Kényelmesen süppedek bele a hátsó ülésbe. Néha kezd zavarni, hogy nem én vezetek, most viszont jól fog jönni. A kötelező pofavizit jelenleg magába foglal némi alkoholt is, amit módjával fogok tenni, mert nem azért vagyok ott, hogy szétcsapjam a fejem. A kötelező pofavizit fontos eleme, hogy emlékezzek is arra, kinek mit mondtam, mit ígértem és ők mit ígértek nekem. Jöhet nekem bárki azzal, hogy húdejó nekünk, puccolunk ezerrel. Azon kívül, hogy élvezem, ez tömény meló. Feltérképezed a jelenlegi tömegvonzást, új satellitek kialakulását, régiek lebomlását, lévén, az emberek, helyzetek változnak.
A kijelzőn egy név villan fel, felveszem, s míg hallgatom, inkább kifelé nézek, majd az időre, amit a karórám mutat.
- Miért ne? Van időm. Jössz a pólóra? Ott meg is beszélhetjük - nem mindegy, mibe fektetek, s mikor, s a pofavizit másik nagy esélyesei a befektetőket keresők. Nem vagyok befektetési angyal, mégis, elég sok olyan start upba is belefektettünk, amelyek mostanra már elismertek. Mit tesz egy kis tőke. Hálálkodás után leteszem. Ha valaki képes meggyőzni fél perc alatt, hogy fektessek be, megteszem. Miért időfüggvénye? Ha valaki érti, és nagyon akarja, amivel foglalkozni azzal, amiért hozzám jön tőkét kuncsorogni, tizenöt másodperc alatt képes elmondani, mit is akar. Akkor mégis miért harminc? Mert rohangálnak a világon olyan zsenik is, akik fejben léteznek, és ami bent van, azt elég nehéz kiadnuk. Ezért kevéssel több időbe kerül nekik, hogy megtalálják azt, amit nem szónak, hanem kommunikációnak neveznek.
Sport és kaland az, ami igazából megfog. Aki valóban mer, az elég tökös ahhoz, hogy kalandtúrára is eljöjjön és az nem arról szól, hogy ejtőernyőzgetünk, csak úgy. Egészen más az ember agya, tudata, amikor túllép azon a kereten, amiben él. Inspirációt ad az adrenalin, kitisztul a sok hülyeségtől a feje. Ha már a kávé kevés, hogy feltolja a vérnyomásom, mint ahogy most is. Kell szereznem egy feketét, mielőtt bármit is tervezek, s mielőtt még teljesen leesik a vérnyomásom, pedig már két kávéval nyitottam reggel.
A kocsi megáll egy épület előtt. Nem dudáltatok és még csak fel sem hívom, akit felvenni szándékszunk. S ki sem szállok, majd befárad a jármű belsejébe. Csak ajánlani tudom neki, hogy kellően kiegészítse a rendezvényhez a megjelenésemet, noha ilyen téren sznob annyira nem vagyok. Minőség, igen, ripacskodás, nem.
- Jó reggelt, Miss Angela - üdvözlöm, miután beült a járműbe, ami elvisz minket egészen a rendezvényig.
- Pontos, mint mindig - jegyzem meg, s alaposan megnézem, miként is öltözködött.
Most nem családtagi partival készültem elmenni, noha sejtem, Becca is ott lesz majd, ezt a döntést rá bíztam. Hagyom kiélni a mézes heteiket, és már előre sajnálom a leendő sógort. Még mindig fogalma sincs, milyen családba is házasodik be. Rajta tartom a szemem. Mint ahogy Angelán is. Kellemes csalódás volt az elbeszélgetés után, képes volt bizonyítani, hogy szakmailag helyén van az agya. De már várom, mikor jelenti be, bocs, gyerekem lesz. Ez az egyetlen nagy bajuk a női alkalmazottaknak. Ha jön a gyerek, a házasság, az nagy esküvő, teljesen más pályára képes az agyuk állni. Én meg kereshetek másik asszisztenst, kezdve a biciklizést elölről.
- Kik jöttek el a rendezvényre, megvan a lista? - tekintek rá, túllendülve azon a kérdésen, hogy is néz ki, és hogy mennyire pontos. Ez a minimum. Ha nem üti a lécet ebben sem, akkor nincs keresnivalója mellettem asszisztensként sem.
S nem, nem kérdezem meg, volt-e már lovaspólón, már megtettem, mikor először jeleztem neki, megyünk. Megkértem volna? Még egyelőre a munkájával házas, a minimum az igen.
Elsőnek szállok ki, s csak akkor segítek Angelának, ha látom, szüksége van. Észbontóak tudnak lenni a szoknyák, de ha engem kérdezne bárki is, nem az lenne a legnagyobb gondom, tudok-e magas sarkúban járni. Mássz ki kocsiból szűk szoknyában! Egyesek egészen mesteriek tudnak lenni benne, elismerésem nekik.
