Már talán ötödszörre nyitódnak fel szemeim a mesterséges, gyenge kékfényre, mely hajnali három óra után kezd pislákolni a laboratórium melletti szobámban, s onnantól kezdve szépen lassan erősödik. Ha megébredek az éjjeli órákban, szeretem mindig tudni, hogy mennyi pergett már le az idő homokjából, s szerencsére ebben a kicsiny szobában is mindent ahhoz igazítottam, hogy az agyam felfogja, hányat ír az óra, de még ne ébredjek meg teljes mértékben. Sajnos a mai ébredés most igazán keservesnek tűnik. Rengeteg munka szakadt a nyakamba az utóbbi napokban, melyek a föld alá kényszerítettek a laboratóriumba, ahonnan igazság szerint felmászni sem volt kedvem a rendes lakrészembe. Vannak azok a pillanatok, amikor az emberen annyira úrrá lesz a fáradtság, hogy még egy röpke pár perces liftezés is nehezére esik, hogy lássa és érezze a természetes napsugarakat. Minden nap megígértem magamnak, hogy a következőn felmegyek egy kicsit friss levegőt szívni, hogy a tüdőm ne csupán a mesterségesen generált levegővel legyen tele, s lám, megértük az ötödik hajnalt is.  
Ez a nap azonban hivatalosan is az utolsó abban a projektben, amin épp hevesen dolgozunk. Sajnos rövid határidő volt megszabva a megállapodásban, mely túlságosan gyorsan érkezett el. Lehetetlen küldetésnek indult, s most az utolsó előtti nap elkönyvelhetünk magunknak egy hatalmas sikert. Ezért persze sok mindent fel kellett áldozni, nem csupán az időt, de még önmagunkból egy apró részecskét is, melynek semmi pihenés sem jutott az utóbbi időkben. Ideje hát egy kicsit lazítani.
Amikor azon töprengek, hogy pihenésre kellene adnom a fejem, sosem az ötlik fel bennem először, hogy elnyúlok a nappalimban levő sötétszürke kanapén, s a telefonomat a kezembe véve céltalanul kezdek pörgetni weboldalakat, hogy az agyamat ezáltal kikapcsoljam. Valójában nagyon ritka, ha közösségi oldalakra merészkedek, hiszen nem vagyok egy interneten csevegős ember. Néha egy kósza vakrandinak adok egy csepp esélyt, s hagyom, hogy a sors elém görgessen valami újat, de ezek mindig kudarccal végződnek. Kivétel nélkül.  
Most, az esti órákban, mikor az utolsó papírkupac végső darabkáját is eltüntetem az asztalomról, s megengedek magamnak egy perc néma csendet, melyet egy kókusz aromával meghintett kávéval bolondítok meg, közben ránézek a telefonomra. Zöld tekintetem gyorsan kúszik az egyik sor végéről a következőre, majd végül unalomba mártott sóhajjal pöccintek rá a ”Tiltás” gombra. Adtam egy esélyt a nálam tíz évvel idősebb, kifinomultnak tűnő hölgynek, kinek nem tagadom, megérintett a különleges önfejtegetése. Ami mint kiderült, csak egy jól megfogalmazott szenny volt. Nem bírom ugyanis elviselni, mikor valaki képtelen egy összefüggő szöveget leírni helyesen, s olyan orbitális hibákat vét, melyekkel szó szerint fájdalmat okoz. Tudom jól, hogy ez is szorosan kapcsolódik a kényszerbetegségeim sorozatához, s ez is olyan, melyet képtelen vagyok eltüntetni. Így együtt élek vele.  
Tehát a vakrandinak már csak a puszta esélyét is kilövöm, s miközben halkan zúg velem felfelé a lift, enyhén megroppantom a nyakam, mely fájdalmas csörrenéssel veri fel a mozgó doboz csendjét. Meglátszik, hogy az álláson és az ülésen kívül nem műveltem semmi olyat, mely fizikailag megterhelő lett volna, így hamar elkapom az edzőterem kósza gondolatát. Nem fog ártani, hogy egy könnyed mozgással megkoronázom ezt a fárasztó hetet.
Egy mattfekete Mercedes-Maybach halk motorja hal el az edzőterem parkolójában. Láthatóan most is forgalmas ez a hely, de így tíz óra után már egészen biztosan nem fogok senkivel sem megharcolni az egyik gépért. Főleg, mert ez a legdrágább és legminőségibb edzőterem a környéken, melynek bérleti díját nem engedheti meg magának az átlagember. Cserébe megkapjuk a minőséget, s távol maradnak az ócska emberek.
