A konyhaszekrény előtt guggoltam. Arra a pontra biztos voltam benne, hogy ezek előtt ezt a konyhát JJ nagybátyja legfeljebb metamfetamin főzésre használta; nem azt mondom, hogy bizonyítani tudom, de úgy fest az egész hely, mint amit hosszú idővel ezelőtt egyszer csak sebtében kitakarítottak – aztán azóta sem –, és mindenhol ott van az a fura szag is… Erre a pontra nehéz megmondani, hogy azért akarok ennyire találni egy tálat, hogy beleokádjak, vagy pedig tényleg hiszek a civilizált popcorn evésben.
Minden egyes mozdulattal, ahogy egyre mélyebbre nyúltam a szekrényben, erősödött bennem valami különös érzés arról, hogy majd valami megragadja a karomat, és beránt oda, de azért elszöszmötöltem vele még egy darabig. Nem is azért, mert az a három sör, amit eddigre benyakaltam, annyira lelassított volna (ami bizonyos szemszögből persze nem is olyan sok ital, mert mindig van a társaságban egy ősalkoholista, aki egy üveg whiskyt bármikor lehúz, és semmi baja nem lesz tőle, és onnantól mindent az ő szemüvegén keresztül kell nézni, és három sör ebből a bizonyos szemszögből nem tűnik aztán soknak, és nem, eltaláltad, ebben a társaságban valóban nem én vagyok az az alkoholista), ez inkább amolyan taktikai lépés volt, hogy ha minél tovább úgy csinálok, mint aki igyekszik valami hasznosat tenni, annál később fognak be effektíve hasznos feladatra.
Biztos voltam benne, hogyha még egy szekrényt odébb kell tolni csak egy centivel is, módszeresen legyilkolok mindenkit. Biztos voltam benne, hogy Babe-et például azzal a konyhakéssel csinálnám ki, amit az előbb majdnem a lábamra ejtettem. Biztos voltam abban is, hogy amint meglesz a tál, az tökéletes lesz arra, hogy felfogja a vért, ami kifolyik egy emberi testből, ha átvágod a torkát (úgy hatvan százalékig, de az artériák miatt igazából gyanús, hogy nem is).
A mikró búgása egyszer csak leállt (nem sípolt, nem csipogott, de szerencsére nem is robbant, egyszerűen csak abbahagyta a funkcionalitást, ebben pedig egy kicsit egyet tudtam érteni vele), én pedig végül feladtam, és valami fazékszerűséget szedtem csak ki a szekrényből. Átöblítettem abban a naiv reményben, hogy a bronxi csapvíz tisztább a bronxi szekrények belsejénél. Ebbe öntöttem a pattogatott kukoricát (meséltem már, hogy ez lesz az ebédem?) (meséljem el, hogy elfelejtettem előtte kitörölni a tálat, szóval végül úgy a fele teljesen ehetetlen lett?) (néha úgy érzem, tele vagyok jó történetekkel), és mikor mindezen kalandok után visszatértem a többiekhez, úgy öleltem, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Belemarkoltam, rezignált arccal bámultam magam elé, miközben csámcsogtam rajta, és még mindig biztos voltam benne, hogy akkor is találnék okot arra, hogy ma legyilkoljak mindenkit, ha nem kéne egy szekrényt sem odébb tolnom.

Egyszerűen hihetetlen, hogy megvan a kégli. Pár hete olyan voltam itt, mint magányos alkoholista a bormúzeumban. Semmihez nem mertem érni (nem véletlenül), nem tudtam magammal mit kezdeni és baszottul egyedül dőltek rám a falak a problémákat tartalmazó polcaimmal. Jó ötlet a külön élet egészen addig, míg az ember nem szembesül az első csekkekkel. Mert Stephen bácsi ritka nagy tróger, szerintem itt szobáztak is pár éve a kurvák, hogy teljen neki csekkre. Most meg vagyok én. És jött Babe, és jött Dí. Faszán nem tudom elhinni, hogy teljes a szobalétszám, ráadásul fizetés kompatibilis is mindkettő. (Súlyos és véres korbácsolás következne ha nem lenne így.)
Eleinte nyilván úgy volt, hogy csak pár este, aztán meg már miért ne. És lett pár bútor. Klassz. Dandy is sokat van itt, a kétszemélyes matracom maga a kiváltság, bár lehet csak egy hétig kéne hallgatnom, ha a földön kéne aludnia. Így meg nem kell, mert nincs témán. Viszont rájöttem egy sajnálatos belső skillre, tényleg nő vagyok és valahol egyszerűen zsigerből élvezem, hogy alakul a kégli. Szegényem meg szenvedő alanya a "még egy kicsit balra, bazdmeg nem egészen balra!" instrukcióimnak, de néma hősként szenvedi, csak a tekintetéből kezdem érezni, hogy fúródnak belém a nyílvesszők. Kiengesztelem. Becsszó.
