Igazi patrióta amerikai aki olasz és orosz gyökereit sem felejti el.

Az olasz gének:
- hirtelen haragú, lobbanékony
- erős gesztikulálásokkal beszél, ha megfeledkezik magáról
- paradicsom minden mennyiségben
- családcentrikus, de eszébe sincs megállapodni
- hatásvadász, pozőr, piperkőc

Az orosz gének:
-  szavatartó
- pontos, éppen ezért rühelli a pontatlanságot
- imádja a dialektussal beszélő nőket, viszont taszítja a közönségesség, a magamutogatás
- titkok között élő
- az elveihez a végletekig hűséges, az orosz maffia médián belüli leghűségesebb katonája és informátora

Hétfő, reggel 7:55


Lassan itt az év vége, a számadások időszaka, és nekem is át kell néznem a cég éves beszámolóit. Viszont a firkászoknak és a médiában sürgölődőeknek ilyenkor támad kedvük november elején év értékelő interjúkat készíteni, amit aztán majd a két ünnep közötti uborkaszezonban levetítenek a jónépnek. Mivel a Vronszkov Média és Reklámügynökség az elmúlt évben a tíz legsikeresebb vállalat között zárt mind gazdaságilag, mind pedig megrendelések mennyiségét illetően a jövőre nézve is, így belekerültünk azon potenciálisan szóba jöhető cégek listájába, akikkel efféle interjú készül. Az időpontot októberben egyeztettük egy Michaela Ninette nevű igen bájos és figyelemre méltó riporternővel, akinek magassarkúban bizonyított egyensúlyérzéke több mint szemrevaló. No de szorítkozzunk a lényegre. Hétfő reggel van, engem pedig már fél órája bevakoltak a sminkesek valami borzalommal, amitől leginkább egy viaszbáb benyomását keltem. Még mosolyognom sem nagyon szabad, nehogy felpattogjon. Dühösen villantom a tekintetem a sminkes felé, amelyből egyértelművé válik számára, hogy olyan nincs, hogy nem mosolygom a kamerába, tehát sürgősen vakoljon át. Előző alap le, az újabb, gumiszerű, aminek már legalább nem mész szaga van hanem valami citrus féle egészen tűrhető, fel. Igazán nyugodtan állapítom meg, hogy a kisasszony nem késett, sőt már egy jó ideje várakozhat rám a riporteri székben. Lassan közelítem meg, szélesedő és csak neki szóló mosollyal, de nagyon jól tudom, hogy a beállítások miatt mindenki minket néz, szóval adjunk valamit a népnek. A kezéért nyúlok, és egy lassú, óvatos csókkal hintem, éppen csak érintve. Elvörösödik. Helyes. Van még benne egy minimális szégyenérzet.
-  Signorina, igazán gyönyörű ma.