Egy barna sporttáskával lépek az öltözők felé, ahol talán nem tűnök ki mások közül azzal, hogy egy öltönyt vetek le magamról, s aggatok be a szekrénybe. Onnan már egy sötétszürke felszerelésben lépek ki, melynek nadrágrészét oldalról két, egymás mellett futó fekete csík szegélyezi, míg felső része a vállam alatt ér véget. Nem kedvelem az “izompólókat”, kényelmetlenek és a legkevésbé sem praktikusak.  
Az edzést szeretem elindítani némi serkentő itallal, melyből szerencsére hatalmas a választék a terem egyik sarkában. Elindulok hát a pult irányába, egyenletes lépteim azonban egy ponton lelassulnak, de hamar visszanyerik eredeti tempójukat. Ennyi jelzi csupán azt, hogy egy ismerős arc került a látóterembe. Illetve számomra ismerős csak olyan szinten, hogy az idősebb De Meviusszal a múltban volt némi nézeteltérésem, ki majdnem elkaszálta az egyik projektünket. De csak majdnem. Sajnos a sok ártó tulajdonságom mellé még a bosszúállást is be kellett tuszkolni, s hiába történt évekkel ezelőtt az incidensünk... Én nem felejtek. Ám ezt tegyük is most félre...
A pulthoz érve a kókusz megszállottjaként ilyen ízesítésű porból készült italt veszek magamhoz, s bár nem szeretem a közhelyes dolgokat, melyek minden ócska filmben fellelhetőek, most mégis egy ilyennel kell éljek. Ugyanis Alexandra mögött ellépve úgy időzítem egy mozdulatomat, hogy épp, mikor az ő karja is mozdul, én azzal a lendülettel borítom magamra az italt. Nem az egészet, persze, s nem az egész ruhámra, mert attól teljesen biztosan megbolondulnék... Épp csak egy kevés löttyen valahova a felsőm bal oldalának mellkas részére, s meglehet, hogy Alexandra is kap pár cseppet.
- Oh, nagyon sajnálom, rettentően figyelmetlen voltam! - kérek egyből elnézést, miközben direkt úgy intéztem a mozdulatot, hogy az ő rovására történjen. Az arca... Le sem tagadhatná, hogy kinek a lánya.
- Nem tudom, mi van velem, de ma már te vagy a harmadik, akit sikerül leöntenem. - a hazugság úgy tör fel belőlem, mint egy gejzír, még ha teljesen jelentéktelennek is tűnik. Valahogy el kell kezdeni a kommunikációt, s az ilyen apró kis balesetek kapóra tudnak jönni. Főleg, ha én kérek bocsánatot más figyelmetlensége miatt... Amit persze én okoztam... Kusza, de talán hatásos.

Bosszúvágy. Olyan érzés, mely az arra hajlamos emberekben démonként szunnyad, megvárja a megfelelő pillanatot, s mikor az megérkezik, méregként kezd felszivárogni, mely képes átvenni felettünk az uralmat. Nem tagadom, mikor megpillantottam Alexandrát, éreztem, hogy egyetlen csepp megindult bennem ebből a méregből, még akkor is, ha nem ő volt a múltbeli károm okozója. Az apja tetteit azonban sosem feledtem fel, sem másét, aki próbált nekem és a projektjeimnek, esetleg az alkalmazottaimnak keresztbe tenni. Bőven akadnak ilyen emberek a listámon. Azon a bizonyos fekete listán... Meglátjuk, hogy elérkezett-e az én időm, vagy ez az egész csupán egy átkozott véletlen.
Meglepettségemnek nem adok jelet, mikor lereagálja a kis közhelyes balesetemet, ugyanakkor magamban megmosolygom azt az előítéletet, amit a másik iránt tápláltam még így ismeretlenül is. Az apja arroganciája és felsőbbrendűség-érzete az egekben volt, ezáltal volt egy olyan gondolatom, hogy Alexandra is hasonló De Mevius tulajdonsággal lett megáldva. Kellemes csalódás az ellentéte.