- Egyelőre csak elvegyülünk. Ha van kedved, a lovakhoz is elvezetnek - nem, isten ments, hogy én nyissak, én kezdeményezzek. Amit legelsőnek ígérek meg, és ígérnek meg, azt felejtem el legelőször. Mint ahogy mások is. Előbb az élvezkedés, ráhangolódás, utána jöhet a többi.

Nincs problémám a hétvégi munkával, az esetek nagy többségében hozok haza valamit péntek délután, mikor elhagyom az irodát, hogy szombat-vasárnap letisztázzam. De egy dolog kimutatásokat gyártani, meg másik... lovaspólóra menni, és nagykutyákkal bájologni. Mikor Shawn bejelentette, hogy megyek, nagy kedvem volt visszakérdezni, hogy muszáj-e, de ismerem már annyira, hogy ne tegyem meg. Egyrészt végül úgyis az sülne ki, hogy igen, muszáj, a munkám része (mióta is???), másrészt meg még élvezte volna, hogy hangsúlyozhatja, hogy azt teszem, amit mond. Szóval csak bólintottam, és megkérdeztem, felvesz-e odafelé, vagy megoldjam én az odajutást. Reméltem, hogy felvesz, ismerem a társaságot, aki oda jár, az én kocsim ott roncsnak számítana. Ő sem akarhatja, hogy azzal menjek. Szerencsére nem is akarja, és bár még szóba kerül, hogy voltam-e már ilyenen, hamar megnyugtatom, hogy ugyan nem, de megoldom.
Nem magamtól voltam ilyen magabiztos, semmit nem tudok a pólóról, azon túl, hogy nagyjából mi is. Szeretem a lovakat. Viszont van egy titkos fegyverem: az anyám. Ugyan gyerekkoromban nem voltunk szegények, de a közelében sem voltunk annak, hogy gazdagnak lehessen minket nevezni, pláne apa halála után. Viszont anya második férje nagyon is gazdag, pontosan az a fajta, akinek a felesége menő tervezők ruháiban jár, igen, akár lovaspólóra is. Szóval mikor aznap vége lett a munkaidőmnek, anya felé vettem az irányt, amivel jól megleptem, mert nincs két hete, hogy találkoztunk. Az ugyanis a megszabott határidő. Minimum kéthetente meg kell mutatnom, hogy még élek. Vasárnapi vacsora, videótelefonálás, kávé valami puccos helyen, akármi, csak ki kell pipálnia, hogy megvagyok. Nem hibáztatom, és őszintén, nem is bánom, még ha ezeknél többször ritkán is keresem a társaságát. Mint például mikor ki kell oktatnia lovaspóló-etikettből.
Fél óra van még hátra, míg elvileg Shawn megérkezik, én pedig állok a tükör előtt, és próbálom eldönteni, komolyan vegyem-e anyát azzal kapcsolatban, hogy fel kell vennem a kalapot, amit adott. Nem akarom. Annyira nem akarom, hogy a gondolatra is viszketek. De elvileg a hölgyek hordanak kalapot. Tudom, hogy tényleg, mert képeket szoktam látni ilyen rendezvényekről, de akkor is hülyén érezném magam benne. Végül úgy döntök, hogy egye meg a fene, a kalap itthon marad. Elégedjen meg mindenki a világos virágos Carolina Herrera ruhával, ami többe kerül, mint háromhavi fizetésem, meg a Manolo Blahnik cipővel, aminek anya az árát sem volt hajlandó megmondani. Még jó, hogy egyforma a méretünk, mert én biztosan nem költöttem volna ezekre magamtól. Pláne hogy a ruha combközépig ér, nem hordok ilyeneket, de vagy ez, vagy olyan, ami ujjatlan, azt meg még kevésbé vagyok hajlandó felvenni. Ebben az esetben legalább a harisnya ápol és eltakar. Már amikor sikerült olyat találnom, amin még Kivi nem élesítette a körmét...
Az órára nézve úgy számolom, hogy nagyjából hat percem van leérni, szóval kibontom a laza fonatokat, amibe eddig a hajam volt, hogy szép hullámokban hulljon alá a hátamra, belebújok a ruhához illő könnyű kosztümkabátba, fogom a pici táskát, ami megint csak kölcsönben van, de nem tudom, miféle, csak azt, hogy szép, elköszönök Kivitől, és zárom a lakást. Mindenki megbámul, akivel csak összetalálkozom lefelé, ami eléggé zavarba ejt, de igyekszem nem összeszedni magam. Odalent már ott az ismerős kocsi, váltok pár udvarias szót Billel, a sofőrrel, ahogy kinyitja nekem az egyik ajtót, hogy az ülésbe csúszhassak. Hülye szoknya, amint leülök, úgy érzem, ki van mindenem. – Jó reggelt – köszönök szórakozottan, ahogy próbálom úgy rendezgetni a ruhám és a lábaim, hogy illendően nézzek ki. – Ti is, ami csoda ebben a forgalomban – pillantok ki az ablakon, ahogy lassan besorolunk az említett forgalomba. Nagy.
