épp náluk aludt.
#születésihelye – Írországban született, de csak azért, mert pont ott voltak látogatóban a szülei.
#tudfőzni – remekül tud főzni, de nem szokott, és amúgy is túl lusta hozzá. Inkább rendel valami szemetet.
#profikorcsolyázó – sportoló volt annak idején, amíg nem helyezték védelem alá, és megszakított minden kapcsolatot a korábbi életével.
#Bigbrother – avagy az ügynök, aki folyton szemmel tartja, és nagybátyjaként mutatkozik be mindenhol. Valószínűleg ő tehet arról is, hogy bejönnek neki az idősebb pasik.
#eredetilegvörös – korábban barna hajjal élt, de volt már szőke üstöke is. A jelenlegi az eredeti.
#remekülhazudik – ennyi év után már profi.
#nemakartovábbállni – ezúttal kényesen vigyáz mindenre, mert megszerette a várost és a körülötte élőket.
#állandóságutánivágy – többé nem akarja újrakezdeni.
- Ellie, kezded magad egy kicsit elengedni! Óvatlanná válsz… - a kioktatás a halálom. Az, ha úgy kezelnek, mint egy taknyos gyereket, pedig már évekkel ezelőtt kénytelen voltam felnőni. Olyan körülmények között, amit egyetlen kamasznak sem kívánnék.
- Ne csodálkozz, ha így lesz, mikor így nevezel! – replikáztam egyből, afféle nemtörődöm-módon. Azért csináltam, mert tudtam, hogy mennyire idegesíti. – A végén még elfelejtek majd a Poppyra hallgatni. Nem is értem, hogy találtad ezt ki... – forgattam a szemeimet, habár már megbarátkoztam a jelenleg viselt nevemmel. Ez volt idestova két éve. Lassan talán már három.
- Azért kaptad ezt, mert olyan dühös voltam rád az akkori hisztid miatt. Direkt lebuktatni saját magad? Hát normális vagy?! – igazából nem tudtam, hogy mi baja van, mitől volt ma ennyire feszült. – Nem, ne is válaszolj! Soha nem voltál az, csoda, hogy egyáltalán felméred a helyzeted súlyosságát. – ezúttal ő volt az, aki az ég felé emelte a tekintetét. – Ja, nem! Mégsem fogod fel! – csapta a kezét a homlokára. Más körülmények között nevettem volna rajta, de ezúttal inkább csak a düh uralkodott el rajtam.
- Azért ne kezelj úgy, mint egy taknyost! Felnőtt ember vagyok. Láttam meghalni a legjobb barátnőmet. Helyettem. Nekem kellett volna, és ezzel tisztában vagyok azóta, hogy megtörtént, úgyhogy ne mondd nekem még egyszer azt, hogy nem fogom fel! – a pálcikával böktem felé, amivel éppen az előttem heverő kínait tüntettem el módszeresen.
- Pedig határozottan úgy nézel ki! – hanyagul ledobta magát a kanapéra, ám majdnem ugyanazzal a lendülettel már fel is pattant, és elkezdett járkálni, akár egy mérgezett egér. Rohadt idegesítő volt. – Az a Lackwood is… - egy pillanatra megállt, aztán újra rótta a köröket. – Úgy ugrálod körül, mint egy pitiző kiskutya. – válasz helyett először csak a szemöldökömet vontam fel provokatívan, de inkább visszanyeltem, amit mondani akartam első felindulásomban. Nyugi Ellie, számolj ötig! Egy, kettő, három, négy, öt…
- Ő a főnököm. Te raktál be arra az állásra, te akartad, hogy ott legyek, és ne keltsek feltűnést sehol. Tessék, megkaptad. Már az is baj, hogy kedvelem? – jó, nem csak kedveltem, hanem igazából nagyon tetszett nekem. Ezt szerintem mind a ketten tudtuk, sőt, valószínűleg Keith is tudta, de az nem számít.
- Nem szabad túl közel engedned magadhoz senkit, de ezt te is tudod! – sóhajtotta fáradtan, én meg elrágcsáltam egy kallódó tavaszi tekercset.