- Miért, tegnap is látott már, hogy van mihez viszonyítania?-hunyorogva somolyogva ülök le vele szemben és összefűzöm ujjaimat magam előtt, kiegyenesedem. Adjuk meg a módját. Még egy igazítás a zakón, a jobb oldalon a halványkék selyem zsebkendőn is igazítok egyet, végül hagyom, hogy elinduljon a felvétel. Jégkék tekintetem a hölgy szemeibe fúrom és eszemben sincs máshova nézni. Zavarban van, az ujjai megremegnek amikor végigsimít az ölében pihenő lapokon.
- Üdvözlöm a kedves nézőket. Michaela Ninette vagyok a new yorki négy-egy-három riportere, és szeretném köszönteni mai beszélgetőpartneremet, Mr. Miroslav Vronszkov-ot, akinek cége, a Vronszkov Média és Reklámügynökség a múlt évben az ország tíz legsikeresebb média és kommunikáció területen működő vállalata között zárta. Kedves Mr. Vronszkov elmondaná, hogy miben rejlik a sikerük?
- Hogyne! Elsősorban abban, hogy nálunk nem csupán akarnak, de szeretnek is dolgozni az emberek. Kihívások elé állítjuk őket, szabadon engedhetik a fantáziájukat. A legjobbat akarjuk kihozni a dolgozóinkból. Mert ők azok akik a sikereket apró kis részekből összerakják.Igyekszünk mindenféle módon ösztönzően hatni rájuk. Úgy gondolom az igazi siker a kemény munkában és a kitartásban rejlik.
- És ahogyan pletykálják a jó kapcsolatokban. Az a szóbeszéd járja, hogy önnek vannak bizonyos kapcsolatai az orosz alvilág egyes személyeivel.
- Signorina, látott már kegyed Télapót?
- Hogyan?
- Azt kérdeztem, hogy látott e már igazi Télapót. A valódit?
- Nem nagyon értem hogy jön ez ide….de nem a valódit szerintem még senki nem látta.
- Pedig az a szóbeszéd járja, hogy létezik…
Zavarodott papírcsörgés, egy alig tapintható, mégis jelentőségteljes csend, aztán egy gyöngécske sóhaj után a kisasszony újabb támadásba lendül.
- Szebbnél szebb hölgyek társaságában fordul meg. Nem gondolt még arra, hogy megállapodjon?
- Ez a nézőket érdekli vagy kegyedet?
- Azt….azt hiszem a nézőket.
- Ez esetben nem válaszolok a kérdésre.
Újabb kínos és vészjósló csend, miközben én magamban remekül szórakoztam, ugyanakkor szerettem a beszélgetést magam irányítani, így mielőtt a kishölgy újabb kérdésbe bocsátkozott volna magam támadtam le.
-  Nézze Signorina Bella, én úgy tudtam ez az interjú a cégemről fog szólni és semmi esetre sem rólam vagy a magánéletemről. Szóval ha megkérhetem szorítkozzon a lényegre és a tárgyra, ellenkező esetben bármennyire is elbűvölőnek találom a szája sarkában elmaszatolódott fukszia színű rúzsfoltot, és annak kitartó bámulását, be kell fejeznünk a beszélgetést.
A nő az ajkához kapott és egy kézlegyintéssel az operatőr felé fordult.
-  Az előbbit kivágjuk. A télapós rész előttről újravesszük!
Megnyugtató.