Az út nagyját kábé azzal töltjük, amivel máskor a péntek délutánjainkat szoktuk lovaspóló előtt: megbeszéljük, ki lesz ott, kivel miről kell majd beszélnie, a cég érdekeltségeihez mérten. Hogy ma miért is én megyek vele, azt nem tudom... Máskor családtagot, vagy karra való cicababát szokott magával rángatni, én meg tölthetem nyugodtan a hétvégét. Kivéve mikor valami fejlemény miatt felhív, hogy minek nézzek utána hétfőig. – Bár nincs rajta a listán, de azt hallottam, hogy a kormányzó-helyettes asszony is meg fog jelenni plusz egyként. Talán érdemes lenne nála puhatolózni, hogy tényleg üdülési zónává akarják-e nyilvánítani a tervezett helyszínét az új szállónak, mert akkor az életben nem kap építési engedélyt, és ha igen, akkor mikor. Ha csak jövőre, akkor fel lehet gyorsítani a dolgokat, ha hamarabb, akkor mindenképp bukunk pénzügyileg, és új helyszínt kell keresni – figyelmeztetem. Tegnap kaptam a fülest Mrs. Hochul titkárától, mikor egy másik engedély kapcsán hívtam az irodát. Már azt, hogy ott lesz, az üdülési zónáról már hallottunk pár hete, ki is van akadva mindenki.
Ahogy próbálok kiszállni a kocsiból, rá kell jönnöm, hogy vagy villantok a főnökömnek, vagy elismerem, hogy villantanék különben a főnökömnek, és a segítségét kérem, hogy ne kelljen. Mit ne mondjak, felemelő dilemma. Mivel kevésbé akarok villantani, mint a segítségét kérni, így a kezemet nyújtom, hogy segítsen, amit ő meg is tesz. Hiába, a neveltetés. Így én a táskámat, és a ruhámat a combjaimhoz fogva nagyjából elegánsan ki tudok szállni. – Köszönöm – nézek rá egy mosollyal, aztán kíváncsian felmérem a környezetünk. – Elvegyülünk, mint ki-ki megy a maga útján, vagy maradjak melletted? – kérdezem, mert az nem teljesen tiszta, mi is az én szerepem ebben az egészben. Máskor is elboldogul nélkülem, nem tudom, mit keresek ma itt.

- A késés fogalma ismeretlen nálam - pillantok rá úgy, hogy erről kedve ne legyen folytatni a beszélgetést. Pedig tudom, hogy dicséretként akarta kifejezni. Nem vagyok egy hasra vágódós típus, ha dicsérnek. A tökéletest akarom.
Végigmérem, ám valami hiányzik. Mert jól néz ki, de valami mégis hiányzik.
- Kalapban jobban festene - állapítom meg utána. Finom jelzés, hogy ehhez a ruhához kalap jár? Csak annyiból tudom ezt, hogy láttam már elég nőt hasonló rendezvényeken, és a kalap, az eléggé fontos kellékét adta a ruhatáruknak.
Aztán tovább is lendülök a lényegen. Az a fontos, hogy bele fog illeni a környezetbe. Öltözködésben biztos.
A szokásos csapat jön el, ám nem fogok unatkozni. Új fejlemények is vannak, s ha már eljött ide, máskülönben kerülne, mint a tüzet - nem véletlenül. A bokáját megütötte nálam múltkor Mr. Henrikson, azt hitte, bedőlök a szavainak. Hát nem.
Újfent rásandítok, majd felé is fordulok.
- A kormányzó-helyettes más miatt érdekelne inkább. Eléggé beleállt az egyik törvénytervezetbe, amelyik a gyógyszerkészítmények engedélyéről szólt. Van abban új hír? - Nem hinném, hogy van, a forró drótot szeretem melegen tartani. Egyrészt viszont nem vagyok isten, másrészt: szeretem növelni a tűréshatárát. Szüksége lesz rá a későbbiekben.
Látom a helyzet problematikáját, ezért is nyújtom felé a kezem. Nekem még segítséggel sem menne úgy kiszállni ebből a kocsiból, hogy ne legyen kint mindenem. Abban a szoknyában, amit jelenleg ő vett fel. Nem mondom, észbontó darab, konzervatívan... sikkes, de mindenem kint lenne.
- Kérem - azzal már tovább is lendülök a témán, és azzal foglalkozom, merre is fogunk haladni.
- Az egy nagyon jó elgondolás - saját magát a mélyvízbe pottyantani, kitűnő lehetőség, hogy megtudjam, elsüllyed-e, vagy a felszínen marad. A konzervatívnak mondható nevelésem viszont egészen mást akar.
