Maru nem szeret azon gondolkodni, hogy ki is ő. Se magától, se mástól nem kérdezi. Retteg a választól. Attól fél, ha megkérdezné, azt mondanád: senki. Sokan egy életet töltenek azzal, hogy megtalálják önmagukat, hogy rájöjjenek, miért vannak itt. Ő egy életet töltött azzal, hogy elvesszen. Alkoholban, drogban, szexben, idegenek fojtogató ölelésében.
Érdekes ez a kifejezés, örömlány. Mintha az lenne a dolga, hogy színes cukorkaként osztogassa az örömöt, az élvezetet. Ő sose tudott így gondolni arra, amit csinál. Beteges perverziókat elégít ki, csillapíthatatlan éhségre kínál pillanatnyi enyhülést, romlott, megtört, hazug és erőszakos férfiakat enged az ágyába és hagyja, hogy kedvükre használják. Az öröm a leggonoszabb illúzió ebben az egészben. Maru úgy csinál, mintha örülne, hogy ők elégedettek legyenek. Ők azt hiszik, hogy örülnek, de amint a lány kezébe nyomják a gyűrött bankjegyeket és ő úgy oson ki a szobából, mintha ott sem lett volna, rájönnek, hogy az életük ugyanolyan szar, mint eddig volt, ha nem szarabb. Maru bizonyos értelemben mentsvár a számukra, menekülés egy pillanatnyi élvezetbe, valami pusztító, de mégis szükségszerű, hogy az ember átvészelje a mindennapokat. Ahogy ezek a férfiak hozzá fordulnak ezért a tiszavirágnyi boldogságért, úgy fordul ő is a heroinhoz. Amikor már sem a szex, sem más nem jelentett örömöt, szüksége volt a saját mentsvárára, bármire, ami elviselhetőbbé teszi azt a csontig hatoló borzongást, ami minden nem kívánt érintés nyomán végigsöpört rajta. Ma már úgy bújik idegen ágyakba, úgy simul sikátorok hideg falainak, úgy görnyed idegen autók hátsó ülésén, hogy nem érez semmit. Se élvezetet, se undort, csak tátongó ürességet. Minden érintés, minden csók egy feketelyuk, amibe minden alkalommal egy kicsikét eltűnik. Ahogy a tű átszakítja a bőrét és a drog a vénájába szalad, több rétegnyi vaskos nyugalomba burkolózik, ami nehéz súllyal telepedik rá és olyan kíméletes lassúsággal fojtja meg, hogy észre sem veszi, hogy fuldoklik. Talán ha észrevenné, se érdekelné.
Izzadság, olcsó kölni, fojtogató alkoholszag, levendulás sampon. Bűzös lehelet, fullasztó, drága parfüm, fenyő illatú tusfürdő. Hideg téglafal, szűkös wc fülke, kocsi bőr kárpitja, puha, selymes lepedő. Vas szorítás, követelőző, éhes tekintet. Burjánzó kék-zöld a törékeny bőrön. És ő hagyja, tűri, engedi, mert nem érdekli semmi.
Aztán pár óra múlva lassan szertefoszlik a drog tompító mámora, ő pedig ott fekszik egy idegen ágyban egy idegen férfi karjai közt és olyan erővel telepszik rá a magány, hogy beleszédül. Sietve kibújik az ölelésből és a srác ledobott nadrágjának zsebéből előkotor egy doboz cigit és egy gyújtót. A csuklója körül kékes folton csillan a reggeli napfény. Vicces, de jobban szereti az erőszakos érintéseket, mint az ilyen gyengéd pillanatokat. Kevésbé fájnak…
A teraszon remegő ujjakkal, nehézkesen gyújtja meg a cigijét, nem is vesződik azzal, hogy bármit magára kapjon, még int is a szomszédos erkélyen üldögélő idősebb úrnak, aki kis híján félrenyeli a kávéját. Lassan engedi ki a tüdejéből a füstöt és hagyja, hogy a nem kívánatos, szanaszét kergetett gondolatai lassan visszataláljanak. Szóval ki is vagyok én… Talán könnyebb lenne azon gondolkodni, hogy ki nem vagyok, hogy ki lehettem volna. Ilyesmire azonban még ritkábban vetemedik, mert nagyon fáj.
