Matthew Dadson rendőrkapitány, az utcai szolgálatosok, nyomozók felettese.Mióta a 24-es körzethez kerültem, én végzem el nála a szokásos két évenkénti vizsgálatot. Megjelenésében tekintélyt parancsoló, ötvenes évei közepén járó, ezüst szín hajában V alakban kopaszodó ember. Egyenruhája mindig olyan kifogástalan, mintha az évtizedek alatt mióta a NYPD kötelékében szolgál, összenőttek volna. Hangja megnyugtató, és ha parancsot ad ki, azt is úgy teszi, mintha kérésnek hangzana. Ugyanakkor kíméletlenül be is tartatja azokat. Többször javasolták már számára a nyugdíjazást, mire ő derűsen hárít: amíg van bűn, addig van Dadson kapitány is. Vagyis, esze ágában sincs szögre akasztani a mundért. Meg aztán hozzá szokta még azt is tenni a csütörtöki szivarozgatások alkalmával a Morringen’s Bar-ban, ahol a zsaruk gyakorta összegyűlnek, mintha valamiféle szeánsz lenne, hogy nem hagyja magára az ő fiait. Egykor ő maga is utcai járőrként kezdte és szépen lassan küzdötte fel magát a ranglétrán. Matt különös ismertetőjele az én szempontomból, hogy több alkalommal kért már tőlem külön szakvéleményt, amit az igazságügyi orvosszakértő véleményéhez csatolt. Nem érzem magam, kivált az életkoromnál fogva akkor szaktekintélynek, hogy fontos legyen a véleményem, de ő valamiért mégis ad rá. Megtisztelő, ugyanakkor roppantul sok felelősséggel is jár egyben. Általában olyan eseteknél kéri ki a véleményem, ami valamiért furcsa, valamiért elüt az átlagostól, vagy egyszerűen csak szeretné ha az illető kihallgatásánál én is jelen lennék, és olyan kérdéseket tennék fel, amelyet egy rendőrnek, vagy más egyenruhásnak szoktam. Nemrégiben kezdtem meg a Cornellen egy kiegészítő diploma megszerzésére irányuló képzésemet, melynek keretén belül a későbbiekben nem csupán rendőröket, de más egyenruhásokat:katonákat, tengerészgyalogosokat vagy kiküldetésükből visszaérkező, leszerelés előtt álló tiszteket kezelhetnék. Ez nagy előrelépést jelentene a karrierem szemponjátból, és talán kicsit elterelné a figyelmem arról a nyomasztó kérdésről, hogy miért nincs még gyerekünk. Nem tudok továbbra sem beszélni róla, és a férjem előtt olyan hűvösen és kiszámíthatatlanul távolságtartóan viselkedem, mint egy frissen fagyott jégtábla. A napi jelentéseket hajtogattam éppen egy tiszta dossziéba, és nyújtottam át asszisztensem számra, amikor megcsörrent a belső telefon az íróasztalomon. Matt kapitány volt az. A hangja bár kedélyesnek próbálta álcázni, azonnal feltűnt, hogy kicsit gondterhelt. - Hogy van Donna? Nem zavarom? - Nem, dehogy. Bár úgy hallom, hogy ön már nincs a legjobb formában. - A hangomból is megpróbál analizálni?- kérdezte kicsit talán furcsán, és azonnal hárítási céllal. Pedig tévedés. Nem szoktam mindenkit, és azonnal egyetlen beszélgetés alkalmával elemezni. Néha egyszerűen csak ráérzek dolgokra, ahogyan most is. - Miben segíthetek Matt? - Volna itt egy...hát hogy is fogalmazzak egy kissé érdekes esetünk. Két utcai járőr behozott egy fickót a Morningside Park déli oldaláról. Egy fűszerboltot akart kirabolni két fickó. Az emberünk meg éppen akkor akart betérni, állítása szerint csak egy üveg ásványvizet meg egy zacskó mogyorót akart vásárolni...de miután belecseppent a rablásba azonnal a boltos segítségére sietett. Meglepődve hallgattam a vonal túloldalán, a fenekemet félig az írósztalom sarkára helyeztem, és a kagylót a fülemhez szorítva kezdtem összeszedni a dolgaimat, hogy majd elindulok hazafelé. Azt hittem azért hív fel a kapitány, hogy telefonon adjak véleményt a helyzetről, vagy éppen mondjam el mit gondolok az efféle hősiesnek tűnő viselkedésről. - És azért állították elő, mert megmentett egy fűszerboltost? Nem inkább a két rablóval kellett volna ezt tenni? - Ők is megvannak. Nem ezzel van a probléma, hanem Donna, tudja….van itt valami. A fickó valamikor a francia idegenlégióban szolgált, amolyan katona fajta, de nem tudom magának megmondani. Több évtizede vagyok a pályán, de ilyesmit még nem nagyon tapasztaltam. Semmi jele megbánásnak, vagy éppen annak, hogy túlzásba vitte a dolgot, és alapvetően ő nem egyenruhás nincs joga ehhez… - Nem értem Matt. Mihez nincs joga? - Ez egy előállítás volt. Ahogy az akadémián tanítják, de abból is az erősebb fajta, amit kifejezetten tiltanak.