- És majd máskor. Most bemutatnálak a többieknek, bár tudom, ismered őket - tanítani szeretném, hogy miként lehet laza beszélgetésbe elegyedni? Egy fenét. Egyből jönne a szánakozás, hogy egy nőt sem voltam képes idecsábítani. Tény, hogy az sem festene jobban, az asszisztensemmel érkeztem, de ahogy látom, nem csak én vagyok ezzel egyedül.
- Ha szeretnéd megnézni a lovakat, mehetünk arra - ajánlom fel a lehetőséget.
A lovakat kedvelem, még ha furcsa jószágok is. Az orrukat nem kifejezetten kedvelem, szőrös és furcsa, ám a szemeik és a sörényük, az mindig megfogott.
- Lovagoltál már valaha?
Elsőnek viszont egy kávéért felkutatnám az egész terepet.

Shawn egy fél mondattal is az idegeimre képes menni, igazi tehetség benne. Néha eltöprengek, hogy direkt csinálja, vagy ez neki csak úgy jön, eredendően jó benne, hogy eldurrantsa emberek agyát. Mindig rájövök, hogy nem tök mindegy? A lényeg, hogy megőrjít. A késés fogalma ismeretlen nála... Ki mond ilyet? Pláne mikor épp arról beszéltem, hogy csoda, hogy a nagy forgalom ellenére itt vannak? Lehunyom pár pillanatra a szemem, csak hogy ne lássa, amint forgatom, teljes átéléssel. Felfújt hólyag. Inkább nem is mondok semmit, csak veszek egy mély levegőt, és lépjünk tovább. Ami nem sokat segít, mert persze, hogy beleköt, hogy nincs rajtam kalap. Komolyan?! Ez egy rohadt hosszú út lesz, ha ma ilyen hangulata van. – Legközelebb pontosabb utasításokat adj az öltözködésemmel kapcsolatban, és akkor majd biztos tökéletes lesz. Imádnám – jegyzem meg, mert nem, ezt már nem bírom megállni, és ha ő így, hát én is. Azt hiszem, csak valami degenerált nem hallaná ki belőle a gúnyt, és bár Shawn sok minden, a degenerált épp nincs közte. Amúgy is nagyon imádom, mikor úgy tesz, mintha jobban ismerné a nők világát, mint én.
- Hmm... Ha van is, hozzám még nem jutott el – gondolkodom el összeráncolt homlokkal azon, erről halottam-e valami újat, de nem. Nem többet, mint amennyi nyilvános. Azért előkapom a telefonom, és míg utazunk, eleresztek pár érdeklődő üzenetet a megfelelő embereknek. Lehet, hogy Shawn ismeri a nagykutyákat, de sokszor többet ki lehet deríteni az alkalmazottaiktól. Na én abban vagyok jó. Márpedig ha a főnököt ez a téma érdekli most épp, akkor ennek a témának lesz utána nézve.
Nem is tudom, mit szeretnék, hogy mit válaszoljon arra a kérdésre, hogy szétválunk-e. Egyrészt biztosan nyugodtabb napom lenne, Shawn egy maximalista, amit egyszerre szeretek benne és utálok, de tény, hogy nem igazán lehet lazítani mellette. Ugyanakkor a dolgok, amikről ma infókat akar szerezni, engem is bőven érintenek és érdekelnek, plusz mellette legalább senki nem fogja megkérdezni, mit keresek itt. – Lesz máskor? Vagy attól függ, hasznosnak bizonyulok-e? – érdeklődöm meg, ha már így felhozta a „majd máskor”-t. És ha igen a válasz, akarok én hasznosnak bizonyulni?
- Igen, szeretném – bólintok rá, mikor megint felajánlja a lovak megnézését. Na már most ez vagy valami szokás, hogy meg kell nézni a lovakat, vagy akar ott valakitől valamit, vagy csak szereti a lovakat, hogy megint felhozta, hogy menjünk. Bár utóbbi túl hétköznapi lenne hozzá. – Csak felnőttként, pár hónapig, bár akkor napi szinten. Sosem szoknyában és magassarkúban, szóval remélem nem kell prezentálnom – viccelődöm kicsit. Hátha akkor nem kérdez rá a lovaglásom további részleteire. Nem fogok belemenni, hogy az elvonón a terápia része volt. – Hmm... ha tudom, hogy a lovak közelébe lehet menni, hozok kockacukrot. Vagy sportlovaknak répa jár? – gondolkodom el hangosan. Emlékszem anya fejére, mikor az egyik látogatása alkalmával megkértem, hogy legközelebb hozzon egy doboz kockacukrot nekem. Kevésbé lepődött volna meg, ha drogot kérek.