Nem vagyok anya, pedig van két gyerekem. Ő adott nekik életet, belőle lettek, mégsem utána sírnak, ha betegek, nem tőle várják a biztonságot, ha félnek, nem felé szaladnak kitárt karokkal, ha boldogok. Ha megkérdeznéd, hogy mire vágyik a legjobban, akkor azt felelné, hogy anya szeretne lenni. Olyan ember, akit a gyerekei szeretnek, akire felnéznek, akiben megbíznak, aki miatt nem kell szégyenkezniük.
De nem vagyok anya. Nem vagyok örömlány. Nem vagyok senki.


Egy pillanatra reflektorfénybe vontak az autó fényszórói. Kifújtam a füstöt, cigimet a nedves betonra ejtettem és elnyomtam vörös tűsarkúm hegyével. Lejjebb dobtam szőrme bundám és hagytam, hogy a hűvös februári levegő végig karistolja csupasz bőrömet.
Az autó leparkolt mellettem, néhány pillanatig csak a tükörképem láttam a sötétített ablaküvegen, az arcomon villódzó neonfényeket. Türelmetlenül megkopogtattam az üveget. Ma különösen lassú napom volt, a téli éjszakákat pedig amúgy is utáltam. Ilyenkor az utcák hidegek, sötétek és kietlenek voltak, az embernek pedig semmi kedve nem volt a sarkon ácsorogni harisnyában. Még az idegen autó fűtött utastere is hívogatóbb volt a kinti hidegnél, minden veszélyével együtt.
Az ablak végre lehúzódott, úgy hajoltam be, hogy melleim csinos kis kirakatba kerüljenek. A volán mögött egy fiatal srác ült, nem lehetett több huszonötnél. Előbb láttam az öltönyt és az ingujja alól kilógó drága karórát, csak utána néztem rá az arcára. Nem volt kifejezetten jóképű, de ilyesmikkel én már rég nem foglalkoztam. Ha valaki nem bűzlött alkoholtól és nem tapadt az izzadságtól, az nekem már egy jó körnek számított. Az pedig, hogy a srác pénzes, óriási plusz pont volt. Utólag belegondolva az autója is valami drága cucc lehetett, bár én szart se értek a kocsikhoz.
Ahogy rám nézett, láttam rajta, hogy próbál magabiztosnak tűnni, de arcán tisztán kivehető volt az idegesség. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy ez az első alkalma.
- Helló, drága! Szeretnéd, hogy feldobjam az estéd? - kérdeztem bájos mosollyal.
Úgy tűnt, hogy habozik. Lakkozott körmeimmel finoman végigsimítottam puha, vörös ajkaimon, másik kezemmel rámarkoltam a mellemre és kérdőn oldalra biccentettem a fejem. A srác nagyot nyelt, majd szó nélkül nyúlt, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Igazi úriember… Ez tetszik - hízelegtem, miközben az ülésre másztam. A srác néhány pillanatig maga elé meredt, majd úgy kapott a kezéhez, mintha hirtelen égetni kezdte volna az ujját ölelő jegygyűrű. Sietve levette és a kesztyűtartóba dobta, majd felém fordult. Előre nyúltam, hogy finoman végigsimítsak borostás arcán, majd játékosan az ujjaim közé csavartam a nyakkendőjét.
- Szóval? Mihez lenne kedved? - kérdeztem halkan, cinkos mosollyal az arcomon.
A srác még mindig nem szólt hozzám, egyenesen a szemembe nézett és nekiállt kicsatolni az övét. Készségesen közelebb húzódtam, hogy segítsek és az ajkaihoz hajoltam, hogy megcsókoljam. Mielőtt elértem volna, odakapta a kezét és gyengéden a számra téve mutatóujját eltolt magától. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán megértettem. Valóban a csók volt a legintimebb része az egésznek. Ha így kevésbé érzi megcsalásnak, lelke rajta, gondoltam. Mindentudó mosollyal kacsintottam, majd a lábai közé hajoltam.
Pofátlanul magas összeget kértem, ő pedig szó nélkül fizetett.

