Szóval, volt már, hogy kedves, megnyerő és előzékeny embernek nevezték, de azt csak tévedésből tették. Karizmatikus, de úgy karizmatikus, ahogy például a napjaink sorozataiban szokták a démonokat tenyérbemászó, elragadó figurának bemutatni. Elegáns, menő öltöny, napszemüveg, dohányszemcsék a zakózsebben (pedig már vagy ezerszer leszokott), diktafon, MacBook, Ipad, két Iphone – ebből egy nagyjából két órát bír töltés nélkül, és valamiért mindenkinek ahhoz van meg a száma, három egymással nem párba állítható Airpod (ugye Jasper Léon Polignac nem azért költött többtízezer dollárt Apple termékekre, hogy 2019-ben újságíróként arra szoruljon, hogy kézzel írjon). Aztán ki-kibukkannak az apróbetűs részek:
- Bármit csinálsz, soha nem fogod tudni igazán lekötni a figyelmét. Bármennyire is igaz ez, ő sohasem fogja ezt elhinni magáról, és téged is győzködni fog az ellenkezőjéről (már amennyiben érdemes vagy rá – de ez megint egy hosszabb történet).
- Ha valamit kér tőled, bármilyen körülmények között, bármivel kapcsolatban, azt akkor úgy gondolta, hogy azonnal legyen meg (inkább mondjuk tíz perccel ezelőttre), és mondjuk tegyed félre azt a bármit, amivel épp foglalkozol (legyen az a reggeli kávéd vagy az első szülött fiad, technikailag a kérése súlya mellett nem sok jelentősége van a kettő közötti különbségnek).
- Ha azt hiszed, hogy téved, tévedsz.
- Ha észreveszed, hogy tévedett, számára halott vagy. Vagy legalábbis sohasem bocsájtja meg.
- A családnál vannak szentebb dolgok.
- Prima Polignac közéjük tartozik.
- Még akkor is, ha Prima Polignac, a franc essen bele, maga a család!
- A mentolos csokoládé rosszat tesz a cukornak, de szerencsére a dietetikusának is a lemerülős telefonjához van meg a száma.
- Ne nézd hülyének. (Akkor se, ha lenne miért.)

Valahol Louisiana egy szebb napokat látott településén – baromság, kérem, ez a hely még sohasem látott szép napot – mikor már csatakosra izzadtad az ingedet, és a helyi erők – nem hivatalos szervek, ők inkább passzióból tartanak fegyvert, vagy a magadfajta betolakodók ellen – épp csőre töltik a puskájukat, mert rossz ajtón kopogtál kérdezősködni – te pedig kezdesz aggódni, mert éppenséggel tudod, hogy minden okod megvan aggódni, erre fele már nem szívesen jönnek ki a rendőrök ilyenkor, az embereknek hagyják, hogy meg tudják védeni magukat, te pedig ebben a percben épp itt úgy vagy vele, hogy nincs elég érved, amit fel tudnál hozni magad mellett, hogy miért nem tőled kéne megvédeniük magukat – az utolsó dolog, ami hiányzik, hogy a telefonod rezegni kezdjen a farzsebedben. (Ne rakd azt a szart az első zsebedbe, különben megnézheted a golyóidat – mondta Tony még 1999-ben, mikor ennél fiatalabbak voltunk, és én a magam részéről talán egy fokkal kevésbé hülye, meg mikor utolért minket az újhullám, hogy a vezetékes telefonjainkat lecseréljük mobilokra, aztán meg, tudod, nagyjából azóta egyikünknek sem volt egyetlen perc nyugta sem.)
Todd kocsijának hátsóablakát még ki tudták lőni.