Kész tanulmányt lehetne írni arról, hogyan reagál a szavaimra. Ami nem túl jó, ha azt nézem, ma mellettem fog parádézni. Minden az arcára van írva. Vagyis, ha nem is minden, de azért elég jól lehet olvasni benne.
- Adtam. Ha nem ezt a ruhát választod, senki sem hiányolná a kalapot. Ha nem kedveled, válassz más ruhát legközelebb.
A dolgok egyszerűbbek, mint gondolnánk. Tény és való, hogy az öltözködési etikettet kevesen ismerik. Ám ez a ruha nem a sarki fűszerestől van, azt látni. S hogy mennyire foglalkoztat? Annyira, hogy a következő levegővétellel el is felejtem.
A válaszára ismét csak ránézek, hogy ideje talán körbeszimatolni. Mindig lépésekkel előrébb kell lenni. Amiben viszont jó, hogy ha az én szintemen nem jut infó, tudja, hogy kiket keressen, így innentől kezdve már tudom, hogy fog érkezni hír. És ebben tényleg nagyon jó.
- Azt hiszem, dolgozol már elég régóta nekem, hogy tudd, mit jelent ez a válaszom - hogy negatívan áll mindehhez, az már nem az én gondom.
- Akkor - mutatom az utat a lovarda felé. Bár ez nem úri lovi, mégis, egy ideje meg lehet nézni a lovakat, még a készülődés előtt. Szerintem eléggé nem jó ötlet, a lovakat simán le lehet ezzel fárasztani, ám nem tudom, volt-e mostanában lovak között.
- Miért kéne? Pedig szívesen megnézném - Tekintek rá érdeklődéssel, de a szám sarkában lévő mosoly jelzi, hogy viccelek. Ha lovas kalandtúrán volt, akkor nagyon bátor és merész, hogy fel merte vállalni, annyit ül egyfolytában a nyeregben.
Elveszek két ásványvizes-citromos poharat és az egyiket átnyújtom neki.
- Semmit. A sok cukor nem tesz jót nekik, a répa meg teletömi a hasukat. Bár, amekkora gyomruk van.
Beérve az istállóba, még nem készülődnek, így nyugodtan körbenézhetünk. Egy ló hangosabban felnyihog.
- Ő Rozmaring - mutatok felé, s már dugja is ki a fejét, rázva, prüszkölve. Arrafelé megyek, s mire odaérek, addigra az is látni, hogy a farkával is csapkod, ám a szemeiben öröm van.
- Hát szia! - Tartom oda a kezem, s mivel nem szoktattam hozzá, hogy kap mindig valamit, ha jövök, csakis magamat, így csak megszaglássza, majd megsimítom a szemei közötti részt.
- Régi barát, sokat ültem rajta, aztán jött Adam és dobott. Adam lovaspólózott már előtte is és mikor először találkoztak, úgy döntöttem, hogy osztozok a barátságban. Sokkal jobban kijönnek egymással, mint velem - nem bántottam sosem, csak tisztában vagyok azzal, hogy Adamre várt igazából, addig én vigyáztam rá.
- Ismerkedjetek meg - állok arrébb. - Rozmaring, ő Angela - a hanghordozást jegyzi meg, s minél többször hallja majd Angelic nevét, annál hamarabb köti majd össze vele. A lovak között mindig lazább vagyok, mint ahogy a természetben is. Más az üzlet és a négy fal, mint ez.

Igen, nagyon könnyen az idegeimre megy. Néha választanom kell két út között: elküldöm a jó búsba, vagy összeszorítom a fogam, rámosolygok, és bólintok. Közben minden porcikámmal azt üzenve, hogy „menj a picsába”. Nem tudom, szokta-e fogni az üzenetet, vagy épp nem érdekli, mi a véleményem róla, mindenesetre én jobban érzem magam tőle valahogy. A „menj a picsába” mosolyomtól. Általában akkor is ezt kapja, mikor valami megbeszélésről kiküld kávét főzni, vagy hasonló lóti-futi munkát bíz rám, amire egyébként van egy külön emberünk. Azt hiszem, azon a napon fog kirúgni, mikor már nem fogom elégnek érezni a „menj a picsába” mosolyomat. Ez nem ma lesz, reményeim szerint, bár még fiatal a nap.