És egyszerűen nem érti meg, hogy ilyet nem lehet. Ha később érnek oda a srácok, valószínű péppé veri mindkettőt. - Ez csak feltételezés. - Tudom. De Donna nagyon kérem, át tudna jönni? Ígérem nem raboljuk sokáig az idejét, de beszéljen vele. Azt mondja soha nem kapott még pszichiátriai kezelést, és nem foglalkoztak vele agyturkászok sem. És neki erre nincs is szüksége. Pedig szerintem lenne. Én személy szerint kezdeményezni fogom, hogy kizárólag abban az esetben tekintsünk el az eljárás megindításától, ha pszichológiai kezelésre hajlandó járni. - Negyed óra és ott vagyok. Melyik kihallgatóban van? - A nyolcasban. Silverman hallgatja ki. Illetve próbálja, mert szerintem a fickó nem veszi komolyan. Elköszöntünk egymástól, és én az összes holmimat összeszedve úton voltam a D szárnyba, hogy egy kicsit elnyújtva a munkaidőmet szívességet tegyek a kapitánynak. Egy porcikám sem kívánta az egészet, és amíg a liftben valamennyire rendbe szedtem a külsőmet, ami így a nap végére kissé már zilált volt, azon gondolkodtam, hogy a jó oldalát is nézni kellene talán ennek: meglehet egy kis esetleírásként funkcionálhat a másoddiplomám megszerzése során. A nyolcas kihallgató egy hosszú folyosó végén volt, egy régi, ezüst szín ajtó választotta el a kinti nyüzsgéstől. Mint mindegyik kihallgató hangszigetelt volt és bekamerázott. A szabályzat szerint a felvételeket öt évig őrizni kellett. Tisztában voltam mindennel, és amikor az ajtó mellé értem egy apró piros gombot megnyomva szóltam a beépített mikrofonba, hogy megérkeztem. - John. Engedjen be, kérem! Dr Kennedy vagyok. A kapitány küldött. A túloldalról nem érkezett válasz, csak egy apró berregés jelezte, hogy az ajtó kinyílt, én pedig beléphettem. Nem azért volt ez a rendszer, hogy ne lehessen ki-be járni, hanem mert pár éve egy őrült egyszerűen kirohant az ajtón, és mire bárki észbe kaphatott volna, az egyik titkárnőt másodpercek alatt elkapta és a golyóstollát szorította a torkához, azzal fenyegetőzött. Azóta hozta a rendőrfőkapitány, azt a rendeletet, hogy a kihallgatókat elektronikus beléptetőkkel kell ellátni. John Silverman jóvágású, kese fekete hajú, jócskán negyvenes fickó. Fogpaszta mosolya még inkább hangsúlyozza kubai származásának legjellegzetesebb vonását, a csibészes félmosolyt, amivel most is üdvözöl - Már vártam magát doki, reméltem, hogy el tud jönni. Mert én már kezdem feladni. Azt hiszem ez a pasas - bökött a fejével a kihallgató hosszú barna, fényes asztalánál ücsörgő alak felé- inkább magának való mint nekem. - Meglátjuk, John. Magunkra hagyna Mr….- akadtam meg, mert a papírokat, amelyek az asztal túloldalán hevertek és a férfi eddigi anyagát tartalmazták, többek között a nevét is, még nem tekintettem meg. - Reed. Billy Reed. Magukra hagyom, kinn leszek a tükrös szobában, ha baj lenne…. - Nem lesz baj.- a szavaimat bár John-nak intéztem, de a tekintetem már a férfit fürkészte az asztalnál ücsörögve. Sok emberrel találkoztam már, és bár nem vagyok tévedhetetlen, azért azt első ránézésre meg tudom állapítani, hogy az illető jelen pillanatban milyen fázisban van. Talán érdekességként hatott rám, hogy a nyugalomnak a legkisebb jelét sem tapasztaltam rajta. Mintha úgy ült volna ott, hogy akár már a következő pillanatban felugrik, és indul, bárhova is kell mennie. Az ajtó kattanása jelezte Silverman távozását és magunkra hagyott bennünket. Az asztal túloldalára sétáltam, és magam elé húztam a papírjait. A dossziét kihajtottam, és miközben gyorsan átfutottam a főbb adatokat, lassú pillantással tekintettem fel a férfira. - A nevem Donna Kennedy. Rendőrségi szakpszichológus vagyok, és elsősorban rendőrökkel, nyomozókkal, tisztekkel foglalkozom. Újabban más egyenruhásokkal kapcsolatosan is végzek tanulmányokat.- fontosnak tartottam, hogy tisztában legyen azzal ki vagyok és milyen minőségben vagyok jelen. - Gondolom azzal tisztában van, hogy akárcsak az eddigieket, a mostaniakat is rögzíti egy kamera, szóval bármit mond, kérem fontolja meg. Úgy látom ügyvédet nem kért.- néztem bele a papírokba, majd helyet foglaltam tőle nagyjából két karnyújtásnyi távolságra. Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, és hátradőltem. A lábaimat keresztben raktam át egymáson, bár kissé srégan. A kihívás teljes mellőzése a cél.Meg persze valamiféle bizalom kiépítése. Anélkül egyetlen beszélgetés sem kezdeményezhető. - Mr Reed. Elmondaná kérem, hogy pontosan mi is történt- újra az iratokba pillantottam futólag segítség gyanánt, majd megint a férfira. -...ma délután négykor Trevis Fűszerboltjában? A saját szavaival.- ez fontos, hogy a korlátokat feloldjuk. Nem azt akarom, hogy arról beszéljen ahogyan egy vallomást meg kell tenni. Azt akarom tudni, ő hogy látta az esetet. Mi az amit lényegesnek tart benne, mi az ami fontos számára.