- Volt már rosszabb – dünnyögtem valamivel később egy olcsó bárban, amit az út szélén találtunk. Meleg whiskyt ittunk, de három jeget kaptunk bele, közben pedig Todd kurvaanyázott, vagy nekem, vagy azoknak a barmoknak, tudja a fene. Ügyet se vetve rá kortyoltam egyet, még láttam, hogy Adel ügyvédje hívott, mielőtt a telefon kijelzője végleg elsötétült volna. Próbáltam visszakapcsolni, a sötét háttéren felvillant a fehér, beharapott almalogó, de tovább nem jutott, csak az üres elem sziluettje tűnt fel, az elem alján egy piros csíkkal. Most rajtam volt a sor, hogy káromkodjak.
- Már hogy lehetett volna rosszabb? – Todd hangja egy oktávval magasabban szólt az elviselhető tartománynál. – Itt vagyunk a világ kibaszott végén, és azok a kibaszott gyerekek… - sóhajtott, aztán a tenyerébe temetve az arcát az asztalra könyökölt.
- Akkor te sem hiszed már, hogy baleset volt.
- Mi a francot csinálunk itt? – Morogta az ujjai közül. – Mi a francért nem megyünk inkább haza?
- Hát engem ott nem várnak.

Ami nem egészen volt így. Adel ügyvédjét például finoman szólva sem hatotta meg a louisianai meggyilkolt gyerekek története, akik, hát essen bele a franc, pont olyantájt kellett meghaljanak, amikor ő mediációra várt volna engem az én ügyvédemmel.
- Figyelj, öregem, bocs, esetleg szólj már oda Maine-ben minden pedofilnak, hogy egy picit fogják vissza magukat a következő héten, mert Adel Alton épp válni akar. Megvan a száma az ottani püspöknek, ha gondolod, hogy…
Adel Alton ezután a mondat után hirtelen már nem is annyira válni akart, mint inkább a szemeimet kikaparni, majd mellcsonttól ágyékig felvágni a hasfalamat, a beleimet pedig a nyakam köré csavarni.
- Olyan közönséges vagy – csóválta a fejét.
Hát most mit tegyek? Kettőnk közül ő volt a szépíró.


Szóval, mikor a vőlegény frissen vált, meg mikor a menyasszony kortárs a vőlegény gyerekeivel, meg mikor a vőlegényt csak hosszas győzködés után lehetett rávenni, hogy ne fesse be az ősz hajszálait (hogy ne akarjon ennél is nevetségesebb lenni), meg mikor a menyasszonyt mindenki próbálja erről az egészről lebeszélni, meg mikor kiderül, hogy a vőlegény a menyasszony anyjának nővérével ugyanazon a koncerten volt a nyolcvanas évek elején, akkor az esküvőt nem szokás nagy dobra verni.
De Prima-val valahogy csak úgy tűnik bármi is értelmesnek, ha felrúg az ember minden szabályt.
- A gyűrűk megvannak?
- Persze.
- A limuzin már megjött?
- Persze.
- Kérsz még egy italt?
- Persze.
- Legyen kicsit erősebb?
- Persze.
- Ideges vagy?
- Persze.
- El fogunk késni!
- Persze.
- A repjegyek a nászúthoz nálad vannak?
- Persze
- Jasper Léon Polignac, fogadod, hogy…
- Persze.


Már világosodott, mikor hazaindultunk Ulisses Sartre-tól. Prima az oldalamba karolt, én meg a csípőjébe. Ezt a két háztömböt ami közénk és az otthon közé szorult, úgy döntöttük, legyalogoljuk (azaz vagy tíz percen át a világért sem sikerült taxit fognom, majd mikor felvetette, hogy talán neki kéne ezzel próbálkozni, akkor már biztos voltam benne, hogy a pokolba is szívesebben gyalogolnék, ameddig mellettem van). Útközben továbbra is Georges Seurat-ról pofáztam, és élveztem, ahogy eszi minden szavamat. Később valamit kérdezett, míg én ránéztem a mobilomra, és hevesen egyetértettem vele (utána volt valami él a hangjában, mintha itt most nem arra várt volna, hogy egyetértsenek vele). A két tömb végére neki a lába fájt, nekem meg a fejem. Az ajtó előtt megcsókolt, én mondtam, hogy esetleg összebújhatnánk, ő mondta, hogy ragyogó ötlet, csak előtte lezuhanyzik.
Mire végzett, aludtam.