Kiléptem a zuhanyzóból, Alana az ágyban várt vaskos, meleg szőrmék közt, meztelenül, cigarettájának izzó vége ragyogott a szoba félhomályában. Hagytam, hogy a törölközőm a földre essen és bebújtam mellé. Elnyomta cigijét az éjjeliszekrényen lévő hamutartóban, majd átkarolt és szorosan magához húzott. Arcát a nyakamba fúrta, apró csókokat lehelt a bőrömre, ujjai frissen szárított, meleg hajamba túrtak. Fáradt voltam, fáztam, émelyegtem, mindenem viszketett, de a karjai közt megnyugodtam. Az arcomat simogatta és mosolyogva nézett le rám, ujjai köröket jártak a mellkasomon, mintákat rajzoltak a bőrömbe. Átnyúlt felettem, az éjjeliszekrényen várakozó tűért. Hagytam, hogy madzagot kössön a felkarom köré, finom ujjakkal kitapogassa a vénámat és belémnyomja azt a mérget, ami életben tartott. Pillanatokon belül elöntött az a jól ismert, kellemes bizsergés. Melegség, nyugalom, boldogság.
Puha ajkakkal csókolt le a szemem sarkából egy kósza könnycseppet. A karjai közt aludtam el.


Mielőtt bekopogtam volna az ajtón, előkotortam a retikülömből a kis tükrömet, hogy egy utolsó pillantást vessek magamra. Hiába pakoltam vastag réteg sminket az arcomra, a szemeim alatt húzódó sötét karikák még mindig elég feltűnőek voltak. Letöröltem egy foltnyi elkenődött rúzst a szám sarkából, megigazgattam a felsőm, hogy eltakarja a kulcscsontom menti véraláfutásokat, amikre el is felejtettem alapozót tenni, és bekopogtam. Néhány pillanat múlva édesanyám nyitott ajtót és boldogan repült a karjaimba.
- Querida hija! - kiáltotta, miközben átölelt. Bár én sem voltam túl magas, ő alig ért az államig. Gyönyörű fiatal nő volt hajdanán, de nem voltak kegyesek hozzá az évek. Idő előtt megőszült, arcán elmélyültek a ráncok. Nem is csoda, azok után, amiken apám miatt keresztül kellett mennie. Hiába az idő, a testét borító hegeknek még mindig nyoma volt, ahogy a lelkét ért sebeknek is.
Beljebb tessékelt, az előszobába érve kibújtam a cipőmből és felakasztottam a kabátom. Megigazgattam térdig érő, sötétkék szoknyámat és hosszúujjú felsőmet, a fogas melletti tükörből első pillantásra egy csinos, elegáns, rendezett fiatal nő nézett vissza rám. Egy idegen.
- Maruuuu! - kiáltották kórusban a gyerekek, akik eddig a kanapén ugráltak, most pedig mint száguldó repülők rohantak felém széttárt karokkal, hangosan berregve. Leguggoltam, hogy fogadjam őket, egyszerre öleltem át mindhármójukat, a becsapódás ereje kis híján ledöntött a lábamról. Várakozón nyújtották a kis kezeiket, én pedig kiosztottam nekik a nyalókát, amit hozni szoktam. Anyám persze rögtön rájuk is szólt, hogy addig nem szabad megenni, amíg nem ebédeltünk, és már sietett is vissza, hogy megkavargassa a gázon fortyogó levest.
- Hallottátok anyátokat! Tessék szépen szót fogadni - nevettem rájuk és összeborzoltam a hajukat. Enrique persze rögtön anya lábához szaladt és belekapaszkodott a szoknyájába.
- De anyaaa! Légysziii! - kérlelte boci szemekkel.
Szomorkás mosollyal az arcomon néztem őket. Azt hittem, egy idő után elmúlik majd az a különös, szúró érzés, amit minden alkalommal éreztem, mikor Enrique vagy Marisol az idősebb Montest szólította anyának, és nem engem. Még csak most múltak öt évesek, tudtam jól, hogy nem értenék a helyzetem, az a legjobb nekik, ha úgy tekintenek rám, mint a nővérükre. Nem lett könnyebb, sőt. Mintha minden egyes alkalommal nehezebb lenne kisétálni azon az ajtón, itt hagyni őket, ledobni az elegáns ruhát és kiállni az út szélére. De ebből nem volt kiút.