Alig egy hónapja volt anyám temetése. Megviselt elég rendesen. Azért gürcöltem, hogy megfelelő kezelésben részesülhessen, erre kész vége ennyi volt… Nyugtatgatom a lelkiállapotomat, hogy oké én megtettem mindent, na de komolyan megnyugszik ilyenkor bárki is? Tutira nem, én bizti nem. Hogy feldolgoztam? Közel sem. Azt mondta a francia dilidoki, hogy 3 hónap az átlagos gyász feldolgozási ideje. Nem tudom miből vontak átlagot, de biztos úgy van, ha mondja. Van még két hónapom, hogy rendbe jöjjek. Hogy sikerül e? Fogalmam sincs. Igazából az sem tudom miért küldtek szabira. A felettesem pedig harcolt is, hogy maradhassak. A parancs az viszont parancs és akkor érik a narancs is. Nagy lenne az arcom, ha azt mondanám, hogy a szakasz legjobbja vagyok, no de hát ez az igazság! A főhadnagy is megmondta. 14 év a légióban, a legsűrűbb övezetekben ahová önként jelentkeztem. Ott akartam lenni minden rázós, kényes és nehéz helyzetben. Egyszerűen szeretem, amit csinálok. Olyanokat ölök és olyanok ellen harcolok, akik másoknak ártottak. Ez nekem szimpla ügy, semmi bonyolult nincs benne. De mostanság ugye hazavágtak kényszerszabira, mert féltenek, nehogy bekattanjak. Nem vagyok buggyant, nem vagyok megszállott. Egyszerűen nem értik, hogy lehet normális, aki másokat öl, igaz parancsra és okkal, és ezt még szereti is. Hát ez vagyok én, élő létező kivégző katona. Szóval itthon tengek lengek, a nyugdíjas apámmal élek Bronx-ban. Francia nyugdíjat kap, ami nem luxus, de megél belőle. Amit csak tudok megveszem neki, hogy támogassam. Anyám temetését és minden más kiadást én fizettem, nem hagytam apámnak pedig ő akarta. A légióban az a jó, hogy szinte nincs kiadásom. Van kaja, pia, néha-néha ágy is és nem csak sátor. Van amikor a puci ég a takaróm de azt se bánom egyáltalán. Hozzászoktam a lehetetlen körülményekhez. Nem ismerek mást, nekem ez az alap már 14 éve. Ez a városi élet piszok fura nekem. Reflexből figyelem a tetőket, sarkokat. Mindenhol látom a lehetséges menekülőutat és satöbbi. Ez egyfajta beidegződött reflex, de azért tudom kontrollozni. Lassan felengedem az idegeimet és alkalmazkodóban vagyok a békés városi környezethez. Szóval nyugodtan leszaladtam a lakásból a környékbeli fűszerboltba, amit a fater ajánlott. Bemelegítőben mentem és egy pólóban. Naivan azt hittem hamar végzek. A bolt meglett én meg bementem nézelődni. Valami rágcsát akartam az esti filmhez. Sós mogyorót és egy ásványvizet pakoltam a kosaramba, amikor is valaki kiabálni kezd a pénztárnál. Már nyúltam volna még egy csomag mogyiért amikor elkezdődött az abajgatás. Nyugodtan sétáltam a pénztárhoz a kosarammal megnézni, hogy mi van. Két okostojás kést szegezett az eladó kiscsajnak, aki betojva próbálta a kasszát kinyitni, de idegességében nem tudta. Annyira pitiánerek, hogy késre tellett meg egy kivágott harisnyára.