Szókimondó részek!

Az otthonomról elmondható, hogy szeretem magam körül az időnként giccsbe hajló holmikat, vagy éppen a korban és persze színben össze nem passzoló bútorokat és drapériákat. A régi lovagpáncélok remekül megférnek a kínai vázák mellett, vagy éppen a vadászatot ábrázoló XVIII. századi falikárpitok a hatvanas évekből származó régi zenegéppel és a mellé állított, kiárusításból megszerzett és felujított cigaretta automatával. A dolgozó szobámban azonban harmonikus nyugalom honol, fekete és fehér szinek uralják a teret. A padlón a szőnyeg fekete, maga a padló fehér márvány. Hogy miért fekete? Könnyebben eltakarja a vért. Három ember várakozik rám fél órája. Vova, vagyis Vladiszlav aki a kreatív igazgatóm, Darenyin, aki a média kapcsolattartóm, és Alekszej, akiről még nem tudtam eldönteni milyen pozíciót adjak neki, mert úgy sózták a nyakamba az ukránoktól. Még nincs húsz sem. Majd jó lesz iratokat rendezni, és mellette az apróbb lótifuti munkákra. Meglátjuk mennyire válik be. Kell majd vele csinálnom néhány kamu kört, hogy ez kiderüljön. Mindhármukat betessékelem a dolgozó szobába, melynek ajtaját magunkra zárom, és előtte szigorúan meghagyom annak az egy szem személyzeti tagomnak, hogy senkit nem akarok látni az elkövetkező két órában. Ha ég a ház akkor hívja ki a tűzoltókat, de akkor sem. Fontos ügyeket kell elintéznünk.Vova  lesz az aki lecsekkolja azt ami Darenyin megszerzett és Alekszej lesz az aki leszállítja. Kitaláltam az egészet szépen, már csak az anyagot kell látnom. Péntekig ígértem Vladimirnak, hogy meglesz, szóval nem igazán szeretnék csalódást okozni a helyi nagykutyának. Nem vágyom nagy dolgokra, csak arra, hogy a jelenlegi pozíciómat megőrizzem és a cégünk továbbra is hozza a szokásos nyereséget, ahogyan eddig. Helyet foglalok a faragott asztal mögötti bőrfotelben és jelentőségteljesen pillantok végig mindhárom alakon, akik egy-egy fotelben helyezkednek el velem szemben. Mint egy tárgyalóterem. Ez most az is.
-  Akkor, mielőtt kibontom a remek, mai alkalomra rendelt igazi hazai vodkát, és szintén otthonról szerzett uborkákat, térjünk a lényegre. Darenyin, elhoztad az anyagot?- néztem az említett személyre, aki egy hatalmasat nyelt idegességében.
- Az a helyzet Miro….hogy...még nincs meg! De! De ne aggódj rajta vagyok, péntekig tuti meglesz!- elvigyorodtam és megcsóválva a fejem toltam fel magam ülő helyzetből és Darenyin mögé sétáltam és a kezemet a vállára tettem, lassú mozdulatokkal masszírozni kezdtem. Bár ez inkább ezzel az erővel  már szorítás volt.
- Emlékszel mit mondtam erről az anyagról?
- Hogy fontos és hogy hétfő estig legyen meg.
- Úgy van. És most mi van?
- Hétfő este.
- És megvan az anyag?
- Nincs. De….
- NINCS DE... BASSZA MEG!- bőgtem fel szinte orkánként, és ellépve mellőle az asztallapon csattant a tenyerem. Fontos volt ez az anyag. Egy olyan titkos, egykori amerikai fegyverszállítmány bunkerére bukkantak a hiradósok, aminek anyagával még nem tértek haza. Afgán földön volt, de ha sikerül megcsípni, és a helyéről informálni Vladimirt nagyot kaszálhatunk vele, én pedig újabb jó pontot jegyezhetek be a hűbéri naplómba. A falhoz sétáltam és az üvegszekrényt nyitottam meg, majd kiemeltem egy kardot.
- Apám szerint az őseink kozák lovasok voltak, akik remekül értettek a kardforgatáshoz. Néhány családi relikviát itt őrzök, hogy ne felejtsem el néha megmozgatni őket.- egy orosz lovassági kard volt a kezemben, vagy talán inkább lovassági szablya. Halkan csörrent amikor a hüvelyéből kihúztam és a fény felé emelve magam elé, hegyével felfelé megfordultam vele. Darenyin elkerekedő szemekkel nézett rám, a másik kettő majdhogynem belepaszírozta magát a fotelbe.
- Tedd a kezeidet az asztalra, továris!- először halkan kértem, de nem mozdult, csak nézett rám továbbra is értetlenül.
- AZT MONDTAM, TEDD A KURVA MANCSAIDAT AZ ASZTALRA!- baromira utáltam ezt csinálni, de még jobban utáltam ha valami nem akkor van meg amikor kérem. Remegve emelte előre a kezeit és rásimította a valódi bükkfából faragott asztalra. Vártam egy egész percet mielőtt odaléptem, és az egyik kezemmel csuklónál lefogtam a bal kezét.
- Nyújtsd ki a középső ujjad, Darenyin! Ne kelljen még egyszer kérnek különben az egész kezedet levágom.- jó előre figyelmeztettem. Egy pillanat műve volt csupán, meg egy hangos ordítás, amikor lebucskázott az asztalon a levágott ujja. A mellényzsebemből végtelen eleganciával emeltem ki a sárga selyem zsebkendőt és mintha csak valami jelentéktelen folt lenne lesimítottam a kardról a vért.
- Holnap reggel 9-re legyen itt az anyag Darenyin, különben újabb két ujjadtól búcsúzol el. Lássátok el a sebet, aztán….Vova, gyertek ki a nappaliba, felbontjuk azt a vodkát, ne vesszen kárba.
A kard visszakerült a helyére és még egyszer végignéztem a díszes társaságon, mielőtt elhagytam a dolgozószobámat. Mintha mi sem történt volna.