Beleborítom a bugyijaimat a fiókomba (lett komódom, igaz a színe béna bézs, de egyelőre kibírom, hogy ne akarjam lecserélni) és el is van rendezve a pakolás. A többinek úgyis mindegy, ha beáradnak a többiek, mindenhez hozzányúlnak. Az egyetemhez köthető vackaim egy dobozban pihennek a sarokban, egyelőre részemről meg is rohadhatnak ott. Kezd az egész felsőoktatás dolog egy jól hangzó tripnek tűnni. A profot se hívtam fel vagy 7-8 hónapja már. Rájöttem, hogy betépve szexelni vele, olyan, mintha Mickey egérrel csinálnám. Izgató és fura, de unalmas. És nem elég élettel teli.
- Keresnünk kellett volna egy tv szekrényt. A földön elég gyász. - nem tetszik így, morcizok rajta. Kicaplatok a konyhába az egyik ép székért, menetben mintegy reflexből vágok Dandy seggére. - Szakács és lakberendező, jó kombó. - perdülök tovább és Babe szobájából ellopom a másik széket, hogy visszatérjek az enyémbe velük. Próbálom nem leverni az egyébként nikotinfoltos festéket és elrendezem őket. - Na ezekre tegyétek fel a tv-t! - ami egyébként egy nem tudom miért kiselejtezett darab a koliból tehát se nem a legújabb csúcstechnológia, se nem túl szép, de működik. - De ha beesik kettő közé, felfordítva ültök rájuk. - címzem a fiúknak a dolgot. Eloldalgok a cigimért és bontok egy sört is. - A pultba mindenki tolja be szépen amit hozott. - vigyorodok el, mert hát persze segítség gyanánt van itt mindenki, de mára már én is kezdem megunni a dolgot. Azért eszembe jut, hogy elbírna a fal valami nagy és elbaszott témájú festményt is. Jaj neeeee.

Ezért nincs kupi, mert itt vannak. Az egyetemi dolgaimat laza mozdulattal söpröm be a kartondobozba pluszban. Többnyire faszságok. Üzenetek, találgatások. Jártam valami modern költészet órára is, próbálkoztunk haikuval. Próbálkoztunk. A profomnak jól ment, nem véletlen szerettem betépve henteregni vele. Már nem számít, ahogy ez a sok marhaság sem számít. Lehet visszairatkozom következő félévben és majd megint nem csinálok benn semmit, csak bejárok a kolibulikra, miattam meg jöhetnek a többiek is és itt kifújunk. Pár tárgy kell végeredményben csak. Valami nem túl megerőltető amihez nem kell gondolkodni meg ilyenek.
Kezdem élvezni a nyüzsgő zizegést amit okoznak az ittlétükkel. Persze majd megint anyázok amiért mindenki után itt marad valami szar. Mindig itt marad. Egy zsepi, egy falat kaja, cigisdoboz, alsógatya, zokni. Mindegy, de marad.
A figyelmem a tv felé fordul és nem érdekel, hogy Fabibub megint morog, mert mindig morog de azért felkerül a cucc oda ahova én jelen állapotában elképzelem. És ez örömet okoz. Vegytisztát, mert már amúgy az én tököm is tele van a pakolászással, de milyen már ha én adom fel először? Faszt.
- Huúú ez fenyegetés kívánt lenni? - nézek egy hülye vigyorral Fabira, mert hát nyilván nem az, ahogy én sem veszem annak, de ez is egy válaszolós szójáték. Licitálunk csak. Mint mindig. Bár vonzó gondolat egy elbaszott művészeti szférában a széklábakon ülő emberek képe, de sosem voltam az avantgárd híve. Egyszerűen nem értem meg és ha nem értem, maximum az elbaszottsága tetszhet, semmi más.
- Ezt majd mondd akkor is amikor nálam döglesz tv-t nézni. - kinyújtom rá a nyelvem, ma is felnőttek vagyunk, de sebaj mert bennem grasszál az izgalom bizsergése. Ez egy klassz idézőjel saját idézőjel bezárva pecó, ahol mostantól konkrétan hárman élünk ténylegesen együtt, plusz meg mínusz aki még beesik. Ez olyan szinten üti bennem a hihetetlen arckifejezés kapcsolóját, hogy csak reménykedem, hogy nem mondok valamikor egy debil marhaságot ezzel kapcsolatban. Díre rámosolygok, komolyan hát még két ilyen morgós vén trottyot mint ők ketten csak a helyi nyuggerklub veterán osztályán találhattam volna. Viszont valamiért mindkettő helyt kapott a szívemben, még ha ezt nem is fogom nekik hajtogatni.