- Most komolyan így akartok rabolni? - Felnevettem mert ez egyszerűen szánalmas volt, de úgy tűnik ez csak nekem volt vicces. - Fogd be szád te nagyokos vagy felvágom beleid! – Máris fordult az egyik fickó felém a bökőjével együtt. Két vásárló volt még ott, akik szintén zenészként ott álltak, mint Bálám szamara. A pénztáros csajszi meg tovább kapkodott, amire felment a pumpa a két baromban és öléssel fenyegettek. Itt már nem voltak viccesek. Előre léptem a hozzám közel állóhoz és megvártam, amíg szúr vagy hadonászik. Hadonászott, kár volt. Gyakorlott mozdulattal kaptam el a kezét és csavartam ki a következővel a kést, ami tompán puffant a padlón. Rúgás, amire térde rogyik, majd kéz hátra csavar és könyökkel tarkón vágva puffant a padlóra jókorát nyekegve. Az egész művelet pár másodperc volt. A másik rabló megfagyott a váratlan ellenállástól. Elkaptam az ő kezét is, kés kicsavar, leszorított tenyérrel egy gégeütés, aminek következménye fulladás. Nem, nem törtem el az ádámcsutkáját, pedig simán ment volta, sokszor csináltam már. Ez itt nem harci övezet, ezzel tisztában vagyok, szóval még így is visszafogtam magam. A fuldokoló jó 15-20 perc múlva már rendesen fog tudni levegőt venni, a gigája viszont vagy két hétig fájni fog. Ennek az egyednek elég volt egy hason rúgás és háttal terült ki a padlón. A másik addigra feltápászkodott és megragadta a kést. Nem tanult belőle. Mire használhatta volna, már újra elkaptam a karját, de ezúttal kicsavartam, rándult is válla egyet. Újra kirúgtam a lábát és padlóra fektettem. Mire lerendeztem őket mondtam a kiscsajnak, hogy hívja a zsarukat, meg a mentőket is, ha gondolja. Kellett egy perc, amíg magához tért és megtette, amire kértem. Vagy 5 perc telt el mire szirénázva megjött egy rendőrautó. Két járőr pattant ki belőle és fegyverrel rohantak be a boltba. A két rabló megszeppenve lapultak a padlón a felügyeletem alatt. Nem mertek felállni a történtek után. A rendőrök látványakor elkezdtek kiabálni, hogy majdnem kinyírtam őket. A rendőrök megbilincseltek, amíg ki nem derül mi történt. Nem álltam ellent, hiszen ez a dolguk. Én csak tettem, amit a katonák szoktak, rendet csináltam. A tanúk mellettem álltak és igazolták, hogy én csak segítettem a rablókkal szemben. De mivel a két pondró folyamatosan nyomorgott, hogy majdnem meghaltak ezért bevittek engem is. Megint csak hagytam magam, nem vagyok őrjöngő vadállat. Bevittek egy számosított rendőrőrsre. Bevittek egy kihallgatóba s a megjelenő nyomozó manus kérésére levették a bilincsem. Jófiú voltam, csendes és nyugodt. Nem volt okuk bilincsben tartani. A fekete hajú, blendamed reklámos rendőr hapi jó arc, ő vetette le a bilincset. Vagy 20 percre magamra hagyott. Addigra gondolom összekaparták a két járőr jelentését meg gondolom elkezdték lenyomozni, hogy ki is vagyok. A nemzetközi nyilvántartó rendszer azt dobhatta ki nekik, hogy a Franci idegenlégió aktív tagja vagyok 2005 óta, már most törzsőrmesteri rangban. Az hogy hol szolgáltam és pontosan mit csinálok az nem szerepel benne, titkosított bezony ám. Azért az még fel van töltve, hogy fegyelmi kihágásom, parancsmegtagadásom nem volt sosem és valszeg nem is lesz. Az is fent van, hogy többszörösen kitüntetett légiós vagyok, szóval a szolgálati érdemek is meg vannak említve azért. Összefoglalva álltalános adatok, amiket tudhatnak más hatóságok is, pont az ilyen esetekben, hogy mit várhatnak tőlem. Valamilyen John a nyomozó, aki bejött hozzám felvenni az adataim. Hozta is magával az aktámat és a járőrök jelentését. Gondolom a kamerafelvételt is meg fogják szerezni. Pár kérdést tett fel csupán és kiment telefonálni, legalább is azt mondta. Mondtam neki, hogy nekem sajt, telefonálhat a holdra is. Felálltam a székről és odasétáltam a tükörhöz. Persze tudom, hogy látnak, de azért megigazítottam a sérómat és levettem a kapucnis pulcsimat. Rövid bemelegítés után elkezdek fekvőtámaszozni. Ha nincs mit csinálnom és várakozom, olyankor kihasználom az időt és edzek. Éppen tricepszre gyúrtam a kihallgató asztal adottságait kihasználva, amikor bejött a nyomozó és kérdéseket tett fel. Én közben tovább gyúrtam, mondtam neki, hogy kérdezzen csak, de nekem edzenem kell. Jó pár kérdést tett fel az esettel kapcsolatban, de láttam totál kikészült a válaszaimtól, pedig nyugodtan beszéltem vele. Egyszersmint felcsillant a szeme, amikor berregett a kihallgató ajtaja és egy szőke maca flamencozott be. Nem tipikus nyomozónő feje volt. Ahogy kiakasztottam a mosolyreklámos nyomozót valszeg rám küldték a helyi dilidokit. A rövid diskurációjuk alatt abbahagytam a gyúrást és kissé lihegve leültem a székemre.