- Függetlenül attól, hogy most sikerült tudatosítanom magamban, hogy sikeresen túlhajtottam magam minden téren, és ideje lenne most már megpihennem... Remekül vagyok! - utalok itt a kis hibára az imént, melynek emlékeztetnie kellene arra, hogy elég volt a hajtásból. Sajnos hiába színjáték az egész, valóban így van. Hiszen ahelyett, hogy inkább bevetném magam az ágyamba, s aludnék egy nagyot, itt próbálom még feszegetni a fizikai határaimat.
- Eltaláltad. A többibe már be sem engednek, muszáj volt keresnem egy újat. - viszonzom nevetését egy mosollyal, mely még akkor is ott ül borostám mélyén, mikor Alexandra elkomolyodik. Tudom, a mi köreinkben a humorizálás nem annyira bevett szokás, sokan úgy érzik, hogy a túlzott komolysággal tartják fent a felsőbbrendűség illúzióját. Én is bele esek ebben a csapdába többször, nem tagadom, de egy alapos elgondolkozás mindig segít feloldani a béklyóimat.
- Pedig párszor megfordultam már itt, csak nem vagyok mindennapos vendég. Utoljára talán a múlt hónapban jártam erre. A munka felemészti az időm nagy részét, így be kell érnem általában annyi testmozgással, hogy emelgetem a műszereket és rohangálok a laboratóriumban. - felem még mindig jó kedéllyel, egészen békés atmoszférával. Ilyenkor azért néha eltöprengek, hogy egy kedves ember, akivel összehoz minket a sors, mennyi sötét titkot birtokolhat?  
- Dr. Khaled Al Nassar. - nyújtom barnás árnyalatú jobbom számára bemutatkozásképp. Ha már ekkora véletlenek léteznek, ugye...
- Sajnálom még egyszer az iméntieket, remélem, nem okoztam végzetes kárt a ruhádban. - ezzel zárom le egyelőre a beszélgetésünket, hiszen furcsán is nézne ki, ha még órákig itt ácsorognánk az edzőterem közepén odaszáradt sportitalos ruhákkal. No, meg azért gyanakvásra nem szívesen adnék okot, ezért bólintok felé egyet mosolyogva, majd elveszek az öltözőben. Legalábbis arra a röpke öt percre, amíg magamra nem öltöm az előző öltözékem hosszabb ujjas változatát. Eddigre már üres kézzel térek vissza, nincs nálam semmi olyan, mellyel balesetet tudnék okozni, de erre már nem is lesz szükség. Az első lépések megtörténtek. Így hát a zöldellő kígyótekintet kinézi magának Alexandrát, s az első tíz perces bemelegítés során a tőle lehető legtávolabb eső gépen indítom be az izmaimat. Ha ez megtörtént, utána sétálok oda mellé teljesen naivan, mintha észre sem vettem volna, hogy ő használja épp ott az egyik gépet.
- Csökkent a forgalom manapság? Legutóbb a hajnali órákban voltam itt, s még akkor is többen voltak, mint most. Hallottam innen és onnan, hogy volt valami rendőrségi ügy is, de nem igazán foglalkoztam akkor vele. - miközben elfoglalom a helyem, felveszem másodjára a beszélgetés fonalát, már ha egyáltalán vevő lesz rá Alexandra, s nem fogja irritálni, hogy beszélnie kell edzés közben egy idegenhez, ahelyett, hogy a megfelelő légzésre koncentrálna. Személyes tapasztalat, hogy társaságban jobban eltelik az idő egy ilyen helyen, de persze bőven akadnak olyanok, akik zenével a fülükben, egyedül szeretik végigcsinálni a napi programot.

Kellemes csalódás látni, hogy Alexandra körül nem leng az az arrogáns, fullasztó ködréteg, mely annyira jellemző volt az apjára, mikor még kapcsolatban álltunk. Meglepő a kedvessége és a nyíltsága, amit egy idegen felé mutat, ez persze nem jelenti egyáltalán azt, hogy a vér vízzé válhat bármikor is... Kár, hogy az empátia annyira korlátozott bennem, hogy nehezen tudom azt látni, hogy talán ez a nő egy jó ember, ki nem érdemelne meg semmiféle kellemetlenséget maga köré, hiszen a bosszúvágy olyan csodásan lüktet bennem, hogy annak vöröslő köde képes mindent elfedni.
- Az atomfizikának, a kutatásnak, a fejlődésnek. - egy csepp bölcsebb és filozófikusabb élt csempészek a szavak mögé, melyekkel kicsit sem túlzok. Az életem a haladásnak szenteltem, s annak, hogy megváltoztassam ezt az egyre elkorcsosuló világot. Bármi áron.