- Gyere, Kiki! Mutasd meg azt az új kisautót, amiről meséltél! - nyújtottam felé a kezemet, hogy anya nyugodtan folytathassa a főzést. A kisfiú szeme erre rögtön felcsillant, kézen ragadott és izgatottan húzott a szobája felé.
Aznap kifulladásig játszottunk. Legalábbis én kifulladtam, a gyerekeknek mintha végtelen energiájuk lenne. Még Clarissa is sokkal beszédesebb és aktívabb volt a szokottnál. Annyira jó volt látni, hogy kezdett végre feloldódni, beilleszkedni. Mikor Alana egy éve idehozta, alig mert megszólalni. Anyám azóta őt is sajátjaként nevelte az ikreimmel együtt, Enrique és Marisol pedig hamar testvérükké fogadták, de alig négy évesen nehezen tudta megérteni és elfogadni a változást. Bíztam benne, hogy egyszer majd rájön, hogy mindez az ő érdekében történt. Alana - hozzám hasonlóan - nem volt alkalmas szülőnek. Mostanában látogatóba is csak ritkán jött. Nem volt olyan állapotban…

Késő délután indultam haza. Az ajtóban állva anyám hosszan nézett rám, úgy tűnt, valamin őrlődik, mintha mondani akarna valamit, de nem tudná, hogyan. Letaglózott az az elviselhetetlen mértékű fájdalom, amit a szemeiben láttam. Védelmezőn ölelte át magát, keze öntudatlanul pihent meg bordái felett, pont ott, ahol az a heg húzódott.
Nem kellett kimondania, hogy tudjam, mi történt.
- Meghalt? - kérdeztem halkan. Bólintott. Hosszú pillanatokig csak álltam mozdulatlanul,  annyiszor gondoltam már erre a percre, most mégsem tudtam, hogy mit mondjak, mit gondoljak, vagy mit érezzek.
Anyám végül szó nélkül ráncos kezei közé fogta az arcom és elmosolyodott.
- Minden rendben, hija - mondta halkan. Lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson az arcomra, majd szorosan magához ölelt.
- Már régóta halott volt… - suttogta.

Mikor visszaértem a lakásba, Alana a fürdőben készülődött. Fáradtan dőltem az ajtófélfának és figyeltem, ahogy az alapozót kivörösödött szemei köré dörzsöli. Ajkaira vérvörös rúzst kent, az ujjaival fésülte át kusza, szőke tincseit, a lámpa fehér fényében olyan sápadtnak tűnt, mint egy szellem. A tükrön keresztül nézett rám és elmosolyodott, tekintete tompának, üvegesnek hatott. A mosógép tetejéről felkapta retiküljét, kopogó tűsarkújában magabiztosnak szánt, de bizonytalan léptekkel sietett el mellettem. Csak egy pillanatra lassított le, hogy óvatos csókot leheljen az ajkaimra. Végigsimítottam az alkarján, az ujjai köré fontam az enyéimet, finoman szorítottam meg a kezét.
- Hajnalban jövök - vetette oda és kicsúszott az érintésemből.
- Vigyázz magadra! - szóltam utána. Néhány perccel később parfümjének málnás illata is szertefoszlott, én pedig egyedül álltam a koszos kis lakás félhomályában. A kezemre pillantottam, valamiért furcsán idegennek hatott. Mint homok, úgy csúszik ki az ujjaim közül minden.
A hűtő mélyéről előszedtem egy üveg olcsó bort, fogtam egy poharat és kiültem vele az erkélyre. Közben egészen lehűlt az idő. Az ég egyhangú szürkeségben borult fölém, a csillagok elvesztek valahol a mesterséges fényfüggöny mögött. Komor és lehangoló volt. Tökéletes este a gyászhoz.
De hogyan kell megemlékezni valakiről, akit mindennél jobban gyűlöltél?
Az utcalámpa sárga fénye remegve csillogott a borosüvegen, én az árnyékba húzódva ültem felhúzott térddel. Senki nem láthatta az arcomon megállás nélkül folyó könnyeket.
Nem érte sírtam. Számomra ő már rég halott volt. Nem őt gyászoltam, hanem mindent, amit elvett tőlem. Ő volt az, aki ebbe az életbe börtönzött, aki megnyomorított. Az ő kegyetlensége, a traumák, amiket okozott... Soha nem voltam képes szabadulni a múlttól. Ezek az emlékek ott voltak velem, kísértettek, bárhol is jártam. Megtanultam együtt élni velük, mert nem volt más választásom. Miért tűnt most mégis minden ennyire elviselhetetlennek?