- Hello szöszi! Billy vagyok. - A kezemet is nyújtom a csajnak, mert ugye így illik itt úri földön. Persze nem bizti, hogy meg meri fogni, az már az ő dolga. Szépen bemutatkozik, hogy ő a helyi dilidoki, persze ezt szebben foglalja össze, mint én. Figyelmeztet a kamerára, amit amúgy is tudtam. Integettem a kamerába, had szórakozzanak a túloldalon.
- Nem zavar nyugodtan vegyék fel. Remélem elteszi magának, hogy legyen egy emléke rólam! - elkezdek huncutkodni a dokikával. Kényelmesen hátrafeszengek a széken és vizslatom a dokit, mintha tanulmányoznék egy új fajt, dilidokisz szőkisz. Rendes csajnak tűnik, csak túl merev vagy ki tudja. Az ügyvéd kérdésre megvonom a vállam.
- Ügyvéd annak kell, akinek vaj van a füle mögött ugye? Én nem vétettem a törvény ellen, nincs szükségem ügyvédre. - Tök nyugodtam közlöm mindezt. Megvédem én magamat, nem kell más segítsége. A nőci az esetről kérdez és megtudom, hogy Trevis fűszerboltjában voltam. Megköszörülöm a torkom és belekezdek.
- Na szóval az úgy volt…, hogy bementem és köszöntem Mrs Trevisnek aki a pénztárban volt. Egyébként látásból jó ismerősök vagyunk. Elmentem hátra a pörkölt mogyiért meg egy kis vízért. Már a sajtoknál jártam majdnem, amikor kiabálásra figyelek fel. Az edámi sajtig jutok, amikor már zavaró volt a kiabálás. Ezután a pénztárhoz mentem ahol már ott volt a két harisnyás pipi, vagyis pasi. Késsel hadonásztak és megijesztették Mrs Trevist. Finoman jeleztem neki, hogy nem kellene. Erre elkezdtek megtámadni. Először az egyik, aztán a másik. Nekimentek a kezemnek, könyökömnek és a lábamnak. Az egyik torokkal még tenyéren is vágott. A támadásuk közben elkértem a késüket és a padlón helyeztem el nehogy megvágják magukat. A végére elfáradtak ezért segítettem nekik lepihenni a padlóra, mert a boltan ugye nincsenek székek. Mrs Trevisnek mondtam, hogy nem árt, ha a rendőröket kihívja, mert ez mégiscsak az ő reszortjuk, én csak épp kéznél voltam és segítettem mindenkinek. Röviden ennyi volt. - Hótra komolyan mondom az egészet. Kibírtam röhögés nélkül? Na ná, simán lököm a hülyeséget nevetés nélkül. Most újra a szöszi szemét nézem és keresem benne a megértést, hátha…
Néha nem azt csináljuk amit szeretünk. Néha azt csináljuk, csak nem azzal akivel szeretnénk. Tulajdonképpen a fenti gondolat tökéletesen összefoglalja a munkám mibenlétét. Mégsem elsősorban azért lettem pszichológus mert másoknak akarok segíteni, sokkal inkább saját magamnak keresem a feloldozást, noha jól tudom, hogy először magammal szemben kellene őszintének lennem.Soha nem mondok nemet olyan felkérésre sem mint amilyen a mostani. Nem sietek haza, sőt kifejezetten örülök, ha találok arra indokot, hogy miért késleltetem az indulást.Sok dologban, amelyek régen lekötöttek nem lelem örömem, és az új célok, amelyeket kereshetnék,amelyek elterelnék egy időre a gondolataimat az alapjaiban repedező házasságom vékony falairól, vagy éppen a múltamban keresendő temérdek problémáról, melyek megbeszélése éppen nekem okoz problémát, nincsenek. Nekem, aki előszeretettel hirdeti az általa kezelteknek, hogy legalább önmagukhoz legyenek őszinték. Éppen én nem tudom ezt megvalósítani. Kudarcnak kellene éreznem, de egyszerűbb ha homokba dugom a fejem, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, elviselhetőbbé teszi. Talán csak a korábban rám nem jellemző hűvös távolságtartás mások felé az, amely egy kicsit gyanússá teheti, hogy mégsincs minden annyira rendben mint én azt elhitetni akarom. De sem a kollégák, sem a páciensek nem faggatnak. Talán észre sem veszik. Akik meg nem ismernek, azoknak úgy