friends are the bacon bits in the salad bowl of life.
Napfény, madárdal, lágy szellő az arcomon. Az iskola udvarán ücsörgök a padon, és élvezem az életet. Süttetem az arcomat, hagyom, hogy a fény bevonja a bőrömet. Nem gondolkodok. Meguntam. Meguntam azt, hogy állandóan jár az agyam valami olyan dolgon, amin egymagam úgysem tudok változtatni. Ott vannak anyáék, ott van Bianca, a suli, ráadásul még Jonathan is. Mintha az egész életem hatalma problémák halmaza lenne, amiket próbálok betuszkolni az ágy alá. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. A szüleimet leszarom, elég régóta, Bianca az Bianca, sosem fog megváltozni, sosem fog segíteni nekem, hiszen hallani sem akar arról, hogy hogyan élek. Messze elkerül igazából. Ha hallja, hogy megyek fel a lépcsőn, inkább magára zárja a szobája ajtaját, hogy még látnia se kelljen. Talán azért, mert ugyan úgy nézünk ki. Mert önmaga csúf, szégyenletes énjét látja bennem, és ezzel nem tud szembenézni. Az suli, elmegy. A jegyeim nem olyan rosszak. A humán tárgyak nagyon mennek, négyes-ötös vagyok mindenből, csak a reállal van baj. A matek nem megy. Meg a fizika. Nem értem az összefüggéseket, de egyik tanár sem akarja, hogy még egy évig itt maradjak, úgyis át fognak rugdosni. Nem akarok egyetemre menni. A szépségiparban szeretnék elhelyezkedni, talán mint műkörmös. Az lenne a nekem való, de a szüleim úgysem fogják megérteni, és ha már a szülőknél tartunk… ott van Jonathan Fisher. Ha elég korán kezdi az apám lehetne, de nem is ez a lényeg. Ez egyáltalán nem érdekel. Csak egyszerűen tanácstalan vagyok. Még soha nem volt ilyen hosszú “kapcsolatom”, vagy viszonyom, vagy nevezzük bárminek is. És nem tudom, hogy hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet. Hogy hogyan álljak Jonatanhaz, hogyan álljak ahhoz, ami lejátszódik a lelkemben… ezért hívtam ide Josie-t. Osztálytársak vagyunk, és ő az egyetlen barátom. Mármint az egyetlen olyan barátom, akit igazán annak tartok. Akinek el merem mondani a titakimat… jó, a titkaim felét. Beszélni akarok vele, tanácsot kérni. Talán neki nagyobb tapasztalata van a “hosszútávú” dolgok terén, mint nekem. Már fél órája vége van az óráknak, nem tudom hol késlekedik még mindig. Nekem pár óra múlva Jonathannal kell találkoznom, korrepetáláson. Igyekezhetnél, Days.
Nem mondanám, hogy nehéz nap áll mögöttem, sőt mondhatni laza is volt, és most mégis késésben vagyok, már megint. Már fél órája kicsengettek, és Josie valószínűleg már türelmetlenül vár rám az iskola udvaron, ahova megbeszéltük a találkozót. Mondjuk azt, hogy az idő sosem volt erősségem, mondhatni mindig mindenhonnan késni szoktam. Még az óráimról is, így elég sok iskolai késés felgyülemlett már, pedig csak pár hónapja járunk megint iskolába... a szüleim biztos lefogják ordítani a fejemet érte, de már elengedtem ezt a dolgot, de talán ők is. Észrevették már az évek során, hogy ha egy dolgot kéne felsorolni ami igazán a gyengeségem az márpedig ez. Pedig már egy csinos órát is kaptam kezemre szüleimtől. Azt remélték, hogy így majd jobban fogok figyelni. De lehet ez az óra bármilyen csili-vili vagy drága, szökő évente, ha egyszer ránézek. A szekrényem felé igyekeztem, hogy letudjam könyveimet rakni a szekrényembe. Furcsán néztek is rám páran, hova rohanok ennyire miközben már vége az óráknak. Nem érhették hova is sietek, szóval ne is törődtem a rosszalló pillantásokkal, főleg mikor majdnem fellöktem valakit. Bedobtam szekrénybe a könyveimet, és kivettem táskámat, bezártam, és már rohantam is tovább az iskola udvar felé. Reméltem, hogy Josie nem fog annyira haragudni a késésem miatt. Meg is láttam Josie-t ahogy az udvaron ül, és türelmetlenül vár rám. Gyors léptekkel igyekeztem felé. - Esküszöm nagyon siettem... - Mondtam menet közben, és pattantam le mellé. Valószínűleg nem véletlen hívott ide. Biztos történt valami, vagy mesélni szeretne. Máskülönben nem írt volna külön kb. egy vészhelyzet üzenetet így hirtelen egy órával ezelőtt. Mindig itt voltam neki, ez most sem változott, és nem is fog változni. Tudja, hogy nincs barátom, és különösebb barátaim sincsenek rajta kívül, így kb mindig ráérek. Bár ezen a barát kérdésen jobb lenne változtatni, de még mindig semmi. Elliot nem volt ma suliba... és kifejezetten érdekelt volna, hogy miért nem jött ma, de még csak a telefonszáma se volt meg... nagy sajnálatomra. De mindegy is... hamar eltereltem gondolataimat, mert tudtam, hogy most Josie-ra kell koncentrálnom. - Na és miújság veled? Minden rendben? - Kérdeztem kíváncsisággal a hangomban, és ejtettem meg felé egy halvány mosolyt.