Azt mondják, hogy az ember a legtöbbet a szüleitől tanulja, de mond csak, mi van akkor ha az embernek nincsenek szülei? Mármint biológiailag nyilván létezniük kell, de hogy mi történik akkor ha az ember életében többé nem kívánnak részt venni? Akkor ki az aki átadja a tudást és megtanítja a kellő empátiát? Ki az akire az akkor még gyermek azt fogja mondani felnőtt korában, hogy büszke és hogy tőle tanulta a legtöbbet?
Ezek a kérdések nem csak azért olyan fontosak, mert szociális munkásként kötelességem minden egyes nevelőszülőt felvilágosítani a dolog nehézségéről, hanem azért is mert rettentő sok olyan gyermek él nevelőotthonban akit sohasem fognak örökbe fogadni.
Azt hiszem én szerencsés voltam amiért rám találtak, és azt hiszem én azt mondhatom, hogy a legbüszkébb a saját szüleimre vagyok, tőlük tanultam a legtöbbet az ő szokásaikat vettem föl, és nem, nem a biológiai anyámra gondolok, pedig tudom ki ő, tudom hol lakik, tudom hány gyereke van, mennyi fizetésből él, mi a foglalkozása. Annabelle McFontyn. Piszkos szőke hajú asszony, aki ideje korán szerelembe esett egy izlandi férfival, csakhogy az izlandi férfi sosem volt igazán szerelmes a piszkos szőke hajú nőbe, a terhesség eleén hagyhatta ott, de ezt nem tudom biztosan. Abban viszont teljes mértékben biztos vagyok, hogy a kinézetemen kívül semmi mást nem örököltem tőlük. Björn Skangern fogalmam sincsen, hogy hogyan nézett ki, a Facebook egyszerűen túl sok ilyen nevű tagot dobott ki, és a képekből.. talán bármelyik lehetne az apám. A párom szerint mindre hasonlítok kicsit, de mégsem mondhatni meg, hogy melyikre pontosan.
Ellenben az igazi szüleimre Jenna és Henry Hollowra mindennél jobban hasonlítok. Apám maga is vidám, mindig ereje teljében lévő férfi, izgalmakat hajszoló, folyton kíváncsi és tanulékony. Úgy ahogyan azt hiszem én is. Sohasem vagyok képes rosszul indítani a napjaimat, ha mégis úgy érezném, hogy bal lábbal keltem föl, hát visszadőlök egy kicsit az ágyba, s addig fekszem ott míg úgy nem érzem, hogy sokkal jobb kedvel tudom elkezdeni a reggelemet. Általában futni indulok hajnalban, képes vagyok idejekorán felkelni még egy átmulatott éjszaka után is, hogy aztán hosszú perceket töltsek azzal, hogy kilométereken küzdöm át magamat, kivéve pihenő és ünnep napokon, akkor a hosszú alvásokat preferálom, az ágyban maradós reggelekért élek-halok, az egész nap pizsamában rohangálós, sorozatmaratonokért. Máskor viszont belevetem magam az életbe, egy percet sem hagyok magamnak kihasználatlanul, előre el és megtervezett napjaimban nehéz üres járatot találni, az életem maga a rendszerezés, szinte lehetetlennek érzem az igazi spontaneitást,bár én magamról mindig és minden körülmények között azt vallom, hogy a legspontánabb ember vagyok a Föld kerekén, csak az tudja igazán, hogy mekkora lódítás ez aki igazán ismer. Nincsen olyan másodperc amiről nem tudnám mi fog történni, jobb esetben már fél évre betáblázom magamat különböző programokkal, rövid utazásokkal és egyszerű sporteseményekkel, csakhogy ha hirtelen majd valami közbe jön, akkor pánikolva igyekezzek átevezni a spontaneitás fodrozódó hullámain.
Anyám igazán empatikus, nála megértőbb ember apám szerint csakis én lehetek, jóindulatom is egészen biztosan tőle ered, ahogyan az élet iránti izgatott szenvedélyem is tőle lestem el, hosszú néma csendjeimet tőle kaptam, folyton lelkessé váló beszédtechnikám belőle ered.
Karen Bones a hosszú megnyugvást hozta el nekem, megtanított lecsillapodni, miközben a parázsból egy fújással tüzet varázsolt. Karen tanított meg fölismerni a hazugságot az igazság börtönében, miatta ébredtem rá arra, hogy milyen könnyű a szeretetet gyűlöletté formálni.
Edward Smith úgy tett hozzám, hogy egy hatalmas adagot ki is harapott. A mindennapok lüktető pulzálásból való táplálkozásom ő csitította finom falatozássá, izgatott vágyakozásom az ismeretlen felé ő fogta vissza, szenvedélyemet is ő csitította halk búgássá, féktelen tombolásból lassú andalgást varázsolt. Belőle merítettem elegendő energiát a hajnali borozgatásokhoz, az ő csendjébe tanultam meg én is csenddé válni, tőle kaptam a lehengerlő hozzáértésemet, s ő vett el mindent amit egykoron igazán a magaménak éreztem: vadságot, szenvedélyt, féktelenséget. Edward tanított meg igazán szeretni és szeretve lenni, s ő lökött el, hogy aztán az ő keze nélkül is megtanuljak felállni.



Sietős mozdulatokkal tűröm bele az ingemet a nadrágomba, s kapkodva igyekszem a gombokat a megfelelő lyukon átügyeskedni. Egy tétova pillantást vetek a tükör felé, s csak összeráncolt szemöldökkel fintorodom el. Túl steril. Vagy legalábbis kicsit sem nevezhető hétvégi viseletnek, senki sem szeret hétvégente csuklóig begombolt fehér inget viseli valami flancos nyakkendővel.