- Na és neked mi alól kellene kitisztítanod a fejed? Csak nem felemészt a sok munka? - kérdezek vissza kíváncsian, engedve némi személyeskedésnek, ha már ő is kérdezett. Úgy érzem, hogy kibontható ez a lány, csak finoman és könnyedén kell hozzá közeledni, hogy kinyíljon, mint egy lágy szirmú virág. Ám talán elég egy rossz lépés, és minden borulhat. Ezért sem áll szándékomban semmit sem erőltetni, s a gyülekező terveimet is igyekszek a “lassú víz, partot mos” elvvel megindítani, így hát nem erőltetem a további társalgást, elnyeli alakom az öltöző.  
Az elkövetkezendő fél óra csendben telik el számomra, s bár azt terveztem, hogy minden figyelmem az edzésre fogom fókuszálni, hogy erre a kis időre elengedjem a munkát, mégsem sikerül koncentrálnom. Kár lenne tagadnom, hogy lelkem mérgező földjében kicsírázott a megszállottság, mely olyan különleges és kellemes izgalommal tölt meg, hogy szívem dobverése is inkább Alexandra felbukkanásának köszönhető, semmint a fizikai igénybevételnek. Mennyi elmélet és terv keletkezik ezek alatt a percek alatt, te jó ég! Szinte beleborzongok az érzésbe, mely ritkán adatik meg számomra. Végre újra elérkezett! A cikázó gondolataim persze az agyam mélyén maradnak, s mikor újra csak Alexandra társaságába keveredek, ő csupán a borostám mélyén ülő békés mosollyal találkozhat, s egy különös, titokzatosan nyugodt aurával.
- Rengeteg ember tűnik el a városban, akiknek sosem akadnak a nyomára. - baljósan fűzöm hozzá, s úgy döntök, hogy nem zavarom tovább, nem leszek rámenős, nem leszek túl sok. A sors már elém fújta őt, megragadtam mézesmadzagját, melyet egyelőre biztosan nem fogok elereszteni. Lesz még alkalmunk találkozni, ebben biztos vagyok.
Távozását egy biccentéssel viszonzom, s talán még negyed órát tölthetek edzéssel, mikor úgy döntök, hogy elég volt mára. Csak vissza akarok húzódni a gondolataimmal együtt a házamba, s megpróbálkozom azzal, ami oly sokaknak megy tökéletesen: nem csinálok semmit.  
Szerencsére a zuhanykabinok ápoltak, így egy gyors tusolás után már robogok is kifelé a teremből. Nagy meglepettségemre Alexandra viharzik el előttem, kinek már rég távol kellene lennie ettől a helytől. Némi - vagy inkább túlzott? - kíváncsiság lobban bennem ismét, ezért mikor az ajtóban felhúzom a táskámban pihenő esernyőt - mert hogy ez mindig van nálam, nem szeretem a véletlenre bízni a kiszámíthatatlan időjárást -, tekintetemmel őt kezdem követni. Nocsak, taxit fogna? Egy De Mevius? E gondolatra kénytelen vagyok elmosolyodni, s mivel lovagiasságom nem ismer határokat, így megindulok felé térdig kapaszkodó szürke szövetkabátomban. Alakomat a záporozó esőben nehezen lehetne kivenni, s mivel mögötte haladok, ezért arra lehet figyelmes, hogy valami hirtelen nem csupán az esőt állítja el fölötte, de a fények sem szöknek már felé a felettünk levő lámpából.
- Még a végén elhervadsz ennyi esőtől. - mosolygom felé az esernyő árnyéka alól. - Ha nem tartasz attól, hogy elrabollak, akkor szívesen leszek a taxid. Úgysincs más dolgom már, és a napi jócselekedetem is be kell gyűjtenem. - vetem fel ajánlatom némi szórakozottsággal. Ó, pedig ha tudná, miket tervezek! Tán még a világ másik felére is képes lenne elszökni előlem. Kár, hogy ez a világ nem elég nagy ahhoz, hogy elbújjon előlem...