Ha mindig ilyen pokróc ilyenkor, talán nem akarom, hogy legyen máskor. De tényleg. Alig várom, hogy igyon valami alkoholosat, akkor talán elviselhetőbb lesz. Mármint... elviselem én. Jobb napjain még kedvelni is tudom. De leginkább csak akkor, ha dolgozunk, és egyetértünk abban, amit csinálunk. Amint más véleményen vagyunk, jönnek a gondok. Vagy mikor ül a magas lovon, mint ma. Ha ekkora probléma velem érintkeznie, hogy minden megmozdulásom irritálja, minek is hozott el? Nem válaszolok inkább újfent semmit, csak követem a lovak felé. A lovak jók. – Ha a kocsiból nem tudtam egyedül illően kiszállni, nem hiszem, hogy lóra kéne pattannom. Hacsak nem ez valami teljesen más jellegű rendezvény, mint amire készültem – nézek szét, mintha tényleg attól tartanék, hogy valami fura lovaspóló tematikájú szexbuliba hozott. Mármint... éppenséggel belőle kinézném, hogy elmegy egy olyanra, de abban biztos vagyok, hogy nem engem hozna magával. Házi nyúlra nem lövünk. – Játékrontó... – motyogom az orrom alatt, ahogy belekortyolok a kapott pohárba. Persze miután diszkréten megszagoltam, hogy biztos ne vodka-szóda legyen. Most miért kell a ló-látogatási szokásaimat is ledegradálni?
Na nézd már... Shawn tényleg szereti a lovakat. Legalábbis ezt az egy lovat biztosan. Inkább őt figyelem, mint az állatot, ahogy róla beszél, már csak azért is, mert ritkán látom így... viselkedni. Úgy tűnik, ez az újdonságok napja. – És most máson lovagolsz, vagy felhagytál vele? – kérdezem meg érdeklődve. Tudom, hogy mindenféle extrém sportot űz, de eddig valahogy nem tűnt annak a lovaglós fajtának. Aztán bemutat a lónak, én meg akaratlanul is elmosolyodom, mert... ez volt a legaranyosabb bemutatás, amiben részesített valaha. Pedig gyakran bemutat ennek-annak odabent. Jó, ott furcsa is lenne így, csak azt mondom, hogy... érdekes tapasztalat. – Örvendek, Rozmaring – koncentrálok a lóra, ahogy közelebb lépek, és miután a hónom alá csapom a kistáskám, a szabaddá vált kezem nyújtom, hogy ismerkedjünk. Mikor megbököd a puha ajkaival, megsimogatom a homlokát, a nyakát. – Gyönyörű vagy. És ha még egyszer ideengednek, csak azért is hozok neked valami nasit. De lehet, hogy csak a játék után kapod meg. Mit szólsz? Csak ne árulj be a főnökömnek – sutyorgom neki halk, megnyugtató hangon. Annak idején a lovas terápiám nagyja abból állt, hogy lecsutakoltam lovakat, és közben beszéltem nekik mindenféléről. Esküszöm, hogy értik. Mélyen beszívom a hely illatát, megnyugtat, szeretem, még akkor is, ha sokaknak valószínűleg büdös lehet. Közben Rozmaring a hajammal ismerkedik, mire kicsit hátrébb hajolok, mert fájna, ha elkezdené megenni, mert azt hinné valami furcsa répa-szalma. Visszatérek a homloka, puha orra óvatos simogatásához, az jobban leköti, nem ér rá a hajamat felfalni.

A kapott reakcióra jót derülök magamban, így egy másodpercnél mégis tovább időzök a ruha kérdésén. Még nem ismeri ezt a társaságot, előbb-utóbb meg fogja tőlük is a kalap kérdést. Vajon nekik is ez a mosoly lesz a válasz?
- Mára kifogyott a humortár? - Mosolygok rá, jelezve, hogy az imént pusztán ugrattam. régebben ugyan voltak külön női nyergek a szoknyák miatt, én biztos nem ülnék úgy fel.
- Milyen jellegű rendezvényre gondoltál? - Az érdeklődésem komoly. Lovas rendezvény, mint más téma. Végtelen számú a lehetőség, az a kérdés, neki melyik jutott az eszébe éppen.
Elnevetem magam arra, ahogy motyog, noha a szavai nem igazán jutnak el hozzám. Kedves szidásnak veszem, ennyi még belefér, nem vagyok egy karót nyelt jellem.
Rozmaring felböki a fejét a megsimításra, ez nála a kedvelést jelenti. Először mindig elkaptam, mikor ezt csinálta, aztán a fejét mindig odatartotta ismét, akkor jöttem rá, hogy ez nála az öröm jele. Azóta mindig újra visszarakom a kezem, simogatásra, ha lendít a fején egyet.
A kérdésre először Rozmaring homlokára meredek.
- Igen. Margaritának hívják. A szőke lobonca egészen vadító tud lenni - somolyodom el.
Hagyom őket ismerkedni, Rozmaring örömmel üdvözli és már-már kezdenék féltékeny lenni erre az örömre. Egészen meglep, ahogy Rozmaringgal beszélget és áll hozzá. Tényleg kedveli a lovakat.
- Vannak itt is lovaglótúrák, ha Adammel megbeszéled, még lehet, át is engedi Rozmaringot neked.
Egy ideig még hagyom, ellegyen Rozmaringgal. Ide csak látszat pihenni és szórakozni jövünk, de azért megadom a módját annak, hogy kikapcsolódjak, s hagyom ezt Angelának is.