- Nem akarok innen elmenni. Többé nem csinálom! Nem kezdem újra. Túl sok volt… - és sokszor tényleg így éreztem. Gyökértelen, otthontalan voltam. Nem volt múltam, nem volt biztos pont az életemben, legalábbis eddig. – Normális életet szeretnék élni, ez olyan nagy kérés? – zöldes íriszeim kérdőn villantak rá, ahogy felkaptam a fejem. Talán évek óta most mondtam ezt ki először. Eleinte féltem, aztán izgalmas volt, majd nagyon unatkoztam, és végül itt kötöttem ki.
- Soha nem lesz normális életed, Poppy! – ezúttal már szándékosan nevezett az álnevemen. Hiába használtam régóta, néha még mindig nem éreztem teljesen a sajátomnak.
- De lehetne. Szeretnék egyetemre járni, szeretnék újra korcsolyázni, akarok egy kutyát. Biztos pontokat, olyat, amitől úgy érzem, hogy minden rendben. – de igaza volt, ez nekem csupán vágyálom marad, nem több. Valószínűleg örökké a hátam mögé fogok nézegetni, ha rossz érzés kerít hatalmába. Szokott még manapság is. – És különben is, mi a franc ütött beléd?! – tettem fel a kérdést, ami már azóta motoszkált bennem, hogy hazaértem.
- Semmi! – vágott vissza reflex-szerűen, én meg felnevettem.
- Na, persze! Hisztisebb vagy, mint én. Még nem láttalak ilyennek, szóval mondd el! Valami történt! – követeltem továbbra is a választ. Láttam a vívódást az arcán, előttem már nem tettem a kemény fiút annyira, mint régen. Képtelen volt teljesen elzárkózni tőlem, de én azt szerettem mondani, hogy ez bizony az én elbűvölő személyiségem varázsa.
- A városban van.– mondott először csak ennyit. Először nem tudtam, hogy hová tegyem, ki van a városban. – Igen, Lisa gyilkosa itt van. Látták a héten… - tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani, de a fülem annyira zúgott, hogy már csak távoli hangként érzékeltem a szavait. A zsigeri félelem egy másodperc alatt lett úrrá rajtam, a tenyerem izzadt, mint egy végzős bálra készülő tininek.
- Veszélyben vagyok? – böktem ki végül csak ennyit. Utáltam ezt az érzést, utáltam a tehetetlenséget, a félelmet. Nem akartam ezt, és elmenni sem. Megint tiszta lappal kezdeni. Amiért más az életét adta volna, nekem a mumusommá vált.
- Nem tudjuk. Valószínűleg fogalma sincs, hogy itt vagy, de sohasem lehet tudni. Jobb elővigyázatosnak lenni. – míg beszélt, addig próbáltam lehiggadni, és háttérbe szorítani az éledező harciasságom. Csak az első reakcióm volt a rémület, a következő pillanatban legszívesebben már szétvertem volna a fickó fejét egy serpenyővel. – Ha felbukkan körülötted, akkor baj van, de meg fogunk védeni. Idővel pedig, ha tényleg ő az, tanúskodnod kell ellene. Csak tudjuk elkapni… - ezzel eddig is tisztában voltam, sok újat nem mondott.
- Fel kell hívnom Keith-t. – jelentettem ki kisvártatva.
- Minek?! Késő is van, és különben sem hiszem, hogy máris hiányoznia kéne. Alig másfél órája jöttél el… - féltékeny lenne, vagy mi a szösz? Inkább nem mondtam semmit, csak lenyeltem a falatot a számból, és már tárcsáztam is. Gyorshívón volt, természetesen. A kettesen, mert az egyest az itt koslató birtokolta.
- Szia, Főnök! Bocs, hogy zavarlak, de… - mi a fenét találjak ki? – Szóval elfelejtettem ma mondani, hogy az a valaki felhívott az izé miatt, és nem tudok holnap bemenni. Nagy baj lenne, ha kivennék egy napot? – összevissza beszéltem, nyilván. Semmit nem értett, szintén nyilván. Amúgy sem fordult még elő a pályafutásom során soha, hogy szabadnapot vegyek ki, de az ő érdeke volt. Át kellett gondolnom mindent, és tudni akartam minden részletet elejétől a végéig arról, aki az életemre tört. Aztán majd ráérek önző módon kockáztatni azok életét, akik mostanában közelebb kerültek hozzám. Amit persze nem lehetett volna, tudom én.
- Tudni akarok mindent. És ne hagyj ki semmit! – közöltem, némi szusszanás, a telefon lerakása, és a maradék eltüntetése után.