tűnhet ez az alapvető, rám jellemző viselkedési forma. Bár Silverman a maga módján megpróbált felkészíteni arra mi vár rám, és talán a hálás pillantása, hogy végre kiszabadulhat innen árulkodó is lehetett volna milyen beszélgetésnek nézek elébe, azt hiszem vagyok annyira rossz passzban, hogy Mr Reed időnként gyerekesbe hajló viselkedése ne tudjon kihozni a sodromból. A gondolataim ketté szakadnak. Egy részem rá figyel, próbálja az ügy részleteit átlátni, megérteni miért is hívtak engem ide. A másik felem otthon jár. Az előszobában halkan kattan a zár és az üres közös otthon megfáradt vándorként fogad be. Az illatok kettőnkké, de a csend már csak az enyém. Még és már egyedül. Most a kihallgató jellegtelen, barázdált szürke falai is nagyobb biztonságot adnak, mint az otthonunk bármely zuga, honnan kimondatlan kérdések zuhannak rám. Miért? Miért hazudok? A magam előtt pihenő dossziéban a betűk összefolynak, a férfi hangja nagyon távoli amidőn eljut hozzám. Nem reagáltam le azt, hogy pimaszul köszöntött, és a videó felvételre és a rám tett megjegyzésére is pusztán egy felvont szemöldökkel alátámasztott, kérdő pillantást kapott. Megráztam a fejem.Próbálom a gondolataimat összeszedni és megtisztelni azzal, hogy figyelek rá, még akkor is, ha az első megmozdulásai alapján ő maga a legkevésbé sem hajlandó engem komolyan venni.Ahhoz, hogy megérthessem és eljussak hozzá, hagynom kell, hogy az első negyed órában szabadjára engedje ezt az énjét. Ezt a csipkelődő, komolytalan, időnként infantilis megnyilvánulásokba hajló viselkedést. Fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergem mikor beszélni kezd, majd abbahagyva a mozdulatot magam előtt összefonom a két karom és félrebillenő fejjel hallgatom az előadott történetet. Az arcom valahol a felénél elnyúlik, hitetlenkedőn vonom fel a szemöldököm és elkerekedő lélektükreimben azt hiszem kiolvasható, hogy nagyon nem értem mit szeretne ezzel a két perces stand up mutatvánnyal elérni. Pedig ő maga nem mosolyog. Mintha teljesen és halálosan komolyan akarná velem elhitetni ezt a borzalmas marhaságot, amit összehozott a kérdésem nyomán. A végén pedig állja a szempilla rezzenés nélküli pillantásom. Attól félek, hogy ha pislogok, az egész semmivé foszlik, és én itt ülök majd a továbbiakban nélküle, arról próbálva meggyőzni mindenkit, hogy az előbb még itt volt. Kész őrület. Előre nyúltam és az asztalon heverő dossziét összehajtottam. Azt hiszem erre nem lesz a továbbiakban szükség, mert Mr Reed előszeretettel improvizál, és bármi is legyen ott leírva, teljesen biztos, hogy görbe tükröt fog mutatni nekem.Eleresztem az összefont karjaimat, és felállva a székből megkerülöm az asztalt és vele szembe indulok a fal felé.Hátam mögött a kezeimet a fal hűvösére simítom és a csípőmmel hátradőlök. - Tudja, Billy. Mielőtt rendőrökkel kezdtem foglalkozni, egy évet töltöttem olyan óvodában, ahová problémás gyerekeket hordtak.Egy nap, amikor két gyerek összeverekedett a homokozóban, és az egyik elég komoly sérülést okozott a másiknak a homokozólapát nyelével, megkértem, hogy mesélje el pontosan mi történt. A saját szavaival. Ő pedig azt mondta, hogy csak ki akarta kotorni a homokot a másik szeméből. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy tréfálkozik velem vagy komolyan így gondolja, vagy így történt. Esetleg ő valóban így látta a helyzetet. Az ember helyzeti megítélése roppant szubjektív. De van egy bizonyos pont, amikor jól tudjuk, hogy akivel éppen beszélgetünk teljesen hülyének néz bennünket.