- Ideje megmutatkoznunk - az órámra sem kell néznem, hogy mennyire van ideje. S nem, nem fogok körbejárkálni. Az ismertségnek és a holdudvarnak az az előnye, hogy tudom: mikor kell nekem körbejárkálni, s mikor kell csak olyan helyen leparkolnom, hogy majd hozzám érkezzenek. Jelen esetben az utóbbi érvényes, így ha Angela kiélvezte magát a lóval, akkor elindulunk ismét ki. Én pedig visszavedlek a megszokott formámba.
- Kerringtonék is jelezték, hogy jönnek. - akikkel éppen a kapcsolatot tervezzük megszakítani. Elég sok kétes ügyletbe folytak bele, s nem akarom, hogy ezzel minket is magukkal rántsanak. Nem fognak, de nem akarom még a látszatát is kelteni, hogy érdeklődünk irántuk.
- Ha látod a helyettest, akkor csak jelezz. Még nem megyünk hozzájuk - ugyanis, ha ők jönnek hozzánk, akkor vaj van a fülük mögött.
- Kire tettél tétet? Tettél tétet? - Abban, hogy melyik csapat nyer, természetesen.
Ebben a pillanatban integet Montgomery, ó hát nem, nem fogja azt hinni, hogy majd odamegyünk hozzá, fáradjon ő ide!
- Csak integess vissza és ints, hogy ők jöjjenek ide, én aztán egy lépést sem teszek - állok meg a pálya szélén lévő korlátnál.

És még kvázi megkérdezi, kifogyott-e mára a humorérzékem. Ha-ha. Vicces hapsi az én főnököm. Ha-ha. – Vagy csak tőled nem megszokott számomra a jobbra-balra megeresztett poénkodás? – kérdezek vissza, mert azért valljuk be, nem az a békésen elviccelgető páros vagyunk mi. Egyrészt nem sok alkalom van rá munka közben, másrészt fafejűbbek vagyunk annál. A laza emberek viccelődnek. Na már most Shawn lehet, hogy szeret lazának tűnni bizonyos emberek előtt, de ritka az, mikor agyban tényleg ellazul. Talán még nem is láttam olyannak. Megköszörülöm a torkom, ahogy rákérdez, milyen rendezvényre céloztam, és sokat adnék azért, ha visszamenőleg befoghatnám a szám. Ideje szándékosan félreérteni a kérdést. – Erre itt. Egy póló mérkőzésre, a hozzá tartozó fogadással. Én legalábbis ehhez öltöztem. Kivéve a kalapot, tudom. Mea Culpa. – Ó igen, simán felhozom az öltözködési hiányosságom, ha cserébe nem kell megmagyaráznom, hogy ha nekem most lóra kéne ülnöm, meg úgy minden nőnek, az inkább valami fura lovaspornós tömegszexes rendezvényt predesztinálna. Nem fogom elmondani, hogy ez megfordult a fejemben. Nem én.
Akaratlanul is rákapom a tekintetem a hangsúlyra, amivel válaszol arra, hogy lovagol-e még, és az arckifejezése sem segít eldönteni, hogy most akkor Margarita egy ló, vagy egy szőke nő. – Hmm... Csak vigyázz, nehogy ő is dobjon Adam miatt – jegyzem meg, legalább olyan kétértelműen. Ha ló, ha nő, dobhatja, nem? A ló jobban fáj fizikailag, a nő jobban fáj... az egónak. Egyébként nem feltétlenül tudom követni a barátnőit, szerencsére nem is feladatom. Bár a mai után ki tudja, mit is épít még be a munkakörömbe? Csinálhatnék nekik egy excelt. – Majd gondolkodom rajta, köszi az ötletet – felelem, mikor javasolja a helyet lovagolni. Nem fogok gondolkodni sem rajta. Szerettem lovagolni, de az valahogy számomra annyira... oda való, arra a helyre, hogy nem vágyom rá igazából. Túl sok... emlék? Valahogy úgy. De azért Rozmaring imádnivaló, nehezen is hagyom ott.
De persze dolgozni jöttünk igazából, szóval megyek, amerre Shawn mondja, itt-ott rámosolyogva ismerős arcokra, vagy olyanokra, akik valamiért rám mosolyognak, de csak fotókról tudom, kik ők. Gondolom a társaság miatt kapom. – Igen? Az hozzám nem jutott el... – pillantok rá érdeklődve, de aztán megint az embereket figyelem inkább. Kerringtonék... most kényes téma, mondhatni. – Rendben, figyelem – bólintok rá arra, hogy szóljak, ha látom az emberünk.