Felemelő érzés, mikor rájövök, hogy a gondolataimnak láthatatlan támogatói vannak, hiszen nem hiszek a véletlenekben, így mikor olyan eset bukkanna fel, mikor nyelvem hegyére csusszanna a “micsoda véletlen” kifejezés, egyből elkezdek agyalni a mögöttes tartalmon. Igazság szerint mindig agyalok mindenen, mindig próbálok lefúrni a legapróbb részletekig. Alexandra homályos, esőáztatta sziluettjét is egy isteni jelnek venném, hogy bontakoztassam ki a terveimet... Ha hinnék az istenekben. Talán ő nem látja a borostám mélyén ülő mosolyom különös árnyát, mikor fölé magasodok az ernyőmmel, de ez nem is baj. Sosem nehéz magamon tartanom azt a bizonyos maszkot, mellyel boldogulhatok az emberek között. Ami pedig a mélyben rejlik... Azt meghagyom a négy fal közé.
- Autóval fáradni? - kérdezek vissza egy kerekedő mosollyal. New York és környéke meglehet, hogy nagyobb, azonban nem gondolnám, hogy fáradtságot jelentene ez a kicsit sem áthatolhatatlan táv, főleg nem egy gépjárművel. Akinek pedig igen... Az megérdemli, hogy belefulladjon a cukormázas, egészségtelen mocskokba, s szó szerint lefolyjon a kanapéján.
- Jelenleg egyszerűbbnek tűnik, hogy egy kis képzelőerővel egy hullámfürdőben érezd magad. - biccentek a szélesedő pocsolyák felé, melyeknél több autós nem lassít le, inkább felpörgeti a kerekeit. Az út szélén ácsorogva pedig ez hamarosan kellemetlen lehet.
- Minden útba esik. - biztatóan bólintok, majd elnézek a mögöttünk levő kocsisor irányába, amiből valójában semmit sem látni. Az esőcseppek haragosan koppannak az ernyőn, a betonon, az embereken. Várnám, hogy havazásba forduljon át, olyan kellemes szállingózásba, de ez azt hiszem, mára csak egy kósza álom marad.
- Ott parkolok a végén. Téged merre vigyelek? - kérdem tőle, ha már megindulunk a járdán az utca vége felé. Pár perc séta csupán, bár ebben a viharban sokkal többnek tűnik. Nem szeretem az esőt. Sem bentről, sem pedig kintről.
Egy éjszakában elvesző fekete Mercedes-Maybach mellett állapodunk meg, melynek halk csippanását elnyomják az vízcseppek. Különös csillogás száguld át a tekintetemen, mikor ujjaim a nedves fogantyúra csúsznak, s kinyitom az ajtót Alexandra előtt. Nem érkezett el még a pillanat, hogy az idősebb De Mevius megérezze a revans bűzét, de kellemes eljátszani a gondolattal, hogy ez az ártatlan lány most látja utoljára a viharfelhőkkel borított eget, a város villódzó fényeit... Kellene éreznem némi bűntudatot azért, mert nem olyannak tűnik, mint az apja, mégis őt tűztem ki áldozati bárányként? Meglehet. Most mégis elvakít a bosszú vöröslő, izgató, mámorító köde.
- A tömegközlekedést szoktad amúgy használni? - kérdem tőle, mikor én is beszállok az autóba. A válaszra ugyan van ideje, de nem túlságosan sok, hiszen hívásom érkezik, így a váltó mögött megbújó headsetet a fülemhez erősítem, mikor megindulunk. “Bocsánat.” Tátogom Alexandra felé, majd egy kis néma szünet következik, amíg meghallgatom a vonal túlsó oldalát.
- Még át kell gondolom, de szerintem lehetséges. Biztosan van olyan kapcsolatom, aki tud egy remek védőgyvédet gyakornoknak. Holnap értesítelek majd. - a hívás megszakad, a headset lekerül, s figyelmem újra Alexandráé, illetve a megjelölt úté, amerre mennem kell. Nagyjából tudom, hogy az apja merre él, de így legalább biztosan láthatom, hogy egy fedél alatt él-e a lányával.
- Vannak még terveid az est hátra levő részére? Vagy már csak pihenést terveztél? - töröm meg a csendet, s kérdem tőle céltalanul, hiszen eszembe sem jut az az ostoba ötlet, hogy e körülmények között elhívjam bárhova is. Jó időzítés kell, s egy éjjeli, viharos hazamenetel nem éppen az. Szerencsére nincs nagy forgalom, így ha rajtam múlik, akkor rövid időn belül elhalkul a motor Alexandra lakhelye előtt.