A lelki és fizikai terror, amiben anyát és engem tartott mindennapos volt. Amikor ivott - és az utolsó években szinte állandóan ivott - a szokottnál is erőszakosabb, ingerlékenyebb és kegyetlenebb volt. A pofonok nagy részét anyám kapta, mindig kiállt értem, vállalta helyettem a verést és szilárdan, némán tűrte a fájdalmat, a megaláztatást. Kezdetben én is igyekeztem meghúzni magam, de aztán elegem lett. 16 éves voltam, amikor először döntöttem úgy, hogy szembeszállok vele. Néhány pillanatig biztos voltam benne, hogy megöl. De anya ott volt, hogy közénk álljon, őt verte félholtra, míg én a hideg konyhakövön fekve néztem és zokogtam. A szomszédok hívták ki a rendőrséget, épp időben érkeztek.
Azóta évek teltek el, de a billog, amit az életemre nyomott, még mindig égetett. Megbénított a gyűlölet. Nem hagyhattam, hogy halála után is tönkretegye az életem.
Kezemben az érintetlen pohár borral a korláthoz léptem. Most már elengedhetem. Megbillentettem a poharat, a bor, mint vér buggyant ki és hullott a mélybe, végig csöpögött a magasra nyúló fák levelein és a földbe ivódott.
Hosszú éveken keresztül a pokolra kívántam. Most már tudom, hogy szenvedett ő eleget. És én megbocsájtok. Nem érte, magamért, a gyerekeimért. Hogy elengedjem és tovább lépjek. Hallod, Apa? Bárhol is vagy… megbocsájtok.


Lerúgtam magassarkúmat az ajtóban és fáradtan botorkáltam be a szobába. Az ágyra huppantam és remegve rágyújtottam. Nem kapcsoltam villanyt, múlt héten kiégett az égő. Megelégedtem az ablakon át beszűrődő utcalámpa gyér, sárgás fényével, elmélyülten figyeltem a falra festett, táncoló árnyékokat. Ez a lakás még a bronxi otthonunknál is szűkebb, lepukkantabb volt, papírvékony falakkal, állandó hangzavarral és rosszarcú szomszédokkal, de egyenlőre csak ennyire tellett. Különösebben nem is érdekelt volna. A magány tette elviselhetetlenné. Az a sötét üresség, ami azonnal bekebelezett, ahogy átléptem a küszöböt. Ilyenkor volt a legnehezebb. Otthon egyedül lenni.
Egy ilyen hosszú, fárasztó este után Alana ölelése jelentette a megnyugvást. De Alana nem volt többé.
Lassan egy hónapja, hogy rátaláltam a fürdőszobában, félig elmerülve a vérrel áztatott vízben. A rengeteg vörös mellett minden olyan fehérnek, vakítóan fehérnek tűnt, a csempe, a haja, a bőre.
Két bátortalan lépést tettem a kád felé, keresztül az egész szobát beterítő vörös pocsolyán. Vére kihűlt a hideg kövön, meztelen talpamra tapadt.
Halott. Tudtam, megértettem, hogy halott. Nem mentem tovább. Visszaléptem a folyosóra, finoman becsuktam magam mögött az ajtót. A szobába mentem, az ágyon ültem a sötétben és a falon játszadozó árnyékokat néztem. Mire előkotortam a telefonomat, szinte már semmit nem láttam a könnyeimtől. Úgy remegett a kezem, hogy csak sokadik próbálkozásra sikerült beütnöm a segélyhívó számot.
Nem sokkal ezután otthagytam a Bronxot. Ott akartam hagyni mindent, a drogot, ezt a munkát, de legfőképp a stricimet, akit minden szarságért felelősnek tartottam, mert így volt a legegyszerűbb. Ő volt az, aki nem volt hajlandó megadni a segítséget Alanának, ő hajszolta öngyilkosságba és ezt soha nem leszek hajlandó megbocsátani neki.
De az élet Brooklynban sem volt fényesebb. Átköltöztem a város másik felébe, de voltak dolgok, amiktől nem szabadulhattam. Hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába minden, nem változott semmi.