- Nem, nem tettem, azt meghagyom a nagyoknak – hárítom a kérdését, és ez megint csak az a téma, amibe nem fogok belemenni. Semmire nincs szükségem, ami potenciálisan függőséget okoz. Még a csokit is kerülöm, nem hogy a szerencsejátékot. Intek Montgomerynek, ahogy utasítja, és közben felkészítem magam a játékra. Na nem a pólóra, hanem a Shawn féle hatalmi harcra, ami tulajdonképpen szinte minden megbeszélésünk külsősökkel a cégnél. Figyelek és tanulok. És igyekszem pókerarcot vágni, akármi is lesz. Montgomery persze jön, mi mást is tehetne.

Érdeklődéssel pillantok fel rá.
- Pedig minden reggel veszek magamhoz sót hogy nehogy sótlan legyek. Humor szükséges, de csakis a megfelelő helyen és időben. Munka közben, ha komoly dolgokról van szó, ritkán humorizálok, pedig valljam be: a humor mindig jól jön. Elindítja az agyam egy másik irányba, ha éppen befeszülnék vagy elvesznék a számtengerben.
A torokköszörülésre újfent rátekintek. Elég sokatmondó a pillantásom, még napszemüveg mögött is.
- Hát persze- adok hangot a véleményemnek, félmosollyal. Mea Culpára vonatkozna? Ó, egy cseppett sem. De nem feszegetem a határokat, s nem akarom most ennél még nagyobb zavarba hozni. Majd fogják mások. Vannak itt is disznók, virágfüzérbe csomagolják egyéb beálíltódásaikat. Ami engem nem zavar, de nem én vagyok nőből.
- Nos... azt kétlem - hunyorítok egyet. Adamet nem Margarita érdekelné a párosunkból. Nincs ezzel bajom, s nem is vagyok az esete, ő meg pláne nem, de inkább nem akarok nem akarok semmilyen részletet tudni a viselt dolgairól. Az én világomban a férfi-nő felállás az  igazi páros, bocs, Adam.
A válasz eléggé lezáró, s elutasító, a korábbi viccelődő hangulat tovaszáll. Ez az Shawn, nagyon szuper vagy! Így ejtem a témát is, mert ... mert. Azért Rozmaringra ráfüggött, azt azért látom..
Nem mindenkinél állunk meg, pusztán a fontosabbaknál, egy-egy kézfogás, aztán egyelőre megyünk tovább.
- Próbálkoznak, az még nem esett le nekik, hogy most inkább nem kéne szem előtt lenniük- vannak, akik nem értenek ahhoz, mit mikor szükséges tenni és fordítva. Ez korábban is érzékelhető volt, éppen ezért nem igazán kaptak tőlünk információkat és kapcsolatokat. Kár, van náluk pár koponya, akiket majd át fogok invitálni a cégünkhöz. Jó fejekre mindig szükség van.
Közben figyelem Angelát is, miként érzi magát ebben a társaságban, s ezen a helyen. Más, mint egy tárgyalóasztal, s más, mint egy munkaebéd, vagy vacsora. Amelyekre előszeretettel jelölöm meg kísérőként, hiszen fontos, hogy ott legyen velem, s mellettem.
Félrebiccentem a fejem a  válaszra, úgy tekintek rá egy pillanatra, majd inkább a pástot nézem, ahol majd a meccs lesz.
- Inkább úgy fogalmaznék, egyelőre nem kötnek le ilyen dolgok - az elutasítást érzékeltem, azt viszont nem hagyom, hogy szavaival lekicsinyítse magát, s ezzel engem is. Majd megtanulja, hogy az egyéb függőségek és problémás helyzetek takarása mely virágözönnel takarható el úgy, hogy a renomé maradjon. Vastag vakolattal.
Montgomery veszi a lapot, s elindulnak, mosolyom szélesre tárul, ahogy "észreveszem" őket.
A nej egészen kedves és dundin észveszejtő, egyesek számára. Nekem a kalapmérete zavaró, mintha a magasságát kompenzálná, de így meg nem látni az arcát. Inkább meghagyom Angelának a bájcsevejt vele. Montgomery kézfogása csontropogtató, mint mindig, és kifejezetten nyálas kézcsókot tud adni. Nem véletlen a kesztyű javallata hölgyeknek, legfőképpen bőrkesztyű. Kíváncsi leszek, Angela vajon fog-e húzni legközelebb bőrkesztyűt.
Akarnak valamit. Tehát ezért is jöttek, s nem vártak be minket. Miután elmennek, Angelára pillantok, s megvárom, míg hallótávolságon kívülre kerülnek Montgomeryék.
- Nos, ilyen, ha valamit akarnak, ám tudják, hogy nem a legjobb odajönni, csak úgy. A nézésük, először, azt sugallta, hogy jöhetnek-e. Legalább tudják a játékszabályokat. A meccs hamarosan kezdődik - mozgolódás támad a lovak környékén, s kivonulnak a játékosok. Hagyom élvezkedni Angelát, elég sok formás pólós van, köztük jó pár urigyerek is, jóbarátok. Nekem más a prefenciám, így ezt kihagytam az életemből.