Miss Manhattanre pillantok, a tuti külföldi samponnal mosott kis fénylő hajával meg a tökéletes mosolyával és alakjával. Igen, a csaj az összes olyan külső tulajdonsággal bír amik engem leginkább elborzasztanak első ránézésre, de a többiek szerint befér, szóval nem én leszek az, aki elkezd köcsögölni. Járatom a tekintetem közte és Fabi között is. - Mondtam, mindenki kapkodja szépen elő amit a közösbe bedob. - más, hogy én a főnökömtől nyúlok le ezt-azt, bár inkább beviszek és zsebre adok el, a mai nap viszont kivételes. Előhúzom az üveg Jack bácsit a táskámból - Hah ez az én meglepim a közösbe! - pillantok Díre - Ne házsártoskodj már annyit. - lépek oda hozzá és megpöckölöm a mellbimbóját - Igyál. - és iszom én is. Valahol itt kezdem sajnálni, hogy nincs kokó vagy egy kis speed. Mindkettő a feeling menedzser ajánlásával fut a piacon. A Jack hirtelen végig égeti a torkom. Kész ajándék, ugyanis a pezsgő után ez csap le a leghamarabb, ráadásul még folyamat pofázok is tőle feleslegesen. Lehet beragasztom a számat. Jobban járnánk. Keresek egy cigit és rágyújtok, feléjük nyújtva az üveget. - Egyszer ajánlom fel. - vigyorgok.

Szóval az, hogy az ember társasági lény lenne, az ilyen pillanatokban határozottan megdőlni látszik. Mondjuk inkább, hogy van egy pont, ameddig minden klappol, és igen, mennyei volt az együtt töltött idő, elragadó, bájos, nagyon szuper, de most már igazán csak egyedül akarok maradni és ordítani vagy nyöszörögni, vagy nem tudom, ha csak fekhetnék, miközben órákon át nem szól hozzám senki, nem vár el tőlem senki semmit, és mondjuk pláne nem nyúl bele a mocskos kezével a pattogatott kukoricámba senki, akkor… Jó, hát egyszerű ember vagyok, egyszerű álomokkal, illetve maximálisan túltelített szociális igényekkel. Szóval nagyjából annál a pontnál, hogy Dino beletenyerelt a kajámba (mert hát ugye egy tál popcorn a nyugati világ számos pontján teljes értékű étkezésnek számít, mondjuk úgy 30 év alatt), csak rezignáltan sóhajtottam egyet, miközben Disney gonoszokat megszégyenítő kevélységgel forgattam a szemeimet (mondjuk, felteszem, ezt senki nem látta, mert túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy JJ szobájába csődüljenek tévét állítgatni, amennyit a zajok alapján le tudtam szűrni), fogtam egy nagyobb maréknyi kukoricát, amit beletömtem a számba, hogy akkor oké, ennyit még megeszek, és ez csak az enyém (gondolom, mivel Murphy a világ ura, EZT valamiért tuti mindenki látni fogja), és amíg próbáltam rágás közben nem megfulladni, leraktam a maradékot a földre (vigyétek csak, hiénák!), visszafordultam a konyhába, kinyitottam a hűtőt, ott beleittam legalább két üveg valamibe, amiről elsőre nem is tudtam, hogy pontosan mi lehet (valami túl édes bor és egy kissé lejárt tejre tippelnék utólag, de nagyon butának tűnnék, ha kiderülne rólam, hogy nem ismerem fel egycsapásra a borokat és a tejeket, nem?), aztán végül lenyúltam Josie narancslevét. Aranyszabály, hogy mindig akkor igyál, amikor valami különös oknál fogva a többiek épp józanok, és mindig akkor maradj száraz, ha épp ők eláztatják magukat, szóval érted, most tök jól elleszek a narancslével, ők majd azt hiszik, végig vodkanarancsot vedelek, és mikor pár óra múlva kidőlnek a túl sok benyakalt bármitől, én majd sunyin és főként magamban rácápázhatok a maradékra. Az egész kulcsa, hogy közben ne nézz ki úgy, mint aki valójában épp nem is akar velük inni.
Első lépés: töltöttem magamnak valami nagyobb pohárba narancslevet. (A poharat előtte átöblítettem.)
Második lépés: kivettem a hűtőből a túl édes bort.
Harmadik lépés: kerestem valami túl feltűnő szívószálat a fiókban, amiről nem hinné el senki, hogy józanon ilyet használna bárki fia. (Funfact: ez gyorsabban ment mint tálat találni, illetve ezt is elmostam.)
Negyedik lépés: a borral és a narancslével visszamentem a nappaliféleségbe.
Ötödik lépés: a bort mosolyogva Josie kezébe nyomtam.
- Idd csak meg!
Tudod, ha lassan-lassan mindenkit te itatsz le, akkor…