Rutinosnak mondható mozdulatokkal nyúlok az utóbb említett kiegészítő felé - elég csicsás darab, Eddie szerint túlságosan kilök a hivatali viseletből, szerintem egészen megnyugtató, hogy van ami egy kicsit kirángat a szürkeségből -, majd megkötöm, a zakómért nyúlok, még egy utolsó pillantást vetek a tükörképem felé. Lehetne jobb is.
- Nem is tudtam, hogy dress-codeot írtunk elő. - Eddie olyan hangtalanul érkezett meg, hogy észrevétlenül képes volt mögém lopakodni, s ki tudja már mennyi ideje áll csípőjével az ajtófélfát támasztva, kezében két üveg borral, a tükörben egészen a pillantásomat keresve. Én csak összerezzenek mély baritonja hallatán, egy pillanatra lehunyom a szememet míg a szívem vadul kalapál, s mikor végre csillapodik, lustán az arcomra kúszó, szeleburdi mosollyal díjazom.
- Mert nem is tettünk ilyet. Biccentem félre a fejemet, hátha ebből a szögből kevésbé tűnök majd meggondolatlannak.
- Akkor csak így akarod lenyűgözni Joelt és Hannaht? - Ő is félrebiccenti a fejét, bár azt hiszem ő inkább azért, mert minden kérdésére választ szeretne kapni.
- Mert szerintem akkor ez a nyakkendő...- Kezd bele nyugodt lemondással, pillantását a tükörben a nyakkendőmre szegezi, orra önkéntelen ráncba szalad ahogyan jobban szemügyre veszi az apró mopszokkal díszített anyagot.
- Tudom.. túlzás. - Szakítom félbe mielőtt az ő szájából kellene hallanom, mielőtt túlságosan keserűvé válna mondandójának éle.
- El kell mennem. Vészhelyzet. - Egy utolsó pillantást vetek még a tükörképemre, ha Eddie nem állna mögöttem, most egészen biztosan zavart mosolyt ejtenék magamra elégedettségem egyfajta jeleként, így viszont, csak elszakítom a pillantásom magamról, s félrehajolva a karórámért nyúlok, precíz mozdulattal a csuklómra illesztem a mechanikus szerkezetet, végül pedig felé fordulok.
Eddie még mindig az ajtófélfát támasztja, csakhogy immáron kissé dühösen csillog a szeme, jól lehet nála önmegtartóztatóbb emberrel sohasem találkoztam. A két üveg bort - egy vöröset és egy fehéret - egészen leeresztette már, szájának íve lemondóan efelé görbül.
- Milyen vészhelyzet történhet szombat este, amiért téged keresnek? - A kérdése egyébként roppant mód jogos, ha jobban belegondolok Eddie sokkal felnőttebb nálam, a kérdései sokkal jogosabbak, mint az én válaszaim valaha is lesznek.
- Gyerekkel kapcsolatos? - Kérdezek vissza, de csak azért, mert igazából nem tudom mit válaszolhatnék neki. (Pedig Eddie gyűlöli ha kérdésre kérdéssel felelek.) Kicsit érlelve nézem, kicsit dacosan, mintha csak engedélyt kérnék tőle a távozásomra, de már réges-régen tudjuk mindketten, hogy úgy is menni fogok.
Azt hiszem van benne egyfajta szomorúság. mármint Eddieben, s egy pillanatra úgy érzem meg fogom gondolni magamat, levetem a nyakkendőmet, s pólóingre váltom az uniformist, kiveszem a kezéből az egyik üveg bort, aztán segítek tálalni. Mire a vendégeink megérkeznek, nyoma sem lesz ennek a kis közjátéknak.  Maradnom kellene. Az esténk alakulhatna akár jól is, vacsoráznánk aztán pedig valamilyen társast játszanánk ahol Eddie és én biztosan nyernénk. Mindig nyerünk. Egy igazi nyerő páros, legalábbis így emlegetnek minket. Egy pillanatra elképzelem magunkat a zuhany alatt ölelkezve, csakhogy aztán kiábrándulva rájöhessek, hogy Eddie biztosan túl fáradt lenne. Ő mindig fáradt.
- Én azt hittem, hogy szombaton soha semmilyen körülmények között nem vagy hajlandó dolgozni. - Igazából egyáltalán nem fair olyan ütőkártyákat használnia amik ténylegesen elhangzottak a számból, mert így aztán túl jó érveket kellene felhoznom, ami ellen ő még annál is erősebb ütőkártyát csapna az asztalra, és hiába lenne minden próbálkozás: Eddie nyerne. Egyszerűen képtelen veszíteni.
- Nem is dolgozom, de.. egy óra és itt leszek. Ígérem. Még az is lehet, hogy azelőtt visszaérek, hogy Hannahék megjönnének. - Kicsit közelebb lépek, hogy engeszteljem. Egyik kezéből kiveszem a hideg bort, s mint aki roppant mód ért hozzá, a címkét olvasva lassan hümmögök egyet.
- Szerintem ez legyen.Jobban illik a halhoz, mint a másik. - Kedveskedő mosolyt villantok Eddie felé, közelebb furakodva hozzá pedig lágy puszit nyomok arcának borostás ívébe. Szúrja a számat, de nem szólok érte.
Nem hisz nekem, de mielőtt ezt kijelenthetné, kicsusszanok mellette. Sietős mozdulatokkal a telefont előkapva üzenetet pötyögök miközben laza kocogással haladok lefele a lépcsőn.
Ne adj semmit Lilnek, mindjárt ott vagyok!!