- van egy olyan érzésem, hogy a férfi nem olyan ostoba, amilyennek talán szeretné magát beállítani. Nem csupán az anyagában szereplő temérdek kitüntetés, a szolgálatai közben véghezvitt már-már hőstettnek számító cselekedetek. Bevetések, precízen végrehajtott parancsok.Parancsot soha nem tagadott meg, és fegyelmi eljárás sem indult még ellene.Ez elég sokat elárul a jelleméről. De arról mindenképpen, hogy egyfajta bizonyítási vágy van benne. Csak az a kérdés kinek akar ennyire megfelelni? Eltoltam magam a faltól és elindultam felé. A kövezeten ritmikusan és lassan koppant a cipőm sarka. Megálltam mellette és innen figyeltem lefelé, tanulmányozva az arcát, és figyelve mikor és milyen módon érhetném el, hogy minimálisan is de az az érzelem tükröződjön az arcán, amely valóban jellemző most rá. Mert ezen a maszkon keresztül amit szépen magára aggatott nem látok át. Dühös, ingerült, haragos? Nyugodt, megfontolt, kiegyensúlyozott? Nem látom az igazi arcát, noha jól tudom, hogy egy pár órás kihallgatás ehhez nem is lenne elég. Ujjaimat legyezőre nyitottam és mellette helyeztem le az asztallapra.Felnézett rám, mosolygott? Vagy inkább komoly maradt? Fürkésztem a vonásait. - Azt kértem magától, hogy a saját szavaival mondja el mi történt. Maga ehelyett azt mondta el, amivel úgy vélte remek szórakozási lehetőséget biztosít mindkettőnknek.Mr Reed arra túl kevés jelenleg az időnk, hogy megértsem magát, vagy éppen azt, hogy miért is gondolja, hogy az intézkedése ebben a formában tökéletesen helyénvaló volt. Ha valaki ilyesmit tesz akkor pár órán belül minden bizonnyal nem ilyen kedélyesen adja elő. Legfőképp nem csinál belőle tréfát. Ha rosszul sül el az egész akár Mrs Trevis is megsérülhetett volna. Ez akkor, abban a pillanatban el sem jutott a tudatáig? Az sem, hogy esetleg olyan sérülést okoz a támadóknak, hogy bele is halhatnak?Nem vadállat gyilkosok voltak, csak két piti kölyök a negyedből, akik úgy hitték késsel a kezükben jól ráijesztenek a nőre, aki odaadja a bevételt. Nem akartak bántani senkit, mégis maga úgy járt el velük szemben, mintha egy egész afrikai falut készültek volna lemészárolni.Miért, Billy….miért hitte ezt?- hajoltam most le egy kicsit, egészen közel hozzá. Betolakodtam a személyes intim szférájába. Ki akartam billenteni a humoros álarcból, tudni akartam milyen ő valójában, és vajon meddig képes ezt a szerepet játszani. Közelről fürkésztem a vonásait, a szemeit és igyekeztem a válaszára várva abból olvasni. Mi mindent láttam ott? Mélységet, ami a múltból táplálkozott és jelen rajzolt bele fekete árnyékokat. Vagy csak a fények okozzák?
A dokinőnek szépen taglalom a történetet, közben nem átallok megvizslatni, hogy a poént hogyan veszi. Jobb szemöldököm felzuttyan amikor látom, hogy a falnak beszélek. A szöszi figyel is meg nem is, mered a semmibe. Nem kell húszdiplomás pszichomókusnak lennem ahhoz, hogy meglássam van valami nyűgje a saját életével, ami miatt az én ügyem jelenleg egy pici porszem. Igazán nem hibáztathatom érte, ugyan kinek ne lenne barnamaci a palacsintában? Dokinéni nekidurálja magát és elkezd rám koncentrálni, ami ugye jó hír. Nem túl vicces a saját marhaságaimon nevetni, főleg egyedül. Biztos az agyára megyek doktor szöszinek. Karbatett kézzel és enyhe flegma pifival hallgatja a blődségeimet. Tuti, hogy nem igazán szórakoztatom a kis sztorimmal, de sebaj, vagy jól kijövünk a végére vagy ősellenségek leszünk, ki tudja….. A színházam vége az, hogy a dokinéni összecsukja a forgatókönyvet és feláll, tiszteletét teszi a falnál. Egy aranyos óvodás sztorit mesél nekem, amin komolyan elgondolkodok, legalább is így teszek. Vigyorogva válaszolok neki.
- Doktor Szöszi! Pont jó, hogy te kerültél ide. Sok itt a problémás óvodás, még itt a szobában is. - Lazán nevetek fel, de biztosra veszem, hogy egyedül kacarászok a szobában. Totál idiótának festek, de most miért is lennék komoly? Itt vagyok egy szobában az elbűvölő Doktor Szösszencsel, itt vannak kukkoló barátaink az üvegfal mögött és ott vannak barátaink a kamerakábel másik végén. Szóval jó kis csapat vagyunk így együtt. Minden békés, mindenki el van foglalva az unalmas kis életével, sőt most még én is tök uncsi vagyok. Kezdem megsajnálni Szösszenetet. Itt fárasztják a pszichopata, bunkó, senkiházi, taknyos, bumburnyákok nap mint nap. Plusz még ki tudja a magánélete milyen. Olyan, igen olyan amilyen… Nem tudom, de ahogy elbambult, valami nem okés, és ez nem csak a fáradtsága meg a szunyás hiánya. Egy kicsit nekidurálom magam a helyzetnek.
- Ugyan már doki, nem nézlek bolondnak. Bizonyosan süt rólad, hogy okos nő vagy, a szőkeséged ellenére. Én meg egy buta katona vagyok, egy problémás viselkedésű óvodás, ha úgy tetszik. Ezt most komolyan mondom, látni kell, ugye látod dokiii? Ajajaaaj, ŐSzőkesége a faltól felém veszi az irányt. Miezmiez? Tesztelni akar? Kurkászni? Pont úgy áll meg mellettem, hogy lenéz rám.
- Ugye nem nézel le engem doki? - Kutyaszemekkel kérdezem tőle amint a székről felpillantok. Persze, hogy lenéz, hisz ez a dolga. Kicsit unottan hallgatom a rám zúduló gyermeki kioktatást. A vége felé már ásítok is egyet, persze tök véletlen, de tényleg, rám jött az ásíthatnék. Gyorsan a kezem is odateszem. Még ép időben… Aztán a kérdés: Miért? Billy Miért?... Ez a hangsúly és kérdés felsejtet bennem egy harci emléket. A doki egészen belemászik a képembe, olyan közel, hogy piszézni tudnék vele. A tekintetem azonban egy pár másodpercig üveges, aztán visszatérek a valóságba. Szemtől szemben a Szöszivel, kb pár centire, nagyjából. Nem riadok meg a tekintettől és a közelségtől. Azt is meg fogja tudni miért. Most azon gondolkodom, hogy meg tudna e érteni, vagy kattantnak titulálna?
- Ajánlok valamit doki. Megkíméllek, hogy farkasszemezz velem, vagy piszézni kelljen. Cserébe leülsz vissza a kényelmes székedbe. Én elmondom, amire kíváncsi vagy… De, de meg kell esküdj arra ami neked a legszentebb, hogy megpróbálsz megérteni, nem leszel elfogult a betanult pszichotrükökkel, nem próbálsz tesztelni, satöbbi… Csak így beszélek veled. Cserébe nem kertelek, nem játszok óvodást, nem beszélek mellé. A tekintetem most olyan komoly mint még ahogyan azt sohasem láthatta Donna doktor.
- Képes elvonatkoztatni attól, hogy hol vagyunk, milyen helyzetben? Tudna úgy beszélni velem, mint ember az emberrel? Csak úgy… - Ha a doki még mindig ilyen közel marad, akkor meg se rezzen a pillám. Majdnem westernfilm hangulat kezd kialakulni a néma pillantások miatt. Persze ennyire nem egyszerű velem üzletet kötni.
- És még egy dolog. Ezt csak magának mondom el, üvegfal és megfigyelők nélkül, kamera nélkül. Felőlem állhat egy egész kommandó egy szimpla szoba ajtajában, ha ez megnyugtatja. Nem fogom bántani, ezt maga is tudja. Ez az ajánlatom, de csak egyszeri és csak most. Később nem fogom újra felajánlani. Ha így vállalja akkor én készen állok, ha nem akkor játszhatjuk tovább az óvónéni, rossz óvodás dolgot is, én abban is benne vagyok. - A végén azért egy huncut vigyor vetődik a képemre. Nem, nem hazudok, soha! Maximum füllentek, vagy kiszínezem a történetet, de nem hazudok! Azért vigyorgok, amit a doki is tud. Bő tapasztalata van benne, hogy ki milyen ember és mikor mond igazat. Láthatja, hogy igazat mondok, komolyan mondom és az is komoly, hogy a feltételeimmel ténylegesen teljesítem, amit vállaltam, már ha a Donna benne van. De benne lesz? Szakmailag ez majomság lenne, belemenni egy alkuba egy háborús katonával, akinek látszólag nincs ki a négy kereke… Ha van benne egy icipiciri emberi kíváncsiság, empatikus hajlam, és képes sutba dobni a szakmai protokollokat, akkor egészen érdekes beszélgetésnek nézhetünk elébe. A döntés rajta áll, én is így is úgy is jól szórakozom, bár egy komolyabb beszélgetésnek értelme is lenne, ez így csak fun mode